KEHIDA.

I.

(Diák-koromban. – A berek. – Viszontagságaink. – Kehidára érünk. – Hogy tanitották a kálvinista gyereket ötven év előtt?)

Valamikor valami semmiséget irtam már Kehidáról. Deák Ferencz emléke által megszentelt föld ez. Mikor Deák Ferencz meghalt, hirlapiró barátaim kérelmére akkor rajzoltam betükbe Kehidáról néhány szállongó jegyzetet. Régen is volt, kevés is volt akkori irásom. Deák emléke többet érdemel s most, a mikor születésének századik éve is elmult már, a nemzet is többet óhajtana. Most hát, a mit tudok, mindent elmondok Kehidáról.

Kétszer láttam a kehidai kastélyt.

Első látogatásom elég különös volt. 1854-ben történt. Pápai diák voltam, fiatal surján gyerek. Társam is volt. Dus János szintén pápai diák. Gyalogszerrel tettük meg az utat. Az apostolok lovain, vagy latinos szóval: per pedes apostolorum, mint a diákszójárás mondja.

Pacsáról kellett volna mennünk Zala-Apátiba s onnan a Zala folyó jobb partján föl Csányba. Ott meg kellett volna néznünk Csányi Lászlónak, a nagy vértanunak egykori uri tanyáját, lelkünkbe kellett volna szednünk helyi emlékének dicső és szomoru hagyományait, s onnan kellett volna átmennünk Kehidára a haza bölcsét meglátni, s nála tisztelkedni. Oda Kehida már csak egy ugrás, alig négy-öt kilométer.

Gyerekember, diákember nem hord magával katonai térképet, nem térkép után szabja meg utja irányát. De nagy gondossággal még csak nem is kérdezősködik az uton, utfélen talált emberektől, hanem a helyett nagy bizton, bátran, találomra nekimegy a – bereknek.

A hogy mi nekimentünk.

Hegyen-völgyön, erdőn-mezön, tüskön-bokron keresztül törtetve, egyszerre csak előttünk állott a Zala-völgye. Valahol Hosszufalu körül, a domb tetejéről jól láttuk a Zala völgyének sürü, fekete erdejét s azon túl nem messze a másik part hegyoldalán egy kis falucska házait.

Egerfa volt az az erdő. Az egerfát mezőföldi létemre is ismertem már, de erdős sürüségben még sohase láttam. Valamint a sötét fekete posztó: ugy terült el, ugy huzódott végig a völgyön. Viznek, vizfolyásnak nyomait se láttuk. Hol van hát itt a Zala-folyam?

Leszálltunk az erdőszélbe. Süpedt lábaink alatt a buja fű. Fényes, juliusi nap volt felettünk, de azért a berek mélye sötétnek látszott, mint az éjszaka.

Odaszóltam társamnak:

– Ezen a berken átmegyünk János. Ezt nekem látnom kell belül is.

– Csakhogy én át nem megyek.

– Nem-e? No hát le a kalappal és a dolmánynyal!

Ez a szó azt jelentette: birkózunk!

Az én Dus János barátom keményfejü falusi gyerek volt Őcsényből vagy honnan való, Tolnavármegyéből. Egy osztálylyal előttem is járt a kollégiumban, egy vagy két évvel idősebb is volt, sehogy se akart nekem, kisebbnek, mindenben szót fogadni, – vitázott és konok volt gyakran.

Ám ha az ember hosszu utra indul; társával békességben kell lenni. Ha pedig nézetük eltér valamiben: akkor se szabad örökösen feleselniök, hanem valamely módon rögtön el kell dönteniök a vitát. Nehogy kedvetlenség, összeveszés s utközban való elválás következzék. Mi hát a döntésnek azt a módját választottuk, hogy birkózunk. A ki győz, annak szava lesz az igaz. A ki fekszik: engedelmeskedni tartozik.

Egy szempillantás alatt ledobáltuk a kalapot, táskát, botot, dolmányt magunkról s szabályos módon összekapaszkodtunk. S ugy vágtam bele János barátomat a térdig érő harmatos fübe, hogy a füle se látszott ki belőle. Igy döntöttük el másnap azt a kérdést is: vajjon fölmászunk-e Tátika várának magas ormaira?

Nos, hát átmegyünk.

Csakhogy ezt könnyebb mondani, mint megcselekedni.

A berek magas, fekete egerfái sürün álltak egymás mellett. A folyó apadóban volt nyári alacsony vizállással, az ártérben a fák alatt tehát nem volt viz. De az ártér fenekén még se lehetett járnunk. Nem azért ám, mert nyirkos volt s itt-ott az iszap süppedékébe elmerültünk volna. Hanem azért is, mert ez az erdő őserdő volt, mely fejszét még nem látott, embernyomot még nem ismert s azon kivül vizi erdő volt, mely gyökereinek csak hegyével bujt a föld alá, gyökereinek óriási ágazata embermagasságnyira fent volt a levegőben.

Ma a Zala-berke már szabályozva van. A nagy sötét egerfa-erdők eltüntek mind. Nyomukat se találom Kehida és Csány alatt. Zöld mezők, buja kaszálók, itt és amott kákás, gyékényes, csuhus, csádés foltok terülnek el az erdők helyén. Öreg emberek tudják csak, milyen volt hajdan a berek.

Meglehet, mi épen a legvadabb helynek vágtunk neki véletlenül.

Fejünkkel egyenlő magasságban kezdtek a fagyökerek elágazni. A gyökerek alatt bujkálnunk lehetetlen volt. Egyik vastag gyökérágról a másikra ugy kellett átmásznunk, mint a majomnak, vagy a mókusnak, vagy a gébics-madárnak. Csakhogy a majom, mókus, gébics-madár ugrik, szálldos, röpülni tud, mi pedig ezt mind nem tanultuk a pápai kollégiumban. S aztán az elaggott, elrevesült, kidőlt vén fák ott feküdtek előttünk keresztül-kasul a fenéken, a gyökérágakon s az élőfák oldalán. Némelyik ugy tele volt gombával, hogy a szine se látszott. Ha rá léptünk: kettédurrant alattunk s mi estünk, zuhantunk le a fenékre. Az élő fák gyökere körül imitt-amott a megrekedt iszaptól apró sziget támadt. Ezt benőtte a páfrányok, sások napfénynemlátta iszalagok sürü sövénye. Alig tudtunk rajta áttörtetni. Kezünk vérzett, ruhánk szakadozott, Kalapunkat tizszer is elvesztettük, megint megtaláltuk. Utálatos férgek, csuszómászók, kigyók, békák nyüzsögtek a lábunk alatt. Akkora csiborokat sohasem láttam, mint itt. A bögölyök és dongók mindenféle szinben majd kiverték a szemünket. A szunyogok, kérészek és szitakötők százféle faját vertük föl déli pihenőjükből s jöttek ránk, mint a felhő. Vidrák, patkányok, teknősbékák osontak el lábaink alatt. Néhány szarka folyton kisért bennünket a fák tetején s kaczagott fölöttünk szakadatlanul. Bizonyos, hogy ők még nem láttak pápai diákot a berekben.

Végre világosodni kezdett kelet felől. Láttuk, hogy az erdő széléhez közeledünk. Vidámabban törtettünk előre. Az én Dus János barátom is félben kezdte már hagyni a káromkodást.

Pedig nem az erdő széle volt az, a honnan világosodott, hanem az erdő közepe. Ott a Zala-folyó igazi ágya. Eddig csak az ártéren bukdácsoltunk. Most értünk csak a folyóhoz. Mikor békességes indulatban van; akkor megfér nyugodtan az ágyában.

Kiértünk a berekből a napvilágra. A mindenféle illattal terhes sötét, fojtó levegőtől megszabadultunk. Az izzadság folyt rólunk a sok küzködés és famászás után. Olyan jól esett az isten napvilága. Vagy egy ölnyi szélességben száraz gyepes partja volt a folyónak. Pihenni ledőltünk a pázsitra.

Csak azután jutott az én János barátom eszébe, hogy ime most már hát mit csinálunk? A folyón hogy tudunk átmenni? Föl északnak, s lefelé délnek a folyó mindenütt egyenlő széles. Zavaros a vize, de mindenütt fénylik folyásának csikja. Ő uszni nem tud. A vize mély. Gázlónak, malomnak, hidnak, bürünek, zátonynak se föl, se alá semmi nyoma.

Kedve lett volna visszafordulni arra a veszett utra.

– Nem ugy lesz az János! Hanem vagy jösz velem előre szó nélkül, vagy birkózunk megint.

Nem volt kedve birkózni. Hanem e helyett abban állapodtunk meg, hogy levetkőzünk, mintha fürödni akarnánk. Én tudok uszni, tehát először átszállitom a tulsó partra a magam ruháját és utravalóit. Azután átszállitom az övét. Végül átszállitom őt magát.

Igy is lett. A folyó mély vize hét-nyolcz ölnél nem volt szélesebb. Fél kézzel uszni, s fél kézzel a ruhacsomagot szárazon tartani nem volt nagy dolog. Utoljára belemarkoltam János barátom tarkójába s őt is átvonszoltam szerencsésen.

A baloldali berken át csak oly nehéz volt az utunk, mint a tulsó parton. De a berek itt már nem volt olyan széles. A mikor kiértünk, kis falucska állott előttünk északkelet felé.

– Micsod falu ez?

– Szent-György-vár.

Nagy könnyelmüséggel ott se tudakoztuk ki teljes biztonsággal az utat se Keszthely felé, se Kehida felé. Nem vallottuk kárát. Mert a mint egy-két órán át hegyen-völgyön kóboroltunk: egyszer csak egy kopasz domb tetejéről csodálatos szépségü völgy nyilott ki előttünk. Az a völgy a Héviz völgye.

Messze délnek és délkeletnek végtelen mezők ragyogó zöldje tele utakkal, csapásokkal, óriási jegenyék egyenes soraival. Szemközt és észak felé sötét, magas erdők. Fölöttük Rezi büszke vára. Napkelet felé a távolban, Keszthelyen túl a Balaton szőlőkoszoruzta magas partjai.

Lábunk alatt alig egy vagy két száz lépésnyire kis tavacska. Partjain gulya legelész s néhány terebélyes nyárfa álldogál. Lementünk a tó partjára, ott heverészett a gulyás.

– Micsoda tó ez, atyafi?

– Ezt se tudják az urak? Ez a Héviz.

Ma világhirü fürdő, csodája a természetnek. Akkor még ismeretlen pocsolya. De a környék bénái, betegjei, nyomorékjai akkor is ismerték már csodatevő erejét s ünnepnapokon elvánszorogtak oda fürödni. Vittek magukkal enni-innivalót, mert ott bizony nem tanyázott egy teremtett lélek se állandóan.

Fáradtak és éhesek voltunk, mint a farkas. Nem volt már messze az alkonyat se. Valami csárdához igazitott bennünket a gulyás. A Diósi-csárdához. Ott pihentük ki magunkat s hajnalban onnan indultunk Kehidára.

Elfeledtem már, merre és miként ballagtunk Kehida felé. Emlékezetes kalandunk nem történt ez utban, másként nem feledtem volna el. Emlékeztem, hogy Zala-Csányt csak a Zala keleti partjáról láttuk nem nagy távolságból. Kustánynál mentünk át a Zala hidján. Arra is emlékszem, hogy Kustányban nagyon megbámultam egy ódon faragott képet, mely ott állott, a hol az utczára lefordul az út a hid felé. Feszület volt-e, szent volt-e: ezt se tudnám megmondani. De régi volt, kopott, viharverte, mint Petőfi buczkai kőszentje, melyet a Kutyakaparóban énekel meg. Ez a gyönyörü költemény jutott eszünkbe a kustányi szent láttára. De ennek még se volt nyakába kopott tarisznya akasztva, mint a hogy Petőfi látta a buczkai kőszentnél.

Jó fölöstököm-idő volt, a mikor a kehidai kastély bejárójához értünk. Kapuja nem volt a kastély udvarának. Még ma sincs. Mostani uraságai is folytatják a régi jó szokást. Még most se kell a kapusnak csöngetni, ha jóravaló ember a kastély vendégszeretetét akarja élvezni.

Bizonyos szorongó érzés lepett meg, a mikor arra gondoltam, hogy most mindjárt ott kell állanom a nagy ember előtt, a haza bölcse előtt, a ki megmaradt a nagy harczok förgetegéből s a kinek nevét mindenütt ismerik s tisztelettel emlegetik, a merre magyar lakik a föld kerekségén. Pápai professzoraink ugy emlegették mindig, mint isteni csodát, mint valami kijelentést, mint a nemzet gondviselését. S most nekünk eléje kell állanunk, üdvözölnünk kell őt s meg kell mondanunk: miért kerestük föl? Vajjon mit mondjunk hát? Miféle szóval kezdjük beszédünket? Vagy egy szót se szóljunk, hanem kezet csókoljunk neki?

A kálvinista gyereket másként nevelték akkor, mint a milyen a mai általános nevelés. Az isteni félelem s a szülők tisztelete volt a gyereknek fő erkölcse. De azután nyomban következett az öregek, elüljárók és érdemesek tisztelete. Ez az erkölcs is oly fontos volt, mint az isteni félelem. Alázattal, tisztelettel, hódolattal kellett tekinteni minden érdemes emberre. Kalaplevevéssel s szóbeli köszönéssel kellett üdvözölni jó eleve. Utjából ki kellett térni. Eleibe tolakodni nem volt szabad. Szóba állani vele nem lehetett: csak akkor, ha ő ugy akarta. Komolyan, tisztességesen kellett előtte megállani, szeme közé nyugodtan nézni s kérdésére egyszerüen, okosan, igazán felelni. Feleselni, bizonykodni istenért se lett volna szabad. A nagyobb életkort ugy kellett tekinteni, hogy ez már maga is érdem. Az ősz haj, ősz szakáll már méltóság. Isten azért engedte élni az öregeket, mert arra méltóknak tartotta őket. De ha érdemesek nem lettek volna rá: bizonyára nem lettek volna méltók se. Ha gróffal, püspökkel, papi emberrel, egyházi, vagy világi előljáróval, a hatalom tisztségeinek viselőivel találkoztunk: ugy néztük, mint a tüneményt. A hogy ma szokás a király előtt: ugy kellett akkor viselkednünk minden korosabb és érdemesebb ember előtt.

Az pedig nyilvánvaló, hogy a gyereknél mindenki korosabb és érdemesebb. Ám a gyerek vére pezseg; hajtja őt ugrálni, dalolni, játszani, ficzánkolni, mint a macskakölyket vagy a kecskegidát. De érdemes ember jelenléte mindezt megakadályozta. A vásott kölyök szinte irtózott már gyakran minden érdemes, koros, derék embertől. Sokallta a számukat. Bárcsak ne lennének olyan sokan. Kerülte is őket, a mikor és a hol lehetett. Az meg már ugyancsak ritkán jutott eszébe, hogy ő maga keresse fel őket.

A miként mi Deák Ferenczet. A nagyot, a bölcset, a nemzet szeme fényét, s különös dicsőségét. A kinek minden cselekedete virtus és minden szava szentirás. A ki nyomban észreveszi, hogy mi csak tacskók vagyunk, – tudatlan, tanulatlan diákgyerekek, a kiknek szájából minden szó esetlenül jön napvilágra. A ki a mellett még nagy ur is, kastélyban lakik, uradalma van, zsinóros hajduk szolgálják.

Hogy merészkedjünk mi szine elé kerülni.

Tiszteletére jövünk? Ád is ő arra valamit. Hiszen a nádorispán is, a király is megtiszteli őt, a zászlós urak és az egyházi fejedelmek mind szerencséjüknek tartják, ha közelében lehetnek. Mi hát ő neki két pápai diák tisztelgése?

Csány irányából jöttünk a kastély felé. Az utczáról derékszög alatt fordul jobbkéz felé a kastélyhoz vezető feljáró út. Balkéz felé tisztilak, cselédlakások, ólak, csürök, gazdasági műhelyek, egész csoport épület. Gyerekek, ludak, kutyák őgyelegtek az udvarokon. A fordulónál egy kis szabad tér.

Megálltunk azon a téren. Oda támaszkodtunk a park keritéséhez. Föltekintve a dombra, megláttuk a kastély udvarát. Ott fogott el bennünket a szorongó érzés. Vajjon fölmenjünk-e hát? Ne forduljunk-e vissza? Nem illetlenség-e tőlünk oda járulni a nagy ember elé? Dus János barátom még jobban szükölt, mint én. Én se kastélyban növekedtem ugyan, az én apám háza is csak szerény nemesi kuria volt, de rokonaim közt legalább volt néhány, a kinek kastélyban teltek napjai és örömei s a kiknél egyszer-másszor több-kevesebb időt töltöttem. De az én János barátom, ő az őcsényi szegény nótáriusnak vagy kálvinista rektornak volt a fia, ő bizony nem szokott hozzá a kastélyhoz, s aggódva tekintgetett annak udvarára. Ugy érezte magát, mint a pusztai eb, ha városba vetődik. Hová fusson itt, ha megszoritják?

– Ejh, mit akarsz János? Ha már itt vagyunk!

Fogtam a zsebkendőt, letöröltem arczomról a port s leporoltam kalapomat, csizmámat s kabátom elejét és hajtókáját. Éppen eképen cselekedett utánam János barátom is.

Előre!

II.

(A kehidai udvar. – Az öreg szakácsné. – A szobák. – Az oltár. – Az eltünt feszület. – A tüzszerszám régen. – A konyha. – A gazdasági könyvek. – A régi uraság gazdasága.)

Fölballagtunk a dombra a kastély udvarára. A fölvezető út ma is éppen az, a mely akkor volt, csakhogy most sárga apró kavicscsal van behintve, akkor pedig nem ugy volt s most az utat szegélyző keritések nem avultak, hanem ujak, diszesek és föstöttek.

A kastély udvara ugyanaz, de még se olyan.

Az udvaron negyvennyolcz év előtt hét vagy nyolcz szál magas akáczfa zöldelt egy csoportban. Lehettek huszonöt-harmincz évesek, tehát 1825–30 körül ültethette őket Deák Antal. Akkor jött különösen divatba túl a Dunán az akáczok ültetése. Csak az urak hozták divatba. A köznép sokkal később kezdett hozzá. Sőt Kehida vidékén nem is igen kezdett hozzá. Igaz, hogy ott a tölgy, a cser, a bükk, a szil, a hárs, a dió, gesztenye és nyárfa sokkal szebb növésü. Az akáczok alja nem volt gyepes a kastély udvarán, hanem a fák tövénél öt vagy hat törzsök-ülőke volt. A mi azt bizonyitotta, hogy az ispán, a szakácsné, a hajduk és a leányok oda szép időben, estéken és délutánokon ki szoktak telepedni, kivált ha az uraság nem volt otthon s ott pipázással, tereferével töltötték az időt.

Ma az akáczfa-csoport helyén gondosan ápolt gyönyörü virágszőnyeg van üvegházi délszaki virágokkal. A szőnyeg melléke s köröskörül az udvar tiszta kavicsburkolattal bevonva. 1854-ben még a régi kor egyszerüségét, 1903-ban pedig már az ujabb műkertészet izlését mutatta az udvar.

Senkit se találtunk az udvaron.

Egy öreg kutya jött elő valahonnan s szaglálgatott körülöttünk. Valami vizsla és kuvasz keverék-fajta. Néha-néha vakkantott egyet rekedt hangjával, de nem ellenséges indulattal, mert a farkát csóválta. Hanem azért, hogy hirt adjon a kastélybelieknek, hogy ime látogatók jöttek, idegenek, valaki jőjjön ki őket elfogadni.

Meg is értették a szavát. A konyhatáji tornácz ajtajából kinézett egy fiatal paraszt szolgáló leány, de ismét visszaugrott. A másik pillanatban kijött elénk a szakácsné. Éppen a kezefejét törülgette házi vászon szakasztó ruhával. Java idejebeli asszony.

– Mi tetszik az ifju uraknak?

Elmondtuk. Pápai diákok vagyunk. A tekintetes urat akarjuk meglátni és megtisztelni. Semmi más dolgunk nincs. Azután megyünk tovább Tátika várába, Rezi várába. Csobáncz várába, Szigliget várába. Ha már erre járunk, a tekintetes urnál tisztelkednünk kell. Ha ezt nem tesszük: vissza nem mehetünk a kollégiumba. Oda lesz minden becsületünk.

Meghallgatott a jó asszony békés türelemmel.

– Jaj kedves ifju urak, köszönjük a szives jó indulatjukat, a tekintetes ur nagyon örülne ennek, el se eresztené az ifju urakat, de bizony nincs itthon, elment már a mult héten Balatonfüredre, nem is tudjuk, mikor jön haza. Hanem egy-két hét mulva bizonyosan itthon lesz és akkor tessék erre fordulni.

Összenéztünk János barátommal. Nagy kő esett le a szivünkről, de mégis elkedvetlenedtünk, hogy czélunkat el nem érhettük, a haza bölcsét otthonában nem láthattuk.

A jó asszony látta zavarunkat s talán feltünt neki szótlanságunk.

– Tessék ifju urak beljebb kerülni, egy kis fölöstökömmel szivesen szolgálok.

Jól esett a jó asszonynak ez a szives vendégszeretete. Látszott belőle a házi szokás. Kapu, cseléd, házi eb mind szives, mind jóképü a vendéghez. A hogy az uraságtól tanulták.

A fölöstökömöt nem fogadtuk el, de azt megkérdeztem, vajjon nem nézhetjük-e meg a szobákat és a kastély körüli parkot?

Szivesen megmutatott mindent. Közben bevetődött valahonnan a hajdu s a parkban már ő vezetett a kastély körül.

A kastély belső beosztása azóta nem változott. Ma is olyan, mint százötven év előtt volt. Mint a hogy Deák Ferencz használta. Legalább kevés a változás az egyes lakószobák és egyéb helyiségek használatában.

Régi szabásu a kastély. Nem főurak, hanem falusi előkelő nemesek szokott kuriája. Derékszögben hajlott földszintes épület elég magas, de bizony nem tulságosan magas szobákkal, s jó magas zsindelyes tetővel, s a tetőn nagyszámu kéménynyel. A Zala-völgye télen kegyetlenül hideg. Hidegebb a Bakonynál. Az északi szél szabadon süvölt rajta végig Türje felől, Szent-Grót felől. Nincs utjában semmi. De a kehidai kastély egészen utjában van. Szomszédja nincs az épületnek, bizony ott keményen kell télen át füteni a szobákat és csaknem mindan szoba fütőlyuka után kell lenni kéménynek. Tüzelő pedig elég van. Ott az urasági nagy erdő. Fát eladni ugy se lehetett a mult század első felében. Nem volt semmi ára. Mindenkinek volt elég tüzelője. A berek is adott eleget. De azért mégse volt tanácsos magas szobákat épiteni. Télen át folyton didergett volna bennük az ember. A szellőztetés nem adott gondot. A szomszédtalan falusi házak ajtaján, ablakján és falain ugy keresztül jár a szél, mint a nádsövényen. Ugy kiviszi még a pipafüstöt is, hogy az ember a szagát se érzi.

Az épület egyik szárnya kelet-nyugat irányban fekszik. Van rajta a sarokszobával együtt öt szoba.

A szélső szoba jókora nagy helyiség. Két ablakja a falu felé néz. Ez volt Deák Ferencz hálószobája. Megnéztem jól.

Az egyszerü teritős ágy a szoba déli sarkában állott. Fölötte valami szentkép-féle, régi elbarnult föstvény, kerete is sötét. Ezenkivül két nagyobb olajföstvény az ajtó mellett a falhoz támasztva. Ezeket valami ok miatt leakasztották szögjükről. Ugy rémlik előttem, mind a kettő női arczkép volt, a család elhalt tagjait ábrázoló.

Asztal, négy ülőszék a fal mellett, mosdóeszközök, kétajtós ruhaszekrény s egy zsöllyeszék a maguk helyén. Ez a zsöllyeszék alighanem az volt, melyről utóbb nekem Deák Ferencz sokat beszélt, melyet két év előtt, 1852-ben vett Bécsben maga s mely most a Nemzeti Muzeum Deák szobájában van.

Jó nagy kályha a szobának a folyosó felőli sarkában. A kályha kivül fütő.

Ugyan a folyosó felül a szoba szélső sarkában egy fülkeszoba, melyet alkóven néven ismer a világ s melyet a magyar ember túl a Dunán vakszobának nevez, minthogy se ajtaja, se ablakja. Ez a vakszoba a folyosóból van elvéve. Területe 10–12 négyszögméternyi lehet.

Ennek története van.

Ez imádkozó hely. Kis házi kápolna. Ezt a haza bölcsének egykor csodaszép öreganyja, Hertelendy Anna rendezte be imádkozó helynek 1790. körül, a mikor Kehidára ment állandó lakásra. Addig Söjtörön, Kőszegen, Bécsben s egyéb birtokain lakott, de a mikor viharos élete elcsöndesedett: lelke elmerült az áhitatban, oltárt állittatott föl a vakszobában s egy fekete fából készült nagy feszületet is állitott föl a sarokban, rajta a keresztre feszitett üdvözitővel. A hagyomány szerint órákon át szokott itt térdepelni s imádkozni az urasszony.

Ez a feszület most is ott volt.

1803-ban halt meg az urasszony tizennégy nappal előbb, semmint a haza bölcse megszületett. Idősb Deák Ferencz rögtön átment Söjtörről lakni Kehidára. Ő se sokáig élt, de a kis kápolnához, oltárhoz, feszülethez nem nyult. Ugy hagyta változatlanul, a mint édes anyja halálával találta. Apja halálakor a kis Deák Ferencz alig volt hat éves, de Antal bátyja már husz éves volt. Ő vette át a kastélyt és a gazdaságot, de a kápolnát és a feszületet ő se mozditotta ki helyéből. Valamint a haza bölcse se, a ki bátyja halála után 1842-től kezdve volt a kastély ura.

Azonban az oltárt én már 1854-ben nem találtam ott, csak a fából faragott nagy fekete feszületet.

Deák Ferencztől 1854-ben gróf Széchenyi István vette meg Kehidát. A nemes gróf nem jött el döblingi kórházi magányából Kehidát megnézni és átvenni. Még neje se jött el, Seilern grófnő. Tisztekre bizták az átvételt. Csakhamar haszonbérbe adták a birtokot egyik tisztjüknek, Kollár Jánosnak. Az ő kezén már megváltozott a vakszoba is. Deák Ferencz hálószobája is. A hálószobából magtár lett, az imádkozó-hely vallásos fölszereléseinek nyoma se maradt s a nagy fekete feszület is végkép eltünt.

Hova lett: senki se tudja. A mikor Baronyi Benedek és Baronyi Ede barátaim 1871-ben gróf Széchenyi Ödöntől a kehidai birtokot megvették: ők már a feszületet nem találták helyén. És nem találták sehol.

Ma Deák Ferencz egykori hálószobája már nem magtár, hanem megint diszes szoba.

Mellette volt a haza bölcsének fogadó és pipázó szobája. Itt egy nagyobb könyvtár is volt, a mikor ott jártam. Lehetett a szekrényben néhány száz kötet, sok régi kötésü, fakult aranyos diszitéssel. Egyenként megnézni bizony nem volt időm. E szobának két ablakja van a déli oldalon a parkra. Van ebben ősi kandalló is. Fekete kőből, egyszerü diszes mű. A mai tulajdonosok fentartják változatlanul. A régi butordarabokból ma már nincs ott semmi. Bőrrel bevont, kissé fakó, kissé kopott pamlag és székek voltak. Dohánytartó-doboz, néhány pipa. Ekkor már nem pipázott Deák Ferencz, csak szivarozott, de azért még tartott pipákat vendégei számára. 1854-ben még nem volt általános divatban a szivarozás. Otthon és falukon a pipa járta és a csibuk. A czigarettázást még senki se ismerte Magyarországon.

Tűz-szerszámáról hires volt egykor ez a szoba, de az egész lakás is. Gyufa nem volt hajdanában, csak 1848 után kezdett terjedni nálunk. E helyett volt az aczél, kova és tapló. A tapló háromféle volt. A pudva a zsidóbőr és a vadüröm. Túl a Dunán a száritott, morzsolt vadürmöt nem igen használták. Ott volt erdő és az erdőn tapló elég. Legbecsesebb, legjobb, legillatosabb volt a cserfapudva. Kellemes volt a zsidóbőr is. Ebből sapkát is csináltak. A pajkosságok közé tartozott az aczéllal és kovával szikrát ütni a sapkába, mikor az az ember fején volt. Csak akkor vette észre az ember, mikor már égett a sapkája, serczegett a haja. Deák csupán cserfapudvát használt. De ebből aztán sokat tartott készletben. Nem minden dohány volt jól égő. Némely mocsaras földi dohányra, mig egy pipára való kiégett, huzszor is rá kellett gyujtani. A bőbeszédü ember egyebet se csinált, ha pipázni akart, csak örökké csiholt. Vett egy csipetnyi taplót, pudvát, zsidóbőrt, vagy ürmöt, ráfektette kovájára s a kovára aztán nagyot ütött aczéljával. Egy vagy két ütésre már égett a tapló. Mulatságos volt az ügyetlen vagy részeg embert nézni. Vagy a kovát tartotta rosszul, vagy rajta a taplót, vagy rosszul ütött aczéljával, vagy taplója volt nyirkos, meghuzódott, óraszámra csiholt, még se tudott tűzhöz jutni. A körmeit is leverte már, mégse boldogult. Nézőinek kaczagására s pajkos kárörömére.

Deák Ferencz nem szerette sötétben vagy félhomályban a tűzszerszámot keresgélni, se pedig, ha pipája kialudt, a tűzszerszámért ültéből felkelni, olvasmányát vagy társalgását félbeszakitani s a szoba másik sarkába vagy másik szobába ballagni. Ez kényelmetlen is, időpazarlás is. Ugy segitett a dolgon, hogy tartott tűzszerszámot minden lehető helyen. A pipázó szobában ott volt mindkét ablakdeszkán, ott volt a kandallón, ott volt két kis asztalon s ott volt az alacson fiókos szekrényen. Ezt a szokását megtartotta Budapesten is, a szállóbeli lakásán, az Angol Királynéban, csakhogy ekkor már gyufatartók voltak az aczél, kova, tapló helyett.

Kandalló!

Elnéztem hosszan Deák Ferencz kehidai kandallóját 1854-ben is s az idén is. Ha ez a kandalló beszélni tudna! Ha elmondhatná mindazt, a mi dévajság, komoly eszmecsere, családi tanács s nehéz hazafigond nyilatkozott az ő közelében! Ha elénk tárhatná harminczöt év történetét, a két Deák életét. Csányi László rajongásait, Wesselényi Miklós és Beöthy Ödön mennydörgő haragját s Vörösmarty álmodozásait! 1820-tól 1854-ig.

Sokat megőriztek a krónikák s a hagyományok, de még sokkal több elveszett a kandalló történetéből örökre.

Abban az időben már a nagy olajos lámpák voltak divatban uri házaknál. De Kehidán nem láttam lámpát, hanem gyertyatartót sokat. Az összes szobákba tizenegyet olvastam össze. Mindegyik széles tálczáju fenékkel s mindegyiken ott feküdt a fényes aczélkoppantó, vagy a mint túl a Dunán nevezik, a hamvvévő. Pedig akkor már se nem a viaszgyertya, se nem az öntött faggyugyertya volt divatos, hanem a Milly-féle fehér gyertya. Deák sohase kedvelte se az olajos, se később a kőolajos lámpát. Kellemetlen volt előtte a szaga mind a kettőnek. S azután a szeleskezü, hebehurgya eszü cselédek kezén veszélyesnek is tartotta.

A pipázó szoba után jött két egyenlő nagyságu valamivel kisebb szoba. Mindegyiknek egy-egy ablakja nyilik a kertre s külön ajtaja a folyosóra. Ma is épp ugy vannak e szobák, mint hajdan. Deák Ferencz a közeli rokon vendégeket szokta ezekben elszállásolni.

A két vendégszoba után jött az ötödik szoba, a nagy sarokszoba. Ennek déli oldali két ablakja még a parkra nézett, de kelet felé a Zala völgyére is el lehetett ablakjaiból látni, azontul a karmacsi és vindornyafoki hegyekre s még távolabb Rezi várára s a vár körül sötétlő Bakony magas erdeire. Az utolsó urnőnek, Hertelendy Annának ez a sarokszoba volt legkedveltebb szobája nappal. Ez volt a kastély diszterme. Itt volt a falon menyecskekori arczképe is, melyet valamelyik bécsi festő 1770 körül festett. Deák csak akkor használta e szobát, mikor vendégei voltak. Mikor ott jártam itt is volt egy kis könyvtár ujabb magyar művekből. Petőfinek első nagy Emich-féle kiadását itt láttam szépen bekötve egy kis asztalon.

Az ezen túl fekvő helyiségek már mind napkeletre néznek.

Deák idejében e sarokszoba mellett volt a konyha. A mai uraságok ezt ebédlővé alakitották át.

Elég nagy volt a konyha, de nem szerfölötti. Látszott, hogy a kastély legfontosabb része nem a konyha volt. A jó szakácsné ide nem akart engem beereszteni.

– Konyha – konyha. Egyik olyan, mint a másik Mit néznének rajta az ifju urak?

Valódi oka mégis az volt, hogy a konyha tele volt a reggeli rendetlenséggel, s a déli főzéshez való készségekkel. A szakácsné kényes volt konyhája tisztaságára s messze vidéki idegeneknek röstelte rendetlen állapotban megmutatni. Mit szólna a pápai kollégium, ha oda is eljutna az ő hire?

De bizony megnéztem én a konyhát is.

Régi falusi konyha, csaknem olyan, mint az én apám házánál. Megvolt a sütő-kemencze is s a vasfazék számára a kandalló is. A fazekak is csak ugy voltak fölrakva a boltozat alatti deszkára, mint nálunk. Rézedény, vasedény, fényes tepsi, fényes rostély talán több volt s nagyobb is volt, mint a mi házunknál, de például a vaskutya, a nyárs, a pecsenyeforgató a gyuródeszka, sodrófa, a fazékszedő bot, öreg kések, toprok, czifra-metélők, pogácsa- és fánkmetszők, fánkdorongok, kásatolók, kalácsminták, füszerszámtartók, csöbrök, sajtárok, füles-korsók, szájasok csak affélék voltak, mint minálunk. De mégis volt némi különbség. A takaréktüzhelyt az én apám konyhája még nem ismerte. Itt már az is volt, noha kicsiny. Látszott, hogy a konyhának nem főrésze. Az ételek itt is csak ősi magyar módon készültek.

Ezt a konyhát a mai uraságok ebédlővé alakitották át.

Következett a hetedik szoba. Ez volt Deák Antalnak és Deák Ferencznek gazdasági irodaszobája. Itt fogadták az ispánok, molnárok, hajduk jelentéseit este, munka végeztével. Itt adták ki a következő napra szóló rendeleteket. Mit dolgozzanak a cselédek? Mit a jobbágyok, robotosok, napszámosok? Mikor és hol kell kezdeni az aratást, kaszálást, takarodást, gyüjtést, szénahordást, szüretet, cséplést, erdővágást? Lovak, szarvasmarhák, juhnyájak, sertéscsordák dolga itt nyert elintézést. Szántásokat, vetéseket, juh- és marha- és gyapju- és borvásárlásokat itt végezték, a zsidókkal itt folytak a tanácskozások. Itt vezették az irásokat.

A kettős könyvvezetéshez természetesen nem értettek. Az olaszok és németek és amerikaiak efféle tudománya idáig el nem hatolt. Ha volt valaha okos ember a világon, hát Deák Ferencz csak okos ember volt. De a kettős könyvvitel szükségét még se hiszem, hogy be tudta volna látni. A sok számlát, egyenleget és mérleget, a mindenféle »követel«-t és »tartozik«-ot istenért se tudta vagy engedte volna irni, iktatni, firkálni, elkönyvelni.

De azért sok irka-firkával járt a régi gazdaság is akkora birtokon, mint a kehidai.

A cselédek szegődvényét mindig tisztán kellett látni. Tisztek, hajduk, kocsisok, béresek, gulyás, kanász, juhász, kerülő, csősz, szakácsné, vinczellér, szobalányok s effélék mit kapnak esztendei bérül? Mi a fizetésük készpénzben, gabonában, uj csizmában, fejelés csizmában, saruban, bocskorban, kendőben, kötényben, burgonya- és kukoricza- és kenderföldben? Ki mennyit és melyik vásár alkalmával vett ki béréből?

Ennél nagyobb dolog volt a jobbágyak, zsöllérek, bérföldesek, udvartelkesek, házatlan zsöllérek dolgának rendben tartása. Ezek voltak az urbéresek.

Huszonegy családból álltak ötven-hatvan év előtt Deák Ferencz kehidai urbéresei. E családok nevei: Mogyorósi, Szabó, Bognár, Zombor, Mészáros, Pap, Horváth, Varga, Major, Parrag, Német, Szeglet, Árvai, Rajki, Borza, Kator, Pál, Markó, Lukács, Sabjan, Koronczi. De ezek csak a telkes jobbágyok. A bérföldesek és udvartelkesek és mindenféle zsöllérek neveit föl nem jegyeztem. Több volt a jobbágy is, mint a hánynak neveit följegyeztem. Egy-egy családnak több tagja volt önálló jobbágy. Legalább tizenöt vagy husz egész jobbágytelke volt Deák Ferencznek csupán Kehidán. A többi jobbágya Kustányban, Koppányban és Söjtörön lakott. Voltak egésztelkes, féltelkes és negyedtelkes jobbágyok. De valamennyi az emlitett családokból.

Minden jobbágy tartozott fizetni füstpénzt s tartozott szolgálni robotot, gyalog napszámot, igás napszámot, rövid fuvart, hosszu fuvart. Köteles volt ezenkivül tizedet adni, s a vármegye és ország dolgát végezni.

Már most mindenről irást kellett vezetni. Ki mit és mikor fizetett, miként és mikor szolgálta le gyalog napszámait? Hova s mikor ment fuvarba? Tizedeit miként szállitotta be? Mivel van hátralékban? Mit engedett el az uraság? Mit kell még a jövőben neki pótolni? Ugyan efféle számadást kellett vezetni a többi szolgáló népről s annak tartozásairól. A régi világban inkább latin nyelven ismerték nevüket, mint magyar nyelven. Inkvilinusok, szubinkvilinusok, takszálisták, kuriálisták, czenzuálisták, kontraktualisták volt a nevük.

Az uraságéi voltak a mészárszék, a korcsmák, a malmok, a halászat s a vizjog mindenféle faja. Mindenütt más ember, más bérlő, más szerződés s más pénzbeli és természetben való szolgáltatások. Senki se kapott irást arról, a mit fizetett vagy szolgált. De eszébe se jutott követelni. Mit csináljon az irással? Még őrizgesse talán? Hiszen tudja a hajdu, tudja az ispán s be van irva az uraságnál. Az uraság könyvének szentnek kellett lenni. Nem is volt e miatt Kehidán soha semmi panasz.

Szerencsés volt az a jobbágy, a ki hajdu lehetett.

Deák Ferencznek két hajduja volt Kehidán. Az egyik belső hajdu volt, a másik külső. A belsőt szolgálattevő hajdunak, a külsőt parancsoló hajdunak nevezték.

A belső hajdu a kastélyban lakott s az uraság személye körül végezte a belső szolgálatot, a mit ma az inasok, komornyikok szoknak végezni. 1803 óta, a mikor Hertelendy Anna meghalt, nem volt a kehidai kastélynak urasszonya. A két Deák-lányt: Klárit és Jozefát hamar elvitték konty alá. Azután már csak férfiak lakták a kastélyt. Deák Antal is, Deák Ferencz is agglegény maradt. Mind a kettő minden idejét, gondját, figyelmét a gazdaságnak, a vármegyének, a hazának, a közügyeknek szentelte. Gyöngéd női hang édes anyának édes mosolygása, játszó gyerekek vidám kaczagása soha föl nem verte a kastély ódon falainak csöndességét. Csak ha vendégként jöttek a nemes család közeli rokonságának urnői és leánykái. Bizony a két agglegény csak a hajdukat vette maga mellé belső szolgálatra.

A külső hajdu, a parancsoló hajdu is bent lakott, de nem a kastélyban, hanem az a mellett levő kis házak egyikében. Ez rendelte be esténkint munkára a jobbágyokat és zsölléreket, ez adta ki nekik a parancsolatot másnapra, s ez ment ki velük ellenőrizni a munkát: vajjon jól dolgoznak-e s nem henyélik-e át az istenadta dologtévő napot. Ez számolt be esténkint az ispánnak, hogy ki mennyit, hol és miféle munkát végzett.

A hajduknak nem volt ugynevezett rendes fizetésük. Kaptak lakást, élelmezést, dohányt, világitást, fütést, téli és nyári ruhát, uraságit, zsinóros posztóból. Azután elengedték nekik a tizedet, robotot és a hegyvámot. S végre kaptak havonkint három-négy huszast.

Szegény földhöz ragadt jobbágynak uraság volt ez az élet. Vágyakozott is rá mindenki. A ki elnyerhette: annak nagyobb tekintélye, nagyobb becsülete volt a faluban, mint az iskolamesternek, vagy a nótáriusnak. Volt is rá ok. Ha betegje volt a jobbágynak, vagy esküvő, vagy keresztelő, vagy temetés volt a családban: csak a hajdutól kellett egy jó szó az uraságnak s az uraság bőséges adománya menten ott volt a háznál boranb, pénzben, lisztben, zsirban s egyéb szivességekben.

Deák Ferencz utolsó belső hajduja jobbágyai seregéből Rajki János volt. Mikor ott jártam, 1854-ben, még élt. Gyerekészszel nem gondoltam arra, hogy beszélgessek vele s az uraság szokásai felől kikérdezem. Most 1903-ban, a mikor ott jártam, csak lányával, özvegy Szeglet Józsefnével tudtam róla beszélni. Ez is öreg asszony már, hatvanhárom éves. Ez is sokat elfelejtett már, a mit valaha tudott Deák Ferenczről. Nem is csoda. Deák 1854-ben eladta Kehidát. Talán éppen akkor készitették az eladó öröklevelet, a mikor én ott jártam. Azóta negyvennyolcz esztendő mult el. Még életkornak is valami. S azóta kehidai ember nem látta többé otthon Deák Ferenczet. A haza bölcsének ezentul nem Kehida volt otthona.

Azonban egy pillanatra letértem az egyenes utról. Csak azt akartam megmutatni, mennyi mindenféle dolgot kellett végezni a hetedik szobában az irodában.

III.

(Deák faragó műhelye. – A faragás és a mély gondolkodás. – A Baroch zsidó. – A lengyel hazafi Deák-képe. – A sakk-alakok. – A kehidai kert. – Régi várnak semmi nyoma.)

A birtokról szóló s a gazdaság vezetését földeritő iratok nincsenek meg ma már. Ezek a kastélylyal és tiszttel együtt átháramlottak gróf Széchenyi István kezére. Az ő örökösei is tuladtak a birtokon, de a régi iratok a mai birtokosok kezébe nem jutottak.

Az irodán túl volt a női cselédek szobája, s ezen túl az éléskamra. Az épület két szárnyán tehát összesen kilencz helyiség. Azonban az épületnek az éjszaki végén is volt hajlása be a falu felé. De ezen csak egy szoba volt, a belső hajdu lakása.

Belől az udvar felé mind a két nagy szárnyon végig jó tágas folyosója van a kastélynak. Változatlanul megvolt a Deákék korában is. Itt állottak Deák Ferencz faragó szerszámai. Vonószék, eszterga; furó, faragó, fürészelő eszközök. A nappali munkához elég világos volt a folyosó, sok és nagy ablak volt rajta.

Fiatal korában a haza bölcse nagyon szeretett furni, faragni. Kehidán holmi apró butorokat is készitett. Asztalkát, zsámolyt, famozsarat, tilót, fatálczákat, fakanalat, főzőkanalat, rokkadarabokat, tolltartókat és fűszerszámos szekrénykéket kihuzó tetővel. Ügyesebb volt ezek készitésében, mint a legtöbb falusi asztalos és esztergályos. Faragni később is szeretett Puszta-Szent-Lászlón és Pesten. De itt már csak apró szoborfaragásokat végzett késsel, kis fürésszel, kis vésővel és kalapácscsal. Itt már vonószéket, esztergapadot nem használt. Nem is használhatott. Az Angol Királynő-szállóban két szobája volt. Az egyik a fogadó, a másik a hálószobája. Hova tette volna a vonószéket és esztergapadot? Hova tette volna azt a sok szemetet, a melylyel az efféle furás-faragás jár? Furcsa dolog lett volna, hogy a mikor hires emberek, császárok, fejedelmek, kormányzó elnökök meglátogatják: hát ő akkor ott legyen a vonószéken, vagy gyalupad mellett, s azzal fogadja a látogatót.

– Várjon csak egy pillanatig felséged, mig ezt a máktörő mozsarat elkészitem, azután a kötényemet leteszem, kezeimet megmosom s frakkomat és galléromat felöltöm! Tüstént állok szolgálatára.

De hát volt ideje Deáknak furni-faragni, s napjai nagy részét ily hiábavalósággal tölteni? Mikor és miként lett hát bölcscsé? Mikor szakitott magának időt annyit olvasni, tanulni, tünődni, gondolkodni, gondolatai nak alakját elkésziteni, hogy a haza bölcse legyen belőle?

Ezt a kérdést talán máskor és más helyen tárgyalom. Ott, a hol Deák agyáról s gondolatainak mélységéről és tudásának természetéről közlöm megfigyelésem eredményét. S ott, a hol szellemének költő képességeiről beszélek. Bizonyos, hogy a gondolatok megalakitásában a világ egyetlen nagy irója se mulja őt fölül. Kortársai közt, de az összes magyar irók közt a tudományos és közügyi irodalom terén csak Kölcseyt, Szemere Bertalant és Kossuth Lajost lehet vele összehasonlitani. Ezek egyik-másik művükben részletezőbb, talán művésziebb s gyakran ragyogóbb irók, mint ő, de az ő irataiban mégis van valami különös szépség, melyet amazok el nem érnek.

E szépség természetét érdemes kipuhatolni. A képesség, mely ezt szülte, nem csupán vele született isteni erő. Ennek fejlődnie, s képződnie kellett. A fejlődésnek története van. Ezt a történetet is ki kell puhatolni. Hogy ezzel a furás-faragás tárgytalan időtöltése nem ellenkezik: épen Deák élete bizonyitja.

Fenyődeszkából készült alacsony kis szekrénykét találtam a faragó eszközök mellett, ott a folyosón, a fal tövében. Födele nem volt. A szekrényke tele volt apró fadarabokkal, melyből Deák dolgozott. Ötöt-hatot kezembe vettem, s megnéztem: vajjon miféle fából valók?

Többnyire hársfa volt. De volt köztük jávor, fekete ihar, szilva és almafa is. Utóbbiaknak a gyökértövéből. Teljesen száraz valamennyi. Ezek a fák a legkevésbbé szálkásak s a legkevésbbé repedezők nálunk. Nem is igen kemények. Foltjuk sincs. Szinük egyszerü és szelid. Faragásuk könnyü. Apró gyerekjátékot, disztárgyat effélékből szoktak faragni. Almát, körtét, mandulát, naspolyát, apró szőlőfürtöt ezekből faragcsált Deák.

Kedélyes ajándékul barátainak pipát és botot szeretett adni. A pipát ugy vette, vagy maga is ajándékul kapta, de a botot mindig maga faragta leginkább kampós fogantékkal. Több ily faragványát láttam. De Puszta-Szent-Lászlón Tarányi Ferencz barátom tulajdonában most is megvan még három. Gyikot, zöld békát, fia kigyót, turbános törököt, hosszu szakállu zsidót különös előszeretettel faragott.

Igen szép példány volt a nemrég elhunyt Kisfaludy Árpád birtokában. Gyikot ábrázolt, a mint fölmászik a fára. Emlékül faragta 1831-ben a nagy költő, Kisfaludy Sándor számára. Rá is véste, ha jól emlékszem, e szavakat: »Kisfaludy Sándornak emlékül Deák Ferencz.« És rávéste az évszámot is.

Nem tudom, hova lett ez a bot. Méltó volna a Nemzeti Muzeum számára. Különösen azért, mert a »Deák Ferencz« tökéletes hüséggel mutatja sajátkezü névaláirását. Ez teszi igen becsessé. Irott manupropria száz meg ezer van Deáktól, de önmaga által kifaragott manupropria alig van több, mint ez az egy. Tiszta, szép, gyöngéd faragvány.

Ez nem könnyü munka. Tanult és gyakorlott szobrásznak is becsületére válnék. Nem is hiszem, hogy maga Deák is sokat faragott volna effélét. Tudtomra rokonainak sincs ily faragvány birtokukban.

Ez azt is bizonyitja, hogy Deák, ha fejét ráadja, ha az életszükség ráhajtja, még igen derék szobrász is tudott volna lenni.

Van erre más jelenség is.

Kehidai házi zsidaja Ungár Benedek volt, de ezen a néven nem ismerte senki. Csak ugy hivták: a Baroch zsidó, vagy ha különösen meg akarták becsülni: a Baroch-gazda. Boltos volt, ügynök, járókelő, eladásoknál közvetitő, de főleg csak az uraság szolgálatában. A Baroch szó a Benedek szónak valami csodálatos héber átalakulása.

Érdekes volt testmozgása, fejetartása, mosolygó arcza szapora beszéde, kesze-kusza bajusza és szakálla. Deák ennek a fejét tökéletes élethüséggel sok botra ráfaragta. 1844-ben ily botot Bónis Samunak is ajándékozott.

Ahhoz, hogy valakit a művész szoborba lemintázzon, vagy föstményben lefössön: annak a valakinek a művész előtt »ülni« szokás. Nagyhirü festők és szobrászok előtt gyakran tizszer is, huszszor is kell ülni. Ám Deák Ferencz előtt az a kis házi zsidó egyszer se ült. Hogyan tudta tehát élethiven puszta emlékezetből kifaragni?

Azt mondják: elégszer látta.

Igaz, hogy elégszer látta, de azért a kérdést ezzel elütni még nem lehet. Az ember egész életen keresztül naponként lát valakit, első pillanatra meg is tudja különböztetni mindenkitől, de ha annak távollétében azt kérdeznék tőle: sorolja fel egyenként azt az ötven vonalat, mely annak az arcznak egyéniségét megalkotja, – alig tudna belőle szabatosan, puszta emlékezetből öt-hat vonalat felsorolni s hiven lerajzolni. Kivált gyermeknél, fiatal szép nőnél, de másoknál is.

Más dolog látni és más dolog: igazán megnézni.

Szobrászt, festőt a megnézés csodálatos tehetségével ruházott fel a gondviselés. Deák nem volt, vagyis nem lett szobrász, de ez a tehetsége mégis megvolt. A szellemi tehetségek nagy sokaságában ez csak egyetlen. Szép és fontos, de se nem a legszebb, se nem a legfontosabb. S ha nem gyakorolják, ki se fejlődhetik. Millió ember közt alig van meg egynél, vagy kettőnél. Deáknál meglehetősen meg volt ez is, noha állandó foglalkozásként nem gyakorolta. Szellemének rendkivüli gazdagságáról tesz tanuságot ez is.

Ha már faragásáról szólok: meg kell emlékeznem még két művéről.

Az egyik saját domborművű mellképe, vagy igazabban arcza és feje. Köralaku fatálcza közepén fekszik. A kör átmérője 15 czentiméter, az arcz magassága tiz czentiméter. A fa szilva vagy almafa, lehet hársfa is. Az arcz oldalra néz. Szem és szemöldök, orr, bajusz, ajak, áll, homlok és haj minden Deáké. Az egész arcz első tekintetre bámulatosan hasonlit Deákhoz, a minő a mult század ötvenes éveiben lehetett az arcza. A dombormű mellett jobbról DEÁK, balról FERENCZ van a fába vésve. Fali képnek lehet használni a tálczát. A betük alakja mindenesetre azt bizonyitja, hogy magyar ember faragványa.

A mű most dr. Nyári Sándor műegyetemi tanár barátom tulajdona. Derék lengyel tudós adta neki emlékül Lembergben. Neve Zontak, a lembergi Dzyeduszycki-muzeum igazgatója.

A kép eredetéről azt mondja: ő 1848-ban és 1849-ben Bemmel együtt harczolt függetlenségünkért a lengyel légióban. A harcz után meglátogatta Deákot s ez emlékül adta neki, ha jól emlékszik akként, hogy ez saját faragása. Őrzi is ő ezt kegyelettel, de már öreg ember. Örököseiben már nem lesz meg a magyarságra tekintő kegyelet és édes emlékezés, azt se igen tudják, kije volt Deák Ferencz Magyarországnak s hogy valamikor régen 1833-ban mint ifju követ, első hatalmas szavát is az eltiprott lengyelek mellett emelte föl. Magyar ember kezében tehát jobb helyen lesz az emlék.

Másik még szebb faragványát ismerem Deáknak. Ez sakkjáték alakjainak gyüjteménye. Tok és tábla nincsen hozzá, csak az alakok maguk vannak, egy paraszt azokból is hányzik. A mult század hatvanas éveiben faragta Deák. Története ez:

Freyseisen Gyulát, munkácsi birtokost az 1867-ik év őszelején időközben megválasztotta képviselőjének a munkácsi kerület. Feljött Budapestre erős ellenzéki nézetekkel s a balközép pártnak akart tagja lenni.

A mint bemegy a képviselőházba s a baloldali folyosón ballag előre: találkozik Deák Ferenczczel. Deák megáll, megnézi erősen az uj embert s megszólitja:

– Ugy látom, Freyseisen Gyula vagy!

Freyseisen megáll, elbámul, üdvözli nagy tisztelettel Deákot.

– Az vagyok. De honnan ismer engem mélyen tisztelt bátyám?

– Honnan? Kehidáról. Hiszen te voltál Dubraviczkyval nálam 1844-ben Kehidán.

Bizony ő volt. Dubraviczky Simon, Pestvármegye alispánja és követe volt, valami hivatalos dolga támadt s fölkereste Kehidán Deák Ferenczet. Magával vitte fiatal patvaristáját Freyseisent is. Akkor látta őt Deák először s huszonkét éven át utoljára. S ime első pillanatra fölismeri.

Csodálatos emlékezet!

Freyseisennak első dolga volt tisztelgő látogatást tenni Deáknál. Most már szó se lehetett arról, hogy balközépi legyen. Oda állott Deák mellé, a ki utóbb nagyon megkedvelte s legbecsesebb faragványát, a 32 sakkalakot neki ajándékozta. Azután ő is adott Deáknak beregi és mármarosi emléktárgyakat, óriási szarvasagancsot, óriási medvebőrt s Deák tőle elfogadta.

Az alakok faragásával sokáig vesződhetett Deák. A vezér és döntő alakok: király, királyné, bástya, futó, ló rendes szokott alakok. A ló huszár, a futó spanyol ruhában kengyelfutó. Király, királyné fején német divatu herczegi korona.

De már a parasztok valóságos néprajzi gyüjtemény. A tizenhat paraszt ugyanannyi faj és foglalkozás. Spanyol, franczia, sváb, tiroli, tót, montenegrói, lengyel. S aztán egyik bányász a kalapácscsal, másik pap a kereszttel, harmadik magyar hajdu a buzogánynyal, azután jön a lengyel fölkelő az egyenes kaszával, drótos tót a szürdolmánynyal, czernagorcz a jatagánnal örökös változatban.

Deák csöndes vidámsága, bölcs pajzánkodása elevenül meg az alakokban. Most ezek Freyseisen egyik örökösének Komjáthy Béla képviselő barátomnak tulajdonát képezik. Megbecsüli őket.

Megnéztem, körüljártam a kertet is, melyet parknak nevezünk. Ez a kastélyhoz vezető uton kivül körülveszi az egész kastélyt. Nagyobb része ma is ugy van változatlanul, mint 1854-ben volt. Változás csak a kastély déli oldalán van.

A kert nem nagy. A kastélylyal együtt alig lehet több három-négy holdnál. Ennek egy része ma a déli oldalon konyhakert s az volt Deák életében is.

A változás abban van, hogy Deák életében a kastélyt minden oldalról közvetlenül hatalmas árnyékos fa vette körül. Bükk, hárs, szil. A leggyönyörübb növésü fák. Aljuk zöld pázsit. Sétautak a falak tövében is s lejebb a domb lejtőjén is. Most a kastély déli oldalán költséges és diszes terrász van üvegházi virágokkal és világos szinü kerti asztalokkal, székekkel és pamlagokkal. A mostani uraságok alkalmas időben itt szoktak kávézni, teázni, dohányozni. Szép messzelátás Csány felé s túl a Zalán Kustány, Karmacs felé.

Deák naponként órákon át sétált. A délutáni nap melege ellen árnyékot s a zimankós északi szél ellen enyhet a kastély déli oldala adott. Az észak-nyugati erős szelek ellen a keleti nyujtott. Leggyakoribb ott az észak-nyugati szél, legkedveltebb sétáló hely tehát a keleti oldal. Deák eső utáni sáros talajon s nyirkos, ködös időben is szeretett sétálni. A sarat azonban csizmáján ki nem állhatta. Ugy segitett magán, hogy a kastély déli és keleti oldalán deszkával födette a park sétáló utjait. A deszkák félszázad óta elkorhadtak, ma nyomuk sincs.

A környék lakóit s azok közt a mostani tulajdonosokat két tévedésre kell figyelmeztetnem.

A kastély déli szárnyának végénél Deák egykori hálószobája előtt, a pinczeajtó közelében van egy vastag, régi szederfa, most már erősen hanyatló állapotban. Azt hiszik s ugy mondják, hogy e fa kedvelt fája volt a haza bölcsének s ennek árnyékában nagyon szeretett hüsölni.

Ez talán tévedés.

E fa 1854-ben nem tünt szemembe. Most megnéztem jól. A szederfa nem nagyon hosszu életü. Hatvan-hetven éves korában már vénül s korhadni kezd. Szép növésü, magas s vastag ugyan az a fa, de hetvenévesnél alig idősebb. Deák 48 év előtt hagyta el örökre Kehidát, akkor tehát az husz-huszonkét évesnél nem volt korosabb.

A kastély déli oldala alatt a fák árnyékában faragott kövekből van összeállitva egy hüsselő. Kőpadok körben s közepén kőasztal. A mostani tulajdonosok állitották. S a kőasztalra tiszteletreméltó kegyelettel ezt a föliratot vésették.

»Deák Ferencz kedvencz hüsselője 1827–1855.«

Igaz, hogy e pont kedves hüsselője volt. Innen elláthatott a Zala völgyére s kustányi birtokára. Elláthatott föl észak felé Zala-Koppányra is, hol szintén ősi birtoka volt. Végignézhetett a berken s a nyári munka ott folyt berki munkásain. Igen szépen odalátszott a völgyön túl Gyülevész és Zala-Szent-László s az e mögött fekvő hegyláncz minden csúcsa, halma és erdeje. S még ezen túl napkelet és északkelet felé a Bakony rengetege. Mikor ott jártam, akkor is volt azon a helyen néhány avult kerti karosszék és kerti asztal.

De az évszámban mégis tévedtek a kő feliratának szerkesztői. Deák nemcsak 1827-től fogva lakott azon a helyen, hanem kis gyerekkorától fogva. Születésének hónapjában, 1803-ik évi októberben már odaköltözött édesapja s egy vagy két év mulva odavitte kis gyermekét is. Egész biztosan föl lehetett volna vésni az emlékkőre: 1803–1854. Ez idő alatt ott volt állandó lakása. Csupán tanulóéveinek nagy részét töltötte másutt. Nagy-Kanizsán, Pápán, Győrött, Pesten. De 1822-től kezdve innen hosszabb időre ki nem mozdult.

Volt-e vár valaha Kehida?

E kérdést is megvizsgáltam most, a mikor ott jártam. De csupán a helyszini tünetekből s nem okiratokból vizsgáltam. Bizonyos ködös hagyomány szerint ugyanis valamikor vár állt a kehidai kastély helyén. De én ennek semmi nyomát nem találtam.

A kastély egy kis kupalaku domb tetején áll. A dombot a földtani tudósok szavajárása szerint alluviális áradmány maradékának kell tekintenünk. Észak-nyugat felől a Kehida pataka csörgedez az erdőkből a falu felé. Az út eleintén ennek partján vezet Almásra s azután Nagy-Kapornakra. E patak fönt az erdőkben mély vizmosás fenekén csatangol. Néha megszokott dagadni s akkor iszappal és hordalékkal tele hömpölyög a falu közepének. Valami rendkivüli felhőszakadás alkalmával óriási tömegü iszaphalmot rakott le a berek partján, de később századok folytán e halmot a falu felől keresztülmosta s igy ennek parti vége önálló kerek dombbá alakult. E kerek domb megszilárdult, pázsit belepte, erdő benőtte, s utóbb kastély emelkedett tetejében.

De bizony nem várnak épült ez a kastély. Se tornya, se bástyája, se védő árkai. Kővárnak nem lett volna elég magas, földvárnak, vagy sárvárnak nem lett volna elég mély az a domb. S azután se tatár, se török, se német nem járta ezt a vidéket. S oly nagy ura se volt soha Kehidának, a ki szükségből vagy fényüzésből éppen ide épitett volna büszke, fényes várpalotát. A mint ezt Kehida története bizonyitja.

A domb a falubeli házakon és házsorokon kivül a falu északkeleti sarkán fekszik. Északról már a szántóföldek a szomszédai, keletről az országutra s a berek partjára dől. A parkot az utonjárók és rossz emberek ellen se nem árok, se nem kőkerités védte, hanem palánk. Bükkfából készült hasogatványok egymás mellé a földbe mélyen elültetve és besulykolva s tetejükön guzszsal összekötve alkották a palánkot. A palánk magassága legalább két méternyi volt. Se vad, se ember könnyedén át nem jutott rajta.

Ez előtt éppen hatvan évvel Deák lakását a fölizgatott nemesség megrohanta s Deákot halálra kereste. Pártos szenvedély, bor – gőz és kegyetlen bujtogatás vitte ellene a tömeget. Az eset országos megütközést keltett, de történetét másutt beszélem el. A szilaj támadók fokossal és hosszu nyelü fejszével elkezdték döngetni az országut felől a palánkot. Csapásaik nyoma még akkor is megvolt a palánk hasogatvány fáin, a mikor én 1854-ben ott jártam. Most barnára festett magas deszkakerités van a palánk helyén.

Kehida története háromszáznyolczvan év óta függ össze Deák Ferencz családjának történetével. De csupán a nőági elődökével. Mégis ki akarok terjeszkedni erre a történetre. De én idegen okiratokat nem keresgéltem s át nem buvároltam. A család jegyzeteinek kis része birtokomban van s a haza bölcse is közölt velem, a mikor jó kedve volt beszélgetni, egy csomó részletet. A mit tudok, e két forrásból tudom. Történetbuvárok s kegyeletes hazafiak egészitsék ki az én művemet.

IV.

(Kehida neve. – Dobzse László szegény királyunk. – A hatalmas Kanizsay és Gersei Pethő nemzetségek Kehidán. – Hárságyi Dénes. – Mi az igazi neve. – A Bakolcha, Prosznyák, Bakó, Perneszy, Darabos nemzetségek. – Adják-veszik a jobbágy embert. – Mi a zálogbirtok? – A Hertelendy nemzetség. – Deák Ferencz malmának története.)

Kehida neve a régi irásokban Kéthida és Kedhida alakban is előfordul. Ebből sokan azt következtetik, a név onnan eredt, hogy a Zala vizén itt két hid vezetett át valamikor.

Lehet, hogy igaz ez a felfogás.

Azt ugyan nem hiszem, hogy két helyen épitettek volna hidat oly apró falvak közt, a minők itt egymással szemközt feküsznek. A folyó völgyében s a folyókat elválasztó hegységeken keresztül még ma is alig van rendes országut, hajdan pedig nyoma sem volt efféle utnak, a közlekedés tehát két hidat nem tett szükségessé. A hidépités pedig hajdan is költséges dolog volt.

Hanem azt elhiszem, hogy a Zala vize a berekben két ágon folyt s mind a két ágra egy-egy hidat vertek. Igy azután csakugyan két hid támadt Kehida körül.

De én a helynév eredetét még ily alakban se tartom föltétlenül bizonyosnak.

Az én vármegyémben van például Berhida. Itt is folyóviz van, a Séd vize. Itt is át kellett hidalni a folyót s a falu nevének egyik része kétségtelenül innen származik. Csakhogy a falu neve eredetileg Berényhidja volt, minthogy a hidverő uraságot Berénynek nevezték. De a szó kopik az idővel, az ember nyelve és ajka a szó kimondásában is keresi a kényelmet és rövidséget s igy a Berényhidjából lassankint Berehidja, azután Berehida s elvégre Berhida lett. Nincs is más neve vagy háromszáz év óta.

Kehida neve is képződhetett ily módon. Ha urasága, a ki a hidat épitette, egykor Keve vagy Kende vagy Kele volt, bizony a Kevehidjából vagy Kendehidjából nagyon könnyen származhatott lassanként a Kehida szó.

Ki volt hajdanában tulajdonosa, nem tudom, nem jártam utána. Bizonyos, hogy a Hunyadiak korában a Fényes-család birta. Ez a nemzetség 1500 körül fiágon kihalt s igy a birtok a szent koronára szállt.

A király II. Ulászló volt, a kit saját nemzedéke Dobzse Lászlónak nevezett. Gyámoltalan, nyavalyás, hülye ur volt ez a király, a ki mindig annak adott igazat, a kivel utoljára beszélt. A mint ezt Kehida története is bizonyitja.

Ősi szokás volt, kivált az efféle királyok alatt, hogy a mint egy jókora birtok a koronára szállt, a királyt nyomban megrohanták hivei, udvarlói, kegyenczei, hogy a birtokot adományozza neki. A király a birtokot az alkotmány szerint meg nem tarthatta, valakinek azt oda kellett adni, tehát a serényebb természetü emberek ugyancsak siettek azt a maguk számára fölkérni. A szomszédok, a vármegye fő- és alispánja, a papok és püspökök és apát urak el nem maradtak a vásárból. Ki magának, ki fiának, ki atyafiának, ki jó emberének sürgette a birtok odaadását. Fölzaklatták a királynét, a nádorispánt, a kanczellárt, az országbirót, az udvarhölgyeket és férfiakat, a lovászokat, solymászokat, kutyapeczéreket s mindenkit, a kivel csak a király érintkezett, hogy emeljenek jó szót mellettük a király előtt. Övék legyen a birtok, ne másé. Igértek fűt-fát, borravalót, ékszert, kincset, részesedést a közbenjárónak. Zsibvásár lett a királyi udvarból.

Két hatalmas szomszédja volt akkor Kehidának.

Az egyik volt Gersei Pethő János, már századok óta hatalmas nemzetség ivadéka. Három vára, három uradalma volt a közvetlen közeli szomszédságban. Keszthely, Rezi és Tátika várai. A szomszédos községek mind e várakhoz tartoztak. Nyilvánvaló, hogy neki kellett adni Kehidát. Már csak annálfogva is, mert ő volt a király szeretett udvarmestere s ha mikor a kincstár üres volt, a királyi pincze kiszáradt s a királyi éléskamarából az egerek mindent kiettek: hát akkor ő látta el a királyi asztalt hébe-hóba tyukkal, kalácscsal, hizott disznóval, tömött luddal, husvéti báránynyal s jóféle balatonmelléki borral. De mégis legjobban szólt mellette tüzről pattant felesége, Pósafy Gábornak Zsófia nevü szépséges leánya.

Nem is ütközött meg azon senki, hogy a mikor Gersei Pethő János zászlós ur a király elé járult s szomszédi jogánál fogva Kehidát fölkérte, a király minden gondolkodás nélkül azt felelte:

– Dobzse!

Ez a szó csehül van s magyarul azt jelenti: jól van! Legyen édes szolgám a tied minden, valamit csak jónak látsz tőlem kérni.

Nosza sietni rögtön, az udvari kanczelláriában utasitani az iródiákokat, készitsék el rögtön a kutyabőrt, ne is késlekedjenek egy napot se, mert különben igy lesz, meg ugy lesz. Ha pedig rögtön elkészitik: nekik se esik porba a pecsenyéjük.

Nem is lett volna semmi baj, ha éppen véletlenül oda nem vetődött volna Kanizsay György, Horvátország hatalmas hánja, a ki már 1493-ban főpohárnoka volt a királynak, 1498-ban már horvát bán volt, 1502-ben Nándor-Fejérvár bánja és főkapitánya s ily módon az országnak háromszorosan is zászlósura. És azután Nagy-Kanizsa vára az övé, uradalmai elnyulnak Kehida közelébe s ekként a szomszédi jog is kétségtelen. S a mit éppen nem szabad elfelejteni: az ő mostani felesége Rozgonyi Klára, a hatalmas Rozgonyiak nemzetségéből, a kik pedig mégis csak előbbvalók mint a Pósafyak.

Azt is igen természetesnek találta tehát mindenki, hogy a mikor a horvát bán ur, Kanizsay György, Kehidát fölkérte, a király minden gondolkodás nélkül neki is azt felelte:

– Dobzse!

No most már megvolt a baj. Mivel hogy a király Kehidát két hatalmas emberének adta. A mit nyomban megtudott a bán, a mint a királyi kanczelláriába átballagott, hogy a kutyabőr-festő iródiáknak utasitást adjon. Vele ment fiatal hadnagya, Hárságyi Dénes is.

– Fösd meg fiam a kutyabőrt Kehidára és mindenre, a mi hozzá tartozik, az én számomra.

Az iródiák épen azon fáradozott. Dolmánya, mellese a padra dobva. Egyrét ingben, meztelen karral, rőfnyi vadludtollal épen Kehidát föstögette. Csakhogy Gersei Pethő János udvarmester számára. Meg is mondta őszintén:

– Épen most csinálom. Félig kész is már.

– Derék gyerek vagy. De hogyan tudtad már előre? Hiszen most jövök a királytól.

– Nem is nagyságod számára készitem ám bán uram, hanem Gersei Pethő János udvarmester uram ő nagysága számára.

Kanizsay György nem nagyon bámult el, nem is tünődött sokat, hanem elővett erszényéből egy budai aranyat s azt odapenderitette az iródiák tenyerébe, a mely már jó eleve nyitva állt előtte. Az a budai arany akkor szép czimeres ökörnek volt az ára. S az aranyhoz igy szólt:

– Készitsd csak el fiam nekem is. Hadd legyen kettő. Egyik majd csak beválik.

Nem vált be bizony egyik se. Mind a két hatalmas ur rajt hajtott a királyra s rábizonyitotta, hogy ő neki adta Kehidát. A király erre is azt mondta:

– Dobzse!

De hát most már mit lehet csinálni? A király szava ellen perbe szállni nem lehet. A király szava szent. Ámde még ennél is bizonyosabb, hogy Kehida csak egy van s azt egészben egyszerre egy időben két embernek odaadni nem lehet. Mindezt komolyan, szeliden, illendő tisztelettel megmagyarázta a királynak a bán is, a főudvarmester is. A király erre is csak annyit mondott:

– Dobzse!

A bán már élemedett ember volt. Napja hanyatlóra állt. Nem is volt több fia, csak egyetlenegy. Nem volt már több Kanizsay a föld kerekségén. Uradalma pedig volt vagy huszonöt, várai is nagy számmal. A kehidai rongyos háromezer holdnyi határért pereskedni nem érdemes. De még se akarta, hogy a főudvarmester csak ugy könnyü szerrel vigye el a birtokot. Ötlete támadt. Azt mondta a király előtt Gersei Pethő Jánosnak, a kivel egyébként szegről-végről sokszoros atyafiságban is állott:

– Már hiszen, János öcsém, az lesz itt a döntés, hogy Kehida fele legyen az enyém, a másik fele pedig legyen a kegyelmedé. Mit szól hozzá kegyelmes uram?

Mit szólhatott a felséges ur?

– Dobzse!

Gersei Pethő János is meggondolta a dolgot. Igaz, hogy az ő joga volt erősebb. Közelebbi szomszéd is volt. Rezi várából épen belátott Kehidára. S azután a király négy nappal előbb adta ő neki, mint a horvát bánnak. A horvát bán nem is érné meg a pörnek végét, nagy tekintélyével nem tántorithatná meg a biróságot s igy a kedvező itéletre ő számithatna biztosan. Azonban azt mégis csak meg kell gondolni, hogy a felséges ur tekintélyét nem illő meghurczolni, a bán pedig idősebb ember, több az érdeme, nagyobb a méltósága s a kehidai csiribiri birtokért a pereskedő hercze-hurcza neki se válnék diszére.

Elfogadta a bán egyezségi ajánlatát. Meg is osztoztak békességesen. Igy lett a kettéhasitott Kehida 1507-ben a két hatalmas nemzetségé.

Idősb Deák Ferencznek, a haza bölcse atyjának 1790 körül még meg volt az erről szóló eredeti levele. Iratainak jegyzékében Kehidáról ez van beiktatva első helyen e szavakkal:

»Nro 1. mo. Donatio et respective Statutorialis super Possessione Kedhida pro Petheö et Kanisay ex defektu Fényesiano elargito per Uladislaum, Regem Hungariae.« Magyarul ezt jelenti: Magyarország királya, Ulászló által adott adományozás, illetőleg beiktatás Kedhida birtokáról Pethő és Kanizsay részére a Fényes-család magvaszakadta okából.

Megvannak-e még valahol ezek az okiratok: nem tudom. Deák Ferencz ága volt az idősebb ág, tehát a családi okiratok gyüjteményének nála kellett lenni. Azért is, mert ő volt a törvénytudó. De valósággal nála is volt. A gyüjtemény 26 csomagból, mint akkor nevezték, fasciculusból állott. Mikor József öcscse 1794 körül a katonaságtól hazajött: annak kivonatot készitett az okiratokból. Én csak ezt a kivonatot láttam.

Idősb Deák Ferencz után Deák Antalra, s ezután 1842-ben a haza bölcsére szálltak az okiratok. Ha ugyan megvoltak, ha a söjtöri kastély leégésekor el nem égtek. Hova lettek: semmi nyomát nem találom. Deák halálakor fogadóbeli lakásán nem találták. Nedeczky Pistánál, Deák unokaöcscsénél kérdezősködtem utánuk. Ő ugy emlékszik, hogy az ő szemeláttára égette el őket Deák Puszta-Szent-Lászlón 1852 körül. De azt hiszem téved. Levelezéseit igen is elégette, ezt egyébként is tudom. De hogy az ősi iratokkal is ezt cselekedje: arra nem volt semmi ok.

A mi Dobzse László történetét illeti s a két zászlós ur vitáját: ez családi hagyomány. Ivadékról-ivadékra szálló szóbeli hagyomány, a mely előkelő nemes családoknál gyakran két-háromszáz évre visszavilágit. Maga Deák beszélte el adomaként alkalmilag.

Kocsi-Horváth Sámuelről, Veszprémmegye egykori alispánjáról és követéről szállongott országgyülési körökben hasonló történet. Pörös fél ment hozzá s előadta panaszát.

– Neked igazad van!

Azután a másik fél ment hozzá s az adta elő a maga védelmét.

– Neked is igazad van!

A tiszti huszár mindezt hallva s jól megfigyelve, azt mondta az alispánnak:

– Mind a kettőnek csak nem lehet igaza!

Kocsi-Horváth Sámuel azt felelte huszárjának:

– Szamár vagy, hanem azért neked is igazad van!

Ez ugyan sok száz esztendős adoma a perek és biróságok kigunyolására, de azért Kocsi-Horváth Sámuellel is megtörtént. Dévajkodtak is vele pajtásai e miatt eleget. Ily dévajkodás alkalmával beszélte el Deák Ferencz 1842-ben a büntetőügyi országos választmány egyik ülésében Dobzse László történetét. Tóth Lőrincz nyomban följegyezte.

Mindenesetre valószinü a történet. Mert az fölötte szokatlan eset, hogy oly aránylag kis birtokot, mint Kehida, fele-felerészben adományozzon a király oly két hatalmas főrendnek, oly két nagy befolyásu zászlós urnak.

De hát most már mikor egyesült ismét Kehida s mikor és miként jutott az a Deákok birtokába? Nem épen rövid s nem érdekesség nélkül való ennek története.

A Kanizsayak része a kanizsai uradalomhoz és várhoz tartozott. Ez a sok százados nagy nemzetség 1532-ben fiágon kihalt s a vár és uradalom az utolsó fiusitott Kanizsay leány révén a Nádasdyakra szállt s Nádasdy nádorispán halála után csere utján az ország birtokába jutott, majd adomány utján a török háboruk elmultával a Batthyányak herczegi ága szerezte meg.

A Gersei Pethők része a keszthelyi-, rezi-, tátikaiuradalomba olvadt be. Fiágon ez a nemzetség is rég kihalt s terjedelmes birtokait különböző jogczimeken a Festetich grófok keszthelyi ága szerezte meg.

Azonban Kehida a két nagy nemzetség sorsából és birtokából hamarosan kiszabadult.

Kanizsay György fia, Kanizsay V. László a mohácsi csata évében Vasvármegyének volt főispánja. Felesége Drágffy Anna. Mind a kettő nagyon kedvelte Hárságyi Dénest, apjuknak, a horvát bánnak egykori fiatal és vitéz hadnagyát. Egyetlen figyermekük volt, Ferencz. Örökké beteges. Életrevalóságához nem biztak, a minthogy utóbb 1532-ben magtalanul meg is halt s vele örökre kialudt a dicsőséges nemzetség.

De ha Ferencz fiuk életrevaló lesz is: marad rá elég vár és uradalom s Kehida nélkül csak ép oly nagyságos ur lesz, mint Kehidával. Kehida kivül is volt a kanizsai uradalom határán, nehéz volt a kezelése. Gondoltak egyet. Apjuknak hű tisztjét s maguknak is jó barátját meg akarták jutalmazni s azért 1523-ban neki ajándékozták kehidai részjószágukat.

Erről természetesen okiratok szóltak. Az ajándékozó levél, a királyi jóváhagyás, a beiktató levél, a káptalani bevallás s ezek mellékletei. Ezekről idősb Deák Ferencz e pontot irta jegyzőkönyvébe:

»Expeditio Capitularis super Possessione Kedhida in Cottu Saladiensi sita per Magnificum Ladislaum de Kanisa et consortem ejus Dijonisio de Háshág pro fidelibus servitiis donata, consensu Regio, consensu Regio et statutione A 1523.« Magyarul azt jelenti: Káptalani kiadvány nagyságos Kanizsai Lászlónak és hitvesének Zalavármegyében lévő kehidai birtokáról, a melyet hűséges szolgálataiért Háshági Dénesnek adományoznak, – királyi jóváhagyással és birtokba iktatással 1523-ik évből.

Ez a Háshági Dénes már nőági őse Deák Ferencznek. Ötödizigleni dédőse. Vérének parányai már ott lüktettek a haza bölcsének ereiben. Jőjjünk tisztába nevével.

Ez a család rég kihalt. Zalavármegyének Árpádkori előkelő birtokos családja volt. A középnemesség hatalmasabb osztályához tartozott. Nevét a jól-rosszul irt okiratok sokfélekép közlik. Hasság, Hásság, Háshág, Háshágh, a szokott nevük. A tudós Nagy Iván Hasághynak irja és csak annyit tud róla, a mennyit az 1563-iki 60-ik törvényczikkben feljegyezve talált. Idősb Deák Ferencz egyszer Háshágnak, másszor Háshágyinak irja.

Mindez tévedés. E nevek közül egyik se helyes.

A nemzetség igazi neve Hárságyi. Helynévtől származik, a helynév pedig Hárságy Zalavármegyében. Igaz, hogy Hárságy falu nevét a köznép Hásságynak ejti ki, iratokban pedig Háshágynak irják, de ezzel a szóval a kiejtés könnyüsége miatt mindenütt igy bánnak.

Ez a helynév több helyütt előfordul az országban.

Veszprémmegyében a szent-gáli Bakonynak egy nagyobb erdőrészét nevezik Hárságynak. Most már ugyanott puszta is viseli e nevet. Somogy és Baranyavármegyékben is van ily nevü falu.

A magyar nép, mint más nép is, sok erdős vidéket arról a fáról nevezett el, a mely azon a vidéken tömegesen tenyészik. S elnevezett akként, hogy a fa nevét összekapcsolta az ágy szóval. Igy lett a hársfatermő vidékből Hárs-ágy, a szilfatermőből Szil-ágy, a szilvafatermőből Szilva-ágy, vagy Szilvágy, a nyirfa után Nyir-ágy, a nyárfa után Nyár-ágy, az egerfa után Eger-ágy, a somfa után Som-ágy. Csakhogy a kiejtés könnyüsége s a hangok rokonulása által sok helynév a századok folyamán átalakult s igy születtek meg lassanként a Nyirád, Nyárád, Egerág, és Hásság helynevek és családnevek. Legérdekesebb a Somágy, mely Somogygyá és Somoddá alakult át.

Hárságyi Dénesnek, Kehida felerészbeli urának három fia és egy lánya maradt. A fiuk nevei Ferencz, Balázs és Imre. Országos nevet csak Hárságyi Imre szerzett magának. A vármegye legmagasabb tisztségeit viselte, ott volt 1563-ban az országgyülésen is s az Ausztriával folyt örökös határvillongások megszüntetése végett az országgyülés őt is határrendező biztosnak nevezte ki az országgyülési bizottságba. Társa volt e bizottságban Gersei Pethő János is, a kinek apja kapta meg Kehida másik részét.

Ez a Pethő János soproni főispán és főpohárnokmester lett, s báróságot nyert, miután beházasodott az osztrák Zinzendorf főuri családba. Hárságyi Imre – ugy látszik – semmi se lett és semmit se nyert.

Azonban az ő története nem tartozik a Deák-nemzetség történetéhez.

Hanem oda tartozik leánytestvéreé, Hárságyi Annáé. Ez volt a haza bölcsének negyedik izigleni dédükanyja. Ez idejében férjhez ment nagy-váthi Bakolcha Pálhoz, baranyavármegyei származásu előkelő nemes birtokoshoz. Nevét idősb Deák Ferencz hol Bakocsának, hol Bakolcsának irja. A tudós Nagy Iván a Bakocsa alakot használja. A helynevet Baranyában Bakóczának ejtik ki. Itt fekszik Nagy-Vát is, mely a családnak nemesi előneve, csakhogy a könyvekben hibásan ezt is Nagy-Vátynak irják.

Régi jeles család volt már akkor a Bakócsák családja Zsigmond király 1433-ban Rómában volt. Nagy és fényes kiséretet vitt magával magyar daliákból. A vármegyék kiválóbb fiaiból válogatták össze a daliákat. Volt köztük Bakócsa is. A mi azt bizonyitja, hogy a családnak jeles vagyona volt akkor is. Hiszen maga költségén ment a király kisérete. Minden dalia vitt magával lovászt, huszárt, fegyverhordót, vezetéklovat, málhalovakat, sátorkészséget, cselédséget. Nagy személyzet, sok ló, diszes ruhák, diszes fegyverek, diszes lószerszámok: nagy költséggel járt ez hónapokon keresztül.

A mikor a négy Hárságyi testvér osztozott: a fiak az ősi Hárságyi birtokokat kapták, ugymint Hárságyot, a birtokok fejét, s az ehhez tartozó alsó- és felső-bagodi, hagyárosi, zéli és kereszturi pusztákat. Az Anna leány, Bakolcsáné Kehidát örökölte.

Férjétől több gyermeke született. Egyik leányát Bakolcsa Margitot Prosznyák András vette feleségül. Jó birtokos vasvármegyei család ivadéka. Birtoka Prosznyákfalván feküdt, melynek mai neve Prosznyákfa. Ez volt a haza bölcsének egyik harmadizigleni dédősapja.

Hárságyi Anna, Bakolcsáné 1545 körül végrendeletet csinált, s azt a veszprémi káptalanban helyezte el. E végrendeletben ugy intézkedett, hogy maradékai minden birtokában egyenlően osztozzanak. Igy is történt. Az osztály alkalmával Kehida Margit leányának, az emlitett Prosznyák Andrásnénak jutott.

Ennek is több gyermeke lett, de ugy látszik, mind leány. Idősb Deák Ferencz legalább nem jegyezte föl, hogy figyermeke is lett volna. Legidősebb leányát Bakó Gergely vette feleségül, a ki e szerint Deák Ferencznek női ágon egyik másodiziglen való dédősapja.

Prosznyákné nagyon kedvelte ezt a vejét, mert még életében átadta neki Kehidát. Ugy látszik, Bakó Gergely életre való ember is volt s megérdemelte a kedvezést. Élt még a század végén 1600 körül is.

Birtokra vonatkozó két intézkedésének maradt fenn nyoma.

Egyik az, hogy Kehidán községi vagy közbirtokossági szőlőt alapitsanak. Abban az időben a sok katonajárás miatt gyakran kellett harácsot adni a katonaság számára. A harácsok közé pénzen, liszten, kenyéren, lábas jószágon kivül bor is tartozott. A végvárakat is kellett gyakran borral segélyezni. Zalavármegye volt nyugot felé az ország védőfala, közel harmincz végvárat tartott fenn. Ezek közül Kanizsa, Keszthely, Komárom, Sümeg s még néhány ott volt Kehida közelében. Borra tehát mindig szükség volt. A harácsot mindig gyorsan kellett összeszedni. Ám az egyes jobbágyoktól, boros gazdáktól mindig sok vesződséggel és sok igazságtalansággal is járt ilyenkor a borjáradékok összeszedése. Bakó Gergely tehát arra törekedett, hogy a földesurak alapitsanak és műveljenek közös szőlőt s tartsanak közös pinczét és borkészletet. 1594-ben már meg is volt a közös szőlőgazdaság, communis vinea, mint latinul nevezték.

Ebben az időben Bakó Gergelyen és feleségén kivül még kehidai földesur volt a Gersei Pethő-féle birtokrészben az osztopáni Perneszy-nemzetség s valamelyes ingatlant birtak még Zala-Csányból a Csányiak is. Mindezek együtt alapitották a közbirtokossági szőlőt.

A készpénzt, a mennyire szükséges volt, az urak adták. A kézimunkát és gyalognapszámot, de az igásat is a jobbágyok és zsellérek teljesitették. A jobbágyokkal azonban volt némi baj.

A mikor ugyanis 1507-ben a Kanizsayak s a Gersei Pethők Kehidán megosztoztak: a jobbágyok fölött nem tudtak véglegesen rendbejönni. Ideiglenesen ugyan a jobbágyokat is megosztották maguk közt, de kikötötték, hogy ha majd idejük lesz hozzá, végleges osztályt fog nak csinálni. Idejük azonban nem volt. Nem is sokat törődtek a dologgal, s a végső osztozás 1590-ben se történt meg.

1590 körül Perneszy András birta Kehidán a Gersei Pethő részt. A közös szőlő megalapitásához s a pinczeépitéséhez neki is kellett volna fizetni 4 forintot. De épen akkor indult meg a nagy török háboru, mely tiz esztendeig tartott, a pénznek nagy szeme volt, Perneszy András uram nem akart, vagy nem tudott készpénzt adni. Azt mondta Bakó Gergelynek:

– Adok pénz helyett jobbágyot, atyámfia!

– Csakhogy neked is kevés a jobbágyod, atyámfia!

– Nem is Kehidáról adok, hanem Rátótról, atyámfia!

Az osztopáni Perneszyeknek Rátóton Vasvármegyében is volt részbirtokuk és jobbágyuk. Bakó Gergely kapott az alkalmon. A munkáskézre nagy szükség volt.

Megvett tehát egy rátóti jobbágyot 4 forinton.

De melyiket?

A jobbágy és jobbágy közt is nagy a különbség, mint a paripa és a paripa közt. A jobbágyot is jól meg kell nézni. Elég fiatal-e? Elég erős-e? Van-e derék munkás felesége? Nem szenved-e száraz betegségben? Nem csonka-béna-e? Van-e, vagy lehet-e elég gyereke?

Végre megállapodtak Nagy János nevü rátóti jobbágy személyében, a kit azután 4 forint készpénzben átvett Bakó Gergely. Azt azonban mégis kikötötték, hogy Nagy János kolónusra nézve mégis csak addig áll fenn a szerződés, a meddig a kehidai jobbágyok fölött a végleges osztozást meg nem ejthetik.

De hát megkérdezték-e Nagy Jánost az alku felől?

Dehogy kérdezték. Mi köze hozzá? Kehidán is csak olyan jobbágy lesz, mint Rátóton. Háza, telke, kijárója ott is lesz. A robotot, adót, tizedet, közmunkát ott is csak ugy kell teljesitenie. Püspökké Rátóton se lehetett. Kehidán még jobb dolga is lehet, mint Rátóton volt.

Hát akkor ez volt az alkotmány. Ilyen volt a világ. Nem kell e fölött csodálkozni. Mai napság is csak adják-veszik a szegény embert a hatalmasok. Habár a szegény ember azt nem veszi észre.

Bakó Gergely leányát 1610–1615 körül Hertelendi és Vindornyalaki Hertelendy Ádám vette feleségül és vitte magával férjéhez Kehidát s ezenkivül még egy csomó részjószágot Tófejen, Söjtörön, Nemes-Apátin, Orbánfán és Rátóton. Mind e részbirtokok ezentul husz más falubeli és pusztabeli részbirtokokkal együtt mint Hertelendy javak fordulnak elő a hagyományban és az irásokban.

Ez a Hertelendy Ádám volt a haza bölcsének dédősapja.

A Hertelendyek törzse széles, nagy és hatalmas nemzetséggé fejlődött. Már Hertelendy Ádám idején, a tizenhatodik század végén s a tizenhetedik század elején két főágra szakadt. A vasi és zalai ágakra. Ezekből sarjadzott ki száz év előtt a torontáli ág is. Voltak e nemzetségből vármegyék kormányzói, alispánok, főispánok, követek, udvari emberek, hősök, hadvezérek. Ebből származott Deák Gáborné is Hertelendy Anna, a ragyogó szépségü nő, de hűtelen feleség, Deák Ferencz öreganyja.

A Hertelendyek családi leszármazása tudtommal mind máig nincs összeállitva. A család egyes tagjainál egy-egy részt meg lehet ugyan találni, de ezek közt is hiányzik az összeköttetés. A tudós Nagy Iván is csak a torontáli ágat ismerte, a legifjabbat s ezentul csak egyesekről, csak töredékekről tud valamit. A vasi és zalai ág szétválasztását nagy homály födi. Deák Ferencz sok megjegyzéséből s apróbb elbeszéléseiből, adomáiból ugy vettem észre, hogy ő mind a vasi, mind a zalai ág leszármazásait jól ismerte, de énnekem nem jutott eszembe nyomban papirosra jegyezni beszélgetéseit. Csak emlékezőtehetségem segit, a mennyire segit. Az emlékezet pedig olyan, mint az esőfelhő. Egy ideig ott tolong az égen, mig esőjét el nem hullatja, vagy a nap föl nem szija, vagy vihar el nem kergeti. Uj és uj felhő jön helyére, de egyik se a régi többé.

Vannak azonban jegyzeteim is s talán ha majd Deák Gábornéról irok, akkor megkisértem az egész nemzetség történetének vázlatát összeállitani.

Most csak Kehida történetét folytatom.

Hertelendy Ádám a felesége jogán 1635-ben vette birtokába Kehidát. Ettől százhatvannyolcz évig 1803-ig birták ezt a Hertelendyek, mig nem kis unokája Hertelendy Anna után idősb Deák Ferencz dédunokájára át nem háramlott. Deák Ferencz a haza bölcse 1854-ben adta el, tehát ő és az ő családja 1523-tól kezdve nőági jogon 331 éven át birták a kehidai urodalmat.

De Hertelendy Ádám az ő felesége révén még mindig csak fele Kehidát, a Kanizsay-részt birhatta. A másik fele rész a Gersei Pethő-féle az osztopáni Perneszy-család kezében volt.

A Gersei Pethők mikor és miként eresztették ki kezükből kehidai birtokjukat: nincs megemlitve idősb Deák Ferencz jegyzeteiben s nem tudom más forrásból se. A tizenhatodik század végén 1590 körül már Osztopáni Perneszy András birja.

A Perneszy-család fiágon kihalt. Leányágon e család körébe tartozik Somogy, Zala, Vas, Veszprém vármegyék sok előkelő, birtokos köznemesi családja. A ki a család iratait átnézi, vagy a ki a Gersei Pethő-féle keszthelyi irattárba betekint: bizonyára könnyen ráakadhat, mikor és minő jogon jutott Kehida a Perneszyek kezébe.

Nem tartom valószinünek, hogy a Gersei Pethők eladták vagy elzálogositották volna. Ezek a századok viharaiban az Árpádok korától kezdve mindig a királyok pártján voltak Mohács után is, a Habsburgok alatt. Birtokban, pénzben, tekintélyben, magas méltóságokban soha meg nem szorultak. Miért adták volna tehát el épen azt a birtokot, mely keszthelyi, rezi és tátikai váruk szomszédságában feküdt?

Gyanum az, hogy leánynegyed vagy leányági osztály révén jutott a Perneszy-család kezére. Csak például hozom föl, hogy egy Gersei Pethő lányt Darabos János vett feleségül. Ez is régi előkelő nemzetség ivadéka volt. S a Darabos, Perneszy, Törjék, Sághy, Hertelendy nemzetségek közt százféle összeházasodás, osztály, csere és nőági rokonság támadt a 16-ik és 17-ik s a későbbi századok folyamán.

A hatalmas Perneszy-család neve különben nem sokáig szerepel Kehida történetében. 1629-ben Perneszy István birja a kehidai részbirtokot. De ez év április 12-én zálogba adja testvérének Perneszy Ferencznek, a ki Zala és Somogy vármegyék alispánja volt, az országgyüléseken több izben követ, kiváló ember s több országos bizottság tagja. Feltünő azonban a zálogösszeg csekélysége. Ez az összeg csak 25 tallér. Ez legföljebb tiz-tizenöt hold jó szántóföldnek zálogértéke abban az időben. Ugy látom, ez a két Perneszy testvér annak a Perneszy Andrásnak unokája, a kiről már föntebb megemlékeztem.

A Perneszyek nevével ezentul idősb Deák Ferencz följegyzései szerint itt nem találkozunk. Hanem találkozunk a Darabos-nemzetség egyik ivadékával.

Ez a nemzetség az Árpádokkal egyidejü. Egy törzsből ered a Nádasdyakkal és a Gersei Pethőkkel. Túl a Dunán értékes birtokai voltak százfelé. Darabos Ferencznek 1650 körül Kehidán is volt birtokrésze, kétségtelenül a Gersei Pethő-féle felerészből. Ezt onnan következtetem, hogy a maga és testvérjei számára s a maga és testvérjei fiai és leányai számára Csányi Borbálától özvegy Szalay Istvánnétól ennek több kehidai szőlejét s minden birtokát zálogba veszi 1620. évi november 25-én. A zálogösszeg 125 tallér.

Nyájas olvasóim közül, kivált az ifjabbak közül sokan nem tudják, mi volt hajdan az ugynevezett zálogbirtok.

A nemesi birtok hajdan nem azé volt, a ki birta, hanem családjának egész nemzetségeé, csaknem oly módon, mint ma a hitbizományi birtok. A nemesi birtokot tehát eladni, eldarabolni s idegen kézre juttatni nem lehetett. A nemesek közt az öröklés nem hatodiziglen terjedt ki, mint most, hanem végtelenül. Ha a nemzetségből egy ág kihalt, joggal előállhattak a mellékágak ivadékai még két-három száz esztendő mulva is s a tényleges birtokostól, ha idegen volt, elpörölhették a birtokot.

Bankok, takarékpénztárak, hitelintézetek nem voltak, jelzálogos kölcsönt a birtokra fölvenni nem lehetett. Nem volt, a ki ilyen kölcsönt adjon. Nem voltak telekkönyvezve.

De a birtokosnak sokszor mégis szüksége volt kölcsönpénzre. Vagy katonának kellett mennie, vagy kárvallás érte, vagy török rabságból kellett valakijét kiváltani, vagy kizsákmányolták és fölégették a németek. Voltak azonban tékozlók, rossz gazdák akkor is. Mit csinált ilyenkor a megszorult nemes?

Keresett pénzes embert. Ha volt olyan: az atyafiak közt; ha ott nem talált: idegenek közt. Fölkérte és fölvette a szükséges összeget. Kamatot nem fizetett, hanem kamatba átadta használatul a hitelezőnek valamelyik megfelelő birtokát vagy darab földjét jobbágyostul, mindenestül. S kikötötte, hogy a mikor a kölcsönösszeget visszafizeti: a hitelező köteles a birtokot kezéből kiereszteni s volt adósának visszaadni. Ez volt a zálogos szerződés.

Igen sok zálogbirtokot kiváltott maga a zálogbaadó. Sokat csak fia vagy unokája. Néha száz vagy százötven esztendő mulva váltott ki valamely kései utód. De sok birtok ott maradt a zálogba vevő kezén s leszármazói kezén örökre.

A ki zálogba vett birtokot, ugy tekintették, mintha jórészben örökül vette volna.

Hogy Hertelendy Ádám mikor halt meg: jegyzeteim közt nincs nyoma. 1700 körül már nem élt se ő, se felesége, Bakó Gergely lánya. De ő már körülbelül összeszedte s egyesitette kezén ugy a Kanizsay mint a Gersei Pethő-féle kehidai javakat. Tehát egész Kehidát. Fia kezén legalább együtt volt már.

Gáspár fia 1704-ben még labancz kapitány volt, de csakhamar megházasodott s elvette feleségül Sághy Krisztinát, a ki e szerint ükanyja volt a haza bölcsének.

Több Sághy-család van az országban. Sághy Krisztina a nagy-sághi Sághy-nemzetségből származott. Kun László király 1275-ben adományozta Nagy-Sághot Sopron vármegyében a család akkori ősének s még négyszáz év multán is volt ott birtokuk a Sághy-ivadékoknak. Volt Deák Ferencz ükanyjának is.

Hertelendy Gáspár 1734-ben már nem él. Feleségéről Sághy Krisztináról ez évben már mint özvegyasszonyról emlékeznek az irások. De a kehidai birtok történetében van nyoma.

1715. évi julius 2-án egy csomó kehidai birtoklevelet téritvény mellett átad László testvérének. Ugy hiszem, ezek vonatkoztak a Gersei Pethő-féle részbirtokok megszerzésére. Ezek nem is jutottak vissza az ő leszármazóinak kezére. Ez okból van hézag erre nézve idősb Deák Ferencz jegyzeteiben.

1720. évi julius 16-án kifizeti a Hertelendy-családtól járó birtokba-iktatási dijakat. A dijak összege 130 forint. Elég nagy összeg, 25 hold földnek az ára. Ugy látszik, a Gersei Pethő-rész utolsó darabját akkor vette birtokba Hertelendy Gáspár. A beiktatást a vasvári káptalan teljesitette. Ennek hites jegyzője Halász Mihály veszi át a dijat.

Rosty László s neje Csapody Katalin akkor élnek. Rokonok a Hertelendyekkel. Birják Csebet, a csebi Pogány-család árpádkori ősi birtokát. Csebről egy jobbágyot ajándékoznak 1721-ben Hertelendy Gáspárnak Kehidára. A jobbágy neve: Kámán János. Bizonyára Kálmán az igazi név, de a tuladunai köznép beszédében a betük összefolynak.

Ugy látszik, a Hertelendyek igen jó jobbágytartó uraságok voltak Kehidán. 1720 közül két testvér jön Kehidára. Jóképü, erős két paraszt jobbágy. Önként jönnek, szivesen szállnak Hertelendy Gáspár szolgálatára s ő be is iktatja jobbágyai közé őket. Ád nekik házat, telket, vetőmagot, igás és lábas jószágot. A nevük Balaskovics Mihály és Balaskovics Tamás. Talán a kehidai uraság nem is kérdi: honnan jöttek, miért jöttek.

A két jobbágy azonban gróf Batthyányi Zsigmond tulajdona. A dobrai urodalmához tartozó Szőlnöki pusztáról szöktek el. A gróf keresteti őket mindenütt. Végre 1723 évi szent István napján rájuk akad Kehidán. Nosza megindul a vizsgálat és pörösködés a fölött, kié most már a két jobbágy? Ha Hertelendy Gáspár lett volna az erősebb: az övé maradt volna. Igy azonban visszaviszik őket a szőlnöki pusztára.

1725-ben pörbe száll a szent-péter-uri nemesekkel. Ezek nem tudták vagy nem akarták megtalálni a határjeleket az erdőben s a kehidai erdőből jelöltek ki maguknak kivágásra jó csomó hatalmas szálfát. Meg kellett őket inteni s a határokat meg kellett igazitani.

1734-ben már özvegye Sághy Krisztina veszi kezébe a kehidai gazdaságot. De fiuk is nagy már: Hertelendy Gábor, a haza bölcsének dédapja. Ez volt legutolsó szülöttjük. Előtte négy leányuk született: Manczi, Borcsa, Örzse és Évi. Valamennyi férjhez ment idejében. A Berke, Róth, Sárkány és Rumy-család fiai ekkor házasodtak bele a Hertelendy-családba.

Apja halála után Gábor fia hamarosan megnősült. Felesége Uzovics Judit, szintén előkelő nagy és gyökeres nemzetség szülöttje. Deák Ferencz dédanyja volt ez. Kiváló, derék asszony. Takarékos, szerző, férje gondjainak szives osztályosa. A mai Kehidát férjével együtt ő alapitotta meg.

Anyjuk, Sághy Krisztina, meghal 1739-ben. Ez éven túl legalább semmi nyoma. Hertelendy Gábor, a mint anyja halála után egészen kezébe veszi Kehidát, először is a malmokat siet rendbehozni. Szükséges volt ez, hogy jövedelmezőbb legyen a gazdaság.

Sok baja volt a malmokkal.

A kehidai uradalomhoz akkor közel kétszáz holdnyi Zalaberek tartozott. A berek egerfával benőtt ritkább-sürübb erdőség volt. Se kaszálni, se legeltetni nem lehetett. A berek az ártérben feküdt s az év nagy részében viz alatt áll. Középen hömpölygött a Zala szabályozatlan vize. Az egerfának nem volt becse. De semmiféle fa se ért akkor sokat, hiszen a dombok, hegyek, puszták, határok nagy része erdőség volt. A Zala jobb partján Kehidától föl Barátsziget felé s alá Zala-Csány felé s napnyugotra egész Kapornakig csaknem mindenütt erdő sötétlett. Bükk, cser és gesztenyefák. Mind becsesebb az egerfánál. A berekben ennélfogva a határokra, mesgyékre nem sokat ügyeltek az uraságok.

Azonban Hertelendy Gábor eszes, nagy befolyásu és gondos jó gazda volt. Ő már ügyelt uradalmának berki határaira.

A kié a berek: azé a Zala vize. A kié a viz: azé a vizjog. A kié a vizjog: azé aztán sok mindenféle jog. A halászás, rákfogás, hajókázás, öntözés, hidverés, rév, vámjog. De azé a malomjog is, a melyet hajdan jus molendinumnak neveztek a latinos világban. A kié pedig a malomjog volt: azé volt a viz esete. Emelhetett zugót, vághatott malomárkot, állithatott malomfejet s épithetett malmot. A vizi malom akkor nagy érték volt. Kehidai jó malom hozhatott évenként közel ezer mérő szemes gabonát is.

A kehidai Zalaberekhez négyen követelték maguknak a tulajdonjogot.

Első sorban s mindenekelőtt maga a kehidai uraság.

Azután a zala-csányi szomszédbirtokos Csányi Ferencz uram, a vértanu Csányi László öregapja, a kivel sehogy se voltak rendben a mesgyék.

Jogot tartott a benczés barátok pápai konventje is.

De jogot tartottak a tüskevári pálos barátok is. A kik pedig nagy urak, nemes emberek, négy lovas hintóban járnak, száz millió vagyonuk van. Bizony sokkal hatalmasabbak, mint Hertelendy Gábor ur, a haza bölcsének dédapja.

Mikor Deák Ferencz Kehidát gróf Széchenyi Istvánnak eladta: akkor az uradalomhoz csak egy malom tartozott. Ennek tiszta jövedelme volt 310 mérő rozs és 100 mérő buza. A többi vámot s az árpát, kukoriczát elnyelte a molnár szegődvénye s a malom fentartása.

Ez a malom már fennállott 1738-ban, a mikor még Deák öreganyja meg se született.

De Kehidának hosszu a berke s a Zalának a berken át hosszu a folyása. Azután Csány felé két ágra szakadt a folyó s szigetet képezett. Hertelendy Gábor részint irásokból, részint szóbeli hagyományból megtudta, hogy a hosszu folyón valamikor másik malom is volt. Ha egykor volt, most is lehet. Két malom mégis csak többet ér, mint egy malom. Épitsük fel ujra.

Azonban hol volt az a malom? Hol volt vizesete, zugója, malomfeje?

Hertelendy Gábor 1739-ben elkezdte keresgélni. Régi irások, öreg emberek, halászok, csikászok, rákászok álljanak elő, tegyenek tanuságot, hol volt a másik malom? Az uraság is, a tisztje is szemle alá vette a berket s a vizek folyását: hol volt a régi zuhatag?

Együgyü észszel azt gondolhatná az ember: ott van most is, a hol régen volt. És azt is gondolhatná, hogy a hol malom volt: ott fal is volt, malomfej is volt kőből, az a kő onnan el nem repült, most is elárulja egykori malom voltát.

Bizony pedig nem ugy van. Az a malom elpusztult. Födelét, fáját elhordták a szelek és a vizek. Falait elbontották a fagyok és az árvizek. Zugóját, malomfejét elboritották az árhozta iszapok. Ott feküsznek valahol mélyen. Változik a folyam ágya is. Terebélyes egerfa beledől a partról a vizbe. Mögötte zátony támad. A tulsó partot elmossa a viz s a mint a szép nagy tavaszi áradás lefut s a vizek rohanása eláll: a fürkésző halász csak azt veszi észre, hogy a berekben másutt folyik a Zala, nem ott, a hol tavaly.

Nem könnyü a régi malomhelyek kutatása.

De a következő 1740-ik évben mégis megtalálják a régi malom helyét. S Hertelendy Gábor ur sem volt rest, nyomban készül az uj malom épitéséhez.

Azonban akadályra bukkan. A szomszéd nemes Veszprém vármegyében fekszik Tüskevár s ott uralkodnak a pálos barátok. A jó barátok Zala vármegyében is földes uraságok, Zalaberkük is van, sőt Barátszigeten és Gyülevész alatt épen szomszédosak a kehidai urasággal. Fiskusuk elő is áll nagy fennen s egyenesen Hertelendy Gábor uram elé.

– Én pedig Domine Spectabilis és Perillustris az én uraságomnak, a Paulinusok venerabilis rendjének nevében azt a malomhelyet nem engedem, mindenféle impetus és competus ellen admoneálok, inhibálok és protestálok, minden passus ellen opponálok s minden actus ellen reponálok. Mivelhogy az a malomhely a mi valóságos és kétségtelen birtokunk!

Nagy dolog. Azt a malomhelyet bizony elbirták a kehidai uradalomtól a pálos barátok!

Érdemes-e most már ezért pörösködni, biráskodni, lótni-futni, Pontiustól Pilátushoz járni, költekezni s azután a pört ötven esztendő mulva mégis elveszteni? Ha a barátságos érintkezés nem sikerül: legjobb a dolgot abbanhagyni.

Nem is sikerült. Ha épen második malmot is akar: jobb lesz azt a maga kétségtelen vizére épiteni.

Csakhogy ez még bajosabb dolog.

Az uj malomárok készitése több pénzbe kerül, mint a mennyit az uj malom ér. És azután ebbe is beleköthet a pálosok fiskusa. Ha magasra teszi a malomfejet: holt vizre kényszeriti a pálosok malomkerekét. Ha alacsonyra teszi, ez meg uj malmának is, régi malmának is ártalmára lészen. Azután utak, hidak épitése az uj malomhoz. Meg se lehet előre mondani, mibe kerül.

Két esztendei tünődés és huzavona után Hertelendy Gábor uram legjobbnak látta az ő meglévő régi malmát ujraépiteni. Régi volt már; korhadt, roskadozott, még öregapja Hertelendy Ádám idejében épült, kerekein folt hátán folt; egyetlen malom, ha jó, mégis többet ér, mint két malom, ha rossz.

Meg is alkudott 1741-ben két ügyes molnárral az ujraépités dolgában. Az egyik volt Tóth István nemesapáti molnár. Ehhez még némi földesuri viszony is kötötte, minthogy apjának, öregapjának Nemes-Apátin is volt birtoka. A másik molnár pedig Nagy György volt Kaszaházáról.

Hajdan nem voltak külön malomácsok. Maguk a tanult és remekelt molnárok voltak a malomácsok is, malomkőfaragók is és malomkovácsok is, de még a kőművesek és zsindelyfaragók is. Anyagot, épületfát, szerszámfát, vasat, követ, téglát adott az uraság eleget. Adott igás napszámot is, gyalog napszámot is. A két érdemes és tudós mester ujraépitette a régi kotyogó malmot. Belekerült az egész munka vagy százötven rénes forintba.

Ezt a malmot birta azután Deák Gábor s utána idősb Deák Ferencz. Ez háramlott örökségként ifjabb Deák Ferenczre, a haza bölcsére. A ki gyermekkorában órákon át elnézte ennek külső és belső szerkezetét, vizes és száraz kerekeit, a hatalmas tengelyeket, a kerékfogak alakját, a finom korongokat, a garat szerkezetét s annak csilingelő vasát. Ugy megnézte, hogy tizenkét éves gyerekkorában már faragott magának egész tökéletes malmot, a mely azonban nem volt nagyobb, mint a közönséges kakukkos óra.

Más is vonzotta oda a fiatal gyereket, nemcsak a malom szerkezete.

Az őrlető közönség.

A közeli falvak és puszták népe hordta oda őrleni valóját. Kehida, Almás, Gyülevész, Kustány, Nemes-Bük, Karmacs, Vindornyafok rendesen ott őrletett. Ha közelről jött az őrlető, vállán hozta a tele zsákot az erős legény. Ha távolabbról jött: szekérrel jött, hét-nyolcz zsák a szekéren. Mindjárt rá se került az őrletés. A hogy jöttek: sorban egymásután öntöttek fel a garatra. Néha nyolcz-tiz őrlető gyült össze s várt egymás sorára. Mindenki vigyázott a garatra, mikor az ő gabonája volt felöntve. Nem vesz-e belőle a molnár vagy a legénye kettős-hármas vámot?

Éjjel-nappal folyt az őrletés. A várakozók dévajsággal vagy alvással vagy mesemondással töltötték az időt. Hirlap akkor nem volt. Ha volt, se olvasták. Gyöngén pislogó olajos mécs volt a világitó. E mellett vigan csak a mesemondás tenyészhetett.

A kis Deák Ferkó mohó lélekkel hallgatta a nép meséit. A boszorkányokról, kisértetekről, haramiákról, vasorru bábáról, erdőben eltévedt kis gyerekekről, a sziklatörő, fanyövő, vasgyuró legyőzhetetlen vitézekről, a sóvárgó királykisasszonyokról, a tündérekről és a győztesen hazatérő elbujdosottakról. Gyönyörü világ ez! Más élet, mint a mi életünk. Nem oly csodás, mint a hellenek istenvilága, de épen olyan szép. Mindig győz benne az igazság s mindig megmenekül benne az ártatlan. A szegénység diadalmas hadjárata ez a hatalmasok ellen.

Épen a gyermeki léleknek való. Az a kis lélek megtelik ábrándokkal, képzetekkel, az igazság jókedvével, s az elgyötört szegények szomoruságával. Megtanulja szórul-szóra. A mit egyszer hallott: el nem felejti soha. A kis Ferkó ott volt a mesemondók közt, a mikor ott lehetett. Zugott, morgott, zakatolt a malom, de a mesemondó minden szavát jól lehetett hallani. Irodalmi nyelvének gazdagságait is ott kezdte már gyüjteni. S ha leszállt már az öreg este: hazaballagott a kastélyba. Angyallelkü Klára nénje, maga is csak süldő hajadon, ott várta már. Leverte ruhájáról a lisztet és a malomport s hálából a kis Ferkó sorra elmondta neki a hallott meséket. Édes mosolylyal hallgatta, pedig ő is mind tudta már elejétől végig.

Ez a Deák Ferencz malmának kis története.