PÁLMA.

Mizogin lettem.

Gyűlölni akartam mindent, ami nőnemen van.

Az asszonytartáshoz berendezett szállásomat fölcseréltem garszonlakással.

Mindent elpusztítottam a kezem ügyéből, a mi csak asszonyra emlékeztet. Illatos levélkék, szárított virágok, négylevelü lóherék: autodaféba velük. Fotografiák? Ki a rámából! Majd vigyorogtok itt a szemembe az iróasztalomon! Nem ismerjük egymást!

Ahelyett szereztem az antikváriustól egy csontkoponyát. Azt helyeztem az iróasztalomra. Férfikoponya volt, kardvágás nyomával.

Az eddigi külső formámat is alaposan megváltoztattam. Az államat kiborotváltam, s akkora merev ingallért viseltem, hogy túlszárnyaltam vele Irinyi Józsit. (Azé pedig tipikus fátermörder volt.)

Az ajtómon réztáblába vésve volt olvasható, hogy mikor vagyok hivatalosan található, máskor soha.

Mert hivatalom már volt elég. Hogyan jutottam hozzá? Annak igen egyszerü a magyarázata.

A kétszázezer forintnyi örökségemet megkaptam, amint nagykoruvá lettem, kész pénzben, s ezen részvényeket vásároltam ugyanazon intézetektől, amelyeknél princzipálisom, mint jogtanácsos foglalatoskodott. Azoknál fogva bejutottam az igazgató-tanácsba. Jó hirem meg volt alapítva a külföldön elért tökéletes siker óta.

… A szürke ember bizony még szürkébben került haza Karlsbadból, mint odament. Az orvosok nem találták el a diagnozist. Az egyik egy bajról kurálta, a másik másról.

Ő maga is tudta jól, hogy számára nincs orvosság.

És a mellett irtóztatót szenvedett.

Csak a morfium befecskendés tette rá nézve elviselhetővé az életet. Aztán meg a folytonos munka.

Nem tudja azt, aki nem próbálta, hogy micsoda tónikus hatása van az emberi zsigerekre a szellemi munkának.

Ő csak azért élt még, hogy dolgozzék, hogy emelje, gyarapítsa azokat az iparral, kereskedelemmel foglalkozó intézeteket, amik keze alatt fölvirágoztak. Ebben a küzdelemben valóságos hős volt.

Nekem bevallá egy bizalmas pillanatban, hogy emberfölötti kínokat szenved.

– Régen leszámoltam volna az élettel, s ahoz igen könnyü módszerem volna, csak ezt a mérget, amit csöppenkint számlálva kell két óránkint bevennem, hajtanám föl egyszerre az egész üveggel, egy óra múlva már nem fájna semmi, de ezek a függőben levő ügyek nem bocsátanak.

És aztán sietett velem megismertetni a kezére bizott vállalatok bonyodalmas jogi kérdéseit. Tudatta velem, hogy engem szemelt ki hivatali utódjául.

… A füstbement házasságom óta nem nyitottam be többé azt az ajtót, amely a felesége lakosztályához vezet. Nem voltam már se kosztosa, se pártfogoltja. Beszéltem volna, ha arra a kérdésére kellett volna felelnem, hogy mi volt az oka annak a megfoghatatlan fiaskónak? – Nikkelnétől sem tudhatta azt meg; mert az az urával járt a keleti vaspályát traszirozni; ma itt volt, holnap amott.

… Egy délelőtt, mikor ismét meglátogattam a főnökömet, az ágyon kivül a karszékében találtam őt ülve; a felesége is ott volt mellette. Amint az asszonyt megláttam, visszahuzódtam az előszobába. Percz mulva csöngetés hangzott, az inas bement, rögtön kijött s ajtót tárt előttem; már akkor az asszony nem volt ott.

A szoba tele volt moschus és karbol illattal.

Én gratuláltam a betegnek, hogy elhagyta az ágyat és karszékben ülhet.

– Gratulálhatsz, fiacskám, – mondta a beteg, azzal a fanyar humorral, ami a legnagyobb fájdalmai között sem hagyta el soha. – Majd még az asztalra is kerülök. Az orvosok elhatározták, hogy operálni fognak. Holnap lesz a napja. Az én névnapom.

Én olyanformát motyogtam, hogy a műtétnek kedvező eredménye várható.

– Nagyon kedvező eredmény lesz, – mondta ő. – Az, hogy likvidálok s lezárom a mérleget. Én ebbe bele fogok halni.

Én biztatni akartam olyanformán, hogy magasztaltam előtte Balassa és Kovács Sebestyén doktorokat, no meg Lumniczert, aki még akkor csak asszistens volt.

– Csak hagyd el fiacskám. Nem értesz te ahoz. Én jól tudom, hogy más bajom van: majd holnap a doktorok is megtudják, hogy nekem volt igazam; de már az nekem egészen közönyös lesz. Az én bilánszom be van fejezve. Erről ne beszéljünk többet. Most elébbvaló dolgunk van egymással.

S azzal egész hidegvérrel mondogatá el előttem, hogy melyik ügycsomagot melyik szekrényben találom; az iróasztala fiókjából kivétette velem a lánczrafűzött kulcscsomagot: mind Wertheim-szekrények kulcsai voltak.

– Ezeket vedd magadhoz, a meghatalmazásom a végrendeletemmel együtt ott van a trezórban. Téged neveztelek meg testamenti exekutornak.

Közbe-közbe nagyot sziszszent, az öldöklő kíntól elfordultak a szemei, az ajkait összeharapta, az álla reszketett, a nyakán földagadt az aorta, a halántékain lüktettek az erek.

Megint csak folytatta tovább, amint a fájdalom szünetet tartott.

– Az igazgatóságokat már eleve értesítettem. Még tegnap beküldtem a lemondásomat a jogtanácsosságról s tégedet ajánlottalak utódomul. Azok még ma gyűlést tartanak s meg fognak téged választani. Amit különben az én ajánlásom nélkül is megtennének – saját érdekükben. Te igen jól fogsz engemet kipótolni.

Azzal azt a kiszáradt ideges kezét odanyujtá elém.

Én kénytelen voltam odatérdelni eléje, a könyeimet nem tudtam eltitkolni. Ő több volt rám nézve az életben az édes apánál.

Azzal csak ott tartá az ölében a megszorított kezemet, a másik forró kezét pedig a fejemre tette.

– Úgy-e, hogy jól fogsz engemet kipótolni? Ismétlé, még erősebben szorítva a kezemet. Ezeknél az én kedvencz alkotásaimnál, amiket én emeltem fokról-fokra, becsülettel, értelemmel, a közönség, a haza javára. Ami e nehéz órában megnyugvást ád a lelkemnek, az a tudat, hogy nem fognak ez alkotások összeomlani; lesz erős kéz, okos fő, becsületes sziv, ami azokat tovább építi. – Ugy-e fiacskám?

– Ez sok nekem, édes öregem.

– Megállj csak. Még több is jön. Még nem szabadulunk meg egymástól. Még van egy nagy közös adósságunk. Egy közös obligónk, amiben le van kötve testünk, lelkünk, örök idvességünk.

Valami bizonytalan sejtelem fogott elő erre a szóra.

– Mi tartozunk valamivel közösen? – kérdezém.

– Igen. Egy elrontott emberélet helyrehozásával. Mikor benyitottál hozzám, itt láttál valakit mellettem s azzal visszahuzódtál. Mikor meg én behívattalak, akkor «ő» sietett ki innen. Tinektek nem szabad egymástól elfutnotok többé.

Ezzel mind a két kezével megragadta a kezemet.

– Tudod most már, hogy ki az, akinek mi annyival tartozunk mind a ketten? Ez a szegény asszony, aki martyrja volt a női erénynek egy évtizeden keresztül. Ha annyit vétett volna egy nyomorult élettárs mellett, mint Magdolna, megbocsátana neki érte a megváltó. De ő jó volt mindig. Csak én hozzám volt jó. Föláldozta magát értem. Úgy olvasok a lelkében, mint egy kitárt könyvben. Ő szeret téged. Azért akart megházasítani, hogy a lelkét megvédelmezze e szenvedély ellen, nehogy bűnné fajuljon az. De te is szereted őt, – mert kerülöd. Hogy a kész házasságod így bomlott szét, annak semmi más magyarázata nincs, mint hogy magad akartad így; mert a szived mással volt tele.

(Még elhiteti velem, hogy az élhetetlenségem virtus volt!)

– Ő neki már szóltam erről a thémáról; épen ebben az órában, mielőtt ide jöttél. Ő persze hallani sem akart erről; biztatott, hogy a műtét után fel fogok épülni, ismét ember lesz belőlem, s aztán majd az őszszel elmegyünk együtt a La Cocumellába (ott Sorrento mellett) s ott elmondjuk egymásnak, milyen napokat éltünk ugyanott, ezelőtt tiz esztendővel, a nászutazásunkban. De én tudom jól, hogy ő özvegy fog lenni három nap mulva. Többet nem adok magamnak. Korábban is özvegygyé tehettem volna őt, mert halálos szer mindig van körülettem elég. De az öngyilkosságtól mindig visszatiltott a becsület. Egy biztosító-társaságnál nagy összeg van lekötve a halálomra. Itt az öngyilkosság lopás, csalás. De arra a holnapi műtétre maga az a biztosító-társaság kényszerített rá. Itt járt az ügynöke s olyanféle czélzást ejtett el, hogy a műtét még megujíthatná az életemet. Hát legyen az ő kivánságuk szerint. Megcsókolom a műtevő orvosnak a kését s azt mondom: «köszönöm.» Az én obligáczióm ki van fizetve. Most jön a tied. Hát te fizetsz-e? Ahogy becsületes adós fizet – irás nélkül – puszta szóra?

Nem tudtam neki mit felelni. A torkomat összeszorította a görcs.

Csöngetett.

– Kéretem a feleségemet, – mondta az inasnak.

Pálma bejött a mellékajtón.

Mikor meglátta, hogy én minő helyzetben vagyok, térdepelve a férje lába előtt, – elkezdett sirni.

– Semmi gyöngeség, Pálma! – suttogta a szürke ember. – Ezen ma át kell esnünk. Még ma. Holnap már se idő, se alkalom.

Azzal a másik kezével Pálma kezét ragadta meg.

A nő is odatérdelt eléje a tulsó oldalon.

Akkor aztán egymásba tette a kezeinket. Mintha ő volna az eskető pap.

– Jó kézben hagylak benneteket… suttogá. – Utolsó óráimat ez a gondolat megenyhíti. Úgy lesz minden, ahogy lenni kell… Úgy kivánja már a testem a megszabadító kést, mint az üdvösséget… Nem hagyom magamat elaltatni a műtét alatt; gyönyörködni akarok benne… De ne beszéljünk erről… Rövid az idő… Sok mondani valóm van: nem kell közbeszólni…

A két kezünket odaszorítá a melléhez; érezhettük, hogy lüktet a szive lázsebességgel.

– A végrendeletemről akarok neked beszélni: – végrehajtójához. Minden vagyonomban a feleségemet teszem általános örökösömmé, azzal a világos nyilatkozattal, hogy annak új házasságkötés esetén is birtokában marad. Egy csomó jótékonysági és kulturális czélra tett hagyaték terheli az egészet.

Itt pihenőt kellett tartania. Az az ismeretlen gyilkos démon odabenn olyant szorított vaskezével a szivén, hogy perczekig megszünt a verése. Az arcza eltorzult alatta.

– Nagyon szenvedsz? – suttogta a nő.

– Dehogy… mosolygok.

A szívlüktetés ujra megindult.

Pálma a digitalin-csöppek után nyult, a kis üvegcse ott állt a karszék alsó támláján.

– Hagyd el, már jól van minden.

Azzal ismét felém fordult.

– A mellékletben arról intézkedem, hogy milyen legyen a temetésem. A legegyszerübb. Fakoporsó, semmi selyem, semmi aranyozás, semmi koszoruk. Aztán egy rövid imádság. Semmi kenetteljes gyászbeszéd. Isten tudja azt, nem a pap, hogy áll az érdemeim és bűneim mérlege, majd ő itél. Nem kell kripta. Ott akarok a többi jámborok közt aludni. Hadd táplálja a porom a fa gyökerét.

Valami keserű mosolygás vonaglott végig az arczán.

– Frázis, frázis! Kár vele az időt tölteni. Hanem van közte egy komoly intézkedés is. Meghagyom, hogy engem a nőm hat hétnél tovább ne gyászoljon. Ennyi elég a kegyeletnek. Akkor tegye le az özvegyi fátyolt, s vegye föl a menyasszony-köntöst. Én akarom, én rendelem így! Az egyitek protestáns, a másik katholikus. Mind a két pap előtt megtartsátok a szertartást. És azután menjetek ki Belgiumba, s ott kössétek meg ujból az ottani törvények szerint a polgári házasságot, minthogy erre még nálunk nincsen törvény. Ennek az okát is közlöm veled. Te hivatalos minőségedben gyakran fogsz Frankhonba és Belgiumba utazni, természetesen az asszonyodat is elviszed magaddal. Ott megtisztelnek majd előkelő főurak, miniszterek, maguk az uralkodók is udvari estélyekre, elfogadásokra való meghivásokkal. Ily eseteknél aztán nagy keserüséget okoz a nőnek, ha a nevét kifelejtik a hivatalos meghivóból. Ha a meghivott férj nem röstell utána kérdezősködni az illetékes helyen a mellőzésnek: akkor egész udvariasan megsugják neki, hogy a franczia és belga törvények szerint a pusztán pap előtt kötött házasságot nem tartják érvényesnek, s az asszonyt nem nézik feleségnek. Tehát nehogy úgy járj te is, mint én jártam, mikor a nőmmel kinn voltam Párisban, s a császári estélyre meghivást kapva – egyedül – kénytelen voltam magamat betegnek jelenteni, hogy Pálmát meg ne keserítsem vele.

Nevetett ezen a szürke ember… nevetett! – Mi pedig sirtunk, mint két gyermek…

Minden úgy következett be, ahogy ő megmondta.

Másnap végbement a véres műtét. Rendkivüli, komplikált eset volt. Még a külföldi orvosi folyóiratok is körülményesen közölték a tanulságait. Én végig néztem; mert ő kivánta, hogy ott legyek; de a leirását elengedem magamnak. A publikum, tudom, hogy falná; nagyon szép az!

Negyednapra aztán meg volt a temetés, melyhez a pompát csak az utczarekesztő nagy sokaság szolgáltatta.

EGY KIS PROZÓDIA ÉS EGY KIS LITURGIA.

(No még csak ez kellett ennek a diktándó készült regénynek, hogy a tisztelt olvasó egy kis költészeti rántásillattal meg egy csöpp egyházpolitikai frissítővel regaliroztassék).

Már pedig ezt, kedves barátom, be kell venned, mert ez olyan, mint a tatárszósz: hozzá tartozik a menühöz.

Azt már elárultam az elején, hogy Pálma és Amarillis egymáshoz nőtt Dioszkurák voltak. Először is a költészet és a görög nyelv egyesíté őket.

A görög nyelv igen szép világ!

A poézis szintén igen szép provinczia!

Ok tehát együtt vállalkoztak Homér Iliászának a lefordítására. Nekem is adtak belőle egyszer-másszor kóstolót. Mint ahogy birsalma-liktarium-főzésnél szoktak a gyereknek adni a fenekén maradtból.

Amíg Pálma nem volt jegyesem, addig csak lenyeltem – no a birsalma-liktáriumot. Nem tettem rá észrevételt.

De a megboldogult princzipálisom halála után ebből nekem mindennap kijárt.

A gyászra szabott hat hetet valamivel el kellett faragni.

Én minden délutánt ott töltöttem a menyasszonyomnál.

Soha sem volt egyedül, mindig az apácza fejedelemnő társaságában.

Mikor jótékonyczélu hangversenyeket nem rendeztek, olyankor rendesen Iliászt fordítottak. Nekem szabad volt a szótárból kikeresnem, hogy mit tesz ez, meg amaz.

Aztán meg kellett hallgatnom a már lefordított verseket.

De már itt elhagyott az udvariassági kötelem.

– Tisztelt hölgyeim! ezek nem versek! Ezek hatlábu állatok ugyan, de nem hekszameterek. Önöknek fogalmuk sincs arról, hogy mi az a daktylus?

Pálma őszintén bevallotta, hogy biz ő nem tudja, mi az?

De Amarillis pulykavörös lett, s azt állította, hogy ő tudja.

Én aztán egyetlen egy hekszameter sorból háromszor kimutattam, hogy nem tudja.

– Daktylus görög-latin szó, azt teszi, hogy «mutatóujj», első ize hosszú, két másik rövid, ez a versforma szintén egy hosszú, két rövid izből áll; ha a szó végén magánhangzó van s utána a másik szó magánhangzóval kezdődik, akkor a végtag keménynyé lesz, a daktylus bukik s azzal oda a hekszameter. Ez nem hölgyeknek való! Hölgyekből lehetnek doktorok, lehetnek fiskálisok, de hekszameterirók nem lehetnek. Fordítsák le kegyetek az Iliászt alekszandrinusokban. Nézzék, milyen szépek Arany János hőskölteményei.

Pálma megadta magát. Belátta, hogy csakugyan nekem van igazam. Nagy áldozat volt tőle, de meghozta a kedvemért. Nem folytatja tovább a Homér-fordítást hatos versekben.

Ebből is látható, hogy milyen hű lelke van!

De annál jobban magamra dühítettem ezzel Amarillist.

Készen lehettem rá, hogy boszut fog rajtam állani.

Majd valami más téren, ahol készületlenül találhat.

A gyászhetek alatt askétákhoz illő életet folytattunk. Kézcsók volt a legnagyobb kegy rám nézve. Pálmának a boudoirjába még csak benéznem sem volt szabad.

A gyászhetek letelte utáni első napra volt kitüzve a menyegzőnk.

Én a menyasszonyomnál úti toilettben jelentem meg, rögtön a menyegző után megkezdendő a nászutazást, (miként Nikkel barátom tevé) egy nagy rózsacsokorral a kezemben.

Ezuttal szabad volt Pálma öltöző-szobájába berontanom.

Ő is fölkészülten várt rám.

Én azt hittem, hogy most már az a jelenés következik, ahol a vőlegény átnyujtja a menyegzői csokrot s aztán az első csókot kicseréli a menyasszonyával.

Pálma azonban rezervált állásba helyezte magát.

– Kedves barátom, mielőtt a végzetes lépést megtennők, még egy nagy kérdésem van önhöz, aminek a válaszára meggondolási időt ajánlok. Ez egy liturgiai skrupulus.

Azt tudtam, hogy Pálma hitbuzgó, de nem bigott.

– Mi lehet az?

– Én rájöttem, hogy az esketési formula a kálvinistáknál külömbözik a katholikusokétól.

– Az lehetetlen.

– Itt van. Elhozattam a préposttól is, a protestáns lelkésztől is a kézi könyveiket, olvassa el.

Én beletekintettem az elsőbe s olvastam a formulát.

«Én N. N. ezt a hölgyet, akit kezemen tartok, szeretem, szeretetből feleségül veszem; vele türök, vele szenvedek; sem jó, sem balsorsában hűtelenül soha el nem hagyom. Isten engem úgy segéljen.»

– No hát a kálvinista esketési formula is szórul-szóra eként hangzik.

– Nem, kedves barátom. A kálvinista pap könyvében még egy sorral több van; nézzen ide: «vele holtomig beérem». – Gondolja meg. Az esküvő előtt a keresztleveleinket elő kell mutatnunk. Nem titkolhatjuk el az életkorunkat. Én huszonkilencz éves vagyok. Ön pedig huszonnégy éves. Még most szép vagyok, fiatal vagyok: egymásnak valók vagyunk. De gondolja ön meg, hogy húsz esztendő mulva én már éltes matrona leszek, ön pedig élte virágában levő férfi. Nem lesz-e önnek rabláncz akkor ez az eskü? Gondolja meg a választ.

De már ugyan jobbrul-balrul pofoncsapni való ficzkó lettem volna, ha erre mást válaszoltam volna, mint hogy mind a két karommal magamhoz öleltem, nem törődve a mellcsokra sorsával s annyi csókot nyomtam az ajkára, amennyi csak ráfért.

– Már most menjünk a paphoz; – még pedig az enyimhez elébb…

A NŐ OTTKINN ÉS OTTHON.

Hát biz azóta szép idők elmulának!

Az idén ültük meg az ezüst menyegzőnket.

(Látom, hogy vakarod az orrodat! «No ez szép kis regény lesz! Philemon és Baucis!» – No csak légy nyugton. Lesz itt meglepetés, cselszövény, nevetnivaló elég!)

Azt azonban el kell mondanom, hogy az én nőm minden tökéletességeknek a mintaképe. Még testi alakjában is az. Ennek nincsenek se migrénjei, se görcsei, se idegességei. Ennek nem kell se Marienbad, se Ostende: beéri Balaton-Füreddel. Ez nem használ se kozmétikumokat, se szépítő szereket; de még nem is tubákol, (ami csaknem hihetetlen).

Aztán nem féltékeny; soha sem is volt az. – Tudod, ezt meg lehet ismerni az arczon. A mely asszony féltékeny, annak az álla alatt tokája támad; minden féltékeny asszonyt elárul a kidülledő toka. Az én feleségemnek az álla most is szépen összefoly a nyakával szépségvonalban. Ez azért van, mert nem féltékeny. – No majd a tények próbákat fognak szolgáltatni erre.

Hogy pedig a jellemét mindjárt egy nagy vonással vázoljam, azon kezdem, hogy Pálma a megboldogult férje után örökölt tetemes életbiztosítási összeget egy emberbaráti intézmény alapjául szentelte. A nyilvánosság nem beszél róla, mert titokban működik. Az a föladata, hogy a rejtőző nyomort enyhítse, fölkeresse azt az inséget, mely nem jön ki az utczára; hajdan boldog élethez szokott családfők, akik most a napszámbajárás és öngyilkosság között válogatnak; szép leányok, kik a válaszúton állanak, ahol az éhhalál és a bűn ösvényei keresztezik egymást ezeknek utána járni, sorsukat kipuhatolni, azután kiokoskodni, hogy miféle munkakör, foglalatosság által lehetne számukra állandó jólétet eszközölni. Ez egy igen szép intézmény, magam is működő tagja vagyok.

De azt is el kell ismernem, hogy a siker oroszlánrésze soror Amarillist illeti meg. Ő volt ennek az intézménynek az igazgatónője. Kifáradhatatlan buzgalom, éleslátó itélőtehetség, lelkiismeretes pontosság. Ő volt valóban a pedanteria istenasszonya.

(Ennek van ám tokája, de azt én csak most vettem észre. Ki gondolna az ő világi állásában a tokára?)

No de amellett aztán, hogy a nőm ideje egy részét az emberiség javára szentelte, a többi része mind az én boldogságomnak tökéletes kimodellirozására volt fordítva.

«A szerelem mindent pótol!» azt mondja Petőfi és nekünk volt mindenünk, s még azon fölül «ez» is. Csakhogy ebben is hygieniai szempontok uralkodtak. Nem tudom, Pálma Platot olvasta-e, vagy Gibbonból Zenobia és Odenatus történetét, de annyi bizonyos, hogy a bittsei várban Thurzó püspök nászfülkéjének homlokára vésett aranybetüs mondatok senkire úgy rá nem illettek, mint mi ránk.

És aztán, ami a boldog házaséletnek a fundamentuma: a konyha! Ebben az én feleségem felülmulhatatlan. Mindig azt kereste, hogy mik a kedvencz ételeim; azoknak a készítésmódját maga tanította be a szakácsnénak. Te bizonyosan tudod apprecziálni, hogy mi az? Az a riskása leves lúdaprólékkal, az a bableves disznókörömmel, azok a tüdőstáskás levesek, gulyás levesek; aztán azok a pörkölt malaczok tarhonyával, zöld paprikával; azok a kolozsvári töltött káposzták; azok a tárkonyos bárányok; azok a spékelt vesepecsenyék, a vadak mindenféle nemei, meg azok a drága dorongos fánkok, farsangi fánkok, barátfülek; bőjtösnapokon a ráklevesek, halászlevek, töltött csigák, irósvajas túrós csuszák. Aztán, amit csak a föld megterem ritkaságképen, az a csemege mind oda lett hordva az én asztalomra: az erdélyi baraboly, a lengyelországi rizikegomba, spárga az esztendő minden szakaszában, végre a gyümölcsök, befőttek és liktáriumok sokasága. Fekete kávét pedig úgy nem tud a világon senki főzni, mint az én feleségem.

Mondanom sem kell, hogy Amarillis mindennapos vendég volt az ebédünknél. Délelőtt konferencziáztak a feleségemmel s aztán ott marasztották.

Egyszer azt találtam mondani az ebédnél:

– No már így a kinai császár sem él, mint én.

– Pedig annak az asztalára bizonyosan a legjavát válogatják a mopszli-pecsenyének – mondá Amarillis, emlékünkbe idézve azt a jól ismert adomát, melyben a kinai császár díszlakomáját élvező angol nagykövet, az aranytálon fölhozott pecsenyére mutatva, azt kérdi a császártól: «Miau, Miau?» – «Nó, felel a császár: bau bau».

Azután azt a kérdést intézte hozzám:

– Hát vallja meg ön, van-e a kerek földön még valami kedvencz étel, amit ön nagyon szeret s amit még Pálma az ön kedvéért meg ne csináltatott volna?

– Igen is, van – feleltem én. – A ráczpite.

Ennek csakugyan soha a nevét sem hallotta a feleségem.

A RÁCZ-PITE.

(De most már csakugyan az asztalhoz csapod a tolladat; ki fog regényt irni a rácz-pitéről? Jól van no, öreg; adjunk neki más czimet, törüld ki a föntebbit. Jó lesz ez: «Amit Amarillis főzött?» No hát beszéljünk Amarillisról).

Az már való szent igaz, hogy az a czirkuszi bűvész, aki azt produkálja, hogy a nagy boa konstriktort a dereka, meg a nyaka körül tekergeti, minden nap azt koczkáztatva, hogy ha egyszer az a nagy szörnyeteg megharagszik, egyetlen szorításával kiszoríthatja belőle a lelket, hát az nem követ el akkora vakmerőséget, mint mikor én Amarillist otthonossá tettem a házamnál.

Felejtheti ez el valaha, hogy mit tettem vele? Nekem ifjukori pajkosság volt az, de neki az egész életét megfordította. Kiszakította az ő csillagát a zodiakusból, s kilódította üstökös csillagnak a nagy világürbe. Én miattam lett belőle apácza. Vajjon az apáczák nem ismernek boszúállást? vajjon az aszkezis, mely a teremtő szenvedélyeket eloltja, a romboló indulatokat is el tudja-e oltani? Az ő egész élete egy végig árkolt egyenes út, melyen nincs kitérés, nincs megpihenés, a végén egy kereszt.

Nincs zárdába csukva, szabadon jár-kel a világban; annál rosszabb reá nézve; látja az örvendezőket – és kerüli. Látja, hogy pompázik a nővilág; minden évben új divat, csak az övé nem, az apácza kantus.

És ez minden nap lát engem, beszél hozzám s magában átkozza azt az órát, melyben nekem görög betűk kimondását tanította.

És nap-nap után kell neki látni, hallani! hogy én milyen boldog vagyok. Mert ámbátor jóizlésű ember nem szokta a mások jelenlétében családi gyöngédségeit kimutatni, de hallhatja a feleségemtől minden nap, hogy mennyire szeret – ez hagyján! – de hogy mennyire becsül! A férjek mintaképének tart. De elmondja neki ezt a terített asztal; elmondja a velős koncz, milyen nagyra van velem a feleség. Hja bizony, a velős koncz, és hozzá a pirított kenyér; ezt csak olyan férjek kapnak, akik rá szolgálnak s ha még hozzá az asszony egy kis gyönge hagymát is nyújt mellé! Hány asszony van a világon, aki ezt megcselekszi? Az a zöld hagyma a hitvesi törhetlen hűségnek a szimboluma!

Az után a multkori ebéd után, amint beakartam nyitni a feleségem szobájába, rám kiáltottak belülről, hogy «nem szabad».

Ahán! Fontos tanácskozmányok folynak Pálma és Amarillis között.

Valami egy hét mulva aztán egyszer csak föltesz a fölszolgáló inas az asztalra egy teletetéz tál – ráczpitét.

Ime, itt van!

Ami eddig a boldogságomból hiányzott, az is megkerült.

Pálma diadalmasan kaczagott.

Én – in medias res – hozzá láttam. Épen olyan volt, mint amilyen az emlékemben meg van örökítve. Az az íz, az a zamat, az az illat, az a ropogós, foszlós rétegesség. Ez az! Ez az igazi rácz-pite.

– Új szakácsnét fogadtam! – mondá a feleségem.

– Híja be azt a szakácsnét! – mondám az inasnak, – meg kell őt ünnepélyesen dicsérnem.

Percz múlva visszajött az inas, kezénél húzva a szakácsnét.

De az utolsó falat majd a torkomon akadt.

Az a rácz-pitékben remeklő szakácsné nem volt más, mint Iringó.

Iringó volt biz az! de nem az én hajdani Iringóm. Hanem az, amelyiket a szél, tövéről letépve, végigszekereztet az aszú fenyéren.

Amióta nem láttam, kész vén asszony lett belőle. Arczbőre megbarnult; szemei mély ólomkarikákba sülyedtek; szemöldökei erősen előrenőttek, s az ajkán olyan csinos kis bajusz ékeskedett, amely becsületére vált volna akármelyik egyéves önkénytesnek. Én bizony, ha véletlenül találkozom vele az utczán, rá nem ismerek.

De annál jobban rám ismert az Iringó. Sírt és nevetett a jó teremtés, mikor meglátott; odarohant hozzám, elkapta a kezemet, összecsókolta, drága uracskájának nevezett, áldotta a védszentjét, hogy ismét hozzám vezérelte, akinél jobb ura nem volt, amikor még csak kis gazdája voltam.

Mikor nevetett, akkor még csunyább volt: feketék voltak a fogai.

Szerencsémre nagyon keveset tudott magyarul. Soha sem voltam chauvinista, beszéltem a szeretőimnek a nyelvén s nem iparkodtam őket nemzetem számára elhódítani.

De annál inkább értette a rácz nyelvet Amarillis.

Mikor eltolmácsolta Pálmának a hallottakat, a feleségem nyájas leereszkedéssel kinálta meg Iringót, hogy üljön le közénk egy székre, húzza a széket az asztalhoz; az nagyon kedves meglepetés, hogy ő már volt egyszer a mi házunknál.

– A kalugyerénél… szóltam közbe.

És aztán elmondatta vele az élete történetét. Iringónak volt annyi esze, hogy onnan kezdte, amidőn már férjhez ment, én pedig elhagytam a nagybátyai házat; az ura részeges, kártyás volt, mindenét elitta, elvesztegette, utoljára részeg fővel belefulladt az alibunári kokojszásba; a hitelezők elkótyavetyélték a házát; Iringó kénytelen volt szolgálatba állani. De hát jót tett vele a csodatevő szent Szűz, mert idevezérelte az áldott soror Amarillis közelébe, aki őt aztán ide beszerezte, ahonnan ő halála napjáig meg nem fog válni; lesz olyan hűséges szakácsnéja, gazdasszonya, ápolója az ő hajdani kis gazdájának, amilyen volt az anyja a nagybátyámnak, a kalugyernek.

Az én feleségem ezen a csodálatos intézkedésén a gondviselésnek egészen el volt érzékenyülve; biztosította Iringót afelől, hogy az ő házánál holtig elmaradhat, eltört edényeket soha be nem számítanak neki, s a havi bére öt forinttal megjavíttatik.

Én pedig megtudtam, hogy Amarillis volt az a kegyes, aki ezt az én hajdani szívlángomat fölkutatta és a háztartásomhoz annektálta.

Már most vannak ketten, akik rólam tanúbizonyságot tesznek.

Azzal ugyan meg voltam nyugtatva, hogy a feleségem össze nem ül cselédekkel pletykázni; de ellenben bizonyosra vehettem, hogy Amarillis kigyóntatja Iringóval a csiklandósabb tartalmú részleteket. Azokat a menyasszonyhazavivő czipőket! És a többi…

Nos aztán? Ha megtudja is mindezt a feleségem?

Nagyot fog rajta nevetni, s azt fogja rá mondani, amit mondanak ilyenkor a magyar asszonyok:

«Elvágta, ameddig megsült.»

MARCHESA VIOLETTA DI GAMBA.

Egy napon a feleségem egy folyamodást hozott be hozzám azzal az utasítással, hogy ezt személyesen kell átadnom a kultuszminiszternek. Magával hozta asszisztencziának Amarillist.

Ez volt az én hivatalom. Folyamodásokat közvetíteni minisztereknél, bankoknál, vasutaknál, igazgatóknál; néha sikere is volt; többször pórul jártam vele, azért csak megtettem.

A kezembe adott folyamodás (olasz nyelven) a kultuszminiszterhez volt intézve s abban Marchesa Violetta di Gamba kér engedélyt a magyar fővárosban általa berendezendő nyilvános jellegű magán-zeneiskolához leányok számára.

– De kedvesem, én nem ismerem marchesa Violetta di Gambát, se híréből, se személyesen.

– Amarillis ismeri.

– Ön ismeri? De hát ért ön valamit a zenéhez?

– Hogyne?

– Ugyan mikor szerezte?

– Legyen ön megnyugtatva.

– És hátha a miniszter úr azt kérdi tőlem, hogy hallottad te azt a marchesát valaha muzsikálni?

– Mondja ön, hogy hallotta.

– Hazudjam egy nagyot?

Amarillis kenetteljes mosolylyal mondá:

– Én abszolválni fogom önt ezen bűn alól: – aztán hirtelen más hangba csapva át, azt mondá: biztosíthatom önt a felől, hogy a miniszter úr nem fogja azt öntől kérdezni.

Mit tehettem? Megadtam magamat.

Elmentem a marchesa folyamodásával a kultuszminiszterhez. Kedves embere voltam; (ami csak ingyenhivatal van a vallás és közoktatás mezején, azt én mind viseltem az ő megbizásából). Korán reggel mehettem hozzá, a hivatalos órák előtt. Még öltözködés közben elfogadott; megmosdott, megtörülközött, inget váltott s mikor készen volt, elvette tőlem a folyamodást.

Amint belenézett, mosolyogva csóvált fejet. Mosolygó fejcsóválás? Mi lehet ez?

– Tudom már! – mondá aztán nagyot hunyorítva. – Jól van, meglesz.

Azzal valamit írt a folyamodás szögletére vörös plajbászszal s az iratot összehajtva, odadugta az íróasztalán levő broncz krokodilusfejnek a fogai közé. Ez jó előjel. A krokodilus a kedvező numenek közé tartozik.

– El lesz intézve kivánságod szerint – mondá ő kegyelmessége s kezet nyújtott.

Én valami hála formát rebegtem. Tudom is én, hogy mért hálálkodtam?

A miniszter még egy perczig fogva tartá a kezemet s az alatt, folyvást azzal a szemöldök rángató mosolygással, azt mondá:

– No hát mégis csak igaza van annak a német közmondásnak, hogy van valami a világon, ami a régiségtől nem rozsdásodik meg.

Azzal megrázva a kezemet, kegyesen elbocsátott.

És csakugyan nem kérdezte meg tőlem, hogy hát mit tudok én marchesa Violetta di Gamba zeneismeretéről.

Én aztán törhettem rajta a fejemet, hogy mi lehet az az izé, ami a német közmondás szerint nem rozsdásodik meg? – Bizonyosan a gumilásztikum.

Pár nap mulva aztán örömrepesve tudatá velem a feleségem, hogy ő kegyelmessége által a marchesa folyamodványa egészen kedvező válaszszal érkezett vissza; a marchesa délután vizitet fog nálunk tenni, a közbenjárásomat megköszönni: el ne menjek addig hazulról.

Örülni fogok a szerencsének.

Délután a feleségem át hívatott a szobájába.

Ott volt már akkor a látogatónő. Hogy valósággal marchesa, azt bizonyítá a sok szalag, csipke, dudor, amivel az öltönye túl volt ékesítve; hanem a Viola di Gamba, az hiányzott nála.

Hanem azért mégis ráismertem. Hisz ez az én hajdani Fritilláriám!

No ha erre mondtam volna azt a miniszternél, hogy ismerem a zenetehetségeit, az nem lett volna valami főbenjáró hazugság.

Most is elég szép volt még, bár egy kicsit molletté lett.

A feleségem ennek is nagyon megörült, hogy olyan régi ismeretségünk újult meg vele. Ő aztán hozzá kezdett a historizáláshoz, hogy miként lett őrnagynéból markinővé; én bizony nem vártam be a végit: «igazgatósági ülésem van, sietek». Ott hagytam a feleségemnél, beszélje el neki a multakat, Amarillisnek pedig a még multabbakat.

Most találtam már ki a miniszternek a kharádáját azzal a német proverbiummal: «Alte Liebe!» Ez az, ami «rostet nicht». Ej, ej, kegyelmes uram! mingyárt rosszat kell gondolni az emberről?

… No hát most már vannak hárman.

ANGIOLINA D’ISTRIA.

Remélem, hogy magadtól is kitalálod, ki legyen e névnek viselője.

Nemcsak a világtörténetnek van logikája, hanem az egyes emberek élettörténetének is. Ahogy kezdődtek a regényem elején a fejezetek, úgy kell azoknak folytatódni is.

De meg aztán aki a 60-as, 70-es években ujságolvasással foglalkozott, annak minduntalan kellett találkoznia a szép hangzású «Angiolina D’Istria» névvel, melyet egy kitűnő énekesnő viselt, nagyon viselt! Elhordta azt a világ minden fővárosába; minden lapnak a művészeti rovatában olvashatók voltak az elismerő referáták művészi vendégszerepléseiről. Még Amerikába is átvitorlázott s ott is felül mult minden eddig ott járt művésznőt – reklámcsinálás dolgában.

Magadtól is kitaláltad, hogy ez volt az én Passiflorám. (S a többié.)

Még az én házasságom előtt kivándorolt az eléggé nem méltányolt művésznő a hálátlan hazából, mely nem tudta eléggé megbecsülni (osztrák értékben) művészi tehetségeit. Olasz nevet adoptált, amihez joga volt, mert csakugyan Istriában született; Passiflorának csak én bérmáltam el.

Nagy megnyugvásomra szolgált, hogy a külföldön úgy ünnepelik. Rettegtem attól a gondolattól, hogy ha egyszer eltalálja veszíteni a hangját, akkor haza jön s szülötte nemzetének fogja szentelni tehetségeit; itthon okvetlenül barátságot köt a feleségemmel s akkor az én jó hírem kártyavára menten összeomlik.

Azonban hát sorsát senki sem kerülheti el.

Egyszer csak feltűnt a művészet csillaga Szentpétervárott. Ez a művészkarrierben az ultima Thule. Onnan aztán lassankint szállt lefelé; Varsóba, Krakkóba, majd Prágába; utoljára Bécsbe. Én ahoz hasonló rettegéssel olvastam a vendégszerepléseiről szóló tudósításokat, mint a kholera híreket. (Tán csak huzatott a kormány kordont a magyar határon?)

De hát ami már egyszer a «kizmet»-ben meg van irva!

Egy napon soror Amarillis hiányzott az asztalunknál.

Én szimulált részvéttel kérdezém a feleségemtől, hogy talán beteg a tiszteletreméltó úrhölgy?

Erre Pálma suttogva mondá:

– El ne áruld senkinek. Mi egy nagy konczertre készülünk, az ápolóintézetünk gyarapítására. A programm már kész, csak a piész deö rezisztansz van még hátra. Amarillis azért ment föl Bécsbe, hogy a hangverseny számára megnyerje a világhírű D’Istria Angiolina közreműködését.

– Amarillis hozza ide?

– Igen. Én fölajánlottam neki a saját szállásomat ittléte alatt.

– Hüh! Teringettét! Ez nagy…

– Micsoda, édesem?

– Azt mondom, hogy nagylelkűség. (Akartam mondani: nagy bolondság!)

Aztán Pálma körülczirógatta a pofámat a síma tenyerével.

– Ugy-e bár, helyesled, hogy én Amarillisnak azt adtam utasításba, hogy ha a híres művésznő valami exorbitans föllépési díjat talál igényelni, csak egyezzék bele, majd az uram kifizeti.

– Már mint én?

– Hát te vagy az én uram.

Mit tehettem? Olyan szépen mondta azt, hogy «te vagy az én uram». Bele kellett nyugodnom, hogy «úr» vagyok.

Igaz, hogy azzal az összeggel kilencz inséges családapának az évi házbérét kifizethettem volna rövid kézből.

D’Istria Angiolina csakugyan beleegyezett a közreműködésbe.

Két nappal a konczert előtt már lejött Budapestre.

Úgy illett, hogy a perronon fogadják a dívát a jótékony hölgyek, rózsabukéttal, riporterek kiséretében. Az én hintóm várt reá.

És aztán nekem kellett őt fogadnom odahaza a lépcsőtornáczban s karonfogva vezetnem a számára rendelt apartmába.

Még most is szép asszony volt. Hiszen csak tizenhat év mult el azóta, hogy utoljára láttuk egymást: legfeljebb harminczhat éves lehetett. Aztán a szinésznők nem vénülnek.

A feleségemnek azonnal elfecsegte, egész dicsekedéssel, hogy mi jó ismerősök vagyunk, s még most is veszedelmes lehetnék rá nézve, ha olyan «jól őrzött vár és jól táplált őrsereg» nem volnék, (a hogy a német közmondás kifejezi).

Vacsoránál egymással átellenben ültünk s akkor még jobban szemügyre vehettem. A termete kissé nagyon megerősödött; az arcza azonban semmit sem vesztett hajdani derültségéből. Hosszú csigába csavart hunczutkái voltak (à la Mars kisasszony) amikről azt rebegi a fáma, hogy két keskeny sebhely eltakarására valók. Nehány év előtt a diva azt a kellemetlen fölfedezést tette, hogy az orczáin időjelző vonalak (magyarán «ránczok») kezdenek otthonosulni. Egy amerikai műtő aként segített ezen a hátrányon, hogy a fül közelében egy-egy vékony szijacskát kihasított az arczbőréből s azzal a solutio continuitátist szépen összevarrta; az által a ránczok elsímúltak. Csak szinésznők képesek ilyen heroizmusra.

Egy másik emlékének pedig csak én tudom a titkát, Junói nyakán egy két ujjnyi széles bársony szalagot visel, egy sor gyémánttal. (Igazak-e? azt nem tudom.) Ez a bársony szalag annak a hat pióczacsipésnek a nyomát takarja el, amik soha el nem mulnak.

Egyébiránt olyan pompás jó kedve volt, miként hajdan és kitünő étvágya hozzá.

Hivatalos volt a vacsorához Violetta di Gamba asszonyság is, mint szintén résztvevő tag a holnaputáni konczertben. Mind a három hölgy el volt ragadtatva a negyediknek a szeretetreméltóságától. A pezsgőnél te-s-tu-t ittak vele s bizony fölhajtogatták a poharaikat, csak Amarillis nem. Ő csak az ajkát értette a pohárhoz. Ő józan akart maradni. – Engem tanulmányozott.

… Tehát már vannak négyen!

Valjon – rendszer van ebben?

NÉGY UTÁN – HAT.

Van ugrás a logikában is.

A négy után következik az öt, de itt elejbe ugrik a hat.

Az utczák teleragasztva a mai konczert rózsaszínű plakátjaival, melyeket mind a négy oldalon szegélyez a főfő vonzerő: «Angiolina D’Istria» mindenféle lehetetlen alakú betűk verszáljaiból kiformálva; nekem pedig tele a két zsebem zártszékjegyekkel, amiket estig el kell adnom a velem üzleti összeköttetésben álló egyéniségeknek. Minthogy azonban én az útonállásnak ezt a nemét a szegénylegénykedés legutolsó fajtájának tartottam, hát az ilyen rámbízott üzletnek rendesen az szokott a végeredménye lenni, hogy rálesek, mikor a diákok az egyetemből kijönnek seregestől; egy ismerős fiút elfogok, annak a kezébe nyomom az egész csomó jegyet; «nesze pajtás; oszd ki a kollégáid között, aztán majd tapsoljatok». (A jegyek árát megfizetem magam.)

E miatt ott kellett a múzeum előtt alá s föl lőgéreznem.

Egyszer-egyszer be is tértem a nagy lélekszállítóba, megnézni, hogy nem készül e még rajzáshoz a köpü.

Amint megint kijöttem a gyalogjáróra: épen egy karonfogott pár haladt el előttem; kétségtelenül férj és feleség. Az asszonyságon csokoládébarna posztó öltöny volt, elől, a vállán kezdve egész csipőig, hosszú egyenes fehér zsinórokkal ellátva, hátul pedig szintén mindenféle fehér sújtásokkal kiteremtettézve, amik nagyobb távolságból tökéletesen hasonlítottak az epitáfiumokon látható emblémához. Halálfej és karcsontok.

Mintha én ezt a divatot már valaha láttam volna!

A fején óriási Rembrandt kalapot viselt a hölgy, melynek karimájáról bordóveres fátyol volt lehúzva az álláig, úgy, hogy az arczát nem lehetett meglátni. De arra is használatos volt ez a hatalmas kalap, hogy a párját képező férfinak az arczát is eltakarta. Jobbjában japáni napernyőt viselt a hölgy, bambusznád nyéllel s ugyanarra a karjára vetve viselt egy lebernyeget, mely tele volt hímezve kicsiny és nagy zsett gyöngyökkel. Meleget nem tarthatott az, de ha verekedésre kerülne a sor, kegyetlenül helyben lehetne vele hagyni valakit, – aki engedi magát.

Pedig úgy látszott, hogy most mingyárt arra kerül a sor.

Czivódtak egymással. A hölgy hangosan, a férfi csak mormogva.

Egyszer-egyszer a hölgy a könyökével nagyot taszított a férfi bordáiba.

Kiváncsi voltam rá, hogy ugyan min veszekesznek? A sarkukba nyomultam.

– Mit? Te még most is azt mered állítani, hogy azt a nyakravalót magad kötötted így föl? – Így nem tud férfi nyakkendő-csokrot kötni. Így csak a kávéházi pénztárosnők tudják megkötni a csokrot.

A férfi morgott rá valamit.

– No vagy az orfeumi ballerinák! Illik az ilyen feleséges embernek? Hisz ez valóságos madár-csalogató!

Mikor aztán a Nemzeti szinház Szikszay-kapujához értek, akkor betuszkolta a férjét a kapu alá; napernyőjét, lebernyegét kezére bizta, ő maga fölbontotta az inkriminált nyakkendőt és megkötötte illedelmes máslinak, a hogy az rendes életet folytató férjekhez illik.

Mikor aztán kifelé jöttek a kapu alól, akkor végre mégis csak meg kellett látnom a férfinak a képes felét.

– Ezt a pofát én már láttam! – mondám doktor Bartolóval.

Mire a pofa tulajdonosa ugyanazon tónusból énekelt vissza Almavivával: «Sok szerencsét én kivánok…»

Hisz ez Nikkel pajtás.

De mi lelte ezt? Hisz ez most fél fejjel kisebb, mint volt hajdanában!

Nem nőtt ez visszafelé, csak a fejét tanulta meg a válla közé húzni a felesége jelenlétében.

Ez a saisi fátyol alá takart hölgy tehát Hesperis!

Bizony régen nem láttam.

S ma sem lesz a napja, hogy meglássam, úgy látszik, hozzá van esküdve az a rókaszinű fátyol.

Ő is rám ismert és megszólalt. (A hangjáról sem ismertem volna rá: olyan szőlőrekettye-izű hang volt.)

– No ez derék! Mi épen önökhöz indultunk látogatóba.

– No annak fölöttébb örülök. A feleségem el lesz ragadtatva.

– Mehetünk együtt.

(Hogy én ezzel a figurával menjek végig a városon! Meglűnek!)

Jó ürügyem lett volna ugyan az elmenekülésre, hogy tele a zsebem konczert-jegyekkel s azokat értékesítenem kell statarialiter. De aztán valami ötlött az eszembe; «no hiszen jó helyre hozod az uradat most mi hozzánk; ott van Passziflóra». – Nem! azt a jelenetet, amikor ezek egymásra bukkannak, nem engedhetem el magamnak; azt nekem élveznem kell.

Tehát azt tettem, hogy odaintettem az ismerős hordárt onnan a szegletről; kezébe nyomtam a hangversenyjegyeket azzal az utasítással, hogy szerezze el, ahogy tudja, a mit kaphat belőlük, azt vigye haza a feleségének; nekünk pedig hozzon egy jó nagy csukott négy ülésest. Férjet felesége mellé helyeztem a hátulsó ülésben, magam az első ülésben foglaltam helyet, háttal a kocsisnak. Itt nem látnak meg.

Hesperis lamentált, hogy minek ez a költekezés? Én megnyugtattam, hogy igen messze lakunk, aztán sáros az út. Aztán nekem is sietnem kell: referálnom a feleségemnek, hogy a mai konczertre a jegyek már mind elkeltek; most már ázsióval árulják őket; majd ettől a mai nap «Star»-jának is jobban megnyilik a hangja, ha ezt meghallja, mivel, hogy az isteni Angiolina d’Istria a mi házunknak a vendége.

Megszántam a szegény Nikkel pajtást; figyelmeztetni akartam az ámbüszkádra.

Nikkel e szónál meg akarta nyomni a lábamat. Ámde Hesperis lábacskája ott detektiveskedett mellette s ő hágott a férje lábára.

– Most mért akartad a barátod lábát megnyomni?

– Én? Dehogy akartam.

Hesperisnek a találkozása Pálmával a könyek libáczióinak volt szentelve. Zokogva borult az asszony nyakába s három verset sírt. Az egyiket bizonyosan a derék szürke emberért, a kinek soha sem kellett volna meghalni, a másikat kétségtelenül Pálmáért, hogy ilyen emberhez kellett férjhez mennie, a harmadikkal valószinüleg saját magát siratta el, a miért Nikkelhez került. – Mert hát a férfiak mind rosszak. – Ha két nő viszontlátja egymást, igazán nem is tehet egyebet, mint hogy sirjon.

– Hát mi ne sirjunk egy kicsit? dörmögé hozzám Nikkel.

– Hallottam! szólt oda a fátyol alól Hesperis, s aztán csak megtörlé a zsebkendővel orrát, szemét, – mindig a fátyol alatt.

Mikor Nikkel pajtás fedetlen fővel mutatkozott, akkor tünt csak fel a nagy változás, a min az idő (a nagy öltöztető) keresztül vitte. Szakállt nem viselt többé, csak bajuszt; a haja egyik fülétől a másikhoz volt átfésülve, hogy a fensíkot fedezze, s haj és bajusz fekete volt; holott nekem úgy tetszik, mintha a legutolsó búcsúvételünk alkalmával szőke lett volna. (Persze, Dácziában nem árulnak szőke melanogént.) Az arcza is rezes lett egy kicsit. S az egész modora valami kedélyes sunyiságot árult el, mint a ki tudja azt magáról, hogy őtet mindig szidják a háta mögött valami bűneért, a mit ő vagy elkövetett, vagy nem követett el; szemben pedig mindig vallatják érte, de a mit ő bizonyosan le fog tagadni.

A felesége nem is titulálja a barátnéi előtt máskép, mint «ez a rossz ember». Ezt neki ép úgy meg kellett szokni, mint nekem azt, hogy a feleségem úgy szólít, hogy «fiacskám».

Azonban még Hesperis hozzá sem kezdhetett, hogy oly hosszú távollét után kipanaszolja magát hajdani kebelbarátnéja előtt, a midőn az előszobában kedélyes vita hangzott fel két hölgyajakról, kiknek mindegyike áterőszakolni igyekezett az ajtónbelépés elsőbbségét a másikra. Nehéz is azt eldönteni: az egyik «diva», a másik «beata».

– Amarillis és Passiflora… Súgám én hirtelen Nikkel fülébe.

A mire ő olyan hunyász pofát csinált, mint egy ártatlan kandur, a ki még soha madarat el nem fogott.

Csakugyan Amarillisnek kellett elébb belépni.

Mikor Nikkel pajtást meglátta, egyszerre összehúzta a szemeit laposra, mintha csak apródonkint akarná átereszteni az alakját emlékezete retinájára. (Ez a másik!)

Egészen ellenkező hatása volt Nikkel meglátásának a második hölgyre. Passiflora szeme szája tágult, s egy pillanatig az az ötlet volt olvasható az arczán, hogy az ajtóból visszaforduljon, elszaladjon, itt hagyjon konczertet, jótékony nőket, s meg se álljon Amerikáig.

Hogy ezt Hesperis szemei ott a fátyol alatt észre ne vették volna, alig hihető.

Én azonban siettem (váltóőri ügyességgel) a vasuti összeütközést elhárítani, azzal, hogy odavetettem magamat a sinekre, s tárt karokkal fogtam el egyszerre, mind a két delnőt.

– Diadal, hölgyeim! Jegyeink az utolsóig mind elkeltek. Az utczákon ázsióval kinálják az elővásárlók!

– No, no, fiacskám! – szólt közbe a feleségem. – Engedd meg, hogy hadd mutassam be elébb a hölgyeket egymásnak.

S azzal megnevezte őket fejenkint, mire azok kezet nyujtottak egymásnak előirt mosolygással. Hesperis és Passiflora még újak voltak egymásnak: Nikkel pajtásnak pedig valóságos «új kapu» volt az Adelphe Philine fejedelemasszony czím, a mi alatt Amarillist viszontlátta.

A két utóbb érkezett hölgynek valami rövid közlendője volt Pálmával, félsuttogás mellett. Nikkel a tükör felé fordult s bajuszát igazgatta. Hesperis odalépett hozzám s egyet csipett a karomon, odasúgva:

– No ha maga így tud hazudni egyszerre két hölgynek…

– Hogy tud még akkor háromnak!

Amarillis meg akarta mutatni, hogy ő itt is ura a helyzetnek. Maga jött oda Nikkelhez, őt megszólítani.

– Hiszen mi már találkoztunk az életben.

– Igen, a klasszikus görög földön! a Pieridák berkében.

A bordóvörös fátyol csak úgy libegett Hesperis kalapján e szóváltásra.

Siettem interveniálni.

– Jer velem, pajtás, a szobámba, – mondék Nikkelnek, azon törekedve, hogy őt valahogy kihúzhassam a karjánál fogva a tükör és Amarillis közül, a hová be volt szorítva. Te szeretted a régi pénzeket: énnekem igen szép gyűjteményem van.

Amarillis rám nézett.

– Úgy? Nem is tudtam, hogy ön oly szenvedélyes régipénzgyűjtő!

(Nem is voltam én az; hanem azért ritka szép nummismatikai múzeumom volt, a mit a megboldogult elődöm gyűjtött össze).

– S ön is úgy szereti az antikokat? – kérdé Amarillis Nikkeltől.

– Imádom.

– Akkor ebben a szalonban is találhat eleget. A mit itt lát, az mind antik.

(A feleségemnek ez volt a főszenvedélye: butorokban, képekben, porczellánokban: vieux Sèvres, alt Wien, vieux Saxe, old-Chine, Szaczúma japán).

Nikkel bámulva nézegetett széjjel s elragadtatással mondá:

– Nagyszerű! Pompás! Csupa antik. (S az alatt hol az egyik, hol a másik hölgyre tekintett.) S milyen jól vannak konzerválva!

Amarillis baziliskus-szemeket vetett rám. (Hiszen nem én, hanem a Nikkel!) – (De csak nekem kell ezért majd meglakolnom.)

– No, ha ön olyan nagy kedvelője a régi pénzeknek, én majd rávezetem önt egy olyan kútforrásra, a hol ön a legritkább példányokat kaphatja.

– Háládatos leszek érte.

… Hej de jól éreztük magunkat Nikkel pajtással, mikor ebből a tündérbarlangból az én pipázómba átszabadulhattunk.

– Te pajtás! – könyörgött Nikkel, – az Isten szerelméért, el ne mondd a feleségemnek, hogy én Passiflorát ismerem valamiképen.

Nagyot kaczagtam rajta.

– Féltékeny a feleséged?

– De még mennyire! Azzal fenyeget, hogy ha én őt megcsalom: bizony levágja álmomban az orromat. Már pedig nem szeretnék ezüst orral sétálni a világban, mint a «Georgiai nők» férjei az operettben.

– De hát nem is csalod meg?

– Tudod, pajtás, a szerzetesek által letett «votum castitatis»-ban is ott van a mentő «quantum possum» (a mennyire tehetem) formula.

Az inas jött be.

Nagyságos Nikkel úrnak adta át a feleségem meghivását a mai ebédre. A nagyságos asszony addig is itt marad.

Itt marad?

Akkor azután is itt marad.

Ő lesz az ötödik!

Uram segíts! Ki van még hátra?

Én ezt az ebédet négy hajdani lángom világítása mellett költöttem el; az ötödik lángomnál főtt az ebéd.

Ezt nem csinálja utánam Edison!

HERR VON ENTENFUSZ.

Ebédről beszélek; pedig hát az a mai napról kimaradt.

Ma dezsönéroztunk. Így volt a muszáj.

A művésznőre való tekintetből kellett ezt a franczia étkező szokást elfogadnunk. Föllépésük napján a művésznők nem ebédelnek. Korán egy dezsőné, előadás után aztán majd lesz egy banket a művésznő tiszteletére, ez aztán nagyszerű lesz!

A villásreggelihez be kellett még várnunk mosziő Antanfüt. Ez volt a diva imprezáriója. Imprezárió nélkül a divák nem utaznak.

A nevét többször hallottam már emlegetni az asszonyoktól: «itt volt mosziő Antanfü»; de az ortografiájával csak akkor ismerkedtem meg, mikor a névjegyén leirva olvashattam: «Alfred Entenfusz».

Impertinens kis németbe ójtott franczia volt. Mindig kalatyolt, senkit szóhoz nem hagyott jutni. Elmondta egy szusz alatt, hogy ma délelőtt milyen óriási munkát végzett: tizenkét hirlap szerkesztőségeit szaladgálta be, kellő informácziókat hagyva hátra; egyebekről is gondoskodott, a mi ilyen barbár országban nehezen megy; másutt ez mind magától kinálkozik.

Ez alkalommal az ebédnél a hölgyek letevén a kalapokat, Hesperist is láthattam fátyol nélkül. Bizony nagyon megsoványkodott a jó teremtés. S a sovány nőknél a féltékenység a nyak-inak merevségében nyilatkozik.

Ej haj!… de kár megvénülni.

… Denique az esteli konczert fényesen sikerült. A vigadó megtelt. Jelen voltak a főváros celebritásai. Ott volt Rózsavölgyi és Társa is. A fiatalság kitett magáért; volt taps és eléhivás elég; kivált midőn a diva a cavatinák után rágyujtott egy magyar népdalra: «Ugyan édes komám asszony, Mért kend olyan sovány asszony? Hogy tudott így elfogyni? Lám én milyen kövér vagyok, Mint a háj, majd elolvadok, Ebben a nagy melegben». – Ezzel a magyarok tökéletesen le voltak főzve.

Kapott a diva nagyszámu bukétokat és koszorukat és azután egy lantot csupa kaméliákból, azután meg egy virágkosarat rózsákból, meg egy életnagyságú hattyut csupa tubarózsából kiformálva; végül egy diadalszekeret, mely elé fehér galambok voltak fogva. A bámuló közönség közt az a hírszellő járt, hogy mindezen nagyszerű ajándékokról egy titokban maradni kivánó mæcenás gondoskodott. (Nem mertem a tükör felé fordulni, nehogy föl találjam fedezni ezt a rejtőzni kivánó anonimust.)

Annyi igaz, hogy én adtam – a feleségem kezébe – a diva által igényelt fölléptidijat: egy lepedőt.7)

A nagy bankett alatt, a diva toasztjaira szolgáló pezsgőt is én tartottam szerencsémnek kifizethetni.

Mondtam is a feleségemnek – másnap, – hogy remélem, a diva meg van elégedve az eredménynyel.

Pálma a vállát vonogatta.

– Alig maradt neki valami belőle.

– Az ezer forint föllépti-dijból?

– Az imprezárió annyi mindent fölszámított neki.

– Ugyan miket?

– Hát a sok reklám; azok a virágok, hattyuk, lantok, virágkosarak, azokat mind Bécsből hozták. Azután az itteni hirlapok, a reczenziók, mind véres nagy pénzbe kerültek.

De már erre a szóra bennem is lobbot vetett a nemzeti büszkeség.

– De már akkor szemtelenül hazudott az a svihák imprezárió. Magyar kritikust még nem vesztegettek meg soha. Ebben a mi hirlapirodalmunk még szűz!

– Mosziő Antanfű azt mondta. A számlát is megmutatta Angiolinának.

– Dobja a szeme közé a számlát a ficzkónak, magát meg dobja ki az ajtón.

– Hiszen ő maga is szeretne már tőle megszabadulni, de nem bir.

– No hát majd megszabadítom én a divát mosziő Kacsalábtól.

Könnyű volt azt elkövetnem.

Az irodám fiatal személyzete között mindig szokott lenni egy-két poéta. Nem, mintha az én hivatalomnak lett volna szüksége a poétákra, hanem inkább, mert a poétáknak volt szükségük az én hivatalomra.

Hát biz a versírásból nehéz megélni a fiatal, kezdő tehetségnek; kapóra jön mellé egy kis biztos alkalmazás valami fővárosi intézet irodájában. Csaknem minden hitelintézetnek, biztosítónak, iparvállalatnak van egy poétája, «levelező» czím alatt, a ki délig korrespondencziákat üt nyélbe, délután meg verset, humoreszket, szinbirálatot cselekszik.

Nálam épen volt kettő.

– No ti derék gavallérok vagytok! – ezzel a szóval ronték az irodába – ti pesti hirlapirók! Hát mikor egy ilyen czelebritás, egy honunk szülötte csillag a művészet egén leszáll a hazai földre, ti azt levetkőztetitek ad peram et saccum.

– Ki meri azt mondani? – kiáltott egyszerre az én két poétám, leugorva a levelezői srófos székről.

– Hát maga mosziő Antanfü. Ő maga!

Erre az én két poétám otthagyott kopirtintát, hektográfot, szandarakát; ugrott a kalapjáért, futott ki az irodából.

Két óra alatt föllármáztak minden szerkesztőséget.

Két óra mulva hétrendbeli párbajra kihivás volt Entenfusz tisztelt barátomnak az asztalán, a becsületükben megsértett fővárosi hirlaptudósítók részéről.

Entenfusz úr természetesen egyet sem fogadott el. Erre aztán a fölingerelt múzsafiak galléron ragadták, odaczepelték Angiolina d’Istria asszonyság szine elé, s ott kellett neki, tanuk jelenlétében, polgári becsületére bevallani, hogy ő tőle magyar és német-magyar budapesti hirlapiró se forintokban, se frankokban, se dollárokban, se márkákban, se rubelekben, se sterlingekben, se lirákban, se drachmákban egyetlen egy piczulát sem kapott, s az egész elszámolása falzum! S ennek a korolláriumául kényszerítették a művésznőtől e hamis czimen elharácsolt összeg azonnali leszámítolására. Végül pedig vitték a vasutra, s a melyik vonat legelőbb indult, arra felültették s ellódították innen Tarnopolba, vagy hová?

No ettől az imprezáriótól hát alaposan megszabadítottam a divát.

De vajjon nem volt-e neki egyebe is, mint imprezáriója?

Hüh, teringettét! Erre nem gondoltam.

Csak a fait accompli után kezdtem hátratekintgetni, hogy mi volt ez?

Hisz én most megint valami nagy bolondságot míveltem.

Hát minek volt nekem beleavatkoznom egy világhirű vándor-primadonna, meg az imprezáriója ügyébe? Mi közöm nekem ahoz, hogy ők hogyan osztoznak meg a zsákmányukon?

Hogy azt a föllépési dijat én magam spendiroztam? Hát mi gondom nekem arra a pénzre, a mit már kidobtam az ablakon?

Hogy nem tűrhettem el a magyar hirlapirók rágalmaztatását?

Ez is bolondság! Hát mi jót teszek én a magyar hirlapirókkal azáltal, hogy elhiresztelem róluk: milyen megvesztegethetetlenek? Hogy a dicséretet ingyen osztogatják? Ád valaki a magyar hirlapirónak egy új kalapot – azért, hogy ő olyan becsületes?

De a legnagyobb bolondság volt tőlem ennél a beavatkozásnál az a ferde helyzet, a mibe saját magam kerültem Passiflorával szemben.

Ez a drága hölgy most szentül azt hiszi, hogy én a Cicisbeoját azért ugrattam el mellőle, mert féltékeny voltam rá. A tizenhat év előtt kialudt láng újra föllobbanását látja benne.

Ezt a meggyőződését észrevehető módon engedi sejtetni velem.

A jótékony hangverseny után semmi előkészületet nem tesz a továbbutazásra, nagyon jól érzi magát a házunknál, derült kedve van, az egész társaságot elmulattatja. Maga kinálkozik közreműködéssel jótékonyczélú hangversenyekben – minden föllépti díj nélkül. Egyszerre meglepte a honleányi érzület. Szépnek találja a fővárost, kedvesnek a közönséget, érdekli a nemzeti politika.

Már látom: ez nekem itt marad a nyakamon.

El voltam szánva, hogy védelmezni fogom magamat.

Nagyon sok dolgom lett egyszerre a házon kivül, alig találkoztam naphosszant az asszonyokkal. Az a sok gyűlés!

Egyszer mégis sarokba szorított az Amarillis.

– Megálljon csak! Ne szaladjon még el az asztaltól. Ön jó lábon áll a nemzeti szinház intendánsával, ugy-e?

Aha! Kezdődik már.

Parirozni akartam a prim-vágást egy fintával.

– Az az, hogy én a magam lábán jól állok; de az intendáns biczczent.

– No no, uram! Ne utazzék ön kalauerekben; mert ott nagy konkurrencziát talál maga előtt. Önnek nagy befolyása van a szinházi igazgatóságra.

– Abból áll a befolyásom, hogy első emeleti páholyt tartok s a bérletszüneteket is megváltom.

– Ön mindennap találkozik az intendánssal.

– A pikétasztalnál. Csak krajczárba pointjét. Hol ő nyer, hol én; nem tartozunk egymásnak.

– Ön előhozhatná neki egyszer Angiolina ügyét.

– Ügyét? Hát van neki valami ügye?

– No igen. Elhatározta, hogy művészi tehetségeit ismét hazájának fogja szentelni.

– Az nagyon szép tőle.

– Hisz ön ismeri Angiolina tehetségét.

– No de mennyire.

– Milyen regiszter! Milyen iskola! Mekkora repertoár! Milyen trillák! És aztán az a művészi játék!

– Ez mind köztudomású dolog.

– Ilyen tehetséget kár volna elszalasztani.

– Kétségtelen.

– No hát fog ön szólni az intendánsnak Angiolina érdekében?

– Nem én.

Amarillis fölnézett a magasba, aztán az asztal alá, meg két oldalt, mintha keresné azt, aki így szólt:

– Ön mondta ezt?

– Saját szájammal.

– Hogy ön Angiolinát nem fogja ajánlani az intendánsnak.

– Tudja, szent barátném, én szivesen előmozdítom az ajánlásommal bármely fiatal tehetségnek a pályafutása kezdetét, protegálom is, amíg a siker stádiumába el nem jut; de bevégzett művésznők szenzálja nem akarok lenni; ha a hazai operához akar szerződni a diva, ezt végezze a karmesterek útján. Ebbe én nem avatkozom.

Ezzel a szóval úgy megharagítottam Amarillist, hogy Adelphe Philine fátyolába burkolta az arczát és ott hagyott.

De hát Adelphe Philine is mit avatkozik profán dolgokba, mint a szinház?

Ez órától fogva azután Passiflora is olyan képet csinált, mikor eléje kerültem, mintha ő is apáczafejedelemasszony volna.

De a többi asszonyok is mind éreztették velem a szolidarításukat. Még a feleségem is. Valóságos hideg sugárzott ki belőle. Betegséget szimulált.

Hát ti engemet boycottirozni akartok.

No megálljatok!

Azt tettem, hogy hivatalos kiküldetést adattam magamnak – Amszterdámba.

«Másutt is Edison napja süt!»

Ezt ugyan Shakespeare idejében úgy mondták, hogy «másutt is Isten napja süt!»

De hiszen a bölcs Ben Akiba sem mondta volna, hogy «semmi új sincs a nap alatt», ha ismerte volna a «villanyos napot». Az alatt még sok új dolog terem.

Először utaztam egyedül, amióta feleséges vagyok.

De azért ennek ne szenteljünk új fejezetet.

Szégyenszemmel vallom meg: kaptam rajta, hogy a feleségem gyöngélkedik.

Meg is vert érte az Isten!

Az útban olyan grippét szereztem magamnak, hogy amint haza kerültem, rögtön ágynak estem; három hétig meg nem szabadultam ettől az akczióképes nyavalyától, amelyben az embernek az összes életczélja az orrában összpontosul, annak van alárendelve minden egyéb életműszere. Gyomor, tüdő, szív, mind azt lesi, hogy mit mond hozzá ő nagysága: az orr? Az ember mindig alhatnék és soha sem tud aludni s úgy szeretné a fejét valakivel elcserélni.

A feleségem nagyszerű volt az ápolásban. De a többi hölgyek is hűségesen segítettek neki. Vagy az egyik vagy a másik ült az ágyam mellett. Mindegyik más meg másféle gyógykezelést kisértett meg rajtam. Ahol fájt, ott megmassziroztak, sósborszeszszel bedörzsöltek; a fülem dombjára spanyollégy flastromot ragasztottak; az egész idő alatt ujságot nem olvashattam, mert a szemem fájt a világosságtól; csak az asszonyi mendemondákból éltem. Különben sem értettem volna belőle semmit. Buta voltam. Az eszem pauzált. Azt tudtam, hogy «hatan» vannak. De akárhogy számláltam, nem tudtam reggeltől estig többet összehozni ötnél. Sorba szedtem a neveiket: «Pálma, Amarillis, Iringo, Fritillária, Hesperis». Ki lehet a hatodik, aki nincs itt? S miért nincs itt? Nem birtam kiokoskodni.

Egyszer aztán a grippének is csak vége szakadt, a gyógyulás abban jelentkezett, hogy megkivántam az ujságolvasást. Kezembe adták a Vasárnapi Ujságot (ezt az én kedvencz lapomat, aminek minden évfolyama itt áll bekötve a könyvtáramban!) Hát amint fölnyitom, mit látnak benne a szemeim? Passiflora arczképét egész féloldalon.

«Passiflora»! Ez a hatodik ni! Most már eszembe jutott a neve.

A kép alá ugyan «Angiolina D’Istria» volt jegyezve.

Most már aztán arra is rájöttem, hogy miért nem látogatott meg a betegségem alatt, ahogy a többi jó lelkek?

Azért, mert haragszik rám.

Haragszik rám, mert nem ajánlottam az intendánsnak a szerződtetését.

Amint azonban a képhez csatolt életirását olvasni kezdtem, mindjárt az elején ezen örvendetes hirrel találkoztam: «Angiolina D’Istria» világszerte ismert művésznőt sikerült az intendaturának a magyar dalszinház számára előnyös föltételek mellett szerződtetni.

No hát! Megvan! Szivem, mi kell még?

Épen Amarillis volt a virrasztóm.

Mutattam neki a képet, nagy diadalommal.

Nem volt tőle meglepetve.

– No hát Angiolina D’Istria szerződtetve van az itteni operában.

– Igen, – mondá nagyon fanyar képpel.

– A saját tehetségeiért, az én ajánlgatásom nélkül.

– Az ám.

– Akkor hát nincs neki oka többé rám neheztelni.

– De nagy oka van. Mert ha ön puszirozta volna a szerződtetését az intendánsnál, akkor az intendáns fogadta volna el az Angiolina föltételeit: héthavi szereplés, háromhavi szabadság, négy föllépés havonkint, azontul külön föllépti díj, tizezer forint gázsi, – míg ellenben az ön segítsége elmaradván, Angiolina volt kénytelen elfogadni az intendáns föltételeit: kilencz havi szereplés, egyhavi szabadság, nyolcz fellépés havonkint, négyezer forint gázsi, annak is fele játékdíj, ami levonatik, ha a föllépés az ő hibájából elmarad. – Hát ez a külömbség a dologban, uram. Érti ön?

Hogyne érteném? Tehát nekem kellett volna az archimedesi csavarnak lennem, aki az intendánst rákényszeríti az előnyösebb szerződésre.

És ezt Amarillis egészen összeférhetőnek tartotta az ethikával. Épen úgy, mint szent Krispin a lopott bőrből csizmavarrást mezítlábas emberek számára.

Azt már most a grippés fejemmel is megértettem, hogy emiatt bizony Passiflorának van oka rám neheztelni.

De annak az okát nem birtam kitalálni, hogy miért fogadott el egy világhirü művésznő, aki egy hangversenyi föllépteért ezer forintot kap, egy négyezer forintos szerződést háromnegyedévre? Ez még sublimior mathesis volt az én beteg agyamnak.

Pár nap mulva aztán, hogy a fejem is tisztább lett, napilapokat is kezdtem olvasgatni, rábukkantam a szinházi kritikák rovatában a tudósításokra, melyek Angiolina D’Istria első szinpadi fölléptére vonatkoznak. Hát biz ezek nagyon langymelegek voltak. Nem olyan tüzesek, mint a konczertreferádák.

Még megjegyzéseket is tettek holmi elkopott középhangokról. Nem volt már itt mosziö Antanfü, a ki szuggrálja a lelkesedést.

Hogy azt elugrattam a művésznőtől, az már csakugyan az én bűnöm.

De még nagyobb az, hogy Entenfusz úr hivatala ekként vakancziába kerülvén, azt nem siettem betölteni.

Ez a mea maxima culpa.

… Amíg a grippém tartott, a sok konfuzus álom között azok a vizióim is voltak, hogy én vagyok az Entenfusz. De megizzadtam bele!

Soha többet, csak most kigyógyuljak valahogy!

… Aztán utoljára mégis csak meglátogatott Passiflora, s úgy tett, mintha nagyon örülne a fölgyógyulásomnak.

Vajjon mit forralhat ellenem?

NACHTIGALLNÉ ASSZONY.

Régóta hallottam én ezt a nevet emlegetni a házunknál, de nem sokat ügyeltem rá.

Gyakran, mikor egyedül voltunk a feleségemmel, jött az inas, vagy a szobaleány jelenteni.

– A Nachtigallné van itt.

– Vezesd az öltözőmbe.

Néha az is megtörtént, hogy a feleségem ilyenkor távoztában azzal vett búcsút tőlem, hogy «adj egy ötvenest: majd elsőben beszámoljuk». Amiből azt sejthettem, hogy Nachtigallné asszony is egyike azoknak a házi szellemeknek, akik nélkül a feleségem nem tud meglenni.

Pálma soha sem vásárolt semmit a boltokból, mindent a házalók útján szerzett be. Az igaz, hogy olyan szenvedélyei voltak, amiket a boltosok nem tudtak volna kielégíteni. Mindenben az antikot kereste. Még az öltözeteinek a kelméi is vagy a renaissance, vagy legalább a directoire korból valók voltak. Hát én ebbe nem szóltam bele; nem értettem hozzá. Az antik históriák nekem magamnak is tetszenek. Például a tajtékpipák. Egy Apafi fejedelem korabeli buzogányért is képes vagyok áldozatot hozni; kiváltképen, ha még az azzal kiporolandó selyemtóga is kapható volna, (a benne levő fürmenderrel együtt).

Hát mikor már annyira helyreépültem a bajomból, hogy a fekete kávét a karosszékben költhettem el, a nőm segédkezése mellett: jön az inas jelenteni a Nachtigallnét. A feleségem azt mondja neki: vezesse ide, ezúttal az uramnak hoz valamit. Nekem megsugta: «igazi Attila aranypénzeket».

Igazi Attila aranypénzeket! Ez nagyszerű!

Lábbadozó betegeknek így szoktak kedélyemelő meglepetéseket szerezni.

Hol van az a Nachtigallné azokkal az Attila aranyakkal?

Az Attila aranyak azonban korántsem leptek meg annyira, mint maga a velük kereskedő Nachtigallné.

Hisz ez is egy antik.

– Nini! Hát maga az Mirrha!

A Nachtigallné az én königgraeczi zsidóleány ideálom volt.

Pálma erről sem tudott semmit.

Azzal odaültette közénk a házalónét s elmondatta vele az élettörténetét, amiből én is értesültem Mirrha sorsfordulatairól. Ő férjhez ment egy börzeágenshez, a férje elköltözött Amerikába, az atyja meghalt; az antikvárüzlet ő rá maradt, a miből ő nagynehezen tudott megélni, míg végre a mennyei gondviselés eléje hozta ezt a boldogtalanok őrző angyalát, az áldott Adelphe Philine fejedelemasszonyt, aki őt rábeszélte, hogy tegye át az egész antikvár-üzletét Budapestre; azóta igen jól mennek a dolgai.

Ebből aztán megtudtam, hogy még Mirrhát is Amarillis vezette a nyomomba. No most már együtt vannak mind a hatan!

BARACSKAINÉ ASSZONYSÁG.

Még eddig semmi baj sincs.

Hát mi kárt tehetnek mind a hatan?

A multakra senki sem féltékeny.

Azaz, hogy nem jól mondtam, hogy senki sem; csak az én feleségem az, aki nem féltékeny.

Bizonyosan informálva van már. Mert, hogy amit hat asszony tud egy férjről, azt a hetedik, a feleség meg ne tudja, az ellenkezik az akusztika törvényeivel.

Ő nem csinál belőle semmit; összegyüjti őket maga körül, traktálja, ozsonnáztatja őket, a szakácsnét ajándékkal tartja, a zsidóasszonytól vásárol, a többiek kedvéért zsur fikszeket ád; nekem csak a férfiakról kell gondoskodnom, asszony van elég.

Azt hiszem, hogy a feleségem épenséggel parádézik velük. Ahogy más delnő fölrakja az antik ékszereit, a régi brüsszeli csipkéit, úgy rakja föl az én feleségem magára a praehistorikus vetélytársnőit. (Vagy ha jobban tetszik a klasszikus hasonlat, ahogy a Grakkhusok anyja mondá a fiaira: «ezek az én klenodiumaim».)

Aztán – van egy nagy igazság, amit nem hiszem, hogy a glosszák és kszéniák irói előlem elragadtak volna s ez az, hogy «idő jártával fiatalabbak nem leszünk». (Nem szedeted kurzivval ezt a remek mondást? – Legalább tedd macskakörmök közé.)

No hát így folyt az én életem kedélyesen és unalmasan a maga egyenes vágányában.

Egy napon egy erősen összegyürt levelet kapok hordárkézből, mely nem volt borítékba téve, hanem csak úgy összehajtva és lepecsételve.

«Tekintetes úr!»

(Ez még nem tudja, hogy Budapesten, aki nem méltóságos úr, vagy kegyelmes úr, az mind nagyságos úr.)

«Alólirott asszonyság sziveskedem tekintetes uraságodat meginstálni, hogy engemet bátorkodjék meglátogatni a szállásomon, igen sürgetős ügyben, amit lesz szerencséje általam azonnal megismerni. Pénz nem kéretik, nehogy azt tessék gondolni. Lakásom medve-utcza 16. szám, földszint, (mivelhogy a lábaim rosszak) nro 6 ajtó. – Jóakaró szolgája özvegy néhai Baracskai Lászlóné, akire tetszik jól emlékezni.

«Baracskai Lászlóné?»

Dehogy tetszik jól emlékeznem erre a névre.

Úgy rémlik, mintha valaha, az ősidőkben, hallottam, vagy olvastam volna ilyenforma névről valamit; de hogy hol, mikor és mit, arról még csak sejtelmem sem volt.

Melyik korszakból kerül ez elő?

Olyan kategórikus meghívás volt, hogy nem birtam neki ellenállani. Ebéd után, amint a kanalat letettem a kezemből, siettem az ismerős fiakkeremet fölkeresni. Tudja-e hol van a medve-utcza? Hogy ne tudná? Ott van egy budai külvárosnak a szélén. Hanem fiakkerrel nem lehet belemenni, mert zsák-utcza s megfordulni nem lehet benne.

Odahajtattam hát, a meddig lehetett, odább gyalog.

Aféle kis kapásház volt, aminek két szobája van utczára, a kapu által elválasztva; az egyikben a gazda lakik, a másikat kiadják bérbe.

Az udvaron épen szapulással, ruhateregetéssel foglalkoztak.

– Itten lakik Baracskainé asszonyság? – kérdém a mosóhölgyek legtekintélyesebbikétől.

Az a könyökével mutatott (a két kezével épen a nedves ruhát csavarta), hogy melyik ajtón kopogtassak.

A kopogtatásra fölnyilt az ajtó egy kissé. Az ajtónyiláson át valami fiatal leányarczot pillantottam meg egy perczre, mely azonban rögtön eltünt; az ajtót félig nyitva hagyva előttem.

Még egyszer kopogtattam, megvártam, míg egy hang azt mondta: szabad, azzal beléptem.

Olyan tisztességes tabáni házikó tiszta szobája volt az. (A gazda valószinüleg kapás, ez még a filokszéra előtt volt, a gazdaasszony pedig mosónő). A kanapé fölött tükör rámájába dugott szentelt bárkával, mellette paraszt majolika szent képek.

Az asztal mellett volt egy szalmafonatos karszék, abban ült egy éltes asszonyság; viselete, különösen fejkötője elárulta a római nőt (kálvinista rómait). Lábai egy nagy zsámolyra voltak fölrakva.

Körülnéztem; rajta kivül senkit sem láttam a szobában.

A szögletben volt egy nagy zöld cserépkályha, mély, fiókos koczkákkal, kávémelegítő tűzhelylyel, aminőket csak a veszprémi vásáron kaphatni.

– Baracskainé asszonyságot keresem, – adám elő megjelenésem okát.

– Én vagyok az, lelkem galambom, legyen szerencséje közelebb jönni. Tessék helyet foglalni ott a széken. Én mindjárt ráismertem az arczképéről, aki nálunk megvan.

Azt hittem, hogy valami csalóval van dolgom.

– Nem nagyasszony, az én arczképem nem lehet az ön birtokában; mert én elvből sohasem fotografáltattam le magamat, se a képes lapok nem közölték a képemet soha.

A nagyasszony kettőt legyintett a kövér tenyerével, nagyot hunyorítva.

– Nem is aféle mai világbeli húsz krajczáros potograpia az, lelkem adta teremtette galambom, hanem egy valóságos piktura; alá van irva a neve is; maga festette aztat tükörből. Igaz, hogy régecskén volt. De azért még most is hasonlatos.

Tyhü, teringettét! Most virrad meg egyszerre az agyamban! Tudom már, hogy ki ez a Baracskainé asszonyság? Az én tükörből festett képem!

Véletlenül a szemben levő tükörbe pillanték, s abból épen oda láttam a zöldkályha mögötti sutba. Az imént megpillantott ifjabb hölgyalak rejtőzött oda, hiányos toaletjét, melyben megleptem, kiegészíteni.

– Ott van biz ez az arczkép nálam, – folytatá a nagyasszony, – maga az hagyta ottan, akinek a számára tetszett pingálni emlékül. Nagy becsületben tartjuk. A kis leány is. No gyere elő onnan a sutból, kis leány.

Erre aztán, kissé durczás toppantással előlépett rejtekéből a kis leány.

Igazán kis leány volt; csupa gyermekes félszegség, negédesség, naivság, szemérem, aminőt csak egy két esztendős kis leánytól lehetne betanulni; nem lepett volna meg, ha azon kezdi, hogy «csecse baba – bebe bácsi – dádá».

Külömben magasra felnőtt karcsu alak volt, szépen fejlődött idomokkal; arcza hamvas piros, ajkai teltek, haja két tekercsbe fonva, le volt eresztve, sötétszőke, egy kis aranyveres csillámmal. Különösen szép homloka volt, s nem volt takargatva mesterséges frufrukkal.

– No nézze! Hát itt van a Viola!

(Ah! A Viola! Csakugyan! Ilyen virágnevet hallottam már valaha.)

– Ugy-e, hogy megnőtt! Hja bizony megnő a leány, ha az ágy alá dugják is. István király napján mult tizenhat esztendős. No hát csókolj kezet a nagyságos úrnak.

A leány vonakodott azt megtenni. Én protestáltam.

– Leány nem csókol kezet férfinak soha. Szorítson velem kezet s aztán üljön ide mellém, Viola.

A leány eltakarta az arczát.

– No azért nincs mit elpirulni, hogy egy idegen úr a neveden szólít. Ez az úr a te jóltevőd, akinek köszönhetsz mindent. Még azt is, hogy ilyen szép ruhád van. Ő neked atyád helyett atyád volt, születésed (azaz, hogy kereszteltetésed óta). Azért szeretheted ezt az urat, úgy, mint az édes atyádat. Óh én jól tudok mindent; nekem annak idejében elmondtak mindent. (Ezt az utóbbi mondatot egészen hozzám intézte a nagyasszony, a fél szemével bizalmasan hunyorítva.)

– Hát bizony csak megnőtt ez a leány az idők jártával, hála a nagyságos úr kegyes gondoskodásának. Minden hónap primáján ott volt az asztalomon a havi dáczia, ahogy dukált; semmi fogyatkozás nem volt. S én abból fölneveltem a leányt, tisztességesen, iskolába járattam, kitaníttattam. Tud varrni, himezni, sütni, főzni, úgy mint egy kisasszony. Mutasd csak azt a csipkekrézlit a nyakadon. Azt a csipkét is maga csinálta.

Én nem maradtam adós bámulatom kifejezésével.

– Hanem hát nem locsogni-fecsegni jöttem én föl ide olyan nagy messzeségből, hanem egyenesen a Violának a sorsa miatt; azt valahogyan dülőre kell vinni. A leány már tizenhat esztendős, én pedig már öreg test vagyok, a lábaimban csúz van, én nem hordhatom a leányt a világba, ahogy szokás, magában pedig csak nem szaladgálhat egy ilyen nagy leány.

Most valamit készült velem közölni a nagyasszony, amit a leánynak nem kellett meghallani.

– Eredj csak, kis leányom, fogd azt a vizes palaczkot, hozz bele friss vizet. A nagyságos úr szomjas. Jól kihúzd a kutat, hogy friss legyen a víz. Be ne locskold a czipődet.

Alig húzta ki a lábát a leány a szobából, a nagyasszony fülbe súgva mondá:

– A leány művésznő akar lenni. Ha ellenzem, elszökik. Hát inkább úgy teszek, mint Aranyi professzor uram tett az ablakkal, nehogy a macska törje ki, hát inkább maga ütötte ki a botjával. Fölhoztam a leányt Pestre. Eddig én neveltem hűségesen; nevelje már most tovább, akinek nagyobb jussa van hozzá. Vagy az eddigi jóltevője, vagy a vérszerinti édes apja. Annak is tudom ám én a nevét. Nekem mindent elmondott az illető annak idejében.

(Az illető!)

– Csak egy szót, nagyasszony, a míg magunk vagyunk. Ismeri ez a leány az anyját?

– Nem tud ez róla semmit. Az anyja nem kérdezősködött róla soha. Úgy elfelejtette, mintha nem is volna. De csak egy születésnapi ajándékot, csak egy kis fülbevalót sem küldött a leányának soha. Csak egy kis hajas babát, vagy egy szalagot a hajába, a miről ráemlékezzék. Soha. Aztán én sem irtam neki a leányáról soha. Nem is hiszem, hogy örült volna neki. Hiszen még a becsületes magyar nevét is elfordította taliánra, hogy a leánya még a matrikula után se találjon a nyomára. A Viola azt hiszi az anyjáról, hogy meghótt. Meg is hótt az ránézve valósággal. Nem is vinne rá a lélek, hogy az anyjához vigyem a leányt, inkább az apját keresem föl vele.

– No oda meg épen ne vigye. (Az kellene most csak épen a szegény Nikkel kopasz fejének!)

– Hát akkor?…

– No majd gondoljunk ki valamit.

VIOLA.

A leány visszajött a friss vizzel, töltött belőle egy pohárba s megkinált vele, én megittam. (Ejh, de régen ittam vizet szép leány kinálatára.)

Egészen gyereknek látszott a viselkedésében; az a félénken tolakodó mórikálás, azok az ügyetlen balogsüti mozdulatok, mint aki most került ki az elemi iskolából. A szemeit még nem mutatta meg.

– No csak ne féljen tőlem kis leány. Én nem vagyok zsettatóre, nem verem meg a rossz szemeimmel a kis leányokat.

– Óh, mi attól nem is félünk, – felelt meg a leány helyett a nagyasszony – attól, aki a szemével megver, akit minálunk prikulicsnak hínak. Mink nem vagyunk babonásak, mert mink kálvinisták vagyunk. Amint én azt látom, hogy valaki megverte a szemével a leányt, azonnal azt teszem, hogy eleven szénnel vizet oltok, abban megmosdatom a leánynak az arczát s azzal meg van törve a babona.

Viola ez alatt abban mesterkedett, hogy a kötényének a két szalagját a legbonyolultabb csomóvá bogozta össze.

– Hát figyeljen csak rám, kis leány, a jó nagynéni azt tudatta velem, hogy maga a művészi pályára szándékozik lépni. Úgy van-e?

A kis leány aztán azt tüzte ki feladatául, hogy az összeczorkázott kötényszalagokat megint szétbontogassa s csak úgy összefogott szájjal felelt rá: «Igen».

– De hát annak, aki művésznő akar lenni, nagyon sokat kell ám tanulni.

– Tudom. (Ezt már hangosabban mondá.)

– De hát van magának tehetsége a művészethez?

– Van. (Ennél a szónál fölnyitotta a szemét. A szemében volt a neve: igazi viola. S bátran a szemembe nézett; a kötényszalagnak is békét hagyott, öntudatosan fölemelte a fejét.)

– Van önnek szép hangja?

– Nincs. A hangom gyönge és hamis.

– Tehát énekesnő nem lehet. Azonban a szavaló művészethez is megkivántatik a terjedelmes hang.

– De én nem akarok színművésznő lenni.

– Hát mi?

– Hanem zeneművésznő.

– Ah! Úgy? – Én a tíz ujammal mutattam valamit az asztalon.

– Nem! Nem zongora-kalapáló.

Aztán más pantomiát jeleztem.

– Nem is hegedű-reszelő.

– Tán csak nem…?

– De igen; nekem a violoncellóhoz van tehetségem.

– S honnan tudja azt?

– Tanultam egy évig; a kollegiumi zenekarban volt egy theologus diák, hires cellista; attul vettem leczkéket. Kottábul a vista játszom; de hallás után is eljátszom akármit.

Nekem úgy tetszett, hogy emelkedik velem a szék. Átkozott violoncelló! Hát nem elég volt egyszer?

– A bizony lelkemadta teremtette galambom, – erősíté a nagyasszony, olyat csapva kövér tenyerével a czombomra, hogy csak úgy csattant. – Úgy játszik ez a leány a brúgón, mint egy valóságos czigány. Ha az ember behunyja a szemét, azt hiszi, hogy a Csicsa.

No ez nevezetes reproduktió a fátumtól! Ha az emberrel valami nagy bolondság történik az életben, rá kellene irni a hátára: «Gare au contrefait!» Tilos az utánzás.

Az pedig logikai következetesség a fátumtól, ha már ezt az utánzást elkövette, hogy még egy cellovirtuóznét hozzon a világra; azt egyenesen az én szárnyaim alá vezesse, mert hiszen én vagyok épen az a protektor, aki a miniszternél kieszközöltem, hogy Nro I-nek adja meg az engedélyt zenetanműhely fölállítására. Ha van egy csellót játszó leány a világon, annak okvetlenül én vagyok a védszentje, mint a tűzoltóknak Szent Flórián, a vinczelléreknek Orbán.

– Jól van, – mondám a leánynak. – Majd holnap próbát teszünk Viola kisasszonynyal a direktornénál.

– Hát hiszen azért is fáradtunk ide, – mondá a nagyasszony.

– Majd én elviszem magukat oda reggel nyolcz órakor; mert később a rendes leczkeórák folynak.

– Legyen szerencséje.

– Hanem maguknak át kell költözni Pestre, egy rendes vendéglőbe.

– Jaj lelkem, galambom, nem tudok ám én grádicson fölmászni, ezekkel a nohikkal. (Népies elnevezése a lábaknak.)

– Menjenek a Hungáriába; ott van lift, amin fölhúzzák az embert.

– Tyhü, dehogy merek én ráülni egy olyan pokolmasinára, akin élve szállítják az embert a mennyországba.

– Hát hiszen a nagyasszony kálvinista, aki nem fél a babonától. Tegyen úgy, ahogy én szoktam, mikor a fölhuzóba belépek. Nyomjon egy piczulát annak az ördöngős ficzkónak a markába, aki a gépet iszkurálja: meglátja, hogy semmi baja sem történik. Aztán a vendéglői költségekre adok magának egy kis pénzt, no meg bérkocsira, hogy a nohikat ne fáraszsza. A kisasszonynak is kell egy új ruhát venni; kapni készen; meg kalapot és kesztyüt, napernyőt.

Azzal a kezébe nyomtam egy száz forintost.

AZ ELSŐ SZÁZ FORINT.

Baracskainé asszonyság, mikor a százas bankót a kezébe nyomtam, közel volt hozzá, hogy azt a szimbolisztikus ráköpködéssel üdvözölje; mert igaz, hogy a kálvinisták nem babonásak, de azért megteszik azt, hogy mikor valami első pénz kerül a markukba, úgy tesznek, mintha megköpködnék «fthü-thü» s magukban mondják: «apád, anyád idejöjjön».

A leány azonban kerekre fölnyitotta a szemeit, amint a százast meglátta (eddig csak hiréből ismerte), az arcza egyszerre lángvörös lett, gyors mozdulattal kikapta azt a nagyasszony kezéből s visszaadta nekem, aztán a két tenyerével eltakarta az arczát.

– Ugyan, ugyan, te bohó leány – zsémbelt rá a nagyasszony.

Én pedig megfogtam a két kezét s kényszerítém azokat elpirult arczának elhagyására.

– Ne értsen félre, kedves Viola. Maga egy ártatlan gyermek. Tőlem orczapirulás nélkül elfogadhat mindent. Én az ön atyjának testilelki jó barátja vagyok. Ő az én életemet mentette meg egykor a bizonyos halálból. Még annál többet is tett velem. A becsületemet óvta meg. Hogy mi módon, azt én magának meg nem magyarázhatom. (Nem ám, azt csak nem mondhatom el neki, hogy «megóvott attól a szégyentől, hogy a te mamádat nőül vegyem».) Ezért én ő neki holtomig lekötelezettje maradok s csak egy nehéz adósságomat rovom le, amidőn egyetlen gyermekének sorsáról gondoskodom. Eddig is tettem azt, s ha a próba sikerülni fog holnap, azontul még nagyobb mértékben tenni fogom. S az én nekem nem lesz áldozat és kegyedet semmi háládatosságra nem kötelezi irántam.

Azzal visszacsúsztattam a ruhájának a fodrai közé a százast. Engedte.

(S eközben eszedbe jutott az automat, akinek egy négy krajczárost dugnak a szájába s arra kiugrik belőle egy skatulya gyufa).

Ej, ej! De rossz nyelve van az ilyen inkarnátus pszikológusnak!

Másnap fiakkerrel mentem a Hungáriába.

Csakugyan tudtak valahol egy földszinti szobát adni a nagyasszonynak, ahová nem kellett pokolgépen repülni.

Violának már új ruhája volt, amit nekem dicsekedve mutatott be. Az árát is megmondta, csak huszonhét forint volt.

A nagyasszonyt is elvittem Violával együtt a zeneiskoláig. Fritillária (már én csak maradok ennél a névnél) a harmadik emeleten lakott, ahová Baracskainé a Szent Dávid hegedüjeért sem volt hajlandó fölmászni; őt odalenn hagytuk a kocsiban.

Magam vezettem föl Violát a zenetanárnőhöz.

Az rögtön próbát tett vele. Előkeresett a számára egy gordonkát s leültette a hangjegytámlány mellé. Legelőbb is a kezdetleges skálatanulmányokat játszatta el vele hangjegyekből. Egy hibát sem ejtett. Azután egy nehéz szonátát tett eléje. A leány azt is végig játszotta a legnagyobb preczizióval. Utoljára fölszólította, hogy játszszon valamit könyv nélkül, valami magyar melódiát. A leány aztán elhúzta a Bihari kesergőjét, meg a «Szemembő könypatak csereg» melódiáját, de annyi érzéssel és bámulatra méltó technikával, hogy a tanárnő tapsolni kezdett neki.

– Igazán rendkivüli tehetsége van a kisasszonynak – mondá gratuláló kézszorítással fordulva hozzám. – Első rendű talentum.

– No hát! Elsőrendű talentumokat protegálni nemcsak jogunk, de kötelességünk.

Én megegyeztem a tanárnővel a leczkék díjában; holnaputántól kezdődik a rendes oktatás. Tetszik tudni, a mai és holnapi nap eltelik a szállás kereséssel.

Mert egy gordonkatanuló kisasszony számára nem olyan könnyű szállást találni a fővárosban.

Annak olyan elszigetelt lakás kell, ahol ő sem alkalmatlankodik a skála-tanulmányaival se a mellette, se a fölötte, se az alatta lakóknak; de viszont azok sem zavarják őt zongorával, énekszóval, lármás foglalkozással. Ilyen alkalmatos helyiséget csak a külvárosok valamelyikében lehetett kapni; két szoba, egy konyha, kettős kijárással. Az természetesen mind butorozatlan volt. Tehát butorokat is kellett bele szerezni egyszerüeket, de mégis elegánsakat; aztán meg konyha edényt. (Az első százast követte az ötödik, meg a hatodik.)

A leány csak egyre bámult; kiváncsi volt, de nem értett semmit. Annál szivesebben rendezkedett a nagyasszony.

Én röviden iparkodtam a helyzetemet tisztázni.

– Kedves Viola. Ez lesz önnek a szállása. A házbért kifizettem előre egész évre. Kegyed kap tőlem élelmezésre havonkint száz forintot, mind addig, amíg a művészete jövedelmezővé lesz. Abból kijöhet, még ruházatra is marad. Vettem önnek egy gordonkát, meg egy varrógépet. Azokkal fölváltva foglalkozhatik. A jó nagynéni lesz olyan kegyes, hogy felügyel kegyedre.

– Jaj, lelkemadta teremtette galambom, – szólt közbe a nagyasszony, saját térdeit ütögetve a tenyereivel. – Én bizony nem lehetek olyan kegyes, hogy itt maradjak leányőrzőnek; mert én nekem otthon gazdaságom van, amit nem hagyhatok ebadóba; nekem haza kell utaznom. Hanem van énnekem egy régi hűséges cselédem, a jó Magda; majd azt leküldöm a Violának, ő volt a dajkája kicsiny korában; ezután is hűségesen fogja őt szolgálni. Egy kicsit süket szegényke, de külömben áldott jó teremtés.

– No hát – úgy is jól lesz.

PIA FRAUS.

«Pia fraus»-nak nevezzük az olyan szelidebb fajta csalást, mely egy valakinek hasznára szolgál, anélkül, hogy más valakinek kárt okozna.

Idáig hát megvolnánk. Viola fölfedezve, Viola elhelyezve.

De mit szólnak majd ehez odahaza? A semmisítő törvényszék? A septemfœminalis tabula! Ez az igazi hétszemélyes törvényszék.

Annyi bizonyos, hogy amely napnak a reggelén én Violát bevezettem Fritillária zeneiskolájába, annak a napnak az öt órai thea-uzsonnáján ezt ki fogja hirdetni Fritillária asszony urbi et orbi.

Innen csak az egyenes út vezet ki. Még ugyanaz nap az ebédnél saját magam elmondok mindent a feleségemnek, ami igaz.

(Mindent? Te!)

No tudod, kilencz tizedrészt. Sokallod? Hát mondjunk tizenhét huszadrészt. Hát hiszen mikor egy kulánsan fizető férj a feleségének elmondja az igazat, magának is csak jár belőle provizió.

Tehát a következőket:

1. Van egy jó barátom, kinek nagy hálával tartozom.

2. Annak van egy titokban nevelt leánya, titkolt viszonynak a szülötte.

3. A leány egy jószivü nagynéne gondjai alatt nevelkedett föl.

4. A nagynéne lábai rosszak, nem járhat velük.

5. A leány életmódja biztosítva van rendes pénzügyi művelet által. A jóltevő neve eltitkolandó, állására és feleséges voltára való tekintetből.

6. A leány művészi tehetségekkel van fölruházva. Fényes jövendő várakozik reá.

7. A leány erényes, felügyelete szigoru.

8. Én bizvást apja lehetnék.

No hát olyan adat ez mind, amit el lehet hinni.

Pálma elfogadta azt en bloc, csak azt mondta, hogy szeretné azt a leányt megismerni.

Biztosítottam felőle, hogy be fogja mutatni magát, mihelyt rendben lesz.

Így aztán Pálma az öt órai theaozsonnán azzal vághatta ketté Fritillária szenzácziós hirmondását, hogy «mindent tudok, a férjem már elmondta».

Így szedik ki a kigyónak a méregfogait.

Az pedig, hogy Viola rendben lesz, azt jelentette, hogy amint a régi dajkája megérkezik s elfoglalhatja a nagynéne helyét.

Én azonnal, amint Magda (így hitták a dadát) megérkezett, hazabocsátám Baracskayné asszonyt, azzal a megvigasztalással, hogy azok a bizonyos husz forintok, melyek a biztosító társaság által eddigelé az asztalára havonkint leszámíttattak, ezentúl is meg fognak ugyanott jelenni. Fogadja el eddigi hű ápolása jutalmául. A Violának nem lesz már arra szüksége. Megértette a jó lélek s nagy könyhullatások között elbúcsúzott.

Viola pedig beszegődtette a Magdát az én segítségemmel, amire nagy szükség volt, mert a jámbor nagyot hallott. Különösen azt nem akarta meghallani, mikor Viola tíz forint havi bért kinált neki; hanem mikor én azt mondtam neki, hogy másik tizet én teszek hozzá, azt meghallotta. Meg hogy a fát, vizet a házi szolga fogja hordani a konyhára.

Az is tetszett neki, hogy egy öltözet új ruhát kapott ajándékba.

Erre a díszes jelmezre azért volt szükség, hogy a látogatás alkalmával, mint Viola kisérőnéje legyen bemutatható a feleségemnél.

Én ugyan a feleségemet eleve informáltam, hogy a kedves nagynéne lábai nem birják meg a lépcsőmászást; ő majd lenn fog maradni a hintóban az alatt, amig én Violát fölvezetem; de Pálma humanus lelkülete talált kedvezőbb megoldást. Odarendelt két hordárt egy karosszékkel a kapuhoz s mikor mi megérkeztünk a bérkocsival (a saját hintómon nem jártam Viola szállásáig), szépen kiemelték Magda asszonyt, karra véve, beleültették a zsöllyébe s így szállították föl a garádicson. Engedett magával mindent elkövetni.

A bemutatás megtörtént annak rende szerint. Pálma egyedül fogadta a látogatókat, leültette őket a karszékbe; nekem is helyet mutatott. Avval kezdődött a benevolum.

– Baracskay Viola a neve?

– A nevelőanyám után. Valósággal az anyám nevét viselem; de azt férjhezmenetelemig nem szabad használnom.

– Az atyjáról nem tud ön semmit?

– Azt tudom, hogy előkelő állásu hivatalnok és nős.

– Gondoskodtak önnek a megélhetéséről?

– Óh igen. Havonkint kapok életbiztosítási alapon száz forintot. (No, itt esett egy kis korrektura az igazságon.) – Az elég szép. Abból igen tisztességesen megélhet.

– Óh, én igen kevésből kijövök; a fölösleget félreteszem. Hogy ha itt kitanultam az iskolát, Párisba kimehessek, tovább képeztetés végett. (Második korrektura!)

Pálma intézett egynéhány kérdést Magdához is; amire azonban a tisztelt hölgy állhatatos némasággal válaszólt.

– Elégségesnek találja ön – szólt végre Pálma a leányhoz – a nagynénje felügyelését magára nézve?

– Még van azonkivül egy felügyelőm – szólt Viola, önérzetes fejfölemeléssel. A – saját ambiczióm.

– Ah! a művészi ambiczió!

– Nem csak az – folytatá a leány. – Még más ambiczió is. Nekem vágyam van társadalmi állást foglalhatni el. S ehez van jogosult reményem. Ugyanaz a jóltevő kéz, mely napi szükségeimről gondoskodott, szintén azon biztosító társaságnál huszezer forint kelengyét kötelezett le a számomra férjhezmenetelem esetére. Én tudom jól, hogy egy könnyelmü ballépéssel egy vagyont és egy társadalmi állást dobnék el magamtól. – Ez a tudat az én erényőröm.

Pálma úgy meg volt hatva ettől a szónoklattól, hogy a kezét nyujtá a leánynak, amit az háromszor megcsókolt.

Én pedig meggyőződtem felőle, hogy az én védenczem nagy szinművésznő.

Azzal Pálma elbocsátá a látogatóit, a hordárok ismét levitték karszékbe ültetve Magda asszonyt a hintóig, én odáig vezettem Violát s elbucsuzásunkkor azt sugám neki:

– Délután négy órakor meglátogatom.

Tehát volt már közöttünk valami közös. A közös hazugság. – Ez is egy neme a liézonnak.

Pálma néhány nap múlva egy drága kerekes széket küldött a «nagy néni»-nek, amin az, saját kezeivel hajtva a kereket, tehetett nagyobb kirándulásokat az utczán. Eleinte Magda nem akart hozzászokni ehez a furcsa járműhöz; hanem aztán Violával addig biztattuk, míg kedvet kapot hozzá, hogy ezen járjon ki a piaczra, csirkét, uborkát bevásárolni. Annyira, hogy még az ujságba is bekerült; a «Neues Politisches Volksblatt» képben is megörökítette: «Die Haushälterin auf Rädern». Pálma büszke volt rá s eltette a lapot emlékül.

Délután négy órakor elmentem Violát meglátogatni.

És azután minden délután négy órakor elmentem hozzá. S rendesen nyolcz óra után kerültem haza.

Hiszen ez a rendes hóra kanonika.

Ez a tisztességes férjeknek, családapáknak a rendes ideje. – Mikor az asszonytársaság egybegyül a theánál, egy kicsit pletykázni, intrikálni, embertszólni, divatról, konyháról értekezni, néha-néha fölolvasásokat tartani, jótékony konczerteket rendezni, ritka esetekben lutrit, Hammer und Glockét játszani, olyankor a jámbor férj veszi a kalapját s megy a klubba, a kaszinóba, tarokkozni, pikétezni. Aztán nem csak egy klubb és kaszinó van Budapesten; én adófizető tagja vagyok hétnek. Ha történetesen kerestek és nem találtak az egyikben, bizonyosan ott voltam a többi hatban.

Pedig hát egyikben sem vesztegettem a pénzemet.

Egy új világot fedeztem föl.

Ez a leány valóságos Meluzine volt.

Mindig jó kedvü, mindig tréfára kész. Amitől én úgy elszoktam már húsz év óta. Akit csak magam körül látok, az mind komoly, szigorú, birálgató, csipkedő, éles, zsémbes, panaszos, unatkozó, kevély, rátartó, leskelődő, neheztelő, haragtartó, kényes, finnyás, begyeskedő, szórakozott, orroló, erkölcsbiró, szemérmetes, szeszélyes, fanyar, izetlen, fáradt, legjobb esetben czivakodó. – Én ezekből a virágokból birok egy egész üvegházat.

Nagy csoda-e, hogyha ebből az üvegházból kiszabadulva odabódorodok egy csalitba, ahol a viola nyilik s jól esik végig hevernem a pázsiton, a bokroktól beárnyékolva.

Hiszen hát azt is csak meg kellett tudnom, hogy a pártfogoltam mennyit haladt a művészi tanulmányaiban. Viola minden délután produkálta magát előttem a gordonkán.

Egyszer aztán eszembe jutott, hogy hiszen néhanapján én is tudtam hegedülni s a hegedümmel milyen szépen akkompanyáltam a bűbájos Fritilláriának. Hátha most is tudnék még valamit abból, amit bécsujhelyi kadét koromban tudtam?

Vettem magamnak Bécsben egy straduáriót s azt egyenesen odaküldettem Viola szállására.

És azután én kisértem hegedüvel az ő gordonkáját; – épen, mind hajdan; bécsujhelyi kadét koromban, a bűbájos Fritilláriáét.

Ettől kezdve én valóságos kettős életet folytattam. Egy szigorút és egy vidámat. Hivatalomban pontos, otthonomban rendes, rejtekemben élvezetes életet.

Viola meseszerűen ragaszkodott hozzám. Rajtam kivül az egész világ nem létezett ránézve. A zeneiskolában nem kötött senkivel baráti ismeretséget, még csak a szállását sem tudatta senkivel.

Az a szállás is a legczélszerübben volt kiválasztva. Átellenében egy templom, onnan senki sem láthatott az ablakaira. Szögletház volt, a mellékutczából egy percz alatt a kapuhoz lehetett jutni; a kapuboltozat alatt volt az ajtó, ami Viola szobájába nyilt. A másik szobából a konyhába lehetett jutni, annak az ajtaján át az udvarra, az udvarról a kertbe, a kert ajtaján át ki egy szűk sikátorba, melynek oldalait istállófalak és beszennyesedett ablaku házak képezték. Nekem minden ajtóhoz kulcsom volt. Ha a kertajtó felől jöttem, az utczaajtón távoztam, vagy megfordítva. Mindig gyalog jöttem ide. Lehetetlen volt utánam leskelődni bárkinek is.

(Te! Ez még mindig a «Pia fraus» fejezet alá tartozik?)

Még mindig. Csak te irjad, ahogy mondom.

A tanév szerencsésen lefolyt. A vizsgák megtartattak Fritillária zeneiskolájában; mi is jelen voltunk a feleségemmel együtt: no meg Amarillissel együtt; ott volt a miniszteri tanácsos, a zeneakadémia igazgatója, a filharmonikusok, a klakvehuteszek; mindnyájan el voltak ragadtatva Viola elegáns gordonkajátéka által. És mindnyájunknak a véleménye abban összpontosult, hogy e kiváló talentumnak mulhatlanul szükséges magasabb kiképeztetés végett Bécsbe, Berlinbe és Párisba kirándulni. Most úgy is két hónapi vakáczió kezdődik.

És csodálatosképen az általam jogtanácsolt társaságoknak is épen erre az időre akadtak olyan kiküldetései számomra, melyek utamat Bécs, Berlin és Páris felé irányozták.

(Megállj csak! Hadd nyissak föl új tintásüveget; mert a kalamárisomból kifogyott a «pia fraus»-hoz való tinta.)

Jól van no!

A DINAMITBOMBA.

Külföldi ekszmisszióimból én mindannyiszor a legértékesebb meglepetéseket hoztam haza a feleségemnek. Zafir ékszereket és gyémánt butónokat, keleti sálokat, brüsszeli csipkéket, csinkve csento bútorokat, tökéletesen beszélő papagájokat, kapuczinus majmokat, egész bundát kék róka prémből, amivel furórét költött a társaságban s a porczellánoknak mindenféle faját…

(«Megannyi tanújelek egy válóperre», mondá egyszer az ilyenekre egy delegátus kollégám.)

No de annyit elismert felőlem mindenki, hogy olyan generosus férj, mint én, nincs több Európában.

Idehaza, a honi fővárosban, a későbbi időkben már nagyobb elővigyázattal kellett élnem. Violának ismeretségei akadtak, részint az iskolatársai révén, részint a feleségemhez járó asszonyokból. Azt koczkáztattam, hogy mikor benyitok hozzá, ott találok egy ismerős vizitet nála. Ezen úgy, a hogy segítettünk. Egy leeresztett függöny a kapu felőli ablakon azt jelzé, hogy senki sincs ott, a fölhúzott függöny jelenté, hogy van benn valaki.

Ez később olyan alkalmatlanná vált rám nézve, hogy szállást cseréltettem Violával.

De ott megint csak rátaláltak.

Majd minden évnegyedben más szállásra költözött.

Akkor meg már épen előőrsöket állítottak föl, akik az átelleni ablakokból leskelődjenek rám.

A feleségem egy arczvonással sem árulta el, hogy sejt vagy tud valamit. Ugyanaz volt irántam, a ki mindig: nyájas, előzékeny és hideg. Egy csöppje a féltékenységi virusznak nem volt a vérében.

Egyszer-egyszer a lelkiismeret megszólalt bennem: hogy ez mégis kegyetlenség, amit Pálmával teszek; de aztán csak elaltattam azzal a zofizmával, hogy «nem fáj az neki». – Megmondta ő ezt ez előtt húsz esztendővel. De minek is hosszabb a kálvinista esketési forma azzal az egy sorral?

Mikor vettem észre, hogy az asszonyok formális kémhadjáratot folytatnak ellenem: akkor «dezden kon dezden!» azt a ravaszságot gondoltam ki, hogy csak azért is otthon maradtam a feleségem öt órai thea-ozsonnáira; magam is odaültem az asszonyok közé tereferélni, tartottam őket pletykabeszéddel s udvaroltam nekik sorba egész a szemtelenségig; azok majd megpukkadtak mérgükben. Ha nagyon vakmerően példálóztam a multakra: meg is vertek; én csak tartottam a hátamat.

Ez a legjobb methodus. Ha egy férjet azzal denuncziálnak a felesége előtt, hogy van egy főbenjáró bűne: akkor túlhajtani a vádat: «nem egy van, de hét!»

Hanem egyszer aztán beütött egy nem várt katasztrófa.

Hesperis már több nap óta nem jelent meg az öt órai ozsonnákon. Én azt hittem, hogy én rám les, a Viola szállásával átellenes ablakból; pedig hát nem én rám vadászott a derék hölgy, hanem a saját Nikkeljére.

Egy pénteknapon, (nagyon jól emlékszem rá, hogy péntek volt, mert az ordináriusom rendelete következtében a feleségem által szigoruan megtartott bőjtös ebédek kikerülése végett pénteken a házon kivül kellett étkeznem higiéniai szempontból. Violánál voltam; jó paprikás halászlével traktált meg.) Tehát pénteknap délután az ozsonnaasztalnál javában mulattatám a hölgytársaságot pajkos anekdotáimmal, amidőn hirtelen, minden kopogtatás nélkül, föltárul az ajtó s berohant rajta lélekszakadva a rég nem látott úrhölgy, a Hesperis. Már a külső fölszerelése elárulta szokottnál is nagyobb harczias hangulatát.

A fején volt egy lángvörös kalábriai kalap, egy margaréta bukéttal, meg két szál fenyegető fáczántollal; a nyakát Sarah Bernhard csipke-örv burkolá; narancssárga ruhája volt, fekete sávokkal, mint egy tigrisnek, kakadoa szinű övvel derékban átszorítva. Két keze csuklóját ezüst lánczok köríték, nagy lecsüggő golyókkal, emlékpénzekkel és egyéb relikviákkal, amik a beszédét kisérő taglejtés közben félelmesen csörgöttek. Azonkivül egy selyem ridikül is volt a karjára akasztva. Az arzenál!

– Itt van! Megfogtam valahára a semmirekellőt! A gyilkos gonosztevőt! – Mindig tudtam, hogy pokolravaló az átkozott; de hogy ennyire elvetemedett imposztor legyen, azt még álmodni sem mertem volna; a gyalázatos! – Ezt lihegé első beköszöntésül Hesperis.

– Az Istenért! Mi történt? Kiről van szó? – kérdé a feleségem. Magam is megijedtem, azt hittem, engem aposztrofálnak.

– Hát ugyan kiről volna szó, mint a Nikkelről? Mikor én azt mondom, hogy «gyalázatos», lehet-e az más, mint a Nikkel? Hisz a többi is mind czudar, csalárd, lator, de legalább iparkodik eltitkolni a gonoszságát; (itt nekem jutott egy jelentésteljes szemvágás) de ilyen nyiltan, ilyen vakmerően vinni a toronymagas gonoszságot, ez csak egy Nikkeltől telik ki.

E közben leült az asztalhoz s lehüvelyezte a hosszú fekete selyem keztyüit. Ellenben a ridikült odatette az asztalra, a két tenyerével lenyomtatva.

– Mindig gyanakodtam az átkozottra, hogy megcsal. Délután soha sem úgy volt a nyakravalója csokorra kötve, ahogy én reggel megkötöttem s gyakran rajtakaptam, hogy a «Fischerin, du kleine»-t danolja, mikor a szobájában van. Hol danolják ezt a nótát? Az orfeumban. Minden reggel, amíg a fürdőben volt, én megvizitáltam a tárczáját, mennyi pénz van benne? – Egy-egy napon azt mondta, hogy éjjeli inspekcziója van a hivatalokban. Reggel került haza. Az olyan inspekcziós éjjelek után rendesen tíz forint hiányzott a tárczájából.

– A vacsora… sipegtem én közbe.

– Csitt! Maga jobb, ha nem szól! Megállj! (Itt neki türközött.) Azt mondtam neki, hogy szeretném egyszer meglátni, hogy milyen az az orfeum? Vigyen el egyszer oda magával vacsorálni. Nagyon dicsérte az előadást. A kaucsuk-ember nagyszerű, aztán meg az éneklő malaczok, meg a néger bohóczok. Elmentem vele; végignéztem az egész előadást. De még inkább néztem a Nikkel arczát. De nem kellett annak se éneklő malacz, se tamburázó szerecsen; hanem amint egyszer kikalimpázott a szinpadra egy szemtelenül kurta szoknyás perszona; dehogy kurta, semilyen! s rákezdte a maga impertinens nótáit, lehetetlen mimikával kisérve, akkor a Nikkel majd kibujt a bőréből. Az a maskara is egyszerre rátalált a csókaszemeivel a Nikkelre s egész kihivóan kokettirozott rá. Ahán! Ez hát az a «Fischerin du kleine!»

– De barátném, – szóltam én közbe. – Kokettiroz az mindenkivel.

– Csak maga ne prókátorkodjék, drága barátom. Megállj! mondék. Majd végére járok én ennek. Másnap nagy sczénát csináltam a Nikkelnek, a fölött a théma fölött, hogy nagyon könnyelmüen bánik a pénzzel. Igazam volt, átlátta, kénytelen volt magát megadni.

Én elvettem a tárczáját: kiadtam neki belőle öt forintot. Ennyi elég véletlen kiadásokra. Majd a szivarokat is én vásárlom be ezentul.

(Hej, hogy áldottam magamban a sorsot, hogy nem nekem juttatta azt a bizonyos nászutazást Hesperissel.)

– A Nikkel átment a szobájába, a szolgálónak azt mondta, hogy hivjon neki egy hordárt. – Minek neki az a hordár? – Én a kulcslyukon keresztül benéztem a szobájába, hogy mit csinál a Nikkel? Az iróasztalnál ült és irt. Levelet irt. Az ostyával pecsételte le. Nem használt spanyolviaszkot a lepecsételéshez, mert annak a szaga elárulja a levélirást. Nem sokára belépett a külső ajtón a hordár. Ismerem. Sándor volt. Többször járt már Nikkelnél. – Én hirtelen kapom a kalapomat, kisiettem a folyosóra; az auszgusz nyilásánál meghúztam magam s vártam, míg a hordár jön nagy biczebóczázva. Mikor elejbém ért, kiugrottam a lesből, megfogtam a nyakravalóját a ficzkónak: «ide azzal a levéllel». Nem is vártam, hogy mit szól rá, hanem kirántottam a zsebéből a levelet hirtelen kézzel. «Alló mars!» – «Legalább a fizetésemet!» nyögte a nyavalyás. «Nesze a fizetés!» Azzal pitts, patts! Egyet jobbrul, másikat balrul. A posztilyon damur szaladt a másfél lábával, ahogy tudott.

A hölgyek mind tapsoltak az előadásnak: még magam is.

– No hát kezemben volt már a korpusz delikti! folytatá a hős amazon. – Hát nem jól sejtettem? Hát nem az volt az adressere irva «Fischerin-du-kleine». És aztán a szállása világosan kiirva: «Sertéshajcsár-utcza 26/B. II. udvar, 3. emelet, 47. ajtó».

Általános elszörnyedés moraja zsibongott végig a társaságon.

A ridikül megnyilt, Hesperis ujjai elővonszolták rejtekéből a bűntanujelt.

Itt van! Tessék a borítékot nézni! (Azt kézről-kézre adta.) De hát még a tartalom! (Azt nem bocsátá ki a kezéből.) «Drága angyal! Bocsáss meg, hogy ezuttal nem küldhetek neked pénzt; mert a tettleges hatalom zár alá vetette a kasszámat.» – «Tettleges hatalom?» Ez bizonyosan én vagyok! De hát hallott már valaha ilyet ember, hogy egy férj a feleségét «tettleges hatalomnak» nevezze? «De mihelyt megkapom a salláriumomat a mappázásért a bürótól…»

– Ahá! – kiáltott közbe Fritillária, – ezt úgy mondják a németek, hogy «ein Geld, wovon die Frau nichts weisz». Ugy-e bár, jogtanácsos úr?

Hesperis folytatá a levélolvasást.

«… azonnal sietek igényeidnek eleget tenni. Addig is 10000 cs. cs. cs. – A te elbűvölt Nikiczád.»

«Nikiczád!» Itt van! Tessék! Még egy poczát is ejtett a neve mellé.

S azzal odatartotta az orrom elé a veszedelmes levelet.

– Tessék! Tessék! Önnek a testi-lelki barátja! A gyönyörüséges mákvirág! Nos hát mit csináltam? Mit gondol, uram?

Minthogy kérdezett, felelnem kellett rá.

– Rohant kegyed a Nikkelre haragvolkánjának egész lávakitörésével.

– Azért sem találta el! Rohantam, de nem a Nikkelre, hanem a sertéshajcsár utczába, a Fischerin-du-kleinet fölkeresni.

– Vitt magával egy üveg vitriolt, meg egy staniczli paprikát.

– Azért sem azt vittem. Hanem elvittem magammal a Nikkelnek a lefoglalt pugyillárisát.

– Mit fogunk hallani?

– Igen is, a pugyillárisát. Itt van a ridikülben. (Azt is megmutatta.) Otthon találtam a frajlát. Bizony mondhatom, hogy nappal nem olyan szép, mint gázvilágításnál. Tele az arczbőre ebagákkal. (Mitfresser.)

– Ez a szinpadi festéktől van – szólt közbe szakszerüen Fritillária.

– Óh bizony attól nem támadnak ebagák az arczon, – protestált még szakértőbben Passiflora. – Nézzék meg az én arczomat. (Neki nappalra is ki volt festve az arcza.) Csakhogy nem szabad a festéket vizzel lemosni, hanem arczkenőcscsel kell ledörzsölni.

– De legkevésbbé szabad azt lenyalatni! – kiáltá mérgesen Hesperis, aki dühös volt a miatt, hogy az ő érdekes előadásait ilyen haszontalan intermezzóval szakítják félbe. Az öltözet is nagyon sófel volt. Hogy mondják azt magyarul, hogy «schofel»? (Ezt a kérdést hozzám intézte.)

– Sunda.

– No hát sunda volt. Arra is alapos oka volt. Az elegans toalettjei mind a tisztítóban voltak.

– Így hivják a fiókzálogházat, – magyarázám én.

– Tudom. Én hát rövid proczesszust csináltam vele. Megmondtam, hogy ki vagyok. Köszönöm, nem ülök le. Nem fáradtam el. Még csak ezután akarok elfáradni. Megmutattam neki a levelet, amit röptiben elfogtam. «Magának pénzre van szüksége, de az uramnak a tárczája nálam áll. Itt van, tessék! No hát adok én magának pénzt. Ha maga én nekem azokat a leveleket, amiket a Nikkel magához irt, mind egy szálig kiszolgáltatja, hát én magának adok rögtön húsz forintot».

– Ah! Ah! Húsz forintot! – hangzott az elcsodálkozás fölkiáltása minden ajkról.

– S nem utasította vissza a «drága» angyal ezt a kinálatot nagy indignáczióval? – bátorkodtam én a vért szagolt tigristől kérdezni.

– Mit? Indignáczióval? De a két füléig szaladt a szája örömében. «Itt van! Tessék kikeresni» – szólt nevetve s azzal fölnyitott előttem egy nagy bolond kuffert. Kérem, az telides tele volt mindenféle szinű levelekkel. Hiszen ha azokat mind eladhatná húsz forintjával, hát herczegnő lenne belőle. Szerencsére a Nikkel levelei mind legfölül voltak. Még is nem igen régi lehet a viszony. Összeszedtem valamennyit. Így is tíz darab volt.

– Két forint darabjáért! «Olcsó» angyal, – dörmögém oda.

– Odadobtam neki a pénzt – folytatá Hesperis. – Azt sem mondtam neki, hogy «szervusz». Hanem ő, a szemtelen! még azt mondta, hogy a «viszontlátásig!» Itt van mind a tíz levél! A tizenegyedik az elfogott. Én még a konfortébliben elolvastam valamennyit.

Ezzel előhuzgálta a leveleket a ridikülből s lerakta őket sorba az asztalra, mint mikor az ember pasziánszt készül játszani.

– Most csak a megszólításokat olvasom föl belőlük kegyeteknek. Tessék ide hallgatni. – «Imádott bálványom!» – «Ragyogó csillagom!» – «Egyetlen muczuskám!» – «Napok napja!» – «Bujdosó tündérem!» «Kicsikém.» – «Üdvem angyala!» – «Mennyei tünemény!» – «Királyném!» – «Majmocskám!» – Ez az utolsó, ami megöl. Így csak engemet szokott szólítani. Hát még a tartalom? – Azt majd máskor. Ezt egyenkint kell végig olvasni, hogy az ember alaposan megítélhesse, mekkora pokol lakik egy férfi szivében!

– Hát aztán mi történt? – rebegém én a félelem kiváncsiságával.

– No azt el lehet képzelni, hogy rohantam a levelekkel haza.

– S mit tett Nikkel?

– Hogy mit tett Nikkel? Hát azt tette, hogy a válla közé húzta a fejét s engedte a hátát üttetni. De attól is az én kezem fájdult meg, nem az ő háta.

– No én nem azt tettem volna az ő helyzetében.

– Hát mit?

– Hanem ezt ni.

Azzal fölugrottam a székemről s szaladtam az ajtó felé.

De ugyan megjártam vele; mert az ajtóban szemközt találkoztam Iringóval, aki egy theáscsészékkel tele tálczát hozott a két kezében; az elbarrikádozta az utamat s azzal a sok asszonyszemély visítva utánam rohant, csakugy csattogott a tenyerük a hátamon. Amarillis, Fritillária, Passiflora, Hesperis, kiki lerótta a régi tartozását, az utamat álló Iringó pedig kárörvendően nevetett, «üssék, üssék! úgy kell a gazdának». Végre én is megharagudtam, szembe fordultam velük s erőszakot használva erőszak ellen, sorba csókoltam valamennyit. Erre aztán visszavonultak. – Csak Pálma maradt az asztalfőn ülve, istennői flegmájával.

No hát tessék! A szegény Nikkelt megverik azért, mert kihagyja sütni magára az egész turpisságot, engem meg azért püfölnek el, mert nem hagyok magamra kisütni semmit.

Hesperis pedig az egész város békességét fölforgatta azokkal a szerelmes levelekkel. Járt velük házról-házra, ahol csak asszony ismerőse volt; elragályosította a féltést minden eddig békében élő házastársra; háborut indított a két nem között ezzel a csatajelszóval: «nincs hű férj a világon!» – úgy, hogy a szegény fenyegetett férjek már deputáczióba készültek járulni Csatári Grósz Lajoshoz, az országos egészségügyi bizottság elnökéhez, hogy vegye alkalmazásba a szükséges rendszabályokat ez epidemia ellen, ami úgy terjed, mint hajdan a konvulzionérek vitustáncza. Egy férj sincs biztosítva az ellen, hogy egy éjjel levágják az orrát s aztán szaladgálhat ezüst orral a világban.