KÁROLY.

Károly nem olyan gyerek, mint a többi. Nem is tudom, minek van neve, mint a többinek. Mikor megszületett, senki sem várta. Korán jött. S mire jöttének híre kelt, már nem volt. Korán ment. Éppen csak annyit élt, hogy el lehessen temetni. S éppen annyira volt ember, hogy az anyakönyvbe be kellett vezetni a jöttét, meg a mentét.

Huszonnégy órán át volt gyerek. Ennyi idő alatt is szert tett a rossz gyerek hírnevére. Egyre sírt, éjjel-nappal. Az egész életét átsírta. Valami fájt neki – az élete vagy a halála? Bajos azt megmondani. Nem ringatták puha bölcsőben, mint más gyereket, ellenben vattába göngyölgették, mint a porcellánbabát. A bába megnézte: fiú! Az orvos megnézte: sárgaságot kap, elpusztul. Az anyja siratta és az apja temette. Ennyi az egész biográfiája.

Valami sok vizet nem zavart a világban. Jöttek a rokonok és vigasztalták a szülőket. A szülők is vigasztalták magukat. Hiszen nem kell komolyan venni, az ilyen kis poronty voltaképen nem igazi ember. Még nem is költözött belé a lélek. Csak betegsége volt az édesanyjának, az most elmult. Nem érzi a fájdalmat, nem tudja az életet és nem tudja a halálát.

Mégis jött a pap és beszédet, imádságot mondott a kis koporsónál. Hosszú beszédet, rövid imádságot. Ott állt mögötte a temetői szolga, az apja, meg én. Minek nagy dolgot csinálni az ilyen kicsi emberből? Halottas csönd, nyomott lelkület – hiszen csak érezzük, hogy itt járt a halál angyala. Aztán a szolga ölébe kapja, karjára ölti a koszorút is, mi meg megyünk utána. Nem kell nagy cécó, elég, ha mi férfiak megyünk vele az üveges gyászhintón, hogy megjegyezzük magunknak a helyet, hol nyugszik a Károly.

Ezzel vége. Belejött ebbe a nagy világba és nem tud belőle semmit. De hát az is csak látszat. A kis Károly élete azért mégis teljes. Nincs az a százesztendős világjárt ember, akinek az élete teljesebb volna. Az ember-nyilvántartás minden rubrikája be van töltve, éppen csak hogy adókönyve nincsen. Ezért meg nem érdemes búsúlni, Károly. Sőt ha meggondoljuk a dolgot, többet éltél, mint más. Avagy van-e öreg ember, akinek mozgalmasabb, jelentősebb huszonnégy órája lett volna, mint Károlynak? Aztán lássuk csak, e huszonnégy óra alatt Károly dolgot adott: a bábának, az édesanyjának, a nagyanyjának, az édesapjának, az orvosnak, a patikusnak, az anyakönyvvezetőnek, a papnak, a temetkezővállalatnak, két fehér lónak, a virágárusnak, két szolgának és két sírásónak. Dolgot fog még adni a kőfaragónak, meg a fuvarosnak. Mindezt huszonnégy óra alatt. Bizony sok ez azért, hogy egy emberrel ne éljen több a föld hátán.

Gyönyörű, ragyogó nyári reggel volt, mikor Károlyt kivittük a budai temetőbe. Rossz volt a kedvünk, ennyivel tartozunk a kis fiúnak. A villamos vasút vígan csilingelt előttünk, hogy figyelmeztessen. Halott van a kocsinkon, annak aligha árt meg az elgázolás. Károlynak ez is újság, no lám, rövid élete pályáján megismerkedhetik a modern technika munkáival is. Nem baj, hogy koporsó zárja le, hiszen ha dajka vinné selyemtakaró alatt, sem értene többet a világból. De mégis jó, hogy vinni kell valamerre. Úgy érzem, nagy jótett ez: hadd lássa Károly, mit hagy itt a siralom völgyében.

Én már sokkal öregebb vagyok s betelt a szemem sok mindenféle csodával. Láttam a pálmát hajlongani és fájáról téptem a citromot. Fáztam poláris éjtszakán és fulladoztam délszaki hőségben. Tenger hulláma ringatott, elannyira, hogy majdnem belefulladtam. És most mégis, mikor végigődöngünk üzleti gyásztempóban a Krisztina-körúton, úgy nézem a dombokat, a házsorokat, a fölmagasló várfalat és a szétlapuló vérmezőt, mintha először járnék ott. Igy érzem mindig, mikor idegennek mutogatom a várost. Magam is idegen szemmel újságnak látok mindent. Károly mutogatja nekem a világot.

Mert igaz is. Az ember gondolat nélkül ődöng a világon. Látod, Károly, a körúti palotákat? Ezek az örökkévalóság számára épültek. Mintha az emberek nem is halnának meg, úgy rakosgatják össze a dologi javakat. Nézd ezt a sok lótó-futó embert: mind keres valamit. Nézd amott sír egy gyerek, borús homlokkal járkál egy férfi. Mellette meg kacér mosolygással tipeg egy szép leány. Ezeket még sohase vitték koporsó alatt a temetőbe, de fogják vinni. Mégis az egész lelkükkel itt a földön keresnek valamit. Te ezt nem érted, miképen lehet örülni vagy búsulni, holott meg kell halni. Mert te tökéletesebb vagy: azt a sok jelentéktelen hivatást, az életnek ezt a gondolatjelét, kihagytad pályádból.

Itt kórház, ott gyár, amott meg iskola. Hallod a vasút füttyét? Ez a világ végére is visz. Micsoda bonyolult masinéria szolgálja az életet s hogy kell szolgálni ezt a masinát az embereknek, ha élni akarnak. Messze hegyek gyomrába beleássák magukat, onnan kivájják a szenet. Kivájják és kazánokba tömik, hogy ott égjen el. Magot vetnek a földbe és várnak egy esztendeig, míg mag terem belőle. Táplálják az állatot, hogy megehessék az állatot, verejtékeznek, hogy a szájukba dughassanak megrágni való dolgokat és esznek, hogy hullathassák a verejtéket. Ez az élet.

És jajjal kelnek, meg jajjal nyugszanak le. Ugyan mi bajuk lehet? Nincs mit enniök. Éhesek. És ez a legnagyobb boldogtalanság, ami embert érhet. Hallgasd meg a szegény embereket, mind csak jóllakni akar. És aztán, ha már nem érzi a gyomrát? Hát olyan nagy dolog nem érezni a gyomrot?

Hát látod, ez is az élet.

S hogy én most egy apró koporsó után megyek, egy ismeretlen, tudatlan kis tetemmel álmodom, ez is az életet mutatja. Kint vagyunk a szabadban, érzem a tiszta levegőt, látom a fákat, az erdős hegyeket. Madarak csicsergése és pillék szállongása – ah, ez is az élet. A mérhetetlenség és az örökkévalóság lélegzik ezekben a zöld levelekben s az egynapos pillében. Évezredek mulva, akit erre visz az útja, meg fogja találni ugyanazt a halmot, rajta ugyanazt a fűszálat. Ez örökké él, mert nincs benne élet. Csakúgy, mint Károlyban nincs meg.

– Nem gyujtanál rá? – kérdi az apa. – Szegény ember házigazda és előzékeny akar lenni. Hiszen kis ember és magunkban vagyunk. Szivarszóval is kiérünk a temetőbe.

Nem, nem gyujtok rá, Károly, a te tiszteletedre nem. Eszembe jut, hogy véletlenségből életben maradsz s vagy húsz esztendő mulva a te ajkad közé is szorulna egy-egy cigaró. Látnád ezt a jelenséges világot s magad alkotnál magadnak véleményt róla. Tán úgy éreznél, mint én, aki sohasem tudtam magamnak elképzelni, hogy valóban élek. Ha nagyon kinyitom a szememet s mondom magamban: látni akarom a világot – akkor minden ingadozni kezd, a hegyek, a házak az erős emberek s mintha ködfátyol ereszkednék a sugaras világra, beleszédülök és eszembe ötlik: ez mind idegenség, ehhez nekem semmi közöm, mert itt lesz és így lesz, ha én már régen elköltöztem. És megakasztanám a szívem verését, elszakasztanám a gondolkodásom fonalát – hiszen ez sem enyém s ha elvehetik tőlem, legjobb volna, ha már túl volnék rajta.

Ezért jut eszembe, hogy jó volna irígyelni Károlyt. Ebben a kis tetemben elhasználatlan életerő szunnyad, egy le nem morzsolt pálya, egy ki nem hamvadt ábrándvilág. Hej, ha én is így költözhetnék át a mindenséges semmibe, hogy nem jár a koporsóm után semmi beváltatlan igérete az életnek! Elszaladni tartozás és követelés nélkül, az embert nem siratja senki és az ember nem sajnál senkit. Beleköltözni a föld mélyébe s nem tudni róla semmit, mit hord gömbölyű hátán. Károly, élet előtt meghalni nagyon jó lehet!

A kocsi befordul a temetőbe. Még új, sok rajta a lapos, gyepes hely. De az egyik táblája már egészen sűrün el van lepve apró dombocskákkal, süppedő kis fakeresztekkel. Ez a te hazád, Károly! És megijed az ember, ha látja az apró kereszteknek ezt a sokaságát. Hiszen ti többségben vagytok, szegény élet nélkül meghalt apró emberek! Balga áltatás, merő előítélet, hogy az embernek élnie kell. Ime, a temető beszél. A szabály az, hogy az ember gyerekkorában hal meg, aki embersorba nő, az kivétel. Károly, most már igazán nincs mit keresned az életen. Rendjén van, hogy itt vagy már. Semmi zavaros szabálytalanság meg nem akasztotta útadat az enyészetbe. Nekünk, kivételeknek, várnunk kell, míg az akadály elmúlik. Te célnál vagy.

A sírásó elmondja a miatyánkot, az első göröngyöt az apa veti le, a másodikat én. Aztán egy-kettő, be van hantolva a koporsó. Kapunk egy cédulát, ezzel lehet intézkedni a sír ápolását illetőleg. Megyünk vissza és a nap süt s mikor elhelyezkedtünk a kocsiban, kiveszem a szivaromat:

– Most már rá lehet gyujtani.

És száll a füst és Károlyról nincs többé szó…