DÓCZI LAJOS.

1845–.

A hatvanas évek vége felé a «fiatal óriások» egy kis csoportja a fürdő-utczai Kávé-forrásban tanyázik. Bohó álmokat álmodoznak, hirnévről, dicsőségről, irodalomról, költészetről beszélgetnek, olvasmányaikon éldelegve maguk próbálják megrebbenteni a szárnyaikat. Talán egyik legigénytelenebb köztük s testben is legvéznább Dux Lajos, ki mint a bécsi Presse levelezője szerzi meg a jogczimet, hogy idejárjon. Német lapba ír, de azért a magyar irodalomért rajong, mert magyar a lelke és a szive. Sopronban született 1845-ben.

Az ifjú óriások egyik-másikának már neve kezd lenni az irodalomban. De hol van ő még attól? Az a név, a mit ő viselni fog, még ismeretlenül sincsen meg s nem fordul elő az ország semmiféle anyakönyveiben, schematismusaiban, népszámlálási névjegyzékeiben, nem hogy irodalmilag ismerős lenne.

Sok víznek kell lefolyni addig a Dunán, míg Duxból Dóczi, Dócziból Dóczy, Dóczyból báró Dóczy lesz.

A talentum fénye és a szerencse mosolya, e kettő kellett ahhoz a karrierhez, melyet a németkereszturi szegény boltos fia befutott. Egy nem lett volna elég.

Az 1867-iki kiegyezés után, mikor a magyar kormány megalakult, a Kávé-forrás fiatal óriásai is elhatározták, hogy hivatalt vállalnak. Akkor ez igen könnyen ment. Csakúgy be kellett állítani a miniszterhez a művelt ifjaknak, hogy szolgálni akarnak, mire a miniszter bólintott a fejével, hogy jól van s kiszólt a hivatalszolgához:

– János, állítson be kend valahová asztalokat a fogalmazó uraknak.

(De ha jó kedvében volt, akkor esetleg «titkár uraknak» mondta).

Igy léptek szolgálatba akkor többek közt Toldi István, Berczik Árpád, Bródy Zsigmond, Halász és Dux Lajos is, kit mint politikai resszortban jártasat és ügyeset Horváth Boldizsár beosztott Andrássy miniszterelnök mellé.

És ez jó volt neki is, ki egy hatalmas patronust kapott e nagy emberben, a kinek minden iránt volt érzéke, a mi egy országot nagygyá tesz, és jó volt Andrássynak is, a ki egy hű embert kapott Duxban, csak talán az irodalomra nem volt jó, mert egy énekes madarunk olyan aranyos, vonzó kalitkába jutott, ahonnan nem igen igyekezett kiszabadulni, hogy a szent berkekben csicseregjen, a hol a voltaképeni helye lett volna.

Mind a mellett 1871-ben, midőn a Teleki vígjátékok nyertesének a «Csók»-nak jeligés levélkéjét felbontották az akadémián, abból egy ismeretlen név került elő: Dóczi Lajos. Az akadémikusok és írók csodálkozva oszlottak szét, tünődve rajta, ki lehet az illető. A mi nem is csoda, hiszen ez a név akkor egy pár órás volt csak, mivelhogy reggel jelent meg a «Budapesti Közlöny»-ben a névmagyarosítások közt, hogy Dux Lajos belügyminiszteri engedélylyel Dóczi-ra változtatta meg a vezetéknevét.

A név és a «Csók» tehát egy idős, – a név azóta patinát kapott, a darab ellenben most is oly friss és üde, mint a most szakított szamócza. Még mindig adják s a közönség megtölti a szinházat. A csók definicziója költészetünknek egyik maradandó gyöngye.

Mikor 1872-ben Andrássy Bécsbe ment a külügyek vezetésére, már annyira kedvelte Dóczit, hogy magával vitte és vice-versa Dóczi is jobban szerette Andrássyt, mint a muzsákat, teljes odaadással bocsátotta finom hajlékony tollát rendelkezésére s tíz-tizenkét évig kizárólag a hivatalnak élt, hol gyorsan haladt a dieta classis lajtorján, kinevezték osztálytanácsossá, kisérte Andrássyt különböző diplomatiai útjain, minélfogva tele lett a kabátja rendjelekkel, magyar nemességet kapott, majd osztályfőnök lett s végül báróságra emelte a király kegye kevéssel nyugalomba menetele előtt.

Bár élete legszebb részét Bécsben töltötte, nálánál senki sem élt jobban benne a magyar bohémvilágban. Talán nincs jelentékeny író, a kivel ne levelezett volna, mint a hogy Goethe és Schiller korában leveleztek a litterátorok.

Egyébként is annyira magyar tudott ő ott maradni a császárvárosban, mint senki sem jobban a magyarok közül. Egy afféle magyar agens Bécsben. Annak tette meg a közvélemény.

A kinek magyarnak hivatalos baja volt Bécsben, valaki okvetlenül utasította:

– Ha nem menne a dolog, keresd fel Dóczit!

A ki doktor-professzort ment konzultálni, annak is azt a tanácsot adták:

– Jó lesz, ha felkeresed Dóczit és kérsz tőle egy pár ajánló sort, jobban megvizsgál a doktor.

Ha Bécsről volt szó, a Szent-István torony meg Dóczi jutott eszébe legelébb az embereknek; ha onnan jött valaki, azt kérdezték tőle:

– Nem találkoztál Dóczival vagy valakivel?

Szóval az volt Bécsben Dóczi, a mi Thallóczy mostan, szives kalauza, mentora, protektora minden oda érkező magyarnak.

A Csók utáni kilencz évre terjedő hallgatást alig tudjuk megmagyarázni. Hogy tudott annyi ideig nem írni, megfoghatatlan. De végre is biztos volt, hogy visszaesik az irás mámorába, mint az alkoholista: nincs abból hosszú szabadulás.

S Andrássy bukása után csakugyan megszületett a Csók testvére az Utolsó szerelem 1879-ben s néhány évvel utána Széchi Mária, mind a két darab verses formában telve bájos részletekkel, melyek szerzőjüket első rangu költőink közé emelik.

Nyelvezete néhol nem magyaros, de oly hajlékony és annyi árnyalatot tud vele kifejezni, hogy finom vonalak és szinek visszaadására azt még előtte senki sem használta annyi sikerrel. Sokan támadják nyelvét belekötve egy-egy kifejezésébe, mely a «debreczeni fülnek» idegen, pedig aligha nem az lesz a vége, hogy Dóczit egykor a magyar nyelv művészei közt fogja emlegetni az okosabb utókor, mely belátja, hogy a mit Dóczi hibázott a nyelv ellen, azt a nyelv muzsikája, lágysága érdekében tette; a mit a vámon ártott a nyelvnek, behozta neki kétszeresen a réven.

Még jobban tünik ki nyelvalakító és finomító ereje a Goethe Faust-jának fordításánál. 1872-ben adta ki a magyar Faustot s vannak helyei, a hol az eredetit közelíti meg e koloritban utolérhetetlen átültetés.

De csinált legyen Dóczi bármit, az mind magán viseli talentumának gazdag erejét. Irályát hatalmasan tudta alkalmazni a genrehez. Mondják, hogy diplomatiai fogalmazványai példái a ravasz simaságnak, a melyek a Beust stylusát is verik. Publicistai dolgozatai súlyos argumentumokkal, ágyukkal, torpedókkal megterhelt pánczélos hajók, tárczái, melyeket német nyelven írt álnév alatt leginkább a Neues Pester Journal-ban, könnyed játszi röppentyűk.

Alig van olyan műfaj, melybe bele nem kóstolt volna. Irt elmés verseket a hajdani Borsszem-Jankóba, csinált opera-szöveget. Az elbeszélő irodalmat is művelte. Sőt ebbe a gyüjteménybe mint egyenesen ilyen került be.

Mit mondjunk róla mint prózai elbeszélőről? Azt, hogy a romantikus iskola hive, mint színműveiben. Thémái érzelgősek, de az előadása fordulatos, élénk, szines és lebilincselő. Az olvasó érzi, hogy gazdag forráshoz jutott.

Dóczi ez idő szerint hatvanegy éves fiatal ember, élénk, virgoncz mint egy fürj. A rózsa-bimbók évadja mindazonáltal elmult. Ideje, hogy átcsapjon a prózai elbeszéléshez. Szőlőt vár őszszel a közönség s ha a Párkáknak van eszük, el nem engedik neki a kilencz esztendőt, a melylyel adósa maradt az irodalomnak.

Mikszáth Kálmán.

CARMELA

Első kiadása megjelent 1890-ben.

I. (Villa Montelione.)

Sicilia keblén mint egy drágakő ragyog a gyönyörű Palermo. Az utas a kék tengeröbölben, mely e szép várost mossa, megtalál mindent, a mit szíve kíván – és még valamit a minden fölé.

A «minden» ennyiből áll: Kies, verőfényes éghajlat, hatalmas, de mégis bájos vidék, elegáns és kényelmes nagyvárosi élet, mely a hamisíttatlan nemzeti jelleget a nemes vendéglátással egyesíti. A Hôtel des Palmes fogadósa itt úgy fogad bennünket – oly kedvességgel és méltósággal – mintha nem fogadós, hanem szíves házigazdánk volna. A számos főnemesi családok ősi palotái viszont a legkisebb ajánlatra oly könnyen nyílnak meg a művelt idegen előtt, mint másutt a fogadók.

A «valami» még ezeknél is becsesebb: Palermonak lehető kevés a látnivalója. Mikor Olaszországot és Siciliát átbarangolván, a napszámos lelkiismeretességével letaroltuk mind azon élvezeteket, melyeket a művészet és történelem emlékeiben az őskor ránk hagyott, Palermóban mintegy puha párnán leli magát az eltompult utazó. Egy múzeum s egynéhány templom képezi Baedeker egész programmját, mely alig egy-két napot vesz igénybe. A mi ezután következik, ép oly könnyű, mint kellemes «munka». A hátralevő napok és hetek azon nagyszámú nyaralók, kastélyok és campagnák látogatásával telnek el, melyek a helybeli Principe, Duca, Marchese és Conte-családok (a herczegek és őrgrófok itt sűrűn tenyésznek) birtokát képezik és az idegenek előtt vagy nyitva állanak, vagy igen könnyen megnyílnak. Az utas itt sétaközben kellemesen foglalkoztatja érzékét a szép iránt vagy kíváncsiságát s hamar otthonosnak érzi magát a buja, de jól ápolt növényzet közt, illatos virányokon, melyek majd a hegyoldal árnyasabb teknőibe simulnak, majd kikönyökölnek a tenger szellős, napos végtelenségébe. A kastély belsejét, termeit, szobrait és festményeit hamarosan megbámulva, szivesen visszasiet a parkba, virágzó narancs- és czitromfák, pálmák és cziprusfák alatt elmerengeni, a mi valóságos gyógyító fürdő testnek és léleknek.

E nyaralók egyik legszebbike a Montelione herczegé, a Monte Pellegrino lejtőjén. Nyájasan dől e magasló hegy sziklás ölébe, mely Palermó látképén úgy uralkodik, mint Budapestén a Gellérthegy. A palota csarnokából a legtágabb kilátás nyílik egyrészt a tengerre, másfelől a széles virányra, mely közt a város terjeszkedik, s melyet a hegység félköre komolyan koszorúz. E nyaralóban játszódik le kis történetünk első fejezete, melyről előre megvallom, hogy semmi sem fog benne történni. Csak négy személy találkozik – illetőleg: nem találkozik – benne, kiket a véletlen, e kifogyhatatlan mesemondó, egy kettős regény bonyodalmaiba sodort.

A tengerpart.

A kert rácsozata előtt nyitott bérkocsi áll. Egy feltünően szép pár készül abból kiszállni. A férfiú vagy harmincz éves; tekintete azok közül való, melyek gyöngédség és mosolygás közt is megtartják komolyságukat. A nő vagy tizennyolcz éves, szűziesen duzzadó barna szépség, kit azonban szőkének hinne az ember, ha nagy, tengerkék szemeit kinyitja. Mindketten a rácskapú felé tartanak, hol a kapus elutasító mozdulattal mutatkozik. A rács mögül tudatja velök, hogy a nyaralót ma nem lehet megtekinteni. A herczeg és a herczegné ma reggel hazaérkeztek Rómából; a herczeg ágyban fekvő beteg. Az idegenek visszaszállnak hintajukba, midőn fényes úri fogat hajtat föl, melynek láttára a kapus sietve kitárja a rácsszárnyakat. E fogatban sugár hölgy ül, parancsoló komolysággal fiatal szép arczán; elmenet érdeklődő tekintetet vet a szép ifjú párra s meghallja, a mint a kékszemű kis hölgy mondja: «Beh kár, Oszkár! Úgy örültem ennek a sétának.» E németül mondott szavak fölkeltik az úri asszony figyelmét. A mint kiszáll, az idegenekre tekintve pár halk szót mond a portásnak s ez siet a pár után, mély bókkal jelentve, hogy a herczegnő ő kegyelmessége meghívja őket a park megtekintésére. A jövevények a parkba lépnek, mialatt a herczegnő a csarnokba vonul s ott megfordul, hogy még egy pillantást vethessen rájuk. Meg nem állja, hogy halk Ah! kiáltással ne adózzék a fiatal pár szépségének. «Összevalók!» sóhajtja. E sóhaj tán azt jelenti, hogy nem mind összevalók, a kik összekerülnek? Tán épenséggel azt árúlja el, hogy a közel hetvenéves herczeg, ki fönn a selyemágyat nyomja, nem illő párja e lángoló szépségnek, a ki egy évvel ezelőtt hozzá kapcsolta fiatal életét? Ha így volt, a herczeget kisebb szemrehányás érhette, mint nejét; mert a római Quirinal-fogadó összes vendégei, kik tavaly a table d’hôte tagjai voltak, tanúskodhattak róla, hogy a herczegnő volt az, ki a kissé arszlánkodó aggastyánt e feltünő, sőt elfogulatlanok előtt egyenesen nevetséges frigyre úgyszólván provokálta.

Félóra telhetett el, mióta a fiatal házasok a kertben jártak, midőn a herczegnő elhatározta, hogy szunnyadó férjét magára hagyja és egyet sétál a szabadban. A fasorok közt találkozott a párral és tiszteletteljes üdvözletükre mint földijük, németűl szólította meg. Meglepetéssel hallotta, hogy a menyecske olasz, férje pedig magyar. Nyájasan kísérte őket tovább, a kert szépségeit magyarázva, s jobbadára a férjhez intézte szavait, kinek komoly és tartózkodó modora érdekelte. Egy árnyas szőlőlugas kijáratához érkeztek s épen ki akartak lépni a sárguló indatető alól, midőn a herczegnő csodálkozva vette észre, hogy az idegen férfi nejét hirtelen visszavonja a lugas árnyékába, a herczegnőt a beszélgetés derekában magára hagyván. Az úri hölgy ösztönszerűleg kitekintett, hogy ily feltünő viseletének okát kutassa. De egy pillantás elég volt arra, hogy ő is mély pirulással a lugasba visszaszökjék, mintegy elrejtőzve.

Egy árnyas szőlőlugas bejáratához értek.

Pedig semmi különös sem történt. A kavicsos úton egy úr sétált azon nyiltabb tér felé, hol a lugas végződött. Karcsú sugár férfiú volt, közel a negyven évhez, feltünően ruganyos járással és határozott sasprofillal, melynek büszke vonalait a lágyan pelyhedző szőke bajusz és szürke-kék szempár minden keménységből kivetkőzteté. Világias és előkelő megjelenésében semmi sem volt, a mi férfit vagy asszonyt első tekintetre visszariaszthatott.

A herczegnő csakugyan nem soká engedett az első hirtelen benyomásnak. Gyors elhatározás kifejezésével, noha eleinte habozó lépésekkel ismét a lugas nyilása felé tartott, mintha el volna tökélve, hogy az új jövevénynyel elfogulatlanul találkozzék. De emez – lejtőn haladva – sebes járással már a park kijárata felé érkezett, s a herczegnő, kinek pirulását most sápadtság váltotta föl, már a portáslak előtt látta őt megállani, hol bevett szokás szerint nevét az idegenek könyvébe jegyezte. Még mielőtt a herczegnő közeledhetett volna, az idegen úr elhagyta volt a parkot.

A herczegnő oda ment a portás lakához és előkérte a könyvet. «Ő volt!» mondá németül és nagyon izgatottnak látszott, «Balga félelem! Hisz úgy sem ismer!»

Az idegenek könyvében utolsónak e név állott: Portenstein Erik herczeg.

Mialatt a herczegnő elmerengve nézte az erőteljes vonásokat, melyekkel e név írva volt, a fiatal pár is a kijárathoz közeledék. A herczegnő eléjök tartotta a könyvet, erősen szeme közé nézvén a fiatal embernek.

– Egy neme a kényszernek, – mondá nyájasan, – hogy velem ismeretséget kössön. De ha talán előlem is ki akar térni, mint azon úr elől, ki most hagyta el a parkot, akkor feloldom a szokás alól.

A fiatal ember némán meghajtotta magát és kezébe fogta a tollat. A név, mely legalól állt, nem kerülheté el figyelmét, de úgy tett, mintha egészen közönyösen hagyná. Mégis feltünő távolságban írta alája a magáét: Partos Oszkár, akad. festő, Bécsből. A herczegnő czélzatos megjegyzését, hogy azon úr elől ki akart térni, válasz nélkül hagyta.

A herczegnőnek, úgy látszott, ez nem volt kedvére. – Nem mulatna velünk, – kérdé, – egy pillanatig szép nejével? A házban van egy és más dolog, a mi művésznek érdekes lehet. Egy kis társalgás is jól esnék honi nyelvemen.

A festő hiába czélozgatott a háziúr beteg állapotára – a nyájas meghívás elől ki nem térhetett. Föltevése, hogy a herczegnőnek különös oka volt őket marasztalni, alaposnak bizonyult; az úri högy folyton Portenstein herczegről szólt s nem szűnt meg őt kérdésekkel faggatni, hogy miért nem szeretne vele találkozni. Partos úr nem tagadta, hogy a herczeget ismeri; de csak annyit mondott róla, hogy évek óta nem érintkeztek egymással s hogy kényes természetű okai vannak arra, hogy ne óhajtson vele találkozni. Többet nem lehetett belőle kivenni. Félórai ottmulatás után a fiatal pár elbúcsuzott s a herczegnő nem tudott meg mást, mint a fiatal festő bécsi lakása czímét, «minden eshetőségre,» – mondá, – «mert magam is festek egy kicsit s Bécset még nem ismerem.»

Partos úr nejével még az este elhagyták Palermót. A herczegnő Portenstein herczeg után minden fogadóban tudakozódott, de eredmény nélkül. Csak az újságból tudta meg, hogy az előkelő tourista a városban meg sem szállott, hanem csak arra mentében érintette a kikötőt, hogy a genuai hajóval, a melyen érkezett, Tunis felé utazzék.

II. (Partos úr festménye)

A bécsi műtárlat déltájt meglehetősen üres volt. A magyar osztály egyik képe előtt már vagy negyedórája sugár termetű, majdnem túlságosan karcsú elegáns úr állott és több ízben csöndesen rázogatta a fejét. Egy másik úr, közepes termetű, kissé testes és daróczos Jaeger-öltözéke daczára előkelő alak, egy darabig szórakozottan kóborolt az osztály négy fala közt, míg a másik látogató különös viselkedése magára vonta figyelmét. A hogy mindig azt az egy festményt nézte, s alig távozva ismét visszatért, hogy újra fejcsóválva vizsgálja, az mégis furcsább volt, sem hogy fel ne költse a kiváncsiságot. A gyapot-ruhájú arszlánt különben is érdekelni látszott, hogy épen ez a festmény volt az, mely annyi figyelmet, vagy tán épen visszatetszést keltett a «magas» látogatónál. E jelző duplán illeti meg az idegen urat. Nemcsak czédrus hajlékonyságú magas alakja volt az, a mi a nagy urat elárulta, hanem egy feketén öltözött, csupasz arczú és kissé himlőhelyes férfiúnak jelenléte is, ki a küszöbön meredezett. Nyilván főkomornyikja vagy futárja volt, mert az idegennek méltóságos tisztelettel utána hordozta felöltőjét, látócsövét és műlajstromát.

– Erneste! – szólítá francziásan gazdája.

– Herczegség? –

– The name of the painter? – s újjal a képre mutatott.

A futár, ki nyilván mindenféle nyelvre és taglejtésre volt dresszirozva, egyet lapozott a lajstromban s pár percz mulva a katalógus nyelvén németül hangosan jelenté:

– 724. szám, Önimádat; Partos tanár. –

– Partosz, – ismétlé az idegen s arcza csalódást is, megnyugvást is mutatott. – C’est donc un Espagnol!

Ezzel tovább indult, de mégis fejét rázva, ismét visszanézett a képre.

A Jäger-mezben díszelgő úr élénken, de udvariasan útját állta.

– Megbocsát, uram, ha egy tévedéstől meg akarom menteni. A magyar osztályban vagyunk s e kép szerzője, ki véletlenül ismerősöm, magyarországi. Partosnak hívják, Partosch Oszkárnak. Szabad talán kérdeznem, hogy a festményt rossznak találja-e? Báró Tessen, – tevé hozzá, könnyedén meghajtva magát.

– Portenstein Erik herczeg, – viszonzá az idegen még mélyebbre hajtva fejét, s bokáit katonásan összecsapva, hogy a báró udvariasságát kamatostul visszaadja. – Igen köszönöm az útbaigazítást. Erneste tehát rosszúl olvasott. Magyar! Mindegy. A kép nagyon érdekes, különösen reám nézve az.

Mindketten visszatértek a festmény elé. A tárgya maga nem volt valami megragadó, de modora olyan, hogy a mű a rikító naturalizmus dívó alkotásai közt méltán feltűnhetett. Félig befüggönyözött festőteremben befejezett szűzanya-kép volt az állványhoz támasztva, teljes világosságban. Bal felől a festő állott, kezében palette és az utolsó vonásoktól még nedvesnek látszó ecset. Tekintete félig leselkedve, félig mosolyogva egy átellenben álló fiatal nőalakon függött. Szegényesen öltözött lány volt és arcza nagyon hasonlított a festett Madonnáéhoz, de mégsem volt vele azonos. Nyilván mintául űlt a képhez, s a festő kivánságára, ki a hatást ő rajta akarta kipróbálni, most nézhette először a kész festményt. A dicsfény aranysugaraival pompázó istenasszonynak benyomása női mására hatalmas volt – és épen ez képezte a festmény eszmei tartalmát. Az alkotás fensége oly teljesen hatotta át az egyszerű leányt, hogy megfeledkezvén magáról, mintegy térdre akart borúlni. Hogy ezt meg is tegye, meggátolta úgy látszott a tudat, hogy ő a képpel azonos; de meg nem állta, hogy balját, mint áhítatos imádság közben, szívére ne szorítsa, jobbjával pedig keresztet ne vessen homlokára. Ha a festő czélja valóban az volt, hogy előadja, miként hat az eszményített szépség a vele szemben álló eredetire, akkor az eredménynyel meg lehetett elégedve.

– Azt tetszett mondani, – jegyzé meg Tessen báró némi szünet után, – hogy e kép herczegségedre nézve különös érdekkel bír. Őszintén megvallom, azon kissé skeptikus mód, melylyel nézte, azt a benyomást tette reám, hogy a kép nem nyerte meg tetszését.

Mindketten visszatértek a festmény elé.

– Dehogy nem, dehogy nem! Ellenkezőleg. De nyugtalanít. Visszaemlékezéseket kelt föl bennem, melyektől szabadulni akartam s melyekkel úgy hittem, hogy már végeztem.

– A tárgy csak nem ismerős herczegséged előtt? Részemről annyira eredetinek tartom, hogy csodálnám, ha reminiscentiát lelne benne. Vagy az arczokat ismerné? Az is meglepne, mert herczegséged nyilván idegen Bécsben.

– Nem a tárgyat értem, báró úr; az egészen eredeti. De hogy a festő ilynemű tárgyat választott, az egy régi ismerősömet hozza eszembe. A kép eszméje az, hogy a valóság és a művészet közt egy köznek kell lennie, elég nagy köznek arra, hogy a reális objectumot, midőn magát a művészet által megnemesítve látja, a maga imádására szorítsa. Ez eszme engem egy fiatal művészre emlékeztet, ki ezen meggyőződéssel egészen el volt telve s a kivel erről sokat vitatkoztunk. Modora is ugyanaz volt. Ő is régiesen festette az új tárgyat; csakhogy túlozva, nem ily biztos mérséklettel. Ilyenné kellett volna fejlődnie, ha megérni láttam volna. A képen szereplő festő bizonyosan maga – Partocz úr?

Tessen báró mosolygott. – Partosnak írja magát, «s»-sel, a mit a magyarok «sch»-nek ejtenek. Nem ő maga. Mindig mondtam neki, tegye bele a képbe saját vonásait s a szűzanya számára válaszsza mintául gyönyörű feleségét. Nem állott rá. Pedig nagy kár. A két arcz maga megbecsülhetetlen vonzó erőt adott volna a képnek, holott a minták, melyeket választott, voltaképen igen közönségesek, hogy ne mondjam ordinairek, s csak a felfogástól nyerik varázsukat. Már ez hozzátartozik az ő tételeihez. A művészet, szokta mondani, ne keressen olcsó hatásokat ott, hol a természet már mindent bevégzett. Igy tehát a Madonnának egy mosóleányt választott, festőnek pedig pláne egy bárót.

Portenstein herczeg hamisan mosolygott a báróra.

– Ezen becsűből kiszámíthatnám, hogy mennyit tart ön egy grófról vagy herczegről. De mit látok? Mille pardons! A képen a festő – ön maga! Persze, szépítve, az eszményig fokozva, I beg your pardon! De persze, a szédelgő Jäger tanár costume-je, az ő birka-romantikájával… Bocsásson meg, kedves báró – de sohasem bírtam megérteni, hogy tudtunk épen mi németek, a kik aesthetikai érzékkel és tudományos alapossággal kérkedünk, ennek az inaesthetikus és tudományellenes kuruzsló és szabószédelgésnek annyira felűlni!

– Szent igaz! – kiáltá Tessen báró s örömében dörzsölte kezeit. – Csakhogy önnek, herczeg, nincs joga így beszélni. Viselt-e már Jägeröltözéket?

– Soha – és nem is fogok.

– Lássa! De én viselem, már három hónapja, és fogom viselni még kilencz hónapig. Egy esztendő göndör gyapjúban, síma, hűsítő fehérnemű s keményített gallér nélkül, minden nélkül, a mi ellenáll; oly ránczosan, pelyhesen, puhán élni – kemény sors. De megfogadtam, meg is tartom.

– És mi okon, ha szabad kérdenem?

– Ugyanazon okon, a miért spiritista lettem, a miért öt évig Wagner zenéjét űztem s a miért egy év óta festek. Rá akarok jönni a szédelgés bibéjére, s a magam tapasztalásából akarom rámondhatni, hogy «Schwindel».

– Hogy-hogy? A festészet is?

– A festészet magában nem, de az a lárma, a mit a művészi természetességgel csinálnak, a realizmussal, naturalizmussal, impressionalizmussal, stb. stb. Nem magyarázhatom meg most kellőképen, mert reggeliznem kell. De annyi szent, hogy meg kell mindent próbálni személyesen, mielőtt rámondjuk, hogy szédelgés. Schopenhauert is tanulmányozom, csakhogy rájöjjek, hogy a pessimizmus hazugság. Hogy a fájdalom távolléte az egyetlen boldogság, melyre képesek vagyunk! Mintha az éhség távolléte pótolhatná azt az élvezetet, melyet két tuczat osztriga és egy szarvasgombával készült Chateaubriand után érezek. De igazán éhes vagyok s igyekeznem kell, hogy ezt a fájdalmat rögtön «távollevővé» tegyem. Herczegséged megbocsát – Bécsben tovább méltóztatik időzni?

– A körülményektől függ, báró úr. Aligha maradok addig, hogy Jäger-tanulmányainak befejezését vagy a Nirwánába való visszavonulását bevárjam, de talán egy hétig, vagy egy hónapig – vagy egy esztendeig… Nem ismerek Bécsben senkit és semmit – sehol be nem mutattam magamat, sehová ajánlatot nem hoztam. Méltóságod első ismeretségem. Jó jelnek tekintsem-e ezt, hogy huzamosban fogok maradni? Hallom, az asszonyok itt szépek, az emberek vidámak és nem szőrszálhasogatók. Az éghajlat borzasztó ugyan, kivált mikor Egyptomból érkezik az ember, de a jó kedv a legjobb kandalló. Nem szentelne nekem egy órácskát, hogy Bécsről beszélgethessünk? Szerettem volna megkérdezni azt is, érdemes-e azt a Partoczky festőt…

– Partos «s»-sel.

– Partost, s-sel személyesen fölkeresni? Nem lehetne szerencsém önnel reggelizni?

– Egy föltétel alatt, herczeg!

– S mi az?

– Hogy mindjárt, de mindjárt reggelizzünk. Oly éhes vagyok, hogy képes volnék gyilkolni.

– Én meg oly szomjas, hogy még a vizet is meginnám. Jerünk.

A gépies Erneste urának egy intésére előre sietett s már a hintó ajtaját nyitogatta, midőn az urak leérkeztek. Öt percz múlva Portenstein herczeg és Tessen báró ott ültek Sacher tejüveg-ablakainak egyike mögött, kis kellemes asztalka mellett mely Erneste szótalan parancsaira telni kezdett mindennel, a mi drága és jóízü.

III. (Az Egyik.)

A Schopenhauer tanának valóban nincs hathatósabb czáfolata, mint egy jó dîner kettecskén, illetőleg déjeûner, tehát voltaképen ebéd. Léterőnk ezen megújítása déltájt oly időre esik, midőn a vágy élénkebb, s az élvezet képességét a nap fáradalmai vagy unalma még el nem csigázták. Az ily csöndes lakoma elménket is, érzékeinket is azon kellemes hullámzásba hozza, melyen a rokon lelkek beszélgetése kedélyesen el szokott ringani, de mely esetleg a jelentősebb gondolatcsere tengerszínére is átcsaphat.

Minden ember más-más úton jut az élet öröméhez; ehhez képest a reggebéd a két új ismerős mindegyikére más-más hatással volt. Tessen báró, ki étlen kissé ugri és mozgékony férfi volt, minden fogás után nyugodtabb, malasztosabb és egyensúlyosb lőn, míg végre boldog megnyugvás csöndes holdfényében sugárzott, és készebb volt hallgatni, mint beszélni. A herczeg ellenben, ki eleinte csak udvarias és várakozóan óvatos, szóval: kissé poroszos embernek mutatkozék, minden pohár után élénkebb és közlékenyebb lett, s lassanként oly csevegésre és ábrándozásra sodortatta magát, mely némileg merev vonásaiba kellemes élénkséget hozott és a sötét szempilla alatt világosan szürkéllő szemeit szép tűzben ragyogtatta. Persze, Tessen bárónak az étvágya, a herczegnek a szomjúsága volt nagyobb.

A mit a báró Bécsről mondhatott, abból hamar kifogyott a nélkül, hogy a herczeg sokat közbeszólott vagy tulságosan érdeklődött volna. A beszélgetés már-már akadozni kezdett, midőn Tessen visszatérvén a Partos festményére, azt kérdezte a herczegtől, hogy tán volna-e kedve megvenni?

– Kész örömmel, – válaszolá amaz, – ha meg birom fizetni. Igaz, hogy nem tudnék vele mit csinálni. Nincs nekem arra való falam…

– Nem nagy kép.

– Ha akkora lenne is, mint a tenyerem, nem tudnék neki más helyet, mint bőröndömben. Én földönfutó herczeg vagyok; nagybirtokos ugyan, mert enyém a nagyvilág, de nem birok egy holdnyit sem a világból. Kivált most, hogy egész évi jövedelmemről szóló checket vettem föl, joggal mondhatom, hogy omnia mea mecum porto.

Tessen báró mosolygott. – Ugyanezt fogom én is nemsokára mondhatni, csakhogy check nélkül.

– Be ne várja, báró. Tartson meg annyit, hogy szükség esetén a föld bármely zugán egy ebédet és egy ágyat megfizethessen. A nagy birtok nem jó dolog; attól az ember vagy korhely lesz vagy zsugori, vagy ha éppen semmi szenvedélyre sem képes, még csunyább valami, t. i. pedáns. Mérsékelt összeg ellenben, csinos évi járadék, mely nem köt semmi röghöz, a világ uraivá tesz bennünket.

– Ezen, tartok tőle, már tul vagyok. Régóta nem kalkuláltam, de hozzávető becslés szerint, és bankárom arczkifejezése után ítélve, azt vélném, hogy még vagy öt évig eléldegélek, ha jövedelmemet a gyep meg nem toldja vagy el nem vág belőle. Eh mit – aztán majd a szerzést kell megpróbálni. Szerzett ön már valamit, herczeg?

– Nem. Én csak tékozoltam. Ifjuságot, vagyont, s ha úgy akarja, hitet, reményt és szeretetet. Szereztem azon egy kis tapasztalást, lemondást, világtudást és – egyszer egy jó barátot. Azt is eljátszottam. Az egyetlen tétel, melyet nem kellett volna koczkáztatnom. De nagy nyereségre játszottam. Azt hittem, hogy egy nőt nyerek vele. C’était gros jeu. A jó barátot elvesztettem s a nőt meg nem nyertem. Ez a mai festmény eszembe hozta barátomat, a kit soha sem fogok többé meglátni és «nőmet», a kit nem láttam soha.

– Igazán kiváncsivá tesz. Partos műve egy barátjára emlékezteti, kit nem fog soha viszontlátni. Ezt értem, noha hozzá kell tennem: Chi lo sa? A világ mai nap igen kicsiny. De az asszony, a kit soha sem látott? Talán valamely ismeretlen szépség, ki a névtelen levél vagy ujsághirdetés többé nem szokatlan utján akarta magát az ön nyakába varrni s kit elvégre a jó barát vett el?

– Dehogy! – mondá a herczeg, hirtelenebbül ürítve a bordeaux-ival telt poharat, mint a hogy tán akarta, – ön összetéveszti a két történetet. Azaz, hogy téveszthetné, mikor egyiket sem ismeri? De elmondom mind a kettőt. Mindenik töredék s mai nap az ilyen jobban érdekli az embert, mint egy egész, a mit úgy se tud már senki sem csinálni.

– Mind a kettő már előre érdekel, herczeg. A fekete kávét és a szivart semmi sem fűszerezi jobban, mint valósággal megesett történetek regényes háttérrel. Természetes, hogy minden nevet elengedek, kivéve az önét, melyet már ismerek. S discretiómra mindenképen számíthat.

A herczeg cigarettere gyujtott s így kezdé:

– Az a nő, kiről ön szólott, a «többé nem szokatlan uton» jelentkező szépség, nem az, a kire az imént czéloztam. De ő is létezik, s vele sem találkoztam soha. Soha se kivántam látni, sohasem érdeklődtem iránta és ma sem tennék tiz lépést, hogy láthassam. Mégis e nő nagyobb szerepet játszik életemben, mint mind az a nő, a kit valaha ismertem, vagy soi disant szerettem. Tán tudja, vagy nem tudja, hogy vagy öt évvel ezelőtt azon a ponton voltam, hogy majd kiballottiroztak – szégyenszemre – a berlini nemesek clubjából? Nem hallotta az esetet?

– Tudom az esetet, mihelyt herczegséged megengedi. Becses neve ismeretes volt előttem. Csak azt hallom először, hogy szégyenről lehetett volna szó. Háromszázezer márka játékadósságot nem birt a határnapig lefizetni. Ennyi volt az egész.

– S ez busásan elég volt. Bátyámnak, a családfőnek, becsületszavamra megigértem volt, hogy nem nyúlok többé kártyához. Becsületszavamat meg nem szegtem, de kijátszottam. Egyik barátom – már mint klubtársam – helyettem játszott. Mikor háromszázezer márkáig uszott, nehéz választás előtt álltam. Vagy meg kellett volna engednem, hogy a szegény ficzkó, mint fizetni-képtelen, a táblára kerüljön s ezzel elveszítse diplomata pályáját, vagy föl kellett a dolgot fedeznem bátyám előtt. Utóbbi esetben becstelenné válok a fenséges családfő szemében, az előbbi a magam szemében tett volna becstelenné. Többet adtam a magam, mint Portenstein-Schlackenhausen fejedelem véleményére és kereken fölkértem, hogy adja ide a szükséges összeget. Bátyám kész volt ezt megtenni, de oly föltétel alatt, melyet uzsorás is sokalt volna. Azt kivánta, hogy évi százezer márka járadék fejében a majoratus örökségéről kötelezőleg lemondjak – öcsénk javára. Bátyám nyavalyás és nőtlen volt. Ajánlata egyszerűen azt jelentette, hogy egy millióért, illetőleg kettőért (mert egyet adósságaim törlesztésére költött) fizessek ötven milliót, biztos ötven milliót, a mint hogy bátyám két évvel utóbb egyenes örökös nélkül el is halálozott.

– Tehát…? – veté közbe Tessen.

– Tehát nekem ma fejedelemnek kéne lennem. Nem vagyok az. A kemény föltételtől visszariadva, azt kérdeztem bátyámtól, hogy ő helyemben ráállna-e az ilyen alkura? Azt felelte hideg gunynyal, hogy nem képes magát helyzetembe beleképzelni, mert az egy szavaszegett ember helyzete. Ebben igaza volt. Azután fölhányta, hogy leküzdhetetlen kártyázó és tékozló hajlamaimnál fogva nem vagyok alkalmas házunk uralkodó ágát tovább folytatni, hogy erős szenvedélyeim és gyönge jellemem nemzetségünket és nevünket okvetlenül tönkre tennék. Vagyonunk, folytatá, csak kisebb részben tartozik a majorátusba, tulnyomó része allodium, melyről úgy is szabadon rendelkezhetik öcsénk javára. De jobb szereti, úgy mond, ha minden együttmarad s nekem a majorátusi jövedelmet megadja évi járadékul, ha irásban adom, hogy a közvetlen öröklésről lemondok és tiz évig nem teszem lábamat Németországba. Nem akarom önnek apróra elbeszélni a gyöngéd családi jelenetet, mely alatt heves kifakadásaimra az uralkodó bátya szivtelen czélozgatásokkal felelt, s nem átallotta meghalt anyánkat sujtani, hogy engem érhessen. Elég az hozzá, a lencsés tálat lábához dobtam és el voltam tökélve, hogy mindent megteszek a világon, csak a bátyám akaratát nem, – s hogy főleg azt teszem meg, a mi leginkább ellenkezhetett az ő akaratával. Mindenekelőtt egy pénzügynökhöz mentem, a kit vampyrnak neveztünk, de a ki bátyámhoz hasonlítva, előttem akkor úgy tünt föl, mint a tiszta emberszeretet nemtője. Schorf bácsi kétségbe volt esve. Ő (természetesen) nem volt direct tőzsér, hanem csak szíves közvetítő; a tőzsérek pedig hüledeztek és féltek bátyámtól. Azután már ki volt használva és merítve minden út és mód, melylyel az uzsorát az adás-vevés alakjába palástolni lehetett. Vettünk mi búzát, szénát, esernyőket, drágakövet, sőt gőzmozdonyokat is a legóriásibb áron, kölcsönbe, hogy potom áron fölválthassuk készpénzre. Schorf bácsi immár csak egy utat látott, mely gyökeres orvoslást igért, de mely az ő hite szerint is kissé paprikás volt. Kitalálja, báró, a mint én is kitaláltam: házasságról volt szó. Állottam több izben ezen út szélén, de sohasem éreztem kisértést, hogy rálépjek. Eléggé korhely voltam arra, hogy lassanként a Portenstein-Schlackenhausen család összes holmiját a tejbe aprítsam, de hogy önmagamat is «becsapjam», ezt annyira lehetetlennek gondoltam, mintha arról lenne szó, hogy levágjam a fejemet és papirba burkolva magam vigyem hónom alatt a zálogházba. Ezuttal azonban az ügynök tanácsa veszélyes hangulatban talált.

A pillanat bajából bátyám nélkül, sőt ellenére kigázolni mondhatatlan gyönyörnek látszék előttem. De nem értem volna be ennyivel. Nem parirozni akartam a vágást, hanem visszavágni. Bosszút akartam állani a megbélyegzés és kitagadás kisérleteért, melyet rajtam elkövettek. Házasság, a milyet Schorf közvetíthetett, tőrdöfés lehetett kaján bátyám szivébe. Hajlottam is Schorf beszédére s a vampyr nemcsak az eszmével, de a gyors megvalósítás eszközeivel is előállott. A dolog oly fényesnek látszott, a hogy a fenforgó viszonyok közt csak képzelni lehetett. Egy német vállalkozó, ki Oroszországban nagy kőolaj-aknákból számos millión kivül bárói czímet is nyert, nemrég Berlinbe érkezett volt, hogy valami súlyos bajából kigyógyíttassa magát, illetőleg élet-halálra szóló műtétnek tegye ki magát. Ez operáczióra nem akarta magát rászánni mindaddig, mig egyetlen lányáról rangjához, azaz fejedelmi vagyonához illő házasság által nem gondoskodott. Gyakorlati módon fogta meg a tervet, oly emberekkel beszélve meg azt, mint Schorf bácsi, kiknek a főrangu világban ismerőseik voltak. Sőt az öreg petroleur báró engem meg is nevezett volt, mert észrevette, hogy Melitta szemei (mily név!) a futtatások alatt rajtam megakadtak. Fényes parthiet akart, és németet, mert leánya (szörnyűség!) az orosz nevelés alatt nihilista hajlamokat szívott magába. Ez ellen nem nyert volna megnyugvást, sőt még fokozta volna a bajt, ha valami orosz herczeghez adja, a milyen tuczatszámra kinálkozott. Szóval, Schorf bácsi szerint én született férje voltam a szép Melittának, s ő a hozzám való feleség. Csak «igen» szavamba kerülne, hogy a pénzt megkapjam és Würtz báró (így nevezem) végre megoperáltathassa magát.

Nem untatom önt lelki állapotom és küzdelmeim leirásával. Elég az hozzá, igent mondtam és Schorftól csak annyit kivántam, hogy hamar végezzen. A vampyr mindenekelőtt össze akart hozni a leánynyal vagy alkalmat adni, hogy legalább lássam. Megtagadtam; még fotografiát sem akartam látni. Szép vagy rút, jó vagy rossz, mindegy volt nekem; el voltam határozva, hogy vakon megcsináljam az üzletet. Azt kivántam, lenne rút; így legalább az az érzésem maradt volna, hogy kisebb a csalás, a melyet rajta elkövetek. A leány engem meglátott volt; híremet ismernie kellett; minek még ismerkedni? Tőlem akármilyen lehetett, az nem változtathatott a helyzeten. Mentől rosszabb, annál jobb. Schorf majdnem megijedt, hogy oly könnyen vettem a dolgot. Fölvetette, hogy a kisasszony csak megkívánhatja, hogy óvjuk meg a decorumot; tegyek legalább úgy, mintha előbb meg akarnám ismerni és szeretni. Hallani sem akartam erről. Üzlet volt az egész és üzletnek akartam; csak ily czimen állanék rá és csak úgy, ha mindkét részről eziránt tisztában lennénk. Nem is birnám másként; rá sem adhatnám magamat az efféléhez szükséges hazugságra. Sarokba szorítottam Schorfot, azt kivánva tőle, hogy a cásust a maga ridegségében terjeszsze a petroleumbáró elé. Ha ő rááll, akkor szerezzék meg a kisasszony elvi beleegyezését. Ha ez is meglesz, hozza el Schorf a pénzt, a melyre szükségem volt s ipam uram neki mehet az operácziónak.

Schorf végre erre is vállalkozott. Elment s engem átengedett zavaros érzéseimnek. Forrón kivántam, hogy a czudar csiny sikerüljön; de mégis reménykedtem, hogy nem fog sikerülni. Fel voltam bőszülve magam ellen s úgy éreztem, hogy így kellett nekem; nem is érdemlek egyebet, mint hogy ez uton kalandor nő férje legyek. Mégis oly föltételeket szabtam, melyek a sikert valószinűtlenné tették. Hisz nem igen volt képzelhető, hogy jóravaló leány – ha csakugyan lánynak nevezhető – ily lealázó alkura ráálljon. Elgondoltam, hogy egyik és másik esetben mivé lehettem. Bátyám föltételeinek megadni magamat, önmegsemmisítés volt; elvenni azt a nőt, ki ily föltételek alatt hozzám jön, az önmegvetés örökös pokla. A két véglet közt mint arany középút egy jól töltött revolver kinálkozott. De primo, nem akart a fejembe menni, sőt igaztalanságnak tetszett, hogy így sikkasztó módjára következzem el a világtól azért, mert ötven millióból, a mely tagadhatatlanul az enyém volt, egyet elkártyáztam; secundo pedig, a mit primonak kellett volna mondanom, halálom meg nem mentené, sőt ellenkezőleg tönkre tenné azt a szegény fiút, a ki értem ment bele a játékadósságba.

Ily gondolatok között töltöttem a délutánt, nem sokkal jobban, mint egy elitélt, a kinek a között kell választani, hogy mint szeretne jobban elpusztulni, kötél vagy kard által? Hosszú három óra mulva – mégis mily hamar! – elhozta az ügynök a választ. «Rendben van», mondá. A dolog nekik is nagyon sürgős, mert Würtz bárót holnap kell megoperálni, állapota nem tűr halasztást. A kisasszony belenyugodott: szemem láttára. Atyja mindent megmondott neki; tisztán, kereken, világosabban, mint a hogy én mondhattam volna. Nyugodtan hallgatta. Nagyon szép. Eleinte nem tudta, kiről van szó. Mikor megneveztem herczegségedet, elpirult és mindjárt rá elsápadt; igazán, pirult és sápadt. De azontúl egész nyugodtan hallgatott apjára, s mikor ez kérdezte, belenyugszik-e? egész higgadtsággal mondta: bele. A dolog most úgy áll, hogy még ma elhozhatom az összeget, mihelyt herczeg úr egy sor írással kötelezi magát Würtz Melitta bárónőt nőül venni. Itt van nálam a bárónak is írott nyilatkozata, hogy e házasságba beleegyezett s hogy halála esetén lányára egész vagyonát hagyja – legalább 30 millió rubelt – ha az operatió sikerűl, a felét. – E szavak után Schorf bácsi, a ki szokatlanul izgatott volt, izzadó homlokát megtörülte, a két iratot elibém rakta és rám nézett. Nyilván maga is hihetetlennek tartotta volt, hogy a dolog ily könnyen menjen s a kerek szép summát, melyet az ügy neki hozhatott, leolvashattam aggodalmas arczáról.

Mindenekelőtt azt kérdeztem tőle, hogy a baronesse-nek multjában nincsen-e valami folt. Életére esküdözött, hogy szó sem lehet erről. Ezt annyival inkább tehette, mert ellenkező esetre kötelező módon igértem neki, hogy megfojtom. Aztán azt kérdeztem, jót állhat-e róla, hogy Würtz báró nem rabolt, gyilkolt, vagy gyujtogatott? Ez iránt is ünnepélyes esküt hallottam. Erre aztán behunytam a szememet, a dolgok fordulatában a fátum ujjmutatását láttam s aláirtam a házassági igéretet…

Két órával később levelet kaptam, két írásmelléklettel. Az egyik visszaküldött házassági igéretem volt, a másik Würtz báró aláirásával ellátott utalvány háromszázezer márkára, fizetendő az előmutatónak. A levél, melyre nagyjában most is emlékszem, körülbelül így szólt:

«Uram! Atyám hirtelen meghalt. E pillanatban sem szabad elfelejtenem, hogy ön bajban van és hogy ügye sürgető. Itt küldöm a két irást, melyet atyám iróasztalán találtam, midőn halva leltem őt székén. Nem engedhetném, hogy a törvény közegei rájuk tegyék kezüket. Hogy az ön írását is visszaküldöm, nem akar nagylelkűség lenni. Az alkunak, hogy önnek vagyonomat fölajánljam s cserébe nevét nyerjem, most is állok. De nem akarnék kényszerhelyzetével visszaélni. Fogadja el, kérem, az összeget, melyre szüksége van, mint szegény atyámtól fölvett kölcsönt. Ha valamikor oly helyzetben lesz, – hisz kell oly helyzetbe jönnie, – hogy a kölcsönt megfizesse, akkor szabadon válasszon, hogy akar-e nejévé tenni vagy sem. Várok; de várakozásom önt ne kötelezze semmire. Mint gavallér mindent meg fog ön tenni, a mit a legszigorúbb tisztesség megkövetelhet, ha az atyámtól fölvett kölcsönt az ő örökösének visszafizeti.»

– Így szólott a levél. Mit mond hozzá?

Tessen báró gondolkozott. – Nem tudok magamnak a hölgyről fogalmat alkotni. A herczegi rangba volt-e belebolondulva vagy herczegségedbe? Mindegyik esetben a levél igen okos, az eljárás pedig nobilis volt. De önt gênirozhatta, hogy ily formán egészen alul kerekedjék.

– Úgy van, – felelé a herczeg, – gênirozott, még pedig olyformán, mintha valaki csöndesen fojtogatott volna. Soha sem fogom elfelejteni azt a különös benyomást. Magam elé képzeltem a hideg és határozott leányt, a ki apja halálos ágya mellett így birt írni és cselekedni és borzadtam a gondolattól, hogy ez az én feleségem lehetett volna. A nagylelkűség is nyomott, melyet ő az ügybe belevitt, s mely az én eljárásomból hiányzott. Hisz el voltam tökélve egy aljasságra, de csak azon föltevésben, hogy a szóban forgó nő annak részese lesz. De hogy az a leány, ki nevemre spekulált, erkölcsileg fölém kerekedjék, azt el nem viselhettem. Világos lett előttem, hogy a menekülést ily áron el nem fogadhatom, s e világosság könnyített szivemen s jótékony meleget árasztott belém. Fogtam az utalványt levelestül s mindkettőt visszaküldtem az inassal, a ki hozta. Irtam hozzá egy pár sort, mely nehezen jött ki tollamból: hogy az ő eljárása után tudom, mily méltatlan volt az enyém, mind ő vele, mind magammal szemben, s hogy hálás vagyok azon gyöngédségért, melylyel erre figyelmeztetett; biztos lehet benne, folytatám, hogy az alku által meg volna csalatva, mert a férfiu, a kivel megkötné, nem éri meg a pénzt, még kevésbbé a leányt. Hozzátettem udvariasan, hogy most már örülök, hogy őt soha sem láttam, különben az út, melyen haladnom kell, valószinűleg el volna előttem zárva; hogy most már férfi akarok lenni s hogy ezt neki köszönöm. De ha egy javulni készülő férfiú adhatna tanácsot egy jó nőnek, akkor arra kérném őt, keressen házastársat, a ki hozzá méltó, ne pedig nevet, a melylyel semmit sem nyerne. Miután pedig e levelet elküldöttem volt, elmentem bátyámhoz és alázatosan elfogadtam minden föltételeit.

Két nappal rá úton voltam Olaszország felé – mint uj, boldog, szabad, fiatal ember. A természet és művészet szépségeitől, melyek lépten-nyomon felém ragyogtak, mámor fogott el: a szabadság, a humanizmus, a tisztaság mámora. A füledt, izgatott club-élet után ezen szépségtől és fenséges emlékektől illatozó levegőben úgy éreztem magamat, mint a ki a sírból támadott föl s áldottam az ismeretlen nőt, a ki a szabadság és világosság e honába vezérelt. Nem hinném, hogy sok asszonynak lett volna annyi befolyása férjére, mint ennek a leánynak reám, kit sohsem láttam s kit alig fogok valaha meglátni…

– Ez az Egyik. A cognac megérdemli a da capot. Így! S most, ha uj szivarra gyujt, szólhatunk a Másikról.

Tessen báró nyilván szivesen vette mind a kettőt, az uj szivart, meg az uj kalandot. Kényelmesebben mélyedt bele székébe s míg a pinczérek a késedelmező vendégek fölött meggyújtották a gázlángokat, a herczeg így folytatta:

IV. (Küstner Oszkár.)

– A másikat Spadaro Carmélának hivják. Bátran megmondhatom igazi nevét, elmondom akárkinek, mindig azon reményben, hogy olyanra akadok, a ki már hallotta és hirt mondhat Carmeláról. Hanem hiába, soha sem fogok többé róla hallani. És mégis úgy érzem, mintha nem végeztem volna vele egészen.

Soha sem láttam őt, sem magát, sem arczképét. Csak azt tudom róla, hogy létezett s hogy a legszebb lánynak mondták Capri szigetén.

Capri legszebb leánya! Tudja-e hogy ez mit jelent?

Ezen esetlenűl faragott szigeten, mely mint závár tolakodik a szép nápolyi öböl elé, s látszólag kihült, de hőn verő kőkeblén az édes bort s a legillatosabb narancsos berkeket ápolja, e csöndes kis világon, mely a legzajongóbb nagyváros közelében a megelégedett kisvárosi lét mérsékelt és ép érvelésével éli napjait, e külön hazában, melynek fiai soha sem vágyakoztak ki a nagyvilágba, oly női nemzedék terem, mely az én ízlésem szerint az asszonyi állat legszebb és legnemesebb typusa. Terem és újul tisztán és vegyítetlen, az ősrómaiak sűrű vérével ereiben, Itália ős tüzével szemeiben, a fenséges egyenmérték antik vonalaival arczában, egy klasszikus nép szép rhytmusával minden mozdulatában. Mind ezt még emeli e bronz arczok kellemes mélasága, melyet az északról oda szakadt jövevény kihívó tekintete sem komolyabbra, sem derültebbre nem változtathat; a szép arcz ilyenkor sem el nem fordul, sem el nem pirul, hanem csöndesen, harag nélkül, a mélyre nyúló pillák lebocsátása által elzárulva azt látszik mondani: «Nem ismersz». Nem állítom, hogy e szigeten sok oly kiváló szépség legyen, ki első látásra fölizgatja érzékeinket; de minden lakóival köz a capribeli szépség, s jut belőle még a poros napszámosnőnek is, ki téglát hord a házépítéshez, gazdagon diszíti a pórleányt és nyomai világosan megvannak a matróna megviselt arczában. Bizony megfogható, hogy a kedélyes Albergo-Pagano-ban csapatosan ütnek téli tanyát a festők. A természet sehol sem szebb, mint itt. Az újat, a mit évenként hoz, busásabban és korábban nyujtja, mint egyebütt, a régit pedig, a mit ezredéven át teremtett, e klasszikus nemzedékben, mely gót, vandal s egyéb barbarokkal össze nem keveredett, csodásan tudta fentartani.

Ezen esetlenül faragott szigeten.

– Az ön rajza, – jegyzé meg itt Tessen báró, – igen csábító. De csudálnám, ha a mai barbárság, a festő és nem festő german nép, mely a déli szépségen könnyen fellobban, nem ejtett volna némi csorbát e szigetfaj tisztaságán. Herczegséged például nem tesz rám oly benyomást, mintha ily alkalom adtán a Schopenhauer-féle «szenvtelen szemlélet»-tel beérné.

Portenstein herczeg mosolygott.

– A mi engem illet, igaza lehet. A festők e helyen kevésbbé hevülékenyek, mint az ember gondolná. Először is attól tartanak, hogy a legkisebb meggondolatlanság megfosztja őket mintáiktól, melyek a szülék szigoránál fogva úgy is bajosan kaphatók; másodszor pedig tapasztalás mutatja, hogy a hódításnak itt nagyobb az ára, mint másutt. Sokan, kik szeretőre halásztak, feleséggel tértek haza vagy pedig ott ragadtak. Törököt fogtak.

– Sapristi! Ez nagy paragrafus.

– Reám nézve nem, – felelé a herczeg.

– Azt meghiszem, – szólt nevetve Tessen. – Nem kell attól félni, hogy egy capribeli parasztlányból Portenstein herczegnőt csináljon…

– Ellenkezőleg, kedves báró. Nagy szerencsének tartanám, ha oly nőre akadnék – akár Capriban, akár Chinában, – a ki ily elhatározásra rávehetne.

– No, no!

– De bizony. Elengedtem önnek úti benyomásaim részletes rajzát. Csak általában említettem, hogy a szabadulás mámora fogott el, a látás, tapasztalás és tudás édes szomja éledt fel bennem akkor, midőn egyszerre a messze világra utalt végzetem. E szerint ön azt gondolhatná, hogy azon tisztító katasztrófa után, melyet Melitta baronessenek köszönhettem, mint szárnyas angyal lebegtem a lét fölött. Pedig az ellenkező történt. Abba hagytam a kártyázást; de élni kezdtem világomat, a mit azelőtt nem tettem soha. Persze, Berlinben elsőrendű világfinak ismertek. De édes Istenem! Mi az, a mit a nagy város viveurnek nevez! Oly ember, a ki nappal alszik s alkonyatkor kél, hogy a világot gázfényben tekintse; oly ember, ki társaságban ebédel, társaságban jár színházba, társaságban kártyáz, s a társaság kedveért tart szeretőt, mert volt-e már világfinak titkos szerelme? Egyáltalán köztudomású, a kártyás ember nem tud szeretni. Maga Venus üljön ölébe, ő mégis csak a végzetes ötösre gondol, mely százezer márkát hozhatott volna, ha véletlenül négyes talál lenni. Elég az hozzá, én a nagyvárosban, harmincz éves korom ellenére, soha sem szerettem… még rossz értelemben sem. Az új élet fölkeltette bennem e nemes érzéket is. Olyan lettem, mint a megifjodott Faust, a ki (persze nem a könyvtárból, hanem a kaszinóból) kilépett a valódi életbe, az új ifjúság varázs-italával ereiben. Valóban nekem minden asszony Helena volt. Egy cseppet sem szégyenlem bevallani, hogy nem volt egykönnyen nő, a kit öregellettem vagy fiatallottam, a kit szépnek vagy rútnak találtam volna arra, hogy érdekeljen; mihelyt csak olyan volt, hogy még meg kellett hódítani, már érdemesnek találtam, hogy ostromoljam.

– Ördögöt! Válogatás nélkül?

– Semmiben sem voltam válogatós, csak jellem, temperamentum dolgában. Minden asszony egyéniség, az egyéniség pedig mindig fölfedezés. Csak egy neme van a nőknek, a melyben semmi egyéni nincsen és mely a fajban ki van merítve: a megvásárolható asszony. Mondhatom, a legerkölcsösebb kéjencz vagyok, a ki valaha létezett. Utálom és kerülöm az erkölcstelen asszonyt.

– Ehem.

– Semmi ehem. Erkölcstelennek csak azt a nőt nevezem, a ki eladja magát.

– Értem, – mondá Tessen kedélyesen. – Erkölcsösnek nevezi azt a nőt, a ki szerelmében nem ismer törvényt, csak a szerelem törvényét. Csakhogy az ily nő a hűséget sem ismeri el törvénynek. Ha aztán nem máshoz, hanem önhöz is hűtelen, akkor is elismeri – erkölcsét?

– Minden esetre, – mondá a herczeg mosolyogva. – Csakhogy én rajtam az efféle meg nem eshetik.

– Alapos okai lehetnek e biztos föltevésre, – jegyzé meg a báró, – nem firtatom.

– Egyetlen egy okom van, de ez elégséges. Én minden nőt csak egyszer szeretek életemben.

– Ménkőbe! Akkor nyugtalan élete és hálátlan szíve lehet.

– Akár szívtelennek is mondhat. Küstner is annak nevezett. Pedig –

– Küstner? Szabad tudnom, ki az a Küstner?

– Küstner Oszkár, az a fiatal festő, kire engem az ön Párducza, vagy hogy hívják, emlékeztetett.

– Furcsa, – mormogá Tessen magában, – hogy ő is Oszkár.

– De csak most veszem észre, mily kanyarodóra tévedtem. Hisz Küstnerről akartam önnek szólni és Spadaro Carmeláról – jó barátomról, a kit elvesztettem és a nőről, a kit elszalasztottam.

– Ah, elképzelem! A jó barát, a ki mindenünk, jobb felünk, második énünk, s a ki végül a szeretett nőt elkapja orrunk elől! Régi história!

– Mi jut eszébe? – kiáltá a herczeg oly élénken, mintha fel akarna szökni helyéről. – Hogy jön ily gondolatra? De nem, – folytatá nyugodtabban, – ön nem ismeri Oszkárt. Igaztalan volt irántam, hálátlanúl, gyerekesen, ostobául cselekedhetett, de csalárd – az nem lehetett soha. Hallgassa meg, milyen ember, mielőtt ítélne róla.

Velenczében találkoztunk. Csinos, erőteljes fiú volt; nyilt arczán annyi egyenesség és férfias dacz, hogy viseltes ruhája álöltözetnek látszott. Ott ült az akadémiában és másolt. A fiatal ember minden körülmények között feltűnt volna; de a hogy a tisztes nyomor minden jeleivel e foglalatosságban láttam, mely oly nyomorultan fizet, kiváncsiságommal együtt részvétemet is felköltötte. Néztem munkáját, eleinte csak üres bámészkodásból, aztán azzal a szándékkal, hogy veszek tőle valamit, hadd szerezzen hozzá illőbb öltözéket. De nevezetes volt, hogy mily rosszúl másolt. Ha ott nem függ előtte a kép eredetije, bajos lett volna megmondani, hogy mi akar lenni a másolat. Nem is mertem dicsérni a művét; azt hittem, okvetetlenűl észre venné, hogy alamizsnát szántam neki. Csak ott álltam a háta megett s mikor egy ízben hátrafordúlt, meg nem álltam, hogy meg ne rázzam a fejemet.

– Rossznak találja a képet, uram? – mondá mosolyogva, megütközés nélkül.

– Nincs annyira rosszúl festve, mint rosszúl látva, fiatal ember. Ön más valamit fest, mint a mit festeni akar. Pardon, – tevém hozzá, – ez csak az én véleményem.

– Egészen helyes vélemény, uram, mihelyt fölteszi, hogy azt akarom festeni, a mit itt magam előtt látok. De ez nem volt szándékom.

– Ah! Ön tehát nem másol?

– Másolni is szoktam, – felelé a fiatal festő némi pirulással; – de csak oly képeket, melyeket el akarok adni.

– Érdekelne, – felelém gyorsan, – ha jó másolatát kaphatnám a Carpaccio zenélő angyalainak. A mit ön itt csinál, az inkább csak variánsa; van talán kópiája?

A fiatal ember az állvány mellől, a hol több kép volt visszáról felállítva, kihúzott egyet. Oly meglepően hű másolat volt, hogy elkiáltottam magamat bámultomban.

Ez önkéntelen bók mintha bosszantotta volna. Az árát kérdeztem s kissé habozva 100 lirát mondott; hozzátette aztán, hogy ha sokalnám, olcsóbban is adná. Az utóbbi mondást hallatlanná tettem és a képet megvettem; az örömet is sikerült valahogy ignorálnom, melyet a gyors alkú fölött akaratlanúl elárult. Megmondtam neki a nevemet, a fogadót és bucsúztam, – de pár lépést téve, visszafordultam és csak odavetve mondám, hogy tán ráérne személyesen hozni el a képet a másikkal együtt, mely nem eladó, mert szeretném a kettőt összehasonlítani és fölfogásáról vele beszélgetni.

Este felé elhozta a képeket s ezzel alkalmat adott ismeretséget kötnöm egy oly emberrel, a ki minden irányban határozottan vonzott. Fiatalsága daczára volt kifejlett, noha szögletes jelleme, szilárd és benső művészi meggyőződése. A két utánzási mód közti különbséget érdekesen fejtegette. Másolatait, – úgymond, – azért csinálja, hogy megélhessen, szabadabb reproductióit azért, hogy haladjon. Az utóbbiaknál az eredetiből csak a tárgyat és az adott világítást szokta elfogadni, hogy e kereten belől szabadon próbálja ki tehetségét. Ez a gyakorlat érdekesebb és szerinte, érdemesb is a másiknál. S a hogy a két festményt egymás mellé tette, magam is úgy találtam, hogy a másod alkotás többet ért a másolatnál. Megmutatta, hogy a másolatban, bármily hűnek látszott az egész, minden részlet merev, félénk és elfogult, a «tanulmány»-on ellenben minden mozdulatteljes, merész és szabad; hogy az egyik minden tökéletlensége mellett annál jobban lekötheti az embert, mentűl tovább nézi, míg a másik csak az első, futólagos tekintetet bírja kiállani. Midőn lassanként belemelegedett – mert eleinte nehézkesen és csak szavaimra válaszolva beszélt, – művészi fejlődésére vittem a szót, hogy rátérhessek személyes viszonyaira. Ez megint szófukarrá tette. Annyit vehettem ki belőle, hogy előbb diák volt és csak az egyetemen fordúlt a festészet felé. Sokkal később tudtam meg, – mert ismeretségünket mindenféle ürügy alatt folytattam, – hogy jólétben nevelkedett; hogy atyja, a ki földbirtokos vagy haszonbérlő lehetett, hirtelen elszegényedett; hogy ő maga jog helyett bölcsészetet hallgatván, egyszerre kenyérkeresetre volt utalva s így jutott eszébe, hogy a rajzolásból és festésből, melyet addig szenvedélylyel, de csak mulatságból űzött, kereseti forrást csináljon. Mester és iskola nélkül, rokonai ellenére, kik más pályán támogatták volna, de ez úton cserben hagyták, rálépett az önmívelés terére, s a holtakat, a cinque cento festőit választotta tanítókul. Így került Bécsből, hol rajzleczkéket adott, Velenczébe s innen végig akarta magát «másolni» egész Olaszországon.

Nem fárasztom önt, kedves báró, e viszony leírásával, mely részemről legalább igazi barátsággá izmosodott. Sikerült ezen selfmaking ember tartózkodását annyira legyőznöm, hogy Olaszországon át úti társam lett s vállalkozott az én csekély festői tehetségemet, melyet e czélra elővettem, a magáéval együtt kiművelni. Hozzá szoktunk egymáshoz és jól összefértünk, noha – vagy talán mert – fiatal társam a mindennapi érintkezés bizalmassága elől mindig kitért. Soha sem akart az én coupémba szállni; a hol lehetett, más vonaton ment s legközelebbi állomásunkon, hol külön lakást fogadott, újra találkoztunk. A tanításért fizetést húzott tőlem, a melyből megélt, annyival inkább, minthogy képeit idővel (eleinte persze titkos közbenjárásomra) mind jobb áron kezdte eladogatni. Érintkezésünk művészi és elméleti volt, a nélkül, hogy társadalmivá lett volna; mert ő mindig a herczeget szólította meg bennem és a formákban valami büszke szerénységgel ragaszkodott a rang megkülönböztetéséhez, noha a lényegben mindig nagyon egyenesen mondta meg véleményét. Egyáltalán különös volt, hogy ez a nálamnál vagy tíz évvel fiatalabb ember idővel engem fiatalított, magát vénítette. Meggondoltsága az én impulsiv lényemmel, nézeteinek és törekvéseinek egyenessége az én barangoló, sétáló életemmel oly ellentétben állt, hogy Telemachosnak éreztem magamat egy önkéntelen Mentor társaságában. Meg vagyok győződve, hogy – noha volt elég ízlése, a vett jótéteményekről soha sem szólni – benső ragaszkodással és háladatossággal viseltetett irántam; de azért annak, hogy mit érez személyem iránt, sem szóval, sem mozdulattal soha sem adta jelét. Sem alázkodni, sem paczkázni nem szokott; de volt valami benne, a mivel sajátságosan tudott hizelegni. Tudott oly módon hallgatni, hogy közlékenynyé lettem, s tudott kevés szóval úgy ellenmondani, hogy ellenvetései sarkalták eszemet és eszmevilágom minden rúgóit mozgásba hozták. Nevetni fog, báró, de nem tagadom: az ő társaságában szellemesnek éreztem magamat. Nem különös ez?

– Cseppet sem az, herczeg. Küstner úr az ön aczéljához való kova volt. Kérem, ez aperçu-t megjegyezni; jobb, mint a miket különben mondani szoktam. Esprit par ricochet.

A herczeg nevetett.

– Ön ép oly szellemes, mint türelmes ember. Csöndes figyelme az oka, hogy mindinkább elkalandoztam a tárgyamtól. De itt úgy látszik, visszazökkenünk a kerékvágásba. Hogy is kerültünk Küstnerre? C’est ca. Ön úgy találta, hogy az a mód, a hogy én a nőket szeretem, háladatlan szívre mutat. Erről jutott eszembe Küstner, a ki egyenesen szívtelennek mondott. Most már az ő révén visszatérhetünk tárgyunkra.

– Spadaro Carmelára? – kérdé Tessen báró, némi nógatással.

– Még nem, – mondá mosolyogva a herczeg. – Ráér? Igen? Nos hát, gyujtsunk új szivarra, és vitatkozzunk az én szerelmi elméletemről à trois: Ön, Oszkár meg én. Maga a kérdés az, a mi engem érdekel. A kérdés a lényeges. Spadaro Carmela voltakép csak fictio.

Az új szivar égett és a herczeg folytatá:

V. (Elméletek.)

– Küstner rossz embernek tartott, minthogy – úgymond – a szórakozási viszketegnek, nem is szenvedélynek, kész vagyok annyi nőt – bocsánat, ez roppant bárgyúan hangzik az én ajkaimról. De nem tagadhatom, hogy sokan voltak.

– A semel pro semper elvénél fogva, – mondá Tessen nevetve, – a melyet herczegséged vall, nem is lehetnek kevesen. Valóságos írtó gazdaság.

– Tehát mondjuk: annyi nő boldogságát föláldozni. Hiszen én nem tehetek róla, – tevé hozzá a herczeg inkább szégyenkezve, mint dicsekvőleg. – Mikor az ember ily hosszú legény, kóbor princz és hozzá egy kissé lelkiismeretlen, akkor nem oly nehéz a hódítás, hogy nagyra lehetne vele az ember. Nem is voltam vele nagyra. Kaczérságnak és tetszelgésnek, akárhányszor mondtam ezt Küstnernek, semmi része sem volt az én kalandjaimban. Szórakozási ösztön sem vitt rá, mert én soha sem szoktam unatkozni. Küstner végre rájött, hogy ördögi tudvágy sarkal női szívek bonczolására s ebben lehet is valami. Ama vérszopóhoz hasonlított, ki a Marschner «Vampyr» czímű operájában szerepel (mely, mellesleg mondva, előttem csak undok butaság) s végül vivisectornak nevezett, a ki tengeri nyulak helyett asszonyok sziveit bonczolgatja. Nem tudom, hogy e pontban miért nem tettek rám benyomást komoly szavai, melyekre különben igen sokat szoktam adni. A vivisectort csak nevettem s azt feleltem, hogy az én tengeri nyulaim még mind életben vannak. De megkisérlettem magamba szállni, hogy tán sikerül-e némi jóakarattal lelkiösmereti furdalásokat fedezni fel magamban? Sehogy se sikerült. A tény az, hogy sohasem hazudtam, mikor egy nőnek azt mondtam, hogy szeretem. De akkor sem hazudtam, mikor a szerelemnek vége volt, hanem – bucsúzva vagy bucsúzatlan – egyszerűen odább álltam. Az én hibám-e, hogy mindeddig az első szerelmi láng fellobbanásán túl egy nő sem bírt lekötni? Lássa, én azt hiszem, hogy nagy ideálista vagyok. Ne mosolyogjon! A szerelemben a quid? előttem közönyös; a quomodo? a legfőbb mértékben érdekel. A czél, a melyre törekszünk, minden nőnél ugyanaz. De az út, a melyen haladni kell, az akadályok és kerülők, a tempó és a hangnem, mindeniknél más. Hát csoda-e, ha oly ember, kit az ilyen érdekel, ki nem láthat női arczot a nélkül, hogy magában kérdezze: vajjon milyenre változnának e vonások, ha a legtompább közönytől a legfőbb boldogság kifejezéseig emelkednének? ha, mondom, ily ember a szerelmet nem mint regényt, hanem mint tárczaczikket, vagy, mondjuk Isten nevében, mint novellát nézi, s ha nem akarja ismétlések vagy «folytatása következik»-féle hatásokkal profanálni azt az érzést, a mi rövid teljességében oly isteni, mint akár Zeus ősatyánk szerelme?

Önzőnek és kegyetlennek nevezte ezt a fölfogást az én fiatal barátom. Ezt a vádat egész komolysággal tagadom. Engem semmi tudományos, lélektani bogár nem vezet. Komolyan szeretek, midőn udvarlok, és igazán szenvedek, mikor szeretek. De szerelem és szenvedés nálam megszünnek egy bizonyos pontnál; az asszony is miért ne szünhetne meg szeretni és szenvedni? Higyje meg, legtöbb esetben meg is szünnek, s a mi őket néha arra készti, hogy egy megkezdett viszony szálaihoz görcsösen ragaszkodjanak, az nem a szenvedély, hanem a hiúság.

Tessen báró itt oly mozdulatot tett, mely önkéntelenségében ép oly határozottan, mint udvariasan azt fejezte ki, hogy asztaltársának okoskodása nem fér a fejébe. Mint jó modorú ember azonban csak annyit mondott, hogy a herczeg igazán nem tud-e oly asszonyt képzelni, a ki egy férfiút valóban szeret, a ki tehát őt magához lánczolni, ne pedig «végkielégítni» szándékozik. Hisz elvégre vannak oly nők is, a kik nem játékra és mulatságra vannak teremtve. Vannak hitves nők és anyák – és van egy meglehetősen elterjedt intézmény, melyet kezdenek ugyan némelyek elavúltnak tekinteni, de a mely eddigelé az egész társadalom alapját teszi: a házasság. Hát hogy erről mi a herczegnek a véleménye?

Ő herczegsége a megjegyzésekhez oly buzgón integetett a fejével, mintha minden szó az ő lelkéből volna véve. Aztán felszökött helyéről – az ebédlőben már nem volt más vendég – és a bárót fölszólította, üljön a kandalló elé, a hol kellemes tűz lobogott bele a félhomályba.

– Oda lyukadt ki, – mondá élénken, – az ön okoskodása, a hova akartam, arra a pontra, a hol Oszkárral kenyértörésre került a dolog. Szánjon nekem még egy félórát. Ön tapasztalt, okos ember; nem olyan idealista, mint Küstner, mégis látom, van önben sok az ő becsületességéből és józanságából. Ön az igazi békebiró köztem és ő közte. Üljön le, ide velem szembe. Nem iszik még egy cognac-ot? – Jó, én is csak egyet. Most hallgasson rám.

A házasságot említette. Nem tagadom jogosultságát. Szükséges az az egyetemre, szép és fenséges az az egyesekre nézve. De a boldog és a szerencsétlen házasságok aránytalansága köztudomású és szembeszökő. Millió házasság van, melyet ész és érdek teremtett. Az ész és érdek dolga azokat vaskapcsokkal összetartani. Ha magasabb belátás és erősebb érdek nem jön közbe, hogy szétrobbantsa, akkor az ily házasságot idővel a megszokás és a barátság is körülfonja puha, szívós indáival, és Philemon meg Baukisz, karonfogva, lassankint halálra köhögik magukat és egymást. Az ily házasságról, akár boldog, akár boldogtalan, nem akarok beszélni; az nem érdekel, mert nem probléma.

Hanem szólok arról a házasságról, mely noha nem szabály, csak kivétel, mégis nagy számban fordúl elő: a tiszta szerelmi házasságról. Mondhatja-e, hogy száz, nem: ezer ilyen házasság közt van több, mint kettő, mely beváltja, a mit igért? Elsoroljam-e az ezerféle mozzanatokat, melyek az első mézeshéttől fogva közbe szoktak lépni, a kiábrándulás, a kétkedés, a lankadás, a lohadás mozzanatait, melyekből az a különös tünemény származik, hogy e szerelmesek életében, kiket lobogó vágyuk hozott össze, a ma soha sem hasonlít a tegnaphoz, sem a holnap a mához, még pedig azért, mert – nagyon is hasonlítanak? Tudom, a kivételekre fog hivatkozni. Megengedem a kivételeket és meg fogom mondani, hogy véleményem szerint miért csak kivételek? De a szabály az, hogy a házasság a szerelembe nem fokozást, de még állandóságot sem hoz, hanem csak lankadást, melynek vagy keserű lemondás, vagy nyilt szakadás a vége. És tudja, miben látom az okát? Az emberek szeretik egymást, a nélkül, hogy egymást ismernék. Még ez nem baj. De összekelnek, mielőtt szerették volna egymást, és ez baj. Szerelmi házasságnak hivják, ha égő vágyaktól kergetve, tekintet nélkül a világra és a körülményekre, egymás nyakába röpülnek, rangot, vagyont, hitet, nyelvet, e nagyhatalmat semmibe se véve, időt és tért üres képzeletnek tartva, csak egymást áhítva. És büszkén kérdik: Ha velünk a szerelem, ki ellenünk? De lehet-e az, kérdem, szerelmi házasság, a mit nem előzött meg a szerelem, hanem csak a szerelem látszata? Hát egyáltalán tudhatják-e azok a fiatalok, a kik egymást vágyakozásukból ismerik, hogy vajjon szeretik-e egymást? Persze, ismerik egymást; ismerték, szerették egymást gyermekkoruktól fogva; lelkük találkozott: oly sziveknek, kik egymásért vannak teremtve, elég egy pillantás, hogy úgy ismerjék egymást, mintha örök időtől fogva egy lényt képeznének. S a többi, s a többi… Gyönyörűen hangzik ez és bizonyos tekintetben igaz is lehet. Arra a szerelemre, a mely eddig összekapcsolta őket, eléggé jól ismerik egymást! S ha a házasság nem volna egyéb, mint ezen szerelem folytatása, akkor még megjárná a dolog. De a házasság másféle szerelem, még pedig az igazi. S hát lehet-e azt mondani, hogy olyan emberek, kik a jó erkölcs korlátai által elválasztva, évekig epekedtek egymás után, kik, – ha messze mentek – egymásból csak ajkaik lehelletét és hajuk illatát ízlelték, hogy azok ismerik egymást? Egyáltalán nem, kedves báró. Szóval – én évek óta el vagyok határozva, hogy az első nőt, a ki még akkor is leköt, midőn – megismertem, hitvesemmé teszem.

– Azt nem fogja megtenni.

– Meg én. Azaz, megtenném, ha megtörténnék rajtam a szerencse, hogy képzeletem szerinti szerelemmel találkoznám. Miért tartja a dolgot oly hihetetlennek?

– Először is, a mennyire ismerhetem herczegségedet, nincs közvetlen veszedelemben. Ön, úgy látszik, a szerelmet oly betegségnek nézi, mely csak recidiva által válik halálossá. És minthogy eddig mindeniken visszaesés nélkül ment keresztül, nincs ok félni, hogy ezentúl recidiváljon. De ha megesnék is, bizonyára az utolsó pillanatban vissza fogna riadni. Mert nem fogja annyi nő közül, a ki herczegi koronáját viselhetné, épen azt választani, a kit – gyöngének ismert.

– Pedig megteszem, ismétlem önnek, ha e nő az első, a ki odaadása által nem játsza el tiszteletemet. Csak nem fogja tagadni, hogy lehet ily leány, sőt ily asszony is? Hát oly nagy dolog az az erény, mely nem áldozza föl magát a világ minden kincseért, de igenis egy lat aranyért, mihelyt esketési gyűrűvé van kovácsolva? Oly lény, ki nem gondol egyébre, mint szerelemre, ki szabódás, ellenkezés nélkül, a világra és a közfogalmakra való tekintet nélkül, meggondolatlanúl, de önzéstelenül csak a természetnek és szivének enged, ne lehetne szeretetreméltóbb, tisztább és magasztosabb, mint a hősnő, ki szerelmét határnaphoz köti, ki erős az ellenállásban, de egyszerre megpuhul, mihelyt a világi és egyházi hatóság megadta az engedélyt? Kit akarna inkább feleségnek: Heilbronni Katát vagy az orleansi szűzet? Az erős Brunhild magasztosabb eszménye a nőiségnek, mint a szegény Gretchen? Mellesleg mondva, előttem egészen megfoghatatlan, hogy az a Faust doktor hogy hagyhatta oda azt a kedves Margitot. El kellett volna vennie. Csak nevessen. Talán rossz dráma lett volna – ámbár nem épen megvetendő tragikai csomó, egy angyal férjének lenni, mikor az ördögnek adtuk el lelkünket – de mindenesetre jó és szép dolog lett volna. Megfoghatatlan gőg is attól a lateinertól, hogy mésalliancenak nézte az ily frigyet. Végre is csak a szegény Gretchen pártfogásának köszöni a mennyekbe jutását és megváltását. Úgy van! Az ily szerelem maga a megváltás, a mennyország. Ugyanígy mondtam annak idején Küstnernek is. Azt mondtam neki, hogy én is olyan Faust-féle vagyok, persze tudomány és ördög nélkül; csak egy Gretchenre kéne akadnom, hogy nyugtot és boldogságot találjak. Megmagyaráztam, hogy kalandjaim és szerelmeim nem frivolitásból és szívtelenségből erednek, – csak Margitot keresem. S mikor először emlegették előttem Spadaro Carmelát…

– Valahára! – fakadt ki Tessen.

– Igaza van. Valahára! Beszéljünk hát valahára Carmeláról!

VI. (A Másik.)

– Anacapri egy kis helység, mely a sziget kimagaslóbb szirtjén, mint a kis Capri város szegényebb húga, szerény, parasztos magányban éldegél. Egy órányira kigyózik a jól ápolt országút, szédítően függve a tenger fölött, Capriból Anacapri felé, a mely még dicsőbb kilátásba nyílik, mint a mélyebb teknőbe simuló városka. Ebben is van egy csomó úgynevezett Hôtel, Albergo és Locanda, mind apró és olcsó szálló-fészek, oly festőknek való, kik itt megvalósítják a lehetetlent, azt t. i., hogy még olcsóbban éljenek, mint Capriban. E helységnek ritkán látható csillagzata volt Spadaro Carmela.

Csodákat regéltek szépségéről, de arról a gondosságról is, a melylyel őrizték. Testvérnénje, hír szerint ép oly szép, ha nem szebb még, mint ő maga, egy franczia művész ledérségének áldozata lett. A szégyen, a testi és lelki szenvedés korai halálba sodorták. Anyja, ki özvegy állapotában egy szegényes szállót tartott, e szörnyű eset után megfogadta, hogy második lányának jobb gondját viseli s már el volt tökélve, házát eladni és biztos keresetéről lemondani, csakhogy idegennel ne kelljen többé érintkeznie. E szándéka egy ott élő német embernek értésére esett, ki már egy-két éve a kis fogadóban élt s ki e pompás levegőben talált volt gyógyulást súlyos bajából. Kiszolgált porosz altiszt volt, a kinek orvosa déli éghajlatot rendelt, Caprit jelölve meg neki oly pontúl, a hol kevésből eléldegélhet. Ez ember otthoni kis földjét eladván, úgy találta, hogy az anacaprii kis fészekben, mint jómódú magánzó, kamatjaiból megélhet. A korcsmárosné visszavonulási szándéka mint Damokles kardja függött szerény jóléte fölött. Végre ajánlkozott, hogy megveszi a fogadót s az alkudozásnak az lett a vége, hogy a fogadósnét is elvette. Férfioltalom alatt a szegény asszony kevésbbé féltette kisebbik lányát s így a fogadónak német gazdája, Carmelának német atyja lett.

Rüdeke úr e kettős hivatalát egy porosz királyi őrmester egész tekintélyével és alaposságával teljesíté. A fogadót jó karban, a leányt, a kit gyöngéden szeretett, szoros őrizet alatt tartotta. Ritkán engedte idegenekkel érintkezni, soha sem olyanokkal, kik gyanúra okot adhattak. Szeretete és szigora fokozódtak, mikor felesége meghalt s a leány egészen reá volt utalva. Legszivesebben fogadta házába a német festőket, kivált ha szegényesen léptek föl. Mostohalányát alaposan megtanította német szóra, s a hir azt beszélte, hogy német festőhöz remélte nőül adni – a minthogy pl. a Capribeli híres fogadós is, az öreg Pagano, a nagynevü párisi festőhöz, Hennerhez adta lányát, ki most évenként a leggyönyörűbb freszkókkal ékesíti ipja vendéglátó hajlékát.

A hir, mely a fiatal Carmela páratlan szépségét és szemérmetességét emlegette, untalan körülzsibongta fülemet, mikor pár hét óta Capriban mulattam. Több ízben fölsétáltam Anacapriba, s azon a czímen, hogy földije vagyok, de meg nem nevezve magamat, egy-egy pohárkára betértem Rüdeke bácsihoz. Reményem, hogy a szép lány elémbe kerül, mindannyiszor dugába dőlt. Elhatároztam, hogy nehány napra egészen odaköltözöm. Ecsetet, vásznat és festéket hurczoltam magammal, remélvén, hogy Cerberus hazámfia majd tehetséges festőt lát bennem s így tán nyilik alkalmam, a féltett lánykával találkozni. Küstner, a kit magammal kivántam vinni, a «betörés»-ben semmi áron sem akart részt venni. Egyedül költöztem tehát oda s festő szerepemet, úgy hittem, meglehetős szabatossággal játsztam. Rüdeke tiszteletteljes, de nem igen nyájas gazda volt. Részemről nagy odaadással és szorgalommal vázoltam, rajzoltam és festettem, s azt hittem, már teljesen meg van nyugodva s kezdtem mostoha lányát szóba hozni; hogy annyit hallottam kedvességéről és tisztességéről s hogy boldog volnék, ha csak egyszer is mintául ülne – természetesen, apja jelenlétében. A bácsi fejét rázta, azt mondván, hogy az ő leánya még nem ült senkinek és hogy nem is fog; megigérte anyjának, hogy meg nem engedi. Tréfára fogtam a dolgot s azt mondtam, hogy mégis csak veszedelmes, a fiatal leányt még a férfi látásától is félteni; hisz tudja, hogy német leányaink, a kiknek teljes szabadságuk van, meglehetősen erényesek, – s hogy az elkülönítés a lányokat rosszabb gondolatokra viszi, mint a jól mérsékelt szabadság. Hát hogy valóban nem lehetne-e a szép gyermeket egész tisztességgel megnézni és tökéletességeiben gyönyörködni? Hisz a festő elvégre nem boszorkánymester, a ki mindjárt megbűvölné?

Festő szerepemet meglehetős szabatossággal játsztam.

Rüdeke vállat vont. – A festő, – mondá – még nem ördög. De egy festőruhába bujt herczeg nem lányomnak való társaság. – Ezzel alázatosan levette süvegét s ott hagyott.

Le voltam tehát leplezve s ezen az uton tovább nem haladhattam. Nagyon bosszantott és bántott a dolog. E láthatatlan lány szépsége mind sűrűbben kóválygott képzeletemben. E mellett gyötört az is, hogy a lányról csak lelki képzetet bírtam magamnak alakítni: látható kép nem akart bennem létrejönni, sőt féltem, hogy képzeletem szegényesnek és köznapinak talál bizonyulni, ha magasztalt szépségéről fogalmat alkotok. Ellenben jellemét világosan elgondoltam. Úgy képzelém, hogy ábrándos és gyermekded egyúttal; hogy kifejlett nőiesség duzzad benne, körülborongva az ártatlanság ködétől, mely inkább a vallásosság, mint a vele született jellem eredménye lehetett; hozzá erős, mélyen érző szívet, mely a legnagyobb szenvedélyre és a legnagyobb odaadásra képes: szóval Margitot, olasz vérrel. Elképzeltem, hogy e lélekkel szembeszállok; kifestettem, hogy mily édes volna e szívet föltárni önmaga előtt. Belehevűltem azon sejtelembe, hogy ő az a lény, mely nekem a keresett nyugpontot megadhatja, a ki a tünékeny diadalon túlragadna odáig, a hol lekötném magamat és a szerelem vándoréveit befejezhetném. Elhatároztam, hogy nem engedek, mig őt meg nem láttam. Első kisérletem megbukott – tisztára. A féltékeny őrt mindenekelőtt biztonságba kelle ringatnom s e czélra legjobb volt, tisztesség okáért még egy hétig ott maradni s aztán visszavonulni. Ezt meg is tettem s bucsúzásomkor láthattam, mily jól esett a fogadósnak, hogy a gyanús vendégtől szabadul.

Capriba visszaérve, fiatal barátomnak számot adtam az expediczió sikertelenségéről. Úgy találta, hogy jól van ez így s hogy a sors megóvott egy nagy bűntettől. Ez alkalmat adott azon régi vita alapos megújítására, melyből ön az imént egy mutatványt kapott. Kifejtettem neki, hogy nem vagyok kéjencz, hogy látnom kell azt a lányt: talán mindkettőnk szerencséjére. Oszkár ép oly hitetlen volt, mint most ön. Azt mondta, ha mennybéli angyal volna is a lány, nyomorúltan ott hagynám a porban, mihelyt megtépegettem volna szárnyait. Egyébaránt bizonyosan szó sincs róla, hogy angyal s ne hitegessem azzal sem őt, sem magamat, hogy épen egy anacapribeli pórleány legyen hivatva a földönfutó gyönyörvadászt patriarchává varázsolni. Aztán hihetőleg sem szépsége, sem lelki kitünősége nem lesz oly egetverő, mint a hogy elképzelem.

Ezt nyilván fölcsigázott képzelődésem lelohasztása végett mondotta. De én szaván fogtam, hogy megnyerjem kigondolt tervemnek.

– Hisz ebben, – mondám, – igaza is lehet s őszintén szólva, jobban is szeretném, ha így lenne. Az ön kezében van, hogy bizonyosságot szerezzek. – S mikor csodálkozva nézett rám, előálltam javaslatommal. Azt mondtam, hogy a Rüdeke gyanúja elől, melyet eljárásommal fölkeltettem, még ma Nápolyba megyek, még pedig mindenestül, mintha végleg elutaznám. Szerencse, hogy ő – Oszkár – arra a kivánságomra, hogy velem jöjjön Anacapriba, rá nem állott. Most egészen véletlenül, a nélkül, hogy a derék Rüdeke gyanúját felköltse, ott cseppenhet. Neki, csöndes és higgadt magaviselete mellett, bizonyára sikerülni fog, a lánynyal találkozni és szólhatni. Bolondság tőlem, beismerem; de ennek a bolondságnak, mondám, nem lehet máskép véget vetni, mintha azt a csodás lényt meglátom és megismerhetem, ha másként nem, egy elfogulatlan és megbizható barátom szemei által.

– Mondta, hogy «barátom»? – kérdé Tessen báró. – Igen? Nos, az jó volt, de szükséges is; mert mint szegény és herczegségedtől függő embert sajátszerűen érinthette az efféle ajánlat.

– Hüm, – dörmögött a herczeg, ajkába harapva. – Tehát ön is! – – De legyünk igazságosak, kedves báró. Mindenekelőtt megjegyzem, hogy ő ez időben már egy cseppet sem függött tőlem. Több mint három év múlt el, mióta találkoztunk. Művészi egyénisége ez idő alatt kifejlett és megállapodott; festményei jól keltek, persze csak külföldön, a nélkül, hogy otthon is hírt szereztek volna neki; ehhez az is járult, hogy egy nagynénjétől újabban kis vagyont örökölt. Hisz tényleg nem sokkal ezen epizód után vissza is küldte egyszerre mind azt, a mit évek alatt reá költöttem. Tehát függő állásról szó sem lehetett. De ha másként lett volna is, nem úgy bántam-e vele mindig, mint barátommal? Vonzalmamért és bizalmamért nem tartozott-e többel, mint hálával, nem tartozott-e barátságával? Hát folyton arra kellett volna gondolnom, hogy én herczeg vagyok, ő meg roturier? Nem kivánhattam-e inkább én, hogy ő felejtse el a köztünk létező különbséget és hogy a szolgálatot, melyet tőle kértem s melyet csakis jó baráttól lehet kérni, baráti szolgálatnak tekintse? Tehettem én arról, hogy herczeg voltam, ő meg festő s hogy nem volt más barátom? Csak igazságosak legyünk! Legyünk igazságosak!

Elhallgatott és némi elfogultsággal várta a Tessen válaszát. De ez, úgy látszott, nem igen kivánt itéletet mondani.

– Tehát megtagadta? – kérdé kitérve.

– Nem. Ráállott, de kiérthettem volna szavából, hogy kutya van a kertben. Egy órával később visszatértem a tárgyra, oly hangon, mely meggyőzhette, hogy kérésemet nem könnyelműségből, se nem kicsinylésből intéztem éppen ő hozzá, hanem ellenkezőleg azért, mert nagyon becsültem a jellemét. Én, mikor kicsit elmélyedek érzelmeimben, inkább szenvedélyes, sőt, tartok tőle, sentimentalis ember vagyok. Megvallom – nevetséges ugyan, de úgy volt – majdnem könnyeztem, midőn bocsánatot kértem tőle, ha kérésem tán megbántotta volna. Megmagyaráztam neki, hogy az ő közbenjárása kezeskedik mellette, hogy a titokszerű Carmelához azon erkölcsi komolysággal fogok közeledni, mely az ő itéletét megilleti – mert ő rajta, Oszkáron, lesz az itélethozás. Csak ha ő is azt hinné, hogy e leány képes egy magamszőrű bűnöst megtéríteni, fognék hozzá közeledni. Ebben csak megnyugodhatott?

– És mit felelt?

– Meglehetős ridegen szólott. Képzelődésem láza, mondá, oly fokot ért el, hogy nem fogok engedni és tágítani, mig a lányt meg nem láttam. – Nos, – folytatá, – ha ez így van és herczegséged el van tökélve, e szerencsétlen gyermek nyomát követni, akkor nem árthat, sőt csak használhat, hogy én előbb ismerjem őt! Lehet, sőt valószinű, hogy sem szépsége, sem lelki magva nem éri fel ezt az emésztő tüzet.

– Nos, – mondá Tessen, – hisz így megegyeztek?

– Meg, – felelé a herczeg, – s én meg is voltam nyugodva. Csak időt kért. Megállapodtunk, hogy addig maradok Nápolyban, míg ő ír vagy maga jön át érettem. Elmentem és két hétig hir nélkül maradtam. Irtam, hogy nincs-e semmi közölni valója? Semmi válasz. Telegrafiroztam. Semmi. A harmadik hét végén már szakadt a türelmem fonala, Capriba mentem mindenekelőtt, a régi fogadóba. Azt mondták, hogy Küstner elhagyta a szigetet s levelet hagyott számomra. E levél arra kért, hogy feledjem el őt mint egy háládatlant; hogy visszafizeti, a mit rája költöttem, nem mivel ezzel leróni vélné tartozását, hanem mert módjában van s mert igen jól tudja, hogy festő-tanulmányaim csak jótéteményeimnek ürügyei voltak. Ezeket szivéből köszöni s mindig tisztelni fog, mint jó és nemesszívü embert stb… Jellememnek azt a sötét oldalát, folytatá, mely nem jóságosnak, sőt gonosznak és kegyetlennek tetszik, nem itélheti el egészen, mert végre is azon belátáshoz jutott, hogy az (képzelje csak, báró!) részbeli elmezavarból ered. Ez okból a rábízott ügyben úgy viselkedett velem szemben, mint egy őrülttel szokás. Tévútra vitt. Rüdeke házába azzal a szándékkal lépett, hogy a leányt, ha beteges vágyaimnak tápot nyújt, tőlem és terveimtől megmentse. Ezt megtette, a lány biztonságban van – s én (már Oszkár véleménye szerint) megmenekedtem egy bűntény, a lány a szerencsétlenség elől. Jól tudja, hogy ez nekem rosszúl fog esni; nem is fogom őt viszontlátni soha. Végül biztositott, hogy megbocsáthatok neki, mert ő is megbocsát; s hozzáfűzte – elég impertinensül – azt a tanácsot, hogy ha jövőre találkoznék, a kit barátságommal ki fogok tüntetni, sohse bízzam meg oly szereppel, a milyent ő neki szántam.

A levelet széttéptem s szótlanul ott hagytam a fogadót. Útközben eszembe jutott Rüdeke után tudakozódni, azon ürügyön, hogy Anacapriban lakást akarnék rendelni egy ismerősöm számára. Erre megtudtam, hogy Rüdeke elköltözött a szigetről, lányostul. Örökölt, mondák, s szállóját eladta. Nem maradt hátra más, mint ott hagynom a helyet, hol a képzelt szerelemért elvesztettem a barátomat.

Ez a Carmela és Oszkár története. Voltakép nincs rajta semmi s önt hiába untattam egy óra hosszat. Partagosz úr festménye az oka. Szeretném látni ezt a művészt. Hol is lakik?

– A városon kivül, valahol Nussdorf felé. Külön házban él szép feleségével, a kit nem mutat be sehol. Ő sem igen fogad. Tanár az akadémián s ott találni őt műhelyében. Ha holnap délben meg akarja látogatni, előre bejelentem neki herczegségedet. Valószinűleg egy szép hölgyet is fog ott találni, a ki érdekelhetné: Montelione herczegnőt.

– Palermóból?

– Ismeri?

– Őt magát nem, hanem gyönyörű nyaralóját. Ott voltam öt évvel ezelőtt. Hogy kerül Bécsbe ez az asszony?

– Fest; Partos tanítja. Sokat fecsegnek róla, mert a hölgy nem mutatta be magát a társaságban s minden délelőtt ott ül az érdekes magyar műhelyében.

– Szép?

– Gyöngy. De hisz látni fogja. Hát bejelentsem?

– Kérem. De – most jut eszembe, hogy holnap nem lehet. Lord Avendalehoz, ki ma este érkezik, reggelire igérkeztem. Tehát holnaputánra, ha szíves lenne…

– Tehát holnapután.

Ezzel Tessen báró elbúcsúzott, mélyen meghajtva magát új ismerőse előtt.

– Érdekes bolond, – mormogá, mikor kiért az utczára.

VII. (Ledér asszony.)

A festő-akadémia szellős, de mogorva termeinek egyikében ütötte fel Partos tanár úr művészi tanyáját. Ott állt ma is, mint minden nap, vászna előtt, talán még szótlanabbul, mint máskor. Mint hetek óta, ma is ott ült vele szemben érdekes fiatal tanítványa, özvegy Montelione herczegnő, csöndesen dolgozgatva. Néha-néha oda pillantott a mesterre, a kinek mindene, kivéve szemét és kezét, aludni látszott. A herczegnő szépsége megkapó volt már az első tekintetre is. Sudar, tán túlságosan magas termete, parancsoló, halvány arcza, kissé gúnyos, de üde ajkai, ébenfekete hajzata, mely fénylő simára volt fésülve, a szépség oly részletei voltak, melyeket csak utólag méltányolt a néző, miután az egész kábító hatásától magához térhetett. Ilyenkor aztán észrevehette, hogy ez előkelő, szép és fiatal asszony arczán valami unottság és szeszélyesség uralkodik, valami perczenként ellebbenő homály, mint az őszi napfényben derengő vidéken, melyen a szél kergette felhők árnyai mutatkoznak. E szempár néha fényes, néha sötét volt, vidám sohasem.

– Mester, – mondá vagy tíz percznyi hallgatás után, – maga ma unalmasabb, mint rendesen.

A mester próbált mosolyogni, mi elég rosszul sikerűlt, és – hallgatott.

– Mester, – folytatá a herczegnő, – maga nem csak unalmas, hanem goromba is.

– Hogy-hogy?

– Hallgatásával nem csak beismeri, hogy maga unalmas, hanem még hozzá teszi, hogy én is unalmas vagyok.

– De herczegséged – hiszen…

– Persze, herczegséged! Egyebet nem tud mondani. Pedig maga nem ostoba. Tudja, mi nekem a herczegség? Sifli!… Ich pfeif’ drauf!

Partos ámulva tekintett föl s méltatlankodott.

– Már honnan vette megint ezt a kifejezést?

– Jó bécsi kifejezés. Szeretem. Az Orpheumban pompás couplet-t énekelnek ezzel a végsorral: Ich pfeif’ auf All’s in der Welt, besonders auf’s Geld. Szörnyű schneidig.

S ezzel elfütyölte a nótát is.

– Tehát az Orpheumba jár? – kérdé szemrehányólag a művész. – Ön, mívelt és előkelő hölgy létére, valóban élvezetet talál a Sängerei-ok alantas mókáiban?

– Hogy ne találnék? Hát min mulassak? Talán a bécsi felsőbb társaságba járjak? Elle m’a rudement embêtée, a római, a párisi, a londoni magas aristokratia. Szent Isten! S ebbe a társaságba vágyódtam én, gyermekkoromtól fogva! Ennek a becsvágynak a kedveért mindennemű alacsonyságot követtem el, sőt férjhez is ezért mentem. Az úgynevezett gondviselés elmés volt. Azzal büntetett, hogy megtette kivánságomat. Brr! Pedig azt mondják, hogy a bécsi társaság még rátartóbb és butább, mint a Faubourg St. Germain-é. Nem kérek belőle. Éljen a Sängerei. Ich pfeif’ auf Ihre Aristokratie.

S ujra elfujta a nótát.

– Mit rázogatja bölcs fejét? – folytatá bosszankodva. – A népénekesek nótáiban gyakran ugyanannyi bölcsesség rejlik, mint a legmagasztosabb művészetben, mindenesetre pedig több elmésség van bennök, mint a divatos vigjátékokban. Azt hiszi tán, mert Montelione herczegnőnek hivnak, csak jambusokban mulathatok? Hisz ezt is megteszem, de csak néha. Tegnap «Faust»-ban olvasgattam. Fenséges. De az értelme ugyanaz maradna, ha így átkozná el a világot:

– Az égre! – rimánkodott a festő.

A herczegnő csak folytatta:

– Éljen a Sängerei. Ich pfeif’ auf Ihre Aristokratie.

Igy travestálva a Göthe megrendítő sorait, a különös asszony földhöz vágta ecsetjét, nagyot kaczagott a Partos szörnyűködésén és czigarettát kért.

A festő szánakozó csodálattal nézte kipirult szép arczát.

– Mit gondol most? – kérdé a hölgy, rágyujtva. – A tisztelt tanár úr bizonyosan úgy találja, hogy igen kommunis vagyok? – S ezzel a zsámolyt odatette szorosan a Partos székéhez, leült és kihivóan nézett szeme közé.

– Azt gondolom, herczegnő, hogy ön angyal, a kibe egy ördög bujt. Ha valaki ezt az ördögöt kikergethetné!…

– Pompás. Maga ritkán beszél, de akkor nagyot mond. Csakhogy miért nem akad ördögűző számomra? Angyal! Az nem. De maradhatna egy nő, s ez több, mint angyal, mert nem olyan unalmas. Tudja-e, Partos, hogy ön voltaképen nevetséges ember? Most megmondhatom, mert a veszély elmult. Egy ideig azt hittem, hogy maga fogja az ördögöt belőlem kiűzni. De maga kutyába se vett, s így nem maradt számomra egyéb, mint hogy magát is – tanárszámba vegyem.

S ezzel szeme közé fujta a dohányfüstöt.

– Az égre kérem, – mondá Partos bosszúsan, – ne rágalmazza magát. Lázító az, a hogy a herczegnő önmagával bánik. Nem úgy tesz-e, mintha rám akarta volna magát kötni?

– Úgy teszek, kedves tanár, mert úgy van. Rá akarom magamat valakire kötni – minden áron. Magára inkább, mint másra. De maga philister. Nemcsak hogy szereti feleségét, hanem hű is hozzá. Ez kezdetben imponált; most nevetségesnek találom. Legyen tehát nyugodt; nincs már baj. Rágalmazom magamat? Hogy-hogy? Mert kimondom az igazat? Tehetem. Gazdag vagyok, független, nincs előítéletem. Megengedhetem magamnak az igazság luxusát. Az igazság az, hogy mindnyájan – hímek és nőstények – a tilos után epedünk. Maga kivétel – talán. Talán mégsem. Ha annyira ragaszkodik a feleségéhez – megengedem, hogy eléggé szép asszony – akkor fölteszem, hogy e nő önre nézve a tiltottnak ingerével bir. Talán nem is szereti önt; ez is inger. Talán úgy lopta. Mit néz olyan különösen rám? Jó, ne személyeskedjünk. Hát, mondom, mind a tilos felé vonzódunk. Csakhogy maguknak, férfiaknak, kiváltságuk van arra, hogy fölkeressék a tilost, ellenben nekünk várnunk kell, hogy az keressen föl bennünket. Persze, mi sem vagyunk hijával a tisztes provokáczió némely eszközeinek. Egy lopva vetett pillantás, egy-egy szándékos pirulás, egy-egy sóhaj – és főkép a kaczérság grand-jeu-je: a tulságos szemérmetesség, mely oly nyomatékos a visszautasításban, hogy utóvégre mint kihívás hat… Eh, én gyűlölöm ez álczákat; én tagadom a támadás privilegiumát, melyre a férfiak igényt tartanak. Unatkozom, de mennyire! ezen a világon, mely mindent ád, csak tápot nem szivemnek, sem tüzelő anyagot égő képzeletemnek. Tehát keresem, igenis keresem azt a férfiut, a kit szerethetek s a kinek meg is fogom mondani, hogy szeretem, oly egyenesen, oly kereken, vagy tán – mit tudom én? – oly reszketve és pirulva, mint akármely ifju szokta megmondani imádottjának. Térdepelni sem röstellek majd, a hogy az urak térdepelnek, ha kedvem lesz rá. Szemérmetesség, női tartózkodás – persze! Szemérmetlenség-e, oly érzést, melyet mindenki magasztosnak mond, elárulni, csak azért, mert asszony az ember? Nőietlenség-e, odaadást mutatni, mikor égünk az odaadás vágyától? A szinlelés teszi-e a nőiességet? Belénk neveltétek ezt az úgynevezett nőiességet, a hogy a khinaiak elkorcsosítják asszonyaik lábát, hogy ne bírjanak messze járni. A török a nő arczára erőszakolja a leplet; a keresztyén a nő szivére kényszeriti a pánczélt. A zsarnokság mind a két esetben ugyanaz. Talán nemcsak zsarnokság, hanem raffinement. Hogy önök ne nélkülözzék a hódítás ingerét és örömét, azért nekünk erősséget kell játszanunk s a szemérmetesség bástyája mögött éheznünk és dideregnünk! Tiszta szédelgés!

Partos félre tette ecsetét és ránézett. – Herczegséged, – mondá, – most addig beszélt bolondokat – pardon – mig végre okosat is talált mondani. Lássa, én erősen hiszem, hogy bolondságai a rossz könyvekből erednek, melyeket olvasni szokott, okossága pedig a saját fejéből.

– Kiváncsivá tesz, – felelé a herczegnő. – Bók az ön ajkairól, zsémbes mester, oly ritka dolog, hogy kár volna meg nem érteni. Halljuk!

– Azt mondotta, hogy a szemérmetes tartózkodás, melyet a nőtől követelünk, talán csak a férfiak találmánya, a kik akadályokat kivánnak, hogy legyőzhessék. Legyen így. Mi következik belőle? Az, hogy az asszony sokat veszt bájából, mihelyt maga hárítja félre ezen akadályokat. Én különben másként vélekedem. Én azt hiszem, hogy a szemérem és tartózkodás a nő lényéhez tartozik s hogy, a mit ön intézménynek tart, a természet törvénye. De akármint legyen is, a nő mindenesetre helytelenül cselekszik, ha kevésbbé szép akar lenni, mint a milyen. A kihívó asszony pedig nemcsak hogy veszít szépségéből, hanem egyszerűen rút. Utálom a festett nőket; a legszebb szín, melyet nő arczára rakhat, undok a természetes bőr életteljességéhez képest. De hát mit mondjunk oly nőről, a ki szennyes színekkel kendőzi magát, csakhogy olyan ne legyen, mint a többiek? Kéjencznek ez pikáns lehet; az igazi férfiút vissza fogja riasztani. Az ön beszéde, herczegnő, csupa korom, csupa önfeketités. Egy szót sem hiszek el belőle; de azon számos pillanatban, mikor furcsa nézeteit vitatja, herczegséged minden szépsége és szelleme daczára előttem már – nem nő… Lássa, ez udvariatlan beszéd. De jó szándékkal mondom. Nyilvánvaló, hogy herczegséged még sohasem volt szerelmes. De ha az lenne és választottja előtt ily hangon találna szólani, akkor nem fog neki tetszeni. E dicső termettel, e büszke, szép arcz-éllel, e szikrázó szemekkel vissza fog neki tetszeni! Nem hiszi el? Herczegséged «Faust»-ból idézett, a maga módjára. Én is szoktam benne olvasgatni, mert hát mi egyebet olvasson a mai ember, ha költészetet keres, a mely modern, de még sem rút? Azt a fiatal boszorkányt, kit Mefisztó a Valpurgisz-éjjeli tánczra Fauszt mellé ád, szépnek vagy rútnak képzeli-e?

– Csodaszépnek – természetesen.

– Lássa, pedig ezt a pokoli szépségű lényt, a ki oly csábítóan tánczol és danol, az epedő Faust hirtelen ott hagyja. Miért?

Ah! Herczegséged befogja száját! Helyes. Fogadja meg tanácsomat s tegyen ugyanígy, mikor ideáljával találkozik. Meglátja, ennek csodás hatása lesz. A térdeplésre nem is fog rákerülni a sor, legalább az ön részéről nem. Haragszik?

– Nem. Csak folytassa. Szeretem, mikor oly nevetségesen eloquens. Magán jól fest az erkölcsösség.

Partos nem nagyon kapott a dicséreten. Megint előfogta ecsetjét és koronként oldalt nézve szép tanítványára, festés közben folytatta:

– Nem szeretek ily hosszan beszélni; önhittségnek látszik. De ha már elkezdtük s herczegséged kegyes meghallgatni, kiöntöm a szívemet. Mondja csak, herczegnő, milyen gyönyörűséget talál abban, hogy tönkreteszi hírnevét?

– Hirnevemet?

– Azt, Bécsbe érkezik, hol mint Montelione herczeg özvegye minden ajtót nyitva talál s ezen ajtók mellett elhalad, anélkül, hogy csak be is kukkantana. Az olasz nagykövetnél egyszer tett látogatást, azóta feléje sem néz. Inkább a consulhoz jár, mert az az apró szinházak apró nagyságait víg vacsorákra gyűjti; egy operette-tenorral, a ki még ostobább, mint hangjánál fogva lehetne, a czigányokhoz kísérteti magát; holdfényben kocsikáz a bankárvilág gavallérjaival, híres ujságírókkal sétál a Ringen. Az emberek arról disputálnak, hogy számos udvarlói közűl melyik dicsekedhetik kegyeivel; s mert egyikben sem tudnak megállapodni, majd nemsokára azt fogják mondani: Mindenki. Szóval, míg más asszony azon van, hogy lehető tiszta hírrel lehető sokat élvezzen, herczegséged mindent megtesz, hogy apácza-életet folytatva, ledér nő hírébe jusson.

– Apácza-élet! Hogy’ tudja?

Partos vállat vonva hallgatta e kihivó kérdést.

– Tudom, mondá, mert hetek óta naponként látom és hallom a herczegnőt és mert nem estem a fejem lágyára. Engem el nem ámít. A herczegnő a bűn szájhőse, olyan vasgyúrója a könnyelműségnek, ki mint a latin comoediabeli Bramarbas folyton emlegeti azon hőstetteket, melyeket – elkövetne. Pedig semmit nem fog elkövetni. Egy utczai kisasszony jobban adná Lucretiát, mint ön Messaliánt. Mondjon le erről a szerepről. Lássa, ha nem szeretném, nem mernék egy herczegnővel így beszélni, s ha nem ismerném jól, a megtiszteltetést, melyben kis nőmet látogatásával részesíteni szokta, bizonyára el nem fogadnám. Nem tudok mást képzelni, mint hogy szörnyen unatkozik, s a világi tisztesség ellen elkövetett apró rugdalózásokkal csak bátorságot akar magának csinálni, a gyakorlati ledérségre való bátorságot, melyre eddigelé nem tudott szert tenni. Ne tegye! Ne pazaroljon el oly jószágot, melyre valamikor igen nagy és sürgős szüksége leszen.

– Hogyan érti ezt? – kérdi a herczegnő élénken. Ajkai körül a gúny már régen eltünt, és feszült komolyság, sőt bágyadt szomorúság lépett helyére. Hangja rezgett, mikor e kérdést tette és Partos nyugtatólag fogta meg kezét.

– Eljön ám! – mondá biztatón, a hogy a gyermekeknek a karácsonfiát szokás igérni. Eljön bizonyosan, talán már közel is van. Minden pillanat meghozhatja Őt, a sors küldöttét, az ön reményeinek vagy félelmének tárgyát. Hogyan tudna előtte megállani, ha hozománya meg volna szegve, női természete meg volna hamisítva? Ön nem arra való, hogy ha szeret egy férfiút, hazudni tudjon neki. Oly csábítónak tetszik-e önre nézve, hogy majdan az első ember elé, a ki szívét hangosabb dobogásra készti, ily vallomással lépjen: «Kerestelek mindenféle tévúton, míg rád akadtam; most te vigy vissza a jó útra?» Hiszen nevetséges, hogy férfi létemre önnek prédikálok. De nem is erkölcsöt prédikálok én, hanem okosságot és őszinteséget. Ha már minden áron le akar térni a szokás és erkölcs ösvényéről, ha nem akar egy férfi eszménye, hanem csak szeretője lenni – Isten neki. De akkor tartogassa e boldog ember számára mind azt, a mit neki nyujthat: nem csak a gyümölcsöt, hanem a takargató lombot is, nem csak szépségét, hanem a hamvát is, a szeplőtlen nőiességet. Azt hiszi, hogy a jövő ezen embere jobban fogja önt szeretni, ha tudja, hogy nem áldozott neki semmit? Hiszen van olyan is; vannak emberek, a kik az asszonyban is, mint a vadban, a haut-goût-t szeretik. Az ilyenre vár? Reménylem, hogy nem. Rosszúl is járna vele, mert az igazi haut-goûtra a herczegnő nem fog szert tenni. Ön nem is fáczán, –

– Hanem liba, – mondá a herczegő nevetve. – Ön mindig szeretetreméltó.

– Igazán kár, herczegségeddel komolyan beszélni, – felelé a festő s visszatért vásznához. Bántotta a fordulat, melyet a hölgy a beszélgetésnek adott.

A szép asszony megint elkomolyodott. Merengve nézett Partosra, aztán odament, vállára tette kezét és halkan mondá:

– Nem kell haragudni. Igazán liba vagyok. Mondja meg őszintén: komolyan hiszi, hogy – eljön?

A festő mélyen nézett a komoly, halavány arczulatba, melyből a derült boldogságnak még lehetősége is mintha száműzve lett volna. Összefacsarodott a szíve, midőn e lankadt, kietlen vonásokban olvasott.

– Hisz jönnie kell, – mondá szintén halk hangon, mint a ki maga sem hisz jóslatában. – Csak kell, hogy éljen valahol az a megváltó lovag, a kire ennyi szépség várakozik. Csak aztán késő ne legyen.

– Késő? Bizony – máris elkésett. Évekkel, örökre! Hát azt hiszi, tanár, hogy olyan volnék, a milyen vagyok, ha még becsülném magamat? J’ai perdu l’estime de moi-même, voilà tout. Eh mit! Pfeif drauf!

Ő is visszatért festőpolczához.

– De az ég szerelmére, – kiáltá Partos bosszúsan, – mit vétett ön voltaképen? Hiszen lehetetlen, hogy csalódjam. Tisztességes asszonynak tartom! Bocsánat! Ez persze a legkevesebb, a mit egy herczegasszonyról mondhat az ember.

– Hagyjon nekem békét a maga herczegasszonyával, – fakadt ki türelmetlenül a hölgy. Nem vagyok én herczegasszony; talmi aristokrata vagyok. Atyám becsületes munkásember volt, a kinek okosabb tervei voltak velem. De én, liba, herczegnő akartam lenni, vagy nihilista, vagy más valami portentum. A könyveknek vagyok áldozata, melyeket faltam. Magam is akartam valamivé lenni, miután atyám gazdaggá tett. A selfmade woman! Én a magam alkotása vagyok. Hahaha! Gyönyörűen sikerült, mondhatom. Hogy mit vétettem, kérdi ön? Hát nem elég az, hogy Montelione herczegné vagyok? A római table d’hôte-nál azt a szegény öreg embert, kinek nevét viselem, elkaczérkodtam magamnak. Tudtam, hogy nincs benne két esztendőre való élet; tudtam, hogy vagyona elsülyed az adósság árjában; de nem tágítottam, míg férjem nem lett, mert herczegnő akartam lenni. S ezt egy tizennyolcz éves leány tette! Egy gyermek! És még becsüljem magamat!

Partos egy darabig elhallgatott. – Ez az egész? – kérdé aztán. – Nem szép dolog – de elvégre ön szép volt és gazdag s mindenesetre többet adott, mint a mit kapott. – Higyje meg asszonyom, – folytatá, erélyes homlokát ránczbaszedve, – kevés ember van a világon, a kinek nincsen semmi oka, önmaga vagy más előtt elpirulni. De azért szomorú volna lemondani az önmagunk becsüléséről. Emberek vagyunk. A viszonyok néha oly tömkelegbe sodornak, melyből a legbecsületesb lélek sem tud egyenes úton szabadulni.

Ezt Partos annyi meggyőződéssel mondta, hogy a herczegnőnél kevésbbé élénk eszű nő is kiérezhette, hogy tapasztalásból beszél.

– Ön is? – kérdé ámulva. – Lehetséges ez? Az ön lelkét is furdalná valami?

– Általánosságban szólottam.

– Magáról szólott. Bocsásson meg, indiscrét vagyok. De – mégse. Föltártam önnek egész valómat, mint jó barátnak. Ön szívemhez szólott, mint barátom, mint gyóntatóm. Úgy-e, ön azt bizonyítgatta, hogy egy-egy botlás miatt nem kell mindjárt beadni a kulcsot, hogy az ember kiküzdheti újra az önmaga iránti respectust? Jó; hajlandó vagyok kisérletet tenni, ha megmutatja, hogy mikép járt el ön? Oly derék és jóravaló ember mivel vádolhatja magát? Nem lehet az oly rettenetes dolog, hogy rám ne bízhatná. Elmondja?

Partos mosolygott. – Egy cseppet sem rettenetes, – mondá, – de nem szeretném elmondani.

– Tehát semmi rossz dolog? – kérdé a szép asszony.

– Semmi rossz. Inkább jó szándék. De gyávaság – nem, csak félénkség a kivitelben az, a mit szememre hányhatok. Kérem, ne tegyen több kérdést.

– Nem teszek. De találgatnom szabad. Tudom, hogy ki lebegett szeme előtt, midőn azt mondotta, hogy mindenki lehet olyan helyzetben, hogy valaki előtt elpiruljon. Portenstein herczegre gondolt.

Partos türelmetlenül felelt:

– Herczegségednek még most is e rangtársán jár az esze, a kivel állítólag sohasem beszélt. Annyit kérdezősködött utána s én mindent elmondtam, a mi érdekelhette. Megrajzoltam jellemét, gondolkozásmódját s megmondtam azt is, hogy nagy fájdalmamra ez ismeretséget – mondhatom: e baráti viszonyt – meg kellett szakítnom.

– De hogy mi okból tette, azt soha sem akarta megmondani.

Partos, e megjegyzést hallatlanná téve, így folytatá:

– Elmondtam, hogy elvesztettem nyomát, mint ő az enyimet s hogy remélem, hogy soha sem fogunk többé találkozni. S mikor kívánságának eleget tettem volt, kértem herczegségedet, ne szóljunk többet e tárgyról. Herczegséged megígérte…

– Meg – de eszem ágában sincs megtartani ez ígéretet. Eh, mit! Ide jöttem Európa legdélibb pontjáról ebbe a hideg Bécsbe, csak hogy mindent megtudjak, a mit ön a herczeg felől tud. Palermóban észrevettem, hogy fordúlt meg ön hirtelen, hogy irult-pirult, midőn a Montelione-parkban véletlenül rábukkant. Ön ezt fölindulásával magyarázta, melyet az elhagyott jóbarát hirtelen föltünése okozott, a kitől haragban vált meg. De magát a haragot, a szakítás okát és folyamát nem akarta elmondani.

– Herczegséged meg fogja engedni, hogy erről most is hallgassak. Nem vagyok híve a gyónásnak.

– De meghallgatta az enyimet.

– Sohasem bátorkodtam kérdezősködni. Még az iránt sem, hogy mi oknál fogva érdeklődik azon férfiú iránt.

– Hát elmondom.

– Nagyra becsülöm a herczegnő kegyét, de le volnék kötelezve, ha e tárgyban nem tisztelne meg bizalmával.

A herczegnő ajkait harapta. Bizony, a festő magaviselete e perczben elég rideg volt, és oly természetre, mint Montelione herczegasszonyé volt, sértőleg is hathatott.

De a herczegnő elnyomta érzését és azzal az udvariassággal, mely bizonyos körökben gorombaság, könnyedén meghajtotta fejét.

– Barátomnak tartottam a tanár urat, – mondá. – Bocsássa meg elbizakodásomat. Nem fog ismétlődni.

Az ajtó felé indult, midőn belépett Tessen báró.

VIII. (Hogyan történt?)

Tessen kiérezte azt, a mit minden okos ember kiérez, mikor oly szobába jön, a hol ketten bizalmasan feleseltek. Ily helyen annál hűvösebb a levegő, mentül hőbb volt a tusa, s a feszültség annál feltünőbb, minél fesztelenebbül akarják leplezni. A báró, a ki sokkal gyöngédebb természetű okokra gondolt, mint a melyek valósággal fenforogtak, mint igazi világfi azzal sietett a helyzeten könnyíteni, hogy egy ugrással in medias res rohant, Partosnak másnapra bejelentvén «legujabb barátját,» Portenstein Erik herczeget. – Megbocsát, – tevé hozzá, – hogy bejelentés nélkül jöttem. De mikor magam is mást jelentek be, – de mi lelte magukat?

E fölkiáltást a báró a legnagyobb discretio mellett sem volt képes elnyomni. A kiket ő ez új tárgy hirtelen fölvetésével ki akart segíteni a zavarból, azok szobrokká kövülve álltak előtte, merev tekintettel, egymásra bámulva.

Partos előbb tért magához.

– Nem csalódik? Portenstein Erik herczeg?

– Úgy van. Portenstein Erik herczeg. Mi ebben oly különös? Egyptomból érkezik – véletlenül találkoztunk. Talán ismeri?

Partos új kérdéssel felelt.

– És azt mondta, hogy engem, Partos Oszkárt, akar meglátogatni?

– Úgy van, önt, Partos Oszkár tanár urat. De mit csodálkozik ezen? Hiszen úgy tesz, mintha tanuló volna a festő-egyetemen, nem pedig egyik híres professora.

– Jó, jó – de hogy egy Egyptomból érkező utas az én nevemet ismerje, az mégis feltünő.

– Megengedem. De nem is a neve tünt fel neki, hanem festménye, az «Önimádat» a kiállitáson. Sajátságosan meghatotta. Persze, személyes vonatkozás is volt a dologban. Azt mondta, hogy a festmény modora oly valakire emlékezteti, a kivel barátságos viszonyban élt, egy fiatal festőre, a ki – sajátságos! – szintén Oszkár volt. Kister vagy Küster…

– Küstner Oszkár, – mondá Partos és félre téve ecsetjét, föl s alá járt a műhelyben.

Tessen csodálkozva nézett a herczegnőre, ki a maga részéről le nem vette szemét Oszkárról. A halványság és lankadtság eltüntek a szép asszony arczáról. Kipirúlt arcza, szikrázó szeme egészen más nőt mutattak…

Tessen ámulva nézte a föl s alá rohanó Partost.

– Ön ismeri Küstner Oszkárt? – kérdezé.

– Mint magamat, felelé Partos keserűen. Aztán félig magában folytatá: – Mit bámulok? Hiszen egyszer meg kellett ennek történnie. Hideg vér, hideg vér.

Tessen előtt kezdett valami derengeni.

– Saperlipopette! – kiáltá, homlokára csapva tenyerét. – Ez szép história. Akkor talán méltóztatik ismerni a híres Spadaro Carmelát is?

Partos ökölbe szorított kezekkel rohant a báró felé.

– Hogy ismerem-e? – dörgé. – Igenis, ismerem. Talán azt gondolta az úr, hogy el fogom tagadni? Feleségem!

A báró meghajtotta magát.

– Gratulálok, – mondá. – De azért nem kell úgy kiabálni. Persze, már tegnap is eltalálhattam volna. – S azzal a közvetlenséggel, mely a bécsi ember ajkára nevezetes pillanatokban mindig bécsi kifejezést csal, fölkiáltott: – Verfluchtes Kaffeehaus!

Partos megint föl s alá rohant, mint oroszlán, ki először van a kalitban s minden vasrúd között kibuvót keres.

– Zu dumm, – mondá végre ő is, bécsiesen. – A dolog nem olyan tragikus.

– Én is a mondó volnék, – jegyzé meg Tessen némi félénkséggel.

– Tehát a herczeg önnek mindent elmondott? Ez hasonlít hozzá.

– Mindent, a mit tudott. De hogy kegyed Küstner és hogy neje született Spadaro Carmela, arról a legkisebb sejtelme sincs.

– Óh! Hisz méltóságod maga is csak tőlem tudta meg. Milyen ostoba vagyok! De a rossz lelkiösméret mindig ostoba.