XVI. Epilogus.

Be kell érnünk a találgatással. Vissza fog-e térni valaha? Lehet, hogy a multba utazott s bejutott a csiszolatlan kőkorszak vérivó, szőrös vadjai közé; vagy a krétakori tenger feneketlenségébe; vagy a Jurakorszak óriás gyíkfajtái közé. Talán most valami pleziozaurus-szal telt oolitkorálzátonyon jár-kel, vagy a Triász-kor elhagyott sóstengereinek partján. Lehet az is, hogy a jövőbe utazott, valami közelebbi korszakba, ahol az ember még ember, de a mi korunk talányai nem talányok többé s a mai kínos problemák már meg vannak oldva. Az emberi faj férfikorába, mert ami engem illet, nem hihetem, hogy a fejlődésnek az volna a betetőzése, amelyet az időjáró lefestett. Ő, tudom – mert sokszor beszélgettünk e kérdésről még az időgép megszerkesztése előtt – örömtelenül látta az emberi faj haladását, s a czivilizácziót bolondos magasbatornyosuló alkotásnak tekintette, amely elkerülhetetlenül össze fog omlani s végül maga alá temeti építőit. Ha ez igaz, számunkra akkor nincs egyéb hátra, mint hogy éljünk úgy, mintha ez nem volna igaz. De előttem még mindig üres sötétség a jövő, melynek ismeretlen homályába itt-ott vet csak egy-egy halvány sugarat az időjáró története. S vigasztalásomra van két furcsa fehér virágszálam – hervadt, megbarnult, törékeny, összezsugorodott – bizonyságul annak, hogy amikor megszűnt már az értelem és az erő, élt még akkor is az emberi szívben a hála és a kölcsönös gyöngédség érzete.