XII. AZ EZREDÉV.

Löw Immanuel szegedi főrabbi egy pompás kötetben gyűjtötte össze nyolcz beszédét és «Az ezredév» czím alatt kiadta. Zsidó egyházi szózatok ezek, tele rationalismussal s nem annyira vallásos áhitatra és erkölcsi megújhodásra buzdítják a hallgatóságot, mint inkább a hazaszeretet tolmácsai. A zsidóság hálája a keblére ölelő haza iránt. A zsidóság ragaszkodása a magyar nemzeti szellemhez, tüntető kifejezése a magyar érzésnek és gondolkodásnak. A könyv elejétől végig oly szép honszerető nyilatkozatok gyűjteménye, a minőket mondott Kiss Áron püspök vagy Erdély igazságügyminister Munkácson és számos más jelesünk a kiállítás és a millennium ünnepélyein.

Rendesen kik mondották e beszédeket? Jóízű, egészséges, kedélyes realisták, a nemzeti szellem síma, nyájas apostolai, ugyanazok, a kik jó barátjai Bánffynak, Széll Kálmánnak, Wekerlének, Szilágyi Dezsőnek, Hegedűs Sándornak, Falk Miksának, Gajárynak, Lánczy Leónak, édes jó pajtásai a sok vicinálistának, bankigazgatónak, részvénytársasági tanácsosnak, számos buzgó főispánnak, számtalan léha, élvhajlász, zsebelő, és könnyűvérű realistának. Vagyis a mit Kiss Áron, Erdély és a többiek mondottak, nem egyéb, mint a mit Bokross Elek, Fenyvessy, Münnich, Miklós Gyula és a többi a legjámborabb szavazóig mondott volna.

E beszédekben annyira lángoló kitörése van a hazaszeretetnek, a minőt nagy ritkán van szerencsénk olvasni. E lángot látva, mindjárt fölmerül a kérdés, vajjon igazat beszélnek-e a szónokok?

Ismerjük őket, látjuk tetteiket, tanúi vagyunk mindennapi érzésöknek, gondolkodásuknak. Ez a látásunk, tapasztalásunk nem tanít másra, mint hogy az ünnepelt szónokok a legkitünőbb realisták, kifogástalan modorú emberek, a kor szellemének igazi képviselői.

De az erkölcstan arra tanít bennünket, hogy egy erős érzelem annyira uralkodik az emberen, hogy egész viselete elárulja; hogy a magasztos hazaszeretet nem fér meg az anyagisággal, a léha érzékiséggel, a féktelen individualismussal, a nyomorult önzéssel, az általános zsebeléssel.

Azt azonban még sem lehet föltenni, hogy e jeleseink nyiltan hazudjanak, oly érzelmeket mutassanak, melyeket nem éreznek és így bennünket jámbor hallgatókat rászedjenek.

Nem, ezek az urak nem hazudnak, nem akarnak bennünket rászedni. Én elhiszem, hogy a mit Kiss Áron vagy Erdély minister mondott, azt igazán érezte.

De akkor a régi erkölcstannak, az eszményi morálnak nincs igaza: az emberben legalább egymásután vagy talán egyszerre is, uralkodhatik az egyetemes iránti lelkesedés meg az anyagiság és érzékiség individualismusa. Az egyik perczben rajongunk az egyetemesért, a másikban anyagi és társadalmi előnyökért áldozatul dobjuk a köz, a haza, a nemzet legszentebb érdekeit, szavazatunkkal, beszédünkkel támogatjuk a romlottság, az erkölcsi bomlás, a léhaság követeléseit.

Pedig én azt hiszem, hogy a régi eszményi erkölcstannak mégis igaza van a maga idején; ez a két érzelem: hazaszeretet és a realis idők individualismusa kizárja egymást. Az egyik a köz, a másik az egyed érdekeit tartja szeme előtt.

Ez azonban még nem magyarázza meg a mi individualistáink lángoló hazaszeretetének örökös emlegetését. Mert ha nem fér meg a két lelki állapot, akkor nem mondhattak igazat.

És én újra mondom, hogy igazat mondanak, nem füllentenek, nem akarnak bennünket rászedni.

Tehát akkor a hazaszeretet fogalmának kellett megváltozni? A hogy Kisfaludy Károly, Kölcsey Ferencz, Vörösmarty Mihály, Széchenyi István, Deák Ferencz a régi idealisabb napokban felfogják a hazát, ez teljesen elüt a mi realistáink édes, kedves hazaszeretetétől. Azoké nem fért volna meg a mai individualismussal; mostani ünneplő szónokainké azonban nagyon összefér. Azoknak a haza magasztos szent fogalom, melynek javára minden óránkat, minden perczünket, önmagunkat és csalándunkat fel kell áldoznunk, ha úgy kívánja a sor; a mi realistáinknak pedig a haza egy kitűnő, igazán becsülni való fejős tehén, melynek teje táplál mindnyájunkat, de különösen jeleseinket. Nemzeti szellemű, magyaros, régi jó fajú tehén e haza, melynek semmi köze fejőinek erkölcséhez, becsületéhez, tisztességéhez, egy szóval morális felfogásához. Mindegyik lehet frivol individualista, önző, zsebelő kópé, a ki szereti hazáját, a fejős tehenet, mert jól táplálja. Ezek a jól táplált hazafiak azután lángoló lelkesedéssel magasztalják a fejős tehenet, akarom mondani a hazát és nincs igazunk, ha megtagadjuk tőlük az érzés igazságát.

Löw Immanueltől sem akarjuk megtagadni, hogy igazán szereti hazáját. Az ő helyzete azonban kényesebb. Ő egy híres rabbinak derék, buzgó realista gyermeke, tehát izraelita. Kitűnő és elég magyaros szónok. Mint zsidó ahhoz a fajhoz tartozik, mely az ország északkeleti részét nem tekintve, bámulatosan elmagyarosodott, harmincz év alatt beszédében teljesen magyar lett. Ügyes, tehetséges munkása az irodalomnak, művészetnek, tudománynak s majdnem kizárólagos vezetője a hírlapi sajtónak és kereskedelemnek. Negyven év óta a realis gondolkodás fokozatos gyarapodása mellett e faj magyarosodását kiváló előnynek, a magyarság kitűnő támaszának tekintettük.

Igaz ugyan, hogy a zsidó egyéni szervezeténél, páratlanul józan gondolkodásánál fogva kevés kivétellel csak kormánypárti vagy anarkhista lehet; de általános magyar szempontból tekintve szerencséseknek tartottuk magunkat, hogy a legfélreesőbb pontokon is egy-egy teljesen megbízható híve van a magyarságnak.

Most azonban változik az emberiség érzése, gondolkodása. Jelentkezik a szélső idealismus, mikor kisebb-nagyobb mértékben az egyetemesért kezdünk rajongani. Lesznek közöttünk vakbuzgók, a szentség lehétől áthatott egyének, lesznek szelidebb, engedékenyebb jellemek, de általában mindnyájunkat át fog hatni öt-tíz év alatt a tekintélyi vallás és eszményi morál tisztelete.

Szerencsétlenségére a zsidó faj, ez a rationalista nép, nem tud belé menni e lelki állapotba. A sémi, a török-tatár, a sárga faj, a czigány stb. úgy látszik a haladás egy hullámának se az elejét, se a végét nem tudja magáévá tenni. A realismus alatt materialista lesz, a ki nem szállhat le a mysticismusba; az idealismus elején kelletlen lelkiállapotba jut, többé-kevésbbé rosszúl érzi magát s kivált az árja fajok kegyetlenűl gyűlölik, azért rendesen erősebb vagy gyöngébb üldözésnek van kitéve. Ilyenkor hiába francziásodik, németesedik vagy szlávosodik el a zsidó, ez nem menti meg a kisebb-nagyobb nyomástól. Öt-tíz év alatt nálunk sem lesz különben. Most a hírlapírók háromnegyede izraelita, tíz év múlva jó lesz, ha egy negyede e fajból kerűl ki. Vagy úgy tesznek mint Heine, a ki rajong Schlegelért s áttér a keresztény hitre.

Vigasztalásukra legyen mondva, negyven-ötven év múlva újra izraelita honfitársaink foglalják el a napisajtó íróasztalait, ismét ők lesznek a leleményes interjuvolók, velök gyűlik meg a rendőrség baja, mikor mindenütt jelen akarnak lenni. Addig azonban sok víz foly le a Dunán.

Mikor a szép, jó és igaz eszméje, melyek az idealismus alatt egyesűlnek, annyira elválnak egymástól, hogy erőre kap a rationalismus és skepticismus; a gazdaság terén háttérbe szorul az oeconomismus, az agrarismus és lábra kel a szabad verseny; az irodalomban fogy, apad az egyetemes tisztelete és a színpadon nem csupán az individuum kudarczán nevetünk, hanem kikezdjük az egyetemes képviselőit, az atyát, a férjet, a főnököt, a papot, stb.: akkor újra beállanak zsidó atyánkfiainak aranyos napjai.