Front matter

KULTURA és TUDOMÁNY

AZ EMBER HELYE A TERMÉSZETBEN

IRTA LENHOSSÉK MIHÁLY dr.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1915

AZ EMBER HELYE A TERMÉSZETBEN

IRTA

LENHOSSÉK MIHÁLY dr.

AZ ANATOMIA NY. RENDES TANÁRA A BUDAPESTI EGYETEMEN

HAT ÁBRÁVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1915

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

Bevezetés.

Nevezetes kis könyv érte meg 1913-ban félszázados jubileumát: Huxley Th. H. híres értekezése «Az ember helyéről a természetben».1) Ennek a könyvecskének az ad szinte történelmi jelentőséget, hogy ebben tárgyalja Huxley először az ember származásának és az állatvilághoz való viszonyának nagy kérdéseit Darwin tana értelmében. Maga az a szinte szállóigévé lett kifejezés is, hogy «az ember helye a természetben» ebből a jeles értekezésből kelt szárnyra.

Huxley ezzel eléje vágott Darwinnak, aki négy évvel előbb, 1859-ben megjelent első alapvető művében2) az ember származását nem érintette, még pedig, miként egy későbbi munkájának előszavában3) mondja, azért nem, mert félt attól, hogy e kényes ügy felvetésével növeli a tana elleni elfogultságot. Csak jóval későbben, 1875-ben szánta reá magát Darwin, hogy kifejtse nézeteit erről a kérdésről,4) évekkel, miután már nemcsak Huxley, hanem mások is, mint Rolle (1866), Haeckel (1866–68), Büchner (1868) kiterjesztették az ő elméletét az emberre is.

Huxley óta az a nagy probléma, melyet a jeles angol biológus «a kérdések kérdésének5).» nevez, hogy mi is hát voltaképen az ember, honnan jön s milyen viszonyban van a körülötte élő szerves világhoz, állandóan foglalkoztatja az ember kutató és tépelődő elméjét. S valóban lehet-e ennél magasztosabb célja, méltóbb tárgya a mindent kutatásai körébe vonó tudománynak és bölcselkedésnek? Ámde itt is elénk tárul a nagyratörő emberi igyekezetek közös sorsa: a korlátozottság. Az ember valami nagy célt tűz maga elé s első felbuzdulásában azt hiszi, hogy azt, bár ereje megfeszítésével, de egyenes úton el is tudja majd érni. S ime már az első lépések után eléje tornyosulnak a nem várt, legyőzhetetlen nehézségek. A kishitű visszafordul, a vakmerő nekivág az akadálynak, de vesztére, mert csakhamar zátonyra jut; az okos, számbavéve az adott körülményeket, megkerüli az akadályt s így, bár kerülő úton is, de mégis csak célhoz ér; igaz ugyan, hogy az elért eredmény sokkal szerényebb keretű a célba vett feladatnál, sőt legtöbbször messze elmarad mögötte.

Az ember, mint értelmi lény.

S így vagyunk azzal is, ha arra a kérdésre keressük a megoldást, hogy milyen polcot foglal el az ember a természetben? Mi az ő igazi rangja a mindenségben? Mindjárt fennakadunk egy nagy kérdőjelen: az ember értelmi egyéniségének, erkölcsi természetének problémáján. Hogyan értékeljük azt az óriási űrt, ami kétségtelenül elválasztja ennek a gondolkodó, elmélkedő, szellemével a nagy mindenséget átfogó és saját egyéniségének mélyébe hatoló, erkölcsileg a jót és rosszat megkülönböztető lénynek lelki világát az állati lélek kezdetleges megnyilvánulásaitól? A természettudománynak és bölcselkedésnek egy radikális iránya könnyű szerrel végez ezzel a kérdéssel: nem fogadja el ezt a nagy űrt s megelégszik annak a kijelentésével, hogy az emberi értelem csak fejlettebb alakja az állatokon észlelhető szellemi tüneményeknek. Az ember és a legmagasabb emlős állatok psychéje közt csak azért látszik olyan nagynak a hézag, mert a közbeeső alakok kihaltak. Nem is biztosít a lelki műveleteknek valami különleges helyet a szervezet működései között. A lelkiek tüneménye is csak szervi működés, «a neuronok életműködésének összesége» (Haeckel), épen olyan valami, mint a szervezet többi testi működése, s minősége és megnyilatkozása épúgy, mint a többié, egyedül csak a maga életműszerének alkotásától, helyes vagy helytelen anyagcseréjétől s a reá kívülről ható energiáktól függ. S van sok ember, aki azt hiszi, hogy ezzel csakugyan meg is oldotta, el is intézte a lelki élet ügyét.

Ha a lelki élet mivolta az agyműködés szóval ki volna merítve, akkor az ember szereplése az élet színpadján csak amolyan gépies folyamat volna, mint valamely felhúzott óramű mozgása, s mindaz, ami cselekvéseinket az önálló választás, a szabad elhatározás érzése alakjában kíséri, csak jelentéktelen, csalóka egyéni érzés volna, csak melléktüneménye, következménye s nem oka a fizikai ok és okozat törvényszerűsége szerint előre megszabott cselekvéseinknek.

A lelki élet autonómiája.

Ámde minden érzésünknek, egész valónknak s józan ítéletünknek is fel kell lázadnia a lelkiek világának e rideg, vigasztalan mechanikai felfogása ellen. Hogy az az ember, aki az anyag törvényeit kutatva, az anyag fölé emelkedik, aki tud szeretni, gyűlölni, a jóért, szépért lelkesedni, ennek a bonyolódott kulturának a megteremtője csak értelmetlen báb, gépiesen működő mechanizmus legyen, melyet csakis belső szerkezetének törvényszerűsége s külső hatások ingere mozgat ide-oda, mint egy dróton mozgatott bábot; hogy egész öntudatunk a maga érzelmi világával és erkölcsi törvényeivel egy nagy illuzió legyen, azt csak az tudja elhinni, aki az egyoldalú doctrinär gondolkozás révén elvesztette ebben a kérdésben a dolgok tárgyilagos megfigyelésére és megítélésére való tehetségét. A kultura haladásával az emberi értelem és akarat, az emberi egyéniség mint figyelmen kívül nem hagyható önálló tényező jelenik meg a világesemények alakulásában. Ezt a tényezőt egészen kikapcsolni a természet háztartásának számottevő, önálló erői közül épen olyan önkény, mint a legkalandosabb filozófiai rendszer fantazmagorái. A lelki életet sem a fizika, sem a chemia törvényeiből, de még az életnek e törvényekből meg nem fejthető tüneményeinek analógiájából is megmagyarázni nem lehet. Saját autonómiája van a léleknek, s az, hogy ennek a mivoltát még nem ismerjük, hogy róla fogalmat sem alkothatunk magunknak, még nem ok arra, hogy tagadjuk, hogy nem létezőnek tekintsük.

Ignoramus!

Igaz, hogy ha ennek az autonómiának kézzel fogható tényéről tovább elmélkedem, nem tudom azt összeegyeztetni más, szintén a bizonyosság ismertető jeleit magukon viselő tényekkel, aminő a szellemi működések törvényszerű kötöttsége az anyaghoz, függő viszonya az agyvelő alkotásához és ép vagy kóros állapotához, fejlődésének párvonala az agyvelő fokozatos kialakulásával az állatvilágban s az ember egyéni fejlődésében, továbbá az öntudat valamennyi, érzékszerveinkkel felfogható megnyilvánulásának megszünte az öntudat szervének elpusztulásával. Ime a nagy diszharmónia! De az ellenmondás bizonyára nem a dolgok velejében van, mert a természet nem ismeri a visszásságot, az minden részében összhangzatos, hanem a disszonancia a mi becsvágyunk és másfelől tudásunk és értelmi tehetségünk korlátozottsága között van. Az emberi lélek rejtélyéhez érve, az emberi értelem eljutott a maga végső korlátaihoz, egyikéhez azoknak a nagy kérdéseknek, amiket Dubois-Reymond6) a hét nagy világrejtvénynek nevezett, amik Weismann szerint7) a határt jelzik a tudás s a hit világa közt.

Ime, látjuk, hogyan fonódik össze a természettudománynak egy kérdése a bölcselkedésnek egy nagy problémájával. Ha eredménnyel akarjuk kutatni az embernek a természetben elfoglalt helyét, ki kell kapcsolnunk ezt a kérdést a tárgyalás menetéből, meg kell kerülnünk az elénk meredő nehézséget. Az emberproblémának s az emberi lélek mibenlétének metafizikai részét a bölcselőnek engedve át, az embert csak a természettudós szemével kell vizsgálnunk, vagyis őt tisztán csak mint a Föld felszínét ellepő élőlények világának egy tagját kell szemügyre vennünk. Csak ezzel kapunk eredményt igérő alapot természetének megvizsgálására.

Az ember, mint az állatország tagja.

Ezt az alapot már a klasszikus ó-kor is megtalálta, mely a Földet ugyan a mindenség középpontjává avatta, de a Földön élő embert belesorozta az állatvilág közösségébe. Ez a felfogás szólal meg abban, midőn Aristoteles az embert «zoon politikon»-nak, társas állatnak nevezi, ez a felfogás volt annak az alapja, hogy az emberi test szerkezetének és működésének megismerésére a régi tudósok jóformán nem is tartották szükségesnek magának az emberi testnek a belső megvizsgálását, hanem beérték az emberhez közelálló állatok boncolásával. A középkor ismét kiragadta az embert ebből a kapcsolatból és szinte szembe helyezte a természettel. A nagy Linné állította be ismét helyesen az ember képét, midőn őt 1735-ben «Systema naturae» című művében a majmokkal, félmajmokkal és denevérfajtákkal a Főállatok (Primates) rendjévé olvasztotta egybe.

Azt, hogy az ember az ő testisége s lelki életének legelemibb alapvető folyamatai szerint is az állatországba tartozik, hogy tagja az emlősök osztályának, a művelt embernek ma már bizonyítani nem kell. Hiszen minden tudomány, mely az emberi test szerkezetével és ép és kóros életműködéseivel foglalkozik, csak ezt bizonyítja. Az emberi szervezet egész külső idomában s belső felépítésében az állati típust viseli magán. Nincsen olyan különleges szerve az embernek, mely a hozzá közel álló lényeken meg ne volna. Különbség van elég, de az eltérések inkább csak fokozatbeliek s nem oly természetűek, hogy áthidalhatatlan határt vonnának az ember és az állat közt: kisebbek, mint aminőket gyakran a rokon állatok között látunk. Testének mikroszkópi alkotása is azonos az állatokéval: ugyanaz a protoplasma, ugyanazok a szövetek, ugyanazok a sejtféleségek építik fel s fejlődése is minden lényeges mozzanatában megegyezik a magasabb emlősökével. Az ember fejlődése is, épen úgy mint minden többsejtű állaté, a megtermékenyített petesejtből veszi kiindulását s ugyanazokon az első alapvető folyamatokon: a barázdálódáson, a csiralemezek és ősszervek képződésén át jut el a végleges szervek kialakulásának állapotáig. A fiatal, például négy hetes emberi magzat külső testidomában annyira hasonlít egy ugyanolyan fejlődésfokon levő emberszabású majommagzathoz, például a gibbon-magzathoz, hogy szinte nehéz őket megkülönböztetni egymástól.8) Ugyanazt mondhatjuk szervezetének működéseiről is, ha az alapvető folyamatokat vesszük tekintetbe: hisz az emberi élettannak egyik legfontosabb kutató eszköze az állaton végzett kísérlet. S végül megvan a megegyezés a kórtan terén is. Nagyjában ugyanolyan módon felel az ember szervezete is az épségét fenyegető hatásokra, mint a magasabbrendű állatoké; ezért használhatja fel a kisérletező kórtan az állatokon végzett kísérletek eredményeit az emberi kórtan homályos kérdéseinek felderítésére.

Ember és majom.

Azt is tudja mindenki, mert hiszen szemmel látható dolog, hogy a mostan élő állatok közül a majmok állanak az emberhez legközelebb,9) s a majmok közül azok, amelyeket épen az emberhez való hasonlatosságuk miatt emberszabású majmoknak neveznek. Ezek: a gorilla, a csimpánz, az orangután s a legtöbb szerző szerint még a gibbon is. Ezek a majmok már külső megjelenésükkel, egész viselkedésükkel mintha csak torzképei volnának az embernek, ami csak a közeli rokonságot bizonyítja. Arról, hogy közülök melyik közeledik leginkább az emberhez, eltérők a vélemények. Nagysága, külső alakja, testarányai, viselkedése, spermaszálainak minősége s agyvelejének alkotása szerint is (Bolk)10) kétségtelenül leghasonlóbb az emberhez a gorilla, mégis a legtöbb szerző (Keith, Sarasin, Waldeyer, Selenka, stb.) az anatómiai viszonyok, különösen pedig a koponya és medence idoma és fogazata alapján inkább a csimpánznak ítéli oda az elsőséget. Az orangután már valamivel távolabb áll tőlünk. Egyenes testtartásával a gibbon jut legközelebb az emberhez; csakhogy ez a majom egyebekben, különösen óriási felső végtagjaival, csak egy métert elérő nagyságával, fargumóival, egyszemölcsű veséjével, stb. lényegesen eltér az embertől, amiért némelyek (Weber, Matschie, Martin, stb.) nem is sorozzák az anthropoid majmok közé. Valójában úgy áll a dolog, hogy egyik tekintetben az egyik, másikban a másik férkőzik közelebb a mi fajunkhoz. A hasonlatosság nagyobb, ha az emberszabású majmok fiatal példányait vesszük szemügyre.

Érdekes Serginek (1908) és Klaatschnak (1910) az a nézete, hogy az afrikai szerecsennek s az ausztráliai őslakónak, különösen pedig a kihalt neanderthali embernek a két afrikai emberszabású majomfajta: a gorilla és a csimpánz a legközelebbi rokona, míg az ázsiai népfajoké, különösen a malájoké, a Borneóban és Szumatrában élő orangután. A mai európai rasszokra nézve a két szerző véleménye szétágazik. Klaatsch őket inkább az ázsiai népfajokkal s ezzel az orangutánnal hozza rokonságba, míg Sergi őket Homo eurafricanus néven az afrikai népfajokkal s a gorillával kapcsolja egybe.

A majmokkal való közeli rokonságunkat meggyőzően tanusítják a vér bizonyos reakcióiban megnyilvánuló viszonyok. Volt idő, nem is olyan régen: a mult század 70-es éveiben, amikor azt hitték, hogy nagy vérveszteségek esetén azzal lehet segíteni az emberen, hogy valamely magasabbrendű emlősállat vérét bocsátjuk az ereibe. Kiderült, hogy ez nagy tévedés, mert amiként különösen Friedenthal11) (1900) és Uhlenhuth12) (1904, 1907) vizsgálatai óta tudjuk, az állat vére méregként hat az emberére s az egyik állaté is a másikéra, mert benne haemolysist okoz, vagyis feloldja a vér legfontosabb alakelemeit, a vörös vérsejteket. Csak a nagyon közeli rokon állatok vére nincs ilyen káros hatással egymásra. Ha a házinyúl vérsavóját például a macska ereibe fecskendezzük, az állat meghal, de már a ló és szamár, a vaddisznó és sertés, a kutya és farkas, a patkány és egér vérét bátran összekeverhetjük, a vörös vérsejtek kárt nem szenvednek. Hogyan viszonylik e tekintetben az ember és a majom vére? Friedenthal vizsgálatai szerint a legtöbb majomra vonatkozólag a két vérfajta egészen idegen egymáshoz: ha az ember vérsavóját a majom véréhez keverjük, a vörös vérsejtek benne elpusztulnak. Kivételt tesznek azonban az emberszabású majmok (csimpánz, orangután, gibbon): ezeknek a véréhez bátran hozzákeverhetjük az ember vérsavóját, a vérsejtek kárt nem szenvednek.

De a vér rokonságának vizsgálatára ma már a vér és vérsavó egyszerű összekeverésénél sokkal érzékenyebb módszereink vannak. Ilyen különösen a Bordet-féle 1898 praecipitinreakció, mely röviden összefoglalva a következőkből áll: A állat bőre alá B állat vérét fecskendezve, A állat vérsavója arra a tulajdonságra tesz szert, hogy B állat vagy hozzá rokon állat véréhez keverve, benne csapadék képződését okozza, míg idegen állat véréhez adva a savót, e tünemény elmarad. E reakció oly rendkívül érzékeny, hogy a megvizsgálandó vér még 100,000-szeres higításban is adja, s hogy sikerült azt még 60 évesnél régibb emberi vérnyom oldatán is kimutatni. Uhlenhuth-nak (1904) a nagy érdeme, hogy először használta fel ezt a módszert az egyes állatok s különösen az ember s a majmok közötti rokonsági fokozat megállapítására. De e tudós kutatásainál sokkal nagyobb arányúak az angol Nuttall tanulmányai13) (1904), aki az emberen kívül 900 állatfajta, köztük 45 féle majom «biológiai vérreakczió»-ját vizsgálta meg. A két tudós vizsgálatainak egybehangzó eredménye az, hogy az emberszabású majmok valóban igen közeli rokonaink: az ő vérük, az embervérrel megvizsgálva, ép úgy adja a jellemző erős csapadékot, mint akárcsak magának az embernek a vére. De kiderült, eltérőleg Friedenthal eredményeitől, hogy ezenkívül rokonsága van az ember véréhez, de már sokkal csekélyebb fokban, a többi majom vérének is, s általában véve úgy látszik, bizonyos fokozatosság van ebben a tekintetben is. A vér szérumreakciói is csak azt bizonyítják, hogy legközelebbi atyánkfiai az emberszabású majmok, távolabbiak az ó-világi majmok. A lemurok (félmajmok) vére Nuttall kisérleteiben egyetlen egy esetben sem adta a csapadék-reakciót. A vérreakcióról tudjuk ma, hogy az tulajdonképen fehérje-reakció s nemcsak a vérre jellemző, hanem épúgy adja azt a test minden szövetnedve. A reakció jelenlétéből azt következtethetjük, hogy a két megvizsgált rokon állat protoplasmájának atom-csoportosulása hasonló.

Az emberszabású majmokkal annyi közös vonása van az embernek sok más egyéb tekintetben is, így különösen a szőrözet, a növekedésbeli viszonyok, a spermaszálak,14) a méhlepény s a köldökzsinór fejlődése tekintetében, hogy Selenka és Friedenthal15) szerint az embert az emberszabású majmokkal közös csoportba kell összefoglalni s ilyennek alakjában kell szembeállítani a többi majommal. Ma is nagyjában helyesnek ismerjük még, habár a szervezetnek nem minden részletére vonatkozólag, Huxley (1869) pithecometra-törvényét, vagyis azt a tételt, hogy az emberszabású majmokat az embertől csekélyebb különbség választja el, mint az alacsonyabbrendű majmoktól.16)

Származástan.

De ez a nagy hasonlatosság a mai tudománynak már mást jelent, mint csak véletlen alakbeli megegyezést, «rendszerbeli rokonság»-ot. Több ez annál: kifejezése a közös származás kapcsainak, a genealógiai együvétartozásnak. Ma a tudomány már, mondhatni, az egész vonalon a származástan álláspontján áll. Akik ezt a tant merőben légből kapott, bizonytalan föltevésnek tüntetik fel, s válságát és közelgő csődjét hirdetik, azok helytelen képet adnak a tudomány mai állásáról s az általános tudományos felfogásról. A valóság az, hogy a legilletékesebb tudósok, vagyis az emberi, állati és növényi szervezet igazi ismerői és kutatói s hasonlóképen az őslénytan és palaeopraehistoria művelői is kevés kivétellel a származástan hívei. A természetről való felfogásunk egyik alaptétele, hogy a szerves világon a fejlődés nagy gondolata vonul végig, hogy ez hozta létre az állati és növényi lények nagy tarkaságát. Az ember se lehet kivétel az élet e törvényszerűsége alól, az ő bonyolódott szervezete is fejlődés eredménye, vagyis az ember is egy nagy összefüggő történelmi láncolat utolsó szeme. Még néhány évtized előtt veszedelmesnek látszott ez a tétel, mert megingatni látszott egy világfelfogás alapjait, amely millió és millió ember lelki világát hatja át és kedélyének egyik szükséglete. Ma ezt a tételt vallja nagyon sok, különben konzervatív, sőt a pozitív vallás talaján álló tudós és gondolkodó is, s valóban nincs is ok arra, hogy a hittudomány az evolució elvével kérlelhetetlenül szembe helyezkedjék, mert ez a gondolat beleilleszthető a vallásos világfelfogás keretébe is.17) Helyesen mondja Méhely:18) «A származástanból semmi olyas sem következik, ami okot adhatna az ember értelmi és ethikai kiválóságának lealacsonyítására, mert az emberi nem nemessége nem származásában, hanem magasra emelkedésében rejlik».

Két, orthodoxnak tartott tudós nyilatkozatát akarom csak ehelyütt felemlíteni, az egyik Reinke, a másik Obermeier. Reinke szerint «a származástan gondolata a biológia mai állása szerint axiomának nevezhető, vagyis elutasíthatatlan követelménye értelmünknek». Obermeier19) szavai szerint «az emberi nem is tagadhatatlanul a tökéletesedés és fejlődés törvényének van alárendelve».

Csökevényes szervek, mint az ember állati származásának bizonyítékai.

Az ember állati származásának egyik meggyőző bizonyítéka a testében található sok csökevényes szerv. Ezek a működésnélküli csenevész képződmények az embernek nemcsak hogy hasznára nincsenek, de részben épenséggel kárára vannak, nemcsak azzal, hogy jelenlétükkel tápláló nedveket vonnak el a többi értékes szervtől, hanem főképen azért, mert egyikük-másikuk betegségnek, bajnak lehet kútforrása. Teljesen érthetetlenek, ha csak az emberen vesszük őket szemügyre. A megértés első fokához jutunk el, ha fölkeressük őket olyan állatokban, ahol kifejlődésük és működésük teljességében vannak meg; ebből annyit tudunk meg, hogy mi volt az eredeti feladatuk a szervezet háztartásában. A teljes megértést csak azzal érjük el, hogy a mult hagyományaiként fogjuk fel őket, utolsó, mindinkább elenyésző nyomoknak a fajfejlődés olyan állapotaiból, amikor a mai ember elődje hasznukat vette élete folyamán.

Csak nehányat említek fel közülök; valamennyinek a megemlítése messze vezetne, mert ilyen csenevész és regressiv20) szervek valamennyi szervrendszerünkben vannak, nevezetesen megtalálhatók a csontvázon, izomzaton, emésztő rendszerben stb.21)

Csenevész képződmény az ember füle az ő laposan a fejhez illeszkedő elhelyezkedésével; akárcsak ott se volna, mert ha valaki elveszti például valamely baleset következtében, a hallása mit sem szenved. De kiváltképen csökevényes az a néhány izmocska (musculus helicis major et minor, m. tragicus, m. antitragicus, stb.), amely a fülkagyló porcogóján a bőr alatt fut. Még a kívülről a fülhöz menő három csenevész izom (m. auricularis anterior, superior, posterior) egyik-másik emberen a fület kissé mozgatni tudja; de ezek soha semmi nyomát se mutatják a működésnek. A fül külső alakjára nincsenek hatással, ezért esztétikai szempontból, vagy a nemeket egymásra vonzóvá tevő testi ékességek szempontjából sem lehet őket magyarázni s így jelenlétüknek valóban egyedüli észszerű magyarázata az, hogy a mult emlékei: maradványok a fajfejlődés egy olyan korából, amikor a fülnyilást még zárni tudták.22) Csodálatos, hogy bár egészen működéstelenek, mind e mai napig fennmaradtak.

Csökevényes képződmény az orr középső válaszfalának alsó részén nyomaiban még mindig megtalálható Jacobson-féle szerv: egy letünt érzékszerv maradványa abból az ősi időből, amikor az ember állati ősének szaglószerve a mainál még sokkalta tökéletesebb volt. Szép példája a csökevényes képződményeknek az a satnya, működésnélküli izomzat, mely a gerincoszlop legalsó részén, az utolsó elsatnyult csigolyákon tapad, s melyben az egykori farkot mozgató izomcsoport végső nyomait ismerjük fel. Megemlíthető továbbá a szem kötőhártyájának félholdalakú redőjében az emberen néha (japánokon Adachi szerint 20%-ban, az európaiakon Giacomini szerint csak 0·50%-ban) előforduló porcogócska, mely azért érdekes, mert a majmokon úgy látszik állandóan megvan (P. Bartels, 1911). Ilyen csökevény végül a féregnyúlvány is, melyet növényevő őseinktől örököltünk; valami kis szerepe lehet ugyan még ma is az emésztésben és vérsejtképzésben, mert vannak benne mirigyek és nyiroktüszők, de ez a kis haszon számba se jöhet ahhoz a nagy kárhoz képest, amelyet gyakori megbetegedéseivel okoz az emberiségnek.

Csökevényes szerv végül a férfi emlőbimbója is, melyet csakis abból magyarázhatunk, hogy a mostani emlősök kihalt őseinél a hím is kivette a maga részét az ivadék táplálásából. Igaz, hogy ilyesfélét egyetlen ma élő emlős állaton se látunk. De bizonyítékát találhatjuk e felvételnek abban a tényben, hogy a legalsó emlősökön (echidna, erszényesek) a hím emlői nem oly csökevényesek, mint a magasabbrendűeken, nem gyengébbek a nőstényéinél, sőt néha erősebbek azoknál.

Mindezek a szervek, s az a sok egyéb csökevényes képződmény, amit nem említettem meg, nemcsak az emberen, de már az emberszabású majmokon is satnyák, részben még nagyobb fokban, mint az emberen. Az orangutánnak és gibbonnak pl. már csak három farkcsigolyája van, az embernek pedig még 4–5. A fülizmok az emberszabású majmokon még csenevészebbek, mint az emberen, sőt az orangutánon nyomuk sincs.

Egyes szervekről, amelyeket valaha a csökevényes szervek közé soroztak, utóbb kiderült, hogy nem ide tartoznak, hanem a szervezetnek valóban szereplő, hasznot hajtó részei. Ilyen pl. a pajzsmirigy. Ezt régebben működésnélküli, értéktelen szervnek tartották, ma pedig tudjuk róla, hogy fontos működése van, sőt a szervezetnek nélkülözhetetlen alkotórésze. A tudománynak ezekből a tévedéseiből a származástan ellenségei érvet kovácsoltak a csökevényes szervek tana ellen általában, de alaptalanul, mert sok oly szerv van testünkben, melynek csökevényes jellegéhez kétség nem férhet, aminő például a fülkagyló satnya izomzata. Ezek a csökevényes szervek megokolttá teszik azokat a szavakat, amelyekkel Darwin befejezi az ember eredetéről szóló művét, hogy «az ember valamennyi nemes sajátságaival, isteni értelmével és minden magasztos tehetségeivel együtt testének alkotásán alacsony leszármazásának kitörülhetetlen bélyegét viseli.»

Fejlődéstani bizonyítékok.

A fejlődéstan is reávilágít az emberi nem multjára, mert azt tanusítja, hogy a kialakuló magzaton a fejlődés felszínre hoz sok olyan mulandó jelenséget, amely alig értelmezhető másképen, mint hogy visszatükröződése amaz út egyes mozzanatainak, amelyen áthaladt a tökéletesülő őslény, míg elérte a mai ember magaslatát. Magának a fejlődésnek semmi elképzelhető szükséglete nem tudja e jelenségeket megmagyarázni, csak a mult vethet reájuk világot. Legcsodálatosabb példája ennek az a sajátszerű finom, pehelyszerű szőrözet, amely ellepi az embrió testét, még az arcát is, az ötödik hónaptól kezdve, de csak ideig-óráig, mert még a születés előtt kihull; az ember végleges haja és szőre nem ebből, vagy nem egészen ebből a «lanugo»-ból lesz, hanem teljesen, vagy jórészt új képződés.

Ilyen további példa az a furcsaság, hogy az emberi magzatnak fejlődése első heteiben (a 4 és 12 mm hosszúság közt) a gerincoszlopa végén szabadon kiálló farka van, melynek egy része azután finom fonallá sorvadva lefoszlik, a másik része pedig a környező szövetek erősebb szaporodása folytán a felszín alá kerül s külsőleg láthatatlanná lesz; később ez a rész is elsorvad fölös farkcsigolyáival s egyéb képződményeivel együtt. Ilyenek: a mulandó gerinchúr (chorda dorsalis), mely a lándzsahal (Amphioxus) és az alacsonyrendű körszájú halak (Cyclostomata) állandó vázát tükrözi elénk; ilyenek a nyak kopoltyuívei s a bennük futó aortaívek: a vízben élő ősi alakról reánk maradt örökség; ilyen a maradó vese fejlődését megelőző két vesenemzedék: az elővese (pronephros) és az ősvese, a halak és kétéltűek végleges veséjének mulandó megismétlődése, és ilyen még sok más dolog, amit itt említetlenül kell hagynom.

De az emberi s általában az emlős magzat a maga egész fejlődési típusával multjának nyomait viseli magán. Mert habár a petesejt majdnem egészen híján van annak a tápláló anyagnak, melyet sok állatosztályban az anyaállat a «peteszik» alakjában ad a petéjének útravalóul fejlődéséhez, mégis többé-kevésbé olyan módon fejlődik (pl. sziktömlőt fejleszt), mintha szíkben bővelkednék, akárcsak a tyúktojás. Ennek a sajátszerűségnek a fejlődéstanban általánosan elfogadott magyarázata, hogy az emlősöket a fajfejlődés során ilyen «ovipar», vagyis tojásrakó állatok előzték meg, aminők mai nap is még az emlősök legalsó fokozatán álló csőrös-emlősök. A fejlődés módja a méhen belüli magzatfejlődéssel megváltozott, de néhány nagyon fontos vonás anachronizmus gyanánt megmaradt az eredeti tipusból.

Közbevetőleg megjegyzem, hogy ezeknek a fajfejlődésileg magyarázható fejlődési tüneményeknek elismerése mellett is mégis csak erős túlzásnak tartom Haeckelnek úgynevezett «biogenetikai alaptörvény»-ét, vagyis azt a tételt, hogy az egész egyénfejlődés nem egyéb, mint rövid megismétlése a fajfejlődésnek. Olyan túlzásnak vélem ezt, mintha azt mondanók, hogy az egész emberi szervezet csupa csökevényes szervből áll. Nem látom be, hogy miért nem elégedhetnénk meg annak a megállapításával, hogy a fejlődés egyes jelenségei a törzsfejlődéstan alapján értelmezhetők s miért kell a tényekkel ellenkezésben az egész fejlődésre reáerőszakolnunk a törzsfejlődési megismétlődés dogmáját. Olyan félszeg szabályt állítunk fel ezzel, amely alul több a kivétel, mint a beleillő tény, s mely az elfogulatlan kutatásnak inkább kerékkötője, mint elősegítő tényezője.

Atavizmusok.

Rendkívül sok bizonyítékot meríthetünk az ember származására a torzképződésekről és változatokról szóló tudományból.23) Az adatok nagy halmazából csak néhányat ragadok ki: nevezetesen a hypertrichosist, vagyis a szőrözet rendellenes, nagyfokú kifejlődését az arcon s a test egyéb részein, továbbá a hypermastia és hyperthelia névvel jelölt rendellenességet, vagyis azt a szabálytalanságot, mikor a két emlő vagy emlőbimbó helyett három, négy, vagy akár tíz is jelenik meg. Atavizmusnak, visszafajzásnak fogjuk fel ezeket a ritka eseteket, néha-néha felbukkanó emlékeztető jeleknek egy olyan korra, amikor az ősalak testét még dús szőrözet fedte s amikor kettőnél több emlője volt, kapcsolatban azzal, hogy egynél vagy kettőnél több utódnak adott életet, mert az állatországban az emlők száma általában, párosával számítva, megegyezik a kölykök számával. Ebből a szempontból visszaütésnek kell minősítenünk az emberen a rendes egyes szülésekhez 1:80 arányban előforduló kettős, hármas stb. ikerszüléseket is.24)

Ilyen atavisztikus jelenség, ha a gyermek a gerincoszlopa végén szabadon kiálló farkszerű képződménnyel születik, mint pl. Harrisonnak 1901-ben leírt híres esetében. Ide sorozhatók még a következő szabálytalanságok: 13. és 14. bordapár kifejlődése (az emberszabású majmok közül csak az orangutánnak van 12 bordája, a többi háromnak 13 vagy néha 14), ilyen a kéztőcsontok közt feles csontként 0·4%-ban megjelenő központi csontocska (os centrale carpi), mely még az orangután és gibbon kéztövének állandó eleme, ilyen a rendellenes középső szegyizom (musc. sternalis), a felkarcsontnak processus supracondyloideus névvel jelölt nyujtványa (a félmajmokon és egyes újvilági majmokon állandóan előfordul). Ide sorozható egy harmadik kis-zápfog rendellenes megjelenése, ami az új világi majmokon a rendes állapot, míg az ó világi és emberszabású majmok fogainak száma egészen olyan, mint az emberé. Ilyen az az eset, ha az ujjakat a helytelenül «úszóhártyá»-nak nevezett bőrredő köti össze: a gorillán ez a redő mindig megvan s a második ujjpercig húzódik. Ilyen a kettéosztott méh (uterus bipartitus), ilyen a jobb tüdőn néha előforduló szívburok alatti lebeny (lobus subpericardiacus), ilyen az alkaron az arteria mediana erős kifejlődése, ilyen a gége Morgagni-féle tasakjából néha kiinduló, az anthropoid-majmok gégetasakjára emlékeztető kitüremkedés, mely néha akkora, hogy a nyelvcsont alatti hártyát maga elé tolva kivülről is megjelenik a gégén. Ilyen «pithekoid» változat a halántékpikkely homloknyulványa, mely az európai emberen 1·5%-ban, a szerecsenen és ausztráliai őslakón 15%-ban fordul elő. Az anthropoid majmokon, ha nem is állandóan, de igen gyakran jelen van. Sőt ilyen, hogy egy nagyon közönséges, lépten-nyomon szemünk elé kerülő esetet említsek: a fejtől elálló lapos fül is; ilyen füle van a csimpánznak, míg a gorilláé és orangutáné kicsinységével és különösen a fejhez való odasimulásával már az emberi fül közönséges alakját és helyzetét állítja elénk. Ezt az elálló fület az emberen mindenki szépséghibának tartja, holott a működés szempontjából, vagyis a fül hangfogó szerepét tekintve, voltaképen többet ér a fejhez odafekvőnél; példája ez annak, hogy az emberi ízlésnek nem mindig az a szép, ami jó és célszerű.

Az emberi test jellemző tulajdonságai.

Manapság az emberi nemnek azállatországgal való szoros együvétartozása, sőt állati származása is olyannyira átment már a köztudatba, hogy, miként Klaatsch25) mondja, a tudománynak ma jóformán már nem is arra kell az igyekezetét fordítania, hogy kidomborítsa az ember és állat közti megegyezést, hanem inkább arra, hogy kiemelje és szabatosan körvonalozza azokat a szerkezetbeli sajátságokat, amelyek elválasztják az embert a hozzá legközelebb álló lényektől. Ezek az ő valóban jellemző tulajdonságai, s ezekben rejlik a természetben elfoglalt helyzetének magyarázata is.

Ha nagy vonásokban reá akarok mutatni az emberi szervezet jellemző tulajdonságaira, ellentétben az állatéival, elsőben is meg kell cáfolnom azt a balvéleményt, hogy az ember minden ízében a legtökéletesebb teremtés. Koránt sem az, sőt ellenkezőleg: ha nem tekintjük az agyvelejét, szervezetére épen bizonyos kezdetlegesség, bizonyos differenciálatlanság jellemző.

A természet az állatok nagy részét az élet küzdelmeihez hatalmas védelmi eszközökkel látta el. Rettenetes tépőfogakkal, agyarakkal, agancsokkal, karmokkal, tüskékkel fegyverezte fel őket, érzékszerveiket élessé tette, a hideg ellen meleg bundával védte őket, szárnyakat adott nekik, hogy a levegőbe emelkedhessenek. Az állat szervezetével ellentétben az emberé valóban gyámoltalannak mondható. Se agyara, se szarva, se karma nincs, amivel támadhatna vagy védekezhetne. A fogai satnyák, olyannyira, hogy nemcsak az önvédelemre alkalmatlanok, de már-már a táplálék szétaprítására is alkalmatlanok kezdenek lenni. Két zömök, husos lábával aránylag lassan, nehézkesen mozdul tova a talajon, szárnya nincs, amellyel a talaj fölé tudna emelkedni. Érzékszervei összemérve az állatokéival tökéletlenek, különösen a szaglása gyenge. Az állatországban ez az érzékszerv egyik legfontosabb eszköze az élet fenntartásának, mert ezzel szimatolja meg az állat már messziről a közeledő ellenséget vagy zsákmányt s ezzel tájékozódik a rengetegben vagy a pusztaságban. Az embernek ez az érzéke jóformán csökevényes. Még csak fogalmat sem alkothatunk magunknak arról, hogy micsoda érzéseket kelt, hogyan működik ez az érzékszerv a kutyán, mely távollevő gazdáját megtalálja annak az elképzelhetetlenül parányi szagnak nyomán, mely a járó ember kigőzölgéseiből odatapadt a lábnyomokhoz. Aránylag fejlettebb még az ember szeme, de ez is távol marad pl. a sas szemének élességétől, mely a magasban kóvályogva meglátja a mélyen alatta futkosó nyulat s hirtelen lecsap reá. Nagy gyarlósága az embernek az ő mezítelen bőre is, mely védtelenül hagyja az időjárás viszontagságaival szemben.

De ezekért a hiányokért bőven kárpótolta a természet az embert két nagy tökéletességgel. Az egyik egyenes testtartása, a másik pedig óriási módon kifejlődött agyveleje. Ennek a két dolognak a kombinációjában rejlik első sorban az ember fölényes egyéniségének kulcsa.

Szervezetének egyéb tekintetekben való egyszerűsége, differenciálatlansága nemhogy kárára volna, de épenséggel egyik feltétele az ő fölényes helyzetének, mert minden egyoldalú, csak bizonyos feltételekhez szabott alakulás mellőzésével épen ezen az alapon tartotta meg bámulatos alkalmazkodó képességét a környezet változó viszonyaihoz.

Az ember egyenes testtartásáról.

Az egyenes testtartás első nyomait megtaláljuk már egyik-másik állaton is. A kenguru például elülső végtagjainak rövidsége és fejletlensége miatt fölegyenesedett helyzetben végzi, lábainak és farkának segítségével, hatalmas ugrásait, s hasonlóképen az ugró egér is; a medve is tud a talpán állani. Ezek azonban egészen különleges esetek, ú. n. convergentia-jelenségek, melyeknek az ember egyenes testtartásához semmi közük nincs. Sokkal inkább közeledik ehhez az emberszabású majmok testtartása, különösen a gibboné. Ez a legkülönb tornásza a majmok családjának a fákon él, de néha leszáll a földre is, s ilyenkor, kivált ha gyorsan akar haladni, térdben behajlított lábaira állva fut, kissé előre görnyedt testtel, döcögve, gyámoltalanul, mialatt óriási, a lábainál kétszerte hosszabb karjait egyensúlyozó rúdként lóbálja a levegőben. A többi majomnak igazi egyenes testtartása nincs, mert járás közben – az idomított példányokat nem tekintve – valamennyi a keze fejére támaszkodik, még pedig vagy a második ujjperc kézháti felszínére, vagy a kéz szélére. Ha a kezek és lábak egyforma hosszúak, a törzsöknek vízszintes a helyzete, mint az a legtöbb mostani majmon (páviánok, makákók, Semnopithecusok, stb.) s a miocénbeli kihalt fajtákon (Mesopithecus) is tapasztalható, de ha a karok hosszabbak, mint a lábak, az állat ennek következtében félig-meddig egyenes testtartáshoz jut. Látható ez a gorillán és az orangutánon. De mindez távol marad az emberen észlelhető tüneménytől: az ő büszke, egyenes, szabadon az ég felé meredő állásától, melynek egyik jellemző, épen csak az emberen előforduló vonása, hogy a hosszú, izmos, oszlopszerű lábak a csípőben és térdben ki vannak nyujtva. Csak az emberen észleljük azt a sajátságot, hogy a test mindig csak a lábakra támaszkodik, és állás valamint járás közben, ha csak a botra való támaszkodást nem vesszük tekintetbe, karjait támaszkodásra sohasem használja.

Csodálatos egy tünemény ez, mert az emlősállatok szervezete nyilvánvalóan a vízszintes helyzetre van berendezve s az ember testében is sok vonás utal erre az eredeti alaptervre, így pl. a most már vízszintesen futó bordaközti és ágyéki gyüjtőerek billentyűi, melyek ezeknek az ereknek egykori függőleges lefutásából érthetők. Ebből a szempontból magyarázható az is, hogy az emberen is, épúgy, mint az emlősállatokon, a has- és medenceüreg gyüjtőereinek nincsenek billentyűi; ezek az állaton vízszintes, sőt részben kissé lejtős helyzetben viszik a vért a szívhez s ezért billentyűkre nincs szükségük. Az emberen függőlegesen felszálló helyzetbe jutottak, s így nagyon is reájuk férne a billentyűknek a vérsülyedést meggátló berendezése; csak az emberi nem multjából érthető, hogy a természet megvonta tőlük a billentyűket, melyek megvannak a végtagok, a fej és nyak gyüjtőereiben.26) S ime az ember, ezzel az alaptípussal ellenkezésben, fölegyenesedik, s a négy végtag közös feladatát egyedül a hátsó végtagokra ruházva, testének egész helyzetét, háti és hasi felszínének térbeli viszonyát gyökeresen megváltoztatja.

Akik sokat vadásztak exotikus vidékeken, azt állítják, hogy voltaképen minden állat, még a leghatalmasabb is, megijed az embertől, s ha az ember őt meg nem támadja, elfut előle. Talán épen ez a merev tartás az, ami megriasztja az embernél sokkal hatalmasabb állatokat is. Hoernes27) helyesen mondja: «Der zweibeinige Mensch ist ein Art Monstruosität in der Natur, ja, man könnte sagen: gegen die Natur.»

Ha erről az egyenes testtartásról elmélkedünk, arra az eredményre jutunk, hogy annak összefüggésben kell lennie az ember hátsó, vagy mondjuk alsó végtagjainak hosszúságával. A kényelmes négykézláb járásnak egyik föltétele, hogy a törzsököt elől-hátul alátámasztó négy végtag körülbelül egyforma hosszú legyen. Már az elülső végtagok hosszabb volta is megnehezíti a járást, mint azt a majmokon látjuk, de nem annyira, mint a hátulsóké. Annak, hogy az ember fölvehette ezt a sajátszerű függőleges tartást, kapcsolatban kell lennie alsó végtagjainak erős kifejlődésével. Ez a két hosszú, oszlopszerű, izmos láb különleges emberi vonás, eltávolodás az elemi típustól, épen olyan értelemben, mint ahogy eltávolodás ettől az emberszabású majmok hosszú karja, melyet a fákon való életmódhoz való alkalmazkodásból lehet magyarázni. Azt, hogy az emberi láb aránytalan hosszúsága a másodlagos differenciálódás szempontja alá esik, a fejlődési viszonyok is bizonyítják. A magzat alsó végtagjának fejlődése a felsőéhez képest eleinte visszamarad s még az újszülött lába is rövidebb, vagy legalább is nem hosszabb, mint a karja. Csak a serdülő ifjún vagy leányon alakul ki a végleges állapot, vagyis az a viszony, hogy a lábak egyharmaddal hosszabbak a karoknál, s az egész testhossznak majdnem felét (47%-át) teszik.

Az egyenes testtartás keletkezéséről.

Merőben a spekuláció ingatag talajára lépünk, ha azt a kérdést vetjük fel és fejtegetjük, hogy milyen körülmények idézhették elő, hogy az emberi típus felé fejlődő lény az egyenes testtartásra tért át. Már Darwin foglalkozik e kérdéssel az ember származásáról szóló nagy művében, de magyarázata nem mondható sikerültnek. Haeckelhez csatlakozva, az egyenes testtartásból származó előnyöket: a karoknak felszabadulását a törzsök alátámasztásának feladata alól mondja a fölegyenesedés okának. Véleményem szerint a szelekció segítségével nem lehet az egyenes testtartás kifejlődését megmagyarázni, mert a felegyenesedés első stádiumai inkább kárára, mint hasznára vannak az állatnak: kezeinek célszerű használatát még nem tanulta meg, a futásban pedig ügyetlenebb lett.

Klaatsch (1901) és Schwalbe (1904) az elsőleges oki mozzanatot a láb kialakulásában keresik. Szerintük előbb a lábnak kellett az egyenes járásra alkalmassá fejlődnie s csak azután, vagy ezzel párvonalasan tudott fölegyenesedni a törzsök. Az ember lába nemcsak hosszúságával s izmainak, különösen a lábszárizmoknak erősségével tér el a majom lábától, hanem egyebekben is. A legfeltünőbb emberi sajátosság nem is ebben, hanem a lábfej alakulásában s a lábujjak viselkedésében mutatkozik. A majom talpa lapos, az emberé boltozatszerűen kivájt, miáltal a láb rugószerű készülékké, a járás ruganyossá, könnyeddé lesz. A majom lábának hüvelykújja rövid, a többitől szögletben eláll, s velük olyan mozgékony viszonyban van, mint a kéz hüvelykujja a többi ujjhoz; az első lábtő-lábközépizület, mely az emberen feszes izület, a majmon csuklóizület. Ezért nevezték azelőtt, Buffon és Blumenbach nyomán, a majmokat «négykezű állatok»-nak (Quadrumana), szemben a kétkezű emberrel (Bimana), elég helytelenül, mert a majom hátulsó végtagja az ujjaknak mozgékonysága s kapaszkodásra alkalmas volta mellett is mégis csak láb és nem kéz s anatómiai szerkezetében a kéztől épen annyira és épen oly módon különbözik, mint az ember lába a kezétől. Az ember lábának hüvelykujja megváltozott, megnyúlt, úgy hogy immár nemcsak hogy nem rövidebb, de még valamivel hosszabb is a szomszédos második ujjnál, továbbá ettől nem áll el szögletben, hanem szorosan hozzája illeszkedik, amivel kapcsolatban elvesztette szabad mozgékonyságát, a többi ujjal való szembeállíthatóságát, habár az erre való izmok a talp hústömegében még ma is megvannak. Ezzel a láb szilárdabb talapzattá lett ugyan, de másfelől működésében sokkal korlátozottabbá; teljesen vagy csaknem teljesen híjával van a fogódzkodás képességének, mely a növényevő majmon a fákon töltött, örökösen tornászó életmód mellett nagy fontosságú, de az ember megváltozott életviszonyai között fölösleges. Érdekes, hogy, miként először Turner mutatta ki, az emberi magzat lábhüvelykujját az első 2–3 hónapban épen olyan «abdukciós», vagyis a többi ujjtól eltávolított helyzetben találjuk, mint a kifejlődött majomét, s még érdekesebb, hogy a majmok viszonyaira emlékeztető, a második ujjnál rövidebb s tőle rézsutosan eltérő első lábujj mint rendellenesség előfordul néha a felnőtt emberen is (Klaatsch, Bälz, Neuhaus), különösen alsórangú rasszokon.

Klaatsch a lábujjaknak erre az átalakulására veti a fősúlyt. Nem az egész láb megnyúlása és megerősödése, hanem az ujjaknak e megváltozása volt az első esemény a felegyenesedés történetében, ez tette, szerinte, lehetővé az egyenes testtartást. Schötensackkal együtt ezt a megváltozást pedig kissé kalandos módon – Lamarck szellemében – az embert megelőző ősalak mászó mozdulatainak módosulásában keresi. Mert míg addig az a bizonyos ősalak majommódra kuszott fel a fákra, vagyis olyanformán, hogy lábát kapaszkodó, a gallyakat az ujjakkal kézszerűen közrefogó eszköznek használta, hosszú idők folyamán lassan áttért a mászásnak egy más módjára, nevezetesen arra a módra, amelyet Schötensacknak (1901) és utána Klaatschnak (1901) Ausztrália mai, még nagyon kezdetleges őslakóin volt alkalma megfigyelni. Ezek az ez idő szerint legkezdetlegesebb emberek úgy másznak fel az őket édes gyümölccsel kecsegtető kókusz- és eucalyptus-fákra, hogy a talpat összeszorított lábujjakkal laposan vagy a belső szélével illesztik a fa törzséhez s kinyujtott karokkal megfogódzkodva, gyakran még valami kötélfélének a felhasználásával, szinte lépegetve haladnak fel a fa törzsén. Ettől a mászásmódtól változtak meg Klaatsch szerint az ősember lábujjai, s ennek a következménye, hogy felállhatott lábára s egyenes testtartású emberré nemesedhetett.

Morris amerikai tudós,28) a kéz felszabadulásának okát a test növekvő súlyában keresi. «A miként a nehéztestű gorilla (különösen a hím) mai nap is leginkább a földön tartózkodik, mert nagy súlyánál fogva nehezen mozog a fa ágai között, úgy az ember ősalakjául tekintendő majmot is testének megnövekedett súlya és nagysága kényszeríthette arra, hogy a fákról leszálljon s utóbb az erdőt is elhagyja. De mihelyt ennek az állatnak elülső végtagjai meg voltak fosztva a fáktól, tehát természetes támasztékuktól, mihelyt fogódzó-kapaszkodó munkájuk megszünt, a következő nemzedékek során mindinkább rövidülni kezdtek, míg végre annyira megrövidültek, hogy a négylábon való járás már nehezére esett az állatnak s ennek következtében egyenes testtartásra, fennálló járásra volt kényszerítve.»29)

Így történt-e valóban a dolog, vagy máskép, ki tudná megmondani? De bárhogy történt is, bizonyos, hogy a fölegyenesedéséből óriási haszon háramlott az emberre s hogy ez a testi sajátsága vált további haladásának egyik főtényezőjévé. Agyveleje most a gerincoszlop szilárd talapzatán szabadon bontakozhatott ki növekvő súlyával s az ember két új fontos szervre, a haladás két új nagyszerű eszközére tett szert: a kezekre. Ezek most teljesen fölszabadulva a törzsök hordozásának s így a talajjal való folytonos érintkezésnek durva munkája alól, a finomabb műveletekre alkalmasabbá fejlődhettek. Így lett az ember, értelmes agyvelejének segítségével, mindinkább – Franklinnal szólva – eszközkészítő állattá (toolmaking animal); ennek köszönheti azt a nagy ugrást szellemi fejlődésében, hogy szervezetének hiányzó védelmi eszközeit már most bőven tudja kárpótolni mesterséges szerszámaival.

Azt, hogy milyen nagy szerepe van az ember életében a kéznek, hogy mennyire alapja és föltétele ez minden tökéletesedésnek, legjobban láthatjuk a két karját elveszített vagy kéz nélkül született nyomorék ügyefogyottságán.

Az előbb azt mondottam, hogy az ember két kezével két új szervhez jutott. Ez nem úgy értendő, mintha az egyenes testtartással két elülső végtagja alakilag is gyökeresen megváltozott, valami egészen újjá idomult volna át, valamivé, ami más állaton nincs és nem is volt meg soha. Ellenkezőleg, a kezet az ember minden jel szerint régi örökségként vette át az ősalakoktól, Klaatsch szerint a karbon-, perm- és triász-kor Chirotheriumaitól, amely rejtélyes kihalt állatokat csak csodálatosan emberszerű kéz- és lábnyomaikból ismerünk.30) A kéz anatómiai szerkezete nem is változhatott meg valami lényegesen az egyenes testtartással, hanem az ember nagyszerűen tudja ezt a szervét használni: a működés az, ami a talajtól való felszabadulással olyan tökéletessé finomulhatott, hogy az emberi kezet, bármilyen régi örökség is, szinte új szervnek nevezhetjük.

Az egyenes testtartás következményei az ember szervezetében.

Az egyenes testtartásból származó nagy nyereség mellett alig jöhet számba az a néhány káros következmény, amivel a test tartásának e megváltozása járt. Mert az, hogy hátrányai is vannak az egyenes testtartásnak, kétségtelen. Az orvosok jól tudják ezt.31) A test hasoldala, mely sokkal érzékenyebb a hátoldalnál, ezzel védtelenebb, veszélynek kitettebb helyzetbe jutott. Az ember, mivel csak két végtaggal s nem néggyel tolja előre a testét, ügyetlenebb, lassúbb a futásban, mint a legtöbb, még nálánál kisebb emlősállat is. Az egyenes testtartásnak róható fel bűnül az embernek néhány olyan betegségre való hajlandósága is, mely az állatokon teljesen hiányzik, vagy csak nagyon ritka. Ilyen a gerincoszlop egyik-másik elferdülése, a vér sülyedéséből származó lábszárfekélyesedés, a vándorvese s a többi hasi szervnek sülyedése (enteroptosis), a méh- és végbélelőesés, az egyenes testtartás okozta úgynevezett «orthostatikus» fehérjevizelés, a combnyak elgörbülése («coxa vara»), a lúdtalp, s különösen a lágyék- és combsérvek keletkezése.

Érdekes, hogy miként változott meg egy csomó sajátság az ember testében, különösen a csontvázán, az egyenes testtartás következtében úgynevezett «működésbeli alkalmazkodás» révén.32) Gerincoszlopa S-alakú hajlást öltött, mellkasa elülről hátra lelapított alakot vett fel, szemben a legtöbb emlősállatnak jobbról balra összenyomott «elsődleges» mellkas-alakjával. Keresztcsontja a nagy megterhelés miatt nagyon erőssé, szélessé fejlődött, s hasonlóképen nagyon zömökké, erőssé fejlődtek ágyékcsigolyái is. Medencecsontjára most reánehezedik a belek egész tömege, s ezért egész medencéje szélesebb, tömörebb lett, a csípőcsontok lapátjai fejlettebbek s laposabban állanak szét, mint minden más emlősállaton; egész medencéje megrövidült felülről lefelé (craniocaudalis irányban). Far-, comb- és lábizomzata hatalmas fejlődésre tett szert, míg nyak- és tarkóizomzata a szalagkészülékkel együtt satnyának nevezhető, mert a fej hordozásában a gerincoszlop mellett már csak másodrendű jelentőségű.

Friedenthal a felegyenesedésből magyarázza azt, hogy az emberen az exponáltabb hasi oldal szőrősebb, mint a háti, holott minden állaton, még az emberszabású majmokon is, a háti oldal az.

Az ember agyvelejéről.

De még az egyenes testtartásnál is fontosabb és sajátlagosabb bélyege az embernek, hogy agyveleje hatalmasan fejlett. Mert valahogy csak elképzelhetünk négykézláb járó, de fejlett agyvelejű, értelmes emberfajta lényt; de nem képzelhetünk el olyan értelemmel felruházott teremtést, amelynek bár felegyenesedett, emberszabású testén apró, fejletlen, állati agyvelő trónolna; az ilyen alak csak hülye vagy egészen állatias színvonalú lény lehetne, s embernek semmikép sem volna nevezhető.

Nem is kell a szélsőségeket egymással szembeállítanunk, hogy az embernek e nagy fölényéről meggyőződjünk, vagyis nem kell az ember agyvelejét az alsóbbrendű emlősökével összemérnünk, hanem elég, ha az embert a hozzá legközelebb álló állatokkal, az emberszabású majmokkal hasonlítjuk össze.

Agysúly az emberen és állaton.

Az ember agyvelejének súlya (a férfié) átlag 1375 gramm, az embernél valamivel nagyobb gorilláé pedig csak 463 gramm, tehát körülbelül egyharmada az ember agysúlyának. Egy 70 kg súlyú, tehát egy jól megtermett emberrel egyforma testtömegű orangután agyveleje még valamivel kevesebb, 431 gramm volt, a csimpánzé pedig csak 406. Az ember nem sorozható a nagyobb emlősállatok közé, ami különösen akkor lesz nyilvánvaló, ha őt nem a maga kápráztató felegyenesedett helyzetében, hosszú, kinyujtott lábainak magaslatán állva tekintjük, hanem négykézláb járónak képzeljük, s mégis az egész állatországban csak két állat van, melynek abszolut agysúlya felülmulja az emberét. Az egyik az elefánt, a másik a cethal. Az elefánt agyveleje 5473 gramm súlyú, tehát 4-szer akkora, mint az emberé, de az állat maga nem négyszer, hanem 46-szor nehezebb az embernél (3048 kg), s ha az embernek a maga testéhez képest csak annyi agyveleje volna, mint az elefántnak, agyvelejének súlya nem haladná meg a 18 grammot. Az óriás-cetnek 7000 gramm agytömege van, annyi, mint öt embernek összevéve, de 74,000 kg testsúlyával az ember agyfejlődésének mértéke szerint 1138 ember agytömegével kellene bírnia, s ha az ember agyvelő dolgában a cethal színvonalán állana, a gondolkozás szerve nála a 6 g-nyi súlyt sem haladná meg, vagyis akkora volna, mint egy mogyoró.

Azt, hogy milyen magasságban áll az ember agyvelő dolgában a majom fölött, akkor látjuk legszebben, ha az ember és majom fejének középső hosszmetszetét hasonlítjuk össze, nevezetesen ha azt tekintjük, hogy e hosszmetszetből mennyi esik az egyiknél és a másiknál a koponya agyvelői és arczi részére. Az emberen az átmetszeten az agyvelői rész úgy aránylik az archoz, mint 100:42, a majmon, még pedig az emberhez leghasonlóbbon, a csimpánzon, mint 100:90, vagyis az átmetszetnek csaknem a felét a nagyterjedelmű, ormányszerűen előre nyúló arcrész foglalja el. Az ember feje két részének ezen arányával mintegy szimbolumos kifejezője az emberben csúcspontjához ért fejlődési iránynak, mert egyfelől az értelem szervének hatalmas kibontakozását, másfelől a vegetatív életet, a durva állati ösztönöket megtestesítő faló, harapó készüléknek szinte elsatnyulását állítja elénk.

Az agyféltekékről.

De az emberi és állati agyvelő összehasonlításában nem kapjuk meg a megitélés teljes mértékét, ha annak csak az egész tömegét, mennyiségbeli fejlődését vetjük egybe. Ez csak akkor volna megbízható alapja az agyvelő értékelésének, ha az agyvelő a maga egészében, minden részében egyaránt székhelye volna a szellemi műveleteknek. Ámde tudjuk, hogy az ügy nem így áll; az agyvelő nemcsak az öntudatos lelki élet központja, hanem legfőbb kormányzó szerve a testi működéseknek is. Ide térnek be és itt jutnak az öntudat világába a test felszínét és az érzékszerveket érő s hasonlóképen a test belsejében keletkező érzések, és innen indulnak ki mint központból azok a tudatos parancsok vagy öntudatlan ingerek, amelyek izmainkat mozgásra késztetik s mirigyeink működését kormányozzák. Világos, hogy mennél nagyobb valamely állat teste, mennél terjedelmesebb bőrének felszíne, izmainak és mirigyeinek tömege, annál nagyobbak lesznek agyvelejében a testi működésekkel kapcsolatos részek is, függetlenül attól, hogy az állat milyen fokán áll a pszichikai fejlődésnek. Megbízható mértéket az emberi agyvelő igazi rangjának megbecsülésére csak azzal kapunk, ha az agyvelő egész fejlődésének tekintetbe vételén kívül szemügyre vesszük benne a magasabbrendű részek viszonyát az alacsonyabbrendűekhez is, s ezen az alapon hasonlítjuk össze az állati agyvelővel. Csak ha azt mérlegeljük, hogy milyen óriási fejlődésű az ember agyvelejében a legfontosabb rész: a két agyfélteke, értjük meg a maga valójában az emberi agyvelő előkelő alkotását. Mint két hatalmas félgömb domborodik ez a két agyfélteke a többi agyrész fölé, eltakarva az agyvelőből minden egyebet, holott még a majomban is fedetlenül marad fölülről való megtekintéskor a nyúltvelő s a kisagyvelő egy része.

Az agykéreg szférái.

De tudjuk, hogy a működés szempontjából még a féltekéket se foghatjuk fel minden részükben egyenrangú egységnek. Az agyvelő működéséről szóló fejezetnek egyik biztosan megállapított, sarkalatos tétele, hogy az agyféltekéknek legfontosabb része az a harmadcentiméter vastag, szürke állományból álló, idegsejtekben bővelkedő réteg, mely, a felület nagyobbítására redőkbe szedődve, a féltekék felszínén terül el: az agykéreg. Már a lángeszű, de később beteges, misztikus irányba tévedt Swedenborg is (1688–1772) gyanította és ki is fejtette ezt.33) Alapja volt e felfogás Gall (1758–1828) híres, vagy inkább hirhedt frenológiai rendszerének is, melyben épen csak ez az alapgondolat helyes, minden egyéb hóbort. A tudománynak szabatosan bebizonyított tételévé ez a megismerés csak a mult század utolsó harmadában lett, az élettan és kórtan kísérletes vizsgálatai s az orvostudománynak a betegágyon és a boncolóasztalon tett megfigyelései alapján.

Az agyélettan további haladása azonban annak felismerésére vezetett, hogy ez a szürke kéregállomány sem egyenlő szerepű az agyvelő felszínének minden területén. Az élettan most már biztosan meg tudja vonni a féltekék felszínén az egyes különböző jelentőségű területek, úgynevezett «szférák» határát; körvonalozni tudja a mozgató mezőket, vagyis a test egyes izomcsoportjainak összehúzódását kormányzó központokat s hasonlóképen az érzékszervek felől jövő ingereket felvevő és öntudatosan percipiáló érző területeket. S ha az agyvelő felszínén elhatároltuk a kísérletek és kórtani tapasztalatok alapján mindazokat a területeket, amelyek a szorosabb értelemben vett testi működésekkel kapcsolatosak, maradnak a kéregállománynak egyes mezői, amelyekről tapasztalataink szerint fel kell tennünk, hogy nem ily testi központok, hanem a magasabb asszociációs szellemi működések székhelyei: azok a helyek, ahol a külvilág benyomásaiból s az emlékezeti képek társításából kialakul az emberi értelem, a tudatos emberi lélek világa. Ezeknek a részeknek megbetegedése és sérülése nem okoz se a mozgás, se az érzés terén mélyebbre ható zavarokat, hanem ilyenkor a magasabb szellemi műveletekben észlelhető a károsodás vagy pusztulás. Ezekhez a részekhez fűződik tehát, a mi emberi értelmünknek megfoghatatlan módon, az emberi psziche.

Asszociációs központok az agyvelőben.

Flechsig, a nagyhírű lipcsei elmeorvos, aki ezeket az asszociációs területeket az anatómia és fejlődéstan módszereivel, nevezetesen az agykéreghez futó idegrostpályák fejlődésének és kapcsolatainak vizsgálatával igyekezett megállapítani, az emberi agyvelő felszínén három ilyen nagy asszociációs területet különböztet meg: elülsőt, középsőt és hátulsót. A három közül nyilván legfontosabb az elülső, vagyis a homloki szféra. Számos tapasztalat utal arra, hogy az agyféltekék homloki részéhez van kötve elsősorban az öntudat. Hogy csak a legegyszerűbb, de talán legmeggyőzőbb bizonyítékot említsem: már saját érzésünk is azt tanusítja, hogy énünk, gondolkodó egyéniségünk valahol a homlok mögött, a szemünk felett székel, hogy ezen a területen s nem talán a nyakszirt tájékán vagy egyebütt él és zsibong a mi belső világunk.

A homlokkarélyról.

Az agyvelő homloki része az emberen már külső alakjával is elárulja erős fejlődését: hatalmasan domborodik előre és felfelé, reátolulva az arc felső részére, úgy hogy a szemek egészen alája kerülnek, holott még az emberszabású majmokon is a szemek mögött húzódik meg az agyvelőnek elől taréjszerűen megkeskenyedő homloki része. Ezzel a különbséggel függ össze, hogy az ember homloka magas, domború, a majomé pedig lapos, hátradülő.

Az agyvelő homloki részének összehasonlító vizsgálatában eddigelé határjelzőül leginkább azt a barázdát használták fel, amely elhatárolja a homlokkarélyt hátrafelé. Ámde ez nagyon megbízhatatlan alap, mert a barázdák típusa különböző, analógiájuk kétséges az egyes állatokon, sőt még egy-egy állatfaj különböző példányain is más-más helyet foglalhat el ugyanaz a barázda a fiziológiai kéregmezőkhöz képest. Megbízhatóbb alapot kaptunk a hasonló működésű kéregmezők összehasonlítására Brodmann34) legújabb, nagyjelentőségű vizsgálatainak alapján. Ez a tudós kiderítette, hogy az agykéreg mikroszkópi szerkezete a működésük tekintetében különböző területeken kissé eltérő s hogy ennek a körülménynek felhasználásával egészen szabatosan meg lehet állapítani az egyes kéregmezők határait, nemcsak az emberen, de az állatokon is. Így például egészen különleges szövettani szerkezet-típusa van a homloki asszociációs központnak. Brodmann fölötte pontos mikroszkópi vizsgálatokkal kimutathatta, hogy ez a központ egyáltalában csak a magasabb emlősökön van meg; a házinyúlon kezdődik, a sündisznón még hiányzik. Fokozatos kifejlődését látjuk az ember felé, ahol fejlődésének tetőpontját éri el s csaknem egyharmadát foglalja el a féltekék felszínének. A következő táblázat ennek a homloki asszociációs központnak («regio frontalis») arányát mutatja a féltekék egész felszínéhez viszonyítva.

Házinyúl 2·2%

Kutya 6·9%

Törpemaki (Chirogale) 7·2%

Maki 8·3%

Karmos majom (Hapale) 8·9%

Csuklyás majom (Cebus) 9·2%

Pávián 9·5%

Mandrill 10·1%

Babuin 10·3%

Cerkófmajom (Cercopithecus) 11·1%

Macacus 11·3%

Gibbon 11·3%

Csimpánz 16·9%

Ember 29·0%

Még egy nagyon érdekes eredménye van Brodmann vizsgálatainak. Tudjuk, hogy a beszéd tehetségének is megvan a maga központja az agykéregben. Ennek a központnak legfőbb része az úgynevezett alsó homloktekervény, melyet e fontos tény fölfedezőjének tiszteletére Broca-féle tekervénynek is neveznek. Ennek a kéregrészletnek egészen jellemző szerkezete van («typus unicostriatus»), kapcsolatban sajátlagos működésével. Brodmann kutatásai azt tanusítják, hogy ezt a szerkezetbeli típust csak az emberen lehet megtalálni, tehát a többi állat agyvelejében nyoma sincs a beszéd központjának. Hiába van nekik jól fejlődött nyelvük és gégéjük: nem tudnak beszélni, mert agyvelejükben nem alakult ki a kéregbeli idegsejtek elrendeződésének az a típusa, amely feltétele a tagolt beszédnek, a lelki állapotokat és gondolatokat a hangformációkkal szimbolumosan összekapcsoló tehetségnek.

Az emberi agyvelő hatalmas fejlődésének következményei.

Az agyvelő óriási fejlődése s ezzel kapcsolatban értelmességének kibontakozása tette az embert a természet urává, ennek köszöni az ő fölényes helyzetét a többi élőlény felett. Immár könnyen el lehet a hatalmas agyarok és karmok nélkül, mert a védelemnek e kezdetleges szerveit busásan pótolja sokkal tökéletesebb mesterséges eszközeivel, fegyvereivel. Fortélyosságával felismeri és elkerüli a fenyegető veszedelmet, felhasználja a maga hasznára a kedvező körülményeket; az állatokat tőrbe csalja s könnyen elbánik velük, még a leghatalmasabbakkal is. Fegyvereivel eléri őket a levegőben s a vízben. Nem is a legerősebb állatoktól fél a mai ember leginkább, hanem épen a legapróbb lényektől: a szabad szemmel nem is látható parazitáktól és mikroorganizmusoktól, melyek szervezetébe furakodva s benne elhatalmasodva, vesztét okozhatják. Ezek ellen tud legnehezebben védekezni, mert nem látja a reá lépten-nyomon leselkedő apró ellenséget s csak akkor szerez róla tudomást, mikor szervezetében már olyannyira megfészkelte magát, hogy csak nehezen vagy egyáltalában nem tudja őt onnan kipusztítani.

Mint ahogy a legtöbb szerencsés dolognak megvan a maga rossz oldala is, az agyvelő óriási fejlődése se maradt egészen káros következmények nélkül az emberre. Az agyvelő nagyon hamar fejlődik ki a többi szervhez képest; az újszülött nek a testéhez mérten aránytalanul megnövekedett feje nem egyszer mechanikai akadálya lesz a szülésnek. Ennél még jelentősebb körülmény az, hogy az agyvelő túlnövekedésével hozható kapcsolatba az a temérdek ideg- és elmebaj, amely annyi embert és családot tesz szerencsétlenné. Ez a hatalmasan kifejlődött szerv kényszeríti az embert a maga örökös szellemi éhségével, lázas tépelődésével arra, hogy a nyugodt, egyszerű élet helyett a tudomány bonyolult tételein s a létnek megoldhatatlan problémáin töprengjen s a szellemi munka izgalmaival zavarja lelki nyugalmát. Ez a nagy agyvelő az oka a kedély hullámzásaiból fakadó sok öngyilkosságnak.

Az ember és állat gégéje.

Az embernek egyik privilegiuma az állatokkal szemben az ő szép hangja és tagolt beszéde. A tagolt beszéd psichikai tünemény, melynek anatómiai magyarázata az agykéreg bizonyos tájékának erős és különleges fejlődésében van. Tekintsük az emberi hangot.35) Igazi zenei hangja az emlősállatok közt csak az embernek van; az állat csak ordít, bőg, ugat, rikácsol stb., de olyan szép, egyenletes, csengő, mellékzörejek nélküli hangot, mint az ember, nem tud adni, ha nem tekintjük a természet színpadjának primadonnáját, a madarat, mely azonban az összehasonlításra nem alkalmas, mert a hangját nem a gégéjével, hanem egy külön szervével, a syrinx-szel hozza létre, mely gégéje alatt, a légcsöve kettéoszlásának helyén van.36)

Ez a szép zenei hang tehát – csak az emlősállatokat vonva az összehasonlítás körébe – különleges emberi tulajdonság, s az a kérdés már most, hogy milyen anatómiai viszonyokon alapszik az embernek ez a hangképzésbeli felsőbbsége? Az állati gége ugyanazokból a lényeges részekből áll, mint az emberé, ugyanazokat a porcogókat, szalagokat és izmokat találjuk meg benne, mint emebben. Az eddigi szerzők a gégebejárat alakját tartották legfontosabbnak, de dr. Némai nagyérdekű összehasonlító vizsgálatai szerint, melyeket a vezetésem alatt álló anatómiai intézetben végzett az emlősállatok és különösen a majmok gégéjén, se ez, se a hangszalagok formája vagy lefutásuk iránya, se az izomzatban található kisebb-nagyobb eltérések nem adják meg az emberi és állati hang közti különbség elfogadható magyarázatát. De igenis megtalálhatjuk ezt dr. Némai szerint a hangrésnek egy eddig figyelmen kívül hagyott tulajdonságában. A hang az által jön létre, hogy a gégeizmok összehúzódására a hangszalagok s hátul a kannaporcogók is szorosan egymáshoz szorulnak és a köztük levő hasadék egész hosszában zárt réssé lesz, melyet az átáramló levegő nagy erővel feszít szét, miközben rezgésbe hozza a rést közrefogó ajkakat: elől a hangredőket, hátul a kannaporcogókat.

Így van ez az emberen, de nem az állaton. Dr. Némai szerint nincs olyan állat, amely a hangrését egészen zárni tudná; hátul a két kannaporcogó között mindig marad kisebb-nagyobb nyitott hézag, még pedig azért, mert e porcogók nem fordítanak lapos felszíneket egymás felé, mint az emberen, hanem kisebb-nagyobb fokban kivájtak, s így bármennyire illeszkednek is egymáshoz, mindig csak likat fognak közre. Mennél nagyobb a gége, annál szembeszökőbb ez a jelenség; a lovon például a mutatóujjunkat is betehetjük a nyitva maradó hézagba. Ennek a hézagnak pedig az a következménye, hogy a levegő nem tud egyenletesen kiáramolni a hangrésen át, hanem kinyomulásában más-más viszonyokat talál a hangrés elülső és hátulsó részében, ami mellékzörejekkel s a hang egyenetlenségével jár.

Mennél alacsonyabbrendű az állat, annál erősebb a kannaporcogónak ez a vájulata, de annál nagyobb darabot foglal el a hangredőben maga az egész kannaporcogó is. A kengurun például a hangrést közrefogó ajkakat nagyrészt a két kannaporcogó teszi s egészen rövid a zárt szalagos részlet. Mennél fejlettebb emlősosztályt vizsgálunk, annál kisebbek a kannaporcogók s annál fejlettebbek, hosszabbak a hangszalagok.

Az emberszabású majmokon ez a fejlődési irányzat már magas fokot ért el, de a kannaporcogók még mindig kissé homorúak, még mindig marad köztük az elzáródó gégében is valami kis nyitott kapuja a kiáramló levegőnek. Csak az ember tudja hangrését teljesen zárni, mert kannaporcogói aprók és síma felszínekkel fekszenek egymáshoz.

Ezzel a gége tökéletesebb hangszervvé lett ugyan, de a lélekzés tekintetében tökéletlenebb készülékké. Az ember a tüdejéből kiáramló levegő kapujának megszűkülése miatt könnyebben fullad, melle erősebben zihál a futásban, mint az állaté. A nyálkahártyának már kisfokú duzzadása is megfulladást, vagy legalább is nehéz lélekzést okozhat, míg az állaton a mindig tátongó porcogóközti rés miatt ez a veszedelem sohasem fenyeget. A gégének a beszédre, énekre, a lelkiállapotok közlésére alkalmasabbá fejlődése tehát más irányban hátránnyal járt. Ehhez hasonló esetet találhatunk az emberi tökéletesedés egyéb területein is.

Dr. Némai vizsgálatai szerint az emberszabású majmok közül a csimpánzé közelíti meg leginkább az ember gégéjét; a gorilláé már kissé eltérőbb s még inkább az orangé, mely gégenyílásának sajátszerű alakulásával alacsonyabb formát állít elénk. A gibbon gégéje külső megjelenése szerint leginkább hasonlít az emberi gégéhez, de a belsejében olyan sajátszerűsége van, melylyel feltünően eltávolodik nem csak az ember, hanem valamennyi más emlősállat gégéjének alkotásától: a hangját nem annyira a közönséges hangszalagjával, hanem inkább egy alatta kifejlődött új nyálkahártyaredővel, egy valóságos járulékos hangszalaggal hozza létre.

Az orangnak óriási, hat litert magába fogadó gégetasakja van, mely nyilván nemcsak a hang erősítésére szolgál, hanem arra is, hogy a fejet légpárna módjára megtámassza. Elég nagy a tömlő még a gorillán; a csimpánzon már csak diónyi, s majdnem egészen hiányzik a gibbon gégéjében. Említettük, hogy majomhasonlatosságként az emberen is előfordulhat ilyen gégetömlő.

Az ember testének szőrtelensége.

Emlékezzünk meg még röviden az ember testének egy másik jellemző tulajdonságáról: a szőrtelenségéről. Határozottan emberi sajátság ez, eltávolodás az emlősök tipusától, s ezért feltünő, hogy épen az alacsonyabbrendű emberi rasszokon, a melanodorm és xanthodorm (fekete- és sárgabőrű) népfajokon látjuk ezt kifejezettebben, mint a poikilodorm (fehérbőrű) fajokon. Hogy az a bizonyos ősalak, mely a fajfejlődés során megelőzte a homo sapiens-t, szőrös testű, vagy a mainál szőrösebb lehetett, annak bizonyítéka a magzati életben megjelenő és ismét eltűnő piheszőr (lanugo) s különösen az atavizmusként néha-néha felbukkanó hypertrichosis (túlságos szőrfejlődés a testen), melyről már egy ízben volt szó.

Már Darwin felvetette azt a kérdést, hogy milyen körülmények folytán vesztette el az emberré tökéletesedő ősalak a szőrözetét. Darwin az ivari kiválást okolja, vagyis azt véli, hogy a mindkét nemű szőrtelenebb egyének inkább nyerték meg az ellenkező neműek tetszését s így inkább jutottak hozzá a szaporodáshoz s egyéni sajátságuknak az utódokra való átruházásához. Ebből még a női nem nagyobb fokú szőrtelenségét is meg lehetne magyarázni, mert az erősebb hím inkább érvényesíthette izlését, mint a passivabb nő. Kirchhoff37) a természetes kiválogatódás hatását látja az elszőrtelenedésben, mert a szőrösebb egyénnek erősebb a kigőzölgése, mint a csupaszé s így előbb szimatolja őt meg az életére törő ellenség. Mások a domestikációban vagyis a művelődés hatásában keresik a szőrelvesztés okát, arra utalva, hogy a tüzelés, ruházkodás stb. feleslegessé tette a természetes bundát, mely ezért az elcsenevészés lejtőjére jutott.

Mindezek érdekes kísérletei a magyarázatnak, de egyikük sem nevezhető kielégítőnek. Még kevésbbé emelkednek túl a merész hipothézis színvonalán azok az elméletek, amelyekkel a szőrzetnek a test egyes helyein (hajzat, bajusz, szakáll, hónaljszőr, stb.) való megmaradását próbálták megmagyarázni. Darwin mindent az ivari kiválásból magyaráz. Az emberéhez hasonló szakálla az anthropoid majmoknak is van, míg a bajusz jellemző emberi sajátság. A fejen levő hajzatot a koponyatető és agyvelő meleg takarójának, a hónaljszőröket a dörzsölődést meggátló vánkosnak lehet minősíteni. Mégis legvalószínűbb, hogy a szőrzet eloszlásának sajátságai az emberi testen beletartoznak abba az ezer és ezer alakbeli és egyéb fajta sajátságába az állati és növényi szervezeteknek, amelyek egészen közömbösek, se nem hasznosak, se nem károsak, s amelyeket se a szelekció elvéből, se a Lamarck-féle tényezőből nem tudunk megfejteni.

Előttünk áll az ember mint «a természet koronája», mint az a lény, melyben mintegy öntudatra ébredt a természet, mint hordozója az «értelem»-nek: valaminek, ami nem anyag, és nem is csak olyanféle, a fizikai és chemia törvényeiből megmagyarázható tulajdonsága az anyagnak, mint az erők egyéb nyilvánulásai, sőt nem is olyasvalami, mint az élet többi tüneménye. De a szervezet egyéb anyagi működéseivel bizonyos tekintetben megegyezik; megegyezik abban, hogy az anyaghoz van kötve, s megegyezik abban is, hogy az emberen elért kialakulása szintén csak fejlődés eredménye lehet.

Származástan.

Az ember a maga egész testi és lelki egyéniségével végső szeme egy mérhetetlenül hosszú, az idők végtelenségébe visszanyúló fejlődési láncolatnak. Ez a tétel axiomaként áll előttünk, de az evolucióhoz fűződő sok nagyfontosságú részletkérdésre nézve úgyszólván teljesen a sötétben botorkálunk s biztos tények híján lenge spekulációkkal elégítjük ki fürkésző és a tünemények alapokát kutató ösztönünket. Nem tudjuk, hogy ez a fejlődés – nemcsak az emberé, hanem valamennyi szerves lényé – hogyan ment végbe: egy vagy néhány kezdő alaknak szerteágazásával, vagy végtelen sok elemi kezdőalaknak párvonalas, egymástól független fejlődésével. A tudósok még mindig két táborba oszlanak, aszerint, amint a mono- vagy polyphyletikus fejlődés hívei. S forrongó vita tárgya még az a nagy kérdés is, hogy micsoda okok és tényezők indíthatták meg ezt a fejlődést, micsoda erők vitték előbbre és irányították menetét.

A szelekció-tan elégtelensége.

Darwin legbuzgóbb híveinek is el kell ismerniök, hogy a darwinizmus fénykora elmult s hogy mindinkább elterjed az a felfogás, hogy a nagy Darwin magyarázata, ha sok helyeset és elfogadhatót tartalmaz is, s ha, mint azt ő maga is tette, beléolvasztjuk még a Lamarck-féle tényezőt, vagyis a használat és környezet hatását is, mégsem elegendő az evolució okainak és irányító erőinek teljes megfejtésére. Talán nem kell mondanom, hogy Darwin nevével nem magát az evolució és transzformizmus gondolatát jelöljük, mert hisz azt már egy félszázaddal előtte (1809-ben) kifejtette a lángeszű, de félreértett és szegénységben meghalt Lamarck, bár való igaz, hogy Darwin nélkül s különösen az ő lelkes zászlóvivőinek, Huxleynek és Haeckelnek irodalmi hadjárata nélkül sohasem lett volna ez a felfogás azzá a nagy, a világot megmozgató, a lelkeket széltében forrongásba hozó gondolattá, amivé lett. Történelmileg helyesen darwinizmusnak csak azt a kész, lekerekített magyarázatot nevezhetjük, amellyel az angol tudós mechanikai, materialisztikus módon, minden az anyaghoz fűződő rejtélyes fejlődési erők s hasonlók mellőzésével igyekezett a fejlődés szükségszerű bekövetkeztét, irányát és módját emberileg érthetővé tenni. Erre a darwinizmusra áll az, hogy ma már nem tekinthetjük annak a mindent megmagyarázó egyetemes elméletnek, aminek a lelkesedés első évtizedeiben sokan hitték. Mind többen kezdenek kételkedni a Darwin-Wallace-féle természetes kiválogatódás (selectio) varázsigéjének hatalmában, különösen, mert nem tudja megmagyarázni a még szelekciós értékkel nem biró első nyomok megjelenését és fennmaradását és nem tudja megmagyarázni azt a tengernyi közömbös tulajdonságot, rajzolatot, részletet, melyet az állat- és növényországban észlelünk, nemcsak a szabad szemmel láthatók körében, hanem a mikroszkópi szerkezet világában is.

Megszabott irányú fejlődés.

Magam is a kétkedők közé tartozom, többek között azért is, mert Klaatschcsal együtt38) nem tudom az emberi típus kialakulását a természeti kiválogatódás dogmájával összhangzásba hozni. Hogyan lehetne ennek a teste tekintetében talán leggyámoltalanabb lénynek sajátlagos formálódását a létért való küzdelem győzelmeiből magyarázni? Nem csoda, hogy a darwinizmussal, weismannizmussal, mutációs-tannal s hasonló mechanikai elméletekkel szemben mindinkább homloktérbe nyomul mint legveszedelmesebb vetélytársuk Nägeli, Askenazy, Romanes, Eimer, Driesch különböző árnyalatokban kifejtett elmélete: a fejlődési predesztináció, a «megszabott irányú fejlődés» tana, melyet minálunk Apáthy István39) fejtett ki legutóbb olyan szépen: az a gondolat, hogy a fajfejlődésnek nemcsak szükségszerűsége, de iránya is önálló, eredendő tulajdonsága az élő anyagnak; hogy nem külső hatások véletlene, hanem a szerves lényt felépítő protoplazma belső önálló fejlődési erői szabják meg előre, törvényszerűen a fajbeli fejlődés bekövetkeztét és irányát. Már az ősi kezdősejtben benn nyugszanak a faj jövőjének körvonalai, ép úgy, mint ahogy a megtermékenyített petesejtbe kérlelhetetlenül bele van már oltva, hogy belőle milyen lénynek kell fejlődnie. A tyúk- és kacsatojást a költőkemencébe téve s egyforma költésnek vetve alá, az egyikből tyúk, a másikból kacsa kel ki: a tojásban tehát már előre meg kell annak szabva lenni, hogy belőle milyen állat kell hogy fejlődjék. A petesejtre vonatkoztatva ezt a tételt mindenki elismeri, sőt önként értetődőnek tartja s ennek a kimondásában senki miszticizmust nem lát, ugyanezen felvételnek a fajfejlődésre való alkalmazását ellenben a szelekciós elv hívei zavaros, misztikus, természettudóshoz nem illő felfogásnak minősítik. Pedig a biogenetikai alaptörvény hangoztatása azt mutatja, hogy ők idegenkednek legkevésbé attól, hogy a kétféle fejlődést, a fajfejlődést és az egyéni fejlődést egymással párvonalba állítsák. Az ismétlődési elmélet egyáltalában csak a fajfejlődési predesztináció tana mellett jöhet szóba, mert, miként azt Hertwig Oszkár joggal hangoztatja,40) egy teljesen differenciálatlan, közömbös protoplazmából álló ősi kezdősejt nem hasonlítható össze a petesejttel, melynek kétségtelenül végtelenül bonyolult láthatatlan szerkezete már magába zárja a belőle fejlődő lény testi és lelki tulajdonságainak csíráját, mely Hertwig szerint nem valamely közömbös sejt, mint aminő Darwin tana értelmében az a bizonyos ősi kezdősejt lehetett, hanem maga az egyén fejletlen állapotban. Az önálló erőkön alapuló fajfejlődés felvétele különben nem zárja ki a természetes kiválogatódásnak, továbbá a környezet és a használat hatásának bizonyos fokú szereplését a fejlődésben.

Az ember törzsfája.

Jelenleg az emberre nézve nem annyira az evolució útján vagy talán másféle módon való származás kérdése tárgya a vitatkozásnak a tudományban, mert ez a tudósok túlnyomó többségére nézve már elintézett dolog, még pedig az első értelemben, hanem inkább az, hogy milyen alakokon keresztül jutott el az emberi nem mai magaslatáig, milyen formák előzték meg őt, milyen az ő törzsfája? Biztosat erről mai nap is ép oly kevéssé tudunk, mint a 60-as években, amikor először vonta spekulációi körébe ezt a kérdést Haeckel. A jövőtől, egy későbbi kor szerencsés őslénytani leleteitől kell várnunk e kérdés megoldását. Elméletekben ugyan nincs hiány, de a legtöbbről elmondhatjuk Kohlbruggeval, hogy piramishoz hasonlítanak, melynek alapja a levegőben van s mely épen csak a csúcsával érinti a szilárd talajt. Természetes, hogy az ilyen piramis nagyon is ingadozik. A fajfejlődés kiegészítésének és szemlélhetővé tételének kísérlete ma még hasonlít ahhoz, mint mikor valaki egy pár szerte heverő oszloptöredékből vagy kőből akarná visszaállítani az egykori nagykiterjedésű palota vagy vár képét. De azért az ilyen elmélet felállításának jogosultságát és hasznát nem lehet kétségbe vonni. A tudománynak nem a föltevések ártanak leginkább, hanem a tétlenség.

Elméletek az emberi nem fejlődéséről.

A kérdés óriási irodalma Kohlbrugge művében,41) s hasonlóképen Fischer E. cikkében42) van legbővebben, habár nem is kimerítően, összeállítva; ezekből a dolgozatokból szerezhetünk legjobban tudomást a szerteágazó nézetek zűrzavaráról. A leginkább számbavehető s legtöbb figyelmet keltett nézeteket öt elmélet köré lehet csoportosítani. Igyekszem ezeket az elméleteket röviden összefoglalni.

Haeckel.

1. Haeckel-nek már 1866-ban43) felállított s maig is fenntartott törzsfejlődési elmélete az embert a félmajmokból és majmokból származtatja a következő sorrendben: félmajmok, szélesorrú vagy újvilági majmok, keskenyorrú vagy óvilági majmok, emberszabású majmok, ember. De kiemeli Haeckel, hogy az ember fejlődési vonalába eső emberszabású majmokon nem a most élő alakokat, tehát nem a gorillát, csimpánzot, orangutánt kell érteni, hanem bizonyos kihalt harmadkorbeli formákat; a mostaniak sajátlagosan átidomult formák, melyeknek egyikéből sem származhatott közvetlenül az ember, szóval ezek csak oldalágai, nem pedig egyenes állomásai az emberhez vezető útnak.

Schwalbe.

2. Schwalbe (1899–1910), a nagyhírű strassburgi anatómus és anthropológus felfogása közel áll a Haeckeléhez. Ő is a harmadkori kihalt emberszabású majmokat tartja az ember közvetlen őseinek, de a sorozat feljebb eső részéből Haeckeltől eltérően kirekeszti a másik két majomfajtát. A három majomcsoport mindegyike külön ágként hajtott ki a fosszilis félmajmok (Lemuridák) törzsalakjából. Először a délamerikai majmok csoportja vált le belőle, még pedig már az eocénban; ez az alak nem fejlődött tovább, hanem mintegy zsákutcába került. A miocénban újabb két ág bontakozott ki, jelesen a keskenyorrú majmok osztályának és az emberszabású majomtípust meg az embert magába foglaló törzsalaknak ága. A keskenyorrú majmok sem esnek az emberhez vezető fejlődési pálya egyenes irányába; ezt különleges szervezetük: kettős méhlepényük, pofazacskóik, fargumóik stb. tanusítják. Az embert megelőző két lépcsőfok tehát csak az őslemuridák s a miocénbeli vagy még régibb kihalt emberszabású majmok csoportja lehetett. Az ősmajomalak a harmadkorban kettéoszlott, nevezetesen a mostani emberszabású majmok sajátlagosan elkülönült csoportjára és az emberi nemre. A fejlődési alap közösségéből érthető az a nagy hasonlóság, amit az ember s a ma élő emberszabású majmok közt találunk. Az ember és majomszerű ősei közé Schwalbe még közbeiktatta a Dubois-féle jávai majomembert (Pithecanthropus) s a tőle Homo primigeniusnak nevezett neandervölgyi embert.

Schwalbe elméletéről az a véleményem, hogy valamennyi között még a leggondosabban megalapozott s legvalószínűbb is; a most élő alakok legbehatóbb morfológiai összehasonlításán alapul. A legfőbb ellenvetés, amit ellene tettek, az, hogy az ember törzsfájából kirekesztett újvilági majmok minden eltérő vonásaik, például kettős méhlepényük és három kis zápfoguk ellenére is egyes dolgokban még az emberszabású majmoknál is közelebb állanak az emberhez, így például hiányzó peniscsontjuk s zápfogaik gumóinak elrendeződése tekintetében. A sárga mókusmajom (Chrysothrix) agyvelejének viszonylagos súlya még valamivel nagyobb, mint az emberé s a koponya öreglikjának helyzete is közeledik az emberéhez. Különösen a pókmajomban (Ateles) van sok olyan jellemvonás, mely az ember magasabbrendű típusához közeledik; Van den Broek (1908) 40 ilyen vonást említ fel, főkép az idegrendszer, izomzat és koponyavarratok köréből. Kétségtelen, hogy Schwalbe elméletének ez az Achilles-sarka.

Klaatsch.

3. Klaatsch (1902) az emberhez vezető egyenes fejlődési útból még az emberszabású majmokat is kihagyja s az embert közvetetlenül kihalt félmajom alakokból, őslemuroidákból származtatja. Ezek pedig egyenesen, minden más emlőscsoport közbeiktatódása nélkül a ma már csak kéz- és lábnyomaikból ismert úgynevezett «primatoid»-ok (Chirotheriumok) származékai, melyek már az emlősök és a csúszómászók közti határon állanak. E primatoidok elemi típusa az emlősök különböző rendjeivé ágazódott szét, leginkább a végtagok másodlagos módosulásaival. Csak egy rend, az őslemurok csoportja tartotta meg az elemi, differenciáltan kéz- és lábtípust, s ebből a csoportból alakult ki közvetetlenül, a kéz- és láb kezdetleges szerkezetének megőrzésével, az emberi nem. A majmok az embernek csak oldalrokonai, nem pedig ősei; a fákon való életmód révén hosszúra megnőtt karjaikkal, a létért való küzdelem s különösen a nemi élet versengő tusái érdekében hatalmasan fejlődött szemfogukkal, megrövidült kéz- és lábhüvelykujjukkal a másodlagos differenciáltság képét állítják elénk, szemben az embernek ősi, kezdetleges jellemvonásaival. Ez még a kihalt harmadkori alakokra is érvényes, bár ezek – például a Schlosser-féle Propliopithecus – fogaiknak egyszerűségével az ősformához közelebb esnek a mai alakoknál. A majmok eszerint nem őseink, hanem a félmajmoktól (Lemur) való közös eredést tekintve, csak oldalrokonaink. Teljesen észszerűtlen tehát, hogy mindig a hiányzó láncszemet («missing link») keresik az ember és a majom közt. A jávai majomember (Pithecanthropus) sem «hiányzó láncszem», nem is majomember, hanem csak majom, jelesen kihalt magasabbrendű gibbonfajta, melynek, bármily közel jutott is párvonalas fejlődésében az emberi típushoz, az ember fejlődési láncolatában nincs helye.

Klaatsch elméletének egyik nagy fogyatékossága, hogy nem méltatja figyelemre az ember s az emberszabású majmok szervezete között feltünő, sok mindenféle apró részletre is kiterjedő hasonlóságot és megegyezést, aminő a féregnyúlvány, a rekeszhez nőtt szívburok, a farkcsigolyák elcsenevészése, a méhlepény (placenta simplex) és magzati burkok megegyezése stb. Ezeket a hasonlatosságokat egymástól függetlenül fejlődő állatcsoportok véletlen «konvergenciajelenségei» gyanánt felfogni szinte lehetetlenség. Klaatsch nézeteit leginkább Adloff (1908) és Ameghino (1909) tette magáévá; Sergi nézetei (1903 és 1914) is közel állanak hozzájuk.44)

Hubrecht.

4. Hubrecht belga tudós a maga elméletét (1909) főképen a fejlődéstan alapján építette fel. Ő nemcsak a majmokat, de még a félmajmokat is kikapcsolja az emberi nem őseinek sorából, különösen méhlepényük alakjára (placenta diffusa) való tekintettel.45) Az embernek a maga szervezetbeli differenciálatlanságával még elemibb alakok közvetetlen leszármazottjának kell lennie. A magzatburkok viselkedése szerint, különösen pedig tekintettel az egyszerű korongalakú (discoidalis) méhlepényre, fel kell tennünk, hogy az Emberfélék (Hominida) családja a Rovarevők (Insectivora) családjából fejlődött, ahová a sünök, cickányok, vakondokfélék tartoznak, de nem a mostani Rovarevőkből, hanem az eocénbeli kihalt formákból. A Rovarevők és az Emberfélék közé Hubrecht közbeiktatja a «Palaeopithecus»-ok rendjét, melynek két eocénbeli kihalt (Anaptomorphus és Necrolemur) s egy még most is élő faját, a pápaszemes makit (Tarsius spectrum) ismerjük. Ezt a pápaszemes makit eddig a félmajmokhoz sorozták, de, Hubrecht szerint, hibásan, mert ezektől eltérő, az emberhez sokkal inkább közeledő, magasabbrendű forma. A pápaszemes makinak az emberrel két nagy fejlődéstani megegyezése van: egyszerű korongalakú méhlepénye s úgynevezett függesztő nyele. Ebből a Palaeopithecus-csoportból fejlődött azután közvetlenül az ember. De a pápaszemes makinak ezt az előkelő rendszertani és genealógiai helyzetét nem minden szerző ismeri el. Így Smith Elliot (1903) az egész agyvelő, Bolk (1905) a kisagyvelő kutatása alapján, Earle (1897) és Chapman (1900) más alapon félmajomnak minősítik ezt az állatot. Ezzel szemben Fischer vizsgálatai (1903) a pápaszemes maki koponyafejlődéséről és Wortmann kutatásai (1903) csontvázának viszonyairól inkább kedveznek Hubrecht ama felfogásának, hogy ez a sokat vitatott állat a félmajmoktól elütő, az emberi típushoz közeledő alak. Csakhogy Wortmann szerint a pápaszemes maki visszamenőleg nem a Rovarevőkhöz, hanem inkább a legrégibb Erszényesekhez (Marsupialia) mutat vonatkozásokat; ezekből indulna ki tehát szerinte az ember fejlődési vonala. Hubrecht elméletének hívei Bölsche és Stratz (1904).

Kollmann.

5. Kollmann elmélete (1905) legfurcsább és legvalószínűtlenebb valamennyi elmélet között. Szerinte az ember nem a majmoktól származik, hanem a majmokkal együtt egy közös törzsalaktól. De ez az ősalak féligmeddig emberfajta volt; az emberalakhoz sokkal közelebb állott, mint a mai majmok, még az emberszabásúak is, különösen koponyájának alkotása tekintetében. A majmok e «Proanthropos» elfajulása, elvadulása útján keletkeztek; úgyszólván ismét állati sorba visszaesett, majommá visszadurvult emberek! S erre az elméletre Kollmannnak csak egy alapja van: az a már Cuviertől kiemelt körülmény, hogy a fiatal majom koponyája emberibb szabású, mint a felnőtté, mert a fej agyvelői része az agyvelővel együtt gyorsabban haladva fejlődésében, eleinte tetemesen túlszárnyalja az arci részt. Ime hova vezet a «biogenetikai alaptörvény» kritikátlan felhasználása! Schwalbe találóan jegyzi meg, hogy akkor meg az embernek vízfejű ősöktől kellene származnia; mert csak a vízfejű embernek van kifejlődött állapotban olyan előredomborodó homloka, mint a magzatnak és újszülött gyermeknek. De én még tovább megyek s azt mondom, hogy Kollmann okoskodása értelmében azt kellene fölvennünk, hogy valamennyi emlős állat magasabb alakok elkorcsosodásából keletkezett, mert általános fejlődéstörvénye a fejnek az egész emlősosztályban, hogy az agyvelői rész gyorsabban fejlődik ki az arci résznél s csak utóbb növekszik ennek arányához az arc. Kollmann elméletének egy második része az, hogy az a bizonyos föltevéses Proanthropos nevű törpe lény valami 1 méter magas teremtés volt s hogy a belőle fejlődött első emberek szintén apró törperasszok voltak, aminők mai nap is még a busmanok, az andamanbeli minkopik, a Filipin-szigeteken lakó aéták, és különösen a középafrikai őserdők ismert törpe lakói: az akkák, vambuttik, stb.46) Ennek az elméletnek mindaddig semmi jogosultsága nincs, amíg Kollmann nem tud bemutatni a pleisztocénből származó törpe csontvázat. Az eddig ismert ásatag törpe-rasszok mind a jégkorszakot követő neolithicumból valók; a diluviumi fajok mind vagy középtermetűek, vagy a középtermetnél csak valamivel alacsonyabbak voltak, mint a neandervölgyi ember (160 cm), vagy pedig ennél még nagyobbak, mint a crô-magnoni ember. Az eddig ismert két legrégibb emberi csontmaradvány, a piltdowni koponyatöredék s a maueri állkapocs, középtermetre vall. Mindezek szerint azt kell mondanunk, hogy Kollmann elmélete, melyhez a törpe rasszokra vonatkozólag hozzájárult Schmidt W. is (1910), egészen csak a levegőben szállingózó föltevés.

A vélemények e szerteágazása csak azt tanusítja, hogy milyen bizonytalan talajon mozgunk e kérdésben. De bizalommal, a majdani megismerés reményével tekinthetünk a jövőbe. Természetesen ezt a jövőt mi, mai emberek, sajnos már nem fogjuk megérni. Távoli unokáink lesznek abban az irigylésre méltó helyzetben, hogy annyira-mennyire belátnak az emberi nem multjába, melyet ma még a mi szemünk elől sűrű köd és homály fed el.

Az ember palaeontológiája.

A fajok eredetének és származásbeli kapcsolatainak ügyében legfontosabb szerepe az őslénytannak van. Az ember eredetének problémájában is ettől a tudománytól várhatjuk az útbaigazító adatokat és döntő bizonyítékokat. A föld mélyéből előkerült porhanyó csontok és csonttöredékek fognak hirtelen fellobbanó elektromos fényként bevilágítani annak az útnak sötétségébe, amelyen áthaladt a fejlődő állati szervezet, amíg felvergődött az emberi forma magaslatáig. Sajnos, eddigelé az őskornak még nagyon kevés ilyen hagyománya jutott napfényre, amit megérthetünk abból, hogy nagyon ritka szerencsés körülmények összetalálkozása szükséges ahhoz, hogy a kihalt ősalakok csontvázának részei napjainkig is ellent tudjanak állani az enyészetnek. Leginkább csak olyan állatok csontjai maradnak reánk, amelyek nagy áradások, katasztrófák alkalmával az iszapba jutottak s ennek hatására lassan megkövesültek. De az ember ősei valószínűleg a mai emberszabású majmokhoz hasonlóan őserdőkben tanyázó állatok voltak s a nagy áradások elől az erdő mélyebb részeibe s magasabb fáira tudtak menekülni. Holttesteik ott pusztultak el nyomtalanul a csontvázzal együtt a nyirkos rengeteg lombhulladékai között. Az eddigi leletekből megbízható eredményként az emberre vonatkozólag csak magának a törzsfejlődésnek ténye bontakozik ki, de az ember törzsfájának megrajzolására az eddigi adatok még nem elegendők.

Az emberi nem megjelenésének ideje a földön.

Mielőtt azonban magukat a leleteket vennők szemügyre, foglalkozzunk pár szóval az emberi nem korának kérdésével. Hogy az emberiség múltja nem, mint azelőtt hitték, csak pár ezer évre, hanem ennél sokkal de sokkal hosszabb időre nyúlik vissza, az iránt ma már nem lehet kétség. Legalább is néhány százezer évre kell becsülnünk az emberi nem korát, sőt lehet, hogy igazuk van azoknak, akik egy millió évnél is többre becsülik azt az időt, amióta megjelent az ember a világ színpadján.

Ha talán kissé nagyzolva is, de nagyon szemléletesen hasonlítja össze Steinmann,47) a bonni egyetem jeles geológus-professzora, a történelmi időt vízcseppel, az ember történelemelőtti korát tóval s a Föld történetét világtengerrel.

Az emberi nem mérhetetlen hosszú idők óta él a Földön s folytatja itt küzdelmes életét, de nagyon hosszú időn keresztül nem tudott a kezdetleges állapotból kimozdulni, szellemi élete a legelemibb fokon maradt meg, habár már mai értelemben vett ember volt s agyvelejében bizonyos fokig már megvoltak a művelődésnek anyagi alapjai. Szinte el se tudjuk képzelni, hogy talán valami 100,000 évig vagy még tovább is megmaradt az ember a palaeolith-ipar kezdetleges fokán, s hogy ezer és ezer év kellett mindig ahhoz, hogy egyszerű kőeszközeinek idomán valami keveset változtasson. Csak a diluvium végétől, Penck szerint körülbelül 50,000 év, mások szerint 20,000 év óta óta látjuk művelődésének gyorsabb s végül szédítően rohamos haladását. Aránylag rövid idő alatt jutott el az újabb kőkorszakon, a bronz- és a vaskorszakon s végül a történelmi korszakon keresztül a kultura mai fokára, melyen kétségtelenül még nem állapodott meg, Kulturánk szemlátomást tovább fejlődik még s szinte beláthatatlan perspektivája tárul elénk a művelődés egykor elérhető magaslatának.

Hol találjuk meg az ember első nyomait? A Föld történetének melyik korszakában akadunk először az ő életének és szellemi tevékenységének első jeleire?

Az őskori állatok nyomait, amelyekből megjelenésük és virágzásuk idejét állapítja meg a tudomány, csakis testük szilárd alkotórészei: csontjaik, agyaraik stb. szolgáltatják, vagy legfeljebb még lábnyomaik és ürülékeik (a koprolithok). Az emberre nézve némiképen jobb helyzetben vagyunk, mert csontmaradványain kívül megtaláljuk még az ő szellemi tevékenységének a jeleit is: kőből, csontból, szarúból készült kezdetleges eszközeit, tűzhelyeinek és lakomáinak maradványait, sőt kezdetleges művészetének a nyomait: festményeit, faragványait is. Franklin az embert eszközkészítő állatnak (toolmaking animal) jellemezte s ezzel nagyon eltalálta az igazat, mert az emberi nem életének úgyszólván kezdetétől fogva ott találjuk csontvázának maradványai mellett kezdetleges szerszámait is.

A történelem előtti anthropológiában vagy «palaeanthropológiá»-ban, ahogy az ősemberrel foglalkozó tudományt nevezzük, ma két irány, két iskola áll egymással szemben. Az első irány óvatosabb s csak az egészen biztos tényekhez ragaszkodik, a másik merészebb s tért enged a tények mellett az elméletnek is. Az első irány képviselői közül kiemelem Boulet, a párizsi Musée d’Histoire Naturelle tanárát, Hoernes bécsi egyetemi tanárt s Obermaiert, előbb bécsi, most párizsi tanárt. E tudósok s velük sokan az ember megjelenésének idejét a jégkorszakra teszik, azaz arra az időre, amelyből az ősembernek már első csonttöredékei maradtak reánk. A legrégibb embercsontokat (piltdowni koponyatöredék, maueri állkapocs) a diluvium elejére kell helyeznünk; ekkor tehát már bizonyosan élt az ember Európában. Ebből a korból (piltdowni palaeolithok) származnak a legelső egészen biztos, senki által kétségbe nem vont és nem is vonható emberi kézalkotta kőeszközök, a «palaeolith»-ok.

Eolith-kérdés.

A tudósok merészebb csoportja, akik között első helyen kell említenünk a bruxellesi Rutot-t, s csak másodhelyen a német Klaatschot, Verwornt, E. Krausét stb., az ember eredését és földi létének kezdetét sokkal korábbi időre teszi: a harmadkorra, annak a közepére, sőt az elejére. E nézetüket az említett tudósok részben elméleti okoskodással, részben bizonyos pozitiv leletekkel támogatják. A harmadkor különböző rétegeiből ugyanis már a 60-as évek óta bizonyos, látszólag durván megfaragott köveket ástak ki, amelyek több tudósnak véleménye szerint minden kezdetlegességük mellett is magukon viselik annak a jelét, hogy emberi kéz formálta őket. Prestwich (1892) óta ezeket a köveket eolithoknak nevezik. Ámde a tudósok nagy része, s köztük nem egy olyan is, akit legkevésbbé sem érhet a túlságos konzervativizmus vádja, Rutot, Klaatsch és társaik nézetével szemben tartózkodó álláspontot foglal el s nem hajlandó elismerni, hogy az úgynevezett eolithok s különösen a harmadkorbeliek emberi kéz alkotásai, hanem azt vitatja, hogy ezek sajátszerű alakjukhoz természetes úton, különösen a víz hatása következtében jutottak.

Saját tapasztalatok híján tartózkodnom kell attól, hogy az eolith-kérdésben egyik vagy másik irányban állást foglaljak. De elméletileg azokhoz kell csatlakoznom, akiknek véleménye szerint az emberi nem már a harmadkorban is élt; hisz a harmadkorra következő pleisztocén elején az ember már a mostanihoz közelálló formában (piltdowni koponya) áll előttünk. Mindezek szerint a harmadkorban játszódott le az emberré alakulás folyamata, sőt e korból már primitiv emberi típusokat várhatunk. De ez, bármily valószínű is, egyelőre csak elmélet. Egészen határozottan csak annyit mondhatunk, hogy a jégkorszakban (pleisztocén) élt már az ember. Erről nem lehet véleménykülönbség, hisz ott találjuk már e kor küszöbén a kétségbe nem vonható bizonyítékot: csontvázának maradványait.

Mielőtt a jégkorszakbeli emberrel foglalkoznánk, tekintsük magát ezt a korszakot s azt a környezetet, melyben csecsemőkorát töltötte az emberi nem.

A jégkorszakról.

A harmadkor végén földrészünkön trópusi vagy szubtrópusi éghajlat volt, amint azt az állat- és növényvilágnak e korból származó maradványaiból megállapíthatjuk; az egész földön a mostaninál jóval magasabb hőmérséklet uralkodott. S most ismeretlen okból alászállott a hőmérséklet.

Hogy mi volt az oka ennek a hosszú időkre terjedő lehülésnek, azt nem tudjuk. Magyarázatára sok elmés föltevést gondoltak már ki, de eddig még egyik sem tudott végleges polgárjogot nyerni a tudományban. Az elméleteknek egyik sora a világegyetemben, másik sora magán a Földön keresi a lehűlés okát.

Bárhogy álljon is az ügy, biztos ténynek fogadhatjuk el, hogy a középhőmérséklet a Földön ebben a korban tetemesen (Steinmann szerint 5–6 fokkal) alászállott s a hóhatár legalább 1000 méterrel mélyebben volt, mint ma.

Azelőtt ezt az egész korszakot, melyet diluviumnak vagy újabban inkább pleisztocénnek nevezünk, zavartalan, egyforma hideg időszaknak vélték. Újabban a tudomány felfogása erről gyökeresen megváltozott s a diluviumnak mint egységes korszaknak képe többé-kevésbbé elhomályosodott. Kiderült ugyanis, hogy a diluviumban a lehülés nem volt állandó; időnként a nagy hideg engedett, a hőmérséklet megint felszökött, még pedig nemcsak a mai európai éghajlattal egyenlő magasságra, hanem ennél még valamivel magasabbra is; a jég részben elolvadt, a gleccserek visszahúzódtak, s ez a közbeeső melegebb időszak hosszú ideig, 100,000 évnél is tovább tarthatott. De ennek is vége szakadt s a jégtömegek újra előnyomultak s e váltakozás többször megismétlődött, úgy hogy a jégkorszakban több glaciális és interglaciális (intermoränalis) időszakot kell megkülönböztetnünk. Penck, a berlini egyetem hírneves földrajzprofesszora, Brückner bécsi tanárral írt alapvető művében,48) melyben a jégkorszaknak az Alpesekben megállapítható nyomaival foglalkozik, négy glaciális időszakot különböztet meg, három inter- és egy postglaciális időszakkal. A négy glaciális időszakot günzi, mindeli, rissi és würmi jegesedésnek nevezi. Penck felosztását széltében elfogadták a tudósok s mondhatni, hogy ez ma az uralkodó a geológiában.

Európa a diluvium idején.

A jegesedések csúcspontján Európa jó részét jégtakaró fedte, akárcsak Grönlandot vagy az antarktist mai nap. A jégtömeg legfőbb eredő pontja Skandinávia és Finnország volt. Az innen kiinduló jég a mostani Keleti-tenger területén áthaladva, befedte egész Dániát és Hollandiát, lenyomult Németországba s annak egész északi, részben középső részét is összefüggő jéglepellel vonta be. Az északról lenyomuló jégtömeg déli határa Németországban körülbelül a Ruhrnak a Rajnába való betorkolásánál kezdődve, keletfelé a Harz-hegység, a Thüringi-erdő, az Érc-hegység és a Szudéták északi szélének mentén haladt. Az óriási jégtömeg tehát körülbelül a mai Weimar környékéig jutott el és ott, ahol ma a leghaladottabb művelődés nyüzsgő képét látjuk, pl. Berlin vagy Lipcse környékén, akkor a több száz méter magas egységes jégtakaró alatt a halál csendje honolt.

De Németországba délfelől is benyomult a jég. Az Alpeseket a mainál sokkal hatalmasabb gleccserek fedték s a belőlük kiinduló jégárak elborították nemcsak Svájc középponti és északi részét és Tirolt, hanem magasan felnyomultak a sváb és bajor felvidékre is, csaknem München színvonaláig. S ha még hozzávesszük, hogy a Vogézek, a Schwarzwald, a sváb Jura és az Érc-hegység is jéggel voltak fedve, mint a jégképződés önálló gócpontjai, megállapíthatjuk, hogy Németországnak aránylag csak egy keskeny, harántul futó sávja maradt a jégtől szabadon.

A jégképződésnek egy másik gócpontja Európában Skócia volt; az innen eredő jég ellepte egész Angliát, legdélibb részének, a Themse területének kivételével. A mai európai Oroszországnak kétharmadát borította a jég. Önálló gleccserközpontok voltak ezenkívül még Európában a Pireneusok, az Apenninek, a korzikai hegyek, a Kaukázus, az Uralhegység stb. Középeurópában a jég csak egy országot hagyott majdnem egészen szabadon: Franciaországot; ez kiemelésre méltó körülmény, mert talán ebből magyarázható, hogy épen Franciaországban találták legnagyobb mennyiségben a jégkorszakbeli ősember nyomait. Ide hátrálhatott az előnyomuló jég elől az angliai ősember is, amire annál is inkább megvolt a lehetőség, mivel akkoriban a Calais-csatorna helyén szárazföld volt, mely összekötötte Angliát a mai kontinenssel. S mikor azután az enyhébb interglaciális időben a jég ismét hátrált, az ősember nem követte ennek a visszahúzódó szélét, hanem ott maradt Franciaországban, bőven benépesítve délre fekvő völgyeit és barlangjait. Ezzel függ az részben össze, hogy Franciaország klasszikus hazája az ősemberre vonatkozó leleteknek és hogy az ősemberrel s különösen kulturájával foglalkozó tudományban a francia tudósok viszik a vezetőszerepet.

Magyarország a jégkorszakban.

De minket leginkább az érdekelhet, hogy Magyarországban milyenek voltak a viszonyok a jégkorszak idején. Hazánk nagy része szabadon maradt a jégtől.49) Az északról délre törő nagy jégtömeg hazánkat nem érte el s csak hegységeinek egy részét borította ott helyben képződött jég. A Magas-Tátrát számos gleccser fedte; ezeknek a maradványa a 114 tengerszem is. Az előtörő, majd visszahúzódó gleccserek durva munkájának nyomait megtaláljuk a morénák, a lecsiszolt és karcolt sziklák és más biztos jelek alakjában. A hegység déli lábánál, a szepesi fensíkon a gleccserek négy kilométer széles jéglepelt alkottak, de tovább délre nem nyomultak. Jég borította az Alacsony-Tátrát, a Máramarosi-Havasokat, a Keleti-Kárpátokban a Radnai-Havasokat és az Erdélyi-Havasok nagy részét is: a Bucsest, a Fogarasi Havasokat, a Retyezátot stb., amint azt különösen Lehmann,50) Schafarzik,51) Lóczy52) és Schréter53) vizsgálataiból tudjuk. Szádeczky54) megfigyelései szerint még a Bihar-hegységben is volt kisebb jegesedés. Egészben véve, mint látjuk, hazánk a pleisztocén idején kisebb területek kivételével a jégtől ment maradt, s így alkalmas volt a jégkorszakbeli ősember tartózkodására, annál is inkább, minthogy hazánk Európának egyik barlangokban legdúsabb országa, már pedig tudjuk, hogy az ősember, kivált a jegesedések hideg időszakában, a barlangokra volt utalva. S hogy valóban élt is itt az ősember, azt már eddig is beigazolták azok a nagyérdekű ásatások, melyeket az utóbbi években szorgalmas barlangkutatóink hazánk különböző barlangjaiban, különösen a Miskolcz környékbeliekben végeztek s amelyek már eddig is nagy mértékben felkeltették fényes eredményeikkel a külföld érdeklődését is.

Hatalmas kiterjedése volt a jégnek Észak-Amerikában. Grönlandból kiindulva Kanadán keresztül mélyen lenyomult az Egyesült-Államok területén nemcsak a mai New-Yorkig, hanem még lejebb, körülbelül a 40. fokig, vagyis St. – Louis tájékáig.

De a jégkorszak gleccserei nemcsak Európa és Északamerika nagy részét borították be, hanem a többi világrész jó részét is. Az északi és déli sarktól, a Himalájától és más magas hegységektől hatalmas jégtömegek nyomultak elő, hegységeket törve át, nagy tengermedencéket vájva ki, hatalmas kavics-, agyag- és lőszlerakódásokat hagyva maguk után, és valószínű, hogy a Föld felszínének mai alakját jórészt ezek a jégtömegek és megolvadt vizük formálta át. Az egyenlítő tájékán jég nem volt, itt a jégkorszakot hosszú esős-időszak helyettesítette.

A jégkorszak állatvilága.

A pleisztocén-kor állatvilága a mostanitól jórészt eltérő volt. Épúgy, mint ahogy a pleisztocén maga sem egységes korszak, az állatvilága sem egységes. Három jégkorszakbeli faunát kell megkülönböztetnünk: az enyhébb éghajlatra utaló interglaciális faunát, a hideg, nedves éghajlatnak megfelelő tulajdonképeni glaciális faunát, s a hideg, száraz éghajlatra valló késői jégkorszakbeli vagy postglaciális faunát, mely mintegy átvezet a mostani európai állatvilághoz.

A meleg jégkorszakbeli, vagyis az interglaciális fauna leghatalmasabb példánya az őselefánt (Elephas antiquus); simabőrű óriás, ősapja a mai afrikai elefántnak. 5 méternél is magasabbra nőtt meg és az agyara is meghaladta az 5 métert. Ez volt Pohlig szerint minden idők legnagyobb szárazföldi emlősállata. Siciliából és Malta szigetéről a diluviumból az őselefántnak egy elkorcsosodott törpe válfaját (Elephas melitensis) ösmerjük. Valamivel csekélyebb számban fordult elő a kisebb, de még mindig óriási délielefánt (Elephas meridionalis). Velük egyidőben élt a Merck-féle orrszarvú (Rhinoceros Merckii), továbbá a víziló (Hippopotamus major), mely a mai alakoktól épen csak nagyobb termete által különbözött. Legveszedelmesebb ellenségük egy tigrisszerű állat, a Machairodus leoninus lehetett, melynek félelmetes, hajlott kardra emlékeztető agyara sok, nálánál jóval nagyobb és erősebb állat vesztét okozhatta. Igen csekély számban található e korból, különösen Dél-Oroszországban, de még a Rajna vidékén is, egy orrszarvúszerű, de elefántnagyságú állat, az Elasmotherium, melynek hatalmas szarva nem az orrán, hanem a homloka közepén emelkedett ki. Mindezek az állatok főképen a diluvium első felében éltek és arra jellemzők, de csontmaradványaik elvétve megtalálhatók még a második és harmadik interglaciális időszakban, tehát részben a pleisztocén második felében is.

A tulajdonképeni glaciális vagy hideg-nedves időszakhoz kötött emlősök között legismertebb a mammut (Elephas primigenius). A mai indiai elefántnál körülbelül egy méterrel nagyobb (négy méter magas), vöröses barnás szőrrel fedett, nehézkes állat volt. Ezt az állatot ismerjük legpontosabban a jégkorszak kihalt állatai közül, egyfelől, Skandináviát kivéve, egész Európában feltalálható csontmaradványaiból, másrészről az ősember barlangi rajzaiból, és végül onnan, hogy már több (összesen 22) mammut-holttestet ástak ki szőröstül-bőröstül nemcsak Szibéria keményre fagyott földjéből (1799-ben, 1846-ban, 1901-ben stb.), hanem 1907-ben Galicia talajából is. A jégkorszak végén ez az állat, amely csak a hideg klimában tudott meglenni, a visszahúzódó jégtakaróval együtt északkeletre vándorolt és ott alkalmasint csak néhány ezer év előtt pusztult ki végképen.

Társa volt a gyapjas orrszarvú (Rhinoceros antiquitatis seu tichorhinus); ugyancsak hosszú szőrrel fedett, hatalmas emlősállat, melyet szintén nagyon jól ismerünk nemcsak a Szibériában kiásott teljes példányok révén (az elsőt már 1771-ben ásta ki Pallas), hanem abból a példányból is, amelyet 1907-ben Galiciában, a staruni-i ozokerit- (földviasz) bányák ásása alkalmával emeltek ki a föld mélyéből.

Egy másik nagyon jellemző állata a glaciális időszaknak a barlangi medve (Ursus spelaeus); a mainál nagyobb, hatalmasabb medvefajta; ha talpára állt, 2·5 m magasságot is elért. A mai medvétől a hímpéldány meredekebb homloka, s a hím és nőstény egyaránt végtagcsontjainak bizonyos sajátságai és az által különbözött, hogy kifejlődött állapotban hiányzottak az előzápfogai. Nagy testi ereje ellenére is főként növényevő állat volt. Télire a barlangokban húzódott meg, és ide vonult vissza betegen, haldokolva is. Pedig egészségtelen tartózkodás volt neki is a barlang, amit abból következtethetünk, hogy csontjain gyakran látjuk a barlangi köszvény (arthritis deformans) nyomait. Csontvázának, agyarának maradványait nagy számban találták Magyarországon is. Így a Miskolcz melletti Szeleta-barlangban már magas piramisra emelkednek a barlangi medvének eddig kiásott csontjai és fogai. Az ősembernek egyik kedvelt tápláléka volt s az őskori barlanglakó ember különösen szerette a csontjaiban levő velőt. A barlangokban talált medvecsontok nagy része, különösen a fiatal medvecsontok az ősember lakomáinak hulladéka.

A barlangi medvén kívül vetélytársa volt az ősembernek a barlangok elfoglalásában a barlangi hiéna (Hyaena spelaea) és a barlangi oroszlán (Felis spelaea). Ezek az állatok egymással nem igen fértek meg; amelyik barlangban nagyobb számmal leljük az egyiknek csontjait, ott hiányoznak a másiknak csontjai; vannak medvebarlangok és hiéna-barlangok.

E korszaknak kétségtelenül legformásabb állata az óriás szarvas (Cervus megaceros); két méternél is magasabb, hatalmas, karcsú állat, két és fél méternyire szétterülő, lapszerű agancsokkal. Csontjait nagy mennyiségben találták Magyarországon is, de klasszikus lelőhelye, ahol a legtöbb és legszebb példányokat emelik ki a tőzegből, Irország. Az óriás szarvas szívós természetére vall, hogy átélte a glaciális és interglaciális időszakokat is: vértezve volt a hideg és a meleg ellen egyaránt.

Az ősember egyik fő vadászprédája volt az ősbölény vagy bizon (Bison priscus), amely nehány többé-kevésbé csenevész példányban még most is fennmaradt Európában (Litvániában és a Kaukázusban) és nagyobb számban Amerika Yellowstone-parkjában, és az őstulok (Bos primigenius), a mostani szarvasmarha őse, mely csak néhány évszázada halt ki végképen. A középkorban még vadásztak reá Lengyelországban. Ezek hatalmas csordákban vándorolhattak a jégkorszaknak tundraszerű55) vidékein. Mert Európának jéggel nem borított területeit a jegesedés idején ne képzeljük őserdőnek, sőt ellenkezőleg, kevés fájú, leginkább gyeppel és alacsony cserjével borított, egyhangú vidéket kell magunk elé képzelnünk. Itt tanyázott a vadló is, melyből a diluviumban több fajtát ismerünk, s hasonlóképen a vadszamár is.

A jégkorszak vége felé, ugyancsak mint a hideget kedvelő állat, jelenik meg rendkívül nagy számban a rénszarvas (Rangifer tarandus és grönlandicus), egészen olyan alakban, mint a sarki vidékek mai rénszarvasa. Az ősemberre nagyfontosságú lehetett, mint vadászatának egyik legfőbb tárgya; szelidíteni még nem tudta, már csak azért sem, mert nem volt meg neki ehhez a nélkülözhetetlen szelidített kutyája. A kutya előfordul, habár csekély számban, a jégkorszakban is, de csak mint vadállat. Ugyanebben a korban élt a tatár-antilóp (Antilope saiga) és a pézsma-tulok (Ovibus moschatus). Mind a kettő él még, de már csak Európán kívül, az előbbi Közép-Ázsiában, az utóbbi Észak-Amerikában.

Postglaciális korszak.

Az utolsó glaciális időszak elmultával a viszonyok megváltoztak; a jellemző glaciális állatok kihaltak, elvándoroltak. A jég alól felszabadult területeket olyanféle növényzet lepte el, mint aminőt a mai sivár szibériai tundrákon találunk és megtaláljuk a tundrákra jellemző állatvilágot is, melynek fő képviselője a lemming (Myodes torquatus és obensis) és a havasi róka (Canis lagopus). A tundra a szélviharok szárnyán szétterülő lősz révén steppévé alakul át, benépesedve apró rágcsálókkal, ürgékkel, marmotákkal. Ezt dús legelő váltja fel, mely bő táplálékkal szolgál különösen a vadlovak csordáinak, és végül, a szerves maradékok szaporodásával, a felszínes talajréteg kémiai átalakulásával az egykor jéggel fedett területeken kibontakozik az őserdő a nemes szarvassal, vaddisznóval s általában a mai erdei állatvilághoz hasonló faunával.

Az ember szívós természetét mutatja, hogy míg, amint láttuk, a diluviumi állatok legnagyobbrészt vagy csak a glaciális, vagy csak az interglaciális időben tudták földrészünkön az életükhöz szükséges feltételeket megtalálni, ő ehhez is, ahhoz is tudott alkalmazkodni, s egyaránt meg tudott élni s faját tovább tudta szaporítani a glaciális időszakok hidegebb éghajlatában és a közbeeső időszakok enyhébb klímájában. Csontjait együtt találjuk a diluvium meleg-égövi és hideg-égövi állatai maradványaival. Az ősember kibőjtölte az egész hosszú és változó éghajlatú pleisztocént, és a létért való küzdelem nehéz tusáiban megedzve, megerősödve látjuk őt az újabb kor hajnalán, mely őt a magasabb kultura felé vezette.

A jégkorszak tartama s az emberi nem kora.

Tekintsük végül azt a kérdést, hogy mennyi ideig tarthatott a jégkorszak s mennyi idő telhetett el a vége óta. Természetes dolog, hogy a geológusok időszámításai csak nagyon hozzávetőlegesek, de ha különböző alapon indulva ki, egy-egy geologiai időszakra körülbelül megegyező az eredmény, a számok valószínűsége igen növekszik. A jégkorszak tartamát Penck ½–1 millió évre teszi, s ugyanilyen eredményre, vagyis egy millió év felvételére vezettek Strutt amerikai tudós legújabb kutatásai is,56) amelyek egészen más alapon, nevezetesen a rétegek heliumtartalmának tekintetbe vételén épülnek fel. Hogy valamely kőzetben a radiumemanatio alfasugaraiból helium keletkezzék, arra bizonyos számításokkal meghatározható idő szükséges, amely idő kiszámításával megállapíthatjuk az illető kőzet vagy réteg korát is. Ugyanezen az alapon Schlundt és Moor a jégkorszak vége óta eltelt időt, a «holocént», 20,000 évre becsülik, amely adat megegyezik Nuesch, Heim, Brückner és Steck, Torell, Warren, Upham más úton nyert eredményeivel, míg Penck ezt az időt 50,000 évre, Pohlig 30,000-re teszi. A tudomány mai állása szerint tehát valószínűséggel mondhatjuk, hogy a jégkorszak vége óta legalább 20,000 év telt el s hogy maga a jégkorszak a maga közbeeső interglaciális melegebb időszakaival mindenek szerint egy millió évig tartott. Pilgrim a jégkorszakot 1 millió 300,000 évre, Hillebrand csak ½ millióra becsüli. Ennek a korszaknak az elején vagy első felében jelenik már meg az ember: tehát az emberi nem korát is legalább több százezer évre kell becsülnünk.

Pithecanthropus erectus.

A csontleletekre térve át, mielőtt a határozottan emberi csontmaradványokat ismertetném, szólanom kell a híres, sokat vitatott pithecanthropusról. 1891- és 1892-ben találta ezeket a csontmaradványokat 12–15 méter mélységben E. Dubois, akkor még hollandi katonaorvos, jelenleg a földtan tanára az amsterdami egyetemen, Jáva szigetén Trinil helység közelében, a Bengawan folyó partján, egy szomszéd kialudt tűzhányóhegy ősi tufalerakodásában. A lelet a koponyatetőből, a 2. és 3. bal zápfogból s a bal combcsontból áll, de ezt az utóbbit 15 méterre találták a koponyatetőtől, amiért némelyek kétségbe vonják a koponyatöredékhez való tartozását, de jogosulatlanul, mert nagyon hozzáillik a koponyához. Dubois e csontmaradványok egykori tulajdonosát különösen a combcsont idoma alapján Pithecanthropus erectusnak, azaz fennálló majomembernek keresztelte, mert az volt meggyőződése, hogy benne megtalálta az ember és a majom közt eddig hiányzó közbülső alakot, Haeckel Homo alalusát. Schwalbe és vele a tudósoknak egy sora teljesen magáévá tette e nézetet, különösen a koponyatetőből kiszámított nagy koponyatérfogatra való tekintettel. A Pithecanthropus koponyatérfogata Dubois szerint 850–900 cm³-re, Macnamara szerint 950 cm³-re, Selenka szerint csak 800 cm³-re tehető; ekkora koponyaürege egy mai emberszabású majomnak sincs: a gorilláé is csak 463 cm³. Eszerint a jávai ásataglény koponyatérfogata, vagyis ami ezzel egyre megy, agyvelejének fejlettsége tekintetében szinte a középen látszik állani a majom és az ember (átlag 1500 cm³, minimum 950)57) közt. A szerzők egy része azonban Dubois és Schwalbe nézete ellen foglalt állást s a Pithecanthropust kihalt óriási majomfajtának tartja, mely talán a mai nap is még ugyanazon a vidéken élő gibbonok valamely ásatag ősalakja (Hylobates gigas).58)

A gibbon-rokonság elméletével nehéz megbarátkoznunk. A mai gibbonok csak egy méter magasságot érnek el, ami összhangzásban van örökösen a fákon tornászó, könnyű testet követelő életmódjukkal. Ezzel szemben a Pithecanthropust 45 cm hosszú combcsontjából ítélve legalább gorillanagyságunak, ha nem nagyobbnak kell képzelnünk; ekkora testsúllyal alig folytathatott ez a lény a törékeny gallyakon himbálódzó életmódot. Általában azt látjuk, hogy kisebb alakok nagyobbakká fejlődnek a fajfejlődés során, s nem megfordítva, a valószínűség tehát ellene szól annak, hogy a Pithecanthropus őse volna a mai gibbonoknak, bár az ellenkezőre is van több példa. Még inkább elfogadható volna a csimpánzzal való rokonság, csakhogy a koponya alakja nem igen egyezik a csimpánzéval s még kevésbé a combcsont alakja. A majomelmélet ellen szól még az a különösen Lechétől59) kiemelt körülmény is, hogy a koponyatető felszíne feltünően síma; teljesen hiányzanak rajta azok az izomlécek, különösen a halántéktájékon, amelyek mindig megvannak az emberszabású majmok teljesen kifejlődött nagy példányainak, kivált a hímeknek koponyáján, legerősebb fejlődésben a gorilláén, leggyengébben a csimpánzén és gibbonén. Ez az állat Leche szerint nem lehetett valami nagy majom, mert különben ott volnának koponyáján a hatalmas rágóizomzat tapadását jelző csonttaréjok. De leginkább ellene szól a majomminőségnek a koponya nagy térfogata s az ebből megállapítható 750 grammnyi agysúly (Duckworth), mely nem áll arányban a combcsontból kiszámítható magassággal; említettem, hogy a combcsontja szerint a Pithecanthropust gorillanagyságúnak kell gondolnunk, míg a koponya térfogata 300–350 grammal meghaladja a gorilláét. Manouvrier szerint a Pithecanthropus 175 cm magas lehetett.

Ezzel szemben Klaatsch, Bumüller stb. nem tulajdonítanak oly nagy jelentőséget a Pithecanthropus nagy koponyatérfogatának, hanem inkább a morfológiai viszonyokat veszik irányadóul s ezen az alapon nem látnak elég okot arra, hogy ezt a lényt másnak minősítsék, mint egy nagy, kihalt emberszabású majomnak. A koponyatető görbületéről és egész alakfejlődéséről maga Schwalbe is elismeri, hogy nem nagyon különbözik a gibbonétól. Valóban, egymás fölé rajzolva a Pithecanthropus és a gibbon fejtetői profilgörbéjét, alig látunk eltérést. Török60) nyomatékkal utal a Pithecanthropus koponyájának nagyfokú megszűkülésére a halántéktájékon a szemöldökléc mögött, miből hatalmas halántékizomra, vagyis rendkívül erősen fejlett rágókészülékre kell következtetni. Ilyen halántéktáji megszűkülés még a neandervölgyi embernek s a mai rasszok legalacsonyabbrendűjének koponyáján sincs s ezért úgy véli, hogy a koponyatető állati lénytől ered. Klaatsch szerint61) ez a lény nem lehetett egyenesen álló, mert nyakszirtcsontjának nagy nyílása, az «öreglik», amellyel odarögzítődik a koponya a gerincoszlophoz, sokkal hátrább volt, mint az emberen, hátrább, mintsem hogy fennálló helyzetben a koponya a gerincoszlopon szilárdan állhatott volna.

A szerzők nagy része úgy véli, hogy a Pithecanthropus az ember közvetetlen fejlődési láncolatából már a geológiai kora miatt is kiesik. Dubois harmadkorinak, nevezetesen pliocénbelinek tartotta, de a lelet helyszínén végzett újabb földtani, őslénytani és florisztikai vizsgálatok (Martin, Volz, Elbert, Schuster)62) ha nem is egészen bizonyossá, de legalább is nagyon valószínűvé teszik, hogy valamivel fiatalabbkorú, mint Dubois hitte, vagyis nem a pliocénből, hanem a pleisztocén elejéről, sőt Volz szerint talán a közepéről való, tehát olyan korszakból származik, amikor az ember is már biztosan élt a Földön. Ennek a körülménynek ugyan a magam részéről döntő jelentőséget nem tulajdonítanék s nem tudnám elismerni, hogy a Pithecanthropus már csak ezért sem vehető számba az emberi nemet megelőző állatforma gyanánt. Elképzelhető, hogy egyes vidékeken a fajbeli továbbfejlődést előmozdító tényezők híján az ősalak egy csoportja megmaradt, mint élő anachronizmus, a maga eredeti formájában s nem fejlődött tovább emberré; más esetekben is találkozunk ezzel a tüneménnyel, melyet Eimer genepistasisnak nevezett. Az őstulok (Bos primigenius) például, mely valószínűleg törzsalakja a mai szarvasmarhának, csak néhány száz éve pusztult ki.