KISÉRLET EGY FELÉPÍTÉSRE.

A szellemi élet alaptermészete.

Új élet megjelenése az ember számára.

Az öneszmélés kiinduló pontja az a kérdés kell hogy legyen, vajjon az ember élete teljesen a természeten belül folyik-e le vagy pedig a természeten felül fejlesztett-e egyéni sajátosságot. Abban ugyanis nem lehet kételkedni, hogy az ember belsőleg is legelső sorban a természethez tartozik: a természet nemcsak kivülről veszi körül, hanem mélyen belenyúlik lelki életébe is. Mert a lelki élet is nagyjában véve a meglévő elemek egymásmellettiségének és kölcsönös vonatkozásainak merő darabja, a hogy ezeket az elemeket a természeti történés mutatja. Mint ilyen alapjában véve érintkezés a környezettel, minden indíték kivülről jön és kifelé hat minden hatás. De ha az ilyen történés befoglalja is életünk szélességét, minden pontosabb szemlélet, az emberi állapot minden beható vizsgálata megmutatja, hogy lelki életünk nem merül ki abban a történésben, hogy minden fő-kifejlésében, a megismerésben, az érzésben és törekvésben áttöri az ott megadott keretet és különleges sajátosságot mutat a merő természettel szemben. Még pedig nem csupán az egyesnél, hanem az emberek együttlétében és a közös munkában is.

A megismerés a természet birodalmában egyes benyomások összekapcsolása (asszocziálása), ezeknek a benyomásoknak a megtartása és felhalmozása bizonyos összeszövődést és bizonyos fajta tapasztalatot ad; ebben különböző fokok lehetségesek s az állati élet szemlélete azt mutatja, hogy a lánczolatok a lények felfelé emelkedésében kiterjedtebbekké és összebonyolódottabbakká lesznek, hogy ezzel az intelligentia egyre nagyobb szerepet kap. A mi azonban ebben elérhető, azt mind széles szakadék választja el a gondolkodástól, a mely az emberben ehhez az asszocziatio folyamathoz hozzájárul. Mert a gondolkodás felé való fordulatban az ember elszakítja magát környezetétől és egyuttal mindennemű merő benyomáson felülállónak mutatja magát. Mint gondolkozó lény szembehelyezheti magát egész környezetével és mérlegelheti ehhez való viszonyát, lelke ebben belső függetlenséget tanusít és képességet arra, hogy önmagából mozgásokat merítsen fel. Igy a tudomány is, mint közös munka eredménye, gyökeresen különböző a képzetek tömkelegétől, melyekben a mindennapi élet lefolyik. Csak a mennyiben az emberiség gondolkodásra alapítja életét, csak annyiban lesz az az élet az ő műve, mig a képzetek alkotása váltakozó kapcsolataival akarat nélkűl ide-oda dobál bennünket és függő voltánál és véletlenségével fogva sohasem tud a kulturélet hordozója lenni. Ilyen önállóságra azonban a gondolkodás csak akkor juthat, ha a merő egymásmellettiség állapotát átlépi, összefoglaló tervet alkot és minden egyes elemet átfoglal vele, ezeket belsőleg összetartja, az egész területet tagolja és fokokra osztja. Igy egy fogalom alkatrészei, az úgynevezett ismertető jelek egy összefoglaló egység uralma alatt kölcsönösen meg kell hogy közelebbről határozzák magukat, így keletkezik egy rendszer rendje, a munka nagy komplexumait teszi lehetővé és minden egyes helyen érvényesíti az egésznek gondolatát. Az élet itt teljesen más strukturát mutat, mint a merő összeillesztését. Végül a gondolkodás annyiban is új életállapotról tanuskodik, a mennyiben teljes világossággal az önmagukban létező dolgok birodalmát alkotja meg a subjectumból és annak helyzetéből, olyan birodalmat, a mely egyelőre mintegy idegenül áll szemben az emberrel, a mely felé iparkodni, azt magának alávetni azonban az ember nem szünhetik meg. A dolgokra való törekvés ilyen irányában az életnek a merő állapotbeliség fölé emelkedése nyilvánul, egy önmagában való kiszélesedés. Mindig szeme elébe tartották az emberiségnek, hogy a dolgok örökre el lesznek előle rejtve, mindazáltal mindig újra visszatért a velük való törődésre, úgylátszik nem mondhat le róluk tartósan. De még a lemondás is, mely abban a tudatban történik, hogy képzetkörünkön túl van egy nekünk hozzáférhetetlen igazság, lényegesen más intelektuális alkatot jelent, mint a merő képzetmechanizmus.

Hasonló továbbmozgást mutat az emberi érzés is. Ez nem maradt az érzéki izgalomhoz kötve, mint az állati lelki világban, belülről is létrehozzuk a lélek saját mozgásaiból és ha az ilyen érzelmeknél valami testi is együttlendül, a merőben érzékiektől gyökeresen különbözők maradnak. Mily messzire eltávolodott gyakran a boldogságra való emberi törekvés az érzéki jólléttől, mily gyakran helyezkedett ezzel egyenesen szembe! Igy aztán az érzelem nem merül ki bennünk az élvezet és a fájdalom egyes ingereiben; a hatás és alkotás ellenkezőleg az élet összállapotára törekszik, a megelégedettség a boldogság állapotára stb., s ez az összállapot visszahat az egyes élmények értékelésére s ilyen vagy olyan értéket ad nekik. Az ember boldogságának nem a neki jutott élvezetek mennyisége a mértéke. Zord, külsőleg örömtelen korokban is tudtak az emberek életüknek örülni, míg a mi saját korunk bizonysága szerint az élvezetek leggazdagabb bősége sem óv meg a belső ürességtől és a mély rosszérzéstől. Végül az érzelem felszabadíthatja magát az individuum állapotához való kötöttségtől, a szeretetben és szánalomban részvételt fejleszthet ki mások hogylétében, örömet meríthet valamely ügy haladásából is. Igy lettek a szeretet és szánalom nagy világvallások mozgató erőivé, az ügyön való belső örvendezés nélkül az emberi munka sohasem érte volna el azt a nagyságot és hatalmat, a melyet tényleg elért. Igy tehát a mi legtulajdonabb sajátjának tünik fel, épen az utalja az embert kicsiny énjének fölébe.

Hasonló mozgalmakat mutat a kivánás területe. Az ember akarásában a törekvés fölemelkedése mutatkozik a természeti ösztön sötét kényszere fölé, a cselekvés önállóságot és fölényt nyer mindazzal szemben, a mi kivülről befelé hatol. Ilyen önállóságot nyer az emberi közösség a kultura kifejlesztésében a merő természettel szemben. Mert amannak az a sajátsága, hogy az ember nemcsak elfogadja sorsát úgy, a hogy épen véletlenül adódik, hanem hogy maga igyekszik elkészíteni, hogy önmagából kiindulólag követeléseket támaszt és képes azokat keresztülvinni. Az ilyen önállóvá válás azonban megkivánja az egyes törekvéseknek belső egységbe való összefoglalását, e törekvéseknek nem szabad egymáson át és egymás mellett haladni, hanem alá kell magukat rendelniök egy egyetlen főczélnak, az ebben elért eredmény a mértéke minden egyes vállalkozás állásának és jelentőségének. A hol államban és társadalomban együtt dolgozunk, ott is az egyes eredmények sokaságán felül megvan az iparkodás egy összállapot előidézésére, a melyben az ember mint egész megelégedettnek és boldognak érzi magát; az olyan törekvések, melyekből hiányzik egy ily összállapot eszméje és reménye, sohasem nyerhetik meg az egész embert. Ezt elég nyilvánvalóan mutatják a jelenkor vallási, politikai és szocziális harczai. A legfőbb jó pontosabb fogalmazásának kisérletében ismét egy kivánság nyilvánul, hogy subjektiv hogylétünkből kiemelkedjünk és több belső szélességet adjunk az életnek. Mert a boldogság, mint az ember merő jólérzése, akár ha az összesség jólérzése is, tulságosan szűknek és kicsinek tünik fel előttünk; a szellemi munka minden nagysága megegyezett abban a törekvésben, hogy fölülemelje az embert a merő élvezetről vagy a merő haszonról való gondoskodáson és olyan czélt tűzzön ki életének, a melyen önmagát fölemeli és valami nagyobbat csinál önmagából.

Igy a tervékenység mind a három oldala a belső élet önállóvá válását mutatja, egy egészbe való összekapcsolást, az emberi állapotiság fölébe való emelkedést. Mindez nyilvánvalóan nem a természet továbbfolytatása, hanem szakítás a természettel, egy más kiindulópont megragadása, sőt az élet megfordítása. A mi itt czélok és utak, erők és mozgalmak dolgában láthatóvá lett, az az egészről egészre való hatásával, bensőségével és öntevékenységével a természettel szemben egészen új fajtájú, az mint érthetetlen rejtély kell hogy belőle végre feltünjék. Igytehát mindebben együtt nem lehet félreismerni egy új életfokot. Hogy az a fok az egyes embereknél, népeknél és koroknál, sőt az emberiség egészénél mennyiben válik valósággá, ez megint külön kérdés, mely meglehetős sok bonyodalmat okozhat. De minden ilyen bonyodalom sem teheti kétségessé egy új élet megjelenésének tényét. Hogy ez az új élet egészen sajátszerű mivoltával kevésbbé egyszerűvé alakítja a valóság tekintetét, az nem szolgálhat kárául. Mert nem az ember számára való lehető legnagyobb egyszerűség, hanem az igazság a czélunk és az igazság igazság marad, még ha kényelmetlen is. Mit gondolnánk egy természetkutatóról, a ki a jelenségek egy csoportját félretolja és figyelmen kivül hagyja csak azért, mert a fogalmak és tanítások hagyományos schémájába nem illeszkedik bele elég türelmesen?

Hogy kell most már ezt az új életet mint egészet érteni? Keresése leghamarabb azáltal találhatna meghatározott irányt, ha a lelki élet összes eredményei a természeti fokon elhatároltatnának és aztán az új sajátosság ebből mérlegeltetnék. Azok az összeredmények azonban könnyen beláthatók. Bármilyen sokféle formákat és különböző magassági fokozatokat mutat a lelki élet a természeti fokon, feladata mindig arra korlátozott marad, hogy a természetes lét fenntartására szolgáljon a létben és a nemben; minden intelligentia, ravaszság és ügyesség, bármennyire bámulatra kényszerít is gyakran, nem haladja túl az ilyen önfentartás határait; a mit az állati világ egyes életmozgásai az ettől való felszabadulásra való törekvés dolgában tartalmaznak, az nem egyesül egészszé, nem alkot saját kört és nem vezet új életre. Igy itt a lelki tevékenység csak egy darabja egy természetes életproczesszusnak, mint ilyen mindig kifelé fordulva marad, valamit kell érte tennie, nem pedig önmagától valami munkát elvégeznie. A történés itt nem emelkedik egy közben-történésből egy belül-történésbe. Éppen ez ment végbe, persze nem az emberi élet átlagában, hanem legalább az emberi körön belül. Itt az élet önmagához tér, mintegy szunnyadó állapotból teljes ébredésre jut, egyúttal elviselhetetlennek érzi azt a teljes hozzákötöttséget valami külsőhöz és idegenhez; önmagán akar megállani és önmagában akar elfoglalva lenni. Ezt azonban nem teheti a nélkül, hogy ne álljanak be összképében tekintélyes változások és továbbképzések; azzal az önmaga felé fordulással olyan útra tért, a mely új tájakra vezet, melynek czélja egyelőre a messze távolban van.

Az ilyen czélra való törekvés semmi esetre sem érheti be a szellemi tevékenység közönséges fajával; kényszerűen kiszoríttatik belőle. Mert ez a lelki erőt csak egy oly tárgyon eleveníti meg és bizonyítja, a mely mint valami idegen áll vele szemben; a subjektumnak olyan objektummal van dolga, a mely rajta kívül van. Igy iparkodunk a körülöttünk levő természetet a gondolkodásban tükröztetni, így javítjuk meg a viszonyokat magunk körül, így lépünk egymás között az érintkezés és a verseny különböző vonatkozásaiba. Ezen az úton a lelki erők mind tovább fejtik ki magukat. A meddig azonban a tárgy kívül marad, az élet meg van hasonolva, nem tér vissza önmagához és nem változtatja át a megmérhetetlen munkát önmaga számára való nyereséggé. Mindez az izgalom és erőfeszítés nem eleveníti meg a lélek egészét, nem keletkezik a bensőség birodalma és a birodalomnak növekvése. Egyúttal azonban az életnek ilyen meghasonlása merev korlátokat szab minden munkának. Az olyan kutatás, melynek tárgya mindig kívül marad, sohasem eredményez valódi megismerést, benső jártasságot a dologban, a mit elér, az csak arra szorítkozik, hogy sok ismeretlen mennyiséget egyetlen egy ismeretlenre vezet vissza, a mi a dolgot egyszerűsíti ugyan, de nem oldja meg a rejtélyét. A míg továbbá a többi embereket mint kívül levőket tekintjük és úgy bánunk velük, az együttlét viszonyaiban sok mindenféle megváltozhatik és megjavulhat, de valódi közösség, valamint az embernek és az emberiségnek belső felemelkedése ezen az úton nem érhető el. Életünk így szűk hatások közt merevednék meg, ha az erő és a tárgy meghasonlása nem volna valamikép legyőzhető; de hogy lehetne máskép legyőzni mint azáltal, hogy a tárgy maga belevonatik az életfolyamatba és az erő valamint a tárgy egy összefoglaló egészben találkoznak?

Hogy valami afféle megy végbe az ember birodalmában, abban nem lehet kétség. Legnyilvánvalóbb a morálban és az embernek emberhez való viszonyában. A kötelesség eszméje csak azáltal jön létre, ha fölveszszük a törvényt saját akaratunkba és életünkbe, mert egy kívülről reánk rótt parancsolat csakis a jutalom és büntetés kilátásba helyezése által lenne hathatós, ez pedig elkerülhetetlenül szétrombolná a cselekvés morális jellemét. Igy tehát itt oly viszony keletkezik, a mely mindkét oldalával az életben belül fekszik. Továbbá nem lehetséges igazi szeretet, ha tárgya, akár egyén, akár egy nagyobb egész, nem vétetik fel saját életkörünkbe, ha nem zárjuk bele saját lényünkbe. Csak a mikor ezzel a látszólag idegen belső jelenlétet kap, csak akkor következhetik be a megszabadulás a kicsinyes éntől és saját lényünknek kiszélesedése. Minden jog is, a mely több mint külső formula, a másik emberbe való beleilleszkedést kíván, a dolognak az ő szempontjából való szemlélését. Különösen a művészet mutatja meg nyilvánvalóan, hogy az alkotásnak különböző alakulásai vannak, de a legmagasabbat csak amaz ellentét legyőzése engedi elérni. Mert a művészet nem merő visszaadása egy kívül levő tárgynak, nem is merő öntükrözése egy esetleges subjektivitásnak egy máskülönben lélektelen környezetben, hanem az alkotás itt átfogja a subjektum és az objektum ellentétét, a tárgy a lélek talajára helyeztetik és itt találkozik az alakító erővel; azzal, hogy mindkettő összetalálkozik, kölcsönösen áthatja és fölemeli egymást, egy sajátságos ország keletkezik, a mely végtelen sok újat hoz és mégis a szellemi életen belül marad. Valódi megismerésre sem lehet még törekedni sem, míg a tárgy mint valami idegen kívül marad, nem megy hozzánktartozó számba, úgy hogy a körüle való fáradozással saját lényünket keressük. Igy az a hatalom, a melylyel a megismerésre való törekvés a lelket meg tudja ragadni, biztos bizonysága annak, hogy a tárgyak birodalma valamiféle benső viszonyban áll velünk.

A tárgynak ilyen elsajátításában az életnek nagyobb szélessége jelenik meg. De ezzel a szélességben való képződéssel, ha termékeny akar lenni, egy mélység képződése kell hogy együttjárjon. Az erő és tárgy nem léphetnek eredményes kölcsönhatásba a nélkül, hogy egy egész ne fogja be őket és ennek az egésznek nem szabad üres térnek lennie, a melyben azok csak összetalálkoznak, hanem fölényes képességnek kell lennie, a mely összehozza őket egymással és egy egyetlen életbe kapcsolja öszsze. Ilyen képesség azonban nem lehetséges a nélkül, hogy az élet önmagában fokokra ne ossza magát és ne nyerjen ezzel mélységet; képe ezzel úgy alakul, hogy egy egész törekszik fel benne, a mely az erő és tárgy ellentétének kifejlődésében és leküzdésében saját tökéletességét keresi. Az élet itt két réteget mutat: az egyikben egész, mely egyelőre teljesen meghatározatlan és inkább az életre való vágy mint a teljes élet maga, a másikban erővé és tárgyára való különválás, egy egymásmellettiség, a melynek a szoros összekapcsolódáshoz és kölcsönös áthatódáshoz szüksége van arra, hogy amaz összefoglaló egész átfogja és továbbképezze. Az élet ezzel levésben és folyamatban levőnek van felfogva, még azután kell önmagát kiképeznie. Csak mikor a különböző rétegek és oldalak kölcsönösen továbbhajtják és egymásközt fokozzák egymást, csak akkor következik be az egésznek összefoglalása, egy belső összecsukódás, az életnek megszilárdulása önmagában, az öntevékenységre és eredetiségre való fölemelkedés, a folytonos haladás a vázlattól a teljes alakig. Az ilyen haladás elsősorban attól függ, hogy az összefoglaló alaptevékenységnek legyen kimondott jelleme, megkülönböztető sajátossága; mennél inkább adhat biztos alapot az életnek, annál inkább szerezhet az ellenállásokkal való tisztázódásban tapasztalatokat s világos utakra térítheti a mozgásokat. A történés minden különfélesége által így keletkezik egy maradandó alap kiképzése, egy lényegnek kiképzése, nem túl a tevékenységen, hanem rajta belül. Ezzel az élet eljut oda, hogy egészen önmagában áll meg.

Az ilyen fordulatban az élet nem kifelé, hanem önmaga felé van fordítva és önmagával van elfoglalva, nem kifelé való eredményre törekszik, hanem saját tartalmának teljes kiküzdésére, nem csupán egyes feladatai vannak, mindenek előtt mint egész jelent feladatot. Igy értve az élet nem tűnhetik fel mint az egyes pontok merő tulajdonsága, mint olyasvalami, a mi ezekből indul ki, hanem önállóságra jut velük szemben. Ennyiben lehet életfolyamatról beszélni, csakhogy a folyamat fogalmától távol kell maradnia a mechanikai befolyás képzetének. Ahhoz mindenesetre ragaszkodni kell, hogy olyasvalami megy végbe bennünk, a mi fölötte áll a merő pont érdekeinek és helyzeteinek, a minek nem kell az érdekek és helyzetek által közvetíttetnie, hanem a mi nálunk közvetlenül hatásossá válhatik. Ennek a fölötte álló valaminek persze saját életünkké kell válnia és ez csak akkor lehet, ha egyszer lényünk benne gyökerezik, azután ezt a lényt megragadjuk és teljes tulajdonunkká teszszük; ez azonban életünk súlypontjának áthelyezését jelenti, teljes fordulatot a kezdőállapottal szemben. Ez a fordulat nem hoz merőben formális eltolódást, az elrendezkedés új nemét, hanem lényegében új életet, olyat, a mely elsősorban önéletnek nevezhető, olyan életet, a mely nem az egyes pontok között folyik le, nem a subjektum és objektum, erő és tárgy ellentéte közt mozog ide-oda, hanem a mely egy egésznek önkifejtésévé válik s ezzel tartalmakat és értékeket tud létrehozni. A midőn most már az élet önmagában mélységet alkot és egy uralkodó középpontból kiindulva az egész terjedelem átlelkesítésére hat, ezzel keletkezhetnek és nyernek értéket olyan nagyságok, mint érzület, meggyőződés, jellem, személyiség. Ebben olyan szellemi bensőség keletkezik, a mely a subjektum és objektum ellentétének befoglalásával a legnyilvánvalóbban különbözik a merő subjektum bensőségétől. Mert az kiesik a dolgok kapcsolatából és a merő állapotiságban marad, most ellenben tartalmat fejleszt ki és szilárd életállagot képez. Az élet önmagában léte és subjektiv érzés gyökeresen különböző dolgok. Mint az önmagában-lét kifejlődései, mint ennek önnyilvánulásai kapnak az igaz, a jó és szép fogalmai szilárd talajt, világos értelmet és összefüggést egymás között; mint ősjelenségek állnak elő, melyek leírhatók és analizálhatók, de nem vezethetők le. Nyilvánvalóan megmutatkozik bennük, hogy az életnek önmagához való fordulatában a leggazdagabb tartalmú eredeti mélység nyílik meg. Mindez együtt bonyolult szövevényt hoz létre, egy nagy összefüggést, sőt egy élet fölépítését teljesíti be. Így a szellemi élet mint a bensőség életképzése jelenik meg, olyan életképzés, a melynek kívülről nincs semmi határa kitűzve, hanem a mely mindent, a mi vele találkozik, belevon a maga képzésébe és a mely belülről kifelé is végtelen fokozásra képesnek látszik. Egy önmagában-lét ilyen kifejtésével a lelki élet önállóságra jut a merő természettel szemben, ekkor nem egy darabja többé egy értelmetlen ösztönzésnek, ekkor keresni lehet a létnek földerítését és kérdezősködni lehet az élet értelme és értéke felől.

Ember és mindenség.

Az ilyen további felderítéshez mindenek előtt szükség van annak tisztázására, hogy az élet e fordulata, egy világnak felépítése az emberben hogy viszonylik a valóság egészéhez és hogyan kelhet ki benne. Az életnek amaz önmagában való léte semmi esetre sem lehet az emberalatti természet terméke, hiszen elég nyilvánvalóan kiderült, hogy ama fordulat nem egyszerű többletet, hanem valami tökéletesen újat, sőt egyenesen ellenkezőt hoz, hogy megfordulást tartalmaz, még pedig egész az élet alapformáig, legbelsőbb szövetéig; az ilyen megfordulás semmikép és sohasem támadhat lassankénti fokozásból. Így az embernek kellene a rá nézve sajátos vonásokkal az új élet teremtőjének lennie, azaz az embernek, a hogy a tapasztalat állása felmutatja. Ebben az állapotban azonban a sajátos sokkal inkább bele van gyökerezve a természetbe, semhogy el tudna tőle oldódni, egészbe tudná magát foglalni és mint ilyen egész új utakra tudna lépni. E mellett ez a hatás, a melyet a merő ember előidéz, mindig az emberre volna irányítva és az ő hogylétének kellene szolgálnia; ez azonban egyenesen ellentmond a szellemi munka jellemének. Mert ennek minden elágazásában benne van az ösztönzés, hogy az embert a merőben emberi állapotából és merőben emberi köréből kiemelje, neki minden cselekvésnek az emberi jólétre való iránya túlságosan szűk, az embert képesnek mutatja arra, hogy harczot kezdjen saját neme ellen, a mely túlságos kicsinynyé, sőt elviselhetetlenné válik számára. A kutatásnak minden igazságra való fáradozása ilyen harcz volt a merőben emberi szűkkörűség keresztültörésére, vágy a mindenség szélességéből és mélységéből való élet után. Ilyen vágy helyeztette az ideák világát, mint az önmagában található igazság világát szembe az ember cselekvésével, ez kerestette Spinozával és Hegellel a gondolkodás saját mozgásában a minden emberi önkénynek felette álló kozmikus tárgyiasságot, ez nyittatott Kanttal a morál birodalmában egy az ember minden különösségének felette álló birodalmat. A szellemi élet fokozatán a cselekvés messze átlépi a merő ember fentartását és ápolását, sőt nem riad vissza attól sem, hogy a legkeményebb ellenmondásba kerüljön vele. Avagy van-e e nélkül morál, van-e kötelesség-eszme? És van-e ebben nagyság, a mely ne tartalmazná a kicsiny én alárendelését, sőt feláldozását? Egyáltalán a szellemi élet kiképzése annyi fáradságot és munkát okoz, annyi veszedelembe és kétségbe bonyolít, hogy a merőben emberi jólétre való gondoskodás sem előidézni, sem fentartani nem tudná folytonos akadályok ellenére. Szemmelláthatólag itt valami mozog, hat és alkot az emberben, a mi kényszerű erővel űzi ki életének legközebbi faja fölé; az ő saját hiányos és ingadozó akaratából ez a kényszerűség bizonyosan nem származik.

Azt is figyelembe kell venni, hogy a szellemi élet mint a merőben ember műve az egyes ember műve is volna; mint ilyen elkerülhetetlenül különbözőkép alakulna különböző helyeken; ez az egymást keresztező mozgások sokaságát eredményezné, de sohasem olyan igazságot, a mely az egyeseknek fölötte áll és minden elismerésüket követeli, sohasem eredményezné a munka belső közösségét és egy közös világot. Az ilyen világ után való vágy azonban nem csak utólag keletkezik, hanem eleve benne hat minden szellemi alkotásban, midőn az individuum véletlenségét le akarja győzni és a dolog kényszerének engedelmeskedni akar.

Láttuk, hogy minden szellemi élet az élet továbbhaladását, meglévő ellenmondások legyőzését, – átképzést és fölemelést tartalmaz. Ha merőben az ember műve ez a többlet, akkor a dolgokra nézve meghamisító hozzátétel, akkor a vállalkozás az üres levegőben lebeg, a képzelt eredmények merő képzelődések. De tudnának-e ilyen képzelődések annyi új erőt létrehozni, tudnák-e az élet alapszerkezetét annyira megváltoztatni, a hogy észrevettük és a hogy élet és jog, kutatás és művészet világosan szemünk elé állítják?

Mint a dolog magva ezek után ez áll elő: az ember körében keletkezik egy mozgalom, a mely az embert alapjáig akarja átalakítani, a mely kemény konfliktusokba juttatja egész eddigi természetével, a mely nevezetesen arra megy ki, hogy az életet eloldja egy egyetlen lény sajátosságától és önmagában olyan életté alakítsa, a mely mindent, a mi csak megvan, átfoglal és el akar sajátítani. Nem kemény, elviselhetetlen ellenmondás-e, hogy a mi mint önálló valóság lép fel, a mi hatalmat akar az emberrel szemben gyakorolni és őt alapjában véve át akarja alakítani, ennek a merőben embernek a munkája? Így kényszerüleg egy fontos lépéssel jutunk előre: az előadott bonyodalom csak azzal oldható meg, hogy abban az új életben elismertetik egy az embernek felette álló valóság feltámadása, egy olyan valóságé, a melyben neki része jut, a melyet ő azonban nem hoz önmagából elő; a változás akkor azt jelenti, hogy egy alkotó életfolyamatba helyeztetik és ezzel elsajátíthatja, a mit ez az életproczesszus tartalmaz. A szellemi életben most már olyan világ-folyamatot kell elismerni, a melyben a mindenség mint élő egész mutatkozik meg és egy mélység kiásásával a meglévő állapotnak átalakítását hozza létre. Az ember körében ez a mélység úgy tűnik fel, mint a mi még csak Jassankint emelkedik, de valami teljes-tökéletesen új nem emelkedhetik fel a nélkül, hogy saját oka ne legyen; az egész felé és az élet önmagában való léte felé való mozgás nálunk, a korlátozott és szétszórt egyes lényeknél nem jöhetne létre, ha a valóság nem képezne egészet és nem élne az egészből való életet; kell hogy fennálljon egy az embernek fölötte levő szellemi élet, ez pedig kell hogy meg tudjon nyílni az ember előtt, sőt hogy saját lényévé tudjon válni.

Ugyanis abban ismerjük fel most a nagyot, a mi életünk jellemét meghatározza, hogy egy mindenség-élet az emberre nézve teljesen jelenlevővé, saját és eredeti életévé tudjon lenni, hogy létének súlypontja oda át tudjon helyezkedni. Már most az emberi élet alapviszonyaként a valóságnak benne jelenlevő önmagában létéhez, a mindenség benső életéhez való viszonya tűnik fel, nem mint valami idegenhez, hanem mint saját lényéhez való viszonya; csak ez a viszony engedi meg a szellemi élet keletkezését. Mert ez folytonos vonatkozás egy az emberben nyíló történéshez és ezzel való közlekedés; az ember amabba belehelyezheti magát, saját énjét áthelyezheti bele és ilyen elsajátítással a sokféleséget, a melyben az a történés szembe lép vele, egy egészbe összefoglalhatja és mint egészet élheti át. Midőn azonban amaz élet egészét mint sajátját ragadja meg, fejlődéseit és tapasztalatait megoszthatja, magához vonhatja, a mi benne az ellenállások leküzdésével és előrehaladó önkimélyítéssel megnyílik, végtelen életet nyer, a mely mégis, egy önmagában létre lévén irányítva, sohasem futhat szét a bizonytalanba, a mely minden alkotásban önmagát összetartja és önmagához tér vissza.

Az embernek e viszonya egy lényszerű élethez, a mely benne érvényre jut, előtte jár minden viszonynak, a melyeken az előbb figyelembe vett életrendek nyugodtak. Mert egyedül csak ebben lehet teljes közvetlenséget, teljes belső jelenlétet, saját élménynyé való alakulást elérni; senki sem tagadhatja ezt, a nélkül, hogy önmagát mint szellemi lényt le ne rombolja; ez a legbizonyosabb és legeredetibb, a mit életünk ismer. Így minden más viszony ebből kell hogy megokolható legyen és kell, hogy ebben tegyen számadást, itt keletkeznek az alapvető tapasztalatok, melyekre minden életnek támaszkodnia kell. Csak a szellemi élet tapasztalataiban mutatkozhatik a világhelyzet minden szövevényének felette álló istenség, csak bennük nyilvánulhat egy világ-értelem, mely a láthatatlan és a látható világot összetartja és harmonikus egységgé fűzi együvé, csak innen kiindulva fogható össze egészszé a természethez való viszonyunk s csak innen lehet fontosságát megvizsgálni; csak innen kiindulva képződhetik az emberek belső közössége és csak egy végtelen életben való gyökerezés adhat az individuumnak támasztékot és jelentőséget. A hogy mindezek a mozgások egy közös alapból származnak, fejlődésükben is kapcsolatban kell vele maradniok és eredményeik az összefoglaló egészbe kell torkolljanak. Az embernek ez a közvetlen viszonya a szellemi élethez, mint saját igazi énjéhez ilyformán nyitja meg a lehetőséget, hogy egy összefoglaló élet fölötte maradjon amaz elágazásnak. Innen és csak innen kiindulólag lehet ellene dolgozni a mi korunk elforgácsolódásának is; ez csak a szellemi élet, nem pedig a merőben ember álláspontjából történhetik.

Az ember élete ezzel egy nagy feladattá és követeléssé alakul. Az ember a világra való legközelebbi tekintetben mint külön lény mutatkozik, melynek megvan a maga saját köre és a mely csak annyit él át, a mennyi ennek a körnek megfelel. Most azonban az életnek a merő ponttól való elválásában és az önmagában lét felé való fordulatban lehetőség nyílik neki, hogy a mindenség történését mint sajátját ragadja meg és ezzel elszakítsa magát az egyes hely minden különségetől. Ez nem csupán eltolódást jelent az egyes ponttól az általánosba, hanem egy az egészből kiinduló életnek megnyílásában, egy énnek minden sokféleségben való keresésében legelső sorban kilátás nyílik az élet tartalmára, a valóság lelkének elsajátítására. Ha az életnek nincsen mélysége, akkor hiábavaló minden fáradság arra, hogy lényünknek mélységet adjunk.

Hogy így az ember egyszerre benne van a tapasztalatban és túl is van szélességén, az hatalmas feszültséget és mozgást hoz életébe, az magát az embernek fogalmát kétféleképen alakítja: mint a léten belül mások mellett levő lény nem követelhet semmi előnyt és saját külön körének minden áthágása illetéktelen anthropomorphismussá válik; a lét fölé való emelkedésben, az alkotó életproczesszusban való elhelyezkedésben nagyot gondolhat magáról és mindent magába foglaló értelemben törekedhetik igazságra, persze nem saját külön mivoltának erejéből, hanem az egésznek erejéből, a melyre támaszkodnia kell. Így az ember oly lény, a mely önmagának fölébe nő, olyasvalami, a melynek egyfelől fölébe, másfelől pedig hozzá fel kell törekednünk. Ily módon a merőben emberi és a nagy-emberi egymás mellett áll; hogy mindkettő gyakran összekeveredett egymással és az egyiknek értékelése a másikra átfolyt, az kimondhatatlan bonyodalmakat okozott.

Ilyen elválasztás után megértjük, hogy hathat valami, a mi fölöttünk áll, egyúttal mint saját életünknek ereje. Egy «fölöttünk» és egy «bennünk» találkozása jelen meg a kötelesség gondolatában s azokban a normákban, melyek minden szellemi munkán uralkodnak. Parancsolólag szólnak hozzánk, de egyúttal a legközelebbivé és legmeghittebbé is tudnak válni, olyasvalamivé, a minek fentartásában önmagunkat igeneljük, saját lényünket fentartjuk. Az is világossá lesz, hogy nyerhetnek felettünk hatalmat olyan javak, melyek túl vannak a merő ember minden jóllétén, hogy győzheti le a jó a kellemest és a hasznost.

Ha a szellemi életnek mint az ember valódi énjének ama fölfedése hasonlíthatatlan nagyságot szerez az embernek, akkor a nagyság elsősorban az egésznek műve, következőleg nem vezetheti az embert büszke öntudatosságra. Mi nem saját természetünknél fogva vagyunk szellemi életpontok, szellemi élet szinhelyei, a melyek utólag jutnak vonatkozásba a mindenséggel, hanem csak a mindenség életéből kiindulólag válunk ilyen pontokká, csak benne s nem vele szemben nyerünk szellemi ént. Az a nagy csoda és egy új rend kimutatása, hogy egyáltalán önálló életpontok állnak elő, hogy a mindenség-élet ezen a helyen nemcsak bizonyos hatásokat gyakorol, hanem hogy öntevékenységű erőt, eredeti életet nemz. A mystika szükséges alapgondolatot képvisel annyiban, hogy a végtelen életnek közvetlenül az egyes helyen kell jelen lennie és hogy az embernek nemcsak hogy ezt vagy azt el kell végezni, hanem felszabadulást is kell végrehajtania kezdetbeli mivolta alól s új életet és lényt kell nyernie a végtelenségből. Egy ilyen felforgatás nélkül a szellemi élet mellékes függelék marad, sohasem válik lényünk magvává és sohasem ér el teljes eredetiséget. Rokon gondolatmenetben követelték a nagy megváltási vallások az ember «újjászületését», de a valláson túl is a szellemi alkotás minden magaslatán a mű nemcsak úgy jött számba, mint a merő individuum alkotása, hanem mint egy magasabb hatalom közlése és kijelentése, a mely hatalom az emberben mutatkozik és önmaga fölébe emeli őt és a mely mégse alacsonyítja le merő eszközzé, hanem ellenkezőleg igazi öntevékenységre emeli föl. Az is ide tartozik, hogy rendszerint az alkotó szellemek, a világtörténelem szellemi hősei mint legmagasabb aktivitású emberek egyúttal határozott deterministák voltak; saját képességük teljesen háttérbe szorult annak tudata mögött, hogy egy fölöttük álló hatalom viszi és hajtja őket.

De bárha a saját tevékenységnek ez az oldala könnyen elrejtőzik a cselekvők tudata elől és kifejezetten vallásos természetek valami nagy dolgot láttak abban, hogy teljesen kioltsák, bárha a mystika gyakran abba a veszedelembe jutott, hogy az ember teljesen feloldja a mindenségben, valóság szerint szükség van az ember elhatározására és tevékenységére is. Mert a mily bizonyos, hogy az életre való képességet ezen a bizonyos ponton egy felsőbb hatalomnak kell megállapítania, ez a képesség életenergiává, teljes valósággá csak a mi elismerésünk, a mi elsajátításunk, érzületünknek és meggyőződésünknek hozzáfordulása által válhatik. Az ember nem merő szintér, a melyen valami végbemegy; a történésnek, hogy valóban szellemi természetű legyen, nemcsak ő vele, hanem benne és belőle is kell történnie. Az a hozzáfordulás kétség kívül mindig fölemeltetés is, de akkor a kegyelem legmagasabb tanubizonyságát leli a szabadság fölébredésében, az ember képessége nem jelent levonást az isteniből, hanem annak megbizonyítása és igazolása. Így az öntudat az egészre lehet alapítva és az egészre támaszkodhatik, sőt teljesen az egészen függhet s semmi módon nem kevesbíti az élet erejét; annyival kevésbbé, mert a mindenség-élet nem merev létezés, hanem végtelen élet, a mely az egyes ponton csak amaz elsajátítással jut teljes hatásra.

Azonban mint az életpontok önállóságának, ép úgy sajátosságuknak és az életvonatkozások gazdagságának sem kell a mindenség-életbe eltünniök. A mindenség-élet nem olt ki minden sokféleséget, mint a hogy a nap fénye kioltja a csillagok világosságát, hanem fel tudja magába venni, meg tudja tisztítani és nemesíteni, ezzel vezeti fel őket saját magasságuk fölé. A mindenség-élet az individuumnak erőteljes kiképzését követelménynyé emeli, a mennyiben az egésznek nyereségévé teszi; csakhogy ennek a kiképzésnek rajta belül kell történnie, nem pedig tőle elkülönítve és vele szembeállva. A vonatkozások teljes kifejtése az emberi körön belül sem tekinthető úgy, mint az egésznek megrablása, mert hiszen meggazdagítására képes hatni. A vallási hangulat eltévelyedése volt tehát, mikor az ember iránti közömbössé válást tette az isten iránti teljes szeretet bizonyítékává. Csak ahhoz kell ragaszkodni, hogy minden vonatkozás ember és ember közt, minden szeretet ember és ember közt, a mindenség-élethez való viszonyra, az isten iránti szeretetre legyen alapítva; csak ez által emeltetnek fel a szellemibe, ez által győzetik le a merő természeti ösztön s ez által nyer tartalmat és erőt az érzület. Így mutatja a történeti tapasztalat a legnagyobb távolságot a szeretet és részvét érzései között, a hogy ezeket az élet felszíne az individuumok érintkezésében létrehozza és ugyanilyen nevű érzések között, melyek a valóság egészéhez való közös alapviszonyból erednek és osztoznak az életnek ezzel bekövetkező elmélyedésében. Ott a subjektiv hangulat fölfelé és lefelé hullámzása, a mely az egyest erősen izgathatja, de az élet egész állaga szempontjából minden jelentőség nélkül való; itt ezen állag gyökeres átalakulása, sajátos életkörök teremtése a nagy vallásokban, az emberiség képzése belső közösséggé, az egyes sorsoknak a valamennyi sorsán át való átélése. Ily nagy különbséget tesz, hogy az élet a felület elszórtságához tapad-e vagy részt nyer a mindenség életéből és egyúttal egy eredeti mélységből.

Az új élet feladata és nagysága.

Igy az emberi élet egy egyetlen főproblémát hord magában, egy nagy döntést követel, egy folytatólagos tetté változik. Ez a tett azonban nem azt jelenti, hogy csak érzületünkkel kell az egyik oldalról a másikra lépnünk, hogy itt szilárd befejezést és biztos nyugalmat találjunk. Mert a mily bizonyosan nincs az életnek önmagában való léte a merő mozgással szemben való fölény nélkül, önmagában való nyugalom nélkül, ép úgy az élet is nálunk embereknél csak az ellenállásokkal való küzdelemben jut teljes tartalomra, csak a saját felépítés, a saját átképzés által. Ennek a fölépítésnek azonban lényegéhez tartozik, hogy az élet a sokféleség alakjaiban, nagy alakulatok tervezésében egyúttal előrehaladó önkimélyítést visz végbe, nem egy készen adott alapból hat ki, hanem magának kell az alapot egyre tovább képeznie, nem szabad semmit mögötte hagynia saját tevékenységének s az alapot mindig hátrább kell helyeznie. Mennél inkább lesz az ember élete ilyen mozgásban önmagában való lét, annál inkább lesz, a mi benne végbemegy, a mindenség feltárása, annál biztosabb lehet saját igazságában. Mert az igazság itt nem jelent megegyezést egy kívül levő valósággal, hanem részesedést egy mindent összefoglaló, eredeti, minden sokféleségen túl önmagára irányított élet-folyamatban, olyan élet-folyamatban, melynek kifejtése mindenek előtt valódi valóságot eredményez; a mennyiben az ember az ilyen eredeti és lényeget alkotó életben részt nyer, a mennyiben az élet számára alkotó öntevékenységgé változik, annyiban van igazsága és nem tovább.

Az ilyen meggyőződésből kiindulva lehet annak az ellentétnek a legyőzésén dolgozni, a mely különös súlylyal nehezedik a jelenre. Ember és világ a külső érintkezés minden sokasága mellett belsőleg széjjel esnek, mi nem mondhatunk le sem az egyikről, sem a másikról és még sem tudjuk a kettőt összehozni, ingadozunk, hogy mit válaszszunk kiindulópontnak és hogy az életnek a világtól az emberhez, vagy az embertől a világhoz vezető utat adjuk-e. Mindkét lehetőség megtestesítést talált a világtörténeti mozgalmakban és ezeknek a megtestesítéseknek a különbözősége mutatja, hogy az ebben való döntés határozza meg az élet jellemét.

A régebbi és újabb mód itt teljes ellentétben áll. Amaz az embert teljes-tökéletesen a világhoz kapcsolta és belőle merítette az élet minden tartalmát. Ez csak azzal vált lehetségessé, hogy föltételezték a környezetnek közvetlen összefüggését az emberrel; az ember itt a mindenség tisztább tükre számba ment. Ezt a közvetlen összefüggést az újkor a belső élet erősebb kifejlődése és a gondolkodó én büszke öntudata által lerombolta; most az ellentét benyomása alatt áll és az embernek feladatává teszi, hogy az elvesztett kapcsolatot a környezettel helyreállítsa. Egyúttal a régebbi élet alkata is ki nem elégítővé vált számára. Az érzéki és a szellemi nagyon is gyorsan egymásba tolódtak és ennélfogva mindkettő nem tudta tisztán kifejteni sajátosságát, egyúttal az ember különös minémüségéből sok folyt át a valóság képébe és a cselekvést is túlságosan a különös körben tartotta; továbbá a belső élet, a mely az évezredes munkát végbevitte, ama régebbi módban nem találhatta az illő elismerést. Így az újkor a subjektumra alapította magát és belőle kiindulólag igyekezett a világhoz jutni, sőt ennek erejéből egy világot kifejleszteni. Ebben azonban az emberi képesség túlfeszítése rejlik és egy az ember által létrehozott világkép igazsága fokozódó kételkedésre talál. Az itt kifejlesztett élet nem is ragadta meg a valóság teljes tartalmát. A törekvés, az embertől a világig jutni, csak azon a módon volt keresztülvihető, hogy valamiféle különös képesség mint az emberen felülre nyúló ragadtatott meg és felhasználtatott egy világ felépítéséhez. Nevezetesen ez történt a felismerő gondolkodással, mert ez tűnt fel legkevésbbé függőnek az emberi sajátosságtól. Ezúttal azonban az újkor számára a valóság túlságosan az intellektuálisba, elvontba és formálisba jutott, ideák minden további nélkül élő energiák, elvek teljes tevékenységű hatalmak számba mentek; az intellektust nem lehetett mint szabadon lebegő élet-képességet és mint minden dolog mértékét kezelni a nélkül, hogy kimondhatatlan sok el ne veszszen az eleven frisseségből és a világ, valamint az élet ne váljék árnyszerűvé. Hogy a modern ember ezt mint súlyos kárt érzi és az ilyen lezárás ellen tiltakozik, azt mutatja az a kemény küzdelem, a melyet ma a legkülönfélébb oldalakról az intellektualizmus ellen vívnak. Túl akarunk jutni a merő gondolatképeken, nem akarunk az árnyakból kiindulólag egy valóságról megbizonyosodni.

Ha az élet az ilyen bonyodalmakat és ellenmondásokat le akarja rázni magáról, akkor ez csak a föntebb megnyitott úton történhetik: az embernek életében minden egyes oldalon és lelki-képességen túl olyan mélységbe kell hatolnia, a hol az élet a merő ponttól elválik és önmagában való létté alakul; akkor nem kell többé a nagy világgal szemben állnia, hanem megoszthatja saját életét. A mennyiben ez sikerül, az életnek nincs rá szüksége, hogy igazságát kívülről igazolja; saját megvalósulásában hordja azt. Láttuk, ez az élet hogyan fejleszt ki az ember és világ, erő és tárgy ellenmondása felé való emelkedésben a subjektiven túl egy szellemi bensőséget; a mit ez a bensőség szellemi tartalomban és értékekben nyit, az biztos magasságban van minden emberi különállás fölött és egyúttal az emberi élet szellemi magvát teszi.

Az ilyen élet azonban számunkra magas ideál, nem kényelmes kiindulópont, sohasem érhető el a merő individuumból kiindulólag gyors fellendülésben, csak az emberi nem világtörténeti munkája vezethet lépésről-lépésre hozzá. Az igazság ismertetőjelévé most már negativ értelemben a merő ember képzetalkotó módján és czéljain való fölülemelkedés válik, pozitiv értelemben pedig az új tartalmak kidolgozása a szellemi élet önfeláldozásából. Hogy ebben az irányban való mozgalom folyamatban van és hogy egyúttal hatalmas törekvés az igazságra megy az emberiségen át abban az értelemben, azt a közélet világtörténeti fejlődésében félreismerhetetlen módon mutatja. Az emberiség történetében általában egy alantasabb fajból egy magasabb emelkedik ki, álláshelyét a szellemi életben foglalja el, ezt sajátságos kifejlődésében mutatja és az emberből, a kit megragad, valami lényegesen mást és magasabbat csinál.

Sehol sem volna szabad a továbbfejlődésnek, a mely az önálló szellemiségre való fordulatot magával hozza, megfoghatóbbnak lenni, mint a vallás területén. Mert itt a legvilágosabban különválik a merő ember vallása és a szellemi élet vallása, olyan vallás, mely az embernek úgy, a milyen, szerencsét és tartós fennmaradást kell hogy hozzon és olyan vallás, melyben a szellemi élet sajátlagosan nyilvánul, új tartalmakat és javakat képez és egyúttal az embert merőben emberi mivoltából új lényhez juttatja. A mi ama merőben emberi fogalmazásból keletkezett, mely a tapasztalat szélességében túlnyomó, az egy az emberi képzet és érdekkörön belül való mozgás marad, az nem hoz semmi lényegesen újat, annak nincs a legcsekélyebb joga sem, hogy a maga körén túl igazságszámba menjen. Ha azonban a vallás egy adott világon belül nem tolta el ép úgy az ember állását, mint a hogy új világot nyitott neki, egy isteni életnek, mint saját lénye mélységének megjelenítésével hatalmasan felrázta, akkor az ilyen élet-fölemelés semmikép sem lehet mesterséges csinálmány, a szellemi életnek önkitárása van benne, melynek elsajátításával az ember a valóság magvában tudhatja magát.

Hasonlóan áll a dolog a szellemi munka más területeivel: a merő emberből kiindulólag sohasem válhatnak önálló területekké sajátos tartalommal és ösztönzésekkel; ha azzá lesznek, akkor önálló szellemi élet határát mutatják ki. Akárhol pl. a jogot csak mint az emberi jóllétre való merő eszközt kezelik, mint ma a szocziális utilitarizmus, ott elveszti minden sajátos jellegét, nem hoz létre semminemű új élettartalmat, az ember önzésének nem bir a dologból folyó belső kényszert szembeállítani, ekkor többé nem jelent önálló életterületet.

A mi áll az egyes területekre, az áll a közös életmunka egészére is, a hogy ezt a kultura elénk állítja. Emberi kultúra és szellemi kultúra nyilvánvalón szemben állnak egymással, amaz a merőben emberi hogyléttel elfoglalva, a mely azonban magának az embernek semmikép sem lehet elegendő, emez egy önálló szellemi életnek és ezzel az ember belső fölemelkedésének megnyitása. A mily biztosan egy ilyen szellemi kultúra nálunk hathatóssá válik, olyan biztosan áll életünk nem a mindenség mellett, hanem a mindenségben.

Az ilyen életalakításból kiindulva lehet olyan követelmények betöltésén dolgozni, melyekről az emberiség nem mondhat le, melyek azonban a dolgok legközelebbi megpillantásában nemcsak a legnagyobb nehézséget okozzák, hanem egymással könnyen össze is ütköznek; ezek az élet szilárdságának és szabadságának követelményei. Mennél jobban elvesztettük a közvetlen kapcsolatot a környezettel, annál kevésbbé juthatunk el a szilárdsághoz valamely rajtunk kívül eső léttel való vonatkozás által, annál kényszerítőbben vagyunk arra utalva, hogy önmagunkban keressük a támaszt. Ezt a támaszt próbálták egy egyetlen pontnak megszilárdításával elérni, nevezetesen Descarteshoz csatlakozva a gondolkodó énben vélték megtalálni, a «gondolkozom, tehát vagyok» (cogito ergo sum) lett minden bizonyosság alapja. De mennél jobban mutatta ez a frappáns megoldás sajátságos következményeit és mennél jobban jutottak vele szemben a kritikai megfontoláshoz, annál több bonyodalom mutatkozott benne. Lehet-e egy az élettel szembehelyezett énből valaha visszajutni a világhoz? És ha ez mesterséges kerülő utakon megtörténnék, nem nyerne-e a merő subjektum jogosulatlan állást, nem tenné-e magát könnyen minden dolog mértékévé? Nem lesz-e egyúttal a gondolkodás a valóság kizárólagos uralkodójává és nem alakul-e ezzel az élet nagyon is a merőben intellektuálisba? Lehet-e egy egyedüli pontnak abszolut biztossága, sőt nem rejlik-e az ember fenhéjázása abban, hogy önmagában keres egy ilyen archimedesi pontot? Az ilyen bonyodalmaknak csak úgy lehet hathatósan ellene hatni, ha a szilárdságot nem egy egyedüli pontban, hanem az élet egészében keressük; ezt azonban nem nyerheti meg egy csapásra és egy bizonyos irány követésével, hanem csakis egy előrehaladó összezáródással, a sokféleségnek kölcsönös korlátozásával és átképzésével, és pedig egy összefoglaló énen belül, a mely mindenen keresztül kifejti magát és ezzel az egész kört általkeríti. Mennél jobban fejleszti ki önmagából az élet egy valóság szövevényét, egyúttal azonban teljes önmagában létet nyer, annál erősebb lesz a megerősítés; az egyes annál biztosabbá válik, mennél szilárdabban kapcsolódik össze az egészszel és mennél jobban jelen van benne az egésznek élete. Így ismertetik fel a szilárdság követelésében egy megmérhetetlen feladat; ha megoldásában csak lassankint haladhatunk előbbre is és a teljes megszilárdulás magas és távoli czél kell hogy legyen, akkor ez a czél felé való mozgás minden emberi önkényen felülálló kényszerével mint tény vitathatatlanul marad; sőt ezt a czélt nem kereshetnők, nem fáradozhatnánk teljes lelkünkből utána, ha kezdettől fogva nem hatna bennünk mint hajtó erő.

A mi itt az élet egészére érvényes, az érvényes egyes támasztékaira is: a kultúr-korszakok, a népek, az individuumok is elérik a meggyőződés szilárdságát, útjuk biztosságát, nem reflektáló töprengés útján, a mely mögé ismét új töprengés léphet, hanem csak életük belső összezáródása és egy uralkodó középpont körül való elhelyezése útján; csak ez űzi el a kételyt és ad a cselekvésnek örömteljes bizalmat, csak innen kiindulva lesz az élet ránk nézve fél-életből teljes valósággá.

Szilárdság és szabadság ellenfelek számba szoktak menni s igazán azok is, ha egy merev léttel való kapcsolódástól várunk szilárdságot; megszűnnek azok lenni, ha a szilárdságot mint önmegszilárdítást értjük és ezzel nem az életen és cselekvésen kívül, hanem rajta belül keressük. A mi azonban a szabadságot illeti, ennek elismerését a modern élet túlnyomó áramlata azért ellenzi, mert a tudományos munka olyan világképet, a valóságról olyan témát állapított meg, a melybe a szabadság nem illik bele és mert a természet mechanikus-kauzális fogalmazását átviszik valamint minden életre, úgy a lélek belsejére is. Akkor igazán balgasággá válik, bárminemű szabadságot akarni.

Szemlélődésünk összefüggései lényegesen másképen mutatják be a dolgot. Ha a szellemi élet önállóvá válásában – és e nélkül a szellemi élet felületes árnyékká és álommá válik, – a történésnek eredetiségét, a teljes öntevékenység felé való fordulatot ismerjük fel, akkor megnyertük a szabadság állását minden bilincscsel szemben. Az ilyen eredetiség nem merő kezdetbeli állapot, hanem tartósan kell kisérnie minden szellemi tevékenységet és az életet folytatólagos tetté kell átalakítania. Mert a szellemi élet birodalmában nem hat, mint a természetben, a mi egyszer megvan, minden további nélkül tovább, hanem alásülyed, a mint a lélek visszahúzódik tőle, a mint nem újítja meg folytonosan; külső megmaradás mellett is mechanikus megszokássá válik és ezzel kiesik a szellem szférájából. Így mutatja a vallás és morál története ezerszeresen régi és új tapasztalatokban. A szabadság tagadásának végső oka a szellemi élet sajátos minéműségének félreismerésében rejlik. Nevezetesen ott, a hol mint merő folyamatot, mint egy akár mechanikus, akár intellektuális hajtógépezet működését fogják fel, ott a szabadság számára nincs semmiféle tér.

Nem elegendő azonban, hogy a szabadság állapota egyáltalán meglegyen, az is kell, hogy az embernek része lehessen benne, hogy belehelyezhesse magát; az ilyen belehelyezkedés azonban akkor válik megérthetővé, ha az ember csak abban az állapotban találja meg az élet önmagában való létét, ha a feléje való fordulásban saját lényegét ragadja meg. A valóság szerint szellemi életünk nem nő fokonkénti fejlődésben egy alacsonyabb fokból fölfelé, hanem mindig szakítást és újraépítést tartalmaz, discontinuitást. Törekvésünk nem épül fel mint egy piramis egy adott alapon és meghatározott irányban, hanem az alapot is úgy kell megnyerni és az élet kétségei mind újra odáig nyúlnak vissza és arra kényszerítenek, hogy a fő-fordulást mindig újra hajtsuk végre. Az élet tevékenysége és küzdelme nem szorítkozik egyes eredményekre, a lét egészére irányul.

Ezen a módon kell felfognunk az emberiség mozgalmát és az egyesét is. A történelem nem merő evoluczió abban az értelemben, hogy a későbbi biztosan és kényszerű szükségszerűséggel következik az előbbiből, hanem a mit a mult kivívott és a mit a jelenbe hoz, az szellemileg tekintve a jelenre nézve merő lehetőség, a mely mindig újra saját elhatározásra és megragadásra vár. E nélkül nem volna igazi jelen. Hasonlóképen az individuum sem egyforma napok lomha egymásra következése, vagy legalább nem kell annak lennie; a hol szellemi tartalmat nyer és mint egész, szellemi karakterre törekszik, ott mindig újra elszakadást és fordulatot kell végrehajtania, ott a saját magaslatára mindig újra fel kell kapaszkodnia, ott a mult értelméért is mindig újra kell harczolni. Bármi tapasztalatot mutat ebben az irányban az emberiség, valamint az egyes ember élete, az a szellemi élet önállóságának elismerése mellett összefoglalódhatik és nyerhet erőben és világosságban.

Mindebből együttvéve kitetszik, hogy létünk köre új lehetőséget tartalmaz, és pedig egy lényegesen új élet lehetőségét, olyan életét, a mely csak a meglévő állapottal való szakítás és teljes megfordulás által érhető el, a mely azonban a megrázkódáson és harczon át legmagasabb czélokkal kecsegtet és legtisztább kielégülést igér. Ebben az új életben szabadulás következik be a merőben emberi üzelmek kicsinyességéből, a mely máskülönben egész világunkat teszi; a kicsiny én szűkösségéből kiragadva az élet nem folyik szét a végtelenségbe, hanem a végtelenségen belül mindenki önálló életponttá, az egésznek hordozójává válhatik; ha az ember az egésznek folyamában sodródónak és általa vezetettnek, az egésznek erejétől megerősödöttnek tudhatja magát, akkor a maga helyzetében azt a folyamot saját döntésével kell fölvennie és továbbvinnie, akkor egy nagy vagy-vagy húzódik át egész létén és drámai természetű jellemet ad neki. Csak akkor fokozódhatik a tevékenység öntevékenységgé, csak akkor nyerhet a hatásban létet, csak akkor dolgozhat ki magából szellemi karaktert és ezzel tartalmat adhat az életnek, míg a merő tevékenység minden bősége és szorgossága mellett az embert belsőleg üresen hagyhatja.

Mindenfelé a legtermékenyebb mozgalmak keletkeznek ezzel. A szellemi karakternek, az élet önmagában való létének nyeresége, ez az, a mi az egyesnek személyiséggé való képződésénél kérdésbe jön; a mindenséggel való összefüggés nélkül a személyiség üres szó lesz, merő mentség a zavarodottságban. Ez a szellemi karakter, a mely az élet felrázását és új álláspontra való áthelyezkedését követeli, gyökereben különbözik minden merő individualitástól, a melyben természeti és szellemi elválasztatlanul összefolynak és melynek korlátlan ápolása szellemi dekadencziával fenyeget; a szellemi karakter nyeresége összetartó és felemelő feladat lesz egész népek és korok számára is; csak megoldásukkal vívhatnak ki önmaguknak lényegszerű élettartalmat és az emberiség egészének az idő minden változásában maradandó jelentőséget. Így a tudományban és művészetben is minden technikán, a kifejezés minden ügyességén és a gondolkozás minden mozgékonyságán fölül előrehatoló alkotás képződhetik, a mely karakteres tartalmat ad nekik és a mely az emberiséget a valóság új mélységeinek feltárása által továbbviszi. Hogy az emberiségnek valamit mondhasson és valami lehessen számára, az alkotónak mindenekelőtt önmagában kell gyökereznie és önmaga számára valaminek lennie és ezt csak ezekben az összefüggésekben teheti. Egy szellemi karakter kiképzése mindenekelőtt megnyitja azt a lehetőséget is, hogy a közönséges kultúrélet kavarodásának fölötte álljon, a valódi szellemi kultúrát az emberkultúrától elválaszsza és energikus harczot kezdhessen a merő kultúrkomédia ellen. Az ilyen karakterképzésnél mindenütt arról van szó, hogy egyrészt biztosak lehessünk az emberiség egészével való összefüggésről, másrészt magunk is hozzájáruljunk a szellem birodalmának gyarapításához.

A bensőség önállósodása abban az irányban is megmutatja fölemelő erejét, hogy az életnek minden fenyegető összeszűkítésével szembeállítja az egész ember képzését. Az egyes életterületek szakadatlanul azon iparkodnak, hogy az embert teljesen magukhoz vonják és lelkére rányomják különös bélyegüket. Így tesz a vallás, nevezetesen egyházzá való alakulásában, így tesz az állam az alkotmányformák sokféleségén át, de a művészet és tudomány is megalkotják a maguk külön emberét és az általuk nyujtott részkultúrával az egész ember kultúráját háttérbe szorítják. Nyilvánvalóan érezzük minden ily részkultúra elégtelenségét; legyőzni azonban csak akkor lesz lehetséges, ha mint egészet egy feladatot hordunk magunkban, melynek megragadása és előmozdítása minden elágazásnak fölébe emel és általa keresztül egy összczélt követtet velünk.

Hasonlóképen mint az egész ember képzésére való követelmény, a saját életünknek saját tettünkre való alapítása is csak akkor érhető el, ha elismerjük a valóság mélységét és az ember részt vesz benne. A több tettre való hívás áthatja korunkat, de elkerülhetetlenül egy merőben subjektiv páthosz dolgává lesz, sőt azzal fenyeget, hogy merő frázissá válik, ha az ember a merő egymásmellettiség bilincseibe kötve marad és nem nyer bejárást az eredeti élet és önálló bensőség birodalmához. A valóság mélysége és ennek számunkra való megelevenítése nélkül létünk nem változtatható át eleven tetté.

Ha így az ember az élet önmagában-létében való részesedés által olyan követelmények teljesítésére lesz képes, melyek létének sikerét eldöntik, akkor e mellett minden fáradságnak és munkának biztos nyugalom és örömteljesség fog fölötte állni. Ez az élet az embernél még csak kikelőben van és azért tele van készületlenséggel, nem lehet hiány sokféle kétségekben sem. De minden készületlenség és minden kétség nem rendítheti meg semmi módon egy nagy fordulat alaptényét, hiszen itt nem egyes jelenségekről van szó egy meglévő életen belül, hanem egy új élet egészéről; az ilyen semmi esetre sem lehet szemfényvesztés, a léhetőség maga kezeskedik a valóságról. Továbbá az öntevékenység a hatásban való lét alakítása és fenntartása által, az egész mindenségnek az életfolyamatba való bevonása által az egész más örömet hoz létre, mint a merő tevékenység az erők kifejtésével, olyan örömet, amely az élet-affektusnak a végtelenségig való kitágításával minden inkább, mint önző élvezés. Itt szabadul fel az élet az önfentartás vad természeti ösztönétől és mégis a bágyadt tagadással szemben megőrizheti pozitiv karakterét. Az öröm, a mely a valóban szellemi élet kifejtéséből kiárad, egyes nyilvánulásaiban teljes tisztasággal áll szemünk előtt: így a kutatás igazságfelismerésében, nemkülönben a művészet alkotásában és szemlélésében, valamint az igazi szeretetben és az embert előbbrevivő hatásban; minden a kifejtett alapon egészbe foglalható és ezáltal erőt és örömet nyer.

Vegyük ehhez még, hogy a mit az ember önmagában hat és kiküzd, közvetlenül az egészhez tartozik és az egésznek előmozdítására szolgál, nemkülönben azt, hogy ebben az új életben a kicsiny és nagy közönséges különbségei a világnak világhoz való egyetlen elhatározó fordulatával elhalványulnak, sőt el is tünnek, hogy mindenki a maga helyén fontosságot, sőt nagyságot vívhat ki, akkor az élet értelméről és értékéről nem lehet kétség.

Ellenállások és leküzdések.

Eddig az új élet benső mivoltát szemléltük, mely az emberiségnél mutatkozik, az akadályok, melyekre létünkön és világhelyzetünkön belül talál, eddig tárgyalatlanok maradtak. Most azonban velük is foglalkozni kell, mert megjelenésük és a velük való megegyezkedés engedi csak az emberi élet sajátos karakterét teljes világossággal kidomborítani. Akadályok pedig háromféle irányban keletkeznek: a szellemi élet viszonyából azokhoz a természetes eszközökhöz és feltételekhez, a melyekre utalva van, a szellemi életnek készületlenségéből, sőt árnyszerűségéből magában véve, látszólagos tehetetlenségéről a mindenségben, valamint az ember körében. Tekintsük meg most már egymás után ezeket az ellenállásokat és azt a mi ellenük hat.

Szellemi élet és emberi lét.

A kifejtett meggyőződés főpontja volt, hogy az élet magában-létére való fordulat nem állhat elő a merő természetből lassankénti fokozás által. S ép oly kevéssé állhat elő az emberi együttlét keveredéséből, a mely minden szellemi ingert a merő ember szolgálatába szokott vonni. Így tehát itt egyáltalán nem lehet boldogulni magunk elszakítása és az élet önálló beiktatása nélkül. Ilyen szükségszerűség belenyúlik a munka minden elágazásába; egy önálló kiindulópont nyerése nélkül sem tudományos gondolkodás, sem művészi alkotás nem lehetséges. Az ilyen szakítás azonban tele van veszedelemmel, nagy kisértést hoz magával, melynek épen magasratörő lelkek vannak kitéve. Ha az életnek új magaslatra kell felkapaszkodni, akkor közelfekvő, sőt bizonyos időpontokban megigéző erejű dolog, lehetőleg minden életet erről a magaslatról és a tapasztalati világ teljes megvetésével kifejleszteni; csak az ilyen teljes-tökéletesen saját képességből való kifejlesztés látszik a teljes önállóságért és a szellemi életnek tiszta kidomborodásáért biztosan kezeskedni. Így próbálták ezt a vallásban, így az ethikában, így a filozófiában is. Mindenütt kiderült azonban, hogy a tapasztalás világától való ilyen elválásnál és az ilyen kisérletnél egy új birodalomnak saját mozgásból való létrehozására az emberi szellemi élet maga is elszegényedhetik és a formátlanba juthat. Így történt ez a mystikával, mikor az életet teljesen az örök lét kontemplácziójává akarta átalakítani és e mellett elviselhetetlen egyformaságnak esett áldozatául, a legmagasabb föllendülésből is könnyen visszaroskadt az elhagyatottság érzésébe; így történt a vallásos ethikával, mikor az isten iránt való szeretetet kizárólagos feladatává tette és az ember iránti szeretetet, ha nem is pusztította el, de legalább csökkentette; így történt a filozófiával, mikor a szabadon lebegő spekuláczióhoz való fordulásával, a gondolkodás saját mozgásával hozatta létre az egész valóságot, s ezzel kétségkívül zárt gondolatszövevényt nyert, de ennek a szövevénynek nem tudta megadni egy teljes valóság tartalmát és erejét. Általában mindenütt kiderült, hogy a szellemi élet fölemelkedésének a legközelebbi világ fölé nem szabad elszakadássá válnia, ha az élet nem akar elszegényedni és megmerevedni. Így arról van szó, hogy az elért magaslatról a tapasztalat világához visszatérjünk, fonalakat fonjunk innentől-túlra, ama világot lehetőleg önmagunkhoz vonjuk, magunkat a vele való megegyezkedéssel belsőleg továbbképezzük; a szellemi élet nálunk embereknél nem tiszta önkifejlesztés, hanem előrehaladás kemény ellenállásokon át, nem könnyű alkotás a gondolatok vidám játékában, hanem munka, fáradságos, de egyúttal termékeny munka, mely egy teljes valóságot épít fel. Ha azonban nem fejleszthetjük ki egy vonalban, hanem két oldalról kell dolgoznunk, akkor ezzel életünk nem lesz magasabbnak és alantasabbnak összetételévé, például a megismerés nem lesz az érzékiség és ész produktumává, hanem a szellemi fölényben marad, a kapcsolat belőle kiindulólag és egy általa alkotott élettéren belül jön létre, az alantas lehetőleg belehelyeztetik ebbe és ilyen áthelyezkedésben alakíttatik át, amaz élettéren belül a magasabbat kell továbbvinnie, nem lép egyenértékűen melléje.

Abból azonban gonosz bonyodalom keletkezik, hogy az alantas egyáltalán nem oldódik fel simán és tisztán abban a mozgásban, hogy a fölfelé törő iránynyal szemben megtartja önállóságát és az életet a magasabbnak kárára szívósan és mereven önmagához rögzíti. Így az ember érzéki természete egyáltalán nem követi egyszerűen a szellem vezetését, hanem gyakran túlhatalmasan magához ragadja a szellemi erőket is és pedig az ember sok hozzátétele nélkül, a szükségszerűség kényszerénél fogva. Így szakadatlan harcz az önfentartásért van ránk róva, melyet nem rázhatunk le magunkról; ez a harcz gyakran olyan izgatóvá és keménynyé válik, hogy minden törekvést igénybe vesz. Így van ez nemcsak az egyéneknél, hanem a népeknél is és az egész emberiségnél. Nem az eszmék, hanem az érdekek, még pedig a materiális érdekek uralkodnak az emberi lét átlagán; hogy mennyire benne vannak a játékban a nagy belső átalakulásoknál is, például a vallási megújulásoknál, azt épen az újkor juttatta elismerésre gazdasági szemlélet-módjával. Az is ide tartozik, hogy az összeütközés a létért való küzdelemben, a törekvők konkurrencziája az emberiség előrehaladására nem nélkülözhető, felrázó erejének elejtődésével az élet könnyen bágyadttá és lanyhává válik. Így az érzéki életfentartás mint az emberi lét legerősebb hajtóereje marad meg; ez a tény minden elburkolás alól mindinkább előtör és kimutatja fölényét; a szellemi élet innen kiindulólag mint merő körülszegélyezés tünhetik fel, a mely magában nem állhat fenn. Valóság szerint mily szerényen tűnik fel az emberi létben az érzéki és az önző érdekek lármás érzelmeivel szemben a szellemi élet s mily fáradságosan kell magának valamelyes érvényt kiküzdenie!

Ezeket a megfontolásokat az a tény erősíti meg továbbra, hogy a szellemi élet minden fejlődésével szemben a természeti lét formái térben és időben megmaradnak és törekvésünkön uralkodnak. Az érzéki lét egymásmellettisége szilárd ténylegességgel vesz minket körül és az egyik embert belsőleg izolálja a másikkal szemben, mialatt minden szellemi tevékenység az egészből és belsőből való hatást követel; nem kevésbbé az idő egymásutániságába is bele vagyunk helyezve, a melyben semmi eredmény és semmi állapot nem marad meg állandóan, a hol minden folyékony, a dolgok folyama feltartóztathatlanul tovább sodor és a mi ma helyesnek számít, azt könnyen helytelenné bélyegzi a holnap. Mily gyors váltakozását az ideáloknak, a meggyőződéseknek és az izlésnek mutatja az emberi lét, mialatt a szellemi alkotás tartalmait időtlenül érvényesekül adja és ennek a követelménynek fentartása nélkül törekvésének minden energiáját el kellene veszítenie. Mindezek szerint a szellemi élet az emberben úgy látszik, mintha nem jutna önálló létre és végül áldozatául kell hogy essék egy másfajta világnak. A fény, mely belőle kiárad, nem hatja át a mindennapi lét ködét; ha nem tűnik is el egészen, mégis sokkal bágyadtabb és múlandóbb, semhogy életünket felmelegítse és egyúttal biztos vezércsillaga is legyen. Inkább megmutatja képességünk határát és az igazságtól való távolesésünket, semmint biztossá tenne róla.

Mindezt nem lehet sem tagadni, sem félrehárítani; megmarad ténynek, hogy bennünk a szellemi életnek egy más fajta, sőt ellenszegülő médiumon belül kell kifejlődnie, de az élet állományának pontosabb átvizsgálásakor csakhamar észreveszszük, hogy egy ellenhatás van folyamatban, nem annyira az ember megfontolásából és szándékából kifolyólag, mint inkább magának az életnek nevelő és továbbképző hatása következtében: a mit az ember a szükség kényszere alatt és önfentartásának kedvéért megragadott, az átváltozik és megnemesedik benne magának az életnek lefolyása útján: a mi eleinte csak külső volt, az bensőséget nyer, a mi mai eszközül szolgált, az magában véve értékessé válik: az élet egész kiterjedésében fölfelé emelkedés és a szellemiség megerősödése áll be.

Tekintsük az embernek emberhez való személyes viszonyait a szerelemben és barátságban. A mit szerelemnek neveznek, az eleinte a természeti ösztönhöz van kötve és gyakran meglehetősen felületes természetű, csak mellékesen visel szellemi vonásokat, a másik ember túlnyomólag úgy tűnik fel benne, mint saját gyönyörünknek és kielégülésünknek eszköze. Lassankint azonban az élet az együttlétben fordulatot hoz létre a felé, hogy az a másik ember önmagában is értéket nyer, hogy jólléte gyarapításának az én alárendelheti, sőt feláldozhatja magát. Ugyanígy áll a dolog a barátságban. Az embereket legtöbbnyire a hasznosság és kellemesség külső okai kötik össze egymással, többnyire az érdekek közössége tartja őket össze. Egy idő múlva azonban a kölcsönös viszony a bensőség felé kezd fordulni és mindkét fél belső részvétet, sőt örömet talál a másikban; már Aristoteles látta, hogy szokott az élet folyása abból, a mi eleinte csak hasznos és kellemes volt, valami magában értékeset, valami jót csinálni, hogy emeltetik ezzel az ember saját indító okai fölé, hogy működik itt a görög gondolkodó kifejezése szerint az alantas rendű emberben is valami isteni, a mi erősebb, mint ő maga.

Viszonyunk a tárgyakkal, a melyekkel munkánk kapcsolatban van, szintén hasonló fölemelésben részesül. A munkát az önfentartás kedvéért szoktuk kezdeni és a szükség folytán bért kell érte követelnünk; az ügy előbbrevitele eleinte akár egészen közömbös is lehet nekünk. Lassankint azonban a munka saját tartalmánál fogva kedvessé és értékessé válhatik, előrehaladása szívünk ügyévé lesz, a sikerülése miatti gond nagy fáradalmakra és áldozatokra késztethet. Nevezetesen mikor a munka az egyes munka-eredményeken fölül életünk munkájává válik, ha valami különleges hivatásra vezet és ezzel minden cselekvésünknek meghatározott irányt és feladatot ad. Ez a legbiztosabb védelem minden kicsinyes önzés ellen; az embernek benső összeköttetése a szellemi élet czéljaival, létének belső fölemelése nem ismerhető itt félre.

A hogy itt az emberekkel és dolgokkal való viszonyban az erő és az élet a külsőből a belsőbe, a természetiből a szellemibe vezettetik át, ép úgy az egyes önmagában is hord olyan erőt, a mely többfelé vezeti. Ez mivoltának különössége, az egyénisége. Eleinte mint természeti adomány jut neki s természeti és szellemi elkülönítés nélkül folyik össze, ezen sajátságos tényálladék egészét fentartani és keresztülvinni megfelel az önfentartás természeti ösztönének és ennélfogva könnyen megnyeri az ember hajlamát és munkáját. A mozgalom azonban, a mely ezzel folyamatba jut, lassankint messze tovább vezet a kezdetnél. A szellemi elemek világosabban kidomborodnak és mindjobban egy egészszé zárulnak össze; mennél inkább történik ez, annál világosabban tünik fel egy magas feladat, mely az embert megnemesíti és cselekvését szellemi czélokra irányítja, sőt a mely egy magasabb ént egy alantasabbal szemben, a lénynek egy egészét a felszin elzáródásával szemben képviseli. Egyéni mivoltunk úgy tünik fel, mint egy pillér, melyen az élet a magasba lendül.

Az alantasból a magasabba való fölemelkedés, az embernek ilyen fölemelkedése saját motivumai fölé, az emberiség egészébe nyúlik át és itt új életformák képzésére hat, melyek a szellemi élet fokozatának felelnek meg és fejlődésének edényeivé válnak. Így mutatja ezt az emberi együttlét mozgása. Eleinte a külső egymásmellettiség és az életfentartás kényszere vezeti együvé az embereket és kisebb vagy nagyobb csoportokká köti össze őket. A külső összeköttetésből közös tapasztalatok és harczok, közös sikerek és szenvedések révén mindinkább belső természetű közösség lesz, összélet fejlődik ki sajátszerű vonásokkal, uralkodik az egyesnek munkáján és háttérbe szorítja önzését; az ember itt egy egésznek tagjául tudhatja magát, erre támaszkodhatik és benne szilárdulhat meg. Az egészből való élet és hatás van itt elérve és ezzel a szellemi életnek az emberiségen belül biztos tér van készítve, bizonyos áttörő-pont támad, a hogy Fichte beszédei a német nemzethez ezt megkapó formában kifejtették. A mi azonban a nemzetnél és hazánál kimért elhatárolásban van meg, egy egész élet egészének és bensőségének képzése, az válik czéllá az egész emberiség számára is, belső összefüggés lebeg törekvésünk előtt és mint mozgató hatalom hat az egyes lélekben.

A hogy így egy sajátos emberi közösség képzése fölébe emel a térbeli egymásmellettiségnek, az időbeli egymásutánt is le lehet győzni egy sajátos embertörténet képzése által. Mert a mi történelem nem csupán az embernél, hanem a szellemiségbe való emelkedésénél is keletkezik, az gyökeresen különbözik a merő egymásra következésből és azoknak a hatásoknak felhalmozásából, melyeket a természet szem elé állít. Mert az embernek sajátos története nem az idővel való tovább-sodortatás, hanem az idő ellen való harcz fölvétele, törekvés arra, hogy az események folyásából valami maradandót lehessen kiküzdeni. Maga az sajátos embertörténetet eredményez, hogy az ember belsőleg meg akarja tartani azt, a mi külsőleg elvonúl előtte; ezt nem teheti a nélkül, hogy a lényegest a lényegtelentől, a szellemit a merőben emberitől el ne válaszsza és amazt a maga számára ne értékesítse. Nevezetesen a magaslatok azok, a hol minden időbelin és emberin át fölemelkedés következik be, a maradandó igazsághoz. A hogy azonban az úgynevezett klasszikai időkből a maradandót tartósan kívánjuk megtartani, ép így igyekezünk egyáltalán a történelemben különválasztani, a mi merőben az időhöz tartozik és a mi mint az időn felül álló igazság-tartalom, minden időt előbbre tud vinni. Ezzel a történelem egy szellemi valóság kifejtésévé válik és ez támasztékot szerez a felszín váltakozó áramlatai ellen, sőt a merő pillanat jelenével szemben időt átfoglaló jelent nyujt, a melyben mindaz a nagy és lényeget alkotó, a mi külsőleg átvonult, belsőleg tovább fennállani és magát mindig hathatósnak mutatni képes. Ez a szellemi jelen minden igazi műveltségnek színtere és kitüntető sajátossága, az időn belül túlemel a merő időn. Igy czáfolja meg a sajátos embertörténet azt az állítást, hogy életünk teljes tökéletesen az időhöz tartozik és harczot mutat benne az idő és az örökkévalóság között; ő maga közvetítést képez a merő idő között, mely a legközelebbi léten uralkodik és az örökkévalóság között, mely a szellemi életet követeli.

Nem szabad e mellett félreismerni, hogy a társadalom és történelem képzése új bonyodalmakat hoz létre, a mennyiben a társadalom az egyén szabadságát elnyomhatja és a történelem a jelen eredeti életét károsíthatja. Ezek a veszedelmek azonban a harczokkal, melyeket előidéznek, a szellemi életen belül feküsznek, az tény, hogy az élet továbbképződik a merő egymásmellettiségen és a merő egymásutániságon túl, e mellett teljesen megmarad; a bonyodalmak is, melyek itt kinőnek, jobban megerősítik az ember fölemelkedését a merő természet fölé, mint a mennyire kétségessé tehetik.

E szerint az emberi lét körében az élet maga nevelő és képző hatást idézhet elő; számos szál szövődik köztünk és a szellemi élet között, széles, bár gyakran rejtett folyamban hatja át az a hatás a lét egész körét. A mozgás e fölemelkedésében, az élet e fölkapaszkodásában bízik minden emberre való hatás, minden képző tevékenység az egyéntől az emberiség egészéig; itt található meg minden komor pesszimizmus legtalálóbb czáfolata; hogy az a hatás minden ellenállással szemben fentartja és győzelmesen keresztültöri magát, ez biztos bizonysága annak, hogy itt egy minden emberi önkénynek felette álló hatalom van a játékban. Nekünk azonban ebben igazolását kell látnunk abbeli meggyőződésünknek, hogy önálló szellemi élet hat bennünk és csak ebből a meggyőződésből érthetjük igazán ama mozgást. Csak arról van itt szó, hogy egészbe foglaljuk, a mit magunkban és magunk körül mindennap átélünk, hogy az itt fejtegetett kétséggel a szellemi élet képessége iránt teljesen szembeszállhassunk.

Így értjük meg azt is, mikép beszélhetett Plato egy az alantasban is meglévő vágyról az örökkévalóság után és hogy kereshette fel az ilyen törekvés lépcsőjét a világegyetemben. Csakhogy ezt teljes világossággal nem mint a természet merő továbbfejlődését, hanem mint a szellemi élet ereje által való fölemelkedést kell értenünk; a természet semmi esetre sem tudna arra az útra lépni és rajta járni, ha nem nyugodnék mélyebb alapon és nem kapna ebből ösztönzést a fölemelkedésre.

Mindez együttvéve azt bizonyítja, hogy a természet és szellemi élet semmiesetre sem esnek mereven széjjel, a hogy ez kezdetben feltűnhetett. A természethez az embernek kétféle viszonya volt: az ellentét és a kapcsolat viszonya. Eleinte szüksége van a szellemi életnek éles elhatárolására a természettel szemben, kiemelkedésre a vele való összekeveredésből, máskülönben nem találhat önállóságot és tiszta kidomborodást. Megfelelő megerősödés után azonban a szellemi életnek saját továbbképződésére szüksége van a természethez való visszatérésre; most már nem mint valami idegen tűnik fel a természet, hanem mint valami rokon, a mi vele összetalálhat és közös hatásra kapcsolódhatik össze. A szellemi munka főszintere mindig a láthatatlan világ marad, ez azonban a látható lét megragadása és elsajátítása nélkül nem találja meg saját tökéletesedését.

A szellem és természet ez összefüggését megfogható kifejezésre juttatni túlhaladja a tudomány képességét, de igenis megtalálni ezt a kifejezést a művészetben. Mert itt szemmellátható, hogy válhatik az érzéki a szelleminek kifejezésévé és hogy szolgálhat továbbképzésére, hogyan testesítenek és erősíthetnek meg szavak, hangok, színek stb. belső ösztönöket, nem kevésbbé azonban az is, hogy a szelleminek ilyen ábrázolásra van szüksége és csak általa jut teljes megvalósulásra. Így mutatja meg a művészet mindkét világ szoros kapcsolatát és hogy Goethével beszéljünk, a legboldogabb biztosítást adja a lét örök harmóniájáról. A szakadéknak benne végrehajtott áthidalása azonban előmozdítólag hat az élet egészére, a mennyiben szilárdságot és örömteljességet ad neki, mely máskülönben elérhetetlen volna. A szellemi élet világhatalmának alapgondolata ezzel továbbra igazolódik. Bármennyire marad is e szerint az élet összképében érintetlen a szellemi mozgalomtól és tanusít szilárd ellenállást hatásával szemben, az a tény, hogy széles kiterjedésű továbbképzés van folyamatban, a merő ember vélekedésén és akarásán túl, biztosan megvéd a kétségtől, vajjon a szellemi élet a mi körünkben is hatalmat jelent-e. Csak a ki az egyeshez tapad és a fáktól nem látja az erdőt, csak az ismerheti itt félre az élet erős folyamát.

A szellemi élet készületlensége és látszólagos bizonytalansága.

További aggály keletkezik abból a módból, a hogy a szellemi élet saját tartalmával az emberben jelen szokott lenni. Ki tagadná, hogy kívülről nézve a szellemi élet csak nagyon szétfoszló körvonalakat mutat, hogy nevezetesen ott, a hol egy zárt életrend, különösen a vallási, nem ad neki megfogható alakot, teljesen árnyszervé válhatik. Különböző idők is nagyon kűlönbözőképen alakítják, mozgalmaikkal és változataikkal szemben hajlékonynak és lágynak tűnik fel, mint olyasvalami, a mi minden követelésnek enged, minden helyzethez készségesen alkalmazkodik. Az ilyen hajlékonyság adja az emberi reflexiónak a legszélesebb hatáskört, a pártok harcza magához ragadja az ügyet, úgy látszik, mintha minden az emberek magyarázatára és véleményére menne ki, mintha az emberi érdekek váltakozó iránya a gondolatképeket hol ide, hol oda hajtaná. Ez azonban engesztelhetetlenül ellentmond annak az önállóságnak, annak a szilárdságnak, annak a fölénynek, melyet a szellemi élet követel és a melyre hatásához szüksége van; mennél erősebben hangsúlyozzuk azokat a követelményeket, annál súlyosabban kell éreznünk annak a benyomásnak az ellentmondását, az elfelületesedésnek veszedelmét.

Egyúttal azonban a mi fogalmazásunk a szellemi életről hathatós ellenállást támaszt amaz elfelületesedésnek és alaposan megszabadít ettől a gondtól.

Láttuk, hogy nincs szellemi élet a merő ponttól való elszakadás nélkül, az állapot és tárgy, a subjektum és objektum ellentétének átfogása nélkül a teljes tevékenység által; a szellemi élet nem valami máson megy végbe, hanem maga ad magának támasztékot és középpontot, nem merő magyarázata vagy egyengetése egy adott állománynak, hanem mint az életnek önmagához és egy önmagában való lét kiküzdéséhez való fordulása a saját körében valóságot hoz létre, az egyedüli valóságot, a mely megérdemli az igazság nevét. Az ilyen élet nem képtelen kívülről biztosíttatni magának a ténylegességet, hanem önmagában viseli, a ránézve sajátos hatalmakban és értékekben, követelményeiben és mozgásaiban; a mi az emberből nézve merő lehetőségnek tetszik, annak is abban a kapcsolatban megvan a ténylegessége és fölénye minden emberi önkénynyel szemben.

Az ilyen elmélyítésben a ténylegesség főképpen az életen belül rejlik, nem szemben vele, abban a közelebbi alkatban rejlik, melyet önmagából kifejleszt; a törekvés is képességet bizonyít és egyúttal sajátos alapátlagot; a mint a merő subjektum mozgásán túlhalad és a ténylegesbe is nyúlik, közvetlenül eredménynyé lesz és egyúttal szellemi természetű bizonyítássá. Így például az emberiségben, a mint láttuk, törekvés ébred a történelemnek egy új faja után, szemben a merő egymásutánisággal; az ezzel tanusított képesség, hogy az egyes idők fölött átnézzünk és egy összképbe foglaljuk őket, az idők váltakozásából a maradandót kiemeljük és ennek a maradandónak elsajátításával időtlen jelent alakítunk, az ilyen képesség, az eredmény minden készületlensége mellett nem bizonyítja-e a szellemi életnek sajátos faját és nagyságát és ezzel olyan ténylegességet, a melyet semmiféle magyarázás és kombinálás nem hozhatna létre önmagából? Az ilyen követelés a ténylegességnek a szellemi élet alapszövetébe való visszahelyezésére a problémának szokásos tárgyalását tulságosan laposnak és külsőlegesnek tünteti fel. Ez csak a végeredményt kérdezi, mint a kalmár a kész árút; a munka neki közömbös és így nem látja, hogy az erők kifejlesztésében sajátos tényállást tartalmaz. Sőt ezeknél a belső kérdéseknél az a mód, a hogyan dolgozunk, fontosabb lehet, mint a mi a munkából kikerül, mert a munka módja maga is új erőket eleveníthet meg, új lehetőségeket nyithat, az életproczesszust elmélyítheti. Ez kiterjed az egyes alkotó személyiségek értékeléséig: fővívmányuk a bennük kifejlődött életproczesszus, az a mód, a hogy a dolgokkal bánnak, munkájuk jelleme; ez megtarthatja értékét akkor is, miután az eredmények, mint jórészben az idők különös módjától függők, túl vannak haladva és elavultak. A nagy gondolkodóknál is gyakran csak a feleletet veszik számba és értékelik, holott főfontosságuk a kérdés föltevésében volt; az elmélyedés, a mely ebből származott, fontosabbá lehet minden feleletnél.

De bármi alapjuk van is az ilyen megfontolásoknak, a kételylyel csak akkor birnak teljesen, ha a közös élet tapasztalata egy bizonyos irányba hajtja őket és ezzel megfogható tartalmat ad nekik; ez azonban tényleg megtörténik, a mennyiben egyfelől az egészen belül különös élet-összefüggések, zárt élet-területek képződnek sajátos törvényekkel és ösztönökkel, mint a tudomány és művészet, morál és vallás s a mennyiben másfelől a világtörténet mozgalmát az összes szellemi élet, karakterisztikus alakítására, egy egyetlen műbe való összefoglalására való törekvés hatja át és különösen erős ösztönzést ad neki. Midőn mindkettő kiegészíti egymást és az egyik a másikon méri magát, a szellemi élet követelt elmélyedése önmagában szilárd támaszt, valamint minden emberi önkényen felülálló tartalmat nyer.

Az egyes élet-területeken a közelebbi fogalmazás miatti vitáktól el szoktuk felejteni azt az alaptényt, mely már keletkezésükben és fennállásukban benne rejlik. Mivel pl. a morálban és a vallásban a közelebbi fogalmazások messzire széjjelágaznak, tehát ezek könnyen úgy tűnnek fel, mint az emberi vélekedés merő készítményei; de nem lehetnek többé azok, ha a morál és vallás minden különös fajával szemben teljes méltatást nyer az a tény, hogy a morál és vallás az emberi körben egyáltalán kicsirázik és nemcsak felizgatják a kedélyeket, hanem az élet egészét sajátos tevékenységben is mutatják. Mindaz előtt, ami az egyes vallásokat elválasztja és vitát kelt fölöttük, ott van a vallás keletkezésének ősjelensége egyáltalán; ezzel életünkön belül egy alacsonyabb és egy magasabb faj különválása és kölcsönhatása jelenik meg, egyfelől a fenség és kegyelem, másfelől a tisztelet és hit fejlődése jelenik meg, egy mély konfliktus jelenik meg életünkben, de új erők felrázása is és egy addig késznek vélt állapot folyamatba hozása. A világtörténet is emelkedő mozgalmat mutat abban, hogy az ember, a mit fölötte állónak ismer fel és tisztel, mindjobban egy egészbe összefoglalni és az ehhez az egészhez való viszonyt mindjobban belső viszonynyá iparkodik átalakítani, még pedig az összes élet-állomány nagy mozgalmai és változatai közben. A mi tévedés és képzelgés az ilyen vállalkozással összekeveredhetik, nem fedheti el a szellemi élet sajátos kifejlesztését. Hasonlóképen áll a dolog a morállal. A morális rendszerek minden viszálya fölött ott áll a tény, hogy a morál problémája az emberiségben föltámadt és hatalmat nyert fölötte, hogy ezzel oly magatartás követeltetett, mely minden önző czéltól eltekint, a mely saját döntést és megragadást tartalmaz és a mely más czélokkal való összeütközésben általában fölényesen lép fel. Az ilyen mozgalom az emberiségnél lassan fejlődhetik és mindegyre kemény ellenállásra találhat, mégis kifejlődött és megáll minden ellenállással szemben; ezt csak azért teheti, mert sajátos hajtóerőket és normákat tartalmaz és ezzel az életet továbbképzi. Hogy az ilyen teljes tevékenységű élet-komplexumokból micsoda hatalom indulhat ki, azt mutatja mindenekelőtt a tudomány, gondolkodásának önállóságával. Tárgyszerű lánczolódást követelnek benne, a melyben minden sokféleség egy rendszer egészévé foglalódik össze; itt minden tétel biztosan és tévedés nélkül kidomborítja a maga következményeit, itt nem tűrhető el semmiféle ellenmondás; mindenen át összevéve itt az emberen belül egy a merő ember minden hasznán és minden véleményén felülálló tárgyszerűség hat. Ugyanígy vannak azonban minden életterületnek sajátos mozgásai és normái, melyek nem csupán a subjektumot izgatják, hanem az objektumot is alakítják, melyek az ilyen teljes tevékenységű képzésben ki vannak vonva minden emberi önkény alól.

A ténylegességnek ilyen hátrahelyezése az ember meggyőződéseit a valóság egészéről szintén szélesebb és szilárdabb alapra fekteti, mint a hogy ez rendszerint szokás, mikor minden igazságot a merő észtől várnak. A hogy az egyes életterületek maguk mögött bírják az összélet mozgalmát és kifejezésre is juttatják, épp úgy mindenikük vállalkozásában amaz egészre vonatkozó meggyőződést hord; az egyes területeken belül nem emelkedik ki egy eredmény sem mint nagy, a mely ne tartalmazna és ne képviselne tanubizonyságot az egészről. Ama meggyőződés és vele a valóság áttekintése különböző minden terület mivolta szerint. Láttuk, hogyan fedez fel a vallás az élet alapjában egy merev ellentétet; ezt nem teheti a nélkül, hogy a világot széjjel ne tépje és ellentéteit kifelé ne fordítsa; az immanens vallás gyászos ellentmondás. Egy másik őstapasztalat rejlik a művészetben, valamint a nevelés művében is. Mert a hogy láthattuk, a művészet barátságos viszonyt és kölcsönös közlődést kíván a belső és külső között, legyőzi a kettőnek ellentétét alkotásának előrehaladásával; ezzel munkája a mindenség harmónikus egységéről tanuskodik és azt okolja meg. A nevelés műve is barátságosabb fogalmazását tartalmazza az emberi létnek, mint a vallás a maga ellentéteivel. Mert hogy lehetne arra a műre vállalkozni és hogy lehetne az eredményes, ha nem szunnyadna minden emberi lényben egy szellemi erő és nem volna lehetőség ezt hű munkával fölébreszteni? Már az is megtiltja az egyház uralmát az iskola fölött, hogy konzekvens gondolkozásmód mellett itt és ott különböző tények lépnek előtérbe és különböző alapnézeteknek kell hatniok. Hasonlókép a morálból és a tudományból is sajátos fogalmazások keletkeznek az élet és a világ egészéről. Így magyarázható meg az is, hogy az egyének meggyőződései, mint az egész időkéi legtöbbnyire az által határoztatnak meg, hogy mely életterület ragadja főképen magához munkájukat, hogy pl. a természetkutatók és szellemkutatók útjai rendszerint messze eltávolodnak egymástól.

De ha ezen a módon a zárt életterületek kiképzése mint magának az életnek, ép így a valóságról való meggyőződéseknek is szilárd támasztó pontokat és czélokat szerez, akkor ennek az eredménynek minden bősége mellett megvan a belső határa és ezért a kiegészítés kívánására hajt. Eleinte a különböző mozgások könnyen széjjelvezetnek egymástól, sőt merev ellentéteket idéznek elő, mint a hogy pl. látjuk, hogy a művészet és morál, a vallás és tudomány szüntelenül vitáznak egymással. Az élet ellenkező irányokba vonzatnék és épen az alkotásnál kínos bizonytalanságban maradna, ha az egész is nem tudna karaktert fejleszteni és egyúttal álláspontot nyerni, a melyből kiindulva meg lehessen keresni a külömböző áramlatok kiegyenlítését.

Ugyanabba az irányba mutat egy másik követelmény. A mit amaz egyes területek a maguk különösségében ténylegességül megnyitnak, az mindenesetre túlnyúlik a subjektiven a tárgyszerűbe és ezzel teljes tevékenységnek bizonyul, de e mellett nem jut túl a tervezeteken és vázlatokon, több feladatot állít, mint a mennyit megold, inkább a czélt mutatja, mint az utat. Ténylegesség, de befejezetlen; formákat nyujt, de ezeket megtölteni csak élő tartalom tudja. Minden korrekt gondolkodás még nem eredményez teljes megismerést, a művészi alkotás törvényeinek minden követése sem ad a művészetnek karaktert. A ténylegesség körvonalaiból, melyeket az egyes területek lelepleznek, csak úgy lehet teljes kiképzésre jutni, ha az élet mint egész az állapot és tárgy ellentétének leküzdésével belső egységgé foglalja magát össze és ezzel mindenekelőtt kifejezett karaktert nyer; ezt aztán beleviheti az egyes területekbe, rajtuk mutathatja ki és vizsgálhatja meg.

Így különféle okokból olyan életegység követeltetik, a mely a szellemi élet legáltalánosabb fogalmán túlmegy és ezt az életet a létfölötti uralkodásért és a lét áthatásáért való harczban mutatja. Az ilyen egység szemmelláthatólag nem adatik azonnal készen, azt azonban mondani lehet, hogy a feléje való mozgalom végigmegy a világtörténeten, sőt magva a világtörténetnek. Az emberi törekvés minden magaslatán kiséreltek meg ilyen továbbképzést. Így a görögség a maga tetőpontján művészi, pontosabban szólva plasztikai természetű élet-szintézist teremtett és a maga sajátosságában vitte bele az élet minden főirányába. Az ilyen plasztikai műalkotás módjára való tárgyalás sajátságos képet adott a mindenségről és sajátságos faját adta a szellemi munkának, a tudománynak is, az állami közösségnek, valamint az egyes lelkének is egy összczélt tartott elébe és egy elrendeződési elvet. A mozgalom, mely ebből keletkezett, a valóság új oldalait tárta fel és új erőket ébresztett s az alkotás magaslatán már a czélpontnál gondolhatta magát. A tapasztalás azonban megmutatta, hogy az a szintézis minden eredményével nem meríti ki az élet terjedelmét és mélységét; végeredményben mégis csak egy bár nagyszerű kisérlet, mely ellen úgy az egyes területek, mint az életállomány egésze felől ellenállás és ellentmondás támadhat. Ilyen ellentmondás csakugyan támadt is az antik rendszer ellen; már az ókor további lefolyása is olyan tapasztalatokat és feladatokat vetett fel, melyekkel a probléma klasszikai megoldása nem bírt; végül ama művészi megoldás át kellett hogy engedje a vezető helyet a kereszténység ethikai-vallási szintézisének, mely más világosságot vetett a valóságra és más erőket elevenített meg. A kereszténységet viszont megtámadta és sok tekintetben háttérbe szorította az újkor dinamikus élet-szintézise, melynek az erő határtalan fokozása lett a feladatok feladatává, ép úgy külsőleg technikai előrehatolás, mint belsőleg intellektuális tisztulás, az előrehaladás kedvéért való előrehaladás által; ez tartja még a jelenkort megfeszült munkában, de fölötte ismét felismerhetően kezd kicsirázni az élet benső vonása. Életünket teljesen az erőbe helyeztük és ennek fejlődésétől vártunk a lélek számára is teljes kielégülést. Mindjobban meggyőződünk, hogy ez nem olyan egyszerű, mert az ember nem olvad fel az erőben és kérdenie kell az erő fejlődésének értelmét. Így keletkezik a kívánság egy új élet-szintézis után, a hogy munkánk is mutatja, kívánság az élet önmagában léte után; a vélt tulajdonból megint fáradságos keresésbe jutunk. Így az egyes szintézisek között korok voltak és vannak, melyekben az élet a megkisérlett képzéstől mint valami korlátozástól szabadította meg magát, olyan dők, melyek a konczentráczióval szemben az expanziót és a pozitiv állítással szemben az inkább kritikai magatartást képviselik. Ez az egész mozgalom felületes szemlélet előtt úgy tünhetik fel, mint egy szabálytalan fel és alá hullámzás és ennek számára a korábbi szintézisek külső visszalépésükkel teljesen elintézetteknek tűnhetnek fel; igazság szerint külső visszaszoríttatásuk mellett is hatalmas hatásúak maradnak, visszahívják magukhoz az emberiséget és összczélokat tartanak az emberiség elé, a melyeknek csak meg kell magukat másokkal értetniök. És a kritikai és tagadó korok sem tekinthetők merőben felbomlásnak. Mert hogy adhattak volna nyomatékot nemjüknek és hogy vihették volna diadalra a nélkül, hogy a «nem» mögött egy «igen» ne lett volna, a mely fölfelé törekedett, de közelebbi alkotottsága szerint egyelőre még el volt leplezve. Ha továbbá a szintézis különös formája elvettetett, akkor mégis érvényben maradt egy élet-összefüggés általános gondolata és megadta a támadásnak az igazi lendületét; a felbomlás, a mozgalom egésze szempontjából méltatva, nem volt befejezés és önczél, hanem csak egy összefoglalóbb konczentráczió előkészítése; végül a tagadás és igenlés, a kritikai és az alkotó korok úgy mutatkoznak, mint egy általános összmozgalom különböző oldalai és ez a mozgalom azután mint magának a szellemi életnek belső mozgalma mutatkozik, mely az emberi körben még ezután kell hogy megkeresse közelebbi alkatát, teljes tartalmát, a mely erre a czélra erőteljesen összefoglalja magát, akkor azonban az elértet túlságos kicsinek találja és ezzel új kisérletre kényszerül, a mely azonban az igenben és a nemben önmagát tartja meg, önmagát mindjobban kifejti és egyúttal igazi valóságot dolgoz ki. Mindez hatalmas ténylegesség, de más faja a ténylegességnek, mint az érzéki benyomásé. A ki ehhez tapad, az nem képes amazt meglátni.

Most már láttuk az előbb, hogy tartalmaznak az egyes területek mozgalmakat és normákat és ezzel mértéket minden emberi vállalkozás számára. Így két oldalról fejtenek ki hatást az életnek szilárd állománya érdekében, egyszer ama területekről kiindulva ezeknek különösségével, azután a szellemi élet egységéért való világtörténeti törekvésből; hogy mind a kettő összetalálkozhatik, egymáson vizsgálhatják egymást, egymás által fokozódhatnak, az adja a dolognak főképen a legerősebb megszilárdítást és biztos fölébe emelkedést minden emberi önkénynek. Mindkét mozgalom együtthatása olyan világtörténeti állapotát adja a szellemi evolucziónak, mely az ember minden törekvésének határozott czélokat tart elébe és a hatásnak meghatározott módját írja elő; ez állapotnak kell hogy minden megfeleljen, a mi tartósan elő akarja mozdítani; a mi neki nem felel meg, az csak a felszínt fogja mozgatni. Vissza tudnók-e például vonni vagy meg tudnók-e tagadni a modern tudományos gondolkodásmódot, a mely élesebben elválasztja az embert és világot, erősebben kifejleszti a kritikát és analizist? Ki tudjuk-e vonni magunkat annak a ténynek a hatalma alól, hogy a modern életben a munka sokkal önálóbb komplexumokat alkot és egyúttal a közvetlen lelk élettől messzebbre elemelkedett, mint valaha azelőtt, hogy ezzel a tárgyszerűség fogalma és a tárgyszerű igazságra a subjektum szűkösségéből való kiszabadulásra való vágy sokkal nagyobb szerepet játszik? Tagadhatjuk-e egy sajátszerű természettudományi, egy történelmi, egy társadalmi gondolkodásmód képzését és ellent tudunk-e nekik állni? Csak akkor tehetjük, ha a szellemi mozgalomból kilépünk és lemondunk a benne való részvételről; akkor mindenesetre elesik képző és irányító ereje, de egyúttal belső ürességre, szellemi felbomlásra kárhoztatjuk magunkat.

Így tehát itt egy nagy döntés van előttünk, melyet csak mindenki maga tehet meg. A kinek a szellemi élet belsőleg idegen marad és a ki ezért csak kívülről szemléli, az elkerülhetetlenül csak változást és váltakozást, csak ellentmondást és viszályt vesz benne észre, az csupán felületes árnyékképnek tekintheti. A ki azonban maga lép be a mozgalomba, az hamar tapasztalni fogja a hatalmas ténylegességet és a fölényes hatalmat, mely benne hat, az fel fogja ismerni, hogy a törekvésen és keresésen belül is teljes tevékenységű alkotás van munkában, valamint hogy szellemi készség nem adódhatik kívülről, hanem csak belülről, önmegszilárdítás útján küzdhető ki. Természetesen a ki a mozgalomba belép, annak osztozni kell fáradalmaiban és harczaiban is és nem lesz híja kétségekben sem. A kétségek azonban a mozgalmon belül feküsznek és csak belőle indúlnak ki, így tehát egyáltalán nem rendíthetik meg ténylegességét, így az örömteljes bizalom fölötte marad minden bizonytalanságnak.

A szellemi élet látszólagos tehetetlensége a mindenségben.

Hogy az emberi körön belül a természeti fok sokféleképen ellenállást támaszt a szellemiség felé való mozgalommal szemben és hogy a szellemi élet első tekintetre meglehetősen árnyszerűnek tűnik előttünk, az nem veszélyeztetné a szellemi életről való meggyőződést. Mert csak általánosan ismeretes tapasztalatokat kell összefoglalni, hogy erős mozgalmat ismerjünk fel a természet szellemiesítése irányában és a szemlélet minden elmélyítése a szellemi élet saját mozgalmában a ténylegesség hatalmas folyamát fedezi fel. Súlyosabb lesz a megrázkódás és mélyebbre hat a kétség, ha a szellemi élet állása és képessége a valóság egészében bizonytalanná válik; az ilyen kétséget különös erővel fogja érezni az, a ki a szellemi életet mint a valóság egészét érti és ezért a legmagasabb kivánalmakat kell támasztania.

Már a természet és szellem együttléte is tele van bonyodalommal. Ha szellemi élet és természet úgy viszonylanak egymáshoz, mint magasabb és alacsonyabb fok, akkor azt kellene várni, hogy a természet általában vonatkozást és irányt mutasson a szellemi élet felé. Régebbi korok merészen megkoczkáztatták egy ilyen vonatkozás felmutatását. Így pl. a középkor az egész növény- és állatvilágban utalásokat igyekezett felfedezni Jézus életére, szenvedéseire és feltámadására, a szimbolikus magyarázat szálat font a külső és belső világ között. Mily messze eltávolodott tőlünk ez a gondolkodásmód, már a természetnek a nagy és a kicsiny irányában való megmérhetetlen kitágulása révén is! Azután a kép után, melyet a természet nekünk ma mutat, egészen és teljesen önmagában látszik nyugodni és lefolyni s az organikus képzés területe is úgy látszik, mintha nem utalna ki önmagából. Mily vonatkozásban lehetne például a mélytengeri világnak csodálatos életbősége és bámulatraméltó formagazdagsága a szellemi élet fejlődésével? A természet egészében tagadhatatlanul vezet egy kötél a magasba, a hol szellemi élet fejlődhetik, de ez a kötél csak egy a sok mellett, a legkülönbözőbb helyeken más kötelek ágaznak el, melyek elnyúlnak a nélkül, hogy valami vonatkozást nyernének a szellemi élettel. És nem áll-e a természet egésze mi előttünk, mint sötét rejtély? A fölemelkedést nem lehet tagadni, de úgy látszik, mintha idegen közegben hatna le és kemény ellenállásokat kellene letörnie, az alantas fokok átfutása nélkül nem jut saját magaslatára. A természet képződései nehezen fogják utolsó magyarázatukat a merő mechanizmusban megtalálni, a képző erők elismerése mellett azonban rejtelmes ellentmondássá válik, hogy a természet a lényeket szüntelenül a kölcsönös elpusztításra utalja; a mikor az egyiknek támadó fegyvereit, a másiknak védőeszközeit megerősíti, látszólag önmaga dolgozik önmaga ellen. Czélszerűség az egyes helyeken, de semmiféle felismerhető czél az egészben. Így nem lehet látni, hogy mikép találhatna a szellemi élet ezzel az országgal belső kapcsolatot; ha azonban nem találja meg, akkor egyedüllétre jutottnak látszik a mindenség megmérhetetlen szélességében, melynek lelke akar lenni.

Ebből komoly kétségek kelnek ki. De inkább az ember világnézetét illetik, mint életállását; ezt sokkal fájdalmasabban érinti az a tény, hogy a nagyvilág folyása, a melybe mi is bele vagyunk nőve és mely alól nem tudjuk magunkat kivonni, teljesen közönbösnek mutatja magát eljárásunkkal szemben; az embert régóta foglalkoztatta ez a megfigyelés; izgatta és gyakran kétségbeesésbe hajtotta, hogy a mi neki belsőleg a legmagasabbat jelenti és a mi neki kimondhatatlan sok munkájába és áldozatába kerül, a világ egészében teljesen hatalom nélkül valónak látszik; a természet mintegy játszva pusztítja el akár lassú felemésztéssel, akár hatalmas katasztrófákban, a mi szellemileg a legmagasabb értékű; nem ismer jót és rosszat, nem tesz semmi különbséget. Az emberi együttlét is sokféleképen alakítja a sorsokat minden látható vonatkozás nélkül az ember belső értékére, a legnagyobb egyenetlenséggel jut ki az egyéneknek a sorsuk. Nem volt hiány arra való fáradozásban, hogy ezzel szembeállítsák az igazságosság és erkölcsi rend birodalmát, sőt a szeretet és jóságos gondviselés birodalmát, de ez a kivánalom csak úgy volt keresztülvihető, ha átlépjük a tapasztalat világát a hit és remény birodalmába való meneküléssel. De bármily energikusan kapcsoltak ki ezzel gondolatvilágokat s bármily biztosnak érezték magukat bennük nagy körök és hosszú epochák, mindig újra fölébredt a kétség, vajjon az egész több-e, mint az emberi vágyak és álmok terméke, több-e, mint illuzió.

A szellemi élet tehetetlensége végül az élet belsejére is kiterjed. Belső szétomlás jelenik meg abban, hogy a szellemi erők elszakadhatnak alapjuktól és hogy akkor könnyen hatalmába eshetnek épen az alantas hatalmának, mely fölé a szellemiség irányában való fordulatnak kellene emelnie; teljes visszásság következik be a magasabb erőinek ilyen felhasználásával az alantasabb szolgálatára; innen kapja az érzékiség raffinált jellemét, mely mint egy rákfene egész kulturákat elpusztít, innen fokozódik a naiv, mondhatni ártatlan természetes önfentartás korlátlan egoizmussá, mely az egész végtelenséggel szembeáll és vágyainak szolgálatába hajtja. Sőt nem lehet tagadni, hogy az emberi körben is mutatkozik valami diabolikus, a pusztításban, ellenségeskedésben, tagadásban önmagáért való öröm; csak a lapos felvilágosodás tagadhatja ezt a tényt. Bármilyen alaptalan volt, mikor a vallásos talajon hajlam mutatkozott arra, hogy ezt a gonoszat tudatosan előtérbe állítsák és az embert teljesen hatalmába esettnek gondolják, a merev meghasonlás az emberi lélekben félreismerhetetlen és ha maguktartásában itt ép úgy, mint az életsorsokban az egyének messze elkülönülnek egymástól, akkor minden mélyebb vallási valamint filozófiai meggondolás az összállományhoz tartotta magát és joggal tette nyomatékosan felismerhetővé az ellentmondás abban, a mit az ember szellemi mivolta kiván és a mit életének tapasztalata mutat. Egyfelől az általános bizonytalanság a sorssal szemben, az ember mint láthatatlan hatalmak játéklabdája, másfelől – és ez kiválóképen – az én szorossága, a szellemi tompaság és renyheség, a tisztátalan és igaztalan gondolkodásmód, mely az emberi élet átlagán uralkodik és a szellemi életet az egyének önző czéljainak merő eszközévé alacsonyítja le.

Nem volt hiány kisérletekben arra, hogy a gonoszat, melynek tényállományát nem lehetett megrendíteni, azzal magyarázzák el, hogy nagyobb összefüggésekbe állították és rajtuk belül előmozdítónak igyekeztek felmutatni. A különböző korszakoknak ebben törekvésük főiránya különböző utakat mutatott: a görög gondolkodók egy világharmónia eszméjéhez igazódtak, mely hogy hatalmas és erőteljes lehessen, diszonancziákat is kiván, diszonancziákat, melyek az egészből nézve majd feloldódnak. A mennyiben a középkor egyáltalán belebocsátkozott a gonosz magyarázatába, arra hajlott, hogy a bűnt és szenvedést, mint a legfőbb szeretet és kegyelem tanusítására való nélkülözhetetlen eszközöket és előfeltételeket értelmezze, mert csak az elveszett és bú-bánatosan hazatérő fiúnak mutatkozik meg az atyai szeretet teljes bősége. Az újkor ezzel szemben ebben a problémában azzal fejezte ki sajátosságát, hogy az akadályt és szenvedést úgy fogta fel, mint ingert a tevékenységre, mint ösztökéjét az új erő felhasználásának és ezzel akarta jóra fordítani. Az ilyen kisérleteket nem tekintenők teljesen elhibázottaknak, az élet összlefolyása igazság szerint lényegesen máskép értékelhet egy cselekvényt, mint a hogy a közvetlen benyomás teszi: főczéljukat azonban nem érték el, mert megfogható valóságokkal merő lehetőségeket állítanak szembe és a hogy ezeket igazságtalanul megerősítik, amazokat ép úgy meggyöngítik; alapjában véve eredményük arra megy ki, hogy a rejtvényt olyan pontra helyezik át, a hol kevésbbé erősen érezhető. Minden a magyarázatra való kisérlet mind újra ebbe a dilemmába került: ha a gonosz eredetét a legfőbb oknak tulajdonítjuk, akkor ezt illetéktelenül alászállítjuk; ha mint különös okot szembehelyezzük vele, ebből a valóságnak elviselhetetlen meghasonlása származik.

De ha a gonosz rejtélye megoldhatatlan marad és a szellemi élet tehetetlensége a tapasztalat világában nem magyarázható meg, akkor kérdés, mi következik ebből a tényből? Megrendítően és rombolóan csak akkor hathatna, ha annak kiszolgáltatására kényszerítene, a mit a vizsgálat eddigi lefolyása a szellemi élet érdekében eredményezett; kiválóképen, ha annak a meggyőződésnek a visszavonására vezetne, hogy a szellemi életben a valóság önmagában való létre jut és ezzel új világot nyit meg. Erre azonban nem képes. Mert mindamaz ellenséges benyomásokkal szemben megmarad a ténye az élet belső továbbképzésének, a valóság egy új foka megnyitásának tartalmaival és értékeivel; a hogy ezt a tényt nem hozhatja a merő ember létre, ép úgy nem is szüntethető meg létének ellentmondó állománya által. Elég világosan jutott elénk, hogy ez az élet az emberi körben a természeti létre fölemelő és átalakító hatással volt, nemkülönben a világtörténeti munkában önmagának előbbrehaladó átképzését hozta létre; semmiesetre sem jelentkezett merőben egy elszórt sokság, hanem a sokság egy összefoglaló egészszé törekedett össze, nem csupán nézetek és magyarázatok, képek és árnyak nyujtattak egy kívül levő tényálladékról, hanem az élet fölépítése maga egy ténylegességet hozott létre és ilyen belső közelségben érinthetetlen biztonságot adott neki. Ez az alapténye, ez az alaptapasztalata egy a természettől és a merőben emberi léttől való elválásban talált új életnek, a bensőségnek ez az önállósulása fenmarad a világkörnyezet legsúlyosabb ellenállásaival szemben és világkarakterét sem dönti az meg; az ellenállások a szellemi élet követelményei és a világ tényálladéka közti széles távolságok felmutatása által a legnehezebb rejtvényeket állíthatják fel, kényszeríthetnek minket, hogy az ember helyzetét alacsonyra értékeljük és sok tartózkodást rójunk magunkra; magát az alaptényt és egyúttal az élet főirányát nem tehetik kétségessé; ez az első és döntő őstapasztalat, melytől minden függ, s csak ez teszi még a kételyt is lehetségessé. Ha a kétely diadalmaskodott az emberen, az mindig valami az élet magvában való gyöngeségen mult; a hol itt erő plántáltatott be, ott gyakran csak az ellentmondás által hajtatott teljes kifejlődésre, ott biztosnak érezte magát és fölényesnek épen a legkeményebb ellentmondás mellett.

A történelmi tapasztalat is azt mutatja, hogy a világ-állomány hatása a meggyőződés egészére lényege szerint, a szerint mérte magát, a mi belső támaszt és sajátos irányt a szellemi élet amaz állománynyal szembe tudott helyezni. Így pl. a régi keresztényeknek a legteljesebb mértékben tudatában volt a világ-viszonyok homálya; hitük szilárdsága ezáltal semmit sem szenvedett, mert egy belső szükségszerűség vitte lelküket és fölébe emelte őket minden kifelé való bonyodalmaknak. Viszont gyakran voltak ragyogó eredményű és hatalmas erőkifejtésű idők gyöngék a kételylyel szemben, mert életüknek nem volt önmagában szilárd gyökere és biztos összefüggése az önmagában-lét világával. Sőt mi több: semmi sem tette az embereket bizonyosabbá egy a természettel szemben fölényes életről, mint a saját lelkükben levő nagy konfliktusok észrevevése és átélése; e konfliktusok elviselhetetlensége felrázó hatalmukkal, volt a legbiztosabb bizonyítvány a mellett, hogy az egészben több van, mint merő képzelődés; épen a foglalkozás ezekkel a konfliktusokkal állította az életet önmagára és tette függetlenné minden környezettől. A fájdalom ereje a nélkülözhetetlen javak nemléte miatt hozta létre a reményt, sőt a bizonyosságot, hogy az, a mit nélkülözünk, valahogy megvan és végül közölni fogja magát az emberrel.

A hol nincsenek belső konfliktusok, ott hiányzik a belső problémák kényszere és a hol ez hiányzik, ott az élet nem védheti meg magát a belebonyolódástól egy idegen világba, ott túlnyomóan kifelé irányított marad, ott a kétely nyerte meg a játszmát. Így végül a döntés magának az életnek energiájában és tartalmában marad: az erős és hatalmas élet növekszik az ellentmondás által, a gyönge és üres áldozatául esik.

De ha nem akarjuk, hogy a közelít a távoli, a bizonyosat a bizonytalan összezsugorítsa és ezért a világkörnyezet ellenállása előtt semmikép sem hajlunk meg, életünk az összeütközés által amaz ellentállásokkal sajátságos karaktervonást kap. Most arról van szó, hogy a szellem világát minden ellentmondás ellen, a saját lelkünkben való ellentmondás ellen is bátran fentartsuk, híven kitartsunk mellette minden ostrom ellenére, heroizmust gyakoroljunk egész a mindennap munkájáig. Ebből kiindulólag követelménynyé lett, hogy a szellemi világ mellett való döntést ne valamiféle díjhoz vagy valamiféle külső sikerhez kössük, a jót a külvilág kemény ellentmondása ellenére is önmagáért fentartsuk. Az ilyen gondolatmenetben rajzolta meg Plato képét a szenvedő igazról – messze eltérésben e fogalom keresztény fogalmazásától – a kit minden szenvedés és minden üldözés csak megerősít belső fenségében és szilárdságában. És Plato gondosan ügyelt arra, hogy az ember morális magatartását elválaszsza a jutalom kérdésétől. És hasonló érzületben követelték nagy nevelők, hogy az erkölcsi nevelés ne arra a tanításra támaszkodjék, hogy a jónak jó, a gonosznak gonosz szokott lenni a sorsa, hogy inkább eléggé meg kell a lelket erősíteni a jóban arra, hogy a benne való örömet minden szenvedésnek fölötte állóvá tegye. Igy mondja Fröbel, hogy az embereket abban kell felvilágosítani, hogy az, a ki igazán a jót akarja «szükségszerűen nyomás alatt kell hogy éljen; mert lemondás, nélkülözés, a külső elsülyesztése, hogy a belsőt megnyerjük, ez a föltétel a legfőbb fejlődés elérésére». «Épen az élet külső akadályainak legyőzése vagy még inkább áthatolása és ezzel elpusztítása a saját akaraterő, a fokozott tetterő által, ez az, a mi az embernek saját tudatában békét, örömet és szabadságot szerez.» Ez a gondolkodásmód a sztoiczismusban klasszikus kifejezésre talált, egy darab belőle megkívántatik minden erőteljes élethez.

Bármi sokra becsüljük is azonban ezt a gondolkodási módot, mégse lehet mellette végleg megállni. Főképen az egyes és az egyes függetlenségének megőrzése van a szeme előtt, az egésznek állása, egy szellemi összefüggés fölépítése kevés gondot okoz neki; e mellett az egyest erősnek és az ellenséges világgal, valamint a saját lelke bonyodalmaival fölérő erejűnek gondolja; minden kételylyel és ellentállással szemben bátran fentartja az alaptényt, de nem ismeri az élet továbbképzését megrázkódtatáson, kételyen és szenvedésen át. Erről azonban nem lehet lemondani, ha az élet folyamatban és örömteljességben akar maradni. Ha tulajdonképen csak védekezésről lenne szó és a harcz nem vinné bensőleg is tovább az életet, akkor nem lehetne a megrekedés ellen óvakodni, a megállás elkerülhetetlen volna, a czél híánya megbénítana minden tetterőt. Így tehát arról van szó, hogy azt a megállást legyőzzük és ezt igéri a vallás.

Vizsgálódásunk már különböző pontokon érintkezett a vallással, de tartalmát és jelentőségét még nem méltattuk kellően. Ezt a kérdést azonban nem vethetjük fel anélkül, hogy el ne ismerjük, hogy a szellemi élet minden kifejtése, ha az ember tudatától többnyire elrejtetten is, magában hordja a vallás egy elemét. Mert valamint az élet önmagában való létére szolgáló fordulat nem az egyes pontokból, hanem csakis az egészből indulhat ki, ép úgy minden valóban szellemi tevékenységnek is az egész életével kell összekötve lennie és rája támaszkodnia. Ez egyáltalán nem csupán az erő megerősítését jelenti, hanem az életproczesszus általános belső átalakulását is. Hiszen láttuk, hogy igazi szellemi élet csak azzal jön létre, ha legyőzzük a subjektiv képesség és a tárgyon való hatás ellentétét, hogy csak a teljes tevékenységre való fölemelkedés eredményez önmagában való létet és hoz létre élettartalmat. Már most azonban mindaz, a mi emberi fáradozást és törekvést hozhat önmagából létre, a merő subjektum oldalán áll, nem éri el a teljes tevékenységet, a mely a tárgyat is befoglalja és egyúttal nem ér el teljes realitást sem; csak az összélet, mely az embert körülveszi és hullámaiba belevonja, tudja a meredek szakadékot áthidalni, csak ez tudja a merő óhajtozást és akarást erőteljes tetté és alkotó munkává alakítani. Hogy így az ember éppen abban, a mi számára a legbensőbb és legsajátabb, teljesen az egyéntől függ és tőle kapja a törekvés erejét és irányát, az az élet minden magaslatán teljes világossággal nyilvánvaló volt. Így a nagystílű művészi képzés nem az egyéni fáradozás termékének érezte magát, hanem egy magasabb hatalom adományának, mélyebb természetek, mint Goethe, mint a kegyelem ajándékát benső hálával fogadták és tiszteletteljesen bántak vele. Nagy gondolkodóknak is belülről valami minden önkénynek fölötte álló kényszerül kellett tapasztalniok, ha lényük követelését merészen és diadalukban biztosan szembe tudták állítani mindazzal, a mi körülöttük igazság számba ment. A tett hősei pedig, ha gyakran szkeptikusak voltak is az őket körülvevő vallással szemben, úgy szokták magukat tekinteni, mint eszközöket egy a világ felett uralkodó sors kezében, különben ilyen meggyőződés nélkül a rengeteg felelősség, melyet cselekvésük magával hozott, komolyabb lelkeknek elviselhetetlen lett volna. A magaslatok azonban csak azt mutatják, a mi minden szellemi életben érvényesül: a hozzátartozást egy végtelen élethez és ettől való függést; ennek minden elismerése és elsajátítása egy nemét adja a vallásnak.

Ez a szellemi alkotásban benne rejlő vallás azonban inkább előudvara a vallásnak, mint maga a vallás, nem alkot saját birodalmat, midőn az egész életet megnemesítő és átlelkesítő hangulattal keríti körül; s megmagyarázatlanul hagyja azt is, hogy történelmi vallások keletkezhettek és nagy hatalmakká válhattak. Azon a hangulaton felül egy önállóbb és kifejezettebb vallás felé hajtanak a roppant ellenállások, a melyekbe a szellemi élet, mint láttuk, az ember világában ütközik. Addig elviselhetők lehetnek, a meddig csak kívülről látszanak jönni, de elviselhetetlenekké válnak, ha az akadályozás az ember legmélyebb alapjáig hat, ha legbelsőbb lényeg és tényleges állapot messze széjjelesnek és merev meghasonlásba jutnak. A megmaradás ilyen meghasonlásnál az egész életet meg kellene hogy bénítsa és megakaszsza; a lassankénti fejlődéstől és nyugodt előhaladástól itt nem lehet a legkevesebbet sem várni, ha egyáltalán lehetséges az áthidalás, akkor csak abban az irányban kereshető, hogy egy a bonyodalmon felül való hatalom új életet ültet az emberbe, a valóságnak szélesebb mélységét közli vele és ezáltal képessé teszi, hogy annak a szakadéknak a saját lényében ellene dolgozzon.