A SENKI SZIGETE.

AZ ALABÁSTROM SZOBOR MENYEGZŐJE.

Timár túlboldog volt, hogy Timéát eljegyezheté.

A leány tündéri szépsége az első találkozás óta meghódítva tartá lelkét. Bámulta őt. A szelid kedély, melyet később ismerni tanult nála, megnyerte tiszteletét. A gúnyos játék, melyet Brazovicsék üztek a leány szivével, lovagias rokonszenvét költé fel. S a szép kapitánynak könnyelmü udvarlása szította féltékenységét. Ez mind hozzátartozik a szerelemhez.

Most végre eljutott vágyai czéljához. A szép leány az övé. Neje lesz.

És még egy nagy tehertől menekül meg lelke: az önvádtól.

Mert attól a naptól kezdve, a midőn Timár az elsülyedt hajóban megtalálta Ali Csorbadzsi kincseit, oda volt lelkének nyugalma; minden fényes siker után, mely vállalatait kisérte, felemelte szavát a belső vádló: ez mind nem a tied! ez egy árva leánynak a vagyona volt, a mit te bitorolsz. Szerencsés ember vagy? nem igaz! Szegények jóltevője vagy? nem igaz! Arany ember vagy? nem igaz! – Tolvaj vagy!

Most ez a per el van döntve. A belső biró kimondja felmentő itéletét. A meglopott árva visszakapja vagyonát. Megkétszerezve kapja vissza. A mi férjeé, az az övé is. Nem fogja soha megtudni, hogy ennek a nagy vagyonnak az alapja valaha az övé volt; csak azt tudja, hogy most már az övé. És ezzel ki van engesztelve a fátum.

De vajjon ki van-e engesztelve?

A sophismára nem gondolt Timár. Hogy a Timéának visszaadott kincsekre ráadást is kinált: saját magát; s cserét kért értük: a leány szivét. S hogy ez csalás, ez erőszak.

Timár siettetni akarta az összekelést. Nála nem volt azon időfogyasztó akadály, hogy még a kiházasítási készleteket kell beszerezni. Ő készen vett mindent Bécsben, s Timéa menyasszonyi köntösét a leghiresebb párisi divatművész állítá ki, nem kellett azon magának a menyasszonynak hat hétig himezni, – mint azon a másikon. – Az a másik, kétszeresen szerencsétlen araköntös el lett téve egy olyan falszekrénybe, a melyet soha sem nyitogat senki. Azt onnan soha sem fogja elővenni senki.

Hanem más szent akadályok álltak megint elő.

Timéa még mindig nem volt megkeresztelve.

Timár igen természetesen kivánta, hogy ha már Timéa a török vallásból a keresztyénbe tér át, hát egyúttal legyen protestáns, mint férje, hogy egy templomba járjanak.

Hanem most meg a protestáns lelkész állt elő, hogy az áttéréshez mulhatlanul megkivántatik, hogy a neophita megismerkedjék azzal a cenfessioval, a melynek kebelébe felvétetni óhajt. S miután itt nem elég, mint a görög egyháznál, a látás és hallás, hanem ezt meg is kell érteni, mert ez a vallás az értelmen, az okoskodáson alapul, tehát szükségképen kell a hajadonnak egy ideig tanításokat kapni a megismerendő tanokból: hogy meggyőződhessék felőle, mennyivel okosabb, rationabilisabb és elfogadhatóbb dogmák azok, a miket ezentul fog követni, mint a minőkön eddig tévedezett.

Hanem itt egy nagy baj volt. Az, hogy a mohamedán vallás a nők számára semmiféle dogmákat nem készített. A mohamedán nők nem tagjai az ecclesiának; jelen sem szabad lenniök a férfiak istentiszteletén, számukra nincs értelme a Mekkát mutató Mehráb táblának, őket nem kötelezik sem az «Abdésztán», sem a «Güzül», sem a «Thüharet» mosakodásai; sem a Ramazan-bőjt, sem a Bejrám-ünnep; ők nem zarándokolnak Mekkába a Kabához, nem csókolják a bűnbocsátó követ, nem isznak a Zenzemet-kútból, őket a pap nem esketi, nem tanítja, nem confirmálja, nem gyóntatja, nekik még csak lélek sincsen adva; számukra nincsen másvilág; ő értük nem jön el a halál óráján a lelket a testtől elválasztó Azraël angyal, őket nem vallatja ki a halál után a Monkár és Nakir angyal, mi jót, mi rosszat tettek e testi életben? őket nem fürösztik meg az Izmail kútjában, nem lökik be a Morhut vermébe, őket nem támasztja fel a halálból az Izrafil angyal trombitája; az ő homlokukra nincsen irva e szó: «múmem» (hívő), ők nem futnak át az Alsirát-hidon, nem is esnek le róla a hétféle pokolba, mik közül legemberségesebb temperaturáju pokol még a «Gyehenna», az utána következők pedig: a Ladhána, Hotáma, Száir, Szakár, Jahim és Al-Haviját fokozatosan melegebbek. Ettől a nőknek mind nincs miért félni, de viszont nem is jutnak el a paradicsomba a nagy Tubafa árnyéka alá, mert ott a férfiaknak ő reájuk semmi szükségük nincs; azokra ott az örökifjuságu «hurik» várnak, minden férfira hetvenhét. – A mohamedán nő semmi sem, csak egy virág, lehull és elmulik, lelke virágillat, elfujja a szél és nincs többé.

Azért a nagytiszteletű úrnak fölöttébb megnehezült a feladata, a midőn Timéát az észszerű vallás felfogására akarta birni. Zsidót, pápistát eleget convertált ő már, de török leánynyal még nem próbálkozott.

Az első nap, mikor a másvilág gyönyörűségét magyarázta a nagytiszteletű úr Timéának, elmondva, hogy ott az égben majdan mindazok, kik egymáséi voltak és egymást szerették ide alant, ismét találkozni fognak s egymáséi lesznek, – a leány ezt a kérdést intézte hozzá:

– Vajjon azt fogja-e a másvilágon minden ember újra feltalálni, a kit szeretett, vagy azt, a kivel a pap összeeskette?

Ez fogas kérdés volt; de a nagytiszteletű úr puritán állást foglalván el, igen jól megfelelt rá: «miután nem lehető, hogy valaki mást szeressen, mint a kivel a pap összeeskette, s viszont nem lehető, hogy a kivel a pap összeeskette, azt ne szeresse, annálfogva az igéret tana egészen correct».

Hanem ezt a kérdést nem közölte a nagytiszteletű úr Timárral.

A másodnapi tanításon megint azt kérdezte tőle Timéa, vajjon Ali Csorbadzsi, az ő apja, szinte oda jut-e a másvilágon, a hova ő?

A nagytiszteletű úr erre a kényes kérdésre bizony nem birt kielégítő választ adni.

– De ugy-e, én ott megint Levetinczy úr neje leszek? kérdezé Timéa mohó kiváncsisággal.

Már erre a kérdésre kegyes örvendezéssel viszonzá az esperes úr, hogy minden bizonynyal úgy lesz.

– Akkor én meg fogom kérni Levetinczy urat, hogy ha együtt leszünk a mennyországban, akkor az én szegény apámnak is adjon egy kis helyet, hogy az is velünk legyen; s ő azt nekem nem fogja megtagadhatni, ugy-e?

Az esperes úr szörnyen vakarta a füle környékét erre a kérdésre s azt mondta, hogy ezt a scrupulosus dolgot az egyetemes egyházi zsinat elé fogja terjesztetni.

Harmadnap azután azt mondta Timárnak, hogy jó lesz már a kisasszonyt megkeresztelni s megesketni, a további dogmákról világosítsa fel majd a férje.

Végbe is ment a legközelebbi vasárnapon a szent szertartás. Timéa akkor került először protestans templomba.

Ez az egyszerű épület, fehérre meszelt falaival, aranyozatlan szószékével, egészen más hatást gyakorolt kedélyére, mint az a másik templom, melyből a rossz gyerekek kikergették, mikor egyszer beleskelődött. Ott aranyos oltár volt, nagy viaszgyertyák égtek ezüst kartartókban, képekkel voltak tele a falak, tömjénillat párolgott, titokteljes éneklés hangzott, csengetyü szóra térdre hullott a nép; képzelmet izgató képek és hangok. Itt pedig leülnek hosszu padokba, külön a férfiak, külön az asszonyok, zsoltárt vesz kiki maga elé, s mikor a kántor elkezdi, ráriad az egész gyülekezet és végig énekli az egész zsoltárt.

És akkor elhallgat minden ember; a magas szószékre fellépdel a lelkész és elkezd beszélni minden czeremonia nélkül, sem énekel, sem iszik, se nem mutogat semmit, csak egyre beszél. Timéa nem ért abból semmit. Csak azon bámul, hogy a mint abban a templomban három sűrű padnégyszög tömve van asszonynéppel, az az ezernyi asszonynép két óra hosszat meg nem szólal, ki nem nyitja a száját, még csak szomszédjához suttogni sem fordul. Rettenetes szertartás! Három légió asszony, a ki két óráig meg van némulva. Bár csak legalább egy «amen»-t volna szabad kiáltaniok, mikor a prédikácziónak vége van.

Timéa a szószék melletti első sorban ül a főkurátorné mellett, ki neki keresztanyja fog lenni; az vezeti őt ki a keresztelő medenczéig, keresztapa pedig a főkurátor úr.

Ismét semmi képzelemizgató szertartás: a nagytiszteletű úr beszél okos dolgokat a vízmedencze előtt; egyszer annak is végeszakad; a neophita meghajtja a fejét a vízmedencze előtt, a lelkész a szentháromság nevében megkereszteli őt «Susánnának». – Ezt a nevet választották neki a keresztszülők.

Azután tart egy intést az esperes úr a keresztszülőknek, elszámlálva az ő kötelességeiket, s akkor a keresztanya ismét visszavezeti a felavatott hajadont a padjába, akkor minden ember feláll és imádkozik; de csak a pap fenhangon, a többi némán, Timéa pedig azon gondolkozik, hogy miért keresztelték őtet épen Susánnának, mikor az eddigi nevével úgy meg volt elégedve?

Az imádkozás után megint leülnek s a kántor ez alkalomra neki zendíti a LXXXIII. zsoltárt: «Oh! Izraelnek Istene!» a miből Timéának az a gyenge kétsége támad, hogy őtet most talán izraelitának keresztelték meg.

Minden aggodalmát eloszlatja végre az a másik tiszteletes úr; ez már fiatalabb, a ki másodiknak jő fel a kathedrába s igen szép szónoklatot tartván, elvégre egy irást vesz ki a könyvéből s abból felolvassa, hogy ezennel kihirdettetik, miszerint tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Levetinczy Timár Mihály úr, helvécziai hitvallású keresztyén atyánkfia eljegyezte magának hitvestársul néhai tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlett Csorbaffy Ali úrnak árva hajadon leányát, nemes Csorbaffy Timéa Susánna kisasszonyt, helvécziai hitvallású keresztyén leányzót.

És ez a három légió asszony még erre sem szólt egy szót is.

Timéa megnyugodott a történtekben.

Az első kihirdetéstől a menyegzőig két hetet kellett elvárni, azalatt Mihály mindennapos volt Timéánál. A leány őszinte nyájassággal fogadta mindig. Mihály boldog volt a jövendő előérzetében.

Valahányszor Timéát látogatni jött, menyasszonyát Athalie társaságában lelte. Athalie rendesen ürügyet talált, hogy a szobát elhagyhassa, s ő helyette azután Zófia asszony jelent meg.

Zófi mama aztán tartotta Mihályt válogatott magasztalásokkal, hogy milyen kedves leány az ő menyasszonya, hogy mennyit emlegeti a kedves jó Mihályt, a ki ő róla olyan jól gondoskodott, mikor a Szent Borbálán jöttek, hogy mentette meg a hajótöréstől, a török általi elfogatástól; hogy esett miatta a vízbe, hogy vitte ki a sülyedő hajóból, hogy ment vissza a víz alá az ott feledt vagyonáért; hogy tartotta tündér mesemondással, mikor a veszélyes helyeken jártak, s hogy keresett számára nyughelyet egy puszta szigeten. Aztán hogy ápolta betegségében a hajón? Nélküle bizonyosan meghalt volna.

Zófi mama a legapróbb körülményekről is értesülve volt, miket nem tudhatott más, csak Timéa, s Mihály boldog volt, hogy Timéa azokra még emlékezik. Hitte, hogy a leány, ki ezeket Zófia asszonynak elmondja, ez által tanusítja, hogy őt mégis szereti.

– Oh! ha tudná, kedves Levetinczy, mennyire ragaszkodik önhöz ez a leány!

S Timéa nem jött zavarba, mikor ezt hallá mondani. Nem szenvelgett szemérmetes tiltakozással, de nem is bizonyított az állítás mellett szemérmes elpirulással. Szerény, komoly és engedelmes volt Mihály iránt. Engedte kezét kezébe venni; engedte hosszasan szemeibe nézni, s ha jött, ha távozott, megszorítá kezét és mosolygott rá.

És Zófi asszony mindennap tudott valami új dolgot mondani Mihálynak, a mit Timéa regélt el neki felőle.

Timár elhitte, hogy ő az a boldog ember, a kit e nő szeretni fog.

A menyegzői nap is eljött.

Messzeföldről összecsődült vendégsereg hosszú hintósora állt végig az utczán, miként ama boldogtalan napon; de ezuttal semmi szerencsétlenség nem történt.

A menyasszonyt a hajdani Brazovics-háztól, mely most már sajátja volt, vitte el a vőlegény a templomba; a menyegzői lakoma pedig a vőlegény házánál volt rendezve. Zófi mama el nem engedé, hogy a lakoma rendezésére ő ügyeljen fel. Athalie pedig otthon maradt, egyedül, a hajdani apai háznál, s ugyanabból az ablakból nézte, elrejtőzve egy függöny mögé, hogy indul meg a hintók hosszú sora a nyoszolyókkal, násznagyokkal, a vőfélyekkel, a menyasszonynyal, a vőlegénynyel egymás után, a mely ablakból ama végzetes napon várta saját vőlegénye megérkeztét.

És azután ott várt, míg a hintók újra visszarobogtak, el a Brazovics-ház előtt, most már vőlegény és menyasszony egy kocsiban, s nézett utánuk. S ha imádkozott ez idő alatt az új párért az egész gyülekezet, oh! bizonyosan ő is imádkozott valamit rájuk!

Timéa nem találta olyan gyönyörűségesnek az esküvőt, mint a hogy azt Zófi mama leirta előtte. A lelkészen nem volt semmi aranyköntös, aranysüveg; nem is hozott az új pár elé ezüst koronákat, hogy megkoronázza őket egymás urává, asszonyává; nem is énekeltek nekik semmit. A vőlegény nemesi bársonyruhát viselt boglárokkal, hattyuprémmel, s elég délczeg alak volt, csak hogy a fejét mindig meghajtva tartá; nem tudta azt olyan büszkén fenhordani, a hogy kell a nemesi díszruha mellé.

Az a bűbájos szertartás sem következett be, mikor a vőlegényt és menyasszonyt letakarják együtt egy selyem lepellel, s legelőször e szentséges árnyban találkoznak egyedül, s a pap megfogja kezeiket és az oltár körül vezeti őket háromszor. Ez is elmaradt most. El a közös pohárból ivás és a szent csók az oltár előtt: oltár sincs itt. Semmi sincs itt, csak egy feketeruhás pap, a ki beszél igen okos dolgokat, de miknél mind igézetesebben hangzik az, hogy «goszpodi pomiluj!» – Még csak le sem térdepelnek egymás mellé, úgy esküsznek. A felizgatott keleti képzelmet nagyon hidegen hagyta a szertartás nélküli protestáns esküvő. Hiszen Timéa az egészből nem értett meg egyebet, mint a szertartást.

Talán idővel?

A fényes lakodalom véget ért, a vendégek hazamentek, a menyasszony ott maradt vőlegénye házánál.

Mikor Mihály végre egyedül maradt Timéával, mikor leült melléje és kezét kezébe vette, úgy érzé, hogy szive reszket s ez a remegés elterjed egész valóján.

Az a véghetetlen kincs, a mit bírni úgy óhajtott, most már birtokában van. Csak karját kell kitárni, hogy őt keblére vonja. – Nem meri. Varázs alatt van.

A nő, a feleség – nem tud az ő közellétéről semmit. Nem remeg és nem hevül.

Ha csak egyszer lesütné szemeit ijedten, midőn Mihály ujjai vállát érintik, ha egy szemérmes elpirulás tűzárnya futna egyszer végig fehér arczán, meg volna törve a varázs, mely a közeledőt megdermeszti; de ő hideg marad és nyugodt és szenvtelen, mint egy álomjáró.

Mihály ugyanazt az alakot látja maga előtt, a kit ama végzetes éjszakán a halálból felébresztett, a ki ott ült előtte ágya szélén, mint egy oltárkép, melyről a ránézőre hideg sugárzik; a kinek arcza nem változik el sem akkor, midőn éji öltönye válláról lecsuszik, sem akkor, midőn azt mondják neki, hogy atyja meghalt.

És most sem, midőn azt súgják fülébe: «kedvesem!»

Egy alabástrom-szobor az. Egy szobor, mely hajlik, simúl, enged, de nem él. Néz, de nem biztat és nem tilt. Tehet vele, a mit akar, tűr mindent. Lebonthatja szép fényes haját s elszórhatja vállain; megközelítheti ajkaival fehér arczát s tüzet lehelhet rá, nem gyujtja meg vele.

Mihály azt hiszi, hogy ha keblére fogja vonni e jéghideg alakot, akkor meg lesz törve a varázs; de akkor még nagyobb reszketés fogja el. Úgy rémlik, mintha valami bűnt követne el, a mely ellen természet, őrangyal, és minden érző ideg fellázad.

– Timéa! szól hozzá hízelgő suttogással. Tudod-e, hogy te az én nőm vagy?

Timéa szemébe néz és nyugodtan felel:

– Az vagyok.

– Szeretsz-e engem?

Ekkor bámulva nyitja fel nagy, sötétkék szemeit reá a hölgy s e szemek tekintetéből annyit tanul meg a kérdező, mintha a csillagos ég minden titkaiba adatott volna meg egy pillanatot vethetnie. Azután bezárja szemeit hosszú selyem szempilláival a hölgy.

– Nem érzesz hozzám szerelmet? eseng a férj epedő sohajjal.

Még egyszer e tekintet! A fehér arczú nő azt kérdezi:

– «Mi az?»

Mi az? Mi az? Világ minden bölcse meg nem tudja azt magyarázni annak, a ki azt nem érti.

Mi az? Mi az? Egy szó nem kell annak ahhoz, a ki azt meg tudja magyarázni.

– Oh te gyermek! sohajtá Timár, felállva neje mellől.

Timéa is felállt.

– Nem, uram, én nem vagyok gyermek. Én tudom, hogy mi vagyok: önnek neje. Önnek fogadtam ezt, s Istennek megesküdtem rá. Hűséges, engedelmes neje leszek önnek. Ez a sorsom. Ön velem annyi jót tett, hogy egész életem önnek van lekötve. Ön nekem uram. És én mindig tenni fogom azt, a mit ön kiván, a mit ön parancsol.

Mihály félrefordult és eltakarta arczát.

Ez a minden fájdalmát eltagadó, lemondásteljes tekintet megfagyasztá vérének minden vágyát. Kinek volna bátorsága megölelni egy martyrnőt? a szent kép szobrát a pálmaággal és a töviskoszorúval? kinek a vére forrna fel egy visszatérő halott menyasszonyért?

«Tenni fogom, a mit ön parancsol!»

Mihály most kezdé sejteni, hogy minő rossz diadalt szerzett!

Nőül vett egy csodaszép alabástrom-szobrot.

A VÉDÖRDÖG.

Talán máskor is megtörtént az, hogy egy férj nem találta meg a neje szivét?

És talán más is úgy tett azzal, hogy bízta az időre az orvoslatot. Mit lehet tenni a tél ellen? várni kell a tavaszt.

A mohamedán szülők leánya úgy volt már nevelve odahaza, hogy a ki nőül fogja venni, annak az arczát se lássa a menyegző napig. Azt nem is kérdezik tőle: szeret-e, nem szeret-e? Se szülők, se pap, se férj. Engedelmeskedés a dolga. A férj meg fogja becsülni, s ha hűtlenségen kapja, megöli. Fődolog, hogy szép arcza, eleven szemei, tömött haja s egészséges lehellete legyen; a szive után nem kérdezősködik senki.

Fogadott apja házánál aztán mást tanult a leány. Azt, hogy a keresztyéneknél az ábrándozás meg van ugyan engedve, sőt arra minden alkalom meg van adva; hanem azért a ki abba beleesik, azt nem úgy gyógyítják, mint egy beteget, de úgy büntetik, mint egy bűnöst. Ő kiszenvedett ezért.

Timea úgy ment nőül Timárhoz, mint a ki minden csepp vérét tilalom alá vetette, hogy másról beszéljen neki, mint a női kötelességekről; mert ha megengedte volna, hogy ábrándjairól beszéljen, akkor minden csepp vére azt mondta volna, hogy – azon az úton menjen, a melyen az a másik leány sötét éjjel kétszer megbotlott az útjában alvó örömleány testén, – s az ő botlása halála lett volna lelkének. Eltemette, megfagyasztá azt az érzést. S nőül ment egy férjhez, kit tisztelt, kinek hálával tartozott, s kinek hű társa akart maradni.

Mindennapi történet ez. S a kiken megtörténik, azzal bíztatják magukat, hogy majd jön a tavasz, s az a sziveket átmelegíti.

Mihály a menyegzői nap után elvitte ifju nejét magával utazni. Bejárták Schweiczot, Olaszországot. Úgy jöttek vissza, a hogy elmentek. Se Helvetia andalító völgyei, se Italia fűszeres ligetei nem termettek az ő számára írt.

Elhalmozá ifju nejét mindazzal, a min asszonyok kapni szoktak, piperével, ékszerekkel; megismerteté a nagy városok mulatságaival. Hatástalan volt rá minden. A holdsugár nem ad meleget a gyujtó tükörben sem.

A nő szelíd volt, gyöngéd, figyelmes, háladatos, engedelmes, de szivét nem találta sehol; se otthon, se útban, se örömben, se szomorúságban. A szive el volt temetve.

Timár egy holt nőt vett feleségül.

Ezzel a tudattal jött vissza külföldi útjából.

Egy ideig azon gondolkozott, hogy Komáromot végkép elhagyja, s elköltözzék Bécsbe. Talán ott más élet kezdődik.

Hanem azután mást gondolt.

Elhatárzá, hogy ott fog maradni Komáromban s lakásul a Brazovics-házat rendezi be. Ott fog nejével együtt lakni. Saját házát pedig berendezi üzleti ügyei számára, hogy abba a házba, hol neje lakik, semmi se jöjjön azokból. Igy azután egész nap távol lehet hazulról s nem tünik fel senkinek, hogy neje egyedül van.

A világ előtt mindig együtt jelennek meg. Társaságokba a nő férjével együtt jár; ő figyelmezteti férjét, ha már itt az idő, hogy haza kell menni, s karjába öltve kezét, távozik el. Mindenki magasztalja a férj sorsát, milyen boldog ember! Mi szép és mi hű neje van!

S bár olyan hű ne volna, bár olyan jó ne volna. Bár csak gyülölni lehetne!

De nem férhet hozzá semmi rágalom.

És a tavasz még sem olvasztja fel a szív jegeit. A napok csak magasabbra emelik a jéghegyeket.

Mihály átkozza a sorsot.

Minden kincseinek árán nem képes megvenni saját neje szerelmét. Még rosszabb rá nézve, hogy gazdag. A pompa, a birtok még tágítja a távolt közöttük. A szegény ember szűk négy fala jobban összeszorítja azokat, a kik egymáshoz tartoznak. A napszámos, a hajóslegény, a kinek egy szobája, egy ágya, egy asztala van: boldogabb ember. A favágó, a ki mikor fürészel, az egyik végét a fürésznek a felesége fogja, az boldog ember; azok, mikor elvégezték a munkát, leülnek a földre s esznek egy szilkéből bablevest s megcsókolják egymást utána.

Tehát legyünk szegény emberek.

Timár meggyülölte a gazdagságát s hozzá fogott, hogy túl adjon rajta. Ha szerencsétlen lesz, ha elszegényül, akkor közelebb fog jutni nejéhez. Azt képzelte.

Nem sikerült neki az elszegényedés. A szerencse hódol annak, a ki őt megveti. Akármihez fogott hozzá, a mibe más ember bizton belebukott volna, az fényes sikerrel végződött; minden képtelenség lehetővé és valóvá lett a kezében: a koczka mindig hatot fordult; s ha szerencsejátékban akarta elveszteni a pénzét, szétrobbantotta a bankot. A pénz özönlött oda, a hol ő megállt, s ha elfutott, ha elbujt előle, utána ment és fölkereste.

És azt mind odaadta volna nejének egy édes csókjáért.

Pedig hiszen a pénz mindenható. Mennyi szerelmet lehetne kapni értte! Hamis, hazudott szerelmet, mosolygó arczok ragyogását, kik azt nem érzik; tiltott, bűnös szerelmet, kik azt titkolják; csak ennek az egynek a szerelmét nem, a ki igazán, hiven, boldogan szerethet.

Timár óhajtotta volna már, ha gyülölhetné inkább nejét. Ha elhitetné szivével, hogy az mást szeret, hogy hűtelen, hogy női kötelességeit megtöri.

De nem talál a gyülöletre okot. Soha senki sem látja a nőt másként, mint férje karján megjelenni. Társaságokban oly méltóságteljes állást tud foglalni, mely minden merész közeledést visszatilt. Vigalmakban nem tánczol. Meg is mondja az okát, miért nem? Nem tanították tánczolni s asszonyfejjel már nem akar tanulni. Csak az éltes asszonyságok társaságát keresi. S ha férje egy hétig távol van a várostól, akkor ő egy hétig nem hagyja el a házat.

Igen, de benn a házban? Mert hisz a világ átlátszó, de a ház falai nem!

Oh! erre a kérdésre volt még Mihálynak legsulyosabb felelete.

Abban a házban együtt lakott Timéával Athalie.

Athalie, az ő becsületének nem védangyala, hanem védördöge.

Hiszen annak a nőnek minden léptét, szavát, tettét, minden gondolatját, minden sohajtását, minden könyhullatását, de még álomlátásainak téveteg hangjait is folyton kiséri egy másik nő, a ki gyülöli a férjet is, a nőt is, s a ki bizony sietne mind a kettőt szerencsétlenné tenni, ha egy árnyékát a bűnnek elleshetné e falak között.

Ha Timéa abban a perczben, a midőn Mihályt felkérte, hogy engedje Athaliet és Zófiát vele ezentul is együtt egy házban lakni, az érzelmes jó szív sugallatán kívül még egyébre is hallgathatott volna: akkor sem gondolhatott volna ki önvédelmére tökéletesebbet, mint azt, hogy maga mellett tartá azt a leányt, a ki menyasszonya volt annak a férfinak, a kivel ő neki találkozni sem szabad soha.

Ez a két kegyetlen gyülölő szem őt mindenüvé kiséri.

A míg a védördög hallgat, addig Timéát az Isten sem itéli meg.

Athalie pedig hallgat.

Athalie valódi házi ördöge volt Timéának nem csak nagyban, hanem kicsinyben is.

Semmi aprólékos körülmény ki nem kerülte figyelmét, hogy a kinálkozó alkalmat felhasználja Timéának valamit ellenére tehetni.

Kitalálta, hogy Timéa ragyogni akar azzal a nagylelküségével, hogy ő a ház egykori kisasszonyát most is testvéreként, mint úrhölgyet tartja a háznál. Athalie csak azért is azt akarta mindenki előtt kitüntetni, hogy ő csak cseléd.

Timéa mindennap erővel vette ki a kezéből a seprőt, mikor szobáját takarítani jött, s mire körülnézett, már megint azon kapta, hogy az úrnő ruháit tisztogatja, s különösen ha vendégek jöttek a házhoz ebédre, nem győzte őt a konyhából előidézni.

Athalie minden piperéhez és öltözékhez tartozó egész hajdani arzenálját visszakapta Timéától; voltak thübet, merino, gros de Naples ruhái szekrényszámra, hanem ő azok közül kiválasztotta a legkopottabb, a legpiszkosabb öltözékét, a mit hajdan csak fésülködéshez vett fel s abban járt; s azon is, könnyebb volt a lelkének, mikor egy lyukat égethetett a konyhában, vagy egy olajpecsétet ejthetett a lámpaelkészítésnél. Tudta, hogy Timea mennyire boszankodik ezért. Visszakapta ékszereit is, a mik ezreket értek; de ő azokat nem viselte, hanem vett magának tíz krajczárért egy üveg mellboglárt, azt tűzte fel.

Timéa aztán azt tette, hogy ellopta tőle a boglárt, üveg helyett nemes opált tétetett bele; a piszkos, kopott öltözeteket pedig egyszer mind a tűzbe dobta, s ugyanazon kelméből varratott öltönyt Athalienak, a mit maga viselt.

Oh! Timéát lehetett megkeseríteni, de haragba hozni nem. És társalgási modorában is valami olyan kiállhatatlan alázatosságot tüntetett Timéa előtt Athalie, a melyről tudta, hogy azt bántani fogja. Ha az valamit kért tőle, oly szolgálatkészséggel ugrott a parancsot teljesíteni, mint egy néger rabnő, a kit korbácscsal kergetnek. Még a hangját is elváltoztatta, mikor Timéával beszélt. Nem szólt a maga természetes hangján soha; hanem valami vékony magas kappanhanggal, mely mindig tele van alázatossággal és hizelkedéssel, kínozta Timéát, s kényeztető gyöngédséggel selypített, mikor Timéával beszélt: «s»-nek ejtve az «sz» betüt, «Sép Timea!» «Serelmem Timea.» «Sivem Timea!»

Arra nem volt rávehető, hogy tegezze valaha Timéát.

S a mi legfinomultabb neme volt a boszantásnak, az, hogy kifogyhatatlan volt a házastársaknak egymás előtt való magasztalásában.

Mikor Timéával volt egyedül, nagyokat sohajtott: «oh! milyen boldog ön, Timéa; milyen derék férje van; mennyire szereti önt». Ha pedig Timár jött meg, annak tett naiv szemrehányásokat: «olyan soká el kell maradni? Timéa már kétségbe van esve, oh! milyen epedve várja önt. Lassan menjen be hozzá, lepje meg. Fogja be a szemét kezével, vajjon kitalálja-e, ki jött?»

És azoknak türniök kellett e gúnyt, mely alázatosság, hizelkedés, gyöngédség álarcza alatt sérté őket szívig. Hisz ők nem voltak boldogok. És Athalienak tudnia kellett azt legjobban.

Ez a szembe hizelgő arcz mint egy élő ironia találkozott velük saját házukban mindenütt s odalépett eléjük legbensőbb rejtekükbe, tolakodó hizelkedéssel, boszantó alázatossággal, gunyolódó szolgálatkészséggel.

És ők türték azt.

Mikor pedig aztán magára maradt Athalie, mikor letehette a magát és másokat kínzó álarczot, hah! minő elégtételt engedett visszafojtott dühének!

Mikor egyedül maradt saját szobájában, hogy verte a földhöz azt a seprőt, a mit Timéától engedett kivenni a kezéből; s aztán neki állt a seprü nyelével ütni a székeket és pamlagokat; azt mondta, porol, pedig a dühét töltötte rajtuk. Mikor valami ajtón ki- vagy bement, vagy az uszálya szorult az ajtó alá, vagy a ruhaujja akadt a kilincsbe, akkor fogcsikorgatva rántott egyet rajta, s vagy ruha szakadt, vagy kilincs törött bele, s az neki jól esett. Tört edények, csorba poharak, sánta butorok seregestől tanuskodtak azon szerencsétlen órákról, a melyekben egyedül találkoztak össze Athalieval.

S volt különösen egy néma tárgya, kire cseppenkint összegyüjtött dühét egyszerre ki szokta önteni; nem azért néma, mintha nem tudna beszélni, hanem azért, mert édes anyja. Szegény Zófi mama bujt a leánya elől s rettegett négyszem közt maradni vele. Egyedül ő volt az, a ki Athalienak igazi hangját hallá a háznál, a kinek Athalie mindennap meg merte mutatni, mily feneketlen örvény az, a mit az ő gyülölete képez. Zófi asszony rettegett egy szobában hálni a leányával s a hűséges szakácsnőnek egy bizalmas órában megmutogatá a kék és zöld foltokat karjain, a mik a szép Athalie kezének a nyomai. Mikor Athalie elfojtott dühével estenden Zófi asszonyhoz került, nagyokat csipett rajta, fülébe sugva: «Miért szültél a világra!»

Hah! milyen jól esett neki, ha egy kutyát megrughatott, a mi assszonyának kedvencze volt!

És milyen jól esett neki, ha Timéának hirt hordhatott, milyen rosszak a cselédei, mi kárt tettek ma megint, mi pletykát csináltak újra? Ebből Timéa mindennap kapott.

És aztán, mikor a napot bevégzé Athalie nyilt hizelkedéssel, titkos dühöngéssel, végre aludni ment; nem kellett neki, hogy segítsen valaki a vetköztetésnél, letépte magáról a ruhákat; csombókra akadt zsinórnak szakadni kellett, szétbontott haj fonadékainak szenvedni kellett, tépte fésüvel, czibálta marokkal a szegény hajat, mintha másé volna, vagy mintha oka volna ez valaminek; aztán nagyot rugott földrevetett ruháin; elfujta a gyertyáját, büzölni hagyva az izzó faggyus kanóczot, hadd töltse be az fojtó zsirfüsttel az egész szobáját, s aztán ágyába vetve magát, beleharapott a vánkosába, azt tépte a fogaival és gondolkozott pokolbeli kínszenvedésekről. S csak akkor érte utól az álom, mikor az éj csendében egy ajtót hallott csukódni a háznál. A férj megy magányos szobájába aludni. Ennek örült. Ezen elaludt.

Neki tudnia kellett azt jól, hogy az ifju férj s az ifju nő – nem boldogok.

Várta kárörömmel, mi fejlődik ki e boldogtalanságból.

Egyik fél sem árulja el magát.

Nincsenek közöttük heves szóváltások; semmi czivódás. Még csak egy meg nem óvott sóhaj sem hangzik el.

Timéa állandóan az, a ki volt: csupán a férj kezd napról-napra jobban elkomorodni. Órahosszant elül neje mellett, néha a kezét is kezében tartja; de szemébe nem néz, s fölkel, eltávozik a nélkül, hogy valamit szólt volna. A férfiak utoljára is nem tudnak annyira uralkodni titkaik fölött, mint a nők.

Egy időben Timár azt a szokást veszi fel, hogy útra távozik, megmondja, mikorra várják, és aztán a mondott napnál hamarább hazajön. Máskor szokatlan órákban lepi meg nejét, mikor épen nem várt rá senki. Úgy tesz, mintha a véletlen hozta volna haza s nem akarja mutatni, mit keres? De a homlokára van irva. Gyanakodik. Félt.

Egy napon azt mondta Mihály odahaza, hogy le kell mennie Levetinczre, a honnan csak egy hónap mulva kerül majd elő. Minden úti készület úgy volt intézve, hogy hosszú időre távol marad.

Mikor a házastársak bucsúcsókot váltottak egymással: hideg, látszólagos, szerződéses csókot, Athalie is jelen volt.

Athalie mosolygott.

Más talán észre sem vette volna e mosolyt, más talán nem is érezte volna ki belőle azt a gúnyt, a mit Mihály megérzett.

A káröröm, a bolondul járt embert lenéző gúny volt abban.

Ez a mosoly volt az, mely azt mondja: «csak te eredj!»

Mihály magával vitte e kárvágyó gúnymosoly fulánkját az útra.

Délig utazott e fulánkkal Levetincz felé, délben visszafordítá a kocsiját s éjszakára haza került Komáromba.

Lakásának külön bejárása volt az ő szobájába, s annak a kulcsát mindig zsebében hordá. Bemehet a nélkül, hogy valakivel tudatta volna visszaérkeztét. Saját szobájából aztán egy közös előszobán keresztül eljuthatott Timéa hálószobájába.

Neje soha sem szokta zárva tartani hálószobája ajtaját. Sokáig szokott olvasni lefekvés után s a komornának rendesen be kellett hozzá nézni, hogy nem maradt-e égve a gyertyája?

Timéa hálószobáján tul volt Athalie és Zófia asszonyé.

Mihály nesztelenül közelített az ajtóhoz s óvatosan nyitá fel azt.

Csend volt, aludtak.

Az éji lámpa tejfehér ernyője mögül halavány világot derengetett a szobában.

Mihály félrevonta az ágy függönyét: ugyanaz az alvó szent szobra feküdt előtte, a kit a Szent Borbála kajütjében oly nehéz szívdobogások között keltett életre egykor. Most is olyan mélyen látszott aludni. Nem érezte meg, hogy Mihály közel van; nem látta őt meg lecsukott szempilláin keresztül. Pedig az alvó nő meglátja álmában is, zárt szemmel is azt, a kit szeret.

Mihály odahajolt keble fölé, s számlálta szívdobbanásait. Nyugodtan, rendesen vert a szív.

Semmi áruló jelenség… Semmi tápszer annak az éhes szörnyetegnek, a ki martalékát keresi.

Sokáig állt ott és nézte az alvó alakot.

Egyszer aztán felrezzent – s Athaliet látta maga előtt.

Athalie fel volt öltözve s egy viasztekercs volt a kezében.

Megint az a bántó gúnymosoly az arczán.

– Ön itthon feledt valamit? kérdé suttogva Mihálytól.

Mihály reszketett, mint a tetten kapott tolvaj.

– Pszt! inte Athalienak, az alvóra mutatva, s elsietett az ágy mellől. Irataimat feledtem itthon.

– Felköltsem Timéát, hogy adja elő?

Timár boszus volt, hogy először életében rajta hagyta magát kapatni alakoskodáson. Hiszen iratai nem álltak Timéánál, hanem saját szobájában.

– Ne költse fel. Nálam vannak. Csak kulcsaimat kerestem itt.

– S már megtalálta? kérdé gúnyosan Athalie, s aztán meggyujtá a viasztekercset s szolgálatkészen világított Mihálynak a szobájáig, ott letette a viasztekercset az asztalra és – nem távozott el.

Mihály zavarodott tekintettel hányt-vetett iratai között, nem találta, a mit keresett; – hiszen nem is tudta, hogy mit keres? Utoljára bezárta iróasztalát, a nélkül, hogy kivett volna belőle valamit.

Ismét találkozott azzal a gúnymosolylyal, mely Athalie ajkain koronkint elvonaglott.

– Parancsol ön valamit? kérdezé Athalie, felfogva a rászögezett kérdő tekintetet.

Mihály nem szólt semmit.

– Akarja ön, hogy beszéljek valamit?

Mihály körül zúgott a világ erre a szóra. Nem tudott szólni.

– Akarja ön, hogy Timéáról beszéljek? sugá Athalie, közelebb hajolva hozzá, szép kigyószemeivel igézete bűvkörébe hódítva a kábult férfit.

– Mit tud ön? kérdé hevesen Mihály.

– Mindent. Akarja ön, hogy beszéljek?

Mihály habozott.

– De előre mondom, hogy ön akkor nagyon szerencsétlen lesz, ha azt megtudja, a mit én tudok.

– Beszéljen!

– Jó. Tehát hallja meg tőlem. Én olyan jól tudom, mint ön maga, hogy Timéa önt nem szereti. S ön olyan jól tudja, mint én, hogy Timéa kit szeret? De egyet nem tud ön, csupán én: azt, hogy Timéa olyan hű önhöz, mint egy angyal.

Timár összerezzent e szóra.

– Ugy-e, mást várt ön tőlem? Ugy-e, jól esett volna hallania tőlem, hogy neje megvetésre méltó, hogy azt gyűlölheti, eltaszíthatja magától? Nem, uram. Ön egy alabástrom-szobrot vett el, a ki önt nem szereti, de a ki önt meg nem csalja. Ezt csak én tudom, de én jól tudom. Oh! önnek a férji becsülete jól meg van őrizve. Ha a mesék százszemű Argusát fogadta volna ön meg, nem volna jobban megőrizve, mint általam. A mit ez a nő tesz, szól, kigondol: én mind megtudom azt, és nem érezhet a szive mélységében olyan titkos érzést, a mit én ott meg ne találjak. Ön jót tett a becsületével, mikor engem a házához fogadott. És ön nem fog innen engem elűzni, pedig gyülöl, mert jól tudja, hogy a míg én itt vagyok, az az ember, a ki önre nézve rettegés, az ön családi kincseihez nem fog közelíthetni. Én vagyok a gyémántzár az ön házán. Tudjon ön meg mindent. Mikor ön elmegy a városból, addig az ideig, a míg ön ismét visszatér, az ön háza egy kolostor. Semmi látogatást itt el nem fogadnak, se férfit, se asszonyt. A mi levelek az asszonyhoz érkeznek, azokat ön ott találhatja iróasztalán – felbontatlanul. Elolvashatja vagy tűzbe vetheti a hogy tetszik. Önnek neje az utczára ki nem megy az alatt, míg ön távol van, csupán kocsin és velem. Egyedüli sétája a sziget, s ott én mindig vele vagyok. Én látom őt szenvedni, de nem hallom panaszkodni. Hogy is panaszkodhatnék nekem? Nekem, a ki ugyanazt a poklot szenvedem, a mit ő. És ő miatta szenvedem. Mert a mióta az ő szellemarcza e házban megjelent, azóta vagyok szerencsétlen. Addig boldog voltam. Szerettek. Ne féljen ön, nem fakadok sírva. Nem szeretek már, csak gyűlölök, nagyon gyűlölök. Rám bízhatja a házát. És ön járhat e világban szerteszét és nyugodt lehet: itthon hagyott engem. És a míg ön visszatértében nejét élve találja, addig tudhatja, hogy az önhöz hű maradt. Mert én, uram, ha azzal az emberrel csak egy édes szót váltana valaha, ha csak egy nyájas mosolygást viszonozna neki, ha csak egy levelét elolvasná: nem várnék önre, hanem megölném őt magam, s ön csak a temetésére jönne haza. Már most tudja ön, hogy mit hágy idehaza? A kifent gyilkot, melyet a szerelemféltő düh az ön felesége szivének tart szegezve. S ön e gyiloknak az árnyékában fogja mégis mindennap a fejét nyugalomra hajtani, s ugyanakkor, mikor irtózik tőlem, kénytelen hozzám kétségbeesetten ragaszkodni.

Timár lelkének minden erélyét zsibbadni érzé e baljóslatú szenvedély kitörése alatt.

– Én elmondtam önnek mindent, a mit Timéáról és önről és magamról tudok. Még egyszer elmondom. Ön nőül vett egy leányt, a ki mást szeret; az a más az enyém volt. Ön elvette tőlem ezt a házat, apám, vagyonom mind az ön keze alatt hullott a porba; s aztán úrnővé tette ön e házban Timéát. És most láthatja, hogy mit tett? önnek a neje nem nő, hanem martyr. És önnek nem elég az, hogy maga szenved, hanem még a mellett azt is kell tudnia, hogy a kinek elnyeréseért annyit küzdött, azt is szerencsétlenné tette, hogy Timéa boldogtalan fog lenni addig, a míg ön él. Ezzel a fulánkkal hagyhatja ön el a házát, Levetinczy úr, és nem fog e fájdalmára írt találni sehol és ennek én örülök, szivemből örülök.

A hölgy lángoló arczczal, csikorgatott fogakkal, villogó szemekkel hajolt a férfi fölé, ki lankadtan roskadt egy karszékbe, s a leány összeszorított ökle mintha egy láthatlan tőrt döfne annak szivébe.

– És most… űzzön el ön házából, ha tud.

A leány arczáról eltünt minden nőiség. Az álczázott alázatosság helyett a féktelen indulat kihivó dölyfe uralgott azon.

«Űzzön el innen, ha tud!»

S büszkén, mint egy győzelmes dæmon, hagyta el Mihály szobáját. Még az égő viasztekercset is fölvette az asztalról és elvitte magával, otthagyva a sötétben a lesujtott férjet. Hiszen megmondta már neki, hogy ő nem alázatos szolgálója, hanem védördöge ennek a háznak.

És Mihálynak úgy sugta valami, mikor azt a leányt az égő viasztekercscsel kezében Timéa hálószobájának ajtaja felé közelíteni látta, hogy felugorjék helyéből, megragadja a hölgy karját, keresztbe tegye a lábát azon ajtó előtt és azt mondja neki:

«Tehát maradjon ön magára itt ez elátkozott házban, a hogy igéretem kötelez; de nem együtt velünk!»

S aztán berohanjon Timéához, miként ama végzetes estén, midőn a hajó elsülyedt, s felkarolva őt fekhelyéről e rémkiáltással: «sülyed a ház! meneküljünk!» fusson vele ki e házból és vigye őt olyan helyre, a hol nem őrzi senki…

Ez a gondolat zúgott agyában… Igy kellene most tenni.

A hálószoba ajtaja most felnyilt, Athalie még egyszer visszatekintett reá; ezután belépett a hálószobába, az ajtó bezárult, s Mihály ott maradt a sötétben.

Oh milyen nagy sötétben!

Aztán hallá, hogy a hálószoba zárában kettőt fordul a kulcs. Az ő sorsa el volt itélve.

A sötétben fölállt. Tapogatózva kereste össze útiszereit, nem gyujtott világot, nem csinált nagy neszezést, hogy föl ne ébreszszen még valakit a háznál, meg ne tudják, hogy itthon járt. Mikor a sötétben mindent összeszedett, csendesen kilopózott az ajtaján, halkan zárt a kulcscsal, mint a tolvaj, mint a szökevény, s nesztelenül osonva hagyta el a házat. Kiűzte őt abból az a leány!

Künn az utczán az áprilisi zivatar hózáporral fogadta. Jó idő az olyan embernek, a ki nem akar észrevétetni.

A szél süvöltött az utczákon, a hó szemközt vágott, s Timár Mihály útra kelt egy födetlen szekéren, olyan időben, a mikor egy jó kutyát nem kellene kiverni a házból.

TAVASZVIRÁNY.

A zord utótéli idő egész Bajáig kisérte az utazót. Néhol még frissen hullott hó lepte a mezőket, s az erdők még kopárak voltak.

A viharos hideg időhöz hozzáillett az is, a miről gondolkozott.

Annak a kegyetlen leánynak igaza volt.

Nem csak a férj szerencsétlen, hanem az asszony is.

Csak hogy a férj kétszeresen az, mert ő szerezte azt a balsorsot mindkettőjüknek.

Az első megbotlás követeli a bűnhödését.

Mikor ő Timéa kincseit meglelte, azzal a szándékkal tartotta azokat magánál, hogy majd egyszer megnyeri velük Timéát.

Megnyerte, s most abban bűnhödik.

A szegény ember komisz ember; hanem azért a szegény ember lehet boldog; a gazdag ember dicső ember, hanem azért a gazdag ember boldogtalan.

De hát miért kell neki boldogtalannak lenni?

Hát nincs ő rajta mit szeretni? Nincsenek meg azok a nemes tulajdonok benne, a mikért egy férfit szerethet a nő? Arczának összhangzatos vonásai, kifejezésteljes szemei, ép, erőteljes termete, egészséges vére, szeretni képes szíve? Nem szerethetné-e őt egy asszony még akkor is, ha földhöz ragadt szegény volna, egyedül önmagáért?

Még sem szereti.

Ez az örökké visszatérő válasz.

A legkeserűbb önvád egy férfi lelkében, még a bűntudatnál is sulyosabb: «engem nem tud a nő szeretni!»

De hát mire való akkor az élet? Mi czélja van a napok sorának még azután?

Szántani, vetni, üzérkedni, pénzt halomra gyűjteni? S aztán megint újra kezdeni szántást, vetést, üzérkedést, pénzgarmadolást?

Talán emberekkel is jót tenni?

Hm! Ez az utolsó menedék.

A kit nem szeretnek otthon, az keresi, hogy szeressék az utczán.

A kit már nem szeretnek otthon, az fákat ültet, pomolog lesz. Ez az első stádium.

A második stadium aztán, hogy tyukot, baromfit nemesít.

Az utolsó stadium pedig, hogy emberbaráti, jótékonysági vállalatokba mélyed.

S mit nyer vele? Érdemes valakivel jót tenni?

Egész Bajáig e keserű, e sivár, ez önkínzó gondolatok üldözték Mihályt, ott pihenőt tartott.

Baján is volt üzleti állomása, s mikor az alföldön járt, leveleit ide utasíttatá a kereskedelmi telepére. Már ott várt reá egy csomó.

Nagy fásultan bontotta fel azokat; bizony bánta is ő, ha kifagyott vagy nem fagyott a repcze; ha fölemelték is a vámot az angol határon; ha emelkedtek is a metalliqueok.

De talált mégis az érkezett levelek között kettőt, a mi megörvendezteté. Egyiket bécsi, másikat sztambuli ügynöke küldé.

E levelek tartalmának nagyon megörült. Mind a kettőt zsebébe tette, s azontúl idáig hozott szenvtelensége mulni kezdett. Ismét szokott gyors erélyességével adta ki rendeleteit ügynökeinek, figyelemmel jegyezte fel a tudósításokat, s a mint végezett, sietett tovább utazni.

Volt már valami czélja az útjának.

Csekély czél; nem is valami magas, de legalább czél. Egy pár szegény embernek az öröme. De igazi öröm.

Az idő megváltozott, egyszerre derült ég jött, meleg nappal, a hogy nálunk szokott, a hol a telet mindjárt a nyár váltja fel. S Baján alul megváltozott már a táj is.

A mint Mihály váltott gyorslovakon haladt dél irányában, mintha egy nap alatt heteket sietett volna a természet, már Mohácsnál világos-zöld erdők fogadták, Zombor körül már sötét-zöld bársonynyal volt bevonva a mező; Ujvidéknél már tarka volt a vidék a tavasz virágaitól, s Pancsova tájékán a repczevetések arany táblái mosolyogtak a síkon, s a halmokat mintha rózsaszínű hó fedné, a mandula és baraczk virágzik. Olyan az a két napi út, mint egy álomkép. Még tegnapelőtt Komáromban a hófehér mező, s ma már az al-Dunán a virágzó erdők!

Mihály éjszakára levetinczi kastélyában szállt meg, a hol még az nap kiadta rendeleteit tiszttartójának s másnap korán hajnalban fölkelt, kocsira ült, hogy a Dunán rakodó hajóit megtekintse.

Ott mindent rendben talált. Fabula János uram volt az összes hajóraj felügyelője; nem volt ott semmi baj.

– Mehet a tekintetes úr kacsázni!

El is ment Levetinczy úr kacsázni, a hogy Fabula uram utasítá. Előhozatá a kis ladikot, belerakatott egy hétre való eleséget; egy kétcsövű puskát, elégséges lőszert; senki sem fogja megcsodálni, ha egy hétig elő nem kerül a nádasból, a mi tele van ilyenkor drága szárnyas vaddal; seregestől jár a vadrucza, kapóra jön a mocsári szalonka, a gójzer szalonka, a kócsag, a mit csak a tolláért lőnek; még pelikán is akad, sőt egyptomi ibist is lőttek már e nádasban; hát ha flamingo is akad benne! Szenvedélyes vadász ha egyszer oda beveheti magát, ugyan várhatnak rá, a míg visszakerül! S Timár Mihály szeretett vadászni, hajós embernek ez a mulatsága.

Hanem Mihály ezuttal meg sem töltötte azt a puskát.

Csendesen leeresztette a ladikját vízmentében, míg az Osztrovai sziget farkáig elért; ott aztán marokra kapta a kettős evezőt s átvágott a Dunán.

A mint a sziget végét megkerülte, gyorsan tájékozta magát.

A délnek elterülő nádas közepéből magasan tűntek ki az ismerős nyárfák hegyei, arra tartott.

A nádas között járt út volt már törve, girbe-gurba, a hogy szükséges; de hozzáértő embernek az a jó. A hol egyszer már volt Mihály, sötétben is oda talál.

… Vajjon mit csinál most Almira és Narcziszsza?

Hát mit csinálnának ilyen szép tavaszi időben? A ki úr, az vadászik.

Csak hogy a vadászatnak korlátai is vannak. Az egér éjszakai vadászatra való, s abban Almira nem vehet részt; a madarakra vadászni szigorúan meg van tiltva Narcziszszának; viszont Almirára nézve a marmoták vannak tilalom alá vetve, mik harmadéve honosultak meg a szigeten, mikor a Duna befagyott s a jégen átjöttek. Azokra nem szabad vadászni.

No hát vadásznak a vízi állatokra. Az is szép sport!

Almira begázol a szép tiszta vízbe a halomban fekvő nagy kavicsok közé s nagy óvatosan bedugja az egyik lábát egy olyan üregbe, a hol valami sötétlik. Egyszer aztán nagyot ugrik, kikapja a bedugott lábát, s három lábon, szükölve, nyihogva ugrál ki a vízből, a negyedik lábára egy fekete rák csimpajkozik keményen odacsipve ollójánál fogva. Almira kétségbeesetten szűköl, míg kinn a parton le tudja rázni a lábáról a félelmes szörnyeteget, akkor aztán közre kapják ketten Narcziszszával s elkezdik a rákot vallatni, hogy mennyiért engedné a csontjábul kiszedetni a húsát? A retrograd fenevad persze nem alkuszik, hanem minden áron vissza akar hátrálni a vízbe. A két vadász aztán előre-hátra pofozza a talpaival, míg egyszer hanyat fordítják, s akkor aztán mind a hárman meg vannak akadva, hogy mit csináljanak már most? Almira is, Narcziszsza is, meg a rák is.

Most Almira figyelme egyszerre más felé fordul, valami neszt hall, s valakit érez. Ismerős közelít a vizen.

Nem ugat eléje, csak mélyen dörmög. Valami kedélyes, öreg uras kaczagás forma az nála. Megismeri a csónakászt.

Mihály kiszökik csónakából a partra s megköti a fűzczölöphöz a csónakot, azután megczirógatja Almira fejét, s azt kérdi tőle: «no hát hogy vagytok ide haza? nincs semmi baj?»

Felel neki arra a kutya mindenfélét, csakhogy persze newfoundlandi kutyanyelven. A hangzásból itélve a válasz megnyugtató.

Most egyszerre rémületes jajveszékelés zavarja meg a kedélyes találkozási jelenetet. Az előre látható katasztrófa bekövetkezett. Narcziszsza olyan közel ment a hanyatt fekve kalimpázó szörnyeteghez, hogy az az egyik ollójával bekapott a fülébe, aztán a hat horgas lábával meg a pofájába.

Timár rögtön a vész szinhelyén termett, s szokott lélekjelenlétével azonnal felfogva a veszély nagyságát, ott ragadá meg a pánczélos gonosztevőt, a hová annak fegyverei el nem érnek, s erős ujjaival összenyomva annak a fejét, kényszeríté őt áldozatának szabadon bocsátására, azután pedig úgy vágta a szörnyet a parthoz, hogy rögtön elterült, átadva fekete lelkét a pokolnak. Mire Narcziszsza hálateljesen szökött fel lovagias megmentőjének vállára, még onnan is mérgesen kurrogva le megölt ellenfelére.

E bevezető hőstett után, mely úgy hiszem, minden regényben előfordul, Timár hozzálátott, hogy a ladikban hozott holmikat kiszállítsa.

Hiszen az mind tarisznyába van csomagolva. Könnyen vállára veheti. De a puska, a puska! Azt Almira nem szereti a kézben látni. Itt hagyni pedig nem lehet, mert valaki erre jár s elviszi.

Hát a puskával azt gondolta ki Timár, hogy odaadta Almira szájába, s az azután keresztbe fogva azt oroszláni nagy állkapczájával, vitte előre, mint valami diadaljelt, mint a kis pudli a gazdája pálczáját.

A Narcziszsza csak maradt Mihály vállán, s dorombolt a fülébe.

Mihály haladt Almira vezetése után.

Mintha kicserélték volna lelkét, mikor e sziget pázsitos útjára lépett! Méla nyugalom van itt, andalító egyedüllét.

A paradicsom gyümölcsfái most virágoznak, fehér és rózsaszín virágpyramidok, köztük virágbarlangok, földig hajló csipkerózsákból, s a fűszőnyeg pompás zöldje kihimezve ibolyakékkel, szironták aranynyal; az arany napsugár kihívja a virág szerelmét, az illatot, attól terhes a lég; az ember minden lélekzetvételnél aranyat és szerelmet lehel be. A virágok erdejét mély zsongás zúgja át, s e titokszerű zsongásban, a virágok szemeiben Isten beszél, Isten néz…

Templom ez…

S hogy énekese is legyen a templomnak, a fülemile énekli szent Dávid zsoltáraiból a panaszt, a pacsirta a dicséretet; csak hogy szebben, mint Dávid király!

Mikor a sűrű orgonabokrok lilaszínnel koszorúzott lombjai egy helyütt szétnyilnak s meglátszik a kis szigeti lak, Mihály önkénytelenül megáll, mintegy leigézve.

A kis lak lángban áll; de nem tűzlángban, hanem rózsalángban; felfutó rózsa borítja egész tetejéig, s körülötte két holdnyi területen csupa rózsa minden. Ezernyi bokor, öles fa, gúla, sövény, lugas, csupa rózsából. Liget az, berek, labyrinth rózsafákból, miknek pompája elvakít, s már messziről terjed üdítő illatárja, mint egy túlvilági légkör.

Alig lépett be e rózsaliget tekervényes útjába Mihály, midőn egy hangos örömkiáltás hangzott eléje; nevét kiálták.

– Ah, Timár úr!

S a ki a nevét kiáltá, eléje futott. Timár a hangjáról is ráismere: Noémi volt az.

A kis Noémi, a kit már harmadfél év óta nem látott.

Azóta milyen szépen megnőtt, kifejlett, átalakult. Arczán egészséges pír ragyog át, szemei mélyében szelid oltártűz lobog. Viselete nem pongyola többé, de otthonosan csinos; aranyszínű gazdag hajzatába egy fejlő rózsabimbó tűzve.

– Ah, Timár úr! kiált a lányka az érkező elé szaladva, s messziről nyujtja eléje kezét, és aztán őszintén, igazán, meleg kézszorítással üdvözli az érkezőt.

Mihály viszonozza a kézszorítást, és szemeit egy perczig ott feledi a leány arczán.

Ime egy arcz, a melyen öröm sugárzik akkor, ha őt jönni látja.

– Milyen régen láttuk önt; szól a leány.

– Mint megszépült ön azóta! szól Timár, s nyilatkozatában ép oly természetes a gyöngédség, mint a durvaság.

A leány valóban sokat nyert az elmult évek alatt.

Sajátszerű physiologiája az a leányarczoknak, hogy némely ideálszép gyermeknek, mikor a hajadoni átalakuláson átmegy, vonásai elszélesednek, elvastagodnak, tömör kifejezést nyernek, míg más arcz ugyanazon idő alatt az észrevétlen bájakat nem sejtett tökélyre fejti s ideálszéppé lesz.

Talán van ennek egy természetes magyarázata? Talán a fejlő érzelmek idomítják át a fejlő arczot, s a tartós jó és rossz indulat, a bánat és az öröm, a nyugtalanság és a béke idomítja át a vonásokat, mint a tengeri csiga a csigaházat.

Noémi arczáról sugárzott a rokonszenv.

– Hát emlékezik ön még rám? kérdezé Timár, kezében felejtve az odanyujtott kis kezet.

– Mi önt nagyon sokat emlegettük.

– Teréza mama egészséges?

– Ott jön elénk.

Teréza asszonyt Almira idézte elő a házikóból, hová előre szaladt a rábizott puskával, a miről Teréza megtudta azt, hogy valami kedves vendég érkezett, s aztán ő is elősietett a házból.

A mint Mihályt meglátta, kettőzteté sietését, messziről ráismert a hajdani hajóbiztosra, ki most is egy szürke kabátban, vállára vetett tarisznyával közelített kunyhójához, miként hajdan.

– Hozta Isten! De rég vártuk! kiálta a nő vendége elé. Mégis megemlékezett ön rólunk! S azzal minden czeremónia nélkül megölelte Mihályt, miközben szemébe tűnt a dobasz tarisznya. «Almira!» kiálta az utána sompolygó kutyának, fogd ezt a táskát és vidd be a házba.

– Holmi sültféle van benne! jegyzé meg Mihály.

– Az-é? Hát akkor jól vigyázz rá, Almira, hogy a Narcziszsza ne bántsa.

Ezért megint Noémi duzmadt fel.

– Ah bizony, Narcziszsza nem oly neveletlen.

Teréza asszony aztán megcsókolgatta a leányát, hogy megengesztelje. Az meg hagyta magát engesztelni.

– No már most jerünk be hozzánk! mondá Teréza, bizalmasan megfogva Mihály karját. Jöjj Noémi te is.

– Mindjárt, a kosaramat is beviszem, már teli van.

Egy óriási nagy csónaknyi fehér vesszőkosár volt az útban, fehér lepedővel leterítve az, a mi benne tetézve állt. Noémi annak állt neki, hogy majd két fülénél fogva fölemeli.

Mihály odaugrott hozzá.

– Majd én segítek bevinni, hisz az nehéz lesz.

Noémi kaczagott; vidám, gyermeteg, csattogó kaczaj volt az, s aztán felhajtá a fehér lepelt a kosár tartalmáról. Tele volt az rózsalevéllel.

Hanem azért Mihály mégis csak megfogta a kosár egyik fülét s úgy vitték együtt a nagy kosarat, tetézve rózsalevéllel, a levendulával szegélyzett úton végig.

– Önök rózsavizet főznek ebből? kérdé Timár.

Teréza odavágott a szemével Noémi szemébe.

– Lám, hogy kitalál mindent.

– Nálunk Komáromban is nagy divatja van a rózsavízfőzésnek. Sok szegény asszonynak az a keresete.

– No ugy-e? Hát másutt is Isten áldása a rózsa? Ez a drága szép virág, a mi maga elég arra, hogy az emberrel a világot megszerettesse. Aztán nem csak gyönyörűséget ád, hanem még kenyeret is. Lássa ön, tavaly rossz esztendőnk volt; a késői fagy elvett gyümölcsöt, szőlőt, mindent; a nedves, hideg nyár megrontotta a méheket; baromfi, lábas jószág elhullott; a kész megtakarítotthoz kellett volna nyúlnunk, ha ki nem segített volna bennűnket a rózsa. De a rózsa minden évben virágzik, az mindig hű marad hozzánk. Nekünk tavaly a rózsafáink adtak enni. Háromszáz itcze rózsavizet főztünk, mind elvitték Szerbiába, buzát adtak érte. Oh ti áldott szép rózsáim, életadó virágaim!

A kis házikó megszaporodott azóta, hogy Timár utoljára itt járt, egy aszaló lett hozzá toldva, azután meg egy rózsavízfőző konyha. Abban volt a tűzhely a rézüsttel, melyből csendesen hullott cseppenkint az első főzet, a tűzhely mellett nagy kádban a már összecsomaszolt rózsatörköly, egy széles padon pedig a friss rózsaszüret, melynek elébb meg kell fülledni ott.

Mihály segíté Noéminak kidönteni a nagy öblös kosár tartalmát a padra; ah az részegeskedés, az dobzódás volt az illatárban.

Noémi letette a fejét e puha rózsahalomra s azt mondá:

– Ah! milyen jó volna egy ilyen rózsalevél-ágyban aludni.

– Te bohó! feddé őt Teréza: soha sem ébrednél fel többé, a rózsaillat megölne.

– Hát az szép halál volna.

Erre aztán Teréza szemrehányást tett neki.

– Hát te meg akarnál halni? Hát te itt hagynál engem, te rossz leány!

Akkor aztán Noémi átkarolta az anyját és csókolá, kérlelé.

– Nem, nem, te drágám, te szerelmem. Nem téged soha. Te egyetlenem!

– No hát minek tréfálsz velem így? Ugy-e Timár úr, nem illik egy kis leánynak igy tréfálni az anyjával? Egy ilyen kicsi kis leánynak, a ki még tegnap bubával játszott.

Mihály igazat adott Terézának, hogy az bizony semmi körülmény között sem menthető, ha egy fiatal leány azt mondja az anyjának, hogy valami halál nemét szépnek találja.

– No már most te maradj itten és őrizd a lombikot; vigyázz szépen, hogy kozmát ne kapjon a zucsma; én megyek a konyhába vendégünknek jó lakomát főzni. Ugy-e, itt marad ön nálunk ma egész nap?

– Itt maradok ma is, holnap is, ha adnak valami dolgot, a miben segítsek. A míg dolgot adnak, addig itt maradok.

– Oh! akkor itt marad ön egy hétig, – szólt bele Noémi, – mert én önnek annyi dolgot adok.

– Oh! ugyan mi dolgot tudnál te adni Timár úrnak, te bohó? – szólt nevetve Teréza asszony.

– Hát a rózsaleveleket összetörni a kölyüben!

– Ah! Talán nem is tudja, hogyan kell?

– Hogyne tudnám? – mondá Timár; – sokszor végeztem azt odahaza az anyám házánál.

– Úgy-e, az ön anyja is olyan jó asszony volt? – kérdé Noémi.

– Nagyon jó.

– Ön is nagyon szerette?

– Igen nagyon.

– Él még?

– Régen meghalt.

– Hát már most önnek senkije sincs?

Timár elgondolkozott s aztán szomorúan lecsüggeszté fejét.

– Senkim…

… Igazat mondott…

Noémi részvevő szánalommal tekinte Mihály szemébe e szókra: «senkim sincs». – Veszedelmes szó az!

Mihály észrevette, hogy Teréza asszony megáll az ajtóban s látszik rajta, hogy menne is, nem is. – Valamit gondolt ki hirtelen.

– Tudja mit, Teréza mama? Ne menjen most a konyhába az én kedvemért friss estebédet főzni; hoztam én a tarisznyámban annyi mindenfélét, hogy csak fel kell hozzá teríteni, mindannyian megelégszünk vele.

– De hát ki gondoskodott önről? kérdezé Noémi; ki látta el útravalóval?

– Fabula János uram biz az.

– Ah! az a derék kormányos? Ő is itt van?

– A hajót tölteti a tulsó parton.

Teréza asszony is észrevette, hová gondolt Timár; de ő sem maradt mögötte a jó szív kimutatásában. Be akarta bizonyítani, hogy ő meg nem félti tőle Noémit.

– Nem úgy lesz az. Majd én ügyelek a konyhára is a kazánra is, te pedig, Noémi, addig vezesd körül a szigeten Timár urat, hadd lássa meg, minő változások történtek azóta itten?

Noémi szófogadó leány volt, ellenmondás nélkül szokta tenni, a mit az anyja mondott neki. Feje körül köté tarka török selyemkendőjét, a mi olyan kedves keretül szolgált az arczának. Timár megismerte benne egykori ajándékát.

– A viszontlátásig, kedves! A viszontlátásig; mondák egymásnak az anya és leány, egymást megcsókolva. Úgy látszik, hogy ők, valahányszor valamelyik a házból kimegy, mindig úgy szoktak egymástól búcsut venni, mint a kik messze földre távoznak, s mikor egy óra mulva összejönnek, megint úgy ölelkeznek, csókolóznak, mint a kik esztendők óta nem látták egymást. De hisszen szegényeknek senkijük sincsen, csak ők ketten egymásnak.

Noémi még egy kérdő tekintetet vetett anyjára, Teréza a fejével inte neki, a mivel azt mondta, hogy «menj!»

Azzal megindult Noémi és Timár a szigetet végig járni.

Az út olyan szűk, hogy közel kellett egymáshoz maradniok; hanem Almirának volt annyi esze, hogy a nagy fejével oda furakodjék közéjük, s természetes válaszfalat képezzen közöttük. A kis szigeten három év óta ismét nagyot haladt a tenyészet. A mivelő kéz nyomai végig terjedtek egész a csucsáig. Járható út volt vágva a sűrű geszten keresztül; az ősbozót ki volt irtva a szálas pagony alul, melynek jegenyés fái oly vastagra nőttek már, hogy két ember át nem érte; a vad csemeték mind be voltak már ojtogatva nemes gyümölcsökkel; a törpe alanyból mesterséges sövényeket alakított a műértő kéz; a hol a gyümölcsös végződött, összefont eleven sövény zárta el a ligetet, s azon túl volt elkerítve a füves rét, hol kecskék és bárányok legelésztek; egy kis fehér báránykának piros szalag volt a nyakára kötve, az bizonyosan a Noémi választottja.

Mikor meglátták a legelésző állatok a leányt, odaszaladtak eléje s valami üdvözlést bégettek, a mit ő megértett; s aztán elkisérték, míg a mező tulsó széléig haladt Timárral, hol egy másik eleven sövény következett.

Azontúl látszott egy gyöngyörű diófaliget, roppant vastag, ép terebély fákból, miknek fél öles átmérőjük mellett oly sima volt a héjuk, mint a selyem.

– Nézze ön, szólt Noémi, ezek a diófák anyámnak legnagyobb büszkesége. Csak tizenöt évesek. Egy évvel fiatalabbak, mint én.

És az oly természetesen volt mondva.

A diófa-pagonytól jobbra süppedékes volt a sziget talaja. Emlékezett arra Timár, hogy mikor legelőször itt járt, ezen törtetett keresztül; most vízi növények, sárga liliom s nagy gyöngyvirágalakú fehér virágok lepték el azt a lapályt, s a közepén két gólya állt csendesen elmerülve a természet szemléletében.

Timár kinyitá a sövényen túl vezető ajtót is; kedves emlék volt neki a félvadont újra láthatni. Azonban úgy vette észre, mintha vezetőnője valami félelmet árulna el e helyen.

– Önök is oly egyedül vannak még mindig e szigeten? kérdé Timár.

– Ketten egyedül. Rendes időkben, vásárok alkalmával eljönnek, a kik cserélni akarnak; s télen át favágók jönnek ide, kik nekünk az irtásnál segítnek; fizetésbe veszik át azt a fát, a mit kivágnak. Más egyéb munkát könnyen meggyőzünk magunk.

– Pedig a gyümölcstermelés sok fáradsággal jár, különösen a hernyók miatt.

– Oh! azzal minekünk nincsen nagy bajunk, azt a munkát megkönnyítik nekünk ezek a mi barátaink, a kik idefenn énekelnek a fákon. Látja ön a bokrokban azt a sok fészket? Azok mind a mi napszámosainkkal vannak tele. Itt nem bántja őket senki, s ők azt nekünk nagyon jól megszolgálják. Hallja ön, hogy énekelnek?

A liget valóban zengett a paradicsomi versenytől: estefelé minden madár siet a fészkére s akkor legbeszédesebb; közbe a kakuk nem győzi az erdők óráját verni, s a rigó görög verseket fütyöl.

Egyszerre nagyot sikoltott Noémi, s ideges rémülettel kapott a szivéhez: elsápadva tántorodott vissza, úgy hogy Timár kötelességének tartotta kezét megfogni, hogy el ne essék.

– Mi az?

Noémi eltakarta az arczát, s mint egy gyermek, félig nevetve, félig sírva az undor és a panasz hangján mondá:

– Nézze ön, ott jön…

– Mi jön?

– Az ott ni!

Hát biz az egy tekintélyes nagy varangyos béka volt, a ki csendesen lépegetve mászott végig a fűben; félszemével a közeledőket kémlelve, s készen tartva magát akkorát ugrani szükség esetén, hogy a legközelebb levő vízárokban eltünhessen.

Noémi szaladni sem birt előle, úgy meg volt rémülve.

– Hát ön fél a békától? kérdezé tőle Timár.

– Irtózom tőle. Meghalok, ha egy rám talál ugrani.

– Ilyenek a leányok. A cziczát szeretik, mert az szépen tud hizelkedni, a békától pedig irtóznak, mert az olyan rút. Pedig lássa ön, ezek mi nekünk épen olyan jó barátaink, mint a madarak. Ez a megvetett, ez az irtózott állat a kertészeknek a legfőbb szövetségese. Ön tudja azt, hogy olyan lepkék, bogarak, hernyók is vannak, a mik éjjel jönnek elő. Éjjel minden énekes madár alszik, s nem véd minket. De előjön földhasadékaiból az undok béka, s a sötétben harczol a mi ellenségeinkkel. Ez emészti el az éjjeljáró hernyókat, lepkéket, az esőférget, a cserebogár bábjait, a gyümölcsfapusztító csigákat. Gyöngyörű azt elnézni, a hogy a béka vadászik a bogarakra. Maradjon ön csöndesen, – nézze csak, ez a rút varangy nem azért csuszik ott a fűben, hogy önt megrémítse. Távol van tőle. Szelid, jó lelkiismeretű állat ez, a ki önt nem tekinti ellenségének. Nézze ön, amott legyez a szárnyaival egy kék bogár, a legveszedelmesebb rovar a pagonyban, ez a fafuró, a minek egyetlen hernyója elég egy fiatal fát megölni. Ez a mi ripacsos barátunk azt szemelte ki magának. Ne zavarjuk meg. Nézze, most összehúzza magát, ugráshoz készül; vigyázzon oda. Most nagyot ugrik, hosszú nyelvét sebesen kiölti: a fadarázs el van nyelve, csak a szárnyai állanak ki a varangy szájából. No úgy-e, hogy nem megutálni való állat ez a mi jó barátunk azért, hogy a csuhája olyan kopott?

Noémi kedvtelten csapta össze a kezeit s már nem borzadt a varangytól annyira. Engedte Mihálynak, hogy megfogja a kezét, s oda vezesse a vízpartra és magyarázza neki, milyen elmés állatok azok a békák, mennyi tréfa lakik bennük, milyen rendkivüliségeik vannak. Beszélt neki az égszinkék szurinámi békáról, minőt a porosz király egyet 4500 talléron vett meg; azután a világító békáról, mely éjjel villó fényt terjeszt maga körül, szeret a házakba belopózni, a gerendák közé elbujik s éjjel kegyetlenül énekel; Braziliában sokszor az operaházban elnyomja az énekeseket és a zenekart, mikor rákezdi a sok világító béka a szinházban a maga nótáját.

Noémi most már nevetett a borzasztó ellenség fölött. A nevetés már fele út a gyülölés és megszeretés között.

– Csak olyan rútul ne kiáltanának!

– De lássa ön, ez az ő kiáltásuk az ő hizelkedő szavuk hölgyeikhez: a békának csak a hímje tud szólni, a nője néma. A békahím egész éjen át azt mondja a maga párjának: oh! mi szép vagy! oh! mi bájos vagy! Hát lehet-e gyöngédebb lényt képzelni a világon, mint a béka?

Noémi már kezdte érzékenyül venni a dolgot.

– Azután a béka tudós állat is. Lássa ön, a leveli béka megérzi az időjárást; mikor esős idő jön, azt előre sejti; olyankor hangot ád s feljön a vízből; ha szárazságot érez, akkor lemegy a vízbe.

– Ah! Noémi kiváncsi kezdett lenni.

– Mindjárt fogok egyet! ajánlkozék Timár. Itt hallok egyet brekegni a mogyoróbokron. S nemsokára visszatért két tenyere között hozva a foglyul esett martalékot.

Noémi reszketett és hevült; arcza hol elpirult, hol elhalványult.

– No, nézzen ön ide! szólt hozzá Timár, tenyereit félig szétnyitva. Hát lehet ennél kedvesebb állatot képzelni? Olyan szép zöld, mint a fű, apró lábacskai olyanok, mint egy miniatür emberkéz. – Hogy piheg a szíve! Hogy néz ránk azokkal az okos fekete szép szemeivel, a miket arany karika fog körül. Ő nem fél tőlünk.

Noémi a kiváncsiság és félelem tétovázásával nyujtá felé repeső kezét s meg csak visszakapta.

– No fogja meg ön. Nyuljon hozzá. Ez a legártatlanabb lény a világon. Tartsa a tenyerét.

Noémi félve is, nevetve is tartá oda a tenyerét, de nem a békára nézett, hanem Mihály szemeibe s megrezzent, midőn az a hideg állat legelőször érintkezett visszaborzadó idegeivel. Hanem azután egyszerre jókedvűen nevetett, mint a gyermek a ki sokáig fél a vízbe menni. S aztán úgy örül, ha benne van.

– No lássa ön, hogy meg sem mozdul a kezében: egészen jól találja ott magát. Majd elvigyük haza, egy befőttes üvegbe vizet teszünk, abba kis lajtorját faragunk, a fogoly békát beleeresztjük s az feljön a létrafokon, ha esőt érez. Adja ide, majd én viszem.

– Nem, nem! mondá Noémi. Nálam marad. Én viszem haza.

– De hát akkor szorítsa össze a markát, hogy el ne ugorjék. Hanem gyöngéden. S már most térjünk vissza, mert harmatos kezd lenni a fű.

Azzal visszatértek a házhoz; Noémi előreszaladt s messziről kiabált az anyjának:

– Anyám, anyám! Nézd, mit fogtunk. Szép madarat.

Teréza mama bölcs szigorral feddé a lányt.

– Te tudod, hogy a madarat nem szabad elfogni.

– De ez igen szép madár; Timár úr fogta; nekem adta; nézd csak, nézz csak ide a markomba.

Teréza asszony összecsapta a kezeit, mikor a zöld leveli békát meglátta Noémi kezében.

– Nézd, hogy pislog a szép szemeivel! szólt Noémi ragyogó arczczal. Elteszszük üvegbe, majd fogunk neki legyeket, s ő nekünk időt fog jóslani. Oh! te kedves, oh! te kedves kis jószágom!

S gyöngéden arczához simogatá a kis leveli békát.

Teréza ámulva fordult Timárhoz.

– Uram, ön bűvész. Még tegnap ezt a leányt ki lehetett volna kergetni a világból egy ilyen állattal…

Noémi pedig egészen enthuziálva volt a békák iránt; a míg az asztalt a verandán az estebédhez megteríté, egész batrachologiai értekezést tartott Teréza mamának azokból a tudományokból, a miket Timártól hallott, hogy a békák milyen hasznos állatok; milyen okos, tréfás, mulatságos teremtések; nem igaz, a mit rájuk fognak, hogy mérget fecskendenek magukból, hogy az alvó embernek a szájába másznak, hogy a teheneket kiszopják, hogy ha pókot tartanak föléjük, mérgükben szétpukkadnak: ez mind paraszt rágalom. Ők a mi leghívebb barátaink, a kik éjszaka körülöttünk virasztanak; azok a sűrű apró lábnyomocskák, a mikkel tele van a simára sepert porond a ház körül, mind az ő éjjeli patrolirozásuknak megnyugatató tanujelei; azoktól hát félni hálátlanság.

Timár azalatt fűzvesszőkből piczi hágcsót faragott a zöldhátú meteorolog számára; a kit egy széles szájú, félig vízzel telt üvegbe helyezett el, felül lekötve papirral az üveg száját, s a papiron egy szellentyűt szakítva, a min keresztül legyeket lehessen bebocsátani a fogoly próféta számára. Az természetesen lehúzta magát a víz fenekére s nem kellett neki se légy, se énekszó; Noémi pedig örült neki, hogy e szerint tartós jó idő lesz.

– No uram, mondá Teréza asszony, midőn az estebédet kihozta a kis asztalkára, mely mellett hárman helyet foglaltak, – ön nem csak nagy csodát követett el Noémivel, hanem nagy jót is tett vele. Paradicsom volna a szigetünk, ha Noémi úgy nem félt volna a békáktól; de ha egyet meglátott, elsápadt s a hideg lelte féltében. Arra pedig, hogy a kerített sövényen túl menjen, a hol az ingoványban az a tömérdek béka kuruttyol, semmi emberi hatalom rá nem birta volna venni. Most ön új embert csinált belőle, s visszaadta őt az otthonának.

– Kedves otthon, jegyzé meg Timár.

Teréza nagyot sohajtott.

– Miért sohajtottál olyan nagyot? kérdezé Noémi.

– Tudod te azt jól.

Tudta azt Timár is jól, kinek szólt az a sohaj?

Noémi vissza akarta vinni a beszélgetést a mulatságosabb tárgyra.

– Azóta borzadtam én oly nagyon a békáktól, a mikor egy rettenetes nagy kenyérhéjszínű békát vert föl egyszer előttem egy rossz fiu. Aztán azt mondta, hogy ezt ökörbékának híjják; ha ennek árva csalánnal megverik a hátát, úgy bömböl, mint az ökör. És aztán megverte árvacsalánnal azt a szegény állatot; és arra az elkezdett oly kinosan bőgni, hogy én azt soha el nem felejtem, mintha egész nemzetségét boszura hívta volna fel ellenünk és egész alakját belepte a fehér tajték. Azóta azt képzeltem mindig, hogy az egész nemzetsége azért csúsz, mász, ólálkodik körülöttem, hogy mérgével lefecskendjen. Az a rossz fiu pedig úgy nevetett, mikor az állat ezt a kisértetes jajgatást hallatá.

– Ki volt az a rossz fiu? kérdezé Mihály.

Noémi némán intett a kezével elvetőleg. Timár kitalálta a nevet; Teréza asszonyra nézett; az helyeslőleg inte fejével. Ők már ki tudták találni egymás gondolatait.

– Nem volt itt azóta? kérdezé Mihály.

– Oh! Minden évben eljön, és egyre gyötör. Most már kitalálta a módját, hogyan fosztogasson ki. Dereglyét hoz magával, s hogy pénzt nem tudok neki adni, elvisz mézet, viaszkot, gyapjut, aztán eladja. Én odaadom neki, csak hogy meneküljek tőle.

– Az idén még nem volt itt, mondá Noémi.

– Oh! ez az ember nem vész el. Mindennap várom, hogy itt lesz.

– Bár csak most jönne el! mondá Noémi.

– Miért? te kis bohó.

Noémi arcza egy perczre kigyuladt.

– Csak. Én szeretném.

Timár pedig azt gondolá magában, hogy ezt a két embert milyen boldoggá lehetne tenni egyetlenegy szóval.

Ő még fösvénykedett azzal a szóval, mint a gyermek, a ki valami kedvencz ételéhez jutott, s elébb csak a morzsákat szedegeti fel belőle. Valami arra ösztönzé, hogy egészen élje bele magát ezeknek a szigetlakóknak az örömeibe és bajaiba.

Az estebéd el lett költve, a nap lealkonyodott, gyönyörű, csendes, meleg tavaszi est szállt alá. Az egész ég egy átlátszó arany harang. Egy levél sem mozdul a fákon.

A két hölgy vendégével egy falépcsőn fölment a téveteg szikla tetejére. Onnan messze el lehetett látni: a fák tetején, a nádason túl, ki a Dunára.

A sziget úgy terült el alant, mint egy tündér tengerfolt, melynek minden hulláma más színü: rózsapiros az almafa, vérvörös a baraczk új sarjaitól, aranysárga a nyár-, fehér a körte- és rézzöld a szilvafák hullámzó teteje; közülök, mint egy égő kúp, emelkedik ki a lángrózsával befuttatott szikla, melynek tetején sűrű bozótot képezett a cserjévé agott levendula.

– Gyönyörű! szólt Timár elragadtatva a méla tájképtől.

– De akkor lássa ön majd meg, szólt Noémi hévvel, mikor nyáron a rózsa helyett a sarkantyuvirág futja be végig ezt a sziklát, mintha aranyba lenne öltöztetve; ez a levendula pedig itt fenn virágzik fölötte, mint egy kék koszoru.

– Eljövök, és látni fogom! mondá Timár.

– Igazán? A leány örömtelten nyujtá kezét Mihálynak s ez érezé a forró szorítást, minőt még nő kezétől soha nem érzett.

Azután odaborult Noémi Teréza vállára, karjait nyaka körül fonva.

Mély emberhangtalan nyugalom volt a természetben. Csak a millió béka egyhangú zenéje tartá ébren a leszálló árnyékos éjt. Az eget két keletről szétsugárzó küllő két részre osztá. Az egyik része mély kék volt, a másik opálszínü. Még a derült ég is meg tud hasonlani önmagával.

– Hallod, mit zengenek a békák? suttogá Noémi Terézának. Tudod mit mondanak ilyenkor? «Oh mi kedves vagy! oh mi édes vagy!» Ezt mondják egész éjjel. Oh te kedves! oh te édes!

És ugyanannyiszor megcsókolá anyját.

Mihály elfeledve önmagát és az egész világot, állt ott a sziklatetőn, két kezét egymásba fogva. Az új hold ott csillámlott a jegenyefák rezgő levelei között. Most tiszta ezüst volt a színe.

Valami csodaszerű új érzés lepte el a férfi szivét. Vágy volt-e az, vagy félelem? emlékezés-e, mely riaszt, vagy remény, mely csalogat? Keletkező öröm, vagy haldokló bánat? Istenhez, emberhez, vagy állathoz kőzelítő érzés? Ösztön vagy sejtelem? Holdkór vagy tavaszi gerjelem, a mi meglep fát, füvet, meleg és hidegvérű állatot?

Igy bámult akkor is a lehanyatló holdba, mikor az az elsülyedt hajóig veté hullámzó viszfényét. Öntudatlan gondolatai beszéltek a delejárasztó kisértet fénynyel és az vissza hozzájuk.

«Még sem értesz? Majd holnap visszajövök, akkor megértesz!»

A PÓK A RÓZSÁK KÖZÖTT.

Hanem hát dolog után élő embereknek nem sok idejük van onnan a sziklatetőről a holdvilágba bámulni s a természet szépségeiről elmélkedni; hazatérő birkák, kecskék várják, hogy tejüket átadják a gazdaasszonynak; a fejés Teréza asszony dolga; füvet sarlózni a tejelőknek Noémi kötelessége. Timár aztán az akolajtónak vetve vállát, folytatja a beszélgetést, rágyujtva a pipára, mint mikor parasztlegény udvarol a parasztleánynak.

Végre még éjszakára egyszer feltöltik a lefőtt rózsavizet az üstbe; s azután nyugodni mennek.

Timár a méhest kérte magának alvóhelyül, oda Teréza asszony friss szénából vetett neki fekhelyet, Noémi igazította a feje alját, nem is kellett neki sok ringatás. A mint letette a fejét, elnyomta az álom s egész éjjel arról álmodott, hogy kertészlegénynek állt be s rózsavizet főz tengerszámra.

Mikor fölébredt, már bizony magasan járt a nap. Jól elalhatott. A méhek teljes munkájukban zsongtak már körülötte. Hogy valaki járt itt már reggel, azt tapasztalá abból, hogy fekhelye mellé oda volt készítve a reggeli férfitoilettehez való minden szerszám, a mit táskájában magával hozott. Mert a szegény szánandó férfi, ki az állát borotválni szokta, szerencsétlenné van téve arra a napra, a melyen nem borotválkozhatott meg. Azért nagy figyelem, ha rossz sorsát gyöngéd gondoskodással enyhíteni törekesznek, mikor idegen háznál száll meg, s aztán reggelre kelve, nyugtalanul keresi, hogy hol kaphatna egy falatnyi szappant, egy maroknyi meleg vizet, meg egy csipetnyi tükröt, a miből saját magára torzképeket hunyorgasson; mert az az átkozott szakáll-tarló, mint ezer lelkiismeretszurás, nyugtalanítja a kedélyét. Milyen boldog aztán, ha áteshetett rajta s állát gyöngéden végigsimíthatja.

Mire elkészült, a hölgyek már kész reggelivel várták, friss tejjel és vajjal, s azután kezdődött a napi munka, a rózsaszüret.

Mihály kivánságához képest a rózsatörő kölyühöz jutott, Noémi a letépett rózsafejekről szedte le a leveleket, Teréza asszony az üsttel foglalkozott.

Timár beszélt Noéminak a rózsákról. Nem azt beszélte neki a rózsákról, hogy azok milyen nagyon hasonlítanak az ő piros orczáihoz, a miért Noémi bizonyosan kinevette volna, hanem elmondta neki, a mit utazásaiban tapasztalt a rózsák felől; tanulságos dolgokat, a mikre Noémi nagyon figyelt, s a mikért Timárt még magasabbra kezdte becsülni. Fiatal ártatlan lányoknál még a tudós, okos embernek nagy előnye van.

– Törökországban a rózsavizet az ételhez, italhoz is használják. Ott is egész erdőszámra termesztik a rózsát. Olvasót is készítenek belőle. Az összetört leveleket golyómintában összesajtolják. Ezért nevezik az olvasót rózsakoszorúnak. De van a keleten egy igen szép rózsafaj, a miből a rózsaolajat nyerik: ez a balzsamrózsa; magas két öles fának nevelik ott, a minek ágait egész csoportokban vonják alá a hófehér virágok. Ezeknek az illata felülmulja minden rózsáét; mikor a leveleit vízbe vetik, s a napra kiteszik, rövid idő mulva a víz szine szivárványos lesz az olajtól, a mit a levelek kibocsátottak. Épen ilyen az örökzöld rózsa is, mely télen át sem hullatja el a leveleit. A ceyloni rózsa, a roza del Rio sárgára festi a hajat és szakált, még pedig olyan tartósan, hogy évekig el nem veszti a színét; ezért egész kereskedést űznek a keleten a szárított leveleivel. A moggori rózsa levele pedig mámorít, az illatától oly ittassá lesz az ember, mintha bort ivott volna. A vilmorin rózsának van egy bogara, mely ha azt megszúrja, ökölnyi nagyságú bozontok nőnek tőle a virágai helyén. Az ilyen rózsagubanczokról azt tartják, hogy a síró gyermek feje alá téve, azt édesen elaltatja.

– Ön mind járt azokon a helyeken, a hol ezek otthon vannak? kérdezé Noémi.

– Oh! igen, én sok messze földet beutaztam. Voltam Bécsben, Párisban, Konstantinápolyban.

– Messze vannak azok ide?

– Ha az ember elindulna gyalog, harmincz nap alatt érne Bécsbe, negyven nap alatt Konstantinápolyba.

– De ön hajóval járt ott.

– Az még hosszabb út, mert útközben terhet kellett felszedni.

– Kinek számára?

– A gazdámnak, a ki kiküldött.

– Önnek most is Brazovics úr a gazdája?

– Ki mondta azt önnek?

– A kormányos, mikor itt jártak.

– Már nem az, mert meghalt.

Most Teréza kiálta közbe hevesen.

– Meghalt! Tehát meghalt! És felesége? és leánya?

– Minden vagyonukat elveszték az ő halálával.

– Ah! Igazságos Isten! Hát beteljesítéd rajtuk?

– Anyám! Jó anyám! szólt szelid kérlelő hangon Noémi.

– Uram! A mit már önnek elmondtam, ahhoz még tudja meg azt is, hogy mikor bennünket az a végveszedelem ért, mikor hiába könyörögtem Brazovicsnak, hogy ne tegyen bennünket végkép koldusokká, akkor azt gondoltam, hogy ennek az embernek van neje, gyermeke, odamegyek, könyörögni fogok a nőnek: az megért, az megszán. Karomra vettem gyermekemet s égető hőségben felutaztam Komáromba. Felkerestem az ő pompás emeletes házukat. Ott vártam künn a folyosón, nem eresztettek be. Végre előjött az asszony, öt esztendős leányával. Én lábaihoz borultam, Isten nevére kértem, szánjon meg és legyen szószólóm férje előtt. És akkor amaz asszony megfogta karomat és letaszított a lépcsőn. Én két karommal gyermekemet védtem, hogy estemben ő neki ne legyen baja; és a mellett saját fejemet beleütöttem abba az oszlopba, a mi a lépcsőboltot tartja. Itt a sebhely a homlokomon most is. És az öt éves gyermek odafenn úgy kaczagott utánunk, mikor sántikálva odább menni látott, és gyermekemet sírni hallotta. Azért most azt mondom, hogy hozsánna! és áldott legyen a kéz, mely őket is letaszította azon a lépcsőn, a melyen engem levertek!

– Oh! anyám, ne beszélj így!

– Nyomoruságra jutottak hát? A szemétre kerültek hát? A czifra dölyfös had! Rongyban járnak, ugy-e? És hiába koldulnak régi ismerőseik ajtaján ugy-e?

– Nem, asszonyom, szólt Mihály, akadt, ki pártul fogta őket, ki gondoskodik róluk.

– Az őrült! kiálta fel, indulattól felgerjedten, Teréza. Mit áll útjába a sorsnak? Hogy meri házába fogadni az átkot, mely őtet is megrontja?

Noémi odaszökött anyjához, s mindkét kezével befogta a száját. Azután meg odaborult a keblére s csókjaival zárta le ajkait.

– Nem te! Nem te, kedves! Ne szólj úgy! Ne átkozódjál! Én nem szeretem azt tőled hallani. Vond vissza. Hadd csókolom le szádról azokat a rossz szavakat.

Teréza magához tért Noémi csókjaitól.

– Ne félj! ne félj, te kis bohó! szólt fejét megsimogatva. Üres beszéd az átkozódás. Csak régi rossz babonás szokás az nálunk vén asszonyoknál. Nincs arra gondja az Istennek, hogy a megtaposott férgek átkait feljegyezgesse, s tartogassa boszúállás napjáig. Nem fog meg az én átkom senkit.

Timár gondolá magában: «engem már meg is fogott; én vagyok az az őrült, ki őket házamhoz fogadtam».

Noémi vissza akarta vinni a beszédet a rózsákra.

– Mondja ön nekem, hogyan lehetne kapni olyan moggori rózsát, a minek illata mámorít?

– Ha akarja ön, én hozok önnek olyat.

– Hol terem az?

– Braziliában.

– Messze van az?

– A földnek a tulsó oldalán.

– Oda tengeren kell menni?

– Hat hónapig folyvást tengeren.

– S miért kell önnek oda menni?

– Üzlet miatt, meg hogy önnek moggori rózsát hozzak.

– Inkább ne hozzon ön nekem moggori rózsát.

Noémi elhagyta a konyhát s Mihály észrevette, hogy a leány szemei könyeznek.

Noémi azután nem is jött vissza a szeszfőzdébe, csak mikor a kosara megtelt rózsalevéllel; azt mindannyiszor kiönté a gyékényre, hol az egész halmot képezett.

Délig a tegnap megérett rózsazucsma ki lett főzve, ebéd után Teréza asszony azt mondá vendégének, hogy ma nem lesz több dolog, ráérnek a szigetet körüljárni. Az ilyen messze földet bejárt utazó tán tanácsot is adhat a szigetlakóknak, mi növényeket lehetne haszonnal meghonosítaniok kis édenükben.

Almirának megparancsolta Teréza asszony, hogy «te itthon maradsz addig s őrzöd a házat, ide lefekszel a veranda elé és innen meg nem mozdulsz».

Almira megértette azt és akként cselekedék.

Mihály a két hölgygyel a sziget pagonyaiba távozott.

Alig tüntek el, midőn Almira nyugtalanul kezdte a füleit emelgetni s boszusan mormogott magában. Valamit érzett.

Kedvetlenül rázta a fejét. Fel-felállt, meg csak lefeküdt.

Valami férfihang kezdett egy német nótára, a minek ez volt a refraine-je: «Sie trägt, wenn ich nicht irre, ein schwarzes Camisol».

Az, a ki a part felől közelít, bizonyosan azért énekel, hogy a házlakókat figyelmeztesse. Fél a nagy kutyától.

Az pedig még csak nem is ugat.

A közeledő kibukkan az utat árnyazó rózsalugasok közül.

Ő az. Krisztyán Tódor.

Ezuttal divaturacsnak van öltözve, sötétkék frakkja van sárga gombokkal; felső kabátja a karjára vetve.

Almira meg sem moczczan közeledtére. Almira philosoph. Igy okoskodik: mikor én ezt az embert nagyon megtámadom, akkor mindig az következik, hogy engem kötnek meg, nem ezt az embert. Jobb lesz tehát, ha a véleményemet felőle magamnak tartom és fegyveres semlegességben maradva, nézem, hogy mit csinál?

Tódor bizalmasan fütyörészve közelíte a nagy fekete ellenséghez.

– Servus! Almira, kedves Almira. Ide, ide, kedves kutyácskám. Hát hol vannak az asszonyaid? Ugass egyet a kedvemért, kérlek! Hol van a kedves Teréza mama?

Almira nem volt feleletre birható.

– Szép kis Almira, nézd, mit hoztam neked. Egy darab sültet. Nesze, vedd el. No hát nem kell? Azt hiszed, meg van mérgezve. Ah! de bohó vagy. No edd meg, szép Almira.

Almira pedig oda sem szagolt a lába elé vetett sülthöz, a míg egyszer Narcziszsza oda nem sompolyodott (a macska nem bír oly erős characterrel). Akkor aztán megharagudott Almira, neki állt egy lyukat kaparni a földben; abba beletemette a sültet, a hogy szokták előre gondoskodó ebek a megmaradt fölösleget szűkebb napokra eltakarítani.

– Héj milyen gyanakodó ez a fenevad! mormogá magában Tódor. No hát szabad bemennem a házba?

De már az nem volt szabad.

Azt sem adta tudtul szóval Almira, csak az inyét húzta fel egy kicsit s megmutatta Tódornak, hogy milyen szép fehér fogakkal rendelkezik.

– Ejh, te bolond. Csak meg ne harapj. Hát hol vannak az asszonyok? Talán a szeszfőzdében?

Tódor oda is elment, benézett; nem talált senkit. A párolgó rózsavízbe belemosta az arczát, meg a kezeit; jól esett neki, hogy összepiszkolhatta egy egész napi fáradság terményét.

Hanem aztán mikor ki akart jönni a szeszfőzdéből, úgy találta, hogy el van állva az útja. Almira most már a főzde ajtaja elé feküdt s onnan vicsorgatá fogait a kijönni akaróra.

– No most meg már nem eresztesz ki? Ejnye de goromba vagy. Jól van hát no. Megvárom itten, míg előjönnek az asszonyok. Én is ráérek pihenni.

Azzal végig feküdt a Noémi által szedett friss rózsalevélhalmazban.

– Ejh de jó ágyra tettem most szert! Lucullusi egy fekhely. Hahaha!

A hölgyek visszatértek Mihálylyal a sziget belsejéből.

Teréza meglepetve látta, hogy Almira nem a veranda előtt fekszik, hanem a szeszfőzde ajtaját őrzi.

– Mi van ott, Almira?

Tódor, a mint Teréza hangját meghallotta, egy jó tréfát gondolt ki, eltemette magát egészen a tömérdek rózsalevél közé, hogy nem látszott ki belőle; s mikor aztán Noémi betekintett a konyha ajtaján e szóval: «mi van itt Almira?» akkor kiemelkedék vigyorgó arczával a rózsahalmaz közül.

– A te kedves egyetlen vőlegényed van itt, szép Noémi!

Noémi nagyot sikolva tántorodott vissza.

– No mi az? kérdé az odasiető anya.

– A rózsa közt… hebegé Noémi.

– Mi van a rózsa közt? Egy pók?

– Igen. Egy pók…

Tódor nevetve ugrott ki rózsás fekhelyéből, s mint a ki egy igen jó tréfával lepte meg kedveseit, a min kaczagni kell mindenkinek, nagy hahotával rohant Teréza mama nyakába, nem törődve annak haragos tekintetével, sem Noémi ijedt arczával, össze-vissza csókolá Terézát.

– Hahaha! Ugy-e megleptelek benneteket! Te kedves Teréza mama. Szerelmes, édes, drága jó mama. Itt van a te vejecskéd. Hahaha! Mint egy tündér a rózsatengerből merülök fel. Hahaha!

Azután Noémihez fordult; de az hirtelen félresiklott ölelése elől, s Krisztyán Tódor akkor vette észre, hogy még egy harmadik valaki is van itt: Timár Mihály.

Ez a találkozás kissé lehűtötte erőtetett jó kedvét, a mi ugyan csak kicsinált bolondozás volt nála; de épen azért nem szerette azt az embert látni maga előtt, a kivel olyan kellemetlen emlékei voltak összekötve.

– Ah! Szervusz schreiber uram! köszönté Timárt. Megint itt találkozunk össze. Talán csak nincs önnek a hajóján megint egy török basa? Hehehe. Ne féljen semmit, schreiber uram.

Timár vállat vont s nem szólt neki semmit.

Akkor aztán Noémihoz fordult Tódor, nyájas barátsággal ölelve át a leány derekát, a mit az úgy viszonzott, hogy eltolta magától s félrefordította tőle az arczát.

– No hagyj békét annak a leánynak! szólítá őt meg rideg, száraz hangon Teréza. Miért jöttél megint?

– Jól van, jól no. Csak ne kergess ki, még le sem szálltam. Mintha bizony nem volna szabad nekem Noémit megölelnem? Az én egyetlenegy kis mátkámat. Tán biz eltörik tőle, ha ránézek? Hogy féltek tőlem!

– Van okunk rá, szólt Teréza mogorván.

– No ne haragudjál, Teréza mama. Ezúttal nem azért jöttem, hogy kérjek tőled valamit. Ellenkezőleg. Én hozok neked sok-sok pénzt. Hohó! Iszonyú sok pénzt. Annyit, hogy visszaszerezheted rajta hajdani szép házadat, jószágodat, kertedet az Osztrován, mindent, a mit elvesztettél. Azt mind visszanyered azért a sok pénzért. Hiszen tudod, én nekem fiui kötelességem azt a hibát helyrehozni, a mit szegény atyám vétett te ellened.

Most meg már a könyhullatásig elérzékenyedett Krisztyán Tódor, hanem ez is hidegen hagyta a jelenlevőket; nem hittek se nevetésének, se sírásának.

– No de gyerünk be innen, gyerünk be a szobába, mondá Tódor, mert a miket közölni akarok veletek, azt nem lehet az egész világ előtt elmondani.

– Oh te bolond! mondá Teréza asszony. Hát hisz hol itt az egész világ? ezen a puszta szigeten? Timár úr előtt pedig beszélhetsz akármit, ő nekünk régi jó ismerősünk. Hanem hát gyere be no. Tudom, hogy éhes vagy: ez a vége a dolognak.

– Hahaha! Te kedves okos mama! milyen jól ismered a Tódorkádnak a gyengéjét, hogy mindig kitünő étvágyam van. Aztán a milyen pompás rácz béleseket te tudsz készíteni! Az ember szeretne egészen gyomorrá válni, mikor azt meglátja. Nincs olyan gazdasszony a világon több, mint te vagy. Én ültem a török szultán asztalánál is, de olyan szakácsa annak sincs, mint te vagy.

Teréza asszonynak most is gyönge oldala volt, ha vendégszeretetét magasztalták. Az ennivalót nem kimélte semmi jövevénytől, s még halálos ellenségét sem bocsátotta el éhen.

Krisztyán Tódornak divatos figaró volt a fején, azt ő kiszámított hetykeséggel úgy intézte, hogy mikor belép a kis kunyhó ajtaján, az ajtóragasztó leüsse a fejéről, hogy aztán elmondhassa:

– Ah! Az átkozott divatos kalap! Mikor az ember olyan magas ajtókhoz van szokva. Az új szállásomon csupa szárnyajtók vannak. Gyönyörű kilátás a tengerre!

– Hát van neked igazán valahol lakásod? kérdezé Teréza, felterítve az étkezéshez az asztalt a kis lakszobában.

– Meghiszem azt! Triesztben, a legszebb palotában. A legelső hajóépítőnek az ügynöke vagyok…

– Triesztben? szólt bele Timár. Hogy híják?

– Tengeri hajókat épít, szólt lenéző arczfintorulattal Tódor, nem holmi «Schuper», nem burdzsellákat készít… Egyébiránt signore Scaramelli a neve.

Timár elhallgatott. Nem tartá szükségesnek elárulni, hogy signore Scaramellinál ő is épen egy tengeri hajót építtet.

– Hja, most én csak úgy vájkálok a pénzben! henczegett Tódor. Milliók meg milliók fordulnak meg a kezemen. Ha olyan tisztakezű ember nem volnék, ezreket tehetnék félre. El is hoztam az én kedves Noémimnek, a mit igértem. Nos? mit igértem? Egy gyűrűt. Micsoda kő legyen benne? Rubin? Smaragd? – Brilliánt van benne, három és fél karatos brilliánt. Ez lesz az én kis Noémimnak a jegygyűrűje. Itt van ni.

Tódor belenyúlt a pantallon zsebébe, sokáig kotorászott benne, utoljára ijedt arczot csinált, elmeresztette a szemeit, «elveszett!» hörgé, csinált rémülettel s kifordítva a zsebét, láthatóvá tette azon a perfid lyukat, melyen keresztül a jegygyűrű a három karatos brilliánttal elveszett.

Noémi erre hangos kaczajban tört ki. Olyan gyönyörű csengő hangja volt, mikor kaczagott, s olyan ritkaság volt ezt az ő kaczagó hangját hallani!

– No hát azért sem veszett el! kiáltá Tódor; soha se tessék kaczagni, szép menyasszonykám! S azzal hozzáfogott a csizmáját lehúzni; valóban a megrázott csizmaszárból kihullott az asztalra a szökevény gyűrű. – Itt van! Igaz jószág nem vész el. Az én Noémim jegygyűrűje nem hagy el engem. Itt van. No nézd, Teréza mama. Ezt hozta a te jövendőbeli vejed a menyasszonyának. Nos, mit szólsz hozzá? Hát maga, Schreiber úr, ha tud hozzá, mire becsüli ezt a brilliántot?

Timár megnézte a drágaságot s azt mondá:

– Pierre de Strass; testvérek között is megér öt garast.

– Hallgasson! maga Schreiber! mit ért maga ahhoz? Maga csak kukoriczához ért, meg zabhoz; látott is maga gyémántot valaha.

Azzal a diffamált gyűrűt, miután Noémi semmiképen sem engedte az ujjára felvonni, saját kisujjára húzta fel Tódor s evés-ivás közben mindig gondja volt rá, hogy azt a gyűrűs ujját magasan felemelve tartsa.

Étvágya jó volt az ifjunak.

Evés közben hosszat beszélt arról, hogy milyen szörnyű vállalat az a hajóépítés; elmondta, hány millió kubik fát fogyaszt el a gyár évenkint? Hogy a közelben már nincs olyan erdő, melyből hajóépítéshez alkalmas fát lehetne vágatni. Ide s tova Amerikából kell azt is hozatni. Csak Slavoniában kaphatni még. Végre jóllakott. Akkor aztán rátért a dolognak az érdemére.

– No de már most, kedves édes jó Teréza mama, elmondom hát, hogy miért jöttem ide?

Teréza gyanakodó aggálylyal tekinte Tódorra.

– Most egyszerre boldoggá teszlek tégedet is, Noémit is, magamat is; s azonfelül Signore Scaramellinél egyszerre «felcsapom az égót». Hát hallgass csak ide! Multkor egy ízben Scaramelli úr azt mondja nekem: «Hallja ön, Krisztyán barátom, önnek el kell menni Braziliába».

– Bár csak elmentél volna! sohajta Teréza asszony.

Tódor megértette azt és mosolygott.

– Mert tudod, onnan hozzák a hajóépítéshez legszükségesebb fákat, a macayást és murumurut, a miből a hajófenék készül; a paripout, meg a hatavouát, a mit az oldalpalánkokhoz használnak, a magrove-, a royoc, meg a gratgalfákat, a mik a vízben soha sem rohadnak el, a «mort aux rats» fát, a minek a szagát a patkányok ki nem állhatják, a vasfát, a miből a kormányt készítik, s a sourgum-tree fát, a miből az evezőlapátok lesznek, a fernambuc fát, meg a manchinel fát, meg a sárkányvér fát, meg a casuár fát, meg az ördögkávé fát, aztán a teak fát, a santál fát, a mahagony fát, a mit a finom hajóbútorzathoz használnak, meg a cascarillát, a tacamahacát, a voladort, a mibe nem esik a szú, meg a maou fát, a mit nem fúrnak ki a teredo navalisok.

– Hagyd el már kérlek, a sok bolond indus nevet! szakítá félbe Teréza asszony. Azt gondolod, hogy majd engem bolonddá teszesz, ha egy egész botanikai lajstromot elmondasz előttem, s majd én a sok fától nem látom meg az erdőt? Mondd el hát, hogy ha ilyen sok szép fa terem Braziliában, miért nem mentél oda?

– Hja! Épen ez a felséges ötlet tőlem. Micsoda, mondék signore Scaramellinek; minek mennénk mi Braziliába, mikor az ott termő fáknál itt a mi közelünkben sokkal jobb fák találhatók? Tudok én egy szigetet a Duna közepén, a mi egy ősrengeteggel van benőve, ott vannak szebbnél szebb fák, a mik a délamerikaiakkal versenyeznek.

– Gondoltam! dörmögött közbe Teréza.

– A jegenyék tökéletesen pótolják a patavouát, a diófák levetik a nyeregből a mahagonit. S ilyenek százával vannak a mi szigetünkön.

– Az én diófáim?

– A cascarillánál sokkal jobb az almafa.

– Hát az almafákról is gondoskodtál?

– A szilvafák pedig a legjobb teakfával vetekednek.

– S te ezeket mind kivágatod és eladod Scaramelli úrnak? szólt nyugodt hangon Teréza asszony.

– Rengeteg pénzt fogunk érte kapni. Legalább tíz forintot minden fáért. Signore Scaramelli carte blanchet adott nekem. Szabadon köthetem meg veled a szerződést; itt van a zsebemben készen, csak alá kell irnod, s gazdaggá vagyunk téve. S ha egyszer a sok haszontalan fa ki lesz innen pusztítva, akkor magunk úgy sem maradunk itten, elmegyünk Triesztbe lakni; ezt a szigetet pedig beültetjük mind prunus mahalebbel; tudod, abból készülnek azok a híres jószagú török meggyfapipaszárak. Annak mívelés sem kell, csak egy számtartót kell itten tartanunk, a ki a várnai kereskedőknek eladja az évenkint levágott meggyfapipaszárakat; és mi holdankint ötszáz aranyat fogunk bevenni meggyfapipaszárból: tíz holdtól ötezer aranyat.

Timár nem állhatta meg, hogy ne mosolyogjon. Ilyen merész speculatióknak még ő sem hallotta hírét.

– No hát mit mosolyog az úr? förmedt rá Tódor. Én értem a dolgot. Teréza felelt neki.

– Én is értem. Valahányszor téged idehoz a balsors, olyan vagy nekem, mint a halálmadár: tudom, hogy valami kétségbeejtő terved van ellenem. Azt te tudod, hogy nekem pénzem nincs, nem is lesz soha. Jól van. Eddig azt tetted, hogy dereglyével jöttél, s a mit kettőnk számára megtakarítottam, azt elczipelted, eladtad. Odaadtam, az Isten áldjon meg érte. Most már nem éred be a gyümölcscsel, a miből gonoszabb dézmát szedesz tőlem, mintha török basa sarczolna meg; hanem magukat a fákat akarod a fejem fölül eladni. Az én kedves, egyedüli jó barátaimat, a miket magam ültettem, magam ápoltam, a mikből élek, a mik alatt nyugszom. Eredj, szégyeld magadat. Ilyen meséket mondani én nekem! Hogy te kincseket kapnál a fákért, a mikből valaki tengeri hajókat építtetne. Igen bizony, kivágatnád őket, hogy elprédáld potom árért a legközelebbi mészégetőnek, ez a te furfangos terved. Kit akarsz vele bolonddá tenni? Engem, te? Elmenj az ilyen ostoba tréfákkal, mert majd én is megtanítom neked, hogy mire jó még a török meggyfának a szára!

– No no, Teréza mama, én nem tréfálok. Ok nélkül nem jöttem ide, azt gondolhatod. Gondold meg, hogy micsoda ünnepélyes nap van ma? Ma van az én nevem napja. Ezen a napon született az én kedves kis Noémim. Tudod, hogy szegény megboldogult szülőink bennünket még hajdan eljegyeztek s azt hagyták meg, hogy mikor Noémi tizenhat esztendős lesz, akkor belőlünk egy pár legyen. Én eljöttem volna a világ végéről is e napra ti hozzátok. Itt vagyok, szivem egész forró hevével. Hanem a szerelmen kívül egyéb is kell az embernek. Nagy fizetésem van, az igaz, signore Scaramellinél; de azt kiadtam pompás butorzatra. Hát csak neked is kell valamit adnod Noémivel, hogy rangjához illően léphessen a világba. Csak kell menyasszonyi készlet neki is. Ezt joga van tőled követelni. Ő a te egyetlen leányod. Követelheti tőled, hogy őt kiházasítsd.

Noémi haragosan ült le a szögletbe s hátat fordított az egész társaságnak, homlokát a falnak támasztva.

– Igen! Te neked kell valamit adnod a Noémi számára. Ne légy oly önző. Nem bánom hát, tartsd meg fáid felét, de a másik felét add át nekem, majd azután az én gondom lesz, hogy kinek és hogyan tudom eladni. Add ide Noémi hozományául a diófákat, azoknak komolyan mondom, hogy van szilárd vevőjük.

Teréza türelmének fogytára jutott.

– Hallod-e Tódor; én nem tudom, hogy van-e neked neved napja ma, vagy nincs? hanem, hogy Noémi nem ezen a napon született, azt tudom… De még jobban tudom azt, hogy Noémi téged, ha egyedül volnál férfi a világon, még akkor sem választana férjeül.

– Hahaha! Azt már csak bízzad te rám. Az már az én gondom.

– Hát legyen a te gondod. Hanem már most igen röviden végzek veled. Én az én kedves gyönyörű diófáimat neked nem adom, ha mindjárt Nóé bárkáját kellene is azokból építeni. Egyetlenegy fát adhatok neked, s azt használhatod arra a czélra, a mit elébb-utóbb el fogsz érni; ma épen a neved napja van, ez jó nap hozzá.

Erre a szóra Krisztyán Tódor felállt a székről, de nem azért, hogy elmenjen, hanem azért, hogy a széket keresztbe fordítsa s aztán úgy üljön rá, mint a lóra, két könyökét a szék támlájára téve s kötekedő hetykeséggel nézve Teréza szemébe.

– Nagyon kedves vagy hozzám, Teréza mama. Hanem jut-e eszedbe, hogy ha csak egy szót szólok…

– Hát szólj. Ez előtt az úr előtt szólhatsz, ő már mindent tud.

– Hogy ez a sziget nem a tied.

– Igaz.

– S nekem csak egy följelentésbe kerül akár Bécsben, akár Sztambulban.

– Hogy minket koldusokká és földönfutókká tégy.

– Igen is, azt tehetem! szólt most igazi arczát megmutatva Krisztyán Tódor és kapzsi villogó szemeivel Teréza arczába nézve, elővonta zsebéből a papirt, a minek túl felére egy szerződés kezdete volt irva, s odamutatott a másik oldalon levő keletre. És azt meg is fogom tenni, ha a neved ide nem irod rögtön. Én azt tehetem, és meg fogom tenni!

Teréza reszketett. Ekkor Timár Mihály a kezével csöndesen megnyomta Tódor vállát.

– Ön azt nem teheti, uram.

– Mit? kérdezé az vadul hátravetve fejét.

– Azt, hogy följelentse valahol e sziget létezését, és azt, hogy azt önkény elfoglalta valaki.

– Miért ne tehetném?

– Mert már följelentette valaki más.

– Kicsoda?

– Én jelentettem fel.

– Ön? kiálta fel Tódor, öklét Mihályra emelve. «Ön!» sikolta fel Teréza, két összekulcsolt kezét fájdalmasan feszítve feje fölé.

– Igenis, én följelentém mind Bécsben, mind Sztambulban, hogy itt egy névtelen puszta sziget van az Osztrovai-sziget mellett, mely ötven év óta alakult! szólt Timár csendesen, szilárdan. És egyuttal fölkértem mind a bécsi mind a sztambuli kormányt, hogy e szigetet nekem kilenczven évre használatul engedjék által; a hűbériség elismeréseül a magyar kormánynak évenkint egy zsák dió, a sztambuli kormánynak egy doboz aszalt gyümölcs fizettetik. Most kaptam meg a pátenst és a fermánt mind a két helyről.

Timár elővonta a zsebéből azt a két levelet, a miket bajai telepén kapott s a miknek úgy megörült. Mikor nagy urrá lett, gondja volt rá e szegény sorsüldözte családnak megszerezni a nyugalmat. Sok pénzébe került neki az a zsák diós és aszaltgyümölcsös bérlet.

– Én pedig rögtön átirattam a legmagasabb engedélyek által nekem adott jogot e sziget mostani lakóira és telepítőire. Ime, itt a hivatalos átengedési okmány.

Teréza csak úgy odaesett Mihály lábaihoz szótlanul. Csak zokogni tudott és kezeit csókolni a férfinak, ki az élő kárhozatból őt kiszabadítá, ki éjjeli, nappali kisértetét örökre elenyészteté.

Noémi két kezét szivére szorítva tartá, mintha attól félne, hogy ha szája hallgat, a szive fog megszólalni.

– Már most uram, Krisztyán Tódor úr, szólt Mihály, láthatja ön, hogy kilenczven esztendeig önnek ezen szigeten semmi keresni valója nincsen.

Krisztyán Tódor a dühtől elsápadtan, tajtékzó ajkakkal rikácsolt fel:

– De hát kicsoda ön? Mi joga van önnek magát ezen háznép ügyeibe beleártani?

– Az, hogy én őt szeretem! kiálta föl Noémi egész kitörő szenvedélylyel, s odaveté magát Mihály keblére és átfonta nyakát karjaival.

Tódor nem szólt többet. Néma dühében megfenyegeté Timárt öklével, s ezzel kirohant a szobából. De néma tekintetében minden fenyegetés benne volt, a mi fegyver után nyúl és mérget kever.

A leány pedig még azután is ott maradt Mihály kebléhez tapadva.