A három kalandos1) és az öt bagdádi nő története.

A három kalandos1) és az öt bagdádi nő története.

(Az Ezeregy éj meséiből.)

Élt Bagdád városában, Harun Arresid kalifa idejében, egy teherhordó, ki alacsony és fáradságos foglalkozása mellett is vidám kedvű és szellemes ember volt.

Egy reggel, amint kosarával a piacon álldogált, gyönyörű szép termetű, selyem fátyolos nő lépett hozzá s mondta nyájasan:

– Jer és kövess a kosaraddal.

A hordár, a jó kereset reményében, nagy örömmel követte a nőt.

Csakhamar egy elzárt kapu előtt állott meg a nő, kopogtatott, mire kinyílt a kapu. Egy hosszú fehér szakállú ember állott a kapuban, annak a nő pénzt adott, az öreg ember pedig szó nélkül egy nagy korsó finom bort adott át.

– Tedd a kosárba, – mondotta a nő a hordárnak.

Aztán egy gyümölcsös- és virágosboltba mentek, hol a nő különféle fajta almát, körtét, narancsot, citromot, mirtust, liliomot, jázmint s mindenféle illatos virágot vásárolt. Innét a mészárszékre mentek, hol huszonöt font húst vettek, aztán mentek tovább s össze-visszavásárolt a nő uborkát, borecetet, diót, mogyorót, mandulát s mindenféle süteményt.

– Na, asszonyom, – mondotta a hordár, mikor a kosár szinültig telt, – ha előre tudom, hogy ennyi mindent vásárol, lovat, vagy még inkább tevét hoztam volna magammal.

A nő nevetett a hordár tréfás mondásán, de nem szólt semmit, csak intett, hogy kövesse. Még sok mindenféle apróságot összevásárolt, aztán egy pompás palota előtt állottak meg, melynek a kapuja elefántcsont volt. A nő kopogtatott a kapun, s hát azt egy olyan szép nő nyitotta ki, amilyen szépet a hordár még nem látott. A feje szédült, a szeme káprázott a nagy gyönyörűségtől: tiszta csuda, hogy a kosarat ki nem borította.

A kapun belől nagy előcsarnokba léptek, onnét széles udvarba, melyet nyílt erkély vett körül s a fényes palota több pompás szobájába nyílt. Az udvar hátsó felében pazarul díszített emelvényen színarany trón állott, melynek ébenfa oszlopait ritka nagyságú gyémántok és gyöngyök ékesíték. És be volt húzva ez a trón művészi munkájú, vörös arany himzésű atlasszal. És volt az udvar közepén egy nagy fehér márványmedence, abban kristálytiszta víz, mely aranyozott oroszlánszájból zubogott le.

Nem győzött eleget csodálkozni a hordár ezen a rengeteg pompán, de még csak akkor állott el igazán szeme-szája, mikor a harmadik nőt látta meg, aki a trónon ült. Ez még a másodiknál is szebb volt! Mindjárt látta azt is, hogy a három között ez a legelőkelőbb, mert a másik kettő nagy tiszteletet mutatott iránta. Ennek a nőnek Szobeida volt a neve; annak, aki ajtót nyitott, Szafia; annak, aki a piacra járt, Amina. Amint beléptek az udvarra, mindjárt mondta Szobeida a másik kettőnek:

A szeme káprázott a nagy gyönyörűségtől.

– Ej, ej, kedves nővéreim, nem látjátok, hogy ez a becsületes ember roskadozik a teher alatt? Vegyétek le a kosarat róla.

Amina és Szafia megfogták a kosarat, segített Szobeida is, s letették a földre. Aztán a kosár kiürítéséhez láttak s mikor ezzel elkészültek, Amina gazdagon megajándékozta a hordárt. Meg volt elégedve a hordár a pénzzel, akart is távozni, de csak állott, állott egy helyben s gyönyörködött a három leány szépségében. De nemcsak gyönyörködött, hanem csudálkozott is. Azon csodálkozott, hogy az egész házban egy férfi nem sok, annyit sem látott. Pedig az a sok minden jó, amit ide cipelt, arra vallott, hogy valami nagy dínom-dánomra készülnek itt.

Szobeida eleinte azt hitte, hogy ki akarja magát pihenni a hordár, de mikor látta, hogy igen sokáig álldogál ott, megkérdezte:

– Mire vársz még? Nem kaptál talán elég pénzt?

– Nagyságos asszony, – felelt a hordár, – nem azért álldogálok itt. Gazdagon megfizették a fáradságomat. Jól tudom én azt, hogy illetlenség részemről, mikor tovább maradok itt, amint illenék, de ne vegyék rossz néven, ha csudálkozom, hogy három ily szép nő mellett egyetlen férfit sem látok. Az asszonyi társaság férfi nélkül épp oly szomorú, mint a férfitársaság asszony nélkül.

De még egyebet is mondott a hordár. Figyelmeztette a szép asszonyokat a bagdádi közmondásra: »Csak úgy esik jól az étel, ha négyen ülnek az asztalnál s ott van csak igazi vidámság, hol hegedű, lant, citera és hárfa muzsikál együtt.«

Az asszonyok nevettek a hordár beszédén, de Szobeida csakhamar elkomolyodott s mondta:

– Egy kissé tolakodónak látszol, kedves barátom, s bár nem érdemled meg, hogy felvilágosítsalak, tudd meg mégis, hogy mi hárman testvérek vagyunk, s a világtól elvonultan élünk. Nagy okunk van rá, hogy senki be ne tolakodjék a mi titkunkba, mert jól mondja egy híres író: »Őrizd meg a titkodat és ne fedd fel senkinek. Ha felfeded, nem vagy többé annak ura. Ha saját kebled nem őrizheti meg a titkodat, kívánhatod-e, akire bíztad, annak a keblétől, hogy megőrizze azt?

– Szép asszonyok, – mondotta a hordár, – én alacsony sorsú ember vagyok, de azért tőlem telhetően műveltem a lelkemet mindenféle tudós könyvek olvasásával. Azt olvastam egy könyvben: »Csak az olyan emberek előtt kell elrejtenünk a titkunkat, akikről nyilvánvaló, hogy bizalmunkkal visszaélnek; de aggodalom nélkül rábízhatjuk az értelmes emberekre, kikről bizonyosak vagyunk, hogy megőrzik azt.« A titok nálam ép oly biztosságban van, mintha kamarában volna, melynek ajtaja bezárva s a kulcsa elveszett.

Szobeida most már jól látta, hogy mi a hordár kívánsága: szeretne ott lenni a készülő lakomán. Mondta hát neki:

– Kedves barátom, tudod, hogy nagy lakomára készülünk, s azt is tudod bizonyára, hogy nem vehetsz részt abban, mivelhogy nem vagy rá hivatalos.

– S nem hallottad ezt a mondást, tette hozzá a szép Szafia, hogy: ha hoztok, esztek, ha nem hoztok, a nagy semmivel elmehettek?

A hordár nagy szégyenkezve éppen indulóban volt, mikor megszólalt a szelid Amina:

– Kedves nővéreim, engedjétek meg, hogy itt maradhasson ez a szegény ember. Amint láthatjátok, okos és vidám kedvű ember. Az ő érdeme, hogy oly gyorsan bevásároltam, s közben elmés és bölcs mondásaival pompásan mulattatott.

A hordár nagy örömében térdre borult Amina előtt, megcsókolta a földet a nyájas szavú nő lába mellett, majd felkelt s mondá a három szép nőnek:

– Ha megengeditek, hogy itt maradjak, ne féljetek attól, hogy kegyességetekkel visszaélek, ellenkezően: a ti legalázatosabb rabszolgátokként viselem magamat.

– Jól van, – mondotta Szobeida, – itt maradhatsz, de figyelmeztetlek, hogy az illendőség szabályait szigorúan meg kell tartanod.

Közben Amina gyorsan asztalt terített, tele rakta az asztalt drága ételekkel és italokkal, aztán mind a három asszony asztalhoz ült és maguk mellé ültették a hordárt is. Az első falat után Amina bort töltött egy pohárba, kihajtotta, aztán arab szokás szerint újra töltött, azt átadta Szobeidának, utána egy másik poharat Szafiának, ezek is kihajtották a bort, végül a hordárnak töltött, ki egy szép verset köszöntött rájuk s úgy hajtotta ki a bort.

Az asszonyok vidám kedvre derültek s már alkonyodott és még mindíg az asztalnál ültek. Akkor Szafia felállott az asztal mellől s mondta a hordárnak:

– Kelj fel és menj. Itt az ideje, hogy eltávozzál.

– Ó, szép asszonyok, hová menjek én most? A bor úgy elgyengített, hogy nem találnék haza. Engedjétek meg, hogy itt maradjak, míg magamhoz térek.

– Igaza van ennek a jó embernek, – mondotta Amina. – Hadd maradjon itt s töltse velünk az estét.

– Hát jó, maradj itt, – mondotta Szobeida a hordárnak, – de csak azzal a feltétellel, hogy bármit látsz és hallasz, egy szót sem szabad szólanod. Nem szabad megkérdezned, hogy ez vagy az miért történt így vagy úgy, mert ha kérdezni találsz, olyat hallasz tőlünk, amitől örök időkre elmegy a kedved a kérdezősködéstől.

Mondotta a hordár:

– Szép asszonyok, igérem és fogadom, hogy a nyelvem mozdulatlan marad, a szemem pedig tükör lesz, mely semmit sem tart meg abból, amit befogad.

– Hogy azt ne hidd, – mondotta Szobeida, – mintha éppen most állapítottuk volna meg ezt a házirendet, ime, nézd, mi van felírva belül az ajtó fölé.

A hordár az ajtó fölé nézett. Az volt oda írva nagy arany betűkkel:

»Aki oly dolgokról beszél, amelyek nem tartoznak rája, olyat hall, ami nem tetszik majd neki.«

E közben Amina feltálalta a vacsorát s újra mind a négyen asztalhoz ültek. Ettek, ittak, daloltak, tréfáltak, szóval a legvidámabb kedvben voltak, mikor egyszerre csak kopogtattak az ajtón. Szafia, mert hogy az ő kötelessége volt az ajtónyitás, gyorsan az ajtóhoz szaladott, kinyitotta, aztán kevés idő mulva visszatért s jelentette a nővéreinek:

– Tudjátok-e, kik állanak az ajtó előtt? Három kalandos. Bocsássuk be őket, mert a kalandosok, amint tudjátok, elmés, vidám kedvű emberek, s bizonyára fognak mulattatni minket ma este. Aztán ezeknek a kalandosoknak az arcuk is igen érdekes. Mind a három vak a bal szemére, s fejük, szakálluk és szemöldökük le van borotválva. Azt mondják, hogy most érkeztek Bagdádba, ma vannak itt először s mert nem tudják, hol találhatnának szállást, találomra kopogtattak itt. Kérve-kértek, könyörögtek, hogy könyörüljünk rajtuk, adjunk szállást éjszakára, akárhol meghuzódnak, csak fedél alatt legyenek.

Szobeida és Amina egy ideig haboztak, aztán végre is beleegyeztek, de lelkére kötötték Szafiának, hogy figyelmeztesse őket a házirendre és olvastassa el velök, ami az ajtó fölé van írva.

Szafia ajtót nyitott, a kalandosok beléptek, mélyen meghajlottak az asszonyok előtt, azok meg fogadták nyájasan, kedvesen és mindjárt asztalhoz ültették őket. Ettek, ittak a kalandosok, csakhamar vidám kedvre derültek, aztán flótát meg tamburát kértek, azon mindenféle vidám dalokat játszottak, az asszonyok daloltak és közbe-közbe nagyokat nevettek. Mikor azonban éppen leghangosabbra vált a jókedv, ismét kopogtattak az ajtón. Maga Harun Arresid kalifa volt, aki ily késő este kopogtatott. A kalifának ugyanis az volt a szokása, hogy éjjelenként álruhába öltözött, bejárta a várost, hogy lássa, nem töri-e meg a rendet s csendet valaki. Vele volt ez alkalommal Giafár is, a nagyvezír és Meszrur, a palotaőrök főnöke. Mind a hárman kereskedőnek voltak öltözve. Mikor a szép asszonyok palotájához értek s hallották a víg muzsikaszót, dalolást és hangos nevetést, mondotta a kalifa a vezírnek:

– Eredj, kopogtass ennek a háznak az ajtaján. Be akarok menni, hadd lám, mi történik odabent.

A vezír kopogtatott, Szafia az ajtót kinyitotta.

– Nagyságos asszony, – mondotta a vezír mélyen meghajolva, mi hárman musszuli kereskedők vagyunk, s vagy tíz nappal ezelőtt drága portékákkal jöttünk ide. Ma este egy kereskedőnél voltunk vacsorán, nagy kedvünk kerekedett, énekeltünk, muzsikáltunk, nagy lármát csaptunk, aztán egyszerre csak jöttek az éjjeli őrök, a társaság egy részét letartóztatták, mi valahogy megugrottunk, de mert nem ismerjük a járást ebben a városban, félünk, hogy ránk találnak és letartóztatnak. Arra kérjük nagyságodat, adjon szállást nekünk ma éjszakára.

Szafia jól szemügyre vette a vezírt és két társát, s mert látta, hogy nem közönséges emberek, azt tanácsolta nővéreinek, hogy adjanak szállást ezeknek is. Szobeida egy kicsit húzódozott, de végre engedett, s bebocsátották a kereskedőket is.

A kalifa és társai igen udvariasan üdvözölték az asszonyokat és a kalandosokat. Épp oly udvariasan fogadták az asszonyok is az állítólagos kereskedőket.

– Isten hozott, – üdvözölte őket Szobeida, – de ne vegyétek rossz néven, ha valamire figyelmeztetlek. Bármit láttok és hallotok itt, nem szabad kérdeznetek az okát és nem szabad beszélnetek oly dolgokról, amihez nincs közötök.

– A te szavad parancs, – mondotta a vezír. – – Nem vagyunk mi sem erkölcsbírák, sem elméskedő, kíváncsiskodó emberek. Más ember dolgába nem elegyedünk.

Most már mindnyájan asztalhoz ültek s folytatták a vígadozást. Míg a vezír az asszonyokat mulattatta, a kalifa nem győzte eléggé csudálni az asszonyok szépségét, bájosságát, jókedvét és elmésségét. És feltünt neki a három kalandos is s igen szerette volna megkérdezni tőlük, hogy miért éppen a bal szemére vak mind a három, de hát nem volt szabad kérdezősködnie. Feltünt neki a ház pompás, fényes berendezése is, s gyanakodott, hogy vajjon nincs-e varázslat ebben a szertelen nagy, tündéri ragyogásban.

Vacsora végeztével a kalandosok táncra perdültek, mikor aztán a táncnak vége volt, Szobeida felkelt az asztal mellől, kézen fogta Aminát és mondta neki:

– Jer, hugom, tegyük azt, amit tenni szoktunk. Vendégeink jelenléte ebben nem akadályozhat meg.

Amina gyorsan leszedett az asztalról minden edényt, Szafia meg a bútorokat rakta helyére, aztán megkérte a kalandosokat, hogy üljenek a szófára, oldalt, a kalifát és társait pedig, hogy a terem másik oldalán foglaljanak helyet. – Te meg, – szólt a hordárnak, – majd segítesz nekünk.

Amina most egy széket tett a terem közepére, aztán benyitott egy oldalszobába és intett a hordárnak, hogy kövesse. A hordár utána ment s csakhamar két kis fekete kutyával jött vissza. Mind a kettőnek lánc volt a nyakán, s erős ostorcsapások nyoma látszott a testükön. Szobeida, ki a kalandosok és a kalifa közt ült, most felállott, s mondá nagyot sóhajtva: – és most teljesítsük kötelességünket! Azzal felgyűrte az ujját könyökig, elvette az ostort Aminától, aztán intett a hordárnak, hogy az egyik kutyát adja oda Aminának, a másikat vezesse őhozzá.

A hordár teljesítette a parancsot, s a kis kutya, amint Szobeidához közeledett, reszketve, könyörögve emelte rá a szemét. De Szobeida nem törődött ezzel, lélekzete fogytáig ütötte, verte a kutyát, mikor aztán nem bírta tovább, ledobta az ostort, a kutyát előlábánál fogva felemelte, végtelen szomorúsággal néztek egymásra és sírtak mind a ketten. Végül Szobeida elővette zsebkendőjét, letörölte a kutya könnyét és megcsókolta.

»És most teljesítsük kötelességünket!« – mondá Szobeida.

– Most eredj, – szólt a hordárnak, – vezesd vissza a helyére és hozd ide a másikat.

A hordár elvezette a megkorbácsolt kutyát, aztán odavezette a másikat és Szobeida ezzel is éppen úgy tett, mint az elsővel: kegyetlenül megverte, aztán megcsókolta.

A kalandosok, nemkülönben a kalifa és társai szörnyen csodálkoztak Szobeida különös eljárásán. Főként azt nem értették, hogy elébb megveri, azután pedig megcsókolja ezeket a muzulmánok hite szerint tisztátalan állatokat. Roppant kiváncsiak voltak valamennyien ennek a furcsa dolognak a magyarázatára, különösen a kalifa majd meghalt a kiváncsiságtól, intett is mindegyre a vezírnek, hogy kérdezze meg, de a vezír visszaintett, hogy még nincs itt annak az ideje.

Szobeida most leült a kalifa mellé, s egy ideig hallgatott az egész társaság. Akkor Szafia a terem közepére állított székre ült s mondta Aminának:

– Kedves nővérem, állj fel. Jól tudod, hogy mit akarok mondani.

Amina bement egy másik oldalszobába, onnan egy ládácskát hozott ki, mely sárga arannyal és zöld selyemmel gazdagon hímzett atlasszal volt bevonva. Odament Szafiához, kinyitotta a ládácskát, abból egy lantot vett elé s azt átnyujtotta neki. Szafia kezébe vette a lantot, játszani kezdett rajta s az elválás fájdalmairól oly végtelenül szomorú dalt énekelt, hogy a kalifa is, a többiek is mélyen megindultak hallatán. Mikor a dalt bevégezte, átadta a lantot Aminának s mondta neki: – nesze, játszál és dalolj te, az én hangom nem bírja tovább.

Amina szintén a válás fájdalmáról dalolt megható dalt s annyira átérezte, amit dalolt, hogy valósággal kimerült belé. Mondta is Szobeida:

– Csodát műveltél, édesem. Lám, mindnyájan látják, hogy érzed a fájdalmat, mit kidaloltál.

De Amina nem hallotta a dicsérő szavakat, annyira fel volt indulva, hogy lélekzete elállott, keblén és nyakán magánkívül szakította fel a ruhát s ím, keble és nyaka tele volt beforrott sebekkel. Mind a hányan voltak, borzadva néztek a szép asszonyra, kinek testét szörnyen eléktelenítették a sebek, Amina pedig nagy felindultságában elalélt…

Míg Szobeida és Szafia nővérüket élesztgették, azt mondta egyik kalandos:

– Ha tudom, hogy ilyen borzalmas színjátékot kell végignéznünk, inkább a szabad ég alatt háltam volna!

A kalifa magánkívül fordult a kalandosokhoz:

– Mi ez? Mit jelent ez?

– Uram, – felelte az egyik kalandos, – mi sem tudunk többet, mint ti.

– Hogyan? – kérdezte a kalifa, – hát ti nem háziak vagytok?

– Nem, uram, mi sohasem voltunk ebben a házban. Előttetek néhány perccel jöttünk ide.

Most a hordárt szólította meg a kalifa, de ez sem tudott többet, mint ők. Akkor azt mondta a kalifa:

– Halljátok, mi itt heten vagyunk férfiak és csak három asszonnyal van dolgunk: kérjünk felvilágosítást tőlük. Ha vonakodnának, majd kényszerítjük rá.

De a nagyvezír nem helyeselte a kalifa tanácsát. Aztán félre vonta s mondta neki:

– Uram, mindjárt virrad, légy hát türelemmel. Holnap majd elfogatjuk őket s akkor megtudod a valóságot. Most nem illenék erőszakoskodnunk. Ne feledd, uram, milyen szívesen fogadtak, mikor azt hitték, hogy veszedelemben vagyunk.

Beszélhetett a vezír, a kalifa nem tudta legyőzni kiváncsiságát, visszament a társasághoz, s mert egyik kalandos sem mert vállalkozni a kérdezésre, a hordárt kezdette biztatni. E közben Aminát magához térítették s Szobeida a társasághoz ment.

– Hát ti miről beszélgettek? – kérdezte Szobeida.

– Nagyságos asszonyom, – felelt a hordár, – ezek az urak azt szeretnék tudni, hogy ha már megkorbácsoltad a két kis kutyát, miért sírtál velök és miért csókoltad meg? És elájult nővérednek miért van teste sebekkel borítva? Im, ez az, amire megkértek, hogy nevökben kérdezzem meg tőled.

– Igaz, – kérdezte Szobeida a kalifát és a többieket, – hogy megbíztátok ezt az embert ezzel a kérdéssel?

A nagyvezír kivételével mind igennel válaszoltak.

Mondta most Szobeida:

– Mikor ide beléptetek, figyelmeztettelek, hogy semmit sem szabad kérdeznetek, bármit láttok és hallotok. És figyelmeztettelek a kiváncsiskodás kellemetlen következéseire is, ugyebár? Megszegtétek a szavatokat, hát bűnhődjetek érte.

Míg ezt mondta, nagyot toppantott a lábával, háromszor tapsolt a kezével és kiáltott:

– Lépjetek be!

Nyomban nyílt az ajtó s hét fekete, hatalmas, erős rabszolga lépett be, kezökben kard, aztán szó nélkül megragadták a hét férfit, földre dobták, a terem közepére hurcolták s nekikészültek, hogy a fejöket levágják.

Gondolható, hogy mely nagy volt a kalifa rémülete! Bezzeg megbánta, hogy nem fogadta meg a vezír tanácsát. Már mind el voltak készülve a halálra, mikor az egyik rabszolga megszólalt:

– Parancsoljátok, úrnőim, hogy levágjuk a nyakukat?

– Várjatok, – szólt Szobeida, – hadd kérdezek elébb tőlük valamit.

– Nagyságos asszonyom, – szakította félbe a halálra rémült hordár, – ne öless meg engem mások bűneiért. Én ártatlan vagyok, ezek a kalandosok a bűnösök. Ahová csak belépnek ezek, mindenüvé szerencsétlenséget visznek. Ó, nagyságos asszonyom, ne büntesd hát az ártatlant a bűnösök miatt. Gondold meg, hogy szebb dolog megkegyelmezni egy nyomorultnak, mint letiporni azt.

Szobeida nagy haragja mellett sem állhatta meg, hogy ne nevessen a hordár jajveszékelésén. Nem törődött tovább a hordárral, a többiekhez fordult.

– Még egy pillanatig meghagyom az életeteket. Mondjátok meg, kik vagytok. Nem hihetem, hogy előkelő emberek vagytok, mert ha azok volnátok, nem szegtétek volna meg a szavatokat.

A kalifa abban a reményben, hogy, ha megmondják, kik s mik ők, Szobeida nem meri megöletni, halkan odaszólt a vezírnek, hogy mondja meg, kik s mik ők. De az okos és elővigyázatos vezír nem teljesítette ura parancsát, mert tudta, hogy nagy gyalázat lesz a kalifára, ha nyilvánosságra kerül ez a dolog. Különben is nem lett volna ideje erre, mert Szobeida már a kalandosokhoz fordult, s megkérdezte, hogy nem testvérek-e.

– Nagyságos asszonyom, – válaszolt az egyik kalandos, – csak a foglalkozásunk tesz testvérekké.

– Félszeműnek születtetek? – kérdezte Szobeida.

– Nem, – válaszolt a kalandos, – én egy ritka érdekes kalandban vesztettem el a szememet. Hogy aztán szerencsétlenül jártam, leborotváltattam a hajamat, szakállamat és szemöldökömet s azóta kalandos ruhában járom a világot.

Szobeida most a másik két kalandost is megkérdezte s ezek is azt felelték, mit az első, de az egyik még hozzátette:

– Nem vagyunk közönséges emberek, mind a hárman királyfiak vagyunk s ma este ismerkedtünk meg egymással.

E szavakra egy kissé csillapodott Szobeida haragja, s szólt a rabszolgáknak, hogy álljanak félre, de azért csak maradjanak a teremben.

– Most pedig, – fordult Szobeida a kalifához s mind a többihez, – aki elmondja az élete történetét s azt, hogy mi vezette ide, annak nem lesz semmi bántódása, mehet szabadon, de nem fogom kímélni azt, ki e parancsomnak nem engedelmeskedik.

A három asszony leült a szófára, a kalifa és a többiek szembe velök a szőnyegre s elsőnek a hordár kezdett beszélni.

– Nagyságos asszonyom, te jól tudod, hogy mi vezetett engem ide. Nagyságod nővére megszólított a piacon, én meg követtem mindenüvé, ahol vásárolt. Alig bírtam a kosarat, annyi mindent hoztam ide, aztán nagyságod kegyesen megengedte, hogy itt maradjak, amiért mindig hálás leszek. Ennyi az én történetem.

– Megkegyelmezek neked, – mondotta Szobeida, – mehetsz, s többé ne lássalak.

Ám a hordár szerette volna hallani a többiek történetét s kérésére Szobeida megengedte, hogy ott maradjon.

Most az egyik kalandos kezdett beszélni s a következő történetet mondta el:

Az első kalandos története.

– Nagyságos asszonyom, – kezdé az első kalandos, – amint már hallottad, én királyfinak születtem. Volt az apámnak egy testvére, aki a szomszéd országnak volt a királya, s ennek volt egy fia és egy leánya. A fiu egykorú volt velem. Mikor a nevelésem befejeződött, rendszerint minden esztendőben egyszer meglátogattam a nagybátyámat s az udvarában töltöttem egy-két hónapot. A fiatal herceg és köztem szoros barátság szövődött, de az utolsó látogatásom alkalmával a rendesnél is nagyobb melegséggel fogadott. Ebéd után, mikor csak ketten voltunk, azt mondta nekem:

– Kedves rokon, tavaly óta, hogy utolszor láttalak, titokban egy házat építettem, melyet ma megmutatok neked, elébb azonban meg kell esküdnöd, hogy soha e titkomat el nem árulod.

Habozás nélkül megesküdtem, ő meg néhány pillanatra eltávozott, aztán egy rendkívül szép nővel tért vissza. Nem mondta, hogy ki a nő, én meg nem kérdeztem.

– Kedves rokon, – mondta a herceg, – kísérd el e nőt a temetőbe, ottan láttok majd egy újonnan épült kupolás síremléket, az ajtaja nyitva, lépjetek be és ott várjatok rám, azonnal utánatok megyek.

Szó nélkül nyujtottam karomat a nőnek s a hold világa mellett elsétáltunk a temetőbe, ott a síremléket megtaláltuk és beléptünk a nyitott ajtón. Csakhamar jött a herceg is. Egy korsó vizet, egy kapát és egy zsák gipszet hozott magával. A kapával széthányta az épület közepén levő sírt, eltakarította a földet, mely alatt egy csapóajtó volt. E csapóajtó alá volt rejtve a sírbolt. Felemelte a csapóajtót s alatta egy csigalépscő felsőfokait pillantottam meg. Most a herceg a nőhöz fordult s mondta neki:

– Asszonyom, itt a lejárat ahhoz a helyhez, amelyről beszéltem.

A nő leszállott a lépcsőn, s ugyanakkor így szólt hozzám a herceg:

– Kedves rokon, hálásan köszönöm a fáradságodat, Isten veled!

– Mit jelent ez? – kérdeztem én megdöbbenve.

– Elégedj meg annyival, amennyit láttál, – mondta ő, – visszamehetsz azon az úton, amelyen jöttél.

Mit tehettem, visszamentem a palotába s reggel azt hittem, hogy álom volt mindaz, amit tegnap este láttam. De nem sokáig tartott ez az állapotom, átküldöttem a szolgát a herceg lakosztályába, hogy nézze meg, itthon van-e. Csakhamar jött a szolga s jelentette, hogy a herceg nem hált itthon, nagy az ijedelem, s keresik mindenfelé. Én, természetesen, az esküm miatt nem mondhattam meg, hogy hol keressék, de titokban kisiettem a temetőbe. Kerestem a herceg síremlékét, de csak most, a nap világa mellett, vettem észre, hogy egy egész sereg, a hercegéhez hasonló síremlék van. Egész nap kerestem, nem találtam. Kerestem másnap, harmadnap, negyednap, hiába. Megjegyzem, hogy nagybátyám épp ekkoriban ment vadászatra, még pedig hosszabb időre, nekem meg haza kellett mennem, de mielőtt útrakeltem, a minisztereknek erősen lelkére kötöttem a herceg keresését, ám eskümhöz híven, útba nem igazítottam őket.

Mikor visszatértem az apám udvarába, a palota ajtajában egy sereg katona állotta utamat.

– Mi ez? – kérdeztem meglepődve.

– Herceg, – felelt a tiszt, – a hadsereg atyád helyett, akit megöltek, a nagyvezírnek hódolt meg, téged meg az új király nevében fogságra vetlek.

Mindjárt megfogtak a katonák és egyenest az új király elé vezettek. Képzelhetitek az én fájdalmamat! Az új király halálosan gyűlölt engem. Gyűlölete onnan eredt, hogy gyermekkoromban játéknyilammal véletlenségből kilőttem az egyik szemét. Hiába kértem tőle bocsánatot, színleg ugyan megbocsátott, de valójában nem. Most, hogy hatalmában voltam, dühös vadként ugrott reám s ujjaival kitépte a bal szememet. De még ezzel nem elégedett meg, ládába záratott, kivitetett a pusztára s megparancsolta a hóhérnak, hogy vágja le a fejemet és hagyjon ott madarak prédájának. Ám a hóhér kegyelmesebb volt a királynál s szabadon eresztett, miután megfogadtam, hogy elhagyom az országot s többé nem térek vissza. Csak éjjel mehettem, nappal rejtőzködtem, így jutottam el a nagybátyám városába. Nagybátyám, mikor elbeszéltem a szomorú esetet, fájdalmasan kiáltott fel:

– Ó, jaj, hát nem volt elég, hogy a fiamat elveszítettem! Meg kellett érnem drága testvérem halálát is, téged meg ily szánalmas állapotban kell látnom!

Aztán elkeseregte, hogy tűvé tették az egész országot, de hasztalan, nem találják az ő kedves fiát. Megesett a szivem a szerencsétlen apán, meg kellett szegnem titkomat.

– Kedves öcsém, – mondta bátyám, miután mindent elbeszéltem, – most már van némi reményem, hogy megtalálom őt. Tudom, hogy síremléket épített s tudom, hogy körülbelül mely tájon. De mert titokban építette s te megesküdtél, hogy nem árulod el, csak mi ketten menjünk a temetőbe, senki se tudjon erről.

Volt erre egyéb oka is, de azt előttem is elhallgatta. Mindjárt kitünik, hogy miért.

Álruhába öltöztünk s a kertajtón át úgy mentünk a mezőre. Szerencsésen eljutottunk a temetőbe, megtaláltuk a síremléket, bementünk, a csapóajtót nagy üggyel-bajjal felemeltük, aztán lementünk vagy ötven lépcsőn. Egy előszobába jutottunk, onnét egy nagy terembe, melyet több örökmécses világított meg. Az ajtóval szemben egy magas emelvény volt, annak a közepén elfüggönyözve kettős koporsó: ebben feküdt a herceg és az a nő, kit én vezettem volt ide. És halljátok csak, mind a kettőnek a teste szénné volt égve!

Borzasztó volt e látvány, de még borzasztóbb, amit most hallottam. A király, miután kisírta magát a holttestek felett, mondta nekem:

– Tudj meg mindent, fiam. A nő, kinek holtteste a fiamé mellett fekszik, az én drága szép leányom. Te nem ismerted őt, hisz évek óta szigorú fogságban tartottam. Férjhez mehetett volna a legelőkelőbb királyfiakhoz, de nem használt sem szép szó, sem parancs, minden kérőt elutasított. Annyira szerette a testvérét, hogy képtelen volt megválni tőle. Már gyermekkorában úgy összeforrott a szíve a testvére szívével, hogy nem egyszer mondta: meghalna, ha nem láthatná őt. Akkor csak mosolyogtam e beszéden, de az idő csak nevelte a testvéréhez való ragaszkodást s bár majd megszakadt a szívem, kénytelen voltam elzáratni, hogy ne láthassák egymást. Most már érted, hogy a fiam miért építette e sírboltot. Csak arra várt, hogy hosszabb időre eltávozzam hazulról, kiszabadította hugát a fogságból, idehozta e sírboltba, hogy ha már nem láthatják egymást, együtt haljanak.

Szörnyű lelkiállapotban jöttünk el a sírboltból, sírtunk mind a ketten. Mikor aztán a palotába visszaértünk, mondta nekem a király:

– Édes öcsém, én elvesztettem a fiamat, te elvesztetted atyádat és országodat, fiam helyett te leszel a fiam.

Alig mondta ezt a király, kivülről rettenetes lárma zajlott be a palotába. Harsogtak a trombiták, peregtek a dobok, s az ablakon át a sűrű porfellegben is láthattuk, hogy egy nagy sereg közeledik a palota felé. Ugyanaz a nagyvezír állott a sereg élén, aki az apám országát elvette, s most, íme, a nagybátyám országára tört. Minthogy a rendes palotaőrökön kívül éppen ekkor más katonaság nem volt a városban, az ellenség könnyen bánt el velünk. Nagybátyám hamar elesett az egyenlőtlen viadalban, én magam küzdöttem még egy ideig, mikor aztán láttam, hogy minden hiábavaló, nagy nehezen kimenekültem a palotából s a városban nagybátyám egyik hű emberénél húzódtam meg estig, ott a hajamat, szakállamat és szemöldökömet leborotváltam, kalandosruhát vettem magamra, s így hagytam el a várost. Úttalan utakon bolyongva értem a dicső és híres Harun Arresid birodalmába s elhatároztam magamban, hogy idejövök Bagdádba és a nagy fejedelem lába elé vetem magamat, kinek nemes szívét dicsérik, dicsőítik mindenütt. Ha meghallja az én szomorú esetemet, bizonyosan védelmébe fogad. Ma este érkeztem a városba, az utcán ismerkedtem meg e két szerencsétlen társammal, s mert már késő volt, szállást nem találtunk, így kopogtattunk e ház kapuján. Ime, nagyságos asszonyom, ez az én történetem.

– Elég, – mondá Szobeida, – meg vagyok elégedve, mehetsz, amerre akarsz.

A kalandos azonban megkérte Szobeidát, hogy itt maradhasson és meghallgathassa társai történetét. Szobeida megengedte.

A második kalandos története.

– Nagyságos asszony, – kezdette a második kalandos, – atyám, a király, minthogy nem közönséges tehetséget látott bennem, országának leghíresebb tudósait és művészeit rendelte udvarába s ezekre bízta nevelésemet. Gyorsan megtanultam olvasni és írni, betéve tudtam a koránt, mely a mi hitünk tanításait, imádságait és törvényeit tartalmazza, s hogy alaposabban megismerjem, elolvastam a leghíresebb íróknak a koránt magyarázó könyveit. Emellett tanulmányoztam a történelmet, a széptudományokat, olvastam a költőket, szóval: semmit el nem hanyagoltam. Különösen szerettem az arab nyelv írásjegyeit s oly tökéletesen elsajátítottam a szépírást, hogy az ország leghíresebb szépírómestereit is felülmúltam ebben. Nagy képességeimnek Indiába is híre ment s India hatalmas királya kiváncsi lett rám. Követeket küldött az atyámhoz, hogy engedjen el engem az udvarába. Atyám igen örült a hatalmas fejedelem barátságának, s én csakhamar útra keltem, de az út hosszúsága miatt csak kevés számú kísérettel.

Már egy hónapja voltunk úton, mikor egyszerre csak sűrű porfelleg kerekedett, s a porfellegből nagy hirtelen ötven fegyveres lovas ugratott elénk. Mindjárt láttuk, hogy rablókkal állunk szemben s mert kevesen voltunk, nem szálltunk harcba velök, hanem egyenesen megmondtuk, hogy az indiai király emberei vagyunk. Azt hittük, hogy nem bántanak, de keservesen csalódtunk.

– Mi nem vagyunk az indiai szultán alattvalói, ordították a rablók s azzal körülfogtak minket.

Védtem magamat, amíg lehetett, de mikor láttam, hogy kísérőim mind elestek, megsarkantyúztam lovamat. Szegény lovam nehéz sebektől vérzett, nem sokáig bírta a vágtatást, s holtan esett össze. Körülnéztem, de senkit sem láttam közelemben. A rablók a zsákmányon osztozkodtak, nem törődtek velem. Egyedül voltam hát, sebesülten, kimerülten, idegen országban. Bekötöztem különben nem veszedelmes sebeimet, aztán nekivágtam a pusztának. Egyszerre egy hegynek az aljába értem s ott egy barlangot vettem észre. Bementem a barlangba és ott háltam. Éhségemet útközben szedett gyümölccsel csillapítottam.

Másnap reggel útnak eredtem, de teljes egy hónapi vándorlásomban sehol sem találtam oly helyet, ahol megállapodhattam volna. Végre egy nagy városba értem, melynek vidékén örök tavasz virult. Nyomorúságos állapotban voltam. Arcom, kezem, lábam a hosszú vándorlásban feketére sült, csizmám szétszakadt, ruhám lerongyolódott. Bementem egy szabóhoz, ki elég szívesen fogadott, még le is ültetett, miután szavaimból észrevette, hogy nem vagyok műveletlen ember. Megkérdezte ki vagyok, honnét jövök, s én elmondtam mindent, ami velem történt.

– Amit nekem elbeszéltél, – mondta a szabó, – el ne beszéld másnak, mert ennek az országnak a királya nagy ellensége a te apádnak, s ha megtudja, hogy itt vagy, újabb baj érhet.

Nem kételkedtem a szabó őszinteségében, amint a királyt megnevezte, hiszen eleget hallottam annak idején erről az ellenségeskedésről. A derék szabó ennem adott, sőt azt is megengedte, hogy néhány napig, míg magamhoz térek, nála maradjak. Mikor aztán ismét erőre kaptam, megkérdezte, hogy értek-e valami mesterséghez. Elmondtam, hogy több nyelvet ismerek, s különösen az írásom igen szép.

– A te tudományoddal – mondotta a szabó, – ebben az országban éhen halsz, nincs itt erre szükség. De látom, hogy erős ember vagy, azt tanácslom hát, hogy menj a szomszéd erdőbe, ott vágj tüzifát, azt a piacon megveszik s ebből tisztességesen megélhetsz.

Mit tehettem? Meg kellett fogadnom a tanácsot, ha nem akartam, hogy éhen haljak s hogy valaki rám ismerjen. A derék ember egy fejszét meg egy fűrészt vett nekem s én másnap reggel néhány favágó emberrel, kikkel a szabó megismertetett, kimentem az erdőbe. Még aznap egy jó csomó fát vittem a piacra s kaptam is azért egy fél aranyat. Csakhamar annyi pénzt szereztem, hogy a szabónak visszaadhattam a pénzt, mit reám költött.

Már egy éve mult, hogy így éltem, mikor egyszer jóval beljebb mentem az erdőbe, mint ahogy szoktam. Egy igen szép helyre találtam s ott munkának láttam. Amint egy fát gyökerestől kitéptem, egy vasgyűrűt pillantottam meg, mely egy szintén vas csapóajtóhoz volt erősítve. Eltisztogattam a földet róla, felemeltem s egy lépcsőt láttam alatta. Nem sokat gondolkoztam, lementem a lépcsőn s ím, ahogy a lépcső aljába értem, egy roppant nagy palota előtt álltam. Bementem a palotába s hát az oly világos volt, mintha csak szabad ég alatt állott volna. Szebbnél-szebb, csupa vert arany falu termeken mentem át, aztán egyszerre csak egy gyönyörűséges szép asszony jött szembe, de oly szép, hogy önkénytelen megállottam, minden egyebet elfeledtem, őt néztem, őt csodáltam csupán.

– Ki vagy te? – kérdezte a szép asszony, miután mélyen meghajlottam előtte. – Ember vagy szellem?

– Ember vagyok, asszonyom, feleltem én, – a szellemekhez semmi közöm.

– És hogy kerültél ide? Huszonöt esztendeje, hogy itt lakom s ez idő alatt még rajtad kívül embert nem láttam itt.

– Asszonyom, – mondtam én, – mielőtt a kíváncsiságodat kielégíteném, engedd meg, hogy hálát adjak a Mindenhatónak e váratlan találkozásért, mely megvigasztal engem nagy nyomorúságomban s talán téged is boldogabbá tesz, mint amilyen most vagy.

Azután elmondtam szerencsétlen esetemet és hogy hogyan kerültem e palotába.

– Elmondom én is neked az én szomorú történetemet, – szólt a szép asszony s amíg beszélt, hullott a könny hófehér arcára. – Bizonyosan hallottál a nagy Epitimaruszról, az Ébenfasziget királyáról. Ennek a királynak a leánya vagyok én. Atyám egy hercegnek szánt feleségül, aki rokonom volt, de éppen a lakodalom napján, mikor javában folyt a mulatság, egy gonosz szellem elrabolt engem. Mikor megragadott a gonosz szellem, elvesztettem eszméletemet s itt e palotában ébredtem fel. Sokáig vigasztalhatatlan voltam, de az idő és a kényszerűség megtörtek s lassanként beletörődtem sorsomba. Mindenem van, amit kívánok, ami csak egy hercegnőt megillet. A gonosz szellem minden tizedik nap meglátogat s ha eközben valamire szükségem van, csak egy talizmánt kell megérintenem és ő azonnal itt van. Négy napja, hogy utoljára itt volt, tehát ha kedved van rá, hat napig itt maradhatsz, vendégem lehetsz.

Mondanom se kell, hogy szívesen maradtam e kedves asszony társaságában. Illatos fürdőt csináltatott nekem s pompás, finom ruhába öltöztetett. Ah, mily jól éreztem magam a nyomorúságos élet után! Aztán gazdagon terített asztalhoz ültünk s én a finom boroktól felhevülten mondtam neki:

– Szép hercegnő, te itt élve el vagy temetve, jer velem és örülj ismét az igazi napvilágnak!

– Ne beszélj erről, – mondta a hercegnő mosolyogva. – A legszebb napvilág sem ér annyit nekem, mintha itt hat napot veled lehetek.

– Ezt a gonosz szellemtől való félelem mondatja veled, – szóltam én. – Én nem félek tőle, annyira nem, hogy darabokra töröm a talizmánját, aztán jöhet, szembe állok vele, ha még oly erős és félelmetes is.

De a hercegnő, ki előre látta, hogy mi fog történni, megeskettetett, hogy nem nyúlok a talizmánhoz.

– Mind a kettőnket elpusztítana, mondta ő. – Jobban ismerem én a szellemeket, mint te.

Hiába beszélt a hercegnő, a bor elvette az eszemet, ráléptem a talizmánra s darabokra tapostam.

Abban a pillanatban megremegett a palota, mintha össze akart volna omlani, rettenetesen dörgött, villámlott, majd vastag sötétség borult ránk. Fejemből egyszeribe elszállott a bor gőze s láttam, de már későn, hogy mely nagy oktalanságot cselekedtem.

– Mi ez, hercegnő!? – kiáltottam én.

– Jaj neked, – rémüldözött a hercegnő, magával nem is törődve, – véged van, ha nem menekülsz!

Megfogadtam a tanácsát, de nagy rémületemben ott hagytam a fejszét és a fűrészt.

Alig értem a lépcsőhöz, a gonosz szellem a palotában termett s rettentő haraggal kiáltott a hercegnőre:

– Mi történt? Miért hívtál?

– Véletlenségből, – mondta a hercegnő, – ráléptem a talizmánra, ennyi az egész.

– Hazudsz! – ordított a szellem. – Hát ez a fejsze meg ez a fűrész hogy kerül ide?

– Talán a nagy fergetegben te magad ragadtad fel valahol, anélkül, hogy észrevetted volna, – okoskodott a hercegnő.

Közben, míg hirtelen újra magamra szedtem a szegényes ruhát, hallottam a szellem gyalázkodó szavait, hallottam a kegyetlen ütéseket és hallottam a hercegnő szívszaggató jajgatását, s majd megszakadt a szívem amiatt, hogy ily nagy szerencsétlenségnek lettem az okozója. Feltámolyogtam a lépcsőn, a csapóajtót földdel befedtem, aztán visszatértem a városba egy csomó fával, mit úgy szedegettem össze, hogy nem is tudtam, mit csinálok.

A szabó igen megörült hazaérkezésemnek. Azt hitte a jó ember, hogy felismertek s bizonyosan véget vetettek nyomorult életemnek. Megköszöntem irántam való jóságát, de nem mondtam meg, hogy mi történt velem. Visszahúzódtam szobácskámba s ott búsultam magamban, de egyszerre csak bejött a szabó és mondta nekem:

– Uram, egy ősz öreg ember van itt, aki megtalálta a te fejszédet és fűrészedet. Társaidtól megtudta, hogy hol lakol s elhozta. Jer és beszélj vele, mert csak neked adja át.

Reszkettem egész testemben, mikor ezt hallottam, arcom elfehéredett. Még jóformán meg sem kérdezhette a szabó, hogy mi bajom esett, nyílt az ajtó és belépett az öreg ember a fejszével és fűrésszel. Mindjárt láttam, hogy a gonosz szellem áll előttem. De másként sem lehetett kétségem ebben, mert ő maga mondta menydörgő hangon:

– Szellem vagyok, a szellemek fejedelme, Iblisz leányának a fia. Nem a tied ez a fejsze? Hát ez a fűrész?

Nem tudtam felelni, annyira kihozott sodromból e szörnyűséges alak. De nem is volt időm a feleletre, mert hirtelen megragadott, kivitt a szobából, aztán egyszerre csak felszállott velem a magas levegőégbe, szállott szélsebesen, messze, messze, majd hirtelen leszállott a földre, nagyot toppantott, megnyilt a föld és egy pillanat mulva ismét ott voltam a hercegnő palotájában.

Ó, jaj, mit kellett látnom! Vérben fetrengett a hercegnő, inkább halt, mint élt, s arca könnyekben fürdött.

– Nem ez az ember volt itt? – ordított a szellem, miközben reám mutatott.

– Most látom először, – felelt a hercegnő alig hallhatóan.

– Nos, ha most látod először, nesze ez a kard s vágd le a fejét.

Ó, – mondta a hercegnő – hát azt én hogy tegyem, mikor meg sem tudom mozdítani a karomat? És ha volna is hozzá erőm, szabad megölnöm egy ártatlan embert?

– Ebből a vonakodásból is látom, – mondta a szellem – hogy bűnös vagy. És te, – fordult most hozzám, – nem ismered ezt a nőt?

– Hogyan ismerném, – mondtam én – mikor ma látom először?

– Ha most látod először, nesze a kard, vágd le a fejét, – mondta nekem is a szellem. – Akkor aztán mehetsz innét.

Kezembe fogtam a kardot, a hercegnő mellé léptem és úgy néztem rá, hogy tekintetemből láthatta: ha ő kész volt meghalni érettem, kész vagyok erre én is. A hercegnő hálásan nézett reám, én meg eldobtam a kardot s mondtam:

– Megvetésreméltó volnék, ha megölném ezt az asszonyt, akit nemcsak hogy nem ismerek, de, amint látom, haldoklik. Tégy velem, amit akarsz, hatalmadban vagyok, de kegyetlen parancsodnak nem engedelmeskedem.

– Látom, – mondotta a szellem, – hogy mindketten dacoltok velem, de hiába, tudom, hogy hazugság minden szavatok.

Azzal felvette a kardot s levágta a hercegnő egyik kezét. Szegénynek csak annyi ideje volt, hogy másik kezével búcsút intsen nekem, egy szempillantás mulva lelkét kilehelte, én meg ájultan zuhantam a földre. Mikor magamhoz tértem, kérve kértem, hogy öljön meg engem is, ám ő mondotta:

– Nem vagyok egészen bizonyos a te bűnösségedben, nem öllek meg hát, hanem megelégszem azzal, hogy kutyává, vagy szamárrá, vagy oroszlánná, vagy madárrá változtatlak. Reád bizom a választást, mi akarsz lenni?

Hiába könyörögtem, hogy hagyjon meg emberi formámban, s mert nem akartam sem ezzé, sem azzá változni, megragadott, kivitt a palotából, felszállott velem a levegőégbe, aztán letett egy magas hegy tetején, ott magában mormolt valamit, majd messze hallhatóan mondta: Legyen majom belőle! – Azzal eltünt, én meg ott maradtam, majommá változva, ismeretlen helyen, azt sem tudva, hogy közel vagyok-e atyám országához vagy távol attól.

Sokáig keseregtem magamban a hegy tetején, aztán letámolyogtam a hegy aljába. Végtelennek látszó pusztaság terült el előttem, s teljes egy hónapot bolyongtam, mígnem egyszerre tenger partjára értem. Éppen nagy szélcsend volt s a parttól fél mértföldnyire egy hajó vesztegelt. Hirtelen letörtem egy fáról egy nagy, meg két kisebb ágat, a nagyobb ágat bedobtam a vízbe, ráültem, a másik két ággal kormányoztam s szerencsésen elértem a hajót. A fedélzeten állók csakhamar észrevettek, s jól láttam, mennyire csudálkoznak a különös látványon. De én most csak azzal törődtem, hogy mielébb a fedélzeten legyek. Gyorsan felmásztam a fedélzetre, de mert beszélni nem tudtam, most még nagyobb veszedelem fenyegetett, mint amikor a szellem hatalmában voltam. A babonás kereskedők attól féltek, hogy szerencsétlenséget hozok a hajóra s magukon kivül kiabáltak:

– Agyon kell verni! – mondta egyik.

– Le kell nyilazni! – így a másik.

– Nesze a kard, vágd le a fejét, mondta a szellem.

– Dobjuk a tengerbe! – kiabált a harmadik.

Bizonyosan el is pusztítanak, ha hirtelen a hajó kapitányához nem szaladok s lába elé nem vetem magamat. Könyörögve ragadtam meg a ruháját, hullott a köny a szemeből, és ez annyira meghatotta a kapitányt, hogy védelmébe vett s szigorúan megtiltotta az utasoknak, hogy bántsanak. Igen gyöngéden bánt velem a derék kapitány, s amennyire szó nélkül lehetett, kifejeztem iránta való nagy hálámat.

Két hét mulva egy szép város mellett kötött ki a hajónk. A városból sokan jöttek a hajóra, többek közt a szultán néhány embere is, kik a kereskedőkkel elegyedtek beszélgetésbe. Aztán egy nagy papirlapot vettek elő s kérték a kereskedőket, hogy írjanak rá néhány sort. Elmondták, hogy nemrég halt meg a szultán nagyvezíre, akinek amellett, hogy okosan végezte az ország dolgát, gyönyörű írása volt. A szultán megfogadta, hogy csak olyan embert választ nagyvezírnek, akinek éppen ilyen szép írása van. Már sokan próbálkoztak, de még eddig egyiknek sem tetszett az írása.

A kereskedők mind írtak a papirlapra, én meg csak arra vártam, hogy az utolsó is elvégezze az írást, kikaptam kezéből a papirlapot. Mind azt hitték, hogy szét akarom szaggatni a papirost s elkezdtek kiabálni; de csakhamar megnyugodtak, mikor látták, hogy írni akarok. Mindazonáltal el akarták venni tőlem a papirost, nehogy bepiszkoljam. A kapitány azonban megakadályozta ezt s mondta:

– Engedjétek csak, hogy írjon. Ha bepiszkolja a papirost, megbüntetem; de ha jól ír (s én hiszem, hogy jól fog írni, mert még ilyen ügyes és értelmes majmot nem láttam) fiamnak tekintem őt. Volt egy fiam, aki közel sem volt olyan értelmes, mint ez a majom.

Minthogy senki sem ellenkezett, kezembe fogtam a tollat s addig le sem tettem, míg hatféle arab írással le nem írtam két-négy sort, mégpedig mind a szultánt dicsőítő sorokat, a tőlem telhető legszebb betükkel. Ámult-bámult mindenki, nem győztek eleget csudálkozni az írásom szépségén, a szultán emberei pedig szaladva szaladtak el vele.

Mikor a szultán elolvasta írásomat; azonnal parancsolta, hogy nyergeljék s kantározzák fel legszebbik lovát s úgy vigyék hozzá azt az embert, kinek ez a szép írása van.

– Uram, – mondta az egyik – nem ember, hanem majom írta ezt.

– Hogyan, – álmélkodott a szultán, – nem ember írása volna ez? Nos, mindegy, tegyétek azt, mit parancsoltam!

A szultán emberei visszajöttek a hajóra, drága ruhába öltöztettek engem s a parton lóra ültettek és vittek egyenest a palotába, hol már várt a szultán és udvara. Amíg azonban a palotába értem, a város népe kicsődült az utcára s úgy bámultak engem, mert közben híre futott, hogy a szultán egy majmot tesz meg nagyvezírnek.

Trónján ült a szultán, körötte a miniszterek s mindenféle nagy urak, én meg háromszor mélyen meghajoltam, a szultán lába elé borultam és a földet megcsókoltam. Aztán majom módjára leültem. A szultán is, az udvara is nem győzött eléggé csudálkozni azon, hogy egy majom ennyire ismerje a szultánt megillető tisztelet formáit. Csak éppen beszélni nem tudtam, másként a viselkedésem egészen kifogástalan volt. Most a szultán elbocsátotta az urakat, csupán a szultánkisasszony kis udvarmestere s én maradtam vele. Aztán asztalt teríttetett, tálaltatott, leült az asztalhoz és intett nekem, hogy én is üljek oda. Engedelmességem jeléül megcsókoltam a földet, asztalhoz ültem s ettem, de szerényen, illendően.

Mikor az ebédnek vége volt, írószerszámot kértem, s néhány verset írtam, melyek rendkívül tetszettek a szultánnak. Aztán sakktáblát hozatott be s jelek útján megkérdezte, hogy tudok-e sakkot játszani, mert játszani szeretne velem. Megcsókoltam a földet s mutattam jellel, hogy mennyire megtisztelő rám a szultán kegye. Az első játékot ő nyerte, a másodikat és harmadikat én, s mert észrevettem, hogy ez kissé bosszantja, a sakktáblára ezt írtam:

»Két hadsereg egész nap növekedő hévvel hadakozott. De mikor az éj kiterjeszté rájok árnyékát, nyugodtan aludtak egymás mellett ugyanazon a csatatéren.«

A szultán nem elégedett meg azzal, hogy csak maga lássa e csudát, oda hivatta a leányát is, hadd lássa ő is, mire képes egy majom. Csakhamar jött a hercegnő, de alig lépett a szobába, hirtelen elfátyolozta arcát s mondta a szultánnak:

– Atyám, te, úgy látszik, elfeledted, hogy itt férfiak is vannak.

– Hogyan, – csudálkozott a szultán – nincs itt férfi rajtam és ezen a kis rabszolgán, a te udvarmestereden kivül.

– Atyám, – mondotta a hercegnő, – ez a majom, bár majom teste van, egy nagy királynak a fia. Varázsló változta őt majommá. Iblisz leányának a fia a varázsló, ő változtatta majommá, miután elébb az Ébenfa-sziget királyának, Epitimarusznak a leányát kegyetlenül megölte.

A szultán felém fordult s jelekkel kérdezte, hogy igaz-e, amit a leánya mond, én meg igenlően bólintottam a fejemmel.

– Honnét tudod ezt? – kérdezte most a szultán a leányát.

– Atyám, – felelt a leány – bizonyára emlékszel, hogy növendéklány koromban egy öreg nő volt mellettem. Ügyes varázsló volt és a varázslat hetven szabályára tanított meg engem. E tudományom által azonnal megismerem az elvarázsolt embereket, amint rájok nézek. Tudom, hogy kik s azt is tudom, hogy ki varázsolta meg.

– És fel tudnád oldani a herceget a varázslat alól? – kérdezte a szultán.

– Igen, atyám, vissza tudnám adni neki az ő eredeti alakját, – felelte a hercegnő.

– Nos, hát add vissza! Ennél nagyobb örömet nem szerezhetnél nekem, mert azt szeretném, ha ő lenne a nagyvezírem és feleségül venne téged.

– Atyám, – mondta a hercegnő, kinél szebb leányt még nem láttam, – parancsolj és én engedelmeskedem.

Azzal bement a szobájába és egy késsel tért vissza, melynek a pengéjébe héber betük voltak vésve, majd egy titkos szobába vezetett minket, ott helyet mutatott nekünk az erkélyen, ő meg kiment az udvarra, annak a közepén kört csinált s abba több régi arab írásjegyet írt. Mikor ezzel kész volt, verseket mondott a koránból, aztán egyszerre csak nagy fekete sötétség ereszkedett le, mintha hirtelen ránk szakadt volna az éjszaka. Rémület fogott el mindnyájunkat, de még nagyobb lett a rémületünk, mikor egyszerre csak megpillantottuk a gonosz szellemet, Iblisz leányának a fiát, rettentő nagy oroszlánnak a képében.

– Te kutya, – kiáltott rá a hercegnő, – azt hiszed megijesztesz, mert oroszlán képében jöttél ide?

– És te, – válaszolt a szellem, – nem szégyelled megszegni a szerződésünket, melyet ünnepélyes esküvel pecsételtél meg?

A hercegnő kettévágta az oroszlán testét.

– Hah, átkozott, – mondta a hercegnő – ugyanezt vethetném én a te szemedre!

– Most majd megfizetsz azért, hogy ide fárasztottál! – fenyegetődzött a szellem.

Hirtelen kitátotta szörnyű nagy száját, hogy lenyelje a hercegnőt, ez azonban gyorsan visszaugrott, egy szálat kitépett a hajából, néhány szót mormolt, a hajszál éles karddá változott s ezzel a hercegnő kettévágta az oroszlán testét. Ám abban a pillanatban az oroszlán kettévágott teste skorpióvá változott, a hercegnő meg kígyóvá. Rettenetesen viaskodtak, de egyik sem tudta legyőzni a másikat. Most a szellem sassá változott és elrepült, de a hercegnő még erősebb fekete sassá lett azonnal, s utána repült. Csakhamar mindketten eltüntek a szemünk elől.

Kevés idővel az eltünésük után megnyílt a föld előttünk s egy feketés-fehéres macska ugrott ki. Szörnyen fel volt borzolódva a szőre és rettenetesen nyávogott. Egy fekete farkas jött utána, mely nem hagyta nyugton. Az erősen szorongatott macska nagy hirtelen féreggé változott s belefúrta magát egy gránátalmába, mely véletlenül éppen akkor esett le a fájáról. A fa egy meglehetős mély, de nem igen széles csatorna mellett állott. Az alma, amint a féreg belebujt, akkorára nőtt, mint egy jó nagy tök, felugrott az erkély fedelére, s miután ott egy ideig ide-oda gurult, leesett az udvarra és több darabba törött. A farkas, amely közben kakassá változott, hirtelen felkapkodta a gránátalma magvait s egymásután lenyelte. Mikor nem látott több magot, szárnyát megcsattogtatta és felénk nézett, mintha kérdezte volna, hogy nincs-e több mag? Még egyet megpillantott a csatorna partján, gyorsan odaröppent, de mikor éppen fel akarta csippenteni, a mag a csatornába gurult és ott egy kis hallá változott. Most a kakas csukává változott s üldözőbe vette a kis halat. Két teljes órát maradtak a víz alatt, nem tudtuk, mi történt velük, mikor egyszerre olyan szörnyű kiáltást hallottunk, hogy megreszkettünk belé. Kevés idővel ezután lobogó lángban láttuk a hercegnőt és a szellemet. Szörnyű nagy lángokat fujtak egymásra, majd a lángokból vastag füstfellegek gomolyogtak, szálltak fel az ég felé. Nem ok nélkül féltünk, hogy a lángok meggyujtják a palotát, de nemsokára még alaposabb okunk lett a félelemre, mert a szellem, mely megszabadult a hercegnőtől, egyenesen az erkélynek tartott és tüzes forgószelet fujt reánk. Bár nyomban ott volt a hercegnő, nem akadályozhatta meg, hogy a szultán szakálla meg ne perzselődjék, az arcát is megsebezte a láng, a hercegnő kis udvarmesterét meg egészen elégette, nekem pedig egy szikra a bal szemembe pattant. Igy lettem félszeművé. Mindketten el voltunk készülve a halálra, a szultán is, én is, mikor egyszerre csak halljuk a kiáltást: győzelem, győzelem! – és ott állott előttünk a hercegnő igazi alakjában, a gonosz szellemből pedig egy nagy rakás hamu lett. Gyorsan egy pohár vizet hozott a hercegnő s néhány szót mondva magában, leöntött engem és én abban a pillanatban visszaváltoztam emberré.

Meg akartam köszönni a hercegnőnek, ami nagy jót tett velem, de nem volt rá időm, mert mindjárt a szultánhoz fordult és mondta neki: – Atyám, legyőztem a gonosz szellemet, de igen drága nekem ez a győzelem. Néhány pillanat mulva meghalok s így nem teljesülhet az a kívánságod, hogy a herceg felesége legyek. A tűz egészen általjárta testemet ebben a rettenetes viadalban és érzem, hogy lassan-lassan elemészt. Nem történt volna ez velem, ha idejében észrevettem volna a gránátalma utolsó magját. A szellem ebbe az utolsó magba menekült, ha ez nem sikerült volna neki, magam veszte nélkül győztem volna le őt. Emiatt voltam kénytelen tűzzé változni s bár legyőztem őt, magam is elpusztulok…

– Édes szép leányom, – zogokott a szultán végtelen nagy fájdalmában, – csuda, hogy magam is élek. Lásd, kis udvarmestered szénné égett, a herceg, kit a varázslat alól felszabadítottál, félszemét vesztette… Tovább nem tudott beszélni, zokogásba fulladt szava. Vele sírt a hercegnő; velök sírtam én is. Egyszerre csak rémítően kezdett sikoltozni a hercegnő:

– Égek! Égek!

Ezt sikoltozta folyton, mígnem a halál véget vetett rettenetes szenvedéseinek. Néhány pillanat mulva hamuvá lett ő is mint a szellem.

Nem tudom kimondani, mennyire megrázott ez a szomorú eset. Semhogy így lássam elpusztulni jótevőmet, inkább egész életemre majom vagy kutya maradtam volna. A szultán ájultan esett össze, s attól lehetett félni, hogy belepusztul a nagy csapásba. Közben beszaladtak az udvari emberek s nagy nehezen életre térítettük.

– Égek! Égek!

Nagy volt a bánat az egész városban s hét napig tartottak a gyászünnepségek. A gonosz szellem hamvát szélnek eresztették, a hercegnőét pedig egy drága hordóban gyüjtötték össze, hogy abban megőrizzék, s a hordót egy síremlékben helyezték el.

A szultánt beteggé tette a leánya után való bánkódás, s már egy hónapja feküdött, mikor magához rendelt.

– Herceg, – mondta nekem – teljes boldogságban éltem mindig s boldogságomat semmi sem zavarta meg. A te idejöveteleddel tünt el az én szerencsém. Leányom meghalt, s csuda, hogy életben maradtam. Te vagy az oka minden szerencsétlenségnek, azért menj innen békével, még pedig azonnal, mert meg vagyok győződve, hogy jelenléted újabb bajt hoz reám. Eredj és többé vissza ne térj országomba, mert bizony megbánnád keservesen.

Szólni akartam, de megtiltotta s én, mit tehettem, szó nélkül távoztam el a palotából. Mielőtt elhagytam a várost, bementem egy fürdőbe s ott leborotváltattam szakállamat és szemöldökömet, kalandosruhát vettem magamra. Több országon mentem át és sehol sem ismertek fel. Végre azt határoztam, hogy ide jövök Bagdádba, elmondom történetemet a kalifának s ő bizonnyal megszán nyomorult állapotomban. Ma este érkeztem ide s az első, akivel beszéltem, ez a kalandos testvér volt, aki előttem mondta el a történetét.

Mikor a kalandos elvégezte a történetét, mondta Szobeida:

– Jól van, mehetsz, amerre tetszik, nem lesz bántódásod.

De aztán neki is, éppen mint az elsőnek, megengedte, hogy ott maradjon és meghallgassa a harmadik kalandos történetét.

A harmadik kalandos története.

Az én nevem – kezdte történetét a harmadik kalandos – Agib, s Kasszib király fia vagyok. Atyámnak több országa volt, de én az ő halála után annak az országnak a fővárosát választottam lakóhelyül, amelyben ő lakott. Ez a város tenger partján fekszik, s rengeteg nagy kikötőjében állandóan száz hadihajó állott felszerelten, emellett számtalan másfajta hajó. Hatalmas birodalmamnak több tartománya volt és több sziget is tartozott hozzá. Ezeket mind sorba látogattam, s mert többnyire hajón jártam, annyira megszerettem a hajózást, hogy egyszer aztán nagy útra indultam: hadd lássam, mi van az én szigeteimen túl. Tíz hajóval indultam el, s már negyven napja utaztunk, mindig szép időben, mikor egyszerre rettentő nagy vihar kerekedett. Csaknem tönkre ment mind a tíz hajó, de, szerencsére, ismét szép idő lett, s két nap mulva egy szigeten kötöttünk ki. A nagy vihar azonban annyira megviselte a hajókat, hogy lemondtam tervemről, s a hajókat visszafelé irányittattam. Már tíz napja voltunk ismét tengeren, mikor észrevettem, hogy a kormányos nem tudja, hol vagyunk. Felmászattam egy matrózt a nagy árbóc tetejére, s ez azt jelentette, hogy jobbra és balra tengernél és égnél egyebet nem lát, de egyenesen előre nézve nagy feketeséget vett észre.

A kormányos, mikor ezt hallotta, elsápadott s magánkívül kiáltotta:

– Ó, uram, király, elvesztünk! Olyan vesze delmes helyre jutottunk, ahonnét nincs menekvés.

Az érclovas lezuhan a tengerbe.

– Mit beszélsz? Hová jutottunk?

– Uram, – magyarázta a kormányos, – az a nagy vihar eltérítette hajónkat az útjából s holnap délben a Mágneshegyhez érünk, mely ellenállhatatlanul húzza magához a hajót a benne s rajta levő vasszerkezetnél fogvást. A Mágneshegy rendkívül meredek s van a tetején egy érctemplom, annak a tetején meg egy ércparipa, a paripán ül egy lovas, kinek a melle ólomlapokkal van fedve, melyekbe varázsjelek vannak bevésve. A monda szerint ez a szobor az okozója oly sok hajó pusztulásának s valameddig ezt a szobrot le nem rombolják, minden hajó elpusztul, mely erre vetődik.

A kormányos beszéde szörnyen megrémítette embereimet s magam is elkészültem a közeli halálra. És másnap reggel már elénk meredt a félelmetes fekete hegy s déltájban már láthattuk a rettentő sok vasszeget és mindenféle vasdarabot, melyek elpusztult hajókról kerültek a hegy oldalára s a szélben szörnyen csengtek-bongtak, fülsiketítően zakatoltak. Egy pillanat és mind a tíz hajóm elmerült, valamennyi emberem tengerbe fulladott, csupán rajtam könyörült az Isten: sikerült egy deszkába belekapaszkodnom, melyet a szél egyenest a hegy lábához vitt, még pedig olyan helyre, hol lépcsők voltak a hegybe vágva. Ezeken a lépcsőkön felmentem a hegy tetejére, aztán beléptem a templomba, ott a földre dobtam magamat, és Istenhez hálaimát rebegtem.

Éjszakára a templomban maradtam, s ím álmomban egy ősz öreg ember jelent meg nekem, ki azt mondta:

– Figyelj reám, Agib! Reggel, mikor felébredsz, a lábad alatt ásd fel a földet, Ott majd egy ércíjat és három ólom nyílvesszőt találsz. Mind a három nyilat lődd rá a szoborra s a lovas azonnal a tengerbe esik, a ló meg melléd. Ásd el a lovat arra a helyre, hol az íjat és a nyílvesszőket találtad. Abban a pillanatban a tenger a templom aljáig fog emelkedni és akkor látsz majd ott egy csónakot, melyben egy ércember ül, mindkét kezében evező. Ülj a csónakba, de vigyázz, Isten nevét ki ne ejtsd a szájadon. Ez az ércember tíz nap alatt más tengerre visz, onnét aztán épségben hazajutsz, ha egész úton Isten nevét ki nem ejted.

Amint felébredtem, követtem az ősz ember tanácsát, s minden úgy történt, amint ő megjelentette. Beleültem a csónakba s vigyáztam, hogy Isten nevét ki ne ejtsem. Már kilenc napja evezett velem az ércember, mikor egy szigetet pillantottam meg. Oly nagy volt az örömem, hogy önkénytelen felkiáltottam: Isten, legyen áldott a te neved!

Abban a pillanatban a csónak az ércemberrel együtt elsülyedt, én azonban fenntartottam magamat a víz színén, s úsztam a sziget felé. Közben sötét este borult a tengerre, s már-már készültem a halálra, mikor hirtelen nagy szél kerekedett s egy magas hullám partra vetett. Vizes ruhámat kiteregettem a homokban, reggel aztán, mikor a ruhám megszáradott, hirtelen magamra szedtem s mentem tovább, hadd lássam, hol is vagyok tulajdonképpen. Egy puszta, de kedves kis szigetre vetett a hullám, s végtelen nagy örömömre csakhamar egy hajót láttam a sziget felé közeledni. Mivel nem tudhattam, hogy jó barátot vagy ellenséget hoz-e a hajó, felmásztam egy sűrű lombos fára s onnét figyeltem, hogy kik jöttek a hajóval. Közben a hajó kikötött s arról tíz rabszolga lépett a szigetre, kik mindenféle ásószerszámokat hoztak magukkal. Egyenest a sziget közepére mentek, ott ásni kezdettek, majd úgy láttam, egy csapóajtót emeltek fel. Aztán visszamentek a hajóhoz, onnét mindenféle élelmiszereket vittek a felásott helyre és a csapóajtó alatt eltüntek. Majd ismét visszatértek a hajóhoz s kevés idő mulva egy öreg ember jött velük a felásott helyhez, aki egy előkelő formájú növendékifjat vezetett. Most mind leszállottak s mikor visszajöttek, lezárták a csapóajtót, visszamentek a hajóra s csak akkor vettem észre, hogy az ifju nincs közöttük. A hajó hirtelen elindult a szárazföld felé, én meg leszállottam a fáról s gyorsan a titokzatos helyhez siettem. Elhánytam a földet a csapóajtóról, aztán felemeltem, s ím, kőlépcső volt alatta, mely nagy, tágas szobába vezetett. A szoba földje puha szőnyeggel volt borítva, volt ott selyemmel behúzott szófa is: ezen ült az ifju s egy legyezővel legyezgette magát. Roppant megijedt, mikor meglátott, de megnyugtattam, elmondtam neki, hogy szerencsétlenül járt király vagyok, hogy láttam, mikor eltemették s nem hallgattam el azon való csodálkozásomat, hogy ellenkezés nélkül engedte magát élve eltemettetni.

Az ifjut megnyugtatták szavaim s mosolyogva kínált meg hellyel, aztán mondta: – Hát bizony az én esetem ritka egy eset. Atyám gazdag kereskedő. Házasságát Isten sokáig nem áldotta meg gyermekkel. Egyszer aztán azt álmodta, hogy fia születik, de az nem fog sokáig élni. Az álom beteljesedett, megszületett a fiu, s akkor az én atyám egy csillagjóshoz fordult. »A te fiad, mondotta a jós, baj nélkül éri meg a tizenötesztendőt, akkor aztán halálos veszedelembe kerül. Ám, ha ettől szerencsésen megmenekszik, hosszú életű lesz. Mikor a fiad tizenötesztendős lesz, akkor fogja Agib, Kasszib király fia a Mágneshegy tetejéről az érclovast a tengerbe dönteni s ötven napra rá Agib megöli a fiadat«. Atyámat mélyen megszomorította ez a jóslat, mivelhogy az álmával megegyezett. Mindazonáltal gondosan neveltetett mostanáig. Tegnap tudta meg, hogy Agib herceg tíz nap előtt az érclovast a tengerbe döntötte. Már régebben építette ide ezt a menedékhelyet, hogy szükség esetén ide rejtsen s most idehozott, hogy itt várjam meg az ötven nap leteltét. Magam is azt hiszem, tette hozzá nevetve az ifju, hogy Agib herceg itt nem fog felkeresni.

Természetesen, nem mondtam meg, hogy én vagyok az az Agib herceg, kiről ilyen képtelenséget jósolt a csillagjós. Kinevettem a jóslatot, s megnyugtattam a fiut, hogy vele maradok, míg a negyven nap letelik. A negyven nap pedig igen gyorsan eltelt. Étel, ital volt bőven, semmiben sem szűkölködtünk, s mert volt a fiunak sok játéka is, egész nap játszottunk. Az egész idő alatt úgyszólván kiszolgáltam a kissé gyámoltalan fiut, de szívesen tettem, mert hálás volt ezért, meg aztán arra is gondoltam, hogy majd hálás lesz az apja is és hazasegít országomba. Szóval, csakúgy repült az idő s a legjobb kedvben virradtunk a negyvenedik nap reggelére. Amint felkeltem, langyos meleg fürdőt készítettem a fiunak, fürdés után visszafektettem az ágyba és gondosan betakartam. Mily boldog volt a fiu és mily boldog voltam én is! Ime, mindjárt üt szabadulásunk órája! Nagyokat nevettünk a jóslaton, én meg magamban meg voltam győződve arról, hogy csaló volt az a jós. Már hogy én megöljem ezt az ártatlan fiút!

Mikor éppen ezen mosolyogtam, a fiu megkert, hogy adjak neki dinnyét. Kiválasztottam a legszebbet, de a kést nem találtam a rendes helyén. Végre megpillantottam: ott volt a fiu ágya felett, a polcon. Gyorsan a kés után nyúltam, de mikor éppen megmarkoltam, a lábam megcsúszott, s oly szerencsétlenül estem a fiura, hogy a kést szívébe döftem! Egyszeribe szörnyethalt.

Leírhatatlan volt kétségbeesésem. Magamon kívül vertem fejemet, arcomat, mellemet, szaggattam a ruhámat s jajgatva dobtam magamat a földre. – Ó, jaj, keseregtem, hát mégis igaza volt a jósnak, meggyilkoltam ezt az ártatlan gyermeket! S szememet és kezemet az égnek emelve könyörögtem az Istenhez: ha bűnös vagyok büntessen, vessen véget nyomorult életemnek! De hiába vártam a halált, az volt az Úr akarata, hogy tovább szenvedjek. Mit tehettem? A szegény fiut nem támaszthattam fel, mellette nem maradhattam, hogy az atyja ott találjon, elhagytam a rejtekhelyet, s a csapóajtót betakartam. Alig végeztem el e munkát, láttam, hogy jön a hajó a fiuért. Gyorsan felmásztam egy sűrű lombos fára s ott úgy elrejtőztem, hogy emberi szem nem vehetett észre. Csakhamar partra szállott az öregember a rabszolgákkal s láttam, mint sápad el arca, mikor a csapóajtón a friss földhányást megpillantotta. Aztán felemelték a csapóajtót, lementek és hallottam, amint a fiu nevét kiabálják és hallottam az öregember szívszaggató jajgatását. És láttam, amint a rabszolgák hozzák az elájult apát és halott fiát. Éppen az alá a fa alá fektették le őket, amelyen én elbujtam. Nagy nehezen eszméletre térítették az apát, aztán sírgödröt ástak s a fiut, miután drága ruhába öltöztették, lebocsátották a sírba. Mikor aztán a halottat elföldelték, a rejtekhelyről mindent a hajóra szállítottak s csakhamar útrakelt a hajó.

Egyedül maradtam a szigeten. Teljes egy hónapot tengődtem itt vad gyümölcsön, mikor egyszerre csak észrevettem, hogy a tenger vize szemlátomást apad. Annyira leapadt, hogy bátran belemehettem, s mert a szárazföld nem volt messze a szigettől, hamarosan átláboltam a vizen. Végre ismét a szárazföldön voltam s csakhamar nagy tüzet pillantottam meg a messzeségben. De amint tovább-tovább haladtam, láttam, hogy amit én tűznek véltem, vörösréz palota volt, mely lángolni látszott a rátűzött napsugaraktól. Amint a palota közelébe értem, leültem pihenni s úgy gyönyörködtem benne. De még ki sem gyönyörködhettem magamat, tíz előkelő fiatal embert pillantottam meg, kik egy magas és tisztes öreg ember társaságában sétáltak. Ennél azonban sokkal inkább meglepett az, hogy mind a tíz fiatalember a bal szemére vak volt. Barátságosan közeledtek hozzám s megkérdezték, hogy mi hozott ide. Azt feleltem nekik, hogy az én történetem igen hosszú s kértem, ha hallani kívánják, üljenek le mellém. Leültek s elejétől végig elbeszéltem a történetemet.

Nagy érdekkel hallgatták a történetemet, aztán felhívtak a palotába. A szebbnél-szebb szobák egész során haladtunk át, s végre egy nagy terembe értünk, melyben köröskörül tíz szófa volt: ezen hevertek nappal s háltak éjjel a fiatalemberek. A terem közepén is volt egy szófa, melyre az öregember ült, a többire az ifjak ültek. Minthogy egy szófán csak egynek volt hely, engem a terem közepén a szőnyegre ültettek s ugyanakkor az egyik ifju figyelmeztetett, hogy ne kérdezzek semmit, s különösen arra ne legyek kiváncsi, hogy miért vesztették el a bal szemüket.

Kevés idő multán az öregember kiment, majd visszajött, az ifjaknak egy-egy darab kenyeret hozott, adott nekem is s mikor a kenyeret megettük, egy-egy pohár bort is adott nekünk.

Vacsora után újra el kellett beszélnem a történetemet s még késő éjjel is mind erről beszélgettünk, mikor az egyik ifju hirtelen így szólt az öregnek:

– Látod, hogy itt az alvás ideje, s te még sem hozol semmit nekünk, hogy kötelességünket teljesítsük! – Erre az öreg egy oldalszobába ment s onnan tíz tálat hozott ki, melyek kék posztóval voltak betakarva. Az ifjak levették a takarót a tálakról, melyekben hamu, szénpor és valami fekete máz volt, ezeket gyorsan összekeverték, s a vegyülékkel igazán félelmetesre mázolták az arcukat. Akkor aztán elkezdtek sírni, jajgatni, verték az arcukat, mellüket s közben szüntelen kiabálták: Ime, bűnös életünk büntetése!

Ezzel telt el az egész éjszaka, aztán megmosakodtak, tiszta ruhát vettek magukra, mintha semmi sem történt volna. Bizony nehéz volt megállanom, hogy ne szóljak, de valahogy mégis elfojtottam kíváncsiságomat. Ám reggel, mikor sétálni mentünk, kitört belőlem a kíváncsiság. De hiába faggattam, nem magyarázták meg különös viselkedésük okát s komolyan figyelmeztettek, hogy ne törődjem a dolgukkal. Nem is faggattam tovább s közömbös dolgokról beszélgettünk egész nap. Éjjel azonban ismétlődött az előző éjjeli jelenet s a következő éjjeleken szintén. Végre aztán azt mondtam nekik, hogy vagy elégítsék ki a kíváncsiságomat, vagy mutassák meg az útat országom felé, mert képtelen vagyok nézni minden éjjel ezt a különös színjátékot, ha nem tudom az okát. Akkor aztán megszólalt egyik ifju s mondá:

– Ha nem szóltunk eddig, azt irántad való barátságból tettük, mert nem akarjuk, hogy a mienkhez hasonló szerencsétlenség érjen téged is. Jegyezd meg, hogy félszemedbe kerül, ha kíváncsiságodat kielégítjük. S figyelmeztetünk arra is, hogy ha félszemedet elveszted, nem maradhatsz köztünk, mert teljes a számunk, több félszemű nem lehet itt.

De hiábavaló volt az ijesztgetés, makacsúl megmaradtam kívánságom mellett.

– Jó, teljesüljön a kívánságod, – mondotta az ifju, s a következő pillanatban egy hatalmas nagy ürüt vezettek be a terembe, nyomban megfojtották, a bőrét lehúzták, akkor aztán átadták nekem a kést s mondták: – Nesze, ez a kés, majd szükséged lesz reá. Most belevarrunk ebbe a bőrbe, aztán elviszünk egy helyre, és ott hagyunk. Amint ott hagyunk, leszáll hozzád egy óriás sas, felvisz a fellegek közé, s egy magas hegy tetején letesz. Mihelyt földet érez a lábad, a késsel hasítsd le magadról az ürübőrt s a sas majd ijedten repül tovább. Menj tovább te is, s csakhamar egy rengeteg nagy palota elé érsz, melynek a fala arannyal, smaragddal és mindenféle drágakövekkel van kirakva. A palota kapuja állandóan nyitva, bemehetsz bátran. Hogy mit találsz ott, arról nem beszélünk, csak annyit mondunk meg előre, hogy ez az a palota, ahol a félszemünket elvesztettük.

Nem szóltam semmit, ők meg gyorsan belevarrtak a bőrbe, aztán valahol kitettek. És én éreztem nemsokára, hogy szállok felfelé, majd földet érzett a lábam, s gyorsan kihasítottam a bőrt. A sas, mikor meglátott, ijedten repült el, én meg tovább mentem s csakhamar megpillantottam a palotát, melynél szebbet, ragyogóbbat álmomban sem láttam. Beléptem a nyitott kapun s egy nagy négyszögű udvarban találtam magamat, melyből 99 szandál, aloé és aranyajtó nyilt kertekbe és különféle helyiségekbe, köröskörül rengeteg sok lépcsőzet vezetett a palota felsőbb részeibe, szembe velem pedig egy nyitott ajtó volt, a századik, mely egy óriás nagy terembe nyílt. Ebben a teremben pedig negyven olyan szép fiatal leány ült a puha szőnyegen, aminő csudaszépeket még nem láttam. Amint megpillantottak, azonnal felállottak, elém siettek, s meg sem várva köszönésemet, nyájas Isten hozottal üdvözöltek.

Aztán körbe ültek s kértek, hogy mondjam el kalandomat.

– Már rég várunk egy olyan lovagot, minőnek te látszol, – mondta egy közülök. – Reméljük, minden jó tulajdonság megvan benned s nem lesz kellemetlen neked a mi társaságunk.

Aztán, hiába húzódoztam, a legpompásabb helyre ültettek. Azt mondták:

– Ez a te helyed. E pillanattól fogva urunk és bíránk vagy, mi meg rabszolgáid vagyunk s várjuk parancsaidat.

Lehetetlen elképzelni, milyen készséggel szolgáltak ki engem. Az egyik meleg vizet hozott s megmosta lábamat, a másik a legpompásabb ruhába öltöztetett, a harmadik finom ételeket szolgált fel, a negyedik drága borral kínált. És így tovább. Mikor aztán jól ettem, ittam, körbe ültek s kértek, hogy mondjam el a kalandomat. Szívesen teljesítettem kívánságukat, s este lett, mire kalandom elbeszélése véget ért. Akkor a leányok egy része gyertyát gyujtott s egyszerre tündéri fény áradt szét a teremben. Mások meg asztalt terítettek s megrakták az asztalt a legdrágább ételekkel és italokkal. Néhányan hangszereket hoztak be s míg én a többiekkel vacsoráztam, ők szebbnél-szebb dalokat játszottak és énekeltek. Mikor meg a vacsorának vége volt, a leányok egy része táncra perdült. Micsoda szép, micsoda fenséges tánc volt ez!

Késő éjszaka volt már, mikor megmutatták az én szobámat. De jól esett a pihenés! Rég nem aludtam ilyen puha ágyban, s nem csuda, hogy másnap későn ébredtem. Mikor azonban felébredtem, mind ahányan voltak, készen állottak szolgálatomra. Langyos meleg fürdőt készítettek nekem s ki volt készítve a ruha is, a tegnapinál sokkal fényesebb. És ez így volt nap nap után, így telt el egy esztendő: egy pillanatra sem változott meg a leányok irántam való kedvessége. Az esztendő elteltével azonban egy reggel a negyven leány kisírt szemmel jött be hozzám. Megöleltek és sírva búcsúztak:

– Isten veled, kedves herceg, el kell hagynunk téged!

Csak hosszas faggatásomra mondották el, hogy miért kell elmenniök. Azt mondta egy közülök:

– Hát tudj meg mindent. Mi mind a negyvenen királyleányok és hercegnők vagyunk s amint láthattad, igen boldogan élünk itt, de minden esztendő végén el kell távoznunk innen negyven napra bizonyos kötelességek teljesítése végett, melyekről azonban nem beszélhetünk neked. Tegnap volt az év vége s ma el kell hagynunk téged. Átadjuk neked a palota valamennyi kulcsát, járhatsz, kelhetsz szabadon, minden ajtót kinyithatsz az aranyajtó kivételével. Ha ezt kinyitod, soha ez életben nem látjuk egymást. Gondold meg, hogy életeddel játszol s a te halálod a mi boldogtalanságunk. Nem akarunk megsérteni azzal, hogy magunkkal vigyük az aranyajtó kulcsát, de kérve kérünk, győzd le kíváncsiságodat éretted és mi érettünk.

Megnyugtattam őket, aztán sűrű könnyhullatás közt elbúcsúztunk.

Egyedűl maradtam a palotában s végtelen nagy szomorúság nehezedett a szívemre. Oly kellemesen telt el az esztendő e szép és vidám kedvű leányok társaságában, hogy ügyet sem vetettem a palota csudaszépségeire s eszembe sem jutott, hogy valami titokzatos dolgok is lehetnek benne. De most, hogy egyedül maradtam, örökkévalóságnak tetszett a negyven nap. Hogy bánatomat és unalmamat elűzzem, kinyitottam az első ajtót s egy olyan gyümölcsöskertbe léptem, melyhez hasonló, azt hiszem, az egész világon nincs. Az a kert, melyet vallásunk halálunk után igér nekünk, nem lehet szebb ennél. Ennek a kertnek a tisztasága, a fák csudálatos elrendezése, ezer meg ezer fajta gyümölcs bősége, frissesége, valósággal elkápráztatta szememet. Alig tudtam megválni e kerttől. Most a második ajtót nyitottam ki s egy virágos kertbe léptem, melyben az volt a csudálatos, hogy a virágok minden elképzelhető fajtája egyszerre virágzott. A harmadik ajtó egy óriás madárházra nyílt, mely a legfinomabb s legritkább márvánnyal volt kikövezve. Mindenféle madár volt itt pompás kalitkákban, s drágaköves vályucskákban volt az ételük és italuk. Mindenütt a legnagyobb tisztaság és nem láttam sehol egy embert, holott csak a madárház rendbentartására kellett volna legalább száz ember.

Este lett, mire a madárházat elhagytam s visszamentem a szobámba, azzal az elhatározással, hogy másnap a többi ajtót nyitom ki, természetesen, az aranyajtó kivételével. Amit aztán másnap láttam, minden eddig látottat messze felülmult. Egy nagy udvarba léptem, melyet egy csodaszép épület vett körül. Negyven nyitott ajtaja volt ennek az épületnek s mindenik ajtó egy olyan kincseskamarába nyílt, mely értékesebb volt a legnagyobb birodalomnál. Az egyikben egy halom drágagyöngy volt, s nem egy, de ezer meg ezer jóval nagyobb galambtojásnál. A másodikban gyémántok, karbunkulusok, a harmadikban smaragdok, a negyedikben aranyrudak, az ötödikben vert arany, a hatodikban ezüstrudak, a hetedikben vert ezüst, a többiben mindenféle drágakövek.

De nem fárasztlak, asszonyom, mindazoknak a csudadolgoknak az elmondásával, amiket a további napokon láttam. Csak annyit mondok, hogy harminckilenc nap kellett arra, míg mindent láttam, a mi 99 ajtón túl van, s most még a századik ajtó volt hátra, melynek a kinyitását megtiltották…

Ha a negyvenedik napon uralkodni tudtam volna kíváncsiságomon, ma én volnék a világ legboldogabb embere. De az ördög nem hagyott nyugodni, ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy kinyissam a századik ajtót s én – kinyitottam. Alig léptem a küszöbre, valami különös illat csapta meg az orromat s én eszméletlenül terültem el a földön. Bár hamar magamhoz tértem, ahelyett, hogy kisiettem volna a friss levegőre, beljebb léptem. Tágas, boltíves helyiség volt ez, melyet óriás aranycsillárok világítottak meg, s erős aloé- és ámbra-illat áradott a csillárok gyertyáiból. A sok mindenféle érdekes látnivaló között főként egy remek szép fekete ló vonta magára figyelmemet. Vert arany volt a nyerge és zablája s szinarany vályujának egyik felében puhafinom sarju, a másik felében rózsavíz volt. Megfogtam a kantárját s kivezettem az udvarra, hogy a nap világánál jobban szemügyre vehessem. Aztán nagy kedvem támadt, hogy ráüljek a gyönyörű szép állatra, melyhez hasonló szépet még nem láttam. Hirtelen rá is vetettem magamat, de mert keccentésemre nem mozdult, meglegyintettem a korbáccsal, melyet az aranyszobából hoztam magammal. Bár csak alig legyintettem rá, szörnyű fájdalmasan nyerített fel a nemes állat, aztán egyszerre csak kibontotta szárnyát, melyet eddig észre sem vettem, s szédítő sebességgel szállott fel a levegőégbe. Amily rettenetes sebesen szállott felfelé, épp oly sebesen szállott le egy palota sík fedelére, hanyatt vágódva zuhantam le róla s ebben a pillanatban farkával kisujtotta a bal szememet.

Igy lettem félszeművé. A ló elrepült, én meg nagy búsan lementem a terraszról s ím, egy pillanat mulva ott állottam a félszemű fiatalemberek szobájában. Senki sem volt bent, de csakhamar jött a tíz ifju az öregemberrel. Az ifjak sem a visszatérésemen, sem a félszeműségemen nem csudálkoztak.

– Sajnáljuk a szerencsétlenségedet, – mondták – de hát vigasztaljon, hogy mi velünk is megesett ez a szerencsétlenség. Egy esztendeig mi is oly vigan éltünk mint te, ép úgy nem tartottuk meg a fogadásunkat, mint te s most nem tudjuk, még meddig kell szenvednünk ezért. Azt már megmondtuk neked, hogy velünk nem maradhatsz, azt tanácsoljuk hát, hogy eredj Bagdádba, ott tán jobbra fordul sorsod.

Megmutatták az utat Bagdád felé s én útrakeltem. Útközben szakállamat és szemöldökömet leborotváltattam, kalandosruhába öltöztem s hosszú vándorlás után végre ide értem. Itt a kapuban találkoztam szerencsétlen társaimmal, csudálkoztunk, hogy mind a hármunknak éppen a bal szeme hiányzik, de már nem volt időnk erről beszélnünk, mert te, asszonyom, csakhamar bebocsátottál minket.

Lezuhantam róla s farkával kisujtotta balszememet.

Mikor a harmadik kalandos is befejezte a történetét, mondta Szobeida:

– Mindhárman szabadok vagytok, mehettek, amerre tetszik.

De kérésükre megengedte, hogy ott maradjanak s meghallgassák a más három ember történetét is.

– Nos, – fordult Szobeida ezekhez, most – rajtatok a sor, beszéljetek!

– Nemes asszonyom, – mondta a nagyvezír – mi most sem mondhatunk egyebet, mint amikor ide jöttünk.

És újra elmondta, hogy ők musszuli kereskedők és hogy s mint kerültek ide.

Szobeida sokáig habozott, hogy mit tegyen velük, de végre is megkegyelmezett nekik, azzal a feltétellel, hogy azonnal távoznak valamennyien.

*

Szó nélkül távoztak mind a heten, mikor aztán az utcán voltak, a kalifa halkan oda szólt a nagyvezírnek, hogy a három kalandost vigye magához szállásra, reggel pedig vezesse fel hozzá a palotába. A nagyvezír magával vitte a kalandosokat, a hordár hazament, a kalifa pedig a palotaőrrel a palotájába.

Lefeküdt a kalifa azonnal, de nem jött szemére álom, annyira felizgatták az éjjel látott és hallott csudálatos történetek. Különösen az izgatta, hogy ki lehet Szobeida, miért bánik oly kegyetlenül a fekete kutyácskákkal és miért van Amina melle össze-visszavagdalva. A felkelő nap ébren találta, s nem volt maradása az ágyban, felkelt s ment a fogadószobába, hol már várakozott rá a nagyvezír.

– Vezír, – mondotta a kalifa – azonnal hozasd ide azt a három nőt és a három kalandost. Nincs addig nyugvásom, míg a három nő történetével meg nem ismerkedem. Siess és ne feledd, hogy türelmetlenül várom visszaérkezésedet.

A vezír elsietett a nőkhöz, udvariasan közölte velük a kalifa parancsát, anélkül, hogy említette volna az éjjel történteket, s a nők szó nélkül követték a vezírt sűrűn elfátyolozott arccal. Egyszerre érkeztek meg a palotába a kalandosokkal, kikkel már előzetesen közölte a vezir, hogy ma éjjel a kalifa társaságában voltak.

A kalifa igen kegyesen fogadta a nőket, aztán mondta, amint következik:

– Szép hölgyeim, titeket bizonyára nyugtalanít, hogy a kereskedőben, ki ma éjjel vendégetek volt, a kalifát ismeritek fel. De nincs okotok a nyugtalanságra, mert én, ami velem történt, elfeledtem. Szíves fogadásotokkal meg vagyok elégedve, s vajha minden bagdádi asszony oly elmés és kedves volna, mint amilyennek titeket láttalak. Csak azért hivattalak ide, hogy megtudjam, miért sírt egyiktek együtt a kutyácskákkal, miután azokat kegyetlenül megverte? És kiváncsi vagyok arra is, hogy a másik hölgynek a melle miért van sebekkel borítva?

Miután a vezír ismételte a kalifa kérdéseit, Szobeida mélyen meghajtotta magát s belefogott az ő történetének elmondásába.

Szobeida története.

– Igazhitűek hatalmas ura, az én történetem igen csudálatos történet. A két kis fekete kutya édestestvérem, ez a két asszony azonban csak apáról az. Amina a neve annak, akinek a melle sebekkel van borítva, a másiknak a neve Szafia. Az én nevem Szobeida.

Atyánk halála után a vagyon egyformán oszlott el köztünk, aztán ez a két nővérem az anyjával más lakásba költözött, mi pedig, a három édestestvér, az anyánkkal maradtunk, ki még élt akkor s ki halálakor hármunknak ezer-ezer cekkinót hagyott. Nővéreim, kik idősebbek voltak, csakhamar férjhez mentek, s én egyedül maradtam. Kevés idő mulva a legidősebbik nővérem férje az egész vagyont pénzzé tette, s mind a ketten Afrikába utaztak, hol sógorom csakhamar elverte a pénzt s mikor a legnagyobb nyomorúságban voltak, a feleségét a faképnél hagyta. Szerencsétlen nővérem visszajött Bagdádba, könnyekig meghatott szomorú sorsa, s nemcsak hogy szeretettel a házamba fogadtam, de megosztottam vele időközben megnövekedett vagyonomat. Ami az enyém, az övé is volt, szabadon rendelkezett azzal.

Már több hónapja éltünk együtt a legnagyobb egyetértésben, mikor egyszerre a harmadik nővérem is a legnyomorúságosabb állapotban tért be hozzám. Ő is éppen úgy járt, mint a másik s én őt is hasonló szeretettel fogadtam.

Telt, mult az idő, s egyszer, azzal az ürüggyel, hogy bizonyára terhemre vannak, azt mondták, hogy ismét férjhez mennek. Igyekeztem megnyugtatni őket, hogy, ha más okuk nincs a férjhezmenésre, nyugodtan maradhatnak nálam, elég az én vagyonom arra, hogy mind a hárman tisztességesen megéljünk. De attól tartok, mondtam nekik, hogy nem ez az ok s hogy csakugyan újra férjhez akartok menni, amin nem tudok eléggé csudálkozni. Jól tudjátok, hogy mily ritka a becsületes ember, jobb lesz hát, ha tovább is velem maradtok.

Hiába beszéltem, másodszor is férjhez mentek, de néhány hónap mulva ismét csak visszakerültek hozzám és sírva kértek bocsánatot, hogy nem fogadták meg a tanácsomat. Készek voltak rabszolganők módjára élni nálam, csak újra befogadjam őket, én azonban most is testvéri szerettetel fogadtam s mindenemet megosztottam velük.

Egy esztendő telt már el a legnagyobb egyetértésben, mikor azt határoztam magamban, hogy selyemhernyótenyésztéssel megnevelt vagyonomat még nagyobbra nevelem s megvettem egy hajót, hogy azon selyemárut szállítsak a tengerentúli országokba. A persa tengeröbölből indult a hajó. Velem jöttek nővéreim is. Egyenesen Indiának tartottunk, s húsz napi hajózás után szárazföldet pillantottunk meg. Egy magas hegy volt ez, melynek a tövében igen szép város feküdt. Hajónk kikötött s nekem nem volt türelmem megvárni, míg a nővéreim is felkészülődnek, egyedül mentem be a városba. A város kapuja előtt számos őr ült és állt, mindeniknek bot volt a kezében, s mikor egészen közelükbe értem, rémülten láttam, hogy mind meg vannak kövülve. Bent a város utcáin is számtalan ember állott és ült: mind meg voltak kövülve ezek is. A kereskedők negyedében a boltok nagy része be volt zárva, a nyitott boltokban pedig szintén megkövesedett emberek ültek. A kéményekből nem szállott füst s ebből láthattam, hogy kint és bent egyaránt minden ember kővé változott itt. Mikor a város közepére értem, nagy, aranylemezekkel fedett ajtót pillantottam meg, melynek mind a két szárnya nyitva volt. Egy selyemfüggöny össze volt vonva az ajtó között s lámpa függött felette. Felnéztem s egy palota állott előttem, mely, nem kételkedem abban, csak ez ország fejedelmének palotája lehetett. Félrehúztam a függönyt s az előcsarnokban ott állt, ült meg feküdt néhány megkövesedett katona. Bent az udvarban jönni-menni látszottak az emberek, de valójában mind állottak úgy, amint a jövés-menés pillanatában megkövesedtek. Bementem a második, a harmadik udvarba s mindenütt ugyanaz a borzasztó halálos csend fogadott. A negyedik udvarban egy gyönyörű szép palotára esett a tekintetem. Vertarany rácsokkal voltak elzárva az ablakai s ezért a királyné palotájának néztem. Bementem a palotába s ott először is egy nagy terembe léptem, hol csupa megkövesedett fekete rabszolgákat találtam. A második teremben egy kővé vált asszony feküdt a pamlagon. Korona volt a fején: ez volt hát a királyné. Nyakát mogyorónagyságú gyöngyök ékesítették, arannyal-ezüsttel hímzett ruháján drága kövek csillogtak, ragyogtak. Szebbnél szebb, ragyogónál ragyogóbb szobákon mentem azután át, mígnem egy óriási nagy terembe értem: ebben állott a vertaranyból készült trón és köröskörül ragyogó csillárok, melyek szemkápráztatóan világítottak.

– Mégis csak kell itt valaki élőnek lenni, gondoltam magamban, másként a gyertyák nem égnének.

Tovább mentem, szobáról-szobára, valamennyi ragyogó szép volt, de egy élő lelket sem találtam sehol. Nem gondoltam már sem a hajómra, sem a nővéreimre, csak arra, hogy kíváncsiságomat kielégítsem. Közben esteledett, visszafordultam, de eltévelyedtem, s nem volt mit tennem, mint hogy itt maradtam éjszakára. Éppen le akartam feküdni egy szobában, mikor egyszerre csak férfihangot hallottam. Messziről jött a hang, de annyit kivettem belőle, hogy valaki a koránt olvassa. Nagy örömmel siettem a hang irányába s csakhamar egy teljesen kivilágított szobába értem, melynek közepén egy kis szőnyeg volt kiterítve, olyan, amilyent nálunk imádkozáshoz szoktak használni. A szőnyegen egy férfi ült, ki nagy figyelemmel és hangosan olvasta a koránt. Beléptem a szobába s hangosan mondtam el ezt az imát: »Áldott legyen az Úr, ki velünk volt s a tengeren átsegített. Uram, mutasd meg nekünk kegyelmedet és segélj vissza hazánkba! Hallgasd meg, Uram, az én imádságomat!«

Az ifju megfordult és csudálkozva nézett rám.

– Szép leány, ki vagy te, mi hozott ebbe az elpusztult városba? Ha megmondod, viszonzásul én is megmondom, ki vagyok, miért változtak kővé e város lakói s miért csak egyedül én kerültem ki ezt a szörnyű sorsot.

Néhány szóval elmondtam az én utazásom célját, mire az ifju visszatette a koránt a tokjába, aztán leültetett maga mellé. Figyelmesen megnéztem az ifjut s kedves, szép arca eddig még nem tapasztalt érzelmet fakasztott bennem.

– Kedves ifju, – mondtam én – türelmetlenül várom elbeszélésedet.

– Szép leány, – szólt az ifju – ez a város egy hatalmas birodalomnak volt a fővárosa s az én királyatyámnak nevét viselte. Atyám egész udvara, a város és az egész birodalom lakói tűzimádók voltak. Nekem azonban muzulmán dajkám volt, ki ifju koromban is mellettem maradott s ez megismertetett engem a koránnal. Gyakran mondta nekem, hogy csak egy igaz Isten van s óvakodjak más isteneket imádni. Szüleim tudta nélkül erős híve lettem a muzulmán hitnek s híve maradtam dajkám halála után is.

Ezelőtt három esztendővel és néhány hónappal az egész város felett hatalmas szózat zengett át, melynek minden szavát jól meg lehetett érteni. »Emberek, így szólt a szózat, hagyjatok fel a tűzimádással! Imádjátok az egy igaz, a könyörületes Istent!«

Teljes három esztendőn át hallatszott ez a szózat, de mivelhogy senki sem tért meg az egy igaz Istenhez, a harmadik esztendő utolsó napján, reggel két és három óra közt, minden ember abban a helyzetben maradott, amelyben éppen akkor volt és kővé változott. Atyámat is, anyámat is ez a sors érte. Egyedül én maradtam életben, s azóta még erősebb hittel imádom az egy igaz Istent. Tudom, hogy ő küldött téged is az én vigasztalásomra, ebbe a nagy egyedülvalóságba, miért áldott legyen az Úr!

– Herceg, – mondtam én – nyilvánvaló, hogy a Gondviselés küldött engem ide, hogy téged megszabadítsalak e szomorú helyről. Elviszlek Bagdádba, hol az igazhívők hatalmas ura kellő tisztelettel fogad majd téged s védelmébe vesz.

Az ifju elfogadta ajánlatomat s reggel a hajóra siettünk, hol már nagy aggodalmak közt vártak a nővéreim és a hajósemberek. Bemutattam a herceget nővéreimnek s elmondtam az ő szomorú történetét. A matrózok több napon át a királyi palota rengeteg kincseinek a hajóra szállításával foglalkoztak, de a kincsek és mindenféle drágaságok nagy részét ott kellett hagynunk, mivel azok elszállítására több hajó kellett volna. Mikor aztán elegendő élelemmel és vízzel is elláttuk a hajót, az első kedvező széllel útra keltünk.

Uram, – folytatta Szobeida – a herceg, nővéreim és én napokon át igen kellemesen töltöttük az időt, de, fájdalom, nem sokáig tartott köztünk ez a kellemes viszony. Nővéreim irígykedve nézték, hogy köztem és a herceg közt napról-napra bensőbb barátság fejlődik, s egy nap bosszusan kérdezték tőlem, hogy mit kezdünk majd a herceggel, ha Bagdádba érkezünk? Jól tudtam, hogy miért intézik hozzám ezt a kérdést. Tudni akarták, hogy milyen érzelmekkel viseltetem a herceg iránt. Tréfára vettem a dolgot s azt feleltem, hogy férjül veszem a herceget, aztán hirtelen a herceghez fordultam s kértem őt, hogy egyezzék bele.

– Asszonyom, – mondta a herceg – nem tudom, hogy nem tréfálsz-e, de a magam részéről komolyan kijelentem itt a nővéreid előtt, hogy ajánlatodat a legnagyobb örömmel fogadom el.

A Perzsa-öbölben járt ekkor a hajónk s kedvező szél mellett másnap Balszorába kellett érnünk. De éjjel, míg aludtam, nővéreim a tengerbe dobtak engem, a herceget szintén. Én egy ideig a víz színén tartottam magamat, aztán egyszerre csak földet éreztem talpam alatt. Szerencsésen szárazföldre értem s virradatkor láttam, hogy egy puszta szigeten vagyok, mely nem esett messze Balszorától. Ruhámat megszárítottam a napon, aztán ivóvizet és mindenféle gyümölcsöt is találtam, nem kellett hát félnem az éhenhalástól. Leheveredtem egy fa árnyékába, de nem sokáig pihenhettem ott; mert egyszerre egy szárnyas kígyót vettem észre, mely jobbra-balra tekeregve, kiöltött nyelvvel közeledett felém. Ijedten álltam fel s akkor láttam, hogy a kígyót egy még vastagabb kígyó üldözi, már meg is fogta a farkát s le akarja nyelni. Ahelyett, hogy elszaladtam volna, felkaptam egy mellettem heverő követ s úgy megdobtam a vastag kígyó fejét, hogy egyszeribe szörnyet halt. A másik kígyó erre kiterjesztette szárnyát és elrepült. Sokáig néztem utána, aztán, mikor elvesztettem szemem elől, ismét lefeküdtem a fa árnyékába és elaludtam.

Képzelheted, uram, csodálkozásomat, mikor felébredtem és egy kellemes arcú fekete asszony állott előttem, ki egy szalagon két kis fekete kutyát tartott.

– Hát te ki vagy? – kérdeztem az asszonyt.

– Én, – felelte az asszony – az a kígyó vagyok, akit az imént szabadítottál meg a bizonyos haláltól. Azt hittem, jobban nem szolgálhatom meg jóságodat, mint azzal, amit tettem. Tudtam a nővéreid árulásáról s mihelyt a te jóságod által megszabadultam, egybehivattam tündértársaimat – mert én tündér vagyok – mind, ami portéka volt a hajón, Bagdádba vittük, aztán a hajót elsülyesztettük. Ez a két fekete kutya a te két nővéred. Kutyává varázsoltuk őket, de ez még nem elég büntetés nekik. Majd megmondom, mint bánj velük.

Ezt mondván, egyik karjával engem vett fel, másik karjával a két kutyát s egy szempillantás mulva bagdádi házamban tett le, mely tele volt a hajóról ideszállított drága holmikkal. Mielőtt eltávozott volna, átadta nekem a két kutyát s mondta:

– Annak a nevében, ki a tengereket mozgatja, parancsolom neked, hogy ezt a két kutyát, kik a te életedre törtek s a te hercegedet a tengerbe ölték, minden éjjel irgalmatlanul korbácsold meg.

Meg kellett igérnem, hogy parancsát teljesítem, s azóta, bár a szívem majd megszakad belé, a tündér parancsa szerint cselekszem. Ime, uram, ez az én történetem.

Most, a vezír felhívására Amina lépett elő s ezt a történetet mondta el:

Amina története.

– Igaz hívők ura, – így kezdette elbeszélését Amina, – hogy ne ismételjem azt, amit Szobeida már elmondott, csak annyit mondok, hogy anyám, miután özvegységre jutott és más házba költözött, csakhamar férjhez adott engem e város egyik leggazdagabb emberéhez. De még egy éve sem volt a házasságunknak, özvegységre jutottam s férjemről nyolcvanezer zekkinót örököltem. Ebből a pénzből tisztességesen megélhettem volna, én azonban, mihelyt a gyász első hat hónapja letelt, tíz olyan ruhát csináltattam, hogy mindenik tíz-tízezer zekkinóba került s a gyászév leteltével viselni kezdtem a drága szép ruhákat.

Egy nap, amint házi dolgaimmal foglalatoskodtam, egy idős asszony kopogtatott be hozzám. Alázatosan köszönt, megcsókolta a földet s térden állva mondta:

– Jó asszony, bocsáss meg, hogy alkalmatlankodom, de hallottam jószívűséged hírét s ez bátorított fel, hogy hozzád forduljak kérésemmel. Özvegyasszony vagyok, idegen ebben a városban, nincs itt semmi ismeretségem. Egyetlen leányomat egy előkelő ember veszi feleségül, s szeretném, ha látná a családja, hogy nem vagyunk ismeretlen, jött-ment emberek. Nagy tisztesség volna hát ránk, ha oly előkelő asszony, mint te, megjelennél leányom menyegzőjén.

Megsajnáltam a szegény asszonyt, s szívesen teljesítettem a kérését, csak arra kértem, várjon, míg magamra veszem legszebb ruhámat. Az asszony hálálkodva csókolta lábamat; aztán azt mondta, hogy nem kell sietnem, elég, ha estefelé öltözöm fel, akkor aztán újra eljön értem.

Elment az asszony; én meg előszedtem legszebb ruhámat, legdrágább gyöngyeimet és ékszereimet s felkészülve vártam az asszonyt, ki este pontosan eljött.

– Asszonyom, – jelentette nagy örömmel – a vőm nőrokonai már egybegyültek, csupa előkelő hölgyek. Ha szíves leszel jönni, én elkisérlek.

Azonnal elindultunk. Ő ment elől, én utána s jöttek velem az én rabszolganőim is. Csakhamar egy igen széles és frissen sepert utcában egy nagy kapu elé értünk, melyet egy nagy lámpa világított meg. A kapu felett aranybetükkel volt bevésve: »Itt van az öröm örök lakása.« Az öregasszony kopogtatott s a kapu azonnal megnyilt. Az udvar végén egy nagy terembe léptünk, hol egy fiatal és rendkívül szép nő fogadott. Elém jött, megölelt és egy szófára ültetett, mely gyémántokkal gazdagon kirakott trón mellett állott.

– Asszonyom, – mondta a szép nő – téged meghívtak, hogy jelen légy egy menyegzőn, de remélem, ez a menyegző más lesz, mint te képzeled. Van nekem egy fivérem, ki egyike a legműveltebb és legtökéletesebb férfiaknak. Sokat hallott a te szépségedről és bájosságodról s annyira szeret téged a híred után, hogy a te kezedben van az ő boldogsága vagy boldogtalansága. Biztosíthatlak, hogy semmiképpen sem lenne méltatlan hozzád. Kérlek, ne utasítsd el őt!

Férjem halála óta még nem gondoltam arra, hogy újra férjhez menjek, de nem volt erőm, hogy e szép nő kérését visszautasítsam. Hallgatásom és elpirulásom éppen eleget mondott a szép nőnek, ki tapsolt a kezével, mire nyílt az ajtó s azon egy oly fenséges tartású és kellemetes arcú ifju lépett be, hogy igazán boldognak éreztem magamat s büszke voltam a hódításomra. Leült mellém s a beszélgetés során meggyőződtem, hogy még annál is külömb férfi, mint aminőnek a nővére rajzolta. Mikor a leány látta, hogy rendben vagyunk egymással, ismét tapsolt, mire belépett a kádi, ki elénk tette a kész házassági szerződést. Én aláírtam, aztán aláírta a négy tanú is, kik a kádival jöttek. Egyetlen egy dolgot kötött ki a férjem, azt, hogy rajta kívül soha más férfival ne beszéljek s arcomat látni ne engedjem. Ezzel megvolt a házasság s én lettem a főszereplője a menyegzőnek, melyre mint vendéget hívtak meg.

Egy hónappal a házasságunk után valami kelmére volt szükségem s engedelmet kértem a férjemtől, hogy vásárolni mehessek. Megadta az engedelmet, s én annak az öregasszonynak, kiről már beszéltem, és két rabszolganőnek kíséretében a városba mentem. Mikor a kereskedők utcájában voltunk, mondta nekem az öregasszony:

– Drága asszonyom, mivel selyemkelmét akarsz venni, elvezetlek egy fiatal kereskedőhöz, akit én ismerek. Biztosítlak, hogy sehol sem találsz oly finom kelmét, mint nála.

Elmentünk a fiatal kereskedő boltjába, ott leültem s az öregasszony megmondotta helyettem, hogy mit akarok venni. A kereskedő több kelmét mutatott s én megkérdeztem az árát annak, amelyik legjobban tetszett. Azt mondta az öregasszonynak, hogy ezt a kelmét nem adja semmi pénzért, de szivesen nekem ajándékozza, ha megengedem, hogy az arcomat megcsókolja. Felháborított a szemtelen ajánlat s megparancsoltam az öregasszonynak, hogy mondja meg a kereskedőnek, mint vélekedem az ajánlatáról. De az öregasszony, ahelyett, hogy engedelmeskedett volna, azt mondta nekem, hogy az nem is olyan nagy dolog, amit a kereskedő kíván tőlem, hiszen nem kell beszélgetnem vele s így a szerződést nem szegem meg. Végre is annyira megtetszett a kelme, hogy megfogadtam a tanácsot. Az öregasszony és a rabszolganők félrefordultak, hogy ne lássanak engem és én levettem arcomról a fátyolt. Oh, de mi történt! A kereskedő, ahelyett, hogy megcsókolt volna, véresre harapta az arcomat! Oly nagy volt a fájdalmam és rémületem, hogy ájultan estem össze. Mikor magamhoz tértem, éreztem, hogy arcomat vér borítja. De összeszedtem erőmet és hazasiettem, ott azonban újra elájultam. Ágyba fektettek s ott tértem magamhoz.

Közben este lett s hazajött az uram. Látta, hogy a fejem be van pólyázva s kérdezte, hogy mi bajom. Azt feleltem, hogy fáj a fejem s azt hittem, hogy nem kérdezősködik tovább. De viaszgyertyát gyújtott s meglátta, hogy meg vagyok sebesítve. – Miféle sebek ezek? – kérdezte most már szigorúan. Habár semmi nagy bűnt nem követtem el, mégsem tudtam megvallani az igazat. Azt mondottam, hogy mikor vásárolni voltam, egy szűk utcában szembe jött velem egy hordár, ki fát vitt a hátán s oly közel ment el mellettem, hogy a fával megsebezte egy kissé az arcomat.

– Úgy? – kiáltotta az uram szörnyű haraggal. – Holnap reggel megyek a rendőrség fejéhez, minden hordárt összefogdostatok s valamennyit felakasztatom!

Abbeli félelmemben, hogy oly sok ártatlan ember halálának leszek az okozója, könyörögve kértem az uramat, hogy ne bántsa szegény embereket e csekélység miatt.

– Mondd meg hát, mitől sebesültél meg? – kiáltott rám az uram.

Most meg azt mondtam, hogy egy szegény seprűárus haladt el mellettem szamárháton s amint félre néztem, a szamár oly erősen lökött meg, hogy arccal egy kirakatnak estem.

– Ha ez igaz, – mondotta – holnap reggel addig nem kél fel nap, hogy Giafárhoz, a nagyvezírhez megyek s minden seprűárust megöletek.

– Az Istenért, – mondtam én – bocsáss meg szegény ártatlanoknak!

– De asszony, – ordított magánkívül az uram – már most mit higyjek? Mondd meg végre a való igazságot!

– Uram, – mondtam most – elszédültem s elestem. Igy sebesültem meg.

De már erre elvesztette türelmét, tapsolt a kezével s három rabszolga lépett be.

– Húzzátok ki az ágyból, – parancsolta a rabszolgáknak – s fektessétek a szoba közepére!

A rabszolgák teljesítették a parancsot – s míg az egyik a fejemet, a másik meg a lábamat fogta, a harmadikkal kardot hozatott be s parancsolta ennek, hogy vágja le a fejemet és dobja a Tigrisbe, hadd egyék meg a halak.

– No, vágjad már! – kiáltott a rabszolgára, mikor ez habozva állott meg.

– Asszonyom, – mondta nekem a rabszolga, – közeledik életének utolsó pillanata, nem kíván valamit rendelkezni halála előtt?

Engedelmet kértem az uramtól, hogy szólhassak s ő megengedte. Fejemet felemeltem, szeretettel néztem rá.

– Ah, – sóhajtottam alig hallhatóan – minő helyzetbe jutottam!

Többet is akartam mondani, de könnyeim és sóhajtásaim elfojtották szavaimat.

Ez azonban nem lágyította meg az ő szívét.

– Teljesítsd a kötelességedet, – szólt ridegen a rabszolgának.

E pillanatban berohant az öregasszony, aki az uramnak dajkája volt, lába elé vetette magát s úgy könyörgött:

– Oh, fiam, bocsáss meg neki! Gondold meg, hogy aki öl, megölettetik; hogy beszennyezed a nevedet és elveszted az emberek becsülését!

Oly megindítóan mondta ezt az öregasszony, miközben az arcát elborították a könnyek, hogy az uram kissé ellágyult s mondta a dajkának:

– Hát jó, irántad való szeretetből megkegyelmezek az életének, de a büntetés nem marad el, hadd emlékezzék vissza egész életében a bűnére!

Szörnyű volt ez a büntetés, szörnyebb a halálnál. Az egyik rabszolgával össze-vissza hasogattatta a mellemet s mikor magamhoz tértem, mert hisz a kegyetlen büntetés első pillanatában elvesztettem az eszméletemet, borzadva láttam, hogy mellem mennyire el el van éktelenítve. Nem az uram házában ébredtem fel, hanem egy idegen házban, de ágyam szélén ott ült az öregasszony, ki hűségesen ápolt négy hónapon át. Akkor vissza akartam térni első férjem házába, de csak üres telket találtam a helyén. Még az utca is eltűnt, amelyben e ház állott. Megtudtam, hogy a házamat is, az utcát is férjemromboltatta le szertelen nagy haragjában.

Mindenemből kifosztva mentem Szobeidához; aki igaz szerettel fogadott nagy nyomorúságomban, s később, anyám halála után, hugomat, Szafiát is házához vette. Azóta együtt élünk békességben, megelégedésben. Ez az én történetem.

* * *

A kalifa, miután mindent megtudott, amire kiváncsi volt, most Szobeidához fordult s kérdezte:

– Tudod-e, hol tartózkodik az a tündér, ki nővéreidet arra a szigorú büntetésre ítélte?

– Igazhívők ura, – mondta Szobeida – nem tudom, hol van, de egy csomó hajszálat adott nekem s azt mondta, hogy, ha szükségem lesz rá valaha, csak égessek el két hajszálat s azonnal nálam lesz.

– Nálad vannak azok a hajszálak? – kérdezte a kalifa.

– Mindig magammal hordom, – válaszolt Szobeida.

– Akkor hát hívd ide a tündért, – mondta a kalifa.

Szobeida félrefordult, két hajszálat kivett a kebléből s elégette. Abban a pillanatban megrázkódott a palota s a kalifa előtt állott a tündér ragyogó szép ruhában.

– Igazhívők ura, – szólt a tündér – íme, megjelentem. A hölgy, ki a te parancsodra ide hívott engem, nagy jót tett velem. Hálából hűtlen nővéreit kutyákká változtattam, de ha parancsolja felséged, visszaadom nekik természetes alakjukat.

– Szép tündér, – mondta a kalifa – nagy örömet szerzel nekem, ha megteszed ezt a szivességet, hisz eléggé meglakoltak azok a nők a bűnükért. Előbb azonban még egy szívességre kérlek. Te bizonyára sok mindent tudsz, amit mi nem tudunk, s talán ismered azt a kegyetlen férfit, aki e nőnek – s itt Aminára mutatott – oly borzasztóan eléktelenítette a mellét. Csudálom, hogy ez az embertelenség nem jutott tudomásomra.

– Felség, – mondotta a tündér – a két kis kutyát visszaváltoztatom régi alakjára, ennek a nőnek pedig nyomtalanul eltüntetem a melléről a sebeket, aztán majd megnevezem azt a férfit is, aki oly kegyetlenül bánt vele.

A kalifa elhozatta a két kis kutyát, a tündér egy pohár vizet hozatott, néhány szót mormolt magában s íme, a két kis kutyából gyönyörű szép két leány lett; Amina melléről pedig eltűntek az éktelen sebek.

– Igazhívők ura, – mondta most a tündér – most pedig megmondom, ki az az ismeretlen férfi, aki a feleségével oly kegyetlenül bánt. Ez a férfi Amin herceg, a te legidősebbik fiad. Az ő kegyetlensége némikép menthető, mert a felesége kissé könnyelmű volt s mert nem vallotta meg az igazat, nem csuda, ha a herceg a valóságnál rosszabbra gondolt.

A kalifa azonnal elhivatta a herceget s mikor elmondta, hogy mindent tud, a herceg nem várt atyja parancsára, szíves-örömest bocsátott meg feleségének. Ő maga, a kalifa, Szobeidát vette feleségül, a három leányt pedig a három kalandos királyfival házasitotta össze.

Mind a három királyfinak pompás palotát építtetett s birodalmának legmagasabb méltóságai közé emelte őket.

Ilyen nagylelkű ember volt Harun Arresid, az igazhívők hatalmas ura.