A VIZÖZÖN

Lomnicról vidám társaság indult kirándulásra. Tizenöten voltak a három vezetőn kívül: asszonyok, leányok, férfiak, mind fiatalok és jókedvűek; színes, nyári blúzokban a nők, könnyű turistaruhában a férfiak, mindnyájan szalmakalapban, amely mellé virágokat tűzdeltek később.

Jókedvűen vágtak neki a széles útnak, hangosan nevetve és tréfálkozva. A júniusi reggel még hűvös volt, de a dél felé haladó nap már melegen tűzött le.

A társaság elhagyta a széles, kényelmes utat és hegyi ösvényeken haladt fölfelé. Ez már a magas Tátra alpesi világa volt. A fák megkisebbedtek, kopasz sziklák tolták felfelé tar fejüket és a haladás lassabbá lett. A társaság még jókedvű volt. Hol az egyik, hol a másik szaladt előre: bizonyítani, hogy nem fáradt és hogy az út nem is fáradságos. Egy karcsú, szőke leány egyre a társaság élén volt vidáman kipirulva, nevető szemmel: élvezvén ifjuságát, erejét és a nyarat, amelynek a napja izzó sugárkévékkel verte szét a délelőtt hűvösségét.

Egy kis erdő felé közeledtek. A karcsú fenyők sötéten és komolyan állottak, homályba zárván a teret mögöttük. A szőke leány gyors léptekkel vezette a társaságot a sziklás ösvényen. Egyszerre megállott, hirtelen visszadobbanva és halkan sikoltott egyet.

A könnyű sikoltásra ijedten állott meg mögötte a társaság. Az erdőben előttük, a zöld ragyogású sötétségben élet támadt, a homály megmozdult és az erdőből a napsütötte erdőszegély szikrázó világosságába kilépett egy férfi.

Kalap nem volt a fején, a lábán szandált hordott. Ócska szürke ruha lógott le rajta, nyári ingéből – gallér nélkül – duzzadva tört felfelé bikanyaka és a nyakon keményen, gőgösen ült oroszlánfeje. Az óriási tagok, a titáni váll, a duzzadó nyak, mintha mind csak arra szolgáltak volna, mintha egyébre nem is teremtődtek volna, hogy ezt a merészen, magasan, felségesen és ijesztően felfelé szökő fejet hordozzák. Ezen a fejen a királyiság, a parancsolás, a nagyság és az akarat tündökölt. Az erős orr mögött mélyen benn a nagy homlokívek alatt két hideg fényű kék szem szórt sugarat. Az előretörő áll nem rontott a fej szépségén, csak zordabbá és keményebbé tette. A bajusz és a szakáll úgy símult el a finom metszésű száj körül, hogy a fejét az oroszlán fejéhez tette hasonlóvá. Az óriási jobb kéz botot tartott, egy rettenetes dorongott, egy ijesztő és hatalmas fegyvert. A balkezében nem volt semmi és a férfi úgy állott a sötét erdő napsütötte szélén, mint a félelmes ősember, az erdő ura, a féltékeny őrizője és parancsolója, aki jobb kezének hatalmas fegyverével szétzúzza a birtokába tolakodókat.

A bot azonban nem mozdult. A kirándulók riadtan és zavartan állottak. A fecsegések, a nevetések elhallgattak és nagy némaság ereszkedett le, mintha a sötét, csendes fenyőerdőből suhogott volna ki. A férfi az erdőszélén még végigpillantott egyszer a társaságon és eltűnt az erdőben.

A kirándulók egymásra néztek. A karcsú, szőke leány erőltetett vidámsággal kérdezte:

– Ki volt ez a vadember?

Az egyik férfi suttogva válaszolt:

– Nem ismeri? Bakacs Tamás, az igazságügyminiszter.

Még mindig nem mert senki hangosan beszélni. Elindultak újra felfelé és fojtott hangon, halkan, ijedezve beszélgettek az eltűnt férfiről.

A jókedv nem tudott visszatérni. Egyik-másik erőltette a nevetést, tréfált, bolondozott, de a többiek hallgatagok voltak és végre mindenki elhallgatott. Az asszonyok mélázva nézegettek a levegőbe, a lányok megborzongtak és a férfiak kelletlenül, elgondolkozva próbáltak udvariaskodni.

Nem is jutottak a tetőig. Délben megpihentek, kirakták az ennivalókat, megebédeltek és azután más úton – a vezetők csodaszép látnivalókat ígértek – indultak lefelé.

A jókedv ekkor kezdett visszatérni. De amint egy patak mentén lassan ereszkedtek lefelé és egy sziklafal és egy cserjések mögül kis tóhoz értek, amelyet a patak alkotott, a nők sikoltva kiabáltak.

A forrás jéghideg vizéből fújva és csapkodva, mint egy mesebeli triton, mint a vizeknek valamely uralkodója, egy titáni test és az oroszlánfej merült fel. Bakacs Tamás, ismét Bakacs Tamás, az erdőknek és a vizeknek, az egész hegyi vidéknek birtokbavevője és ura.

Az asszonyok sikoltva hátráltak, a férfiak megemelték a kalapjukat és az egész társaság nagy kerülővel, elkésve, fáradtan és hallgatagon ereszkedett le a cifra nyaralókhoz.

Bakacs Tamás kikapaszkodott a jéghideg viz kövecses medencéjéből, lefeküdt a mohára és száríttatta magát a délutáni nappal. Azután felöltözött, kezébe vette botját és lefelé indult. Elhatározása készen volt és így hangzott:

– Itt nem lehet egyedül lennem. A hegy itt nem lehet az enyém. Már most, kora nyáron is jönnek az emberek és megrabolják a csendet és a magányosságot. Fel hát a tetőre!

II.

Másnap reggel Bakacs Tamás átküldött a Wagner-villába:

– Kéretem Wagner urat, kegyeskedjék a kávéházban felkeresni.

Reggelizett még, mikor lihegve rontott be Wagner, a gazdag, sovány, sárga képű építőmester.

– Parancsoljon velem, kegyelmes uram.

– Wagner úr, szeretnék egy kis házat építtetni magamnak…

– Oh, kegyelmes uram…

– … a lomnici csúcs tetején.

A sovány embernek nyitva maradt a szája.

– Hol, kegyelmes uram?

Bakacs Tamás ránézett az elképedt emberre, maga elé húzta sonkás tányérját és csendesen nevetett.

– A lomnici csúcs tetején. Egy kis házat akarok, egy kis fészket, erőset, tartósat, keményet. Itt sok az ember és én az egész nyáron, az egész nyáron magam akarok lenni.

Wagner lecsapta a fejét, azután újra felkapta, ezzel a mozdulattal jelezvén, hogy most már mindent ért. Persze, persze, a miniszter magában akar lenni. Az ilyen nagy embernek ilyen pihenés kell.

– Nos, kedves Wagner úr, mennyi idő alatt lehet készen a házam?

Wagner elpirult örömében, hogy a nyerseségéről híres Bakacs ilyen szeretetreméltó hozzá, összeszorította az ajkát, ráncokba szedte a homlokát.

– Nos, kedves barátom?

– Azt hiszem, kegyelmes uram, négy hét alatt elkészülhetek vele, ha minden erőmet összeszedem.

– Hát jó. Csak minél előbb. Költséget nem kell kímélni.

A sovány, májbajos ember irígyen nézte még egy ideig a miniszter óriási étvágyát, azután meghajtotta magát, kapott egy kézszorítást, amely ismét boldoggá tette és elment.

A lomnici csúcs tetején még aznap megkezdődött a munka. Wagner huszonöt emberét vezényelte fel a tetőre, akik négy hétig fenn táboroztak. Az építőanyagot óriási fáradsággal cipelték fel és Wagner minden harmadnap, félholtra fáradva, maga is megnézte a munkát.

Bakacs Tamás mindennap ott volt. A helyet ő választotta ki: egy tenyérnyi fensíkot, közvetlenül a csúcs mellett. Ha a ház felépül, mondta a miniszter, a csúcsa olyan lesz mögötte, mint egy őrszem.

Wagner – mikor találkoztak – tüzesen magyarázgatott a miniszternek.

– Egészen különös építésmódot alkalmaztam, kegyelmes uram, mert egyrészt a háznak gyorsan kell készen lennie, másrészt erősebbnek kell lennie, mint Szebasztopol várának. Az egész váz vasból van; mindenütt vasbetont alkalmaztam, mert a házacska nagyon ki van téve viharnak, esőnek. Arra is kell gondolni, hogy itt bizony kicsit nehéz fűtőszerhez jutni és a pompás, modern kályhát, amelyet beállítok majd, nem igen használhatja kegyelmes uram. Pedig itt néha irgalmatlan hideg van forró nyárban is. A háznak azonkívül sokáig is kell állnia. Ha kegyelmes uram nem is használná majd – ereklye lesz itt…

Bakacs Tamás elnevette magát és elégedetten mondta:

– Köszönöm, kedves Wagner úr, nagyon köszönöm. Én is így képzeltem a dolgot és nagyon örülök, hogy önhöz fordultam.

A Wagner ambicióját megkétszerezte a dicséret és kikérte magának azt a kegyet is, hogy a házacskát ő bútorozza be és ő gondoskodjék arról, hogy a miniszter – aki három hónapot akar fenn tölteni – semmiben ne szenvedjen hiányt.

A negyedik héten készen állott a ház: csinosan, erősen, tisztán, kényelmes, tartós bútorzattal. Két szoba volt az egész, kicsi előszobával, amelyben főzni is lehetett és amely éléskamrául szolgált. Az egész házacska a maga alacsonyságában és tömörségében olyan volt, mintha egy óriási sziklából esztergályozták volna ki. Lapos tetején csak a villámhárító szökött felfelé és egy nemzeti színű zászló, amelyet Wagner tűzött ki. Az ablakai kicsik voltak, vastag, szinte törhetetlen üveggel. A bejáró-ajtó magas volt, erős, mint egy várkapu, páncélozva, mint a Wertheim-szekrények.

– Ezt azért csináltam így, kegyelmes uram, hogy rossz melegvezetővé tegyem. A falaknál is ezt a rendszert alkalmaztam. Forró napokon így hüvös marad a ház, hideg napokon megtartja a melegét.

Az előszobában Wagner büszkén mutogatta a készleteket:

– Itt konzervek vannak, kegyelmes uram, itt húsok, sonkák, itt tea, itt a saját termésű boraimból húsz üveg és itt huszonöt üveg pezsgő, amit bátor voltam szintén mellékelni.

– Az Isten szerelméért, Wagner úr, hiszen ez tíz évre is elegendő még nekem is – mondotta nevetve Bakacs.

Wagner komolyan válaszolt:

– Minthogy kegyelmes uram esetleg hetekig maga akar maradni, mindenre kell gondolni. Felhalmoztam jókora mennyiségű fűtőszert is: préselt széntörmeléket, lévén ez a legkiadósabb. A kályhákat egyébként fával is lehet fűteni.

– Jó, jó, kedves Wagner úr, lássuk a szobákat.

Bementek a szobákba. A miniszter el volt ragadtatva. Wagner mindenre gondolt; a könyvállványtól a barométerig, egy elsőrangú messzelátótól a kényelmes karosszékig, íróasztalig, minden volt a két tágas szobában, amire csak szüksége lehet az embernek. Két puskáról is gondoskodott Wagner: egy könnyebbről és egy nehéz golyós fegyverről, mert nem lehet semmit tudni… Sőt vívókard is az íróasztal felett.

– Kegyelmes uramnak, mint az ország egyik legjobb vívójának, bizonyosan jól fog esni, ha néha-néha egy pár kardforgatást csinálhat.

– Wagner úr, – nevetett Bakacs – ön igazán csodatevő. De hiszen mindez belekerült egy millióba.

– Oh, kegyelmes uram, ha megengedné, hogy felajánljam…

– Wagner úr, – mondotta kissé szigorúan Bakacs – erről egy szót se. Nem akarom, hogy akárki is rajtam gazdagodjék meg, de ingyen nem fogadhatok el semmit. Kérem, mondja meg, mivel vagyok adósa.

– Majd beterjesztem a számlámat, kegyelmes uram – mondta könnyű sóhajtással, rezignáltan a sovány ember.

– Köszönöm, köszönöm, igazán nagyon lekötelezett a kedvességével, a gyorsaságával, az ügyességével. Ha egyszer szüksége lenne rám, ha kívánna majd valamit, örömmel állok rendelkezésére.

Wagner újra boldog volt. Arra gondolt, hogy a lapokat elárasztja most hírekkel, a Bakacs Tamás különös kívánságáról, amelyet annyi ügyességgel és tudással elégített ki Wagner, a neves műépítész és nem vette észre, hogy a miniszter türelmetlenkedni kezd. Bakacs Tamás idegesen járkált és végre megszólalt:

– Kedves Wagner úr, most szeretnék magam maradni…

Wagner összerezzent, felkelt a puha karosszékről, amelyen ült és búcsúzott.

– Kérem, Wagner úr, mondja meg a szállóban, hogy az összes könyveimet, ruháimat, minden holmimat küldjék fel ide. A postát minden héten egyszer küldjék fel…

Wagner elment. Bakacs Tamás kikísérte, utána nézett, amint embereivel lassan lefelé haladt és azután háza elé ment. Megállott a kis sík szélén és körültekintett. Mögötte volt a csúcs, de maga előtt nem látott magasabb helyet a tetőnél, amelyen állott. Messze előtte mindenütt sziklaormok nyujtogatták fel a fejüket, de őt egyik se érte el. Az ormokon túl pedig hosszan, szélesen, a messzeségbe nyulva terült el az óriási síkság csillogó folyóival, amelyek vékony vonalként rajzolódtak a távolba, tornyaival, amelyek fekete foltoknak látszottak és embereivel, akikből nem látszott semmi. A nap lenyugvóban volt és felfelé törő sugarainak sárgás fénye tündökölve omlott Bakacs Tamás lábához. Az óriás ember a sziklatetőn, a sugárzás közepette, az ormok felett, a tornyok felett és az emberek felett, érezte, hogy büszkeséggel, örömmel, ittas mámorral telik meg a szíve. Nagy melle dagadva szítta be a tiszta, hűs levegőt és királyi gőggel mondta:

– Itt a helyem.

III.

Ott volt a helye. És ha nem volt is az ormon, ő mégis úgy állott a bámuló ország előtt, úgy élt és beszéde úgy hangzott, mintha magas hegytetőn állna egy félelmes óriás.

Bakacs Tamás egy van négyszáz képviselő között, – terjedt el egyik bámulójának az igéje – de a többi háromszázkilencvenkilenc nem hiányoznék, ha nem volna meg. Ha a mérleg egyik serpenyőjébe őt tennék és a másikba a többi százakat – a mérleg rohanva buknék le a Bakacs Tamás súlya alatt.

Az egész ország hipnotizálva bámulta az elmének azt a gigantikus erejét, amelyet Bakacs könnyed leereszkedéssel mutogatott meg a képviselőház vitáiban és amíg egyre szaporodott az a tábor, amely tőle várta az ország megváltását, az ellenségei bátortalanul, gyáván és meghunyászkodva állottak meg szemközt vele és csak pletykákkal tudták kikezdeni hozzáférhetetlenségét.

Érvényesülni még sem tudott. Nagysága túlságosan félelmes volt, ereje sokkal jobban feszegette a határokat, elméje és bírálata sokkal kíméletlenebbül dörgött felfelé és lefelé, semhogy vezéri helyre engedték volna. A tanári katedrát otthagyta az igazságügyminiszteri székért, amellyel jóindulatát megvásárolták és amellyel félelmes erőit foglalkoztatták, de az a munka, amelyet így végzett, pedáns okmánygyártás volt, bürokrata ügyintézés és a nagy munkaterek, a széles és termékeny mezők, a tágas horizont zárva maradt előtte. Ő az országot akarta újjáalakítani és járásbírák konduit-lisztáit kellett tanulmányoznia, a jövendőt akarta meghódítani a magyarság számára és a kereskedelmi törvény novelláján kellett pepecselnie. Herkules fonalat tartott – és duzzadó, tomboló ereje keserűségre vált, nyerseségre, durva szavakra, lenézésre az emberek iránt és megvetésre irántuk. Útjában és előtte törpéket látott és a törpéken lehetetlen volt átgázolnia.

De lehetetlen-e? Keserű lelke ezen a kérdésen tépődött.

Vannak erők, – mondta magában – amelyeket egyetlen ütés szabadít fel, vannak jegecek, amelyeknek egy érintés kellett csak, hogy alaktalanságukból ragyogó formába szökjenek. Hatalmas erejét hiába korlátozták a kicsinyes viszonyok, imádta a magyar fajtát és úgy érezte, hogy egy ütés hihetetlen erőket szabadítana fel ebben a csodálatos, rokontalan, ázsiai fajtában, egy érintés sugárzó formába szöktetné lelkének, haladásának és kultúrájának alaktalanságát.

De az ütéshez kinek van ereje? Az érintésnek ki válhatnék művészévé? Úgy érezte, hogy ő.

Mikor harminc éves korában egy nagy német egyetem kínálta meg katedrával, visszautasította az ajánlatot. Úgy érezte, hogy a történelem szavát hallja: ennek a nemzetnek szüksége van rá, ez a fajta és ő csodálatos dolgokat fognak még együtt végezni.

Utóbb sokszor azt kérdezte magától: nem csalódott-e. Alkotni azóta keveset alkotott, világhírű jogtudós helyett lett egy kis ország minisztere, a felséges tudományt elcserélte a piszkos politikával és eredményt alig látott.

Negyvenöt éves lett. Az elégedetlenség, a csüggedés, a lemondás, a kezdődő tél férfi-korszakát járta és nem volt egyéb, mint igazságügyminiszter és nem alkotott mást, mint egy pár hasznos, de jelentéktelen törvényt.

Megemlékezett arról, hogy internacionális közönsége külföldi kongresszusokon mennyi hódoló alázattal, bámulattal és lelkesedéssel fogta körül francia, angol, vagy német szónoklata után és keserűen mondta magában, hogy itthon már csak vacsorázó társaságban beszél néha. A párolgó húsok mellett megilletődve hallgatják esténként, azután mennek a miniszterelnökhöz, meg másokhoz.

Egy-egy ötleten hetekig nevetett az ország és ő keserűen gondolt rá, hogy csak ötletekkel látja el már azt az országot, amelyet megmenteni akart.

De az ötletekből, a habozásból, a tétlenségből és a várakozásból elég volt. Határidőt adott magának:

– Őszre cselekedni kell.

Óriási elméje nehéz fáradsággal őrölte titáni gondolatait. Az őszre készen kell lennie elhatározásának, szándékának, csatatervének: letép magáról minden köteléket, messze hajít el minden tekintetet és kiáll a síkra, hogy kötelékeitől és tekinteteitől megszabadítsa az országot is és messze lódítsa előre a halhatatlanság csillagos útján…

… A magány, az alpes, a hegyorom ezért kellett neki. Óriási testét fojtogatta a város, erejét ingerelték az emberek, elméje munkáját zavarták, bántották a szavak és a pillantások.

A tetőn megtalálta a magányt, a csendet, önönmagát, amely szabad repüléssel szárnyalt a magasságokban, a síkok, a városok és az emberek felett. Első napja a tetőn a mámor napja volt. Terve olyan készen, tisztán, annyi biztonsággal és erővel megépítve, olyan merészen és határozottan a magasba szökve állott lelke előtt, hogy már a siker és az eredmény diadalát is érezte. Így kell történnie mindennek, így kell az eseményeknek egymásba kapcsolódniuk, így kell az óriási gépezetet megindítania gigászi erejének, így kell győzni. Hosszú évek óta először feküdt le elégedetten.

Másnap feltámadtak a kétségek. Látta a hézagokat, az ingadozásokat, az erők hiányosságát, de bizalma, bátorsága és ereje nem hagyta el. Járta az ormokat, fegyverét ráemelte egy-egy vadra, fürdött a jéghideg forrásvízben és elméje szakadatlanul, zúgva, zakatolva, lázasan dolgozott.

Felhozták ruháit, könyveit házába, a reggel és este hidege miatt bundákat és téli csizmákat rendelt, ebédjét és vacsoráját maga készítette el, felirogatta, amire szüksége volt, hogy alkalomadtán felhozathassa és ezenközben kimondhatatlan gyönyörűséggel élvezte saját elméjének erejét, a teremtés büszkeségét, a nagy koncepció mámorát és azt az óriási munkát, amelyet gondolkozása – egyszerű élete közben – végzett.

Egyszer végigtekintett a síkon. Ekkor az emberek felett valónak érezte magát, különbnek, többnek egy embernél. Csendesen mosolygott:

– Ha azok ott tudnák, hogy a lomnici csúcson Magyarország történelme készül.

IV.

Voltak órái, amikor valami különös szórakozást kívánt. Egy ilyen órában elővette golyós fegyverét és célba lövöldözött vele. Irt Wagnernek, szerezzen be neki töltést és az építész harmadnapra egy nehéz ládát küldött neki ötszáz golyóval. Az élelmiszereket is ontotta Wagner. Minden másod-harmadnap megjelent egy küldötte valami különlegességgel, valami pompásan konzervált hússal, sülttel, tésztával, gyümölccsel, amely hónapokig eláll. Bakacs már bosszankodott:

– Ez az ember azt hiszi, hogy minden igaz, amit az én rettenetes étvágyamról az élclapok írtak.

Később megbékült:

– Valami kitüntetést akar, ordót vagy nemességet.

Emberismerete elnézővé tette az efféle gyengeségek iránt és a dologgal nem foglalkozott többet.

Élte a maga vad, férfias és szabad életét, óriás erejű teste és óriás elméje egyformán dolgozott és meg volt elégedve.

Egy napon szokott kirándulását el kellett hagynia. A ragyogó kékségű ég az éjjel elborult, nehéz fellegek rongyai szántották az ormot, súlyosan dübörgött a távolban a mennydörgés és köd sötétlett a hegyiutak felett. A reggel ragyogó világossága helyett sárga felhőköd burkolta be a házat és tíz lépést sem tehetett a lezuhanás veszedelme nélkül. Elégedetlenül tért vissza szobájába és hogy tagjainak mozgást és munkát juttasson, először fennidőzése óta, levette a vívókardot és egy párszor megforgatta.

Ez nem elégítette ki. Fel és alá járt, azután újra lefeküdt és elaludt.

Mikor felébredt, még mélyebb volt a vak homály. Órája két órát mutatott, de künn alkonyati sötétség volt.

Kimenni hasztalan lett volna. Evett, szivarra gyujtott és komoran bámult ki az ablakon a szürkeségbe.

A távolban állandóan zengett a mennydörgés. Dübörgő, lassan és zúgva hömpölygő hanghullámok követték egymást szakadatlanul. Egy pillanatra nem szünt meg a zaj, egymásra tolulva, felemelkedve és leszállva, élesedve és tompulva, tolakodva, fenyegetően és hömpölygő hullámzással követték egymást az óriási villámszikrák hangjai.

Az órák teltek. Bakacs Tamás kibámult az ablakon a sárga ködbe, a mennydörgés pedig szélesen zengett a messze távolból a hegyek és rónák felett.

Este lett. A homály feketére vált, Bakacs Tamás nem tudott aludni, nem tudott lefeküdni sem. Soha nem érzett riadozó félelem tartotta feszültségben minden idegét.

– Különös – mondta magában. – Valóságos állati félelmet érzek. Óriási vihar előtt kínlódhatik az állat így.

Nyugtalanul járt-kelt és úgy tetszett neki, hogy az éjszakán, a ködön, szobája falain át riadt állati hangok sírása tör hozzá: ijedt üvöltés, halálfélelem vonítása, menekülő vadállatok nyöszörgése és vinnyogása.

A mennydörgés egyre hullámzott a csúcsok felett. Dübörgő tompa hangja egyszerre élesre vált, a hömpölygő hullámzásból egy csattanó ütés emelkedett ki, és eldördült harsogó csattanással a csúcs felett az első villámütés. Hangja és fénye sükítve és vakítva töltötte el a szobát; utána mindjárt új csattanással dördülve csapott le a második villamos szikra és a csúcs körül a titkos erővel terhes felhők sziszegve, csattogva, dörögve ürítették ki tartalmukat. A szikrázó tűzostor egyre ott pattogott a tetőn, a zászló a házon kormos rongy lett, a villámhárító vége pattogó szikrák tüzében égett. Egy dördülés, vakító fényáradás, csattanó gyilkos villámszikra a házban, a homályból fehér világosságra emelkedik minden kis tárgy a szobában és Bakacs Tamás nehéz zuhanással bukik végig a földön.

V.

Mikor eszméletre tért, a nagy félelemre emlékezett csak, amelynek még az óriás villámszikra hatása előtt ideje volt a gondolat gyorsaságával megráznia elméjét. Most örült, hogy él. Bénán hevert a földön, mozdulni sem tudott, de az élet öröme lüktetett benne. Nagy dolgokat alkotni szép, a halhatatlanság nagy és kívánatos, de élni, élni – mégis ez a legnagyobb.

Mennyi ideig hevert eszméletlenül, nem tudta. De elgyengült teste az éhséget is érezte; ezért azt gondolta, hogy legalább huszonnégy óráig tartott ájulása. Óriási erőfeszítéssel vonszolta be magát előszobájába. Nem tudott felállni. Miután evett, egy kissé erősebbnek érezte magát. Felállott. Bevánszorgott hálószobájába, lefeküdt és vágyódva tekintett az ablak felé.

Künn szürkeség volt, köd, homály. A mennydörgés a távolban morajlott, de rettenetes tüzijátéka nem látszott. A sárga felhők most vizet ontottak, zuhogva, zúgva, csobogva dőlt le a víz; a ház tetején hallatszott a zöreje és hallatszott, amint csörömpölve zuhog a sziklákra. Egyenletes, bőséges, dús zuhanással hullott alá, nem szálakban, hanem tömeges hullásban, fehérlő áradással, hullámzó, habzó, kavargó eséssel.

Bakacs Tamás búsan fordult el az ablaktól. Most társaságot kívánt volna, ápolást, dédelgetést, vagy talán csak egy jó szót.

Vagy talán csak egy emberi szót, egy emberi hangot. Megdöbbenéssel vallotta be magának, hogy társaságot kíván, akármilyen, csak emberekből álljon, csak élő lények legyenek benne. Egy embert csak, egy emberi hangot. Vagy akár egy állatot, egy élő, meleg állati testet, egy világos szempárt, valami életet…

Fázva fordította el fejét az ablaktól és elaludt.

Ébredése ismét a büszkeségé volt, az erőé, a gőgé. Az egészsége visszatért, az ereje is és közömbösen lépvén túl elmult gyávaságát és gyengeségén, ezt mondta magában:

– Ennek az országnak a legkülönb embere én vagyok. A kerek földön alig van egy pár koponya, amelyben az enyémhez hasonló elme székelne. Ennek az országnak tehát én leszek a vezére, az ura, a megváltója.

Frissen ugrott fel ágyáról. Künn sárgán zuhogott le a vizek tömege és ő bosszusan gondolt rá, hogy heti postáját ma nem fogja megkapni.

A kívánt és szeretett magányban is egyre feszült figyelemmel hallgatózott a világ nagy érverésére, amelyhez az ujságok juttatták el hozzá. Elfogódva és tisztelettel tekintett bele mindig a telenyomtatott lapokba. Az ujságok íróiról nem volt általános véleménye: megbecsülte vagy lenézte őket külön-külön, értékük szerint. De a legjelentéktelenebb ujság fekete soraira is tisztelettel tekintett: – ezek a sorok – mondta – a világot jelentő sorok. Az emberiség életét, haladását, magát az emberiséget jelentők, mert általuk fogja fel elménk a felfoghatatlan milliókat, a beláthatatlan országtereket, a határtalan eseményeket.

Bosszankodott, hogy a lapjai elmaradnak és unottan keresgélt a régi papirok között. Végiglapozott egy ujságot, és mindent, amit olvasatlanul hagyott, most érdeklődve futott át. És valamelyik jelentéktelen és lenézett rovatban, ahol szerinte a tudományos szédelgésnek volt a tanyája és ahol hazug érdekességekkel szoktak csalni, különfélékben vagy vegyesben, ezt találta:

Új vízözön. A világnak sokszor megjósolt pusztulásáról ismét szól egy jóslat. Ezúttal komoly ember hirdeti veszendőnek szegény földünket. Franklin Henrik, a greenwichi csillagvizsgáló-intézet igazgatója cikket írt a londoni Daily Newsba a fenyegető kataklizmáról. Szerinte egy hónap mulva következik be a nagy világpusztulás, amelynek egyik részlete lesz a vízözön. A katasztrófát az okozza, hogy a naprendszer külső bolygói felől egy eddig ismeretlen sötét égitest közeledik felénk, amelyet látni éppen sötétsége miatt eddig nem lehet ugyan, de amelynek a hatása a Neptunuszon és Uranuszon látszik már. Az ismeretlen égitest hat majd a földre is. Közvetlenül nem okoz katasztrófát, mert pályájából annyit már biztosan meglehet állapítani, hogy a földdel nem ütközik össze. Hatása mégis rettenetes lesz, mert a földtengelyt – amelyet egykor hasonló hatás térített el pályájára merőleges helyéből – ismét megingatja. A földtengely elmozdul helyéből és ez okozza a katasztrófát. A földtengely elbillenése következtében meg kell változnia a földtömeg elhelyezkedésének is. A nyugalom és az egyensúly megbomlik és a most pihenő gigantikus földrétegek nyugat felé torlódnak. Hasonló katasztrófa okozta egykor annak a nagy földterületnek a sülyedését, amely a Csendes-óceán helyén volt. Ez a földterület hihetetlen mélységbe sülyedt, fölé áradt a víz és alkotta az óceánt. Az egykori geológikus forradalomra, a rettentő földtorlódásra vall az Andesek hosszú lánca, amelynek magasságai közvetlenül a legmélyebb tenger szélén esnek hirtelen a mélységbe. Az Andesek születéséhez hasonló katasztrófát okoz a greenwichi tudós szerint az ismeretlen égitest. A földtengely megmozdulását kérlelhetetlenül követi az, hogy a földtömeg új elhelyezkedést, új egyensúlyt keres. A vészthozó égitest közeledését rettenetes viharok fogják jelezni, vulkánikus zivatarok, földrengés és áradó eső. Mihelyt a nagy kozmikus forradalom végbement és a földtengely elmozdult helyéből, jön a kataklizma, amely az angol tudós szerint minden életet elpusztít a földön. Először a tengerek vize mozdul meg és beárad a szárazföldekre. Azután megmozdulnak a szárazföldek is és rettentő torlódásban tartanak nyugat felé. A mai kontinensek talán mind tenger alá merülnek és a tenger új, nagy világokat hajít szine fölé. Rettentő vulkánikus kitörések lesznek, síkságok közepén születnek hegyek, az északi sark jege megindul dél felé és amit a tűz nem emészt meg, azt a víz és a jég pusztítja el. A nagy kataklizmát – mint minden geológiai forradalmat – jégkorszak követi, amely talán rövid lesz. De mire ez véget ér, a földön minden élet elpusztul. Franklin részletes és alapos számításokkal bizonyítja jóslata helyességét és kijelenti, hogy a fenyegető veszedelem elől nincs menekvés. A londoni ujság vezető helyen közli a nagy veszedelmet jósló cikkét, amely azért kelt figyelmet, mert Franklint igen komoly tudósnak ismerik és világszerte a legelső szaktekintélynek tartják, különösen meteorológiai téren. Érdekes pesszimista jóslására természetesen már meg is jött a válasz, több tudóstársa alaposan lecáfolta a greenwichi tudóst és valószínű is, hogy ez a jó, öreg föld ezúttal is békén forog tovább keserű levében.

Bakacs Tamás ijedten bámult a betükre. A tréfálkozó hangot frivolnak találta, egy nagy dolognak ez a könnyenvevése bántotta, bosszantotta, szinte elepedt a részletekért és haragosan kiáltott fel:

– De hátha igaza van!

VI.

A sárga homály künn nem változott. A nappal sötét volt, siváran szürke, a távolban zengett a mennydörgés és az eső csörömpölve zuhogott le.

Bakacs Tamás háborogva járt szobáiban, elkeserítette, fellázította, dühbe hozta fogsága. A keze ökölbe szorult, az izmai megfeszültek, úgy érezte, hogy erejét és nagyságát megalázták. Esztendők óta először szállott szembe vele valamely ismeretlen erő és vak dühe a felhőknek akart nekimenni, amelyek vizükkel, ködükkel, homályukkal fogságba vetették.

Lázadozva, elfuló dühvel, vakon öltött ruhát magára és erőszakosan csapta ki háza ajtaját. Dacosan lépett ki a homályba.

– Ki áll ellent Bakacs Tamásnak?

Sivító szélroham fogadta. A szél nekidőlt, rázúdította az eső dús vizét és Bakacs Tamás elkábulva, elvakulva állott háza előtt.

Lemenni nem lehet. Hat lépésre sem látott. A ház falának kellett nekivetnie magát, hogy meg tudjon állni. Botorkálva, inogva, tapogatózva haladt előre a falak mellett és úgy tetszett, hogy egy órába került, amíg a háza túlsó oldalára jutott, hogy egy pillantást vessen legalább a síkságra.

A ház mellett állva semmit sem látott. Előre kell mennie. Két lépést tett és a tomboló vihar leütötte a lábáról. Azért sem enged. Azért is látnia kell a síkot, az emberlakta rónát.

A szél és az eső nekifeszülve és ő csúszva, kezével-lábával kapaszkodva az esőverte sziklán mászott előre. A gőzfüggöny nem lebbent fel előtte, de a szikla szélén a felhőrongyokon, a ködön és az elvakító esőn át mégis ellátott a messzeségbe.

Szemét kezével védelmezte a lezuhanó víztömegek ellen és erőlködve meredt a távolba, ahonnan folyton harsonázott a mennydörgés.

A széles, tiszta sík ködbe volt burkolva. A ködöt villámok fénye hasogatta át. Délnyugaton óriási füstoszlopok lökődtek az ég felé és a füstöt egy-egy óriási lángoszlop felvillanása festette vörösre.

Az eső zörején túl dübörgő recsegés lármája hangzott. A levegő tele volt ismeretlen zajokkal, a föld dobogott, reszketett, ingott. A levegő sziszegett és nyögött és a szemhatár végén, a szinte láthatatlan messzeségben egy fehér vonal csillogott ki a sárga ködből.

A sziklán is érezte a döngető csapásokat, a föld alatta is ingott, a füstoszlopokba belevilágított a tűz és a fehér vonal a szemhatáron mind élesebben rajzolódott ki félelmes csillogásával.

Bakacs Tamás térdenállva meredt bele a messzeségbe. A ormon, ahonnan az emberekre és a tornyokra felséges gőggel letekinteni, most nem látott semmit, ami az emberé. Rettenetes új hatalmak vonultak fel előtte, amelyekre nem lehet az uralkodás büszkeségével tekinteni. Azok a tűzoszlopok délnyugaton tűzhányók és az a fehér vonal…

Reszketve kutatta szemével a messzeséget. A csillogó vonal mind előbbre hatolt a homályban, egyre láthatóbb lett, egyre világosabb, percről-percre növekedőbb. Bakacs Tamás, a térdelő Bakacs dideregni kezdett, szívét, elméjét, lelkét őrült félelem ragadta meg; mámorának diadalmas helyén a kétségbeesés veszett ordítása tört ki a torkából.

… Az a fehér vonal: a víz.

VII.

És ez az egész kavarodás, a sziklák rengése, a lezuhanó víztömegek, a sikoltozás és a nyögés, amely a levegőben vonaglik, a földnek ez a reszketése: ez a vízözön.

*

Térden verte be magát a szobájába. Egyetlen érzéke nem volt, amely működött volna. Gondolkozása és tapintása egyformán tönkrement. Ledőlve, összetörve, széttiporva vágódott le szobája padlójára formátlan gomolyagba: egy reszkető, korbácsolt állat.

Egész léte egy rongyhalmaz volt, emberi tagoknak egy formátlan dombja, amelyen át futkosott még az éltető vér, de amely cselekvésre nem képes már. A félelem vak köde burkolta be az embert.

*

És most jött a nagy katasztrófa. Percek teltek-e el, órák vagy napok, a remegő állat a tető kis házában nem tudta.

Jött a nagy katasztrófa. Az óriási zendülés, az erők rettentő bomlása, igazságok, mértékek, súlyok megfordulása, a földteke nagy zuhanása. Az erők, a hegyláncok, föld és víz keresik az új rendet, az új egyensúlyt.

A hegy, amelyet a féreg maga alatt nagynak és biztosnak tudott, megingott. Egy zökkenés előbb. Azután, mintha pokolbeli öklök döngetnék, új rázkódások. A hegy kínozva vergődik. Még ellentáll, de földanyja parancsol, és a hegy engedelmeskedik.

A hegy meginog és mintha lombos ág volna, amelyet a vihar fú, utána nincs többé ereje. A gránit gyöngébb a gyönge lombos ágnál és úgy inog, úgy hajlik, úgy enged, mintha soha sem lett volna kő és hegy.

Künn minden zaj felszökken, megharsog, dübörög. Az ős földteke megreccsen. Vulkánok szélesre tátják izzó szájukat. A földkéreg reped, széthasad, megbomlik. A nyugvó földtömegek megrezzennek. Riadva, bomolva dől a föld, a tűz, a víz, a hegy nyugat felé egy rettentő áradásban, amint a parancsoló, örök törvény, a súly kívánja.

A homály most már feketére vált. Sűrü, nagy éjszaka borul a vajudó földre. A pusztulásnak nincs szeme. A nagy halált beborítja a sötétség. Síkságok közepén vulkánok törnek ki, de piros pokolfényük mécspislogás. És a halálon, a pusztuláson, embermilliókon, palotatörmeléken át sírva, bömbölve, riadtan vágtat át a nyugtalan, a harsogó, a hajszolt víz, míg új ágyát meg nem találja. A föld sötét és a sötétben harsog a halál.

A féreg ott a hegytetői házban nem tud semmiről, nem gondol semmire. Meg akarta váltani az országát, a népét? Egy világnak akart világítani? A hegy inog lábai alatt és most nem gondol országára és nem gondol népére, nem siratja a pusztulást és nem bánja a világot: térdrebukott és porban csúszik a halál előtt.

VIII.

Mikor a föld megmozdul! Mikor az anyaföld, amelyre mindig biztosan és hálátlan gondatlansággal léptünk, megrázkódik! Mikor a hegy, az örök erő, a nyugalom maga, a biztosság maga meginog! És milyen ingás. Széles, rázkódó, nagy szökkenések, bomlott, borzalmas ugrások! A hegyet feldobja, taszítja és elragadja valamely rettentő erő.

Künn egy világ pusztult el. Benn vége volt az érzésnek és tudásnak, szeretetnek, összetartásnak és aggódásnak az embertestvérekért. A féreg megmozdult, de csak azért, hogy félelme tudatossá váljék, hogy rémülete formákat öltsön. Gondolata a reszketéshez tapadt még, de az idő – mennyi idő telhetett el? – legalább gondolatokat hozott.

Bakacs Tamás elméjébe a gyermekkor emlékei nyomultak be: a rettenetes ó-testamentum. Az írás szavait dadogta ajka, az írás szavait, amelyek csudálatos frisseséggel keltek fel elméjében:

„Megszakadának minden kútfejei a nagy mélységeknek és az égszakadások megnyilatkozának és eső lőn a földre negyven nap és negyven éjjel“.

… És eső lőn a földre. A földtengelyt, a nehezkedés törvényét, a tudományt, mindent, ami benne volt, kitörölt agyából a félelem és helyébe lángbetükkel írta az ódon írást: megszakadnának minden kútfejei… és eső lőn a földre negyven nap és negyven éjjel.

A gondolat, a tudomány, az elme bukva hanyatlott lefelé. Már nem volt kínlódó állat Bakacs Tamás, de volt a legnyomorúságosabb, a leggyávább ember. A gondolkozás büszke hérosza, a tudó, a tagadó, a hitetlen, a lenéző most mint a leglenézettebb nyomorultak, mint a tudatlan hitványok, reszketve, áhitatosan, dideregve és reménykedve imádkozott a haragvó Istenhez:

– Istenem, én haragvó uram, Istenem…

Napok multak el. Az éjszaka sötétségét ködös nappal szürke világossága váltotta fel. A váltakozás nem volt szabályos. A megérkező világosságot sokszor órákra elfojtotta valami sötétség: fekete felhőknek, sűrű füstnek fénylő gomolygása.

Bakacs Tamás rettegése már tudott gondolkozni. A kis ablaknál ülve belemeredt a messzeségbe, a vízpárás levegőbe és amíg a víz harsogó rohamát érezte döngeni a hegyen, kínos erőfeszítéssel dolgozott elméje azon a gondolaton: megmenekül-e, mit kellene tennie, hogy meneküljön.

A menekülésen kívül nem volt más gondolata. De meg kellett értenie, hogy ő a menekülésért semmit sem tehet. A rettenetes erővel szemben, amely künn tombol, haszontalan volna minden erőfeszítése, minden találékonysága.

Künn dübörgött az áradás; neki benn kell ülnie és reszketve kell várnia irgalmas lesz-e iránta az ár, a víz, a nagy összeomlás.

A víz óriási hullámokban dőlt neki a hegynek és zúgva törött meg rajta. Az ár nőtt. Minden nap emelkedett. Viharos zúgása betöltötte az egész tájat. Amerre ellátott Bakacs Tamás, mindenfelé harsogva bömbölt a víz, hullámzott, áradt és bőgve tódult távoli síkságok felé. A vihar belémarkolt és hegymagasságú hullámokat csapott fel belőle. A hegyoldalon pedig a víz szine nőtt, dagadt, emelkedett fel a kunyhó felé.

Vajjon elbírja-e a ház? Bakacs Tamás remegő kézzel tapogatta végig házának sarkait. A ház keményen állott. Eresztékei nem tágultak meg a viharban. Ez a ház áll addig, amíg a hegy áll. De hátha az ár átcsap a hegytetőn?

Bakacs Tamás reszketve pillantott le a víz szürke, kavargó, dagadó szintjére. Meddig emelkedik, vajjon? Az emelkedés állandó volt. A víz mind közelebb ért a csúcshoz és most már nemcsak hullámai csaptak át a ház felett, hanem maga a víztükör is ott volt a tetőn.

A ház ajtaját döngette a víz, falait csapkodta és ablakára szórta szennyes tajtékját. Az ár egy-egy kemény testet vágott a házhoz: fatömbök is lehettek, de Bakacs Tamás borzongva mondta magában, hogy holttestek. Ha ezt a rettentő rohamot ki is bírnák a falak, az ár emelkedik és beléfojtja lakóját a házba.

Multak a napok. Néha elaludt Bakacs Tamás, de fáradt álmából felverte a dühöngő víz. Néha evett, de torkát minden percben összeszorította a rettegés. Minden perc azzal telt el, hogy kémlelte: árad-e víz.

Szeme már belefáradt ebbe a kínos munkába. A nézés fájt, a szeme sajgott és amikor kínos erőfeszítéssel meredt az árra, nyögve kellett rátapasztania a kezét fájó szemére.

A gyötrődésnek egy napja végül örömet hozott. A víz apadt. Határozottan, észrevehetően, bizonyosan apadt. Nem akarta hinni az első percekben. De házának fala szabadon állott, a vízostrom megszünt és a csúcs felső részéről is visszahúzódott a víz, maga után hagyván sárga salakját. A víz apad. Fuldokló ujjongás tört ki a torkából. Sírnia kellett; kiáltania kellett örömében, mintha a kunyhója falának akarta volna hirdetni örömét. Meg kellett simogatnia ezeket a falakat, szeretettel végig kellett ölelnie őket, ezeket a drága, erős, hős falakat, amelyek kitartották az ostromot. Leszállt az éj és napok, vagy talán hetek óta először feküdt le megnyugodott lélekkel, csendes és bízó álomra. Ébrenlétének utolsó percében Wagner jutott eszébe, a sovány építőmester. Sárga arcát, furcsa alakját elevenen látta maga előtt. A szíve megindult. Hol van most ez az ember? A végtelen víz zúg fölötte. Tele volt a szíve hálával és gyöngéd szeretettel iránta. Jónak, nagylelkűnek és hatalmasnak látta azt az embert. Ő mentette meg. Ő építette ezt a szép, ezt a jó, ezt a drága házat…

Csendes, tiszta, mély álmából éles dübörgés zaja verte fel. Csodálkozva nyitotta ki a szemét. A levegőben ismét mennydörgés harsogott és a szobát vöröslő tűzfény töltötte el. Felszökött. Kitekintett az ablakon. Éjszaka volt, sötét és mély feketeség. De az éjszakát a távol délkelet felé égő tűz festette meg. A feketeségben egy tűzoszlop meredt felfelé, egy óriási lángcsomó nyult az égre. Körülötte sötét felhők gomolyogtak, fehér villámok cikáztak a sűrü füstben és a mennydörgés újra meg újra, harsogva zúdult szét a levegőbe.

Mi ez? Rémülete szinte öntudatlanul kérdezte magától: mi ez? Nem tudott válaszolni. De a sötétség meglágyult egy kevéssé. Keleten halvány világosság jelent meg és a nap fénye átszűrte a feketeséget. A derengésben a lángoszlop esett és újra felnyult, tüze a végtelenségbe csapott, villámai újra sziporkáztak és a dörgés újra zengett. Bakacs Tamás ingadozó szeme a lángoszlop alján sötét és merev körvonalakat látott meg. Egy hegyből tör ki a tűz. Tűzhányó hegy rázkódik ott a sötétségben.

Tűzhányó délkelet felé? Ott síkság volt, termő, puha, lágy, síkság. Az a tűzhányó most született. A vajudó föld most tolta fel sziklagerincét láng és villámlás között.

A derengés megvilágosodott. Látta a hegyet. A tűz még mindig áradt. Új meg új lángoszlop tört ki a hegyből és a szikla kúpalakja egyre jobban emelkedett a víztükör fölé, a melyben villogva tükröződött a láng.

Bakacs Tamás nem félt most, de végigborzongott rajta egy ismeretlen borzongás. Néma didergéssel nézte az emelkedő hegyet: íme, így alkot a föld.

Elmult életének minden dolgát törpe gyermekjátéknak érezte. Ez itt a nagyság. Ez itt a szépség. Nem félt és valóságos művészi gyönyörködéssel nézte a homályba sötéten rajzolódó hegyet és a vöröslő lángot, amely feltört belőle.

Egyszerre megdobbant lába alatt a föld. A hegy újra megingott, mint ahogy már ingott egyszer. A szikla megmozdult. Nem nézte már gyönyörködve a tűz nagyszerű játékát. Remegve várta, mit hoznak a percek.

A hegy megmozdult. De mozgása most különös volt. Bakacs Tamás nem is merte végiggondolni, milyen mozgás is ez. De a gondolat elől menekülni nem lehetett. Meg kell érteni, végig kell gondolni, tudni kell, hogy a hegy sülyed. Sülyed. Rettentő, de a szemet becsukni lehetetlen és a szemnek hinni kell. Amott a síkságból szökött fel egy hegy, itt pedig lassan, lágyan, de egyre mélyebbre sülyed a hegy. Körülötte a csúcsok már kimeredtek a vízből. Eddig föléjük nyúlt. Most egyszerre hozzájuk sülyedt és leszállása itt sem áll meg.

Hová visz? Talán le, egészen az anyaföld szinéig, vissza a földbe, ahonnan valamely másik forradalom kivetette. Le a földbe. Le a víz alá.

Bakacs Tamás őrjöngve tekintett körül. Menekvés nincs sehol. Kiszökni, rohanni: ez a halál útja. A hegy pedig lassan, lágyan száll lefelé. A szomszéd csúcsok már fölébe emelkedtek. Most jön a halál, mondta Bakacs Tamás. A rettegés percei úgy kínozták, mintha évszázadok lettek volna. Fuldokló gyötrelemben vergődött. Azt hitte, hogy a víz már elborította házát. A hegy újra megingott. Szilaj, erős lökések rázták meg és egy rándulás után megállott.

Megállott-e vajjon? Az öröm és a kétség remegett Bakacs Tamásban. A szomszéd csúcsok fölötte voltak, de a víz alatta volt. És a hegy állott: oly erősen, olyan rendületlenül, olyan biztosan, mintha sohasem ingott és sohasem sülyedt volna.

Bakacs Tamás remegve kémlelte, nem sülyed-e újra. Kitekintett a messzeségbe. Délkeleten ott állott az új hegy, kopáran, magasan, éles vonalakkal, de tüze, villámai és dübörgése elmultak már.

Itt is csend volt. A hegy nem mozdult, alatta mozdulatlan volt a víztükör is. Néha szívébe nyillalott még a félelem, de azután bízott a hegyben Bakacs Tamás. Néhány napig nyugtalan volt még, de amikor jöttek a napok egymásután és jöttek az éjszakák, ismét megnyugodott.

Csend volt. A víz lassan hullámzott. Nem áradt és nem apadt. A nagy víztükör hallgatagon fogta körül a hegyeket és némaság volt fölötte. A napok teltek és egyik sem hozta az életnek egyetlen jelét sem. Halott hegyek és halott vizek…

A hegyek felső részéről letakarodott a víz. Az ár lehántott minden gyepet, minden fát, minden termőföldet róluk. A sziklák meztelenül, halottul meredeztek felfelé és a sziklasíkokat meddő, agyagos iszap ülte meg. A víz is csendes volt.

Bakacs Tamás napjai azzal teltek el, hogy ezt a halott csendet nézte. Menekülésének, az életnek az öröme nem didergett már újra, meg újra keresztül rajta; megnyugodott és gondolkozott.

A halott víz eltakarja egész Magyarországot. Az áradás délről jött, átgázolt az egész termékeny rónán és letiport minden életet. Hetek teltek el és nem mutatkozott senki és semmi, ami életet jelentene. Máshol, szerencsésebb tájakon élhetnek még emberek, itt megfojtott a víz minden életet.

Magyarország nincs… Megindította ez a gondolat. Forró szeretete országa és népe iránt megremegett benne. Kár ezért a szép, ezért a különös, nemes és érdekes fajtáért. Ő megél akárhol. Ő az elsők között lesz akárhol. De kár ezért a népért.

Jövendő életére gondolt. Valahol, valamilyen nép csak él. Talán németek, talán angolok. Ausztrália csak megmaradt. Vagy Amerika. Ott fog majd élni: talán az egyetlen gyanánt, de mindenesetre a legelsőnek, aki a magyarságból megmaradt. Ő lesz az őrizője, a megtartója egy évezredes nép emlékének. Némi büszkeséget és valami hiú örömet érzett erre a gondolatra: milliók nyelvének, érzésének, tudásának, történelmének, vágyainak és gondolkozásának ő lesz az őrizője.

Kitekintett a messzeségbe és büszkesége és reménye első feltámadásakor szomorúnak és boldogtalannak érezte magát. Az egyedüllét gyötörte. A nagy csendességben valamely hangot kívánt, a nagy meghalásban valamely életet.

Soha nem érezte a nőnek, az asszonynak, a feleségnek igazi szükségét. Most világosan látta, hogy asszonyi társ kellene életéhez. Az élet és a megmenekülés öröme így semmi. Asszony kellene, hogy hozzásímuljon, hogy simogassa a haját, hogy átkarolja és szíve dobogását hallgassa a rettentő csendben. Kétségbeesve, gyötrődve vágyódott egy asszony után.

Képzelete végigszárnyalt elmult évein és egyszerre megállott az utolsó nőnél, akit látott. Az a karcsu szőke leány jutott eszébe, akivel a hegyen találkozott, mikor fenyveserdejéből kilépett. Behúnyta a szemét és látta a leányt: virágos szalmakalapban, színes blúzban, kipirult arccal, karcsúan, erősen kívánatosan. Forróság futotta át. Soha nem érzett, lihegő, fojtogató vágyódás fogta el, gyötrödve kívánta azt a leányt, a karcsút, a szépet, a szőkét.

Kitekintett a csendességbe és most érezte meg először a pusztulás rettenetes mivoltát. Eddig a maga félelme, a maga öröme foglalta el. De a víz alatt, a halálban van az a szőke leány is. A leány pusztulása megérttette elméjével az egész pusztulást, az óriási, a végtelen, nagy halált. A csendes, néma víz eltakarja halálos hallgatásával azt a szőke leányt is. Belemarkolt szívébe a pusztulás fájdalma és megtörten, kétségbeesve, az egyedüllét bánatától sajgó szívvel, minden halottat siratva, tiszta, nagy, gyermeki, testvéri fájdalommal zokogni kezdett.

IX.

Az élet azután lassan telt. Nyugalom volt a vizek felett; ha jött is néha vihar, az szelíd suttogás volt az elmult pokolzivatarokhoz. Bakacs Tamás biztosságban érezte magát háza védelme alatt, kimerészkedett a sziklára és csodálkozva szívta be a levegőt, amely párásan, vízgőzösen ugyan, de a régi maradt. Apró örömei is támadtak. Néha kivillant egy kis kékség a szürke felhők közül: ez boldoggá tette. A vízben mintha halakat látott volna: megdobbant a szíve az örömtől. Szivarjai voltak: néha jól esett a dohányfüst is. De a csendességben, a halál közepette egyre forróbban vágyódott ember után, hang után, lágy, meleg, édes asszonyi beszéd után. Ez a kívánság zúgta be állandóan a lelkét: asszonyt, asszonyt kívánt. De a holt vizek hallgattak és az életnek nyoma sem volt sehol.

Törte a fejét: hol lehet élet most még, hogyan élhetnek az élők, hogyan juthatna el hozzájuk? Bánatosan nézte a vizeket és látta, hogy várnia kell. Várnia kell, míg eljön a nagy apadás. Akkor talán nekiindulhat a messzeségnek, hogy társat keressen életéhez. Addig várnia kell a csendes házban. Ostoba könyvei között. Türelmetlen dühvel tekintett ezekre a könyvekre. Haszontalanoknak, léha fecsegőknek látta őket, akik nagyképűen forognak egy semmiség körül és zajt ütnek hitvány szavakkal. A gyújtónak volt most értéke előtte, a drága, a kímélt, a dédelgetett gyújtónak.

A jövővel sokat foglalkozott. De gondolatai nem tudtak szabadon repülni. Az asszonynál akadtak meg mindig. Gondolkozásában addig jutott el, hogy embertársaságba kerül ismét és asszonyt hódít magának. Elméje reszketni kezdett itt és aláhanyatlott ennek a gyönyörű gondolatnak a súlyától. Oh, csak távozhatnék már innen: megmentő várából, átkozott fogságából…

Hónapok teltek el. Egy reggelen dideregve ébredt. Az elmult idők langyos, meleg napjai után meglepte a változás. Bundával takaródzott be, hevert még egy kicsit és félálomba tekintett ki ablakán. A levegő künn éles és tiszta volt és az ég kék. Kék volt az ég. Tiszta, világos kék. Örvendve ugrott fel és sietett ki háza elé. Künn dermesztő hideg fogadta. Fázva szorította össze ruháját és körültekintett. A csúcsokon dér ült, a vizeket pedig jégréteg fedte. A tél jött el egyetlen éjszakán? Nem tudott erre a kérdésre válaszolni. Bámulva nézte a tájat, de a hideg beégett a ruhája alá, mart és csípett és sietve kellett visszahúzódnia házába. Benn tüzet rakott. Ült a kályha mellett és gondolkozott. Örült a hidegnek. A jégen most elindulhat megnézni a környéket. Keresni fog. Felkutatja a szomszéd hegyeket: hátha vannak menekültek valahol. Megdidergett örömében erre a gondolatra.

Másnap bundát vett fel és elindult. A sziklákon veszedelmes volt a kapaszkodás; a víz símára fagyott rajtuk és egyszer csaknem lezuhant. A jégen is nehéz volt a járás. Tükörsíma volt az óriási sík és minduntalan megcsúszott. Hősies erőfeszítéssel verte át magát a síma táblákon; eljutott a szomszéd csúcshoz, de órákig tartott az útja. A csúcson túl új horizon tárult ki előtte: új hegyeket látott, de életet sehol. A síma jég csillogott csak a végtelenségben.

Megpihent. Végigdőlt a sziklán és a messzeségbe bámult. Ekkor észrevette, hogy a jég mozog. Az óriás síkon alig volt változás, de egy-egy hulláma, egy-egy dombja mégis akadt a símaságnak. Ezek a hullámok mozogtak. Ezek a dombok lassan, de láthatóan haladtak dél felé. Felszökött a szikláról. Most hallotta, hogy a mozgásnak zaja is van: lassú, állandó, fürészelő zúgása van a mozgó jégnek. Merev rémülettel tekintett a jégsíkságra. Hogyan jut el a házához? Hogyan lehetett olyan oktalan, hogy elhagyja biztos várát?

Vágyódva tekintett az elhagyott csúcs felé. Tisztán látta az éles levegőben a csúcs, a ház rajzát, de rettegett a mozgó jégtől. Az útnak mégis neki kell vágni.

Remegve ugrott rá a jégre. Vergődve, botorkálva haladt előre. A jég nem volt most teljes egész, mozdulatlan síkság. Óriási darabokra tört szét és a hatalmas táblák nagy robajjal törték egymást. Átugorni néha veszedelmes volt egyikről a másikra.

Alkonyodni kezdett és még mindig nem volt otthon. Reszketve, verejtékezve tört előre. A lábai inogtak a fáradtságtól, de az est fenyegetett. Ha itt marad, míg a sötétség eljő, veszve van. Rohant a jégen. Elbukott és feltápászkodott újra, sajgó tagokkal szaladt előre és a sötétség mind teljesebbé vált. Végre ott volt a csúcs mellett. Egy utolsó iramodással szaladt a hegy felé, ekkor recsegni kezdett lába alatt a jég és belezuhant a vízbe.

Nem merült el. Megkapaszkodott a jégbe. A vastag táblákat itt vékonyra horzsolta a szikla és támaszkodása alatt mindenütt zörögve szakadt a jég. Rémületének, halálfélelmének végső erőfeszítésével verte magát a szikla felé. A lába erős talajt érzett. Reszketve gázolt ki a vízből és két perc mulva dideregve, fázva, összetörve, bűnbánóan omlott oda kunyhójához. Odasímult a falhoz, reszketve ölelte meg a házat, a drága, a megmentő, a nagylelkű, az áldott házat.

Ezentúl nem mozdult ki. Nézte a mozgó jeget, kutatva bámulta a távolt, de nem mozdult. A környéket a jég zaja töltötte be. Északról délnek mozgott az óriási áradás. Eleinte síma táblák mozogtak csak. A jégtáblák később felrepedtek, összetornyosultak, óriási halmokká dagadtak. Hetek teltek el és északról egyre áradt a jég. A sarki világ mozdult meg talán. Bakacs Tamás előtt minden nap új meg új jégmezők vonultak el, fantasztikus alakú, hullámos, repedezett, váltakozó jégmezők. Később jéghegyek jöttek. Tornyosodó, nagy havasok mozogtak előre, rettentő recsegéssel. A jéghegyek összeomoltak, egymásnak mentek, töredeztek és összecsapásuk úgy hangzott néha, mint az ágyúdübörgés.

Az áradás nem szünetelt. A jéghegyek egyre dübörögtek északról. A sziklák között összeszorultak, megdagadtak és Bakacs Tamás reszketve látta, hogy a jégár hozzá ér már fel. A jég szintje egyre nőtt, egyre dagadt. A csúcsot már a ház alatt horzsolták a jégmezők és néha arra ébredt fel Bakacs Tamás, hogy egy-egy éles jégszirt háza falán recseg végig.

A pusztulás közeledett ismét feléje. A jégáradás bömbölve zúgott a csúcs körül. A jéghegyek egyre nagyobbak lettek, dübörgésük egyre fenyegetőbben zúgott feléje és most már látta, hogy a jég el fogja söpörni házát. A vízostromot kibírta a kunyhó, a jégrohamot nem bírja ki.

A jég föléje emelkedett már a szomszéd csúcsoknak. A kunyhó még állta a rohamát; a jégmező ropogva tört meg rajta, de a falakon éles vágások nagy sebei mutatkoztak. Ez a halál. Bakacs Tamás szorongva járt házában. Künn ropogott, csattogott, dühöngött a jég és menekülés nincs sehol. A jég egyre magasabbra emelkedik; vagy ki kell szökni a jégmezőre, vagy elpusztulni a házzal együtt.

– El fogok pusztulni – mondta magában Bakacs Tamás. – Inkább most egyszerre jöjjön a halál, mint lassú kínlódás, vergődő megfagyás után a jégmezőn.

Künn összetornyosult a jég. Egy hegyóriás, egy jégszörnyeteg közeledett a ház felé. Hullámzása recsegve zúzta a jeget és a sziklát. Most jön az összeomlás. Egy perc még.

Ebben az egy percben Bakacs Tamás reszkető sietséggel kapta fel bundáját, felmarkolt valami élelmiszert, kezébe ragadta golyós fegyverét és kiszökött a jégmezőre. Néhány ugrással eltávolodott kunyhójától.

A jég ráomlott a házra. A falak erősen állottak. A kemény jég sziporkázva csillogva, recsegve pattogott szerteszét. A ház még mindig állott. De a jéghegyet irtózatos erő szorította előre, úgy tört, úgy pattogott, mint az ágyúlövés, irdatlan, fagyott, fehér tömegével rázuhant a házra és a falak ropogva omlottak össze. A jég haladt előre, ráfeküdt a romokra, szétgázolta a házat és ment parancsolt útján dél felé.

Bakacs Tamás ott állott a végtelen jégsíkságon.

X.

Egész életének nagy ellensúlyozója, a halál gondolatával való nagy, szép megbékülés volt. Nyugalmának mindig ez volt az alapja:

– A halál nem a legrosszabb minden földi nyomorúságok között. A legrosszabb eshetőségeket ezzel a kevésbé rosszal mindig felcserélhetem.

Most itt volt a nagy csere ideje. Eljött az eshetőségek legrosszabbika, a nyomorúság teljessége, az átkok összessége. Itt áll, íme, a fagyott halál közepette, a jég nagy, fehér poklában, elhagyatva, reménytelenül, társtalanul. A föld vágtat végtelen útján az óriási űrben és fagyott, meghalt, fehér síkján talán egyetlenegy ember mered könnyező, reménytelen szemmel a távolba. Most meg kell halnia. Most önként, erős, szabad férfiakarattal kell a halált választania a vergődő, állati elpusztulás helyett.

Nézte a fegyverét. Jó, erős, hatalmas fegyver, ez megmaradt a multból, ez lezárja az elmult életet. Felemelte a fegyvert. Belenézett a csövébe. És undorodva, gyülölettel, méltatlankodva és felháborodva taszította el magától. Oh, milyen gyáva, milyen ostoba gondolat. Milyen ostoba mindenekfelett. Nem képtelenség: erejének teljességében eldobja magától egy férfi az életet? Hiszen erős, bátor, okos, félelem nélkül való férfi ő; fegyvere van, ha küzdeni kellene; meleg prém védi a hideg ellen; élelmiszere van – ha takarékoskodik – egypár napra. És miért ne találkozhatnék egypár nap alatt emberekkel? Mi bizonysága van arra, hogy talán a közelben is nincsenek-e élő lények?

Vállára vette a fegyverét és bátran, erősen, dacosan vágott neki a jégmezőnek. Nagy, csendes, sivár, halott fehérség volt mindenütt. Havas volt a jég és lépte alatt néhol ropogott a fagyott hóréteg. Másutt síma jég következett és itt csak bukdácsolva tudott haladni. De ment, ment határozottan, habozás, ingadozás, megállás nélkül, előre, nyugat felé. Úgy gondolta, úgy érezte, hogy arra találkoznia kell emberekkel. Az óriási jégmező ropogva, recsegve haladt előre dél felé; az útjába dombok és hegyek akadtak; néhol egy mély szakadékot kellett megkerülnie és csaknem a vízbe hullott, de töretlen bátorsággal vágta át magát a csenden, a jégen, a halálon, az ismeretlen reménység felé. Csend volt és hallgató halál mindenütt.

Alkonyodott. A napgolyó vörösen feküdt a nyugati szemhatáron és a fehér síkságon veresen csillogott a fénye. Bakacs Tamás erőlködve nézett bele a fénybe, nem lát-e valahol életet. De a hómezőt látta csak mindenütt.

Elfáradt. Leült. Sötéten közeledett az éjszaka. A bátorsága most már eltűnt. Rettentő volt az elhagyottság a halál fehér országában. Reszketett a szíve, félve és bánatosan tekintett körül és a szeméből lassan szivárogtak a könnyek.

Helyet keresett alvásra. Egy hódombba ásta be magát. Behúzódott bundájába és nem fázott. Fáradtan, összetörten nyújtózott és bundája melegségében, a fáradt álom gyönyörűséges lustaságában jól érezte magát. Ezt mondta:

– Meg fogok fagyni.

Ez sem bántotta. Lustán, fáradtan, mélyen aludt.

Nem fagyott meg. Mikor felébredt, mély köd fogta körül. Sűrűn, nehezen, lomhán feküdt a köd fölötte, a nap sugárzása alig tört át rajta. Kényelmesen feküdt és nem volt kedve felkelni. Újra elaludt. Mikor felébredt, a köd még mindig tartott. Ekkor elindult. De csaknem belement egy szakadékba és ezért visszatért hótanyájára. A ködben ezt is csak véletlenül lelte meg.

– Amíg a köd tart, – mondta – itt maradok.

A köd tartott. Eljött az éjszaka és sűrű fátyla mindig ott feküdt felette. Itt kell hát maradni. Belebámult a feketeségbe. Azután lassan újra elaludt.

Három nap telt el a ködben. Az élelmiszere fogytán volt. A szívét félelem szorongatta. Most jön a vég, a nyomorúságos halál, az éhség hitvány halála. Szorongva járt azon a kis helyen, amelyen járni mert és kétségbeesve meresztette a ködbe a szemét: nincs-e valahol remény, nincs-e valahol megváltás. A köd fekete volt, sűrű, kérlelhetetlenül csendes.

Elfogyott minden. Nem volt semmije. Egy falat sem. Ekkor nekivágott a ködnek. Inkább jöjjön a halál küzködésben, merész fáradásban, akárhogyan, mint így, gyáva és nyomorúságos várakozásban.

Imádkozni kezdett:

– Istenem, ha vagy: akkor a jég és a köd fölött is vagy. Ha vagy: akkor láthatod, hogy benned hinnem lehetetlen volt. Ha vagy: és a te akaratod volt, hogy eddig megmeneküljek, ne akard, uram, hogy itt pusztuljak el.

Ment keserű haraggal, dühödt, vad bánattal gázolt a homályon át. Teltek az órák. Remegett a fáradtságtól és az éhségtől és érezte, hogy itt a vég.

Megállott. Belemeredt a ködbe. Nagy lemondás didergett a szívében. Kezébe fogta a fegyverét és hogy kipróbálja, hogy hangot halljon, azzal a titkolt és érezni is alig mert reménnyel, hogy talán más is hallja, belelőtt a levegőbe. A ködbe belevillant a lövés, a dördülés felverte a csendet és egy fél perc mulva hangos kiáltás felelt rá:

– Hahó…

Bakacs Tamáson forró borzongás futott végig. Felkapta a fejét, lihegve és táguló orrlyukkal hajolt előre. Ez emberi hang volt.

Kétségbeesett, remegő erőfeszítéssel, reszkető, teli tüdővel kiáltotta bele ő is a ködbe:

– Hahó!…

Remegve figyelt. Elnyújtott, hosszú kiáltás válaszolt ismét. Most már az irányt is észrevette. Nyugat felől, persze, hogy nyugat, nyugat, nyugat felől. Futva indult előre. Elkiáltotta magát újra, meg újra, hogy az irányt el ne tévessze s előlről egyre harsogott felé a biztató, elnyújtott, hangos kiáltás.

Rohanva szaladt át a ködön. És a tisztuló homályban, a közeledés világosságában látta már, hogy hajó van előtte, erős, szép hajó, tépett vitorlájú, törött árbocú, hóval és jéggel fedett, rongált hajó, de hajó, amelyen emberek vannak. Két perc mulva odaér.

Az utat odáig már belátta, a tér már tisztán állott előtte. A tiszta téren ekkor egy különös alak egyenesedett fel. Tíz lépésre alig volt tőle, de a minden élettől úgy elszokott szeme nem is ismerte fel hirtelen. Talán ember… Nem az volt. Egy óriási, fehér bestia, egy félelmes jegesmedve ágaskodott az útjában. Bakacs Tamás megtorpant. Ijedten hökkent vissza az első pillanatban, azután őrült düh fogta el. Itt, a menekülés küszöbén akarja megállítani ez az otromba dög? Ököllel neki tudott volna menni és úgy érezte, legyűrné. De kezében volt a fegyver. Megkapta. Nyugodtan töltötte meg újra. Az állat előtte volt. Szinte érintette a fegyverét. Ekkor nyugodtan, hideg elszántsággal fejbe lőtte. A nagy állat csaknem rázuhant. Átlépett rajta és rohant a hajó felé.

Hangos kiáltások fogadták:

– Hahó! Agyonlőtted a medvénket! Három hónapja kísér bennünket. Nem tudtam puskavégre kapni. Hahó, hahó!

Bakacs Tamásnak minden tagja reszketett az őrült, a boldog felindulástól. Emberi beszéd, emberi hang. Emberek. Ez a boldogság teljessége, ez az üdvösség, ez a megváltás.

A hajó belefagyva a jégbe, mozdulatlanul állott. Fuldokolva kapaszkodott fel és a fedélzeten azt hitte, sírnia kell a boldogságtól, azt hitte, össze kell roskadnia ennyi örömtől. Lihegve a fáradtságtól, felindultan és szótlanul állott.

A fedélzeten egy férfi volt és egy nő. A nő gyenge, szőke leány: karcsúságát és szőkeségét a durva, nehéz ruhák alatt is meglátta Bakacs Tamás. A másik vörösarcú férfi, rideg, rossz, keményvonású. Németül beszéltek. Elárasztották kérdésekkel.

– Honnan jössz? Milyen hajóval vagy? – kérdezte a férfi.

– Miértünk jönnek? – kérdezte a leány.

– Milyen hajóval? – sürgette a férfi a választ. – Hol van a hajó?

Bakacs Tamás lihegve állott. Bámulva tekintett a két emberre. Mit képzelnek ezek? Nem tudják ezek, mi történt? Hallgatott. A választ azonban sürgették és Bakacs Tamás ekkor valami különös indulattól, valami idegen félelemtől, egy furcsa sejtéstől hajtva, amely a lelke fenekén reszketett, csendesen, lassan, hazudta:

– Francia hajó. Itt van a közelben. Eltévedtem.

– Mi vagy te a hajón? – kérdezte a férfi.

– Orvos vagyok – válaszolta csendesen Bakacs, a szemébe nézve a férfinek.

– Azt hittem, értünk jönnek – szólt csüggedten a leány.

– A hercegnő mindig reménykedett – mondta a férfi. – De hiszen hazavisznek így is bennünket.

– Miféle hajó ez? – kérdezte megütközve Bakacs.

– Ez – válaszolt a férfiu, – a Margarete, a hohenkasteli herceg őfensége hajója. A hercegnőről keresztelték el.

A leány bánatosan intett.

– Hogy került ide? – kérdezte Bakacs.

A leány válaszolt:

– Bizonyosan tudja, doktor, hogy apám két évvel ezelőtt építtette a hajót: elindult a Spitzbergák felé, hogy befejezze azokat a tanulmányokat, amelyekből egy kötetet írt már. Úgy volt, hogy én az út első felére elkísérem. Az északi norvég partok körül rettenetes vihar kapott meg bennünket és felhajtott északra. Egy hónapig küzdöttünk a viharral és meghalt mindenki. Apám is. Az egész legénység. Csak ketten maradtunk. Mikor a hajó legénység nélkül maradt, a vihar belehajtotta a jégbe és azóta mindig jég között vagyunk. Én mindig vártam, hogy megmentenek.

A leánynak könnyes volt a szeme. Bakacs kérdő tekintettel fordult a férfihez.

– Én fűtő voltam – válaszolt az a néma kérdésre. – Müller Johann, fütő.

Hallgatva állottak a fedélzeten. Bakacs Tamás elmerülten gondolkozott és a többiek várták, hogy szóljon. Végre a leány kérdezte:

– Hol a hajója?

– Eltévedtem – válaszolt megrezzenve Bakacs, – de majd keresnek.

Odafordult a fűtőhöz:

– Éhes vagyok, adjon ennem valamit.

Az ember nehéz léptekkel távozott, bementek egy kabinba és a leány itt reszketve fordult Bakacshoz:

– Ó, az ég szerelmére, – mondta franciául – mentsenek meg ettől a rettenetes embertől. Hála az istennek, hogy találkoztunk, hogy idejöttek.

– Mi történt? – kérdezte Bakacs.

– Ó, alig tudtam már védekezni, alig tudtam már visszatartani. Azt mondta, hogy soha sem jön értünk senki.

Bakacs értett mindent. Az ember belépett. Konzervhúst hozott. Bakacs szótlanul evett. Azután készen volt az elhatározása.

– Princesse – mondta a leánynak, – tud ez az ember franciául?

– Nem – válaszolt a leány.

– Mégis kiküldöm. Felesleges, hogy idebenn legyen.

A leány ijedt tekintetet vetett rá. Bakacs felállott és nyugodtan mondta a gyanakvó pillantású embernek:

– Menj ki. Semmi dolgod idebenn.

Az embernek megvillant a szeme, dacosan nézett egy percig Bakacsra. Bakacs kiegyenesedett és az ember kutyamódra kotródott ki.

– Hercegnő – mondta akkor Bakacs, – szomorú közleni valóm van.

A leány rémülten pillantott rá.

– Itt a közelben – mondta Bakacs – semmiféle hajó nincs. Annak a földnek, amely itt a tenger és a jég alatt volt, valamikor Magyarország volt a neve. Nem a sarkvidék ez. Az a rettentő vihar, amely a Margaretet felhajtotta a jég közé, elpusztította talán az egész földet. Mindenesetre elpusztított mindent, ami tőlünk északra van, mert hiszen a hajó nem haladhatott volna másképen eddig a jéggel.

A leány tágra nyílt, rémült szemmel tekintett rá, azután kínos zokogásra fakadt.

– Sejtettem – zokogta. – Tudtam. Láttam, hogy a hajó, a jég egyre dél felé halad. Mindig délre. És embert sehol se láttunk. Életet sehol se láttunk. Csak a medve kísért. Tudtam.

Bakacs meleg részvéttel tekintett rá. Megindult a szíve és szeretett volna ő is vele zokogni. De még egy nehéz feladat volt hátra.

– Most meg fogom mondani ennek az embernek is – szólt a leányhoz.

– Ne, ne – könyörgött a leány. – Ne, ne, rettenetes lesz.

– Megmondom – szólt kemény elhatározással Bakacs.

Kinyitotta az ajtót. Kikiáltott:

– Hé! Gyere be.

Bejött. Alázatosan, sunyi dacossággal.

– Nem érted te a delejtűt? – kérdezte tőle.

– Nem. Fűtő voltam én.

– Nem tudod, hogy a hajó merre haladt?

– Nem. Most szegődtem először tengeri hajóra.

– Hát az a hely, ahol most vagyunk, délebbre van Németországnál. Magyarország ez. Elpusztult minden. Talán az egész föld. Vízözön volt. Én csodamódon menekültem meg és két év óta nem láttam embert.

A meghajlott férfi kiegyenesedett:

– Hát nincs itt a közelben hajó?

– Talán az egész világon nincs.

Az ember villogó szemmel tekintet a leányra. Rajta égett a szeme egy másodpercig; a leány kezébe hajtotta a fejét és zokogott. Az égő szemű ember meghorkant, lehajolt és dühödt erővel vetette magát a Bakacs torkának. De Bakacs Tamás készen várta. Rettenetes öklével rásujtott a fejére és az ember tántorogva bukott vissza. Szédülve állott egy másodpercig, azután kinyitotta az ajtót és kirohant.

– Fegyvert hoz, – sikoltott a leány. – Engem is fenyegetett.

Bakacs nyugodtan nyúlt a fegyvere után. Megtöltötte. Az ajtó félig nyitva volt. Melléje húzódott. A folyosó végén megjelent az őrjöngő ember rohanó alakja. A kezében revolver. Bakacs felkapta a fegyverét, a leány görcsösen szorította a fülére a kezét. Bakacs lőtt. Az ember megtántorodott és végigbukott a földön. Bakacs várt egy percig. Ekkor megsímogatta a zokogó leányt és kiment. Odalépett a fekvő emberhez. Halott volt. A revolvere mellette hevert. Ezt felvette. Kikutatta a zsebét, hátha talál benne valami hasznavehető dolgot. Nem volt semmi. A fedélzet szélére hurcolta ekkor a holttestet és kilökte a jégre.

Utána nézett. A jog jutott eszébe, a viták, amelyeket vívott, az ideális törvények, amelyeket védelmezett; és elmosolyodott. Egy perccel megelőzte a másikat: ez az ő joga.

Visszament a leányhoz. Az könnyes szemekkel bámult maga elé. Bakacs odaült hozzá.

– Szőke leány, – mondta – egyedül jártam ebben a rettenetes jégsivatagban és vágyva vágyódtam utánad.

A leány bánatosan nézett rá. Bakacs megsímogatta a haját. A szívében mintha forró és illatos bimbók pattogtak volna fel. Az ereiben lüktetett a vér; soha nem érzett kábító mámor tette részeggé.

A törött hajón, az ölés után csupa tavaszi boldogság volt a szíve. Elmult életének minden öröme nem ért fel ezzel az örömmel, hogy itt van ez a szőke leány, símogatta a haját és hallgatta a szíve dobogását. És kérés és kérdezés nélkül, sem a fiatal bánatot, sem asszonyi, emberi jogot nem is tekintvén, az erős jogán, mámorosan és habozás nélkül, egyszerűen birtokába vette a leányt.

XI.

Az asszony elmélázva nézett maga elé. Összekulcsolta a kezét és bánkódva, töprengve hallgatott. A férfi vidám volt, tele jókedvvel, örömmel és boldogsággal. Áradó jókedve egyre azon fáradozott, hogy felvidítsa az asszonyt is. Bohókás volt, tréfált, fecsegett. Verseket idézgetett és szavalt. Letérdelt és szerelmi vallomásokat tett. Minden szellemessége kigyult és ötletei körülsziporkázták az asszonyt. Eleinte egy fáradt mosoly volt csak az eredmény. De Bakacs Tamás hatalmas elméje, duzzadó férfiassága, szerelmes boldogsága végre is győzött. Meghódította az asszonyt. Az asszony mosolygott, nevetett, kivirágzott, az lett, amivé lennie kellett: mámoros, szerelmes, boldog, fiatal asszony.

– Látod, – mondta Bakacs, – mit törődöm most vele, hogy künn elpusztult a világ. Nem akarom tudni. Nem is tudom. Nincs gondolatom a számára. Nem mindegy-e, mi van odakünn? Vágyódtam utánad és most itt vagy. Ezt a szobát megtölti a boldogságom. Mi van kívüle, érdekelhet az engem?

Az asszony hozzásímult és boldogan intette, hogy nem.

Később mégis törődniök kellett vele, mi van odakünn. Hajójuk az ifju nász, a mámor és a boldogság háza volt. De jégben úszott. Egy halott világban haladt. Hová? Délre. Mindig délre. Egyre délnek mozgott a fagyott áradás.

Bakacs Tamás elméje türelmetlenül feszegette a kérdést: hová jutnak? Mikor áll meg ez a halott mozgás. Válaszolni nem tudott. Nézte a hajót: az erős volt még, ép, kitartó. Nézte az élelmiszereket: ez elég lesz talán, amíg élünk.

Ebbe bele kellett nyugodni.

– Leéljük itt az életünket – mondta az asszonynak – olyan szépen és olyan boldogan, mint ahogy ember csak élhet. Azután elcsattan az utolsó csók a jég fölött és nem lesz több élet a földön.

Az asszony egész lelke alázatosan hozzásímult már a férfiéhoz. Szépnek találta ezt a gondolatot is.

– Az utolsó csók a világon…

Ezt a gondolatot azonban nemsokára elkergette egy másik. Egypár szép szerelmes hónap telt el és az asszony megmondta Bakacsnak, hogy nemsokára hárman lesznek.

Bakacs Tamás megdöbbent. Idejön egy kicsi lény, egy gyöngéd, egy gyenge teremtés a pusztulás világába. Azután hatalmas öröm rázta meg. Az apaság büszkeségét érezte.

– A pusztulás nem tarthat örökké. Újra jön majd az élet országa. Lehet, hogy vannak emberek és lehet, hogy találkozni fogunk velük. Az én fajtám, az én vérem az első lesz közöttük. Lehet, hogy nincsenek emberek. Akkor az én fajtámé lesz a föld.

Lázassá tette ez a gondolat. Letérdelt az asszony előtt, aki anyja az ő gyermekének és tüzes, rajongó lélekkel gondolkozott.

Más élet lesz itt a földön, mint az elmult. Bakacs Tamás vére nem fog itt gyűlölködésben és butaságban, vérben és szennyben élni. Olyan élet kezdődik itt majd, amely a mult minden tudását, minden eredményét, minden javát felhasználja arra, hogy különb életet, különb fejlődést, jobb életet teremtsen magának annál, amely elmult.

– Oh, – mondta Bakacs Tamás, – itt van a fejemben az egész emberi civilizáció. Itt van az elmémben minden tudása a meghalt emberiségnek, minden lehetősége annak, hogy emberek jobb, tisztább, szebb és becsületesebb életet éljenek a földön. Az eljövendőknek azért az egész civilizációért, amelyért az emberiség százezer évig szenvedett, nem kell küzdeniök. Készen kapják. Örökségül. Soha apa ilyen örökséget a fiaira nem hagyott.

Boldog volt. Büszke. Mámoros. Imádta az asszonyt. Boldogsága és hatalmas szelleme betöltötte házukat és az asszony szíve csupa hála, öröm és szeretet volt. Bakacs Tamás a jövő terveit építgette. Hogyan kell megrakni alapjait az utódok boldogságának. Ha valahol majd partot érnek és eljő újra az élet, a tavasz és a nyár, hogyan kell kezdeni az életet, hogy a mult bajai ne bánthassák soha.

Teltek a napok és ajtójuk zárját kellett egyszer megjavítani. Nem csukódott jól. Bakacs Tamás szerszámokat keresett elő, levette a zárat és meg akarta csinálni.

A vasdarabok ott voltak előtte. Ott volt az egész szerkezet. Ebben a pillanatban rémült kétségbeesés rohanta meg. Ezt a zárat ő nem tudja megcsinálni. Nem tudja. Sejtelme sincs róla, hogyan kell hozzáfogni és talán hetek telnek el, míg töri rajta a fejét és még mindig nem tudja.

A zár itt volt előtte minden nap. Csak egy vaslap takarta el. Használta minden nap. És ekkor gyötrődve és sikoltó lélekkel mondta, hogy az egész emberi civilizációt, az emberiség minden tudását és minden eredményét csak úgy ismerte, mint ezt a zárat: használta, de lényegét, mivoltát eltakarta valami láthatatlanul az ő számára.

Mit tud ő voltaképen? Át akart adni az eljövendőknek minden eredményt, minden tudást. De mi van birtokában?

Minden nap látta a villamos csodákat. De mit tud róluk? Összeszedte ismereteit. Hogyan világított a villamosság, hogyan vitte a hangot, hogyan hajtott gépeket? Tudta az elvet, ismerte a nagy összefüggéseket, de nem ismerte a valóságot, nem tudott egyetlen részletet sem. Gépekről álmodott, amelyeket utódainak ad? Egy zárat sem tud megcsinálni. Nem tudna megépíteni semmit azokból a csodákból, amelyekről azt hitte, hogy elevenen és készen élnek a lelkében.

Nem tud semmit. Semmit. Gyűlölettel és undorodva gondolt arra, amit hajdan tudományának nevezett és amit mások is annak csodáltak. Akkor talán volt valami értéke. Most kínos gúny. Itt van a zár és nem tudja megcsinálni.

Most már azt is látta, hogy az eljövendő fejlődést még akkor sem tudná kényelmessé, széppé és szabályossá tenni, ha valóban élne az elméjében az egész emberi civilizáció, az eredmények és a tudás összessége. A civilizációnak csak halvány tükörképe élt a lelkében. De a jövendőt úgy sem lehetne a mult alapjára építeni. A szoporodás, a fejlődés kénytelen volna járatlan új utakat törni magának. A tizeknek és a huszaknak hiába hagyná ő a villamosságot. Mit érnének vele? Nem volna erejük, nem volna emberük a géphez. Boldogok volnának, ha valaki a faggyúgyertyát feltalálná és megajándékozná őket vele. A jövendőnek új utakon kell előre törnie: a régi bajokkal, vagy új bajokkal, de új utakon. Az új emberiség megint át fog menni a régi nyomorúság minden iskoláján. Lesz könny és gyötrelem, vér és verejték.

Bakacs Tamásnak sírt a szíve. Eljövendő gyermekére gondolt és bánatával az asszonyhoz kellett menekülnie. Hozzáhajtotta a fejét, homlokára húzta a kezét és sokáig ültek együtt csendesen.

XII.

A jég olvadni kezdett. Recsegve töredezett mindenfelé és hatalmas tócsák foltozták be fehér csillogását.

A hajó ingadozott. A jég engedett súlya alatt és néha már víz emelgette nagy testét. Árbócairól, bordáiról lassan olvadt le a jégburok, minden repedése megnyílott, minden eresztéke ingott. A nagy testet a romlás veszedelme fenyegette és néha úgy látszott, hogy összeomlik.

De ezen aggódni nem volt idő. Jött a nagy óra, a szenvedés és a gyötrelem órája, amikor a harmadik életet várták kettejük közé.

Bakacs lihegve járt a nagy hajón. A levegő telve volt egy újjászülető világ lehelletével, a tavasz nehéz szaga, fojtott melege töltötte meg a levegőt és olvasztotta a jeget, és ő reszkető, elboruló szemmel, lihegve és verejtékezve, tehetetlenül meredt maga elé. Az asszony minden sikoltása a lelkébe mart és nem tudott rajta segíteni. Nem tudott. Nem értett hozzá. Ha megérintette, fájdalmat okozott neki és azt hitte, nem szabad hozzányúlnia.

A tehetetlen fájdalom minden hatalmas erejét felemésztette, reszketett minden tagja és a halál fáradtságát érezte magában.

Gyermeke aztán megszületett. Az asszony pedig meghalt. Nyomorultul meghalt, mert segíteni nem tudott rajta. Szenvedő teste hidegen feküdt, halálban, elnémulásban. Búcsút sem vett tőle. Egy szempillantása sem lehetett gyötrelmei között az ő számára.

Ott volt a gyermek. A szenvedés, a halál gyenge gyermeke. Bakacs Tamás félve tartotta erős kezeiben. Mire újra este lett, meghalt a gyermek is. A kezei között. Érezte, mint válik az élő, puha, gyenge testből halott anyag.

Ez volt a fájdalmak teljessége. Több már nem jöhetett. Sem a földről, sem a végtelenből, sem a testére, sem a lelkére több gyötrelem nem hullhatott. A fájdalom beborította Bakacs Tamást. Ereje, amely sohasem érzett meg hajdan semmi veszteséget, széttiporva vonaglott most. Bakacs Tamás hangtalanul vergődött. Végigzuhant a padlón és arcát lefelé fordította.

A hajót himbálta a víz. A nagy test tehetetlenül ingott és ment, amerre az ár parancsolta.

Bakacs Tamás nem tudott róla. Arcát lefelé fordítva feküdt; hogy egy új világ születik, hogy a régi elpusztult, nem bánta most. A maga világának a pusztulása sikoltozta be a szívét és kétszer lett éjszaka, amíg meg sem mozdult. Élt még és a nagy hajó a két halottal és az élővel csendesen ringott az éjben előre.

Végre megmozdult. Fáradt mozgás volt, egy haldokló fáradt mozgása. Az életet most már nem kívánta egy gondolatrezzenése sem. A halált várta.

Körültekintett. Szabad vízen úszott már a hajó, szabad, kék tengervízen. Vajjon hol? Nem tudta. Nem is akarta tudni. A távolban partot látott. A hajó lassú ringással haladt a part felé és Bakacs Tamás most már nem törődött vele, mi van ott a parton és mi van túl rajta.

Fáradt szeme végigjárta a szemhatárt. Karcsú, fekete sziklákat látott a szárazföldön, magas bazalttűket, amelyeket vulkánok toltak fel. Életnek nyoma sem volt sehol. Egy fűszál sem sarjadt a sziklán; kopár hegyhát, itt nyúlt ki a tengerből, amelyet talán csak évszázadok tesznek majd zölddé. A halál partja felé közeledett a hajó.

De ha emberek várták volna rajta, akkor sem törődött volna vele Bakacs Tamás. Nem akart már mást, mint meghalni.

Halottait lennhagyta a szobában. Puha agyat vetett magának a fedélzetre lassan, csendesen, fáradtan. Lágy pihenőre ide feküdt meghalni.

Az elhatározáson és a fájdalmon túl, a halál várásában már tudott gondolkozni. Csak az asszonyt siratta. Ha ő meghalt, a gyermeknek jobb volt meghalnia. Mi lett volna itt vele? Összetörött, fáradt, megöregedett apja sem táplálni, sem tanítani nem tudta volna. Egyszer maga maradt volna ebben a csendes, szörnyű világban, anélkül, hogy apjától kapott volna valamit. Nem tudta volna tanítani sem fiát, ezt érezte már Bakacs Tamás.

Nem tudott volna semmit átadni neki abból, ami elmult. Azt sem lehetett volna megmagyaráznia, mi volt itt a földön a pusztulás előtt. Honnan tudja azt, mi a város, aki soha házat nem látott? Még azt a halvány képet sem tudta volna átadni neki, ami a multról lelkében élt. Jobb volt meghalnia.

Nyugodtan gondolkozott Bakacs Tamás és minden gondolatának az volt a vége, hogy jó íme meghalnia. Egyetlen idege, egyetlen vércseppje sem kívánt élni; egész teste, egész fizikai mivolta csak az elmulást kívánta.

Feltekintett a mennyboltra, amely újra ragyogott. Tiszta, mély, bársonyosan kék volt; csillagai sziporkáztak és felkelő teli holdja fénnyel szórta tele a kezdődő éjszakát.

Bakacs Tamás nézte a holdat és különösnek találta. Ragyogó színének homályos rajza más volt, mint amilyennek ismerte. Éles szemmel, látását megfeszítve figyelte. Más ez a kép, más ez a rajz, más ez a hold.

Borzongás futott keresztül a tagjain.

A tudás vágyát érezte, erőt érzett. Felugrott és a teleszkópot kereste meg.

Remegő kézzel fogta szeme elé és beleirányozta a tiszta éjszaka végtelen messzeségében, a hold felé. A domború üveglencsékben megjelent a sugárzó gömb óriási nagy képe. Bakacs Tamás feszült figyelemmel vizsgálta.

Megdobbant a szíve és fejétől lábáig egy forró vérhullám szökött rajta keresztül. A hold más. A hold megváltozott. Az ismert holdtérképnek nyoma sem volt. A Tycho di Brache és a többi csúcs, az ismert holdkráterek sehol sem voltak. A kiégett, tátongó, szaggatott szirtes tájék eltűnt. Új világot mutatott az üveg: új hegyeket, új völgyeket, amelyek lágy símulással olvadtak össze.

A kiégett kráter-vidék eltűnt; termékeny tájat mutat a hold, amelyen víz és levegő és bizonyára élet is van.

Mi történt? Bakacs Tamás fáradtan tette le a teleszkópot, szabad szemmel meredt a sugárzó égitest felé és türelmetlenül sürgette elméjét a válaszért. Mi történt? Felsóhajtott. Megértette. A rettenetes erő, amely a föld nagy zuhanását okozta, megrázta pályáján a holdat is. Ki nem lódította útjáról, amelyen az erő törvényei viszik, de megfordította és új forgásra kényszerítette.

A hold mindkét oldalát megmutatja ezentúl a földnek; szabályosan fordítja mindkét oldalát a nap felé, természetet és életet kap mindkét felére.

Nem tudott betelni a csodálatos látvánnyal. Szeme újra meg újra kutatva kereste fel a mennybolt felséges csodáját és a szíve bámulattal és hódolattal telt meg.

Ime, ott a végtelen messzeségben kezdődik az élet. Kezdődik talán a földön is. De ha itt vége volna is, ott íme folytatódik.

Egyszerre megérezte, hogy a születés tavaszi levegője úszik körülötte. A termékenység friss és mámorító illatát érezte. Tavaszi éjszaka jött az elpusztult földre.

Nem. Itt sincs vége az életnek. Megértette, hogy az az évmilliós fejlődés, amelynek eredményeiben része volt, épen olyan pusztulásból nőtt fel, mint amilyen most tört a földre. Az élet nő, árad, virágzik, fejlődik és megdagad és elpusztulása nem más, mint talaj egy újabb évmilliós fejlődésnek.

Civilizációk jönnek és elpusztulnak; de pusztulásuk csak rétegeket rak le és az élet el nem pusztul. A földön talán mindig más lény az úr, az élet csodálatos változatokkal játszik, de az élet maga megmarad.

Az élet nem pusztulhat el. És künn, a végtelen messzeségben, más világokon most is tobzódik az élet, ujjong, hörög, vonaglik. Születik és átváltozik. De élet van mindig a nagy mindenségben. Az élet egy és halhatatlan.

A halál hajóján még egyszer átérezte az élet minden örömét, az élet igazi megértésének mámorát Bakacs Tamás. De az az anyag, amelyből alkotva volt, összetörött, meggyötört, kiéhezett, elfáradt mivolta halni kívánt, új életeket termő nagy átváltozásnak kívánta átadni magát. A halál gályája reccsenve ért partot és Bakacs Tamás nyugodtan hajtotta le fejét, hogy meghaljon.

1904. február havában.