A TÓPARTI GYILKOSSÁG

I.

Ahogy befordultam a Szent Anna-utcába, három fiút pillantottam meg, akik közül kettőt, látásból, már ismertem. Az egyiket a Holdvilágképűnek, a másikat a Kutyafejű Tatárnak hivták a cimboráim. Mind a kettő tizenegy esztendős lehetett, mint én; de a Kutyafejű Tatár valamivel erősebbnek látszott nálam. A harmadik fiú, akit akkor láttam először, majdnem egy fejjel volt nagyobb, mint a kis tömzsi Holdvilágképű, négyünk közül a legalacsonyabb; hanem a vékony nyakáról, meg a szűk melléről lerítt, hogy gyöngébb, mint én és mint a másik két fiú. Később megtudtam, hogy épen aznap töltötte be a tizenkettedik évét.

Ennek az ismeretlen fiúnak keménykalap volt a fején; a jobbkezében kis pálcát, a balkezében pedig pergamen-tekercs formájú papircsomagot tartott.

Abban a pillanatban, amikor – bekanyarodva a Szent Anna-utcába – rájuk bukkantam, a keménykalapos, közel az utcasarokhoz, mozdulatlanul állott a gyalogjáró szélén; a másik két fiú vele szemben s tőle alig egy lépésnyi távolságban, hasonlóképen mozdulatlanul posztolt a kocsiúton. Meglátszott rajtuk, hogy nem akarnak tágítani az ismeretlen mellől; s mintha jobbról is, balról is körül akarták volna fogni, hogy valamerre el ne ugorhassék. A Holdvilágképű vigyorgott. A Kutyafejű Tatár, aki kezét a zsebébe mélyesztve, hetykén lóbálta a testét, nem volt ilyen vidám; ellenkezőleg: vésztjósló komorság ült az arcán. De mind a ketten farkasszemet néztek a keménykalapossal.

Talán nem így kellene mondanom, mert farkasszemet nézni valami kölcsönösséget jelent s a farkastekintet valójában csak a Kutyafejű Tatár meg a Holdvilágképű szeméből villogott ki; a keménykalapos fiú pillantása inkább ijedt volt. Állotta ugyan az ellenséges szemek tüzelését s igyekezett dacosan viszonozni ezt, hol az egyik, hol a másik ellenfél alakját méregetve; de az ő tekintetében benne révedezett az a határozatlanság is, hogy vajjon nem volna-e jobb hirtelen kereket oldani s a menekülésben keresni meg azt a kedvező megoldást, melyet már csak a gyors elhatározás s lábának a fürgesége igérhettek neki? Alighanem kilátástalannak itélte a kétszeres erővel szemben való küzdelmet. Pedig nem volt egészen fegyvertelen; mert – ha a pálcikájában nem is bízhatott, – a kemény és vastag papirtekercset buzogányként használhatta, míg megtámadói csak az öklükre vagy az izmaikra támaszkodhattak; de nyilván nem remélte, hogy egymagában is el tud bánni mind a két fiúval.

Amikor a szinhelyre érkeztem, még nem döntött arról, hogy mit választ: a szégyenletes megfutamodást-e vagy a férfias, de reménytelen küzdelmet?… azt, ami dicsőbb, de kellemetlenebb, a hősies összeütközést s ennek nyomán az előrelátható elbukást?… harcolni véglehelletig és vereséget állani ki, de előbb sok jó, kemény ökölcsapást osztogatni jobbra-balra?… vagy elillanni, szaladni, ahogy bír, egy darabig még hallani az ellenség gúnyos nevetését, aztán elfelejteni ezt a rossz álmot?

Hanem az én megjelenésem egyszerre nagyot változtatott a helyzeten. Mert az ellenség nem tudhatta, hogy hirtelen elszánással nem sietek-e segítségére a megtámadottnak? – amely esetben a most még szilárd erőviszonyok egyszerre felbillennek. Már pedig én megállapodtam. Egyelőre csak mint kiváncsi néző, de egyszersmind mint fenyegető kérdőjel.

Nekem egy szempillantás is elég volt ahhoz, hogy tisztán lássam, mi készül itt és miért?

Akkortájt az olyanfajta keménykalapban, amelyet ma dinnyealakúnak szokás mondani, nem lehetett végig menni Debrecen utcáin kínos feltűnés és a kihivó szándék gyanujának fölkeltése nélkül. Mert ez a viselet, öreg és ifjú civis-érzületnek egyaránt, a nyugati eszmékkel való kacérkodást, a kozmopolitizmushoz való vonzódást, a hazaszeretet érzésének meggyöngülését és Kálvin tanainak cinikus kigúnyolását jelentette.

Azért, különösen a nagytemplom és a kollégium tájékán nem is igen volt tanácsos kemény kalapban mutatkozni. A Szent Anna-utcában, nehány lépésnyire a katholikus templomtól és iskolától, már jelentékenyen csökkent a kemény kalap veszedelmessége, mert mindenki tudta, hogy a piarista tanárok nem átallanak ugyanolyan fejfedőben járni, amilyenben Áron, a gazdag vaskereskedő. És annak a közismeretessége, hogy a piaristák a hazafiságnak ebben a kérdésében ilyen vétkes közönbösséget tanusítanak, a katholikus negyedben már bizonyos vallásos szinezetet adott a kemény kalapnak, mérsékelte ennek a feltünőségét és kihivó voltát, valamelyes magyarázatát adta a hozzá tapadó nemzetközi karakternek és megenyhítette azt a gyanút, hogy viselője kérkedni akar a világpolgárságával. De azért a kemény kalap, kivált egy tizenegy-tizenkét éves fiúnak a fején, mégis csak Geszler-kalap maradt.

Igaz, nem volt szükség arra a kihágásra, hogy valaki gyerek létére kemény kalapot biggyesszen a fejetetejére: a kálvinista fiúk e nélkül is szivesen kezdtek verekedést velünk, pápista ifjúsággal. Nem tudom, hogy ebben a harcrakészségben mennyi része volt az atavizmusnak, annak az örökölt érzésnek, amelyet a vallásháborúk óta minden debreceni gyerek átvett a vérében az apjától, és mennyi annak a magyar virtusnak, mely vasárnaponkint még ma is szembeállítja a felvégi legényeket az alvégiekkel; annyi bizonyos, hogy a mai sokféle sportot abban az időben főképen ez a verekedő hajlandóság helyettesítette.

Mi, katholikus fiúk, ha nem is szivesen, vállaltuk a harcot. Mit tehettünk volna egyebet? Ha nem akarjuk, akkor is vállalnunk kellett volna. Végre is, mindig nem lehetett megugrani az ellenséges tatár horda elől. Általában gyöngébbek voltunk, mint a református gyerekek; s vastag nyakuk, meg elszántságra valló, nehézkes, lomha, súlyos járásuk aggodalmat, tehát tiszteletet gerjesztett bennünk. Aztán meg ők sokkal többen voltak, mint mi. De köztünk is akadtak, akik a verekedő kedvükkel pótolták, ami az erejükből hiányzott és néha úgy esett, hogy amint az iskolából hazabandukoltunk, olyan ellenséges csapattal találkoztunk, amelyik kevesebb emberből állott, mint a mi hadtestünk. Az ilyen kitünő alkalmat persze nem lehetett elszalasztani.

Az ütközet megkezdése és a harc lefolyása mindig meglehetősen egyforma volt. Mikor az ellenséges guerilla-csapatok egymásra bukkantak, az ellenfelek egymástól egy-két lépésnyi távolságban megállapodtak s néhány másodpercig kancsal, fürkésző pillantásokat lövelltek át egyik táborból a másikba. Aztán, mikor az erőviszonyok már ismeretesekké váltak, kihivó vagy dacos tekintettel nézegették egymást. Végre, az erősebbik tábor legbátrabb legénye kikereste a maga ellenségét, a másik tábor leggyöngébbnek látszó legénye személyében, egyenesen e felé a fiú felé tartott, mellbe lökte és előállott a váddal: »Te zsidó vagy!«

Természetesen az, hogy valaki ilyen fiatalon máris felcsapott zsidónak, nem maradhatott megtorlatlan. No és ha valaki arra vetemednék, hogy tagadni próbálná azt, amit egy szavahihető fiatalember állapított meg róla – ez a vakmerő meg épen rászolgált a szigorú megfenyítésre.

Már most csak kétféle fejlemény következhetett. Ha a megtámadott a hadüzenetre mindjárt pofonnal felelt, gyors és erélyes föllépése nem maradt hatás nélkül. Ebben az esetben a háború lokalizálódott, párbajjá zsugorodott, macscsá törpült; a csata nem vált rettenetessé és rövidesen véget ért. A két ellenfél addig pofozkodott, ütlegelte egymást és birkózott, míg az egyik nem birta tovább szuszszal; ekkor a másik rátérdepelt a leterített ellenfél mellére, büszkén nézett körül, aztán mikor meggyőződött róla, hogy az egész világ jól látta a győzelmét, fölkelt az ellenfeléről, letörölte a térdéről a port s mialatt a másik szégyenkezve tápászkodott fel a földről, még egyszer odakiáltott a legyőzöttnek: »Hát most megkaptad, zsidó!…« és így jól végezve dolgát, ünnepiesen lépkedett el barátaival, mint ahogy a király vonul el udvarával a shakespearei drámákban. A végszó okvetlenül ez volt, akár a támadó győzött, akár a megtámadott; a végén mindig az lett a zsidó, akit legyőztek.

Igy ért véget a harc a szerencsésebbik esetben. De megtörtént az is, hogy a megtámadott, nem bízva eléggé az erejében, a hadüzenetre nem felelt mindjárt pofonnal vagy ütleggel, hanem csak a mellbelökést viszonozta és szóvitába kezdett, ilyenformán: »Nem méssz az utamból?!… Mit akarsz tőlem?!… Bántott valaki?!…« Az, hogy ha a megtámadott ekképen elárulta, hogy nem bízik az ereje felsőbbségében, mindig nagyon felpaprikázta a támadó táborát s ebben az esetben a harc általánossá, elkeseredetté és hosszadalmassá vált. Ilyenkor a kálvinista fiúk a pápistákat s a pápisták a kálvinistákat addig püfölték, innen is, onnan is »Nesze, zsidó!…« »Nesze zsidó!…« kiáltozás közepett, az általános öklöződés és birkózás addig tartott, amíg a gyöngébbik tábor, dicsőséges küzdelem után bár, de jól elpáholtan, meg nem futamodott vagy míg Deus ex machina-ként meg nem jelent valahonnan egy-egy öreg zsidó, aki aztán a botjával széjjelkergette az egész társaságot.

Mindez nekem már régóta ismeretes dolog volt, sőt – sok kék folt árán – joggal számíthattam magamat ennek az ügynek a szakértői közé.

Azért, alig hogy észrevettem a csoportozatot, már tisztában voltam a viharral fenyegető feszültség minden előzményével és azzal is, hogy mi következhetik. Megértettem, hogy a Kutyafejű Tatár meg a Holdvilágképű nem tartották volna érdemesnek megtámadni ezt a nyurga, vékonypénzű gyereket, akit senki se ismert, de a kemény kalap elárulta a pápistát, kötekedésnek tünt fel előttük, nem hagyta őket békén, izgatta őket, mint a bikát a vörös posztó.

A felől se lehetett kétségem, mi lesz itt mindjárt, ha én most nem szakítom meg az utamat, hanem feléjök fordulva és hátra vigyorogva, de nyugodtan tovább vonulok. Kettő közül az egyik: vagy megugrik az idegen és olyan jól nyargal, hogy sikerül megszaladnia az üldözői elől, vagy a következő percben már el fog hangzani a szokásos rövid vádbeszéd s aztán a keménykalapost nemcsak a Kutyafejű Tatár fogja előbb mellbelökni s aztán nyakonütni, hanem mindjárt neki fog esni a másik is, a Holdvilágképű. Ilyen körülmények közt pedig a végkifejlés előrelátható.

Ha múlt, jelen és jövő átlátásához nem volt szükségem többre egy szempillantásnál, még egy másik szempillantás s nemcsak hogy egész raja támadt fel bennem a nemes és legkevésbbé se nemes indulatoknak, hanem ezek már le is viharzottak a lelkemben s hozzájuttattak a képzelhető legférfiasabb elhatározáshoz.

Megengedhetem-e, hogy hitemet a keménykalapos személyében üldözzék és kicsúfolják? Eltűrhetem-e én, az a félelem és gáncs nélkül való lovag, akit mások még nem sejtenek bennem, de akit én máris igen tisztelek magamban, hogy a nyers erőszak minden igazság, ok és ürügy nélkül megtámadja és letiporja az ártatlant?… hogy ketten rontsanak rá egyre?… nem kötelességem-e, védelmére kelni a gyöngének az erősebbek galádságával szemben? Elillanhatok-e a harc elől, én, akinek a legkisebbik célom az, hogy már huszonnégy éves koromban Borneó és Szumatra királya legyek, csak azért, mert kényelmesebb, ha részvétlenül tovább sétálok és nem fujom azt, ami nem éget? Aztán, beletörődhetem-e, hogy az ellenségeim hozzájussanak a könnyű győzelem öröméhez, mikor megakadályozhatom, hogy részük lehessen a diadal mámorában, vagy legalább is megnehezíthetem és vitássá tehetem a győzelmüket? És elszalaszthatom-e ezt a kitünő alkalmat, amikor az ellenség kisebb erőben jelentkezik, mint rendesen, és amikor, ha csak egy kicsit kedvez a hadiszerencse, a Kutyafejű Tatár is, a Holdvilágképű is nagyon meglakolhat azokért az ökölcsapásokért, amelyekben ők ugyan ártatlanok, de amelyeket hitfeleiknek és elvtársaiknak, szóval az ő táboruknak eddig még csak részben fizethettem vissza?

Nem. Minden nemesebb és minden alantasabb indulatom a harcra ösztökélt.

Igen ám, de hátha ők ketten, bár egyik se látszik nálam erősebbnek, mégis nagyobb erőt tudnak kifejteni, mint én meg a keménykalapos? Hátha az, akinek segítségére sietek, annyira gyenge, ügyetlen vagy békeszerető, hogy egyáltalán nem számit? Hátha egymagamnak kell kettőjük ellen csatáznom s ebben a harcban alulmaradok?

– Hát az se baj! – biztattam magamat. – A legrosszabb esetben megfutamodom. Csak a harmadik ház kapuját kell elérnem… mihelyt azon bejutottam, az üldözőim már nem követhetnek… mert odabenn vannak, akik meg fognak védelmezni és szükség esetén elbánnak az ellenségeimmel.

Tehát, igenis, bele fogok avatkozni a dologba. Sőt, minthogy a tapasztalat megtanított arra, hogy aki támad, az előnyt szerez: én magam fogom megkezdeni a csatát. A gyors cselekvés már félgyőzelem.

Csak éppen a hadüzenetet akartam megvárni, hogy megnyugtathassam a lelkiismeretemet.

Hanem arra gondom volt, hogy az arcom ne árulja el, mit forralok. Amikor megállapodtam a keménykalapos mellett, szakasztott úgy vigyorogtam, mint a Holdvilágképű. És a Kutyafejű Tatár, aki rám pillantott, hogy lássa, vajjon barát érkezett-e vagy ellenség s ha gyanús alak, milyen erejű? – azt hihette, hogy csak közelebbről akarom nézni, miképpen fenyítik meg a keménykalapost… ami bizonyára engem is csak mulattathat.

Nyilván nem ismert rám, sem ő, sem a Holdvilágképű. Pedig már nem egy ütközetben találkoztunk, ahol sok derék kálvinista harcos torolta meg a »lúformátus« gúnyszót, de úgy látszik, ezekből a csatákból sokkal hamarabb ugrottam meg, semhogy az arcom bevésődhetett volna az emlékezetükbe. Elég az hozzá, vagy jelentéktelennek itélték, vagy nem is gyanították bennem a pápista vitézt és miután megállapították magukban, hogy akár jó-, akár rosszakaratú szemlélőnek, de mindenesetre csak kiváncsi nézőnek, odafurakodtam a tűzvonalba, egyelőre nem törődtek azzal, hogy én is ott vagyok.

Attól fogva, hogy megjelentem, talán egy félperc, talán egy egész perc – ilyen körülmények közt nagy idő – telt el fenyegető némaságban és mozdulatlanságban. Nekem egy kicsit erősebben dobogott a szívem; a keménykalapos egyre sebesebben pislogott; a két kálvinista bajvivónak a testtartása is, a nézése is ugyanaz maradt. De végre a Kutyafejű Tatár még hevesebben kezdte lóbálni a testét, mint előbb… mintha egyre kevésbbé tudná fékezni eddig valahogyan még csak leküzdött, de most már mindinkább növekedő ingerültségét… és miközben szúró tekintetével szinte felnyársalta a keménykalapost, egyszerre csak megszólalt, a súlyos pörölycsapások lassuságával ejtve ki minden szótagot:

– Há-szen te zse-da-ó vagy!…

A keménykalapos, aki engem is ellenségnek nézett s már nem remélte, hogy egérutat találhat, azonnal felelt. De hangjának a remegése elárulta az ijedtségét és a szavaiból még inkább kiérzett, mennyire megfélemlítette az az aggodalom, hogy három ellenfele közül valamelyik bizonyosan utól fogja érni:

– Mit akar tőlem? Én nem ismerem magát! Hagyjon engem bé…

Nem fejezhette be; a torkán akadt a szó, olyan nagy meglepetés érte.

Ekkor ugyanis az történt, hogy én, összeszedve minden erőmet, hirtelen pofonvágtam a Holdvilágképűt, aztán, mintha nem én ütöttem volna meg őt, hanem ő ütött volna meg engem, egy hiuzmacska gyorsaságával és mérgességével ugrottam rá. A Holdvilágképű a váratlan támadástól hátratántorodott s én, aki számítottam erre, nem mulasztottam el kihasználni az ő megingását: gáncsot vetettem neki, letepertem a földre, s a szegény Holdvilágképű még nem tért magához a meglepetéséből, amikor én már a mellén térdeltem és sebesen püföltem, öklöztem a széles ábrázatját meg a kemény koponyáját, ott, ahol értem.

A hamarosan kieszelt taktikámhoz tartozott, hogy ilyen kiméletlenül bántam el a szegény Holdvilágképűvel. Ugy okoskodtam, hogy a felbőszültség hadakozásmódjával könnyebben biztosíthatom a győzelmet, mint ha lovagiasan küzdök és szem előtt tartom a birkózás szabályait; még nem hallottam, de már kitaláltam, hogy: »all’s fair in love and war«. Hogy mért éppen a Holdvilágképűnek estem neki, aki csak vigyorgott?… és mért nem rontottam rá inkább a Kutyafejű Tatárra, aki a védettemet megtámadta? Mert kettőjük közül a Kutyafejű Tatárt néztem az erősebbnek s minden vitézségem ellenére is szivesebben szemeltem ki ellenfelemül a gyöngébbiket. Így – biztattam magam – a legrosszabb esetben is elérek annyit, hogy az ellenpárt, ha végül győz is, nem jut hozzá a győzelméhez olcsón, hanem sok kékfolttal fizet érte s remélhetőleg egy-két hatalmas daganattal is.

Jól számítottam. Mert az a veszedelem környékezett, hogy ha a Kutyafejű Tatár segítségére talál sietni a Holdvilágképűnek, ezek ketten, egyesült erővel, jól elpáholnak, amig a keménykalapos szépen elillanhat – de nem így történt. A Kutyafejű Tatár sorsára bizta a Holdvilágképűt s – nyomban azután, hogy általános meglepetésre én kezdtem meg a harcot, még pedig mindjárt a legféktelenebb szilajsággal – ahelyett, hogy ellenem fordult volna, a keménykalapost kezdte gyomrozni. Először egy nagyot rántott rajta, majd mellbe lökte s leütötte a kalapot a fejéről, ahogy a hagyományos sorrend kivánta; aztán nekiesett, rövid birkózás után földhöz teremtette, s bár a keménykalapos szivósabban védekezett, mint a viselkedése után várni lehetett, föléje kerekedett és úgy kezdte agyabugyálni, mint ahogy én püföltem és öklöztem a Holdvilágképűt.

Mi birta rá a Kutyafejű Tatárt, hogy bajtársának a megvédelmezése helyett tovább is csak a keménykalapossal foglalkozzék? – örök titok. Nem vette észre, milyen nagy taktikai hibát követ el? Azt remélte, hogy a Holdvilágképű, akármilyen nehéz helyzetbe került a harc első pillanatában, végül mégis csak le fog győzni engem, egymagában is? Semmi áron sem akart módot adni rá, hogy a keménykalapos elillanhasson a körmei közül? Amikor két ellenség közül választhatott, ő is szivesebben csatázott a gyöngébbik ellenséggel, mint én?… Úgy számított, hogy még ráér a pajtását megvédelmezni, ha ez, minden várakozás ellenére, továbbra is szorongatott helyzetben marad?… s mielőtt rám ront, hogy ketten könnyedén végezzenek velem, hamarjában alaposan helybenhagyja a gyöngébbik ellenséget?

Ezt csak találgathatom. Annyi bizonyos, hogy a Kutyafejű Tatár rossz hadvezér volt s elkövette azt a stratégiai hibát, amelynek az ütközet sorsára döntő hatással kellett lennie.

A Holdvilágképűt ugyanis nagyon megzavarta a váratlan fordulat, a tartós balszerencse s talán leginkább az, hogy nem kap segítséget. Olyan szerencsésen találtam elhelyezkedni rajta, hogy hiába erőlködött, sehogy se tudott lerázni magáról; én pedig ugyancsak kihasználtam azt az előnyt, amelyet a gyorsaságomnak és az ezzel megszerzett felsőbbségemnek köszönhettem. Megértettem, hogy csak akkor győzhetek, ha sikerül elérnem, hogy a Holdvilágképű nem tudja tovább állani a harcot és elmenekül. Azért fáradhatatlanul püföltem tovább a fejét, a lehető legsebesebben és minden erőmből, amig csak a kezem ki nem fáradt. Jó, kemény koponyája volt; tovább birta türelemmel, mint én erővel és lélekzettel. Végre is ki kellett szuszognom magamat s a kezem már annyira fájt, hogy lankadni kezdtem. A Holdvilágképű fel tudta használni a kedvező pillanatot; egy utolsó erőfeszítéssel végre sikerült leráznia magáról. Felugrott, de a feje már egy kicsit kótyagos volt; és ijedt tekintete nem lelte meg azt a biztatást, amelyet keresett. Csak azt látta, hogy amazok is a földön hemperegnek, birkózva és egymás nyakát szorongatva; észrevehette, hogy a keménykalapos nagy munkát ad a Kutyafejű Tatárnak s nem mindig emez van felül; és abból, hogy a cimborája meg se kisérelte az ő felszabadítását, úgy látszik, a legrosszabbat következtette. Azt hitte, hogy engem azért nem cibált fel róla a Kutyafejű Tatár, mert ebben megakadályozta a keménykalapos, aki az ő hanyattvágódása után nekibátorodott s remegő megtámadottból dühös támadóféllé változott át. Aztán meg én nem hagytam időt a Holdvilágképűnek arra, hogy sokat szemlélődhessék és nyugodtan mérlegelhesse az erőviszonyokat; alig hogy felugrott, már én is talpon voltam és ujra nekirohantam. Az első ökölcsapást, a karjával, még csak kivédte valahogy; olyan testtartásba helyezkedett, mint aki elszántan készülődik a vívásra vagy a boxolásra; de mire másodszor is nekiestem, egyet gondolt magában: hirtelen megfordult, felkapta a földről a kalapját, melyet az előbb, amíg püföltem, levertem a fejéről és elkezdett szaladni, olyan gyorsan, ahogy csak tudott. Alighanem azt gondolta, hogy már éppen eleget kapott; miért küzdene hát tovább, amikor a győzelemre nincsen többé kilátás?! Vagy tiz lépésnyire üldöztem, de amikor az utcasarkon eltünt, az erkölcsi elégtételemmel visszafutottam a földön hempergőkhöz.

Ezek még egyre gyúrták, gyömöszölték egymást. De már látni lehetett, hogy a keménykalapos nem birja tovább a küzdelmet. Eddig jókora ellentállást fejtett ki azzal, hogy jobbkeze egy pillanatra se eresztette el ellenfelének a torkát, mert ez az eleven nyaklánc a Kutyafejű Tatárnak minden mozdulatát meggyengítette. Hanem, amikor a közelükbe értem, az ellenség nyaka már szabad volt s a keménykalapos védekezése mindössze arra szorítkozott, hogy a balkarjával, amelyet az arca fölött tartott, felfogni igyekezett a fejének szánt sok ökölcsapást, a jobbkezével pedig egyet-egyet döfött az ellenségen, anélkül, hogy ezt le tudta volna tolni magáról. Éppen ideje volt, hogy a segítségére siessek. A már-már győzelmes Kutyafejű Tatár úgy helyezkedett el rajta, mintha nyeregben ülne s éktelen csataordításokat hallatva jósolgatta neki, hogy könyörtelenül és haladéktalanul palacsintává fogja lapítani a fejét.

Persze, nem látta a Holdvilágképű futását és nem sejtette, hogy az én személyemben mindjárt le fog csapni rá az istenek haragja.

A küzködők körül ott hevert a kövezeten a keménykalap, mind e sok baj okozója, a Kutyafejű Tatár pörge, puha kalapja és valamivel messzebb a pálcika meg a papirtekercs, amelyeket a keménykalapos a két kezében tartott, amikor útját állották. Ez a papirtekercs már az első pillanatban szemet szúrt nekem, mert buzogányszerű fegyvert sejtettem benne; most se pillanthattam rá anélkül, hogy meg ne kivánjam.

Felkaptam a földről; éreztem, hogy olyan nehéz, mintha gumiból volna; amint utóbb kiderült: a lehető legjobban összegöngyölített, sok ív kemény kartonpapir rejtőzött benne. Ennek a – hasonló körülmények közt határozottan értékes – fegyvernek a súlyossága megkétszerezte a bátorságomat: az imént elért sikertől amúgy is vérszemet kaptam; és szinte örültem rajta, hogy tovább csatázhatok.

De nem is késlekedhettem sokáig: amikor a két bajvívóhoz értem, a keménykalapos már jajgatni kezdett.

Föléjök hajolva, buzogányommal akkora csapást mértem a Kutyafejű Tatár fejére, amekkora az erőmtől kitelt. Ilyet üthetett – gondoltam – keleten a nagy érckapura Botond. A Kutyafejű Tatár koponyája ugyan keményebb volt, mint a nagy érckapu, de az alighanem meglehetősen fájdalmas ütéssel mégis célt értem, mert a Kutyafejű Tatár a váratlan támadásra valami vadállatias hördülést hallatott, aztán felugrott letiport ellenfeléről és nekem rohant.

Csakhogy engem nem talált készületlenül. Ahogy közel ért hozzám, ujra megforgattam buzogányomat s most már az arcán vágtam végig, minden erőmből. Megtántorodott s mintha egy pillanatra elszédült volna; de rögtön magához tért s a balkönyökét pajzsnak tartva az arca elé, ujra felém rontott.

Hanem ekközben a keménykalapos – aki különben már régóta kalaptalan volt – feltápászkodott a földről s hamarosan átértve, hogy a legnagyobb szükség idején érkezett segítség micsoda erkölcsi kötelmet ró rá, utána szaladt a Kutyafejű Tatárnak; és amikor ez jobbkarjával kivédve a hadonászásomat, torkon akart ragadni, a keménykalapos hátulról gáncsot vetett neki, átnyalábolta a felső testét s hátra rántotta úgy, hogy a Kutyafejű Tatár hanyatt esett, mi pedig, mihelyt lezuhant, mind a ketten rávetettük magunkat s ütni-verni kezdtük, ahol értük.

A Kutyafejű Tatár kétségbeesett erőfeszítéseket tett, hogy leöklözzön bennünket magáról; rúgott-kapálózott; de nem birt kettőnkkel. A keménykalapos rátérdelt a hátrahúzott két karjára, én ráültem a lefogott és összeszorított két lábára, aztán amaz fejtül, én lábtul, kitartóan püföltük.

– Nem szégyellitek magatokat?! – nyögte a legyőzött. – Ketten egy ellen!… Hászen tik cudarabbak vagytok az utonálló zsiványnál!… No, de kerüljetek csak még egyszer a kezembe!… Akkor majd megemlegetitek azt a keserves Poncius Pilátust!…

Már látta, hogy a Holdvilágképű eltünésével végképpen elvesztette a csatát. Arról, hogy még legyőzhet bennünket és most mindjárt megtorolhatja, amit gyors kézzel osztogattunk neki, hamarosan lemondott és egy-két percnyi hiábavaló küzködés után már csak azon törte a fejét, miképpen szabadulhatna ki az ökleink közül – minél előbb, mielőtt kidühöngjük magunkat és belefáradunk a püfölésébe – micsoda fenyegetéssel vagy minő ravaszkodással.

– Eresszetek el! – szuszogta. – Vagy ne merjetek többet a nagytemplomhoz szagolni!… mert az egész kollégiom ott lesz!… aztán, akit mink megnyúzunk, hát annak az irhájából nímet gatyát csinálunk!…

A keménykalaposnak már régen nem tetszett ez az egész história.

– Eresszük el – indítványozta. – Hiszen már eleget kapott!…

És nyomban úgy cselekedett, ahogy beszélt. Fölkelt a Kutyafejű Tatár karjáról s rám bizva a többit, mint aki a legjobban elvégezte dolgát, vékony, hosszú kezével tisztogatni kezdte a nadrágját, mely ugyancsak poros lett.

A Kutyafejű Tatár nem szalasztotta el a jó alkalmat, hanem – mielőtt észrevettem, hogy a szövetségesem magamra hagy – kihasználta, hogy a helyzete így jócskán megkönnyebbült. A felszabadult két karjával hirtelen nagyot lökött rajtam s amint hátrahőköltem, kirántotta alólam a lábát. Aztán, míg én oldalvást a kövezetre hemperedtem, talpra ugrott, felkapta a földről a kalapját és futni kezdett, abba az irányba, amerre az imént a Holdvilágképű menekült el.

Néhány pillanattal később már én is talpon voltam és utána iramodtam. A minden reménységemet meghaladó siker elbizakodottá tett s nem féltem attól, hogy frigyestárs nélkül maradva, a Kutyafejű Tatárral való párbajban a rövidebbet húzhatom.

De azért, úgy látszik, nem üldöztem az ellenséget elég hévvel – amit meg lehet érteni. Végre is, a harc folytatása, mely nekem már csak az új kockázatot jelenthette, nem állott érdekemben; az pedig, hogy megszalasztom az ellenfelemet, valósággal megpecsételése volt a győzelmemnek.

Elég az hozzá, akár ezért, akár mert a Kutyafejű Tatár jobban tudott futni, mint én: egyre nagyobbá vált köztünk a távolság.

A futó ellenség, amint észrevette, hogy mindinkább elmaradok tőle, egy kicsit nekibátorodott. Arról a pontról, ahol a szomszéd utcába bekanyarodva, el kellett tünnie a szemem elől, visszanézett rám és fenyegetőzve mutogatta az öklét. De aztán tovább rohant s a következő pillanatban már eltakarták előlem a házak.

Ha eddig is kissé lankadtan, egyre lassabban szaladva, inkább csak a zászló becsületéért üldöztem a legyőzöttet, most már végképpen felhagytam azzal a nem egészen komoly kisérlettel, hogy utólérjem ezt a nagyon kedvemrevaló Kutyafejű Tatárt, aki iránt mind kevesebb haragot és mind több hálafélét éreztem.

Hiszen alig vártam, hogy visszatérhessek a védettemhez, az első lényhez, akit valaha megsegéltem, talpra állítottam, az egyetlenhez, aki látta, hogy hitemért és a gyöngébb védelmében milyen hősiesen és mekkora dicsőséggel hadakoztam.

II.

A jénai csata után Napoleon nem érezhetett olyan nagy büszkeséget, mint a mekkora ebben a percben az én mellemet és hasamat dagasztotta. A győzelem mámora annál boldogabbá tett, mert először élveztem ezt az édes örömöt. Eddig minden háborúból meg kellett szaladnom; most történt meg először, hogy ott maradhattam a csatamezőn. Még pedig nemcsak úgy, egyszerűen, mint a győztesek egyike, hanem: mint az egyetlen győzedelmes, a már-már megvert sereg diadalszerző vezére, az a dicsőséges hős, aki a maga erejével döntötte el az ütközet sorsát.

Gyönyörűnek láttam a világot. De volt egy aggodalmam.

Vajjon nem homályosította-e el nagy dicsőségemet és megbecsülhetetlen érdememet, győzelmem egyetlen tanuja, egyetlen közönsége és egyetlen lekötelezettje előtt, a csata legutolsó fordulata: az, hogy a Kutyafejű Tatár leigázásában már ő is résztvett, ő, a pártoltam, a védettem, aki az én beavatkozásomig még jajgatva hempergett az ellenség alatt? Átlátta-e, tudja-e, hogy nekem az ő segítsége csak igen keveset jelentett, ellenben ő most cudarul elnáspángoltan nyöszörögne a földön, ha én őt nem mentem ki a veszedelemből?!

Nem tűrhettem el, hogy e felől kétségben maradhasson.

Azért már messziről kiáltozni kezdtem neki:

– Látod?!… Így kell elbánni ezekkel a lóformátusokkal!…

Még ekkor is kalaptalanul állott a kocsiuton és mintha hol az arcához, hol a füléhez hozzá nyomkodott volna valamit, amit aztán néha meg-megnézett.

Visszaérkezve hozzá, láttam, hogy az arcáról meg a füléről vércseppeket törülget le a zsebkendőjével és ezen azt nézegeti, hogy a vérzés erősödik-e?

– Az ám! – mondtam. – Ez a zsivány ugyancsak megadta neked! Az arcod két helyen is véres, a füledbe meg még jobban beleszakított. Hát ilyen ez az egész lóformátus banda! Karmolni meg harapni, azt tudnak, de ha megkapják a magukét, akkor gyáván elszaladnak!

A már régóta kalaptalan keménykalapos szeméből ijedtség és aggodalom rítt ki.

– Nagyon véres vagyok? – kérdezte.

– Nem, nem nagyon – feleltem. – Akit ezek legyőznek, néha sokkal véresebb, mint amilyen te vagy. Ez még semmi. De szerencséd, hogy épen erre jöttem.

– Azt hiszem – szepegett – hogy a fülemből nem is folyik, hanem ömlik a vér. Nézd, a zsebkendőmön mindig nagyobb a vérfolt!

– Csak azért, mert nyomkodod – feleltem. – Hiszen már nem is folyik, csak épen szivárog!… És mindjárt el fog állni, ha többet nem nyulsz hozzá. Ennyi még sebaj!… Debrecenben ehhez hozzá kell szokni. Ugy-e, te még nem régen lakol Debrecenben?

– A mult hónapban költözködtünk ide.

– Kitaláltam, arról, hogy nem vágtad mindjárt pofon a Kutyafejű Tatárt!… Mert azt a fiút, aki megvert volna, ha én nem vagyok itt, a Kutyafejű Tatárnak hívjuk. A másikat meg, aki vigyorgott, amíg egy kis becsületre nem tanítottam, a Holdvilágképűnek. No, ne félj! Ezek se fognak téged többet bántani!

E közben fölvettem a földről a kalapomat, mely a Holdvilágképű megfenyítése közben leesett a fejemről, megtisztogattam egy kicsit, letörülgettem a port a nadrágomról, aztán összeszedtem a keménykalapos holmiját is: a pálcikát, a papirtekercset, amelyet olyan vitézül forgattam, meg a nevezetes keménykalapot. Ezt rányomtam védettemnek a fejére, aztán, mikor végre rászánta magát, hogy a kendőjét visszadugja a zsebébe, átnyujtottam neki a pálcikát meg a papirtekercset. De ezzel még nem fejeztem be az ápolgatását. A ruhája már nem volt poros, hanem azért mégis hosszasan tisztogattam; a kalapot kétszer is megigazítottam a fején; mindenáron tudtára óhajtottam adni és egy kicsit tüntettem vele, hogy ezentúl is számíthat a pártfogásomra, hogy semmitől se kell tartania, amíg engem lát, hogy továbbra is oltalmazni, gondozni és dajkálni akarom.

– Most haza foglak kisérni – mondtam neki. – Ezektől a disznóktól kitelik, hogy leskelődnek és ha látják, hogy már nem vagyok melletted, újra meg akarnak verni. Hát ebből nem esznek!… Merre lakol?

– A Csapó-utcában.

– Nem baj. Ha a Péterfián laknál, akkor is elkisérnélek. Nekem beszélhet, hogy pápista ne menjen a nagytemplom tájékára! Majd meglátjuk, hogy ott lesz-e az egész kollégium?! És, bánom is én, legyen ott!… Nekem mindegy. Lóformátustól én nem félek!…

Az igazat megvallva, bizony, féltem egy kicsit. És nem győztem csodálkozni rajta, hogy ennyire nagylelkü vagyok.

Hátha amazok csakugyan bosszút forralnak? Hátha segítségül hívják a cimboráikat s valamelyik utcasarkon már egy egész csapat les ránk? Akkor, bizony, baj lehet a dologból. Ha hárman-négyen esnek nekünk, ennek nem lehet más vége, mint hogy jól elvernek bennünket.

Ez a gondolat meglehetősen aggódóvá tett. És mihelyt kimondtam, hogy még erre a hősiességre is kész vagyok, megint kalapálni kezdett a szivem.

De már kimondtam… és azért mondtam ki, mert úgy éreztem, hogy e nélkül nem volna teljes a dicsőségem. A siker is kötelez… s hány esztelenül vakmerő, szép és nagy tettel volna szegényebb az emberiség története, ha a hiúság nem tudná lehurrogni a józanságnak minden bölcs tanácsát?!…

Szóval, bár szinte megdöbbentett az a gondolat, hogy ilyen vakmerőségre vállalkozom, állottam a szavamat s megindultam a keménykalapossal a Csapó-utca felé. Pedig, ha elválok tőle s bevonulok a harmadik házba, amelynek a kapujában már a biztonság várt, győzelmesen adhatom át magam a pihenésnek s nem kell nekimennem semmiféle új veszedelemnek…

A keménykalapos mintha egy cseppet se méltatta volna ezt a szükségtelenségében nagyszerű hősiességet. Nem hálálkodott, nem magasztalta a segítő készségemet, a bátorságomat és az erőmet, nem tanusított irányomban semmi különös tiszteletet, még csak nem is igen szólt hozzám, azon kivül, hogy egy párszor megkérdezte:

– Nem vérzik jobban a fülem?

– Nem – feleltem. – Már nem is látszik rajtad, hogy milyen nagy bajban voltál!… Persze, ha véletlenül elkéstem volna és nem segítelek meg épen a legjobbkor, akkor most alighanem csupa vér volnál. De most már nem kell félned semmitől. Csak kerüljenek vissza ezek az utonállók, majd elbánok velök!…

A keménykalapos nem felelt. Annyit se, hogy köszöni a szivességemet.

– Aztán máskor is – folytattam, hogy szófukar lekötelezettemtől mindenáron kicsikarhassak néhány szónyi elismerést – ha bánt valaki, akár ezek, akár más fiúk, csak szólj nekem!… Majd adok én annak a pimasznak, aki téged meg mer ütni!…

Még ez a sokra vállalkozó s nyilván önzetlen igéret se hatotta meg a keménykalapost. A papirtekercset, amelyet eddig a jobbkezében vitt, bedugta a bal hóna alá, elővette zsebkendőjét s előbb a füléhez, utóbb pedig az arcához nyomkodta, aztán, nagylelkű ajánlatomra egy szót se válaszolva, azt nézegette, lát-e a zsebkendőjén új vérnyomokat?

Láthattam, hogy a keménykalaposnak kisebb gondja is nagyobb annál, amit én beszélek, – hogy nem a jövő, hanem az épen most mult foglalkoztatja, – és hogy a legkevésbé se ragaszkodik hozzám, mert, meglehet, azt képzeli, hogy a Kutyafejű Tatár szelidebben bánt volna vele, ha én nem vágom pofon a Holdvilágképűt.

Nem akartam elhinni, hogy a keménykalapos, valami vérlázító igazságtalansággal, bennem látná minden bajának okozóját; és ha ő, nemcsak hogy nem igyekezett belém kapaszkodni, rám akaszkodni, hanem meglepő, szinte érthetetlen hidegséget tanusított velem szemben, ez engem nem gátolt abban, hogy én, én igenis, továbbra is ragaszkodjam ő hozzá. Nem voltam hajlandó csak úgy egykönnyen lemondani annak a társaságáról, akinek majdnem az életét mentettem meg; az egyetlen lényről a világon, aki tudja, vagy legalább tudhatná, milyen erős, milyen vitéz és milyen nagylelkű vagyok.

– Majd segítek neked, hazavinni a holmidat – ajánlottam fel, ami szolgálatot még megtehettem neki. – Vidd csak a sétapálcádat és a csomagot add ide. Ez azért is jó lesz, mert így mindjárt fejbe kollinthatom vele a lóformátusokat, ha elő mernek kerülni.

– Odaadom – felelt, egy kissé bizalmatlanul – de vigyázz rá, mert tiz árkus van benne és ebből minden árkus három vas!

– Ne félj, úgy ütök vele, hogy a csomagnak ne ártsak vele, csak a kobaknak. Aztán, ne hidd ám, hogy talán még soha se is láttam három hatost együtt! Volt már nekem egyszer öt pengőm is! Igaz, hogy rajzeszközöket kellett venni belőle, de megvolt, egy darabban!

Semmi hatás. Pedig ez a szép emlék nekem nagyon kedves volt s az elmondásától nagy sikert vártam.

Más húrt pendítettem meg.

– Kalapodról látom, – szóltam, most már ünnepies hangon, – hogy római katholikus vagy. Én is az vagyok; legyünk barátok!

Ez, végre, hatott.

Rám nézett, mint akit meglep, de egyuttal gondolkodóba ejt az ajánlat.

– Szivesen leszek barátod – felelt, néhány pillanatnyi, észrevehető habozás után – de akkor holnap délután el kell jönnöd a füvészkertbe. És erről nem szabad szólnod senkinek, még az édesapádnak sem!

Ez a felelet viszont engem lepett meg.

– Holnap délután? Három órakor? A füvészkertbe? Mért? – kérdeztem, úgy elbámészkodva, hogy azt hiszem, a szájamat is nyitva felejtettem.

– No, hát hogy barátságot esküdjünk egymásnak! – felelt, olyan hangon, mintha csodálná, hogy én nem tudom, ami a legtermészetesebb dolog a világon.

– Barátságot esküdni? És minek az? – álmélkodtam.

– Hát hogyan lehessünk barátok – magyarázta – ha nem esküszünk meg, hogy egymás titkait soha senkinek se fogjuk elárulni?! Vagy talán nem tudtad, hogy e nélkül nincs barátság?

– Nem, ezt nem tudtam – feleltem.

– Már pedig a barátoknak is föl kell esküdniök, mint a katonáknak! Vagy még arról sem halottál, hogy a katonák fölesküsznek? – kérdezte.

És mintha a hangjából kiérzett volna a sajnálkozás azon, hogy ennyire tudatlan vagyok.

– Erről már hallottam. És ha a barátok közt is így szokás, akkor kezet adok rá, hogy holnap délután, három órakor, ott leszek a füvészkertben, mindjárt a kapunál!… – szóltam elszántan és igen megilletődötten.

Már kezdett derengeni előttem, hogy akármilyen nagy is a felsőbbségem testierő dolgában, a szellemiekben ez a keménykalapos fiú már sokkal messzebbre jutott, mint én. –

– Ne a kapunál várj, hanem rejtőzzél el a bokrok közt, ott, ahol legnagyobb a sűrűség – szólt, most már rendelkező hangon, a keménykalapos. – Nem szeretném, ha valaki megtudná, hogy barátságot akarunk esküdni egymásnak. Ennek titokban kell maradnia. Csak rejtőzzél el jól. Azért én meg foglak találni; majd átkutatok minden bokrot. Ha sokáig nem lelnélek meg, fülelj, hogy nem hallasz-e vészfüttyöt? A vészfüttyre aztán bújj elő a bokrok közül, de előbb nézz körül óvatosan, hogy nem lát-e meg valaki. Vagy az is meglehet, hogy kiáltani fogom a nevedet. Hogy hivnak?

– Gombos Pistának – feleltem. – Hát téged?

– Engem Lóránt Agenornak. De, mert holnaptól fogva úgyis barátok leszünk, ha megigéred, hogy holnapig sem árulod el senkinek, elmondok neked egy nagy titkot.

– Megigérem.

– A koporsódra esküszöl, hogy nem árulod el?

Egy kicsit meghökkentem.

– És ha nem esküszöm meg, akkor nem mondod el? – kérdeztem.

– Ilyesmit csak titok pecsétje alatt lehet elmondani; annak, aki nem fél a legszentebb eskütől sem – felelt Lóránt Agenor.

Meg akartam mutatni, hogy nem félek, sem a legszentebb eskütől, sem semmiféle pokloktól.

– Hát akkor megesküszöm.

– A koporsódra?

– A koporsómra!

– Így már jól van. Hát tudd meg, hogy nekem van még egy másik nevem is. És ez a másik nevem az igazi. De azt, hogy engem a valóságban ifjabb Lorenz Antalnak hivnak, rajtam meg az apámon kívül csak két élő ember tudja. Az egyik: a temesvári iskola-igazgató, aki megesküdött az apámnak, hogy nem árulja el senkinek. A másik: most te vagy.

Megdöbbentem.

– Még csak a pap tudta, aki megkeresztelt; de az már meghalt – folytatta Agenor. – Az osztályfőnök nem tudta, a fiuk se tudták. Temesvárott senki se tudta. Itt, Debrecenben se mondtuk el senkinek. Még a szinháznál se tudják; engem ott mindenki csak a szinész-nevemen, Lóránt Agenornak ismer. Mert én is, mint az apám, szinész vagyok.

Hirtelen nagy meghatottság fogott el.

– Talán a te apád az a Lóránt Antal, aki ma háromszor is ott van a szinlapon?… »A díszleteket festette: Lóránt Antal…« »Ügyelő: Lóránt Antal«… »A burgundi fejedelem: Lóránt«? – kérdeztem.

– Igen, ez az én apám – felelt Agenor. – Az én apám mindent tud, ami a szinházhoz kell.

Arra a szinházi ezermesterre, akinek a fiát most szinről-szinre láthattam, már ma reggel is, amikor első dolgom az volt, hogy az első betütől az utolsóig elolvastam és megtanultam a szinlapot, csak tisztelettel és csodálattal tudtam gondolni. De az mégse fért a fejembe, hogy az a fiú, akit az én segítségem nélkül a Kutyafejű Tatár az imént ugyancsak helybenhagyott volna, joggal dicsekedhetnék azzal, hogy már ő is szinész.

– Az nagyon szép, hogy ilyen apád van, de hogyan lehetsz te is szinész, hiszen te még gyerek vagy!… tört ki belőlem a kételkedés.

– Hát most még csak gyermekszerepekben lépek fel; de mihelyt egy félfejjel nagyobb leszek, mindjárt kapok egy pár felnőtt-szerepet. Már tanulom is Romeót és Hamlet, dán királyfit, hogy amikor majd megütöm a mértéket, tudjam, ami kell – világosított fel Agenor.

Még tovább is akadékoskodtam:

– De a te neved soha sincs ott a szinlapon.

– Még nem volt rajta, mert csak a mult hónapban szerződtünk ide és azóta egyszer se játszottam nagyobb gyermekszerepet. Majd rajta lesz, ne félj. És ha tegnap este láttad volna Lucifer, a zöld ördög-öt, láthattál volna engem is.

– Talán csak nem te voltál az az ügyes kis fekete ördög, akit bezárnak az almáriomba, de azért onnan is kiszökik és mindenféle tréfát csinál, úgy, hogy utoljára még a sülyesztőből is felbujik? – kérdeztem lázas érdeklődéssel.

– Ez az ügyes kis fekete ördög nem volt más, mint én – felelt Agenor, a füzetes regények nyelvén, ami vagy két év multán, amikor már magam is jobban előrehaladtam a műveltségben, azonnal elárulta volna előttem, hogy Agenor, már ily ifjan is, nagyban élvezi a kalandos történeteket.

– Hát akkor láttalak!… kiáltottam fel lelkesedéssel – és nagyon tetszettél nekem, mert jobban játszottál, mint sok nagy! Pedig én tudom, melyik szinész játszik jól, mert én minden este ott vagyok a szinházban…

– Ugyan? – vágott bele Agenor a szavamba.

Hirtelen sandán pillantott rám s a hangjából színte kibődült a gyanakvás. Meg kellett értenem, hogy hazugságnak tartja, amit mondok.

De engem sokkal boldogabbá tett az a gondolat, hogy a hősiességem révén ilyen nevezetes valakivel köthetek barátságot, semhogy Agenor nyilvánvaló kételkedése lehűthetett volna.

– Ha nem hiszed – feleltem – nézz ki a kortina lyukán akármikor és majd meglátod, hogy én minden este ott vagyok, mindjárt legelül, a balsarokban! Ez az én rendes helyem; és ingyen megyek be, mert az én nagybátyám is szinész. Még pedig hires szinész; Debrecenben úgy szeretik, hogy soha sem eresztik el máshová. No hát ez az öreg Boldényi nekem nagybátyám; a nagymamámnak valóságos unokatestvére. És így minden este bevisz. Egyszer még a szinpadra is felvitt.

– Te vagy az a fiú, aki mindig ott áll baloldalt, legelül, az első földszinti páholy alatt, mindjárt a zenekarnál, és rátámaszkodik az orcheszter korlátjára? – kérdezte Agenor, az arcomat vizsgálgatva.

– Senki más, mint én – feleltem azon a nyelven, amelyet már tőle tanultam.

– Akkor hát ismerlek! – mondta Agenor. – Ha ugyan te vagy az, aki tapsolni szokott nekem.

– Senki más, mint én – alkalmaztam ujra, nem épen a legszerencsésebben, a tőle tanult kifejezést. – Én sokat tapsolok, mert nekem nagyon tetszik az, aki jól játszik. És meglehet, hogy én is szinész leszek. Ez még nem bizonyos, mert még nem tudom, hogy a szüleim megengedik-e. Ha nem engedik meg, akkor előbb tengerésztiszt leszek, aztán tengernagy. De ha megengedik, akkor szinész leszek, mert én is nagyon szeretnék játszani.

Nagy kisértésben voltam, ne áruljam-e el Agenornak azt is, mi volna titkos vágyakozásaimnak a netovábbja. Hogy királyságot óhajtanék alapítani; minthogy közelebb ez már nem igen lehetséges: hát Borneóban és Szumatrában. De féltem, hogy a nálam nyilván tapasztaltabb Agenor, akinek a tekintélye olyan rohamosan növekedett előttem, mint az Ezeregyéj halásza előtt a ládából kiszabadult szellem, – ki fogja nevetni az ábrándjaimat. A legnagyobbat tehát elhallgattam.

Mindjárt észrevehettem, milyen bölcsen cselekedtem, hogy legalább ennyire óvatos voltam. Agenor ugyancsak szigoruan torkolta le a szerényebb vágyaimat is.

– Ohó! Az nem olyan könnyű ám, szinésznek lenni! A szinészethez nagyon sokat kell tanulni és a tanulást már a pólyában el kell kezdeni! Tudni kell, merre vannak a sülyesztők; tudni kell díszletet festeni, világosítani és hogy milyen kellékekre van szükség. Aztán nagyon sokat kell otthon gyakorolni és könyv nélkül tanulni, mert az nem elég, hogy az ember kiugrik a szinpadra és akármit makog. Menj te csak tengerésznek! Az is nagyon szép, ha az ember felmászik az árbockosárba és lesi, hogy merre lát szárazat. De mért akarsz tengerésztiszt lenni? Ahhoz is sokat kell tanulni. Légy inkább kalóz! Kalóznak lenni nagyon szép és ehhez nem kell semmit sem tanulni, nem kell matrózinasságon kezdeni, nem kell a fedélzetet felmosni, csak kalózdalokat énekelni, ilyeneket, hogy: »A tengerész, az mind merész!…« és amikor az ember megpillantja az ellenséges hajót, hát lövöldözni!…

– Kalóznak lenni csak akkor ér valamit, ha az ember kalózkirály lehet – feleltem. – Aztán meg a kalózokat néha lelövik és ezt én nem akarom.

– Én, ha nem volnék szinész, kalóz szeretnék lenni – mélázott el Agenor, a távolba tekintve. – Kalóz vagy karbonári-vezér, aki egyszerre csak kifelé fordítja az ujján a gyémántgyűrűt és a beavatottak erre mind meghajolnak előtte, némán, de a kalapjukat a földig leemelve.

– Hát még nem tudom, mi lesz, hogyan lesz – mondtam, minden tiszteletem mellett is erős kételkedéssel latolgatva, hogy vajjon jó-e Agenornak a pályaválasztásra vonatkozó tanácsa? – Azt hiszem, a szüleim nem engednék meg, hogy kalóz legyek. De én is hallottam, hogy sokáig kell matrózinaskodni és amellett még mindenfélét tanulni, ha az ember tengernagy akar lenni. Különben is azt szeretném a legjobban, ha szinész lehetnék, mert mégis csak az a legmulatságosabb, ha az ember a szinpadon ugrándozhat, bolondozhat, énekelhet, táncolhat. Azért én egész este figyelek, amig ti játszotok, mert akkorára, amikor majd a szüleim megengedik, hogy én is szinész lehessek, mindent tudni akarok, amit a szinházban tudni kell.

– Ez semmi; ebből még nem tanulsz sokat! – szólt Agenor, egyet legyintve a pálcikájával, úgy, ahogy Boldényi bácsi szokta a szinpadon. – De szerencséd, hogy megismerkedtünk, mert, ha barátok leszünk és holnap, a füvészkertben megesküszöl, hogy a vérpadon sem árulsz el, akkor én megtanítalak a szinészetre, úgy, hogy mindent tudni fogsz és még ki is festelek, amikor a szinpadra ki kell lépned. Azt pedig, hogy mikor kell kilépned, az apám meg fogja mondani, mert ő az ügyelő.

– Hát az nagyon jó lesz, ha mindenre megtanítasz! – kaptam a szíves ajánlaton. – Boldényi bácsit hiába kértem erre; azt mondta: akkor is a latin gramatika az első, ha az ember a szinészethez megy. Pedig én is azt hiszem, amit te mondasz, hogy: már a pólyában is másképen kell ugrándozni, ha az ember szinész akar lenni; és nagyon hamar meg kell tanulni a szinészetet ahhoz, hogy az ember kiismerhesse magát a sülyesztőben is. Hát mégis csak jobb volna, ha te engem már most kitanítanál a szinészetre. Akkor legalább nem kellene félned, mert mindig csatlakoznám hozzád és ha valaki meg akarna verni, én rögtön pofonvágnám.

Nem annyira a hálaérzet szólt belőlem, mint inkább a szorongás. Félszemmel mindig azt lestem, nem bukkan-e elő valamelyik utcasarokról a Kutyafejű Tatár vagy a Holdvilágképű, segítőcsapattal megerősödötten, amely esetben nem maradna más választás, mint lemondani minden, már megszerzett dicsőségről és hanyatt-homlok rohanni, két különböző irányba, ki merre talál hamarább egérutat.

Szerencsémre, hire-hamva se volt sehol az ellenségeinknek. Soha se láttam többé, se a Holdvilágképűt, se a Kutyafejű Tatárt, mintha a föld nyelte volna el őket, úgy eltüntek, örökre.

Agenornak észrevehetően nem tetszett, hogy arra emlékeztetem, amire sohase gondolt szivesen s amit már nagyon szeretett volna végképen elfelejteni. Mintha nem is hallotta volna az utolsó szavaimat, csak a kérésemre felelt:

– Hát, ha megesküszöl, hogy a sírig hű barátom leszel és nem árulsz el akkor sem, ha a kínpadon vallatnak, akkor kiképezlek szinésznek. Először megtanítalak szinházat építeni és díszletet festeni, aztán szerepeket adok neked és megtanítalak arra is, hogy hogyan kell szinházat játszani. Én mindent tudok, ami a szinházhoz kell; értek az igazgatáshoz, a rendezéshez, az ügyeléshez, a világosításhoz, a maszkcsináláshoz, a hajfodorításhoz és a balletmesterséghez. Az ének meg a tánc a kisujjamban van; és először ugyan csak hősszerelmes szerepekre fogok szerződni, de ha buffó kell, akkor is itt leszek én. Egymagamban fel tudom építeni a szinházat és eljátszok benne mindent, valamennyi szerepet. Már nem egy szinházat csináltam… látod, ebből is szinház lesz!…

És rámutatott a papirtekercsre, amelylyel néha-néha, mihelyt utcasarokhoz közeledtünk, huszáros hatvágást csináltam a levegőbe, hogy már előre védekezhessem minden elképzelhető meglepetés ellen.

– Ebből? – kérdeztem, elbámulva.

– Ebből, ebből!… Ez kartonpapiros és ebből lesznek a díszletek – magyarázta Agenor. – Hat díszlet: erdő, börtön, szoba, kert, palotasor és trónterem; több nem kell. A szinpadot és a szinháztetőt pedig szivarskatulyából ácsolom össze. Ez előtt a kis szinpad előtt fogunk gyakorolni és próbákat tartani. De előbb azt kell megtanulnod, hogyan kell szinházat építeni. Később díszleteket fogsz festeni. Mikor ezt is tudod, arra foglak megtanítani, hogy hogyan kell bajuszt meg szakált ragasztani. A többi aztán már könnyebb lesz.

Elhűltem, amint arra gondoltam, milyen sok az, ami Agenort foglalkoztatja.

– És most már nem is jársz iskolába? – kérdeztem.

– Most még járok – felelt Agenor. – De ha egy félfejjel nagyobb leszek és minden este játszanom kell, akkor majd végképen ki fogok maradni az iskolából. Mindenre nem érhet rá az ember.

– Aztán melyik iskolába jársz? A piaristákhoz nem járhatsz, mert akkor már ismertelek volna.

– Amióta Temesvárról eljöttünk, magántanuló vagyok. Az ősszel majd vizsgálatot teszek az elsőből és aztán a piaristákhoz fogok járni, a másodikba.

– Akkor épen egy osztályban leszünk. És ha egymás mellett ülhetünk, talán óraközben is taníthatsz, a tizperces szünetekben pedig próbát tarthatunk…

Erre az ajánlatomra már nem kaptam feleletet. Agenor hirtelen megállapodott és rámutatva a Csapó-utca egyik legnagyobb házára, igy szólt:

– Látod, itt lakunk!

– Egyszer Boldényi bácsi is itt lakott – mondtam.

Ráismertem a házra, a kapu mellett látható kis szappanosboltról. Még emlékeztem rá, mit beszélt a nagyanyámnak Boldényi bácsi, ennek a kis szappanosboltnak a tulajdonosáról. Hogy mindig szinészeknek szokta bérbe adni a házában lévő öt kisebb-nagyobb lakást és ha a szinész olykor-olykor nem tudott fizetni, hát a szappanos egyszerüen elengedte neki a negyedévi lakásbért. Egyszer ki akart tenni a házból egy szinészt, aki már három éve nem fizetett semmit. De a szinész bevitte hozzá a feleségét, meg a gyermekeit, az egész szinészcsalád sirni kezdett, amire előbb a kövér szappanosné sirta el magát, aztán a még kövérebb szappanos is, és a szinész talán még ma is ott lakik, ingyen, ha azóta meg nem halt.

– De te nem jöhetsz hozzánk – tudatta velem Agenor a házirendjüket. – Csak a füvészkertben találkozhatunk vagy nálatok.

– Nem baj – feleltem. – Holnap a füvészkertből majd elvezetlek hozzánk; és ha akarod, egész nap nálunk lehetsz. Nekünk nagy udvarunk van… és a kocsiszinben meg a padláson is játszhatunk.

– Hát jól van. A füvészkertből, mihelyt felesküdtünk barátoknak, mindjárt elmegyünk hozzátok. De három órára ott légy ám!… és jól rejtőzzél el, hogy senki se sejtse, mit forralunk! Otthon pedig egy szót se!… ne felejtsd el, mit mondtam!… a mi titkunkról senkinek se szabad tudnia!… – figyelmeztetett Agenor és a tekintetében ugyanolyan titokzatosság sötétlett, aminő a szavaiban.

Egy kicsit megborzongtam. Sejteni kezdtem, hogy valami főbenjáró dologba sodródom bele. De már nem mertem visszalépni. Szégyeltem volna, hogy ezzel talán félénkséget árulok el… és nem is akartam… kezdett emészteni a kiváncsiság, hogy ugyan mi lappanghat a mögött a rejtelmesség mögött, amelyet Agenor úgy a lelkemre köt?!

– Légy nyugodt! – feleltem. – Nem holmi ringy-rongy Kutyafejű Tatárral van dolgod!…

Úgy gondoltam, eredményesebben nem hivatkozhatom a férfiasságomra, mintha a Kutyafejű Tatárt említem.

Agenornak az arca még jobban elsötétedett.

– Hát szervusz! – szólt és kézfogás nélkül akart befordulni a kapun.

– Igaz!… még azt akartam kérdezni… ma este nem játszol? Mert én ma este is ott leszek a szinházban! – kiáltottam utána.

Visszafordult.

– Játszom – felelt – de csak kis szerepeket. A husvét-jelenetben keresztül szaladok a szinpadon és azt kiáltom, hogy: »Juhhéja juhé!…« A negyedik felvonásban pedig ördögfiú vagyok, de nem szólok egy szót se, csak ugrálok. Majd nézz meg Nickleby Miklós vagy a londoni koldusok-ban!… ebben a darabban már megláthatod, milyen szinész vagyok!… Holnap pedig gyere el a füvészkertbe. De ne felejtsd el, hogy a jelszó: »Légy néma, mint a sir!…«

Bement a kapun és nem nézett vissza; én még egy darabig utána bámultam; nem szivesen eresztettem el a szemem elől.

Akkor még nem tudtam, hogy ez a hálára kötelezett és a lekötelező örök története.

Mikor eltünt, megindultam visszafelé. De, jó nagy kerülővel, a mellékutcákon somfordáltam haza. Életem legnagyobb hőstette után, a győzelem mámorában se felejtettem el az óvatosságnak azt a szabályát, hogy: »Ne keresd a bosszút lihegő ellenséget!… hogy kikerülhesd, inkább toldd meg az utadat pár lépéssel!…«

III.

Este, a szinházban, Faust előadásán, úgy a juhhéjázó fiú, mint az ördöggyerek alakjában azonnal ráismertem az én Agenoromra. Arra a gondolatra, hogy ez a híres fiú, akinek a szaladgálását száz meg száz ember kiséri figyelemmel, holnap délután nekem már esküdt barátom lesz, sebesebben kezdett dobogni a szivem. Csak őt láttam; senki és semmi másra nem tudtam gondolni.

Szinház után Boldényi bácsi hazavitt.

– Vilmos bácsi – ujságoltam neki – megismerkedtem egy fiúval, aki azt mondja, hogy ő Lóránt Antalnak a fia és sokszor fellép gyermekszerepekben. Ma láttam is a szinpadon, de nem énekelt semmit, csak ugrált meg juhhéjázott és amikor Mefisztófelesz azt danolja Faustnak, hogy: »Ez birodalmam!…« erre-arra futkosott a táncosnők körül. Tud már játszani ez a fiú?

Azért kérdezősködtem, mert kiváncsi voltam rá, hogy az én barátom szinművészeti hivatottságáról mit tart a közvélemény?

– Nem tudom, Pistikám – felelt Vilmos bácsi. – Lóránt, aki nagyon derék ember, néha panaszkodik, hogy van egy fia, aki nem akar tanulni, de hogy a fiát felléptetik-e gyermekszerepekben és mikor?… én bizony nem ügyeltem erre. Lóránt nemrégen került Debrecenbe; ha jól emlékszem, csak a mult hónapban jött ide.

Tehát Boldényi bácsi nem is tudja, hogy Agenor milyen sokszor jelenik meg a szinpadon és milyen nagy szerepe van a Londoni Koldusok-ban!… Elvégeztem magamban, hogy Boldényi bácsi már öreg s elmaradt a világtól.

Otthon, jóval későbben aludtam el, mint máskor. Az álomnak talán egy félóráig is birkóznia kellett velem, amíg végre el tudott nyomni. Ujra meg ujra láttam a Csapó-utcai házat, ahová nekem nem szabad bemennem. Aztán a holnapi találkozó járt a fejemben és az, hogy ugyan mért kell ezt eltitkolnom?

– Mit fogok mondani a nagymamámnak, ha holnap délután, háromnegyed háromkor véletlenül megkérdezi: »Pistika, hova méssz?«

Ugy oldottam meg ezt a kérdést, hogy amikor a nagymama ebéd után egy kicsit elszunnyadt, egyszerűen elszöktem hazulról.

(Ekkor játszottam ki először a jóvoltomról gondoskodó felsőbbség rendelkezését s már ezért az első fölzendülésemért is meg kellett lakolnom!)

A füvészkertnek minden zegét-zugát ismertem. Tudtam, hogy van benne egy kis sűrűség, ahol jól el lehet bujni. Itt olyan gondosan elrejtőztem, hogy az úton sétálgatók nem láthattak, de én se láthattam ki az utra. Mindenfelől bozót vagy cserje fogott körül. Hogy Agenor kivánságának a legnagyobb pontossággal tegyek eleget, leültem a fűbe és nem mukkantam.

Vagy egy negyedóráig vártam, hogy mikor hallatszik fel a »vészfütty«; de hiába füleltem. (Utóbb kiderült, hogy Agenor nem is tudott fütyölni.) Végre kuvikolást hallottam, amely mintha nem madártól eredt volna. Meg se moccantam.

Ujra hallottam:

– Kuvik! Kuvik!

Most már megismertem Agenor hangját.

Nem mozdultam meg, de feleltem a jeladásra, azon a módon, amelyet – úgy találtam – még a leginkább lehet megegyeztetni Agenor barátom nem egészen világos céljával. Azaz én is kuvikolni kezdtem:

– Kuvik! Kuvik!

Nemsokára, az út felől, suttogást hallottam:

– Te vagy az, Pista?

Elődugtam a fejemet a bokorból és visszasugtam:

– Én vagyok!

Hát bújj elő! – hallottam Agenor suttogását. – De óvatosan és nesztelenül!…

Kimásztam a sűrűségből az útra, és – mert a nagyobb óvatosság meg a nesztelenség kedvéért a legrövidebb utat választottam – egy pár kemény gally felhorzsolta az arcomat.

– Mi az? – suttogta Agenor, aki az úton várt, egy ujságpapirosburkolatu kis csomagot tartva a kezében. – Az arcod úgy vérzik, mintha megsebesültél volna!… Csak nem támadott meg valaki?!…

– Semmi! – feleltem, én is suttogva. – Most horzsolhatta fel az arcomat valami vékony ág vagy mi?

– Akkor minden a legjobban megy – ujságolta Agenor, már nem suttogva, de továbbra is halkan. – A közelben nincs senki. Ha az emberek meglátnak bennünket, senki se fogja gyanítani, hogy titokban találkoztunk; mindenki azt fogja hinni, hogy együtt jöttünk ide.

Nem voltam ugyan tisztában vele, hogy ez mire jó, de én is örültem rajta, hogy így történt.

– Hát most már gyere utánam – kormányozta lépteimet Agenor. – De azért egy sorban jöhetsz velem, Mintha csak sétálnánk.

– Hova vezetsz? – kérdeztem.

– Az üvegház mögé. Annál elhagyottabb helyet nem találunk. Ott fogjuk letenni az esküt.

– És mi van a kezedben?

– Majd mindjárt meglátod! – felelt Agenor, úgy pislantva rám, mintha valami kedves meglepetést tartogatna számomra.

Aztán megint elkezdett sugdolózni:

– Ugy hallottam, hogy ez a füvészkert valamikor temető vagy talán csatatér volt és hogy itt sok csontváz van a földben. Jó volna kiásni egyet, mert az eskü úgy a legszebb, ha az ember csontvázon tartja a kezét. De azt hiszem, sokáig tartana… Meglehet, a csontvázak jó mélyen vannak és nem tudjuk merre…

Én is azon a véleményen voltam, hogy ez sokáig tartana, és nem tartottam szükségesnek, hogy csontvázat keresgéljünk. Általában, kezdett nem tetszeni nekem az esküvel járó sok körülményesség.

Nagy örömömre, Agenor sem erőszakolta a dolgot.

– Különben elég lesz ez is – szólt, rábökve a bal mutatóujjával a jobb kezében tartott csomagra.

Ez a csomag is aggasztott. Annyira, hogy borzasztóan hosszúnak tetszett az az idő, amíg az üvegházhoz értünk. Pedig öt perc sem mulhatott el azóta, hogy Agenor rám talált.

Megkerültük az üvegházat s Agenor belépett abba a szűk közbe, mely az üvegház hátulsó falát a kert kőkerítésétől választotta el. Aztán intett, hogy kövessem.

Itt krétát vett elő a zsebéből s a krétával jókora kört rajzolt le a földre.

– Aki esküszik, ebbe a körbe áll be – mondta.

És végre kibontotta a csomagot. Két álarcot vett ki belőle: egy vörös atlasz-álarcot, meg egy feketét, amely bársonyból volt.

– A vörös az enyém, a fekete a tiéd – rendelkezett. – Itt van, vedd fel. Fel tudod venni?

– Nem én. Rajtam még soha se volt álarc.

– Hát majd felteszem neked.

Mind a két álarcot gumizsinórral lehetett a fejre erősíteni. Ezt a gumizsinórt ugyan a mienknél nagyobb koponyák számára mérték ki, de mind a kettőnknek olyan dús hajunk volt, hogy az álarc így is megállott a fejünkön.

Magam is igen ünnepiesnek találtam, hogy így, álarcosan állunk egymással szemben.

– Először én esküszöm, mert én vagyok az öregebb – szólt Agenor, mikor elkészült az álarcok elhelyezésével. – Te addig maradj a fehér körön kivül.

Ő maga beállott a kör közepébe, esküre emelte fel jobbkezének mutató- és középujját, aztán így szólalt meg a vörös álarc alól:

– Én, Lóránt Agenor, eszküszöm a rejtelmes hatalmakra, a sötétség lovagjaira és a Mágia minden csodájára, hogy Gombos Istvánt barátommá fogadom! Esküszöm, hogy hű társa leszek, még a számkivetésben is! Esküszöm, hogy titkait soha senkinek se árulom el, még akkor se, ha pozdorjává törik a csontjaimat!

A legutolsó mondatot egy kissé sokallottam. Annyira, hogy meginogtam és a legutolsó pillanatban gondolkodóba estem, hogy csakugyan letegyem-e az esküt én is, vagy megvalljam a vörös álarcosnak, hogy én ilyen sokra nem merek vállalkozni.

Döntött az a gondolat, hogy ha én most, a legutolsó percben lépek vissza, amikor Agenor már megesküdött, ez valami hitszegésféle volna. Hogy: nem, most már nem vonulhatok vissza; nem hagyhatom cserben az esküdt barátomat!…

De egy kicsit támolyogtam, amikor Agenor kilépett a körből és figyelmeztetett, hogy most már én következem sorra.

– Csakhogy én… – szólaltam meg, amikor már a kör közepén állottam.

Agenor rám rivallt s a szavamba vágott:

– A bűvös körben nem szabad egyebet mondanod, csak az eskü szavait!… Ha valami mást akarsz mondani, lépj ki a körből!…

Engedelmesen ugrottam ki a körből és már ugyancsak ijedten dadogtam:

– Csak azt akartam mondani, hogy én nem tudom könyv nélkül az esküt.

– Sebaj! – felelt. – Majd utánam mondod. Menj vissza a körbe, emeld esküre a két ujjadat… de a jobbkezed két ujját ám!… mert ha a ballal esküszöl, ebből nagy bajok származhatnak!… és csak azt mondd… utánam… amit én mondok!…

Megint beléptem a körbe s megszólalni nem merve, hunyorgatással figyelmeztettem rá, hogy a jobbkezem két ujját emelem esküre, nem a balt… aztán a fekete álarc alól mondatról-mondatra elrebegtem, amit a vörös álarc alól hallottam:

– Én, Gombos István, esküszöm a rejtelmes hatalmakra, a sötétség lovagjaira és a Mágia minden csodájára, hogy Lóránt Agenort barátommá fogadom! Esküszöm, hogy hű társa leszek, még a számkivetésben is! Esküszöm, hogy titkait soha senkinek se árulom el, még akkor se, ha pozdorjává törik a csontjaimat!

Az utolsó szavakat már olyan halkan rebegtem el, hogy alig lehetett hallani.

A vörös álarc minden mondatom után helyeslően bólongatott.

Mikor a »csontjaimat« szót is kipihegtem, úgy ugrottam ki a fehér körből, mintha csupa parázson álltam volna ott. És azonnal hátranyúltam a gumizsinórhoz, hogy levethessem az álarcomat, mely szinte égetett… miközben ezt indítványoztam:

– Hát most már menjünk innen!

– Mit csinálsz?! – kiáltott rám Agenor. – Ne nyulj az álarchoz!… Még nincs vége!… Most barátságunkhoz segítségül kell hívnunk a rejtelmes hatalmakat! Maradj ott, ahol vagy, de olyan egyenesen állj, mint a cövek!… És jól vésd emlékedbe a szavaimat, mert mindjárt utánam, neked is szóról-szóra ugyanazt kell mondanod!…

Belépett a körbe és ebben olyan állásba helyezkedve, mint aki lóra akar pattanni, kinyújtotta a jobbkarját, a lehető legmagasabbra emelte a kezét, szétterpesztette a tenyerét és megöblösítve a hangját, olyanformán, ahogy a szinházi kisértetek szoktak beszélni, ezt szavalta el:

Nem nézett rám; tekintete az ürbe meredt. És a vörös álarc alól kivillogó szemben, mely szinte megüvegesedettnek látszott, csakugyan volt valami kisérteties.

Éreztem, hogy az egész hátam csupa libabőr.

Ismertem ezt a Számielt a Bűvös vadász-ból. Fáztam, amikor a szinpadon láttam és mindannyiszor fáztam, valahányszor, utóbb, rá kellett gondolnom.

Emlékeztem rá, milyen szép szavakkal kötötte a lelkemre jó öreg hittantanárom, hogy római katholikus fiúnak nem szabad hinnie semmiféle babonában… de én, én nem akartam hivni ezt a Számielt!… nem akartam!… nem akartam!

A vörös álarc kilépett a körből és – ismét a természetes hangján – így parancsolt rám:

– Most te lépsz be a körbe és te mondod el ugyanezt. Egészen úgy csinálod, ahogy én. Megjegyezted jól, tudod szóról-szóra, hogy mit kell mondani?

– Ej, erre már nincs semmi szükség! – húzódoztam.

A vörös álarc végignézett rajtam és gúnyos hangon azt kérdezte:

– Talán félsz?

Más körülmények közt azt feleltem volna, őszintén, hogy: igenis, félek:… hogy én nem akarom az ördögöt a falra festeni, mert attól tartok, hogy megjelenik… hogy én tudni se akarok semmiféle Számielről!… hogy egy szó, mint száz: én nem akarom hívni ezt a Számielt!…

De most!… Hát én magam romboljam le a dicsőségemet, amelynek még alig egy napja örvendek?!… Hát hiába győztem le, olyan hősiesen, a Holdvilágképűt meg a Kutyafejű Tatárt, vagyis Kálvinnak egész hadseregét?!… Hát félhetek én, szabad nekem félnem, aki tegnap minden kényszerítő ok nélkül rontottam neki a nálam kétszerte erősebb ellenségnek, a megtámadott gyöngének és hitemnek védelmében, lovagi vakmerőséggel?!

– Nem félek – kerteltem. – Láthattad tegnap, hogy én az ördögtől sem félek. De ahhoz, hogy barátok legyünk, nincs szükségünk semmiféle Számielnek a segítségére. És mert már az esküt is letettük…

– Ohó, még nem tettük le! – vágott a szavamba Agenor – mert Számielnek a segítségül hívása hozzátartozik az eskühöz; enélkül az egész nem ér semmit. És ha az eskü végét nem mered letenni, azt kell hinnem, hogy félsz!

A vörös álarc alól – melynek mandulametszésű két kis hasadéka a szemgolyók egy részének elrejtésével amúgy is félelmetesen idegenszerűvé változtatta a kicsillogó tekintetet, – mintha csupa gúny sugárzott volna a szemembe.

Nem volt bennem annyi bátorság, hogy ezt a gúnyt, mely azzal gyanusított, hogy félek, el tudjam viselni; tehát, akármennyire féltem, elszántam magamat rá, hogy megteszem, amitől irtóztam.

– Jól van – mondtam – hogy ne gondold, mintha én félnék a te Számieledtől vagy akármitől a világon… mert én még egy koponyától se félek… hát megteszem, amit kivánsz, pedig én ezt az egész hókusz-pókuszt nevetségesnek találom.

Annyira nevetségesnek találtam, hogy amint beálltam a körbe, reszkettem, mint a nyárfalevél.

– Ha már elfelejtetted, mit kell mondani, lépj ki a körből és majd itt, kivül megsúgom. Ha pedig tudod, ne felelj nekem… mert a körben nem szabad társalogni… ne is biccents, hanem tartsd fel a jobbkarod olyan magasra, mintha az égbe akarnál nyúlni és mondd el a bűvös igéket, de hangosan, tisztán érthetően, hogy Számiel meghallhassa!… dirigált a vörös álarc.

Engedelmeskedtem, de előbb egy nagyot kellett sóhajtanom s csak azután tudtam elrebegni, hogy:

Akármennyire iparkodtam, hogy ne áruljam el a meghatottságomat, magam is hallottam, hogy a hangom ugyancsak remegett.

Alig mondtam el, máris hallottam a vörös álarc vezény-szavát:

– Maradj mozdulatlan és légy néma, mint sir! Most én is be fogok lépni a körbe és együtt fogjuk hívni Számielt. De hangosabban hívd!… nem úgy, mint az előbb!… mert Számiel azt fogja hinni, hogy nem akarod megtartani az esküdet. Aztán odabenn a balkezedet fogom felemelni… a jobb csak hadd lógjon… a ballábunkat meghajlítva, előre tartjuk, a jobblábunkat pedig hátra kifeszítjük, mint a katonák, mikor rohamra készülnek… és mikor látod, hogy fölszegzem a fejemet, mind a ketten egyszerre mondjuk a bűvös igéket. Ha ez is megvan, én eleresztem a balkezedet, te felém nyujtod a jobbodat, kezet fogunk, kilépünk a körből, a krétára homokot szórunk és csak azután vethetjük le az álarcot.

Igy történt. A vörös álarcos belépett a körbe, megfogta a balkezemet s felrántotta magasra, abba a testtartásba illeszkedtünk, amelyet a cerimóniamester megkivánt és a megállapított jelre egyszerre szavaltuk el a bűvös igéket. Agenor öblös, kisérteties hangon, szinte torkaszakadtából kiáltott, én inkább csak fohászkodtam – és arra gondoltam, hogy valamelyik operában az összeesküvők ugyanígy összefogózkodva és ugyanilyen, rohamra készülő testtartásba helyezkedve harsognak el a lámpák előtt már nem tudom mit – Agenor megrázta a jobbkezemet, kiléptünk a körből, a krétára homokot szórtunk s mikor a bűvös körnek minden nyomát eltüntettük, mind a ketten levetettük az álarcot.

Nagy megkönnyebbülést éreztem s már nem idegenkedtem Agenortól úgy, mint előbb, amikor a vörös álarc még ott volt a fején. És míg ő a két szinházi holmit ujra becsomagolta abba az ujságpapirosba, amely a cerimónia idején a bűvös körtől nem messze, a földön dísztelenkedett, megkérdeztem tőle:

– Mondd, Agenor, hiszed te, hogy van Számiel?

– Előbb mondd, hogy hát te hiszed-e?

– Hiszem is, nem is – feleltem. – Tulajdonképen nem hiszem. Máskor meg azt gondolom, hogy hátha mégis van. Ha szép az idő, inkább nem hiszem. De, mert most már barátok vagyunk, a te kedvedért szivesen elhiszem.

– Akkor nem érted az egészet. Rejtelmes hatalmak, azok csak vannak, ugy-e? No hát, ha vannak, akkor ezek közül akármelyik ép úgy megjelenhetik Számiel képében is, amint én felöltözködhettem Mátyás királynak. Hát Számiel, az van. És eskü nélkül nincsen barátság; az eskü meg nem ér addig, amig a rejtelmes hatalmak be nem irják a sors fekete könyvébe. Ezt már a mágusok is így tanították és így kivánják a rózsakeresztes lovagok is, akik a kabalakönyveket meg a Mágia egyéb csodáit őrzik, egy néma palotában, amelyiknek minden ablaka örökösen világos. Ezeknek néha, amikor éjfélkor, sötét sziklahasadékok közt, a bűvös körben kötnek új barátságot, Számiel meg is jelenik, fekete kutyáival, lángból készült palástban. Hát most már tudod, mért kell hívni Számielt.

Agenor ezt nagyon komolyan, szent félelemszerű ihletettséggel mondta el. Meglátszott rajta, hogy egy cseppet se kételkedik értesülésének a megbizhatóságában.

– És te honnan tudod ezt? – kérdeztem.

– A könyvekben minden meg van irva – felelt. – És én sokat olvasok.

»Hittem is, nem is.« De ha egy kicsit kételkedtem is, ez nem csökkentette Agenor irányában érzett tiszteletemet. Ellenkezőleg; minél több új és meglepő dolgot hallottam Agenortól, annál inkább elhatalmasodott bennem az a csodálat, amely azonnal megszállott, mikor megtudtam, hogy ő már szinész.

Sajnos, tiszteletem és csodálatom fokozódásával lassankint feltámadt bennem a titkos irigykedés is. Hogy Agenor, bár csak egy esztendővel idősebb nálam, máris ilyen tengersokat tud: ez a gondolat nemcsak respektussal töltött el, hanem egyszersmind szégyenkezővé és egy kicsit féltékennyé is tett. Mindazzal szemben, ami egyre növekedő bámulatot keltett fel bennem Agenor iránt, nekem nem volt egyebem, csak az a kis dicsőségem, amelyet tegnap olyan váratlanul szereztem, a testierőmmel. És magam tudtam a legjobban, hogy ez a dicsőség milyen lenge alapra épült. Még hozzá, ezt az egyetlen felsőbbségemet is majdnem elvesztettem az imént, amikor gyanuba keveredtem, vajjon nem félek-e?

Vágyódni kezdtem rá, sőt utóbb szinte epedtem érte, hogy ujra kitüntethessem magamat.

– Hát most már barátok vagyunk és mint barátomat meghívlak hozzánk – mondtam Agenornak. – Nálunk az udvarban is, a kocsiszinben is nagyszerűen lehet szinházat játszani. És egy cseppet se félj az utcán, amig velem jössz. Csak maradj mögöttem, én majd elül megyek és mindenkit felrugok, aki téged bántani akar.

Agenor csak magára a meghivásra felelt:

– Jól van, még ma megkezdhetjük a tanulást. És hogy az első lecke ne legyen nagyon nehéz, legelőször is arra foglak megtanítani, hogy hogyan kell bajuszt meg szakált ragasztani. Látod, el is hoztam magammal, ami ehhez kell!…

Előszedte zekéje két zsebének egész tartalmát: egy zsinórra fűzött, hosszú, fekete szakált, több bajuszt és rövidebb álszakált meg egy piszkos vörös parókat, de ezeket a tárgyakat mindjárt vissza is dugdosta oda, ahonnan elővette.

Annak is örültem, hogy végre szorosabb kapcsolatba kerülhetek a szinház világával.

– Hát menjünk! – sürgettem Agenort.

– Várj csak, erre még ráérünk! – felelt. – Egy félóra mulva majd elmegyünk hozzátok, de mert az álarcok már úgyis itt vannak és senki se látta meg, hogy ide lopóztunk… úgy, hogy egy lélek se fogja sejteni, ha most összeesküszünk… hát előbb alakítsunk titkos társulatot!

Ebben az indítványban mindenekelőtt azt láttam meg, hogy teret kinál az én szereplésvágyamnak is.

– Igen, igen, alakítsunk!… – helyeseltem az indítványt. – Én már régen gondoltam, hogy jó volna, ha a római katholikus fiúk összebeszélnének és addig üldöznék azokat, akik a kollégiumba járnak, amíg minden lóformátus gyereket kikergetnénk Debrecenből. És ha megalakítjuk a titkos társulatot, én két, három lóformátus gyereket is magamra vállalok, a te ellenségeidet is mind!…

– Hallgass!… Te ehhez nem értesz!… Ezt én jobban tudom, mint te!… – vágott a szavamba Agenor. – Mit akarsz mindig verekedni? Műveltség az?!… A titkos társulatot csak bizd rám!… Olyan titkos társulatot fogunk csinálni, amelyikről senkinek sejtelme se lesz, de ha megtudnák, hogy ilyen van, hát mindenki rettegne tőle!…

– Hát hogyan gondolod? – kérdeztem.

– Előbb mondd meg, hallottál-e már valaha a nápolyi néma cimborákról?

– Nem én.

– Hát ezek a nápolyi néma cimborák – magyarázta Agenor – összeesküdtek és ők maguk titkos jelekről mind felismerték egymást, de mások, hiába kutatták, sehogy se tudták felfedezni, hogy kik az összeesküvők. Csak a beavatottak tudták, hogy azok a fiatalemberek, akik a kocsmákban mindig azt éneklik, hogy: »Vidáman menjünk a halálba!… Vidáman, ifjak, holtig vidáman!«… hogy ezek mind, mind összeesküvők. És ha néha egy párat elfogtak közülök, ezek soha se árulták el a társaikat; semmi kinzással nem lehetett kicsikarni belőlük, hogy ki a többi összeesküvő, akiknek a szövetségétől egész Nápoly rettegett; hanem, amikor a vérpadra vitték őket, a vérpadon kettenként összefogózkodtak és úgy énekelték: »Vidáman menjünk a halálba!… Vidáman, ifjak, holtig vidáman!«… Hát ezek voltak a nápolyi néma cimborák!

– És mit akartak ezek?

– Hogy ők mit akartak, az már mindegy… ez az egész nagyon régen volt. Csak az a fontos, hogy mi most mit akarunk?

– Hát mit akarunk?

– Nem egyebet, mint olyan titkos társulatot alapítani, amilyen a nápolyi néma cimboráké volt: a debreceni néma cimborák titkos társulatát. Meg fogunk egyezni titkos jelekben és ha az utcán találkozunk, egy szót se szólunk, csak némán a szájunkra illesztjük az ujjunkat és más titkos jelekkel üdvözöljük egymást. Néha meg kijövünk ide, a füvészkertbe és itt elénekeljük, hogy: »Vidáman menjünk a halálba!… Vidáman, ifjak, holtig vidáman!…« És egy ideig, amig jobban nem rettegnek tőlünk, csak ketten leszünk néma cimborák; de később, ha megismerkedünk olyan fiúval, akire rábizhatjuk a titkainkat, ezt is fölvesszük a szövetségbe, megeskettetjük, hogy senkinek se fogja elárulni a titkainkat és ekkor már három különböző oldalról, hárman fogunk kilopózni a füvészkertbe, ahol jövet is, búcsuzóul is el fogjuk énekelni a néma cimborák dalát.

Körülbelül ennyi volt, amit Agenornak a titkos társulatra vonatkozó terveiből jól megértettem.

Engem a programm nem elégített ki. Nem szivesen ejtettem el azt a tervemet, amelyet – ha véletlenül valóságra válhatik – a történelem a debreceni református diákok Szent Bertalan-éjének nevezett volna el. És megvallottam Agenornak, hogy csak sajnálattal mondok le róla. Ezen aztán egy kicsit összekülönböztünk. De néhány percnyi szócsatározás után mégis csak megegyeztünk. Rám is hatott Agenornak az az érve, hogy nem az a fődolog, milyen szent célokat karol fel majd titkos társulatunk, hanem a fő: maga a megalakulás.

Akkor is gondoltam rá és ma már erős a gyanúm, hogy a debreceni néma cimborák titkos társulatának megteremtője ennek az egyesülésnek a céljával törődött a legkevesebbet. De, ha a nagy reformálók között is mindig találkoztak, akik életük végéig sohase jutottak tisztába azzal, hogy mit akarnak: nem lehet hibáztatnom Agenort, hogy noha még maga se tudta, mire tör, máris cselekedni akart és társakat toborzott, főképpen azért, hogy szabadjára bocsáthassa és akármilyen mozgolódásnak indíthassa neki az ifjú életében már jól felhalmozódott, friss energiát.

Ma se vagyok nagyon szigorú azzal a lelkesedéssel szemben, amelynek nem látom semmi célját, de az időtájt persze még könnyebben kibékíthető voltam e tekintetben, mint mostanában, és mikor Agenor felszólított, hogy a törekvéseinkről való vitatkozást hagyjuk későbbre, és e helyett egyelőre csak alakítsuk meg a titkos társulatunkat, mert nem tudhatjuk, mire lesz ez jó, talán már holnap, – azt feleltem, hogy: jól van, leteszek a követelésemről, bizonytalan ideig megkegyelmezek a lóformátusoknak, s nem bánom, essünk tul a titkos társulat megalakításán most mindjárt, ha már az álarcok úgyis itt vannak.

– Most te veszed fel a vörös álarcot és én a feketét – rendelkezett Agenor – hogy, ha az imént mégis leselkedett volna ránk valaki, ez az illető összetévesszen bennünket. Aztán, mert a kellékek úgyis itt vannak, neked szakált fogok ragasztani, én meg parókát teszek a fejemre és így a kémek azt fogják hinni, hogy egészen mások azok, akik az előbb barátságot esküdtek és ismét mások a néma cimborák.

Annál szivesebben nyugodtam bele Agenornak ebbe az intézkedésébe, mert alig vártam, hogy végre szakál legyen az államon. Most már magam tettem fel a fejemre a vörös álarcot és mikor Agenor ráragasztott az arcomra egy gyermektenyér nagyságú, szőkehajamtól élénken elütő, félig fekete, félig ősz kecskeszakálat, amelynek enyves belsejét előbb gondosan megnyálazta, s amely engem III. Napoleon francia császár arcképeire emlékeztetett: úgy kiegyenesedtem, mintha nyársat nyeltem volna el, hogy tekintélyes külsőmnek a testtartásom a legtökéletesebben megfelelhessen.

Aztán, elvetve a gondomat, Agenor kivette a zsebéből s rányomta a fejére a piszkos vörös parókát, amely tele volt homokkal és másféle szeméttel, felkötötte a fejére a fekete álarcot, megint a zsebébe nyult, az átváltozó művészek gyorsaságával egy egészen ősz, kis, kerek szakált tapasztott rá az állára s hirtelen mozdulattal hátraszegte a fejét. Mintha egyszerre valami soha se látott idegen ember állott volna előttem. És valósággal megdöbbentem, amikor átváltoztatott, nyafogó hangon így szólalt meg fekete álarca alól:

– Bon zsúr, bon zsúr, Don Cézár de Bazán! Hát önt mi szél hozta erre?! Mit keres Debrecenben?

De, ahogy az utolsó szót is kinyafogta, nem hagyta abba a beszédet, hanem halkan folytatta, a fogai közül eresztve ki a szót s most már a természetes hangján:

– Ezt csak a kémeknek mondtam, ha mégis hallgatóznának a kerítésen túl. Feleld azt, hogy: »Nini, hisz ez Paul Jones, a kalóz!… Nagyon örvendek, kalóz úr!… Azért jöttem ide, hogy száz lovat vásároljak ő felségének, Dom Sebastian, portugál királynak!…«

Annyira megzavarodtam, hogy az első szerepemet, bizony, meglehetősen rosszul mondtam el, ilyenformán:

– Nini, hisz ez ő felsége, Dom Sebastian, portugál király!… Nagyon örvendek, kalóz úr!… Száz lovat vásároltam!…

– Rosszul mondtad el – súgta Agenor. – De nem baj. Mert, ha a fogdmegek azt fogják hinni, hogy király vagyok, megijednek és elhordják az irhájukat.

– Hát ha azt hiszed, hogy leselkednek ránk, – suttogtam – előbb nézzünk körül, nem hallgatózik-e valaki a kerítésen túl vagy valahol másutt, amerről ide lehet jönni?!

– Jól van – felelt – én majd oda fogok settenkedni, előbb az egyik, aztán a másik sarokhoz és a saroknál csak a fejemet dugom ki, aztán, ha látom, hogy valaki a falhoz lapulva fülel, hirtelen visszabujok és csak annyit kiáltok: »Vigyázat!… Néma csend!…« Te meg addig támaszd a kerítéshez azt az üres ferslágot, mássz fel rá és nézz ki… onnan megláthatod, hogy nem kuporog-e valaki a kerítés alatt? Ha látsz valakit, ne szólj egy szót se, csak huhogj, mint a bagoly, hogy a kém azt higyje: csak a kuvik-madár szólalt meg a fán…

Szót fogadtam és megkockáztatva, hogy a ferslág kicsúszik alólam – ami, ha megtörténik, nagyot bukfencezem s jól megüthetem magam – kinéztem az utcára. A kőkerítés alatt nem bujkált senki s a Füvészkert-utcának azon a részén, amelyre leláthattam, alig járt ember. Csak három kis diák közeledett a kert felé a kollégium felől.

Az iskolai fölszerelésüket a hátukon vagy a hónuk alatt, a vallásukat pedig az arcukon hordták. Ha nem is a kollégium felől jönnek, akkor is láthattam volna, a kis dinnyefejükről, hogy református diákok.

Még a begyemben volt a tegnapi harc emléke s nem örültem rajta, ha református-szövetkezést vagy éppen Kálvin-párti csoportosulást kellett látnom.

– Milyen jó, hogy álarc van a fejemen! – gondoltam. – Így legalább, ha észrevesznek is, nem látják meg rajtam, hogy pápista vagyok.

Huhogni kezdtem, olyan félelmetesen, amennyire csak kitelt meglehetősen zsönge szinész-tehetségemtől.

– No, mi az? – kérdezte a vöröshajú fekete álarcos, mikor szerencsésen legördültem a ferslágról.

– Ellenséges csapat tart a kert felé – jelentettem. – Még nem tudom, bejönnek-e? De erre közelednek.

– Akkor hát várjunk, mozdulatlanul és némán, mint a sír! – szólt a fekete álarc, a halálmegvető elszántság komor és ünnepies hangján. – Ne moccanj és fojtsd vissza a lélekzetedet!

A kőkerítés és az üvegház hátulsó falának szűk közéből látnunk kellett, ha valaki a nagy, rácsos kapun át vonul be a kertbe.

Egy darabig mind a két álarcos merőn nézett a nagy kaput környékező, nem nagyon sűrű bokrok irányába. Én úgy állottam, mint az őrtálló katona a posztján, haptákban, de mind a két karomat lelógatva. Agenor se moccant; csakhogy ő a két karját keresztbefonta a mellén, mint a hajóskapitány a parancsoló-hidon.

Nem jött be senki. Hallottuk, hogy az ellenséges csapat a rácsos kapu mellett nagy lármával vonul tova, a Füvészkert-utcának a kollégiumtól messzebb lévő részébe.

– Megtisztult a levegő – szólalt meg Agenor, amikor a lárma elcsitult. – De most már siessünk az összeesküvéssel, mert könnyen meglehet, hogy ujra megzavarnak bennünket és sokáig nem találunk ilyen jó alkalmat, amikor még egy elkárhozott lélek se bolyong erre!

– Először esküdjél te, – ajánlottam. – Mert én nem tudom, mit kell mondani.

– Jól van, de előbb még azt kell elhatározni, hogy milyen néven fogunk szerepelni, mint néma cimborák. Ne felejtsd el, az imént csak azért mondtuk, hogy én Paul Jones, a kalóz vagyok, te pedig Don Cézár de Bazán, hogy félrevezessük a kémeket. És minden néma cimborának kell valami álnevének lennie, hogy a besugók csak ezen a néven ismerjenek bennünket és ha véletlenül valamelyikünket elfognák, ne tudhassa senki, hogy mi az igazi nevünk.

– Hát ezért el is foghatnak bennünket? – kérdeztem, megszeppenve.

– Ne ijedj meg. Azért, mert néma cimborák vagyunk, nem fognak el bennünket, de ha később másokat is fölveszünk a szövetségbe és ezek közül valamelyik példának okáért elrejt egy rablóvezért, ezt az illető néma cimborát már elfoghatják. De az se baj, mert ott van a többi néma cimbora, aki kiszabadítja. A néma cimborák megvesztegetik a porkolábot, selyemhágcsót csempésznek be az elitélt cellájába, ladikkal várják a menekülőt a fegyház fala alatt, földalatti folyosókon és csapóajtókon át még a börtönbe is beférkőzhetnek. Persze, ez csak később lehet így, amikor már nagyon hatalmasok leszünk.

– Már én csak azt mondom, hogy akkor se, később se vegyük fel a szövetségbe azt, aki el akarja rejteni a rablókat.

– Ne félj addig, míg én leszek a néma cimborák vezére!… Aztán te is néma cimbora leszel, az alvezér!… és akit te nem akarsz, azt nem vesszük fel a titkos társulatba.

Agenornak ez az utolsó biztatása annyira megnyugtatta hamarjában igen felzaklatott lelkemet, hogy – bár az alvezéri szerep nem elégített ki, sőt Agenornak hirtelen fölém kerekedése meglehetősen ingerelte a hiúságomat s aztán az is boszantott, hogy Agenor félénkséggel vádolt és nagy felsőbbséggel mosolyogta le az aggodalmaimat – nagy lelki megkönnyebbülésemben mindenbe belenyugodtam:

– Akkor hát nem bánom!

– Én, mint néma cimbora, Athos lovag néven fogok szerepelni – jelentette ki Agenor. – Hát a te neved mi lesz?

Nekem akkor Ördög Róbert volt a legkedvesebb operám, mert egy szót sem értettem belőle. Erre gondolva, rövid tanakodás után azt feleltem:

– Ördög Róbert.

– Brávó, alvezér – dicsért meg Athos lovag – ez szép név! Hát most már esküdhetünk. Figyelj jól minden szavamra!… mert te is ugyanúgy fogsz esküdni, csak mindig a te nevedet mondod, előbb az igazit, aztán az Ördög Róbert nevet… és mikor elhallgatok, azt feleled rá: »Vidáman menjünk a halálba!… Vidáman, ifjak, holtig vidáman!«… Készen vagy?

– Készen.

Agenor, méltóságosan, mint a szinpadi királyok, hármat lépett előre, hirtelen megállapodott, esküre kapta fel a jobbkezét és ezekkel a szavakkal tette le a fogadalmát, olyan mély hangon, mely engem az Ördög Róbert-opera Bertramjára emlékeztetett:

– Én, Lóránt Agenor, más néven: Athos lovag, a néma cimborák titkos társulatának vezére, esküszöm a rejtelmes hatalmakra, a sötétség lovagjaira és a Mágia minden csodájára, hogy a néma cimborák titkait soha senkinek sem árulom el, hogy soha egy társamat sem adom ki a poroszlóknak és hogy egy társamról sem fogom megvallani, hogy ő is néma cimbora, ha pozdorjává törik is a csontjaimat!… Számiel, Számiel, lépj elő, itt a bűvös csontvelő!

Elhallgatott, amire én, ismét megilletődve, eldadogtam a »néma cimborák dalá«-nak már jól ismert szövegét.

– Most rajtad a sor! El tudod mondani az esküt hibátlanul? – kérdezte vezérem.

– Ha sugni fogsz, ahol megakadok.

– Csak kezdd el bátran!… Majd kisegítelek!…

Elkezdtem:

– Én, Gombos István, más néven Ördög Róbert, a néma cimborák titkos társulatának alvezére…

És elmondtam a többit is, szóról-szóra úgy ahogy ő… csak épen a poroszlók emlegetésénél kellett kisegítenie.

Mikor túlestem rajta, ő is a »néma cimborák dalá«-val felelt nekem. De ő már énekelte ezt. És miután elénekelte, megint kezet fogott velem.

– Hát mára már elég az összeesküvésből!… – szólt aztán, egészen más, hirtelen felvidámodó hangon. – Majd később megtudod a többit, meg fogsz tudni mindent. Most levetjük az álarcot meg az álszakált, elmegyünk hozzátok és megkezded a szinészet tanulását.

Még el se mondta ezt és már nem volt a fején sem a fekete álarc, sem az ősz szakál. Ezt az álláról mindjárt a zsebébe sülyesztette, a fekete álarcot lehajította az ujságpapirosra, lekapta a fejéről a vörös parókát s benyomta a másik zsebébe, aztán engem is a gyakorlott kéznek ugyanezzel a gyorsaságával szabadított meg a diszeimtől. Kecskeszakálamat csak úgy lecsusztatta zsebének örvényébe, a vörös álarcot pedig a feketével egyetemben bepakolta abba a bizonyos, már jól megviselt, sőt nyilván sokat szenvedett ujságpapirosba.

Nekem nagy öröm volt, hogy más fogadalmat már nem kell letenni. Kezdtem igen kényelmetlennek találni ezt a sok esküt, titkot és kisértetiességet. Az a kilátás, hogy szinházat fogunk játszani, sokkal inkább vonzott.

Mikor kimentünk a füvészkertből és megindultunk a Szent Anna-utca felé, Agenor azt mondta:

– Ha a bajusz- meg a szakál-ragasztást hamar megtanulod, akkor talán még ma próbát tarthatunk Domi, az amerikai majom-ból. Ebben a majom szerepére foglak megtanítani, mert majmot könnyebb játszani, mint embert. Ha aztán majmot már tudsz játszani, holnap vagy holnapután kapsz tőlem emberszerepet is, de eleinte persze csak kisebbet, amelyikben nem kell sokat beszélni.

Nagy és eredményes igyekezettel serénykedhettem, amig a bajusz- meg a szakál-ragasztás tudományát kellett elsajátítanom, mert csakugyan még aznap megkezdtük az amerikai majom csinytevéseiről írt vidám darab próbáit. Uzsonna után, a nagymama engedelmével, kivonultunk a kocsiszinünkbe és Agenor itt a legrészletesebben elmagyarázta nekem, de meg is mutatta, hogy a majomszerepek nehézségeit miképen kell legyőzni.

Mielőtt hozzáfogott az oktatásomhoz, előkotorta egyik, feneketlen zsebéből azt a zsinórra fűzött, hosszu, fekete szakált, mely már a füvészkertben is szemet szúrt nekem. Ez a »kellék« az álszakálkészítésnek még az őskorából származhatott, mert úgy kellett felkötni, hogy a zsinór végén lévő két kis hurkot az ábrázoló művész a két fülére akasztotta rá, ami a szinpadon, azt hiszem, már régóta nem a legujabb divat. De ennek a pátriárkakorú álszakálnak a sörényszerüségében, szurok szinében, lengedező hajlandóságában és rendkivüli hosszúságában volt valami tiszteletet parancsoló, ami nagyon tetszett nekem.

– Ezt azért teszem fel, amíg tanítlak – magyarázta Agenor – hogy most ne lásd bennem esküdt barátodat, hanem az igazgatót és rendezőt, akinek vakon kell engedelmeskedned.

Szinészeti próbálkozásom nemcsak kielégítette, hanem valósággal meglepte mesteremet.

– A majmokhoz határozottan van tehetséged – mondta. – Ha az emberjátszást is ilyen hamar megtanulod, meg fogom mondani Boldényi bácsinak, hogy már a jövő évben léptessen fel egyszer valami gyermekszerepben, példának okáért szerecsengyereknek Tamás bátya kunyhójá-ban és ha ezt megteszi, én magam fogom az arcodat feketére festeni.

De engem nagyon kezdett emészteni az a vágy, hogy én is magamra vehessem az Agenoron díszlő, hosszú, fekete szakált, legalább egy kis időre, és az óhajtásomat nem titkoltam el:

– Amíg megmutatod az utolsó jelenetet, hadd legyek én az igazgató, mert szeretném, ha egy kicsit én is fölvehetném a hosszú szakált.

Agenor ezt semmiáron nem akarta megengedni.

– Az nem lehet – utasította el a kérésemet – mert ezt a szakált csak rendező veheti magára, és ahhoz, hogy rendező lehess, neked még nagyot kell nőnöd.

Hiába kunyoráltam neki és hiába vitatkoztam vele, sokáig hallani se akart a rendezői szakál profanizálásáról. Végre eszembe jutott, hogy Agenornak még uzsonna előtt megmutogattam a műtárgyaimat, többek közt egy marokra való tantuszt és hogy Agenor ezt a sok fényes tantuszt nagyon figyelmesen nézegette.

– Egészen olyan, mint az arany! – mondta. – Ha a szinpadot, mint herceg, tele szórnám vele, a közönség megesküdnék, hogy igazi pénz.

– Hát ha neked adom a tantuszaimat – szóltam, amikor ez eszembe jutott – akkor megengeded, hogy én is fölvehessem a szakált?

– Az már más – felelt. – Akkor te leszel a Kis Szinház kellékese és mint kellékes már felveheted.

Fölvehettem a hosszú, fekete szakált!… és megmutogathattam magamat mindenkinek, aki az udvarban járt-kelt, ebben a hosszú, fekete szakálban!… Ez olyan boldoggá tett… nem, erre nincs hasonlat!… Ilyen tiszta, semmi aggodalommal meg nem zavart boldogságban a gyermekkor elmultával soha többé nem lehet része az embernek.

Agenor csak nyolc óra felé ment haza (az este nem »játszott«) és mikor elváltunk, háromszor is a lelkére kötöttem, hogy holnap délután megint eljöjjön, mihelyt csak jöhet.

A vacsorához ülve, elujságoltam a nagymamának, hogy ez a Lóránt Agenor, aki szinész, mint Boldényi bácsi, milyen derék fiú és máris milyen sokat tud.

Aztán, még egy kicsit elábrándoztam Domiról, az amerikai majomról… folyton nevetgélnem kellett magamban, mihelyt egyedül maradtam… és úgy feküdtem le, mint Titusz császár, abban a boldogító tudatban, hogy a napomat nem veszítettem el.

Az álom nem kerülgetett sokáig, mint huszonnégy órával előbb. Azonnal elszenderedtem… hanem ezen az éjszakán már nagyon rosszul aludtam.

Annyit hánykolódtam, nyögtem, nyöszörögtem és végül úgy acsarkodtam, hogy későn éjjel szegény jó nagyanyám bejött a kis szobámba.

– Pistikám, kedves, beteg vagy?

A hirtelen világosságra felültem az ágyban s bambán néztem a levegőbe, az álomtól és valami más kábultságtól részeg tekintettel.

– Számiel megjelent!… – hebegtem. – És a fekete kutyák megkergettek!…

Olyan izzadt voltam, hogy facsarni lehetett volna rólam a vizet.

– Látod, látod, Pistikám, ugy-e, mondtam, hogy ne egyél annyi barackot?! – szólt kedves, jó, öreg nagyanyám, azzal a nyugalmas szelidséggel nézve rám, amely később is, amikor már csak emlékeztem rá, mindig bátorságot adott az élethez.

Az ismert, nyájas arc szeretetet sugárzó pillantása visszaölelt a valóságba. Valami ismeretlen erő láthatatlan szálakon fölemelt a sötét mélységekből, a zord sziklahasadékokból, ahol a parázsszemű Számiel fekete kutyái üvöltenek… a rémek eltüntek… s aztán már nyugodtan aludtam.

IV.

Ettől fogva vagy két hónapig és azután, később, mikor a debreceni szintársulat visszatért Nagyváradról, ahol nyáron át játszott, majdnem egy félévig minden szabad időmet Agenor társaságában töltöttem. És akkor szabad idő dolgában nagy bőséggel dicsekedhettem, mert az iskolai életemben ez időtájt még sokkal több volt a kisebb-nagyobb vakáció, mint a leckeóra.

Sokat barangoltunk együtt a füvészkertben, a vasút tájékán, a nagy erdőben is, de a legtöbbször Agenor egész délután nálunk volt, ahol nemcsak a nagy udvar és a kocsiszin, hanem az e fölött lévő tágas, szellős és világos padlás is szabad és korlátlan rendelkezésünkre állott. Agenor különösen ezt a nagy, meglehetősen üres padlást kedvelte, amelynek nappal mindig nyilt, széles ajtaján olyan gazdagon özönlött be a napfény, hogy legbelső zugaiba is épen elég jutott a világosságból. Esküdt barátomnak erről a helyről az volt a véleménye, hogy: »az Isten is szinpadnak teremtette!«

Tekintettel Boldényi bácsival való rokonságomra és talán arra is, hogy nem tartoztam a lármás fiúk közé, kivétel voltam az alól a szabály alól, hogy Agenort cimborák nem látogathatják meg. (Ez a szabály onnan eredhetett, hogy Agenor apja semmiféle panaszra se akart okot adni a ház többi, nála rangosabb lakójának.) Igy néha-néha, hogy láthassam azokat a kis szinházakat, amelyeket Agenor kartonpapirból készített, én is elmentem hozzájok.

»Hozzájok« – ez, Agenoron kivül csak két személyt jelentett: Agenor apját meg egy mogorva, szófukar öregasszonyt, aki Lórántnak gazdasszonya és egyben szakácsnéja, Agenornak pedig egyetlen gondviselője volt. Valami szegény rokon lehetett, özvegyasszony, akit Lóránt tartott el.

Lóránt egész nap a szinháznál volt, ahol, mihelyt nem volt más dolga, díszleteket festett. Csak olyankor láttam, amikor délelőtt a szinháznál őgyelegtünk s ma is emlékszem rá, hogy mindig fekete ruhában járt. A legtöbbször igen búsnak és levertnek tünt fel előttem, amin nem győztem eleget csodálkozni és tünődni, mert akkor még a szomoruságot nem igen voltam képes megérteni. De, amint a felnőttek beszélgetéséből hamarosan megtudtam, mások is úgy találták, hogy Lóránt zárkózott, komor ember, aki a szinpadon kivül nem sokat beszélget senkivel; Boldényi bácsitól egyszer azt hallottam róla, hogy sok csapás érte. Ugy képzelem: minden ábrándjából kifosztott, megtört ember volt, aki már csak a kenyérkeresetnek élt s aki szerette, hogy sok és nagy az elfoglaltsága, mert ez legalább elszórakoztatta.

Agenor nem mondta, de észrevettem, hogy Lóránt nem talált örömöt fiának szinpadi szerepelgetésében, de azt szivesen nézte, hogy Agenor milyen szembeötlő ügyességet fejt ki a szinpadácsolásban és a díszletfestésben, amire senki se tanította. Sok csalódás után, Lóránt alighanem úgy gondolkozott, hogy a szinház egész világában a díszletfestés az egyetlen olyan reálisabb valami, ami nem csalja meg, hanem legalább eltartja emberét, ami tehát komolyabb, szolidabb, érdemesebb munka, mint a többi foglalkozás, amely még a szinpadhoz tartozik és mint maga a szinjátszás.

Lórántéknak a konyhájukon kivül csak két szobájuk volt. Az egyiknek a dísze egy berámázott, nagyobb fénykép volt, mely fiatal nőt ábrázolt, fehér ruhában. Agenor, erre a képre mutatva, azt mondta, hogy ez volt az ő mamája. Aztán egy albumot mutatott, amely tele volt szinészek meg szinésznők fényképével s amelyben megtaláltam őt is, egy nála valamivel nagyobb leánykával egy képen. Más néznivaló nem igen volt a két, meglehetősen sötét udvari szobában.

A szappanos udvarán öt lakónak kellett megosztoznia. Szinházat játszani, szaladgálni, zajongani itt nem lehetett. Lóránték otthonában tehát, az Agenor kis szinházain kivül, amelyeknek minden díszletét már az első látogatásaim idején kellőképen megismertem, nem találhattam semmi vonzót. Agenor nem tagadta, hogy ő is szivesebben van nálunk, mint otthon.

Így, ha nem fogott el bennünket a kószálás vágya, ami a ritkább esetek közé tartozott, Agenor egész délután nálunk volt. Nem igen mult nap, hogy ne játszottunk volna szinházat s ne szabdaltunk vagy festegettünk volna »diszlet«-et, de el tudtunk szórakozni a puszta beszélgetéssel is. Az első találkozástól fogva megkedveltük és hamarosan nagyon megszoktuk egymást.

Agenor kedves és jó fiú volt, aki soha senkiről se mondott rosszat és senkinek se okozott kellemetlenséget. Eleinte ugyan nagyon nyugtalanított azzal, hogy a legszivesebben csupa rejtelmes vagy rémes dologról szeretett beszélni: szellemekről, meg minden rendü és rangu lidércekről, sirboltokról és kisértetekről, főképen pedig magáról a halálról, amire én nem szerettem gondolni, de rövid időn megszoktam, hogy mindig csak azon jár az esze, ami titokzatos és hátborzongató.

Hanem volt egy tulajdonsága, amely nagyon nem tetszett nekem. Az, hogy szeretett rendelkezni, igazgatni, rendezni, oktatni és utasításokat adni. Mindig az történt, amit ő akart. Oda mentünk, ahová ő kivánta; azt játszottuk, amihez neki volt kedve; mindig arról beszéltünk, ami hirtelen eszébe jutott; csak azzal foglalkoztunk, ami őt érdekelte. Ha megkisérlettem az ellenkezést és valami mást ajánlottam, nem erőszakoskodott; de azért mindig engednem kellett, mert a legcsekélyebb ellenvetésre azonnal megneheztelt. Olyan voltam mellette, mint Robinson mellett Péntek: csak neki voltak ötletei és szeszélyei, csak neki volt akarata, én csupán segédkeztem neki.

Ez annyival inkább boszantott, mert el kellett ismernem magamban, hogy csakugyan jókora szellemi felsőbbségben van velem szemben. Nem volt elég, hogy mindent jobban akart tudni, mint én, amit már magában véve is kellemetlennek találtam: még hozzá, igazán sokat tudott, amit én nem tudtam… és ezt már nem igen tudtam megbocsátani neki. Azt kellett látnom, hogy ő el tudna játszogatni magában is, amint megvolt nélkülem, amikor szinpadot ácsolt, díszletet festett vagy némajáték-tárgyakat eszelt ki és írt le, s bár egyedül volt, azért nem unatkozott. Hogy nem szorult rá az én segítségemre; hogy nem volt szüksége játszótársra; hogy nem kellett neki Péntek. Hogy viszont én, igenis, rászorultam az ő társaságára; hogy nekem most már nagyon nehezemre esnék, ha szakítana velem, hogy én hamarjában nem igen találnék szórakozást, ha véletlenül felborulna a barátságunk; hogy ő nekem határozottan szükséges s minél jobban összeszoktunk, annál inkább nélkülözhetetlen.

Alkalmazkodtam hozzá; alkalmazkodtam még a legkevésbbé igazolható szeszélyeihez is. De minduntalan éreztem a megalázottságot.

– Hát én senki vagyok? – lázadoztam magamban. – Én, aki megmentettem attól, hogy a Kutyafejű Tatár gulyáshússá aprítsa?!… Én, a Szent Anna-utcai harc diadalmas hőse?

Az irigykedésem akkor vált a legfájdalmasabbá, és a leggonoszabbá, amikor azt a bizalmasságot tanusította velem szemben, amelyet leginkább megtisztelőnek kellett volna találnom.

Egyszer ugyanis – már nem emlékszem, micsoda gondolattársítás utján – ezzel a kérdéssel lepett meg:

– Voltál-e már szerelmes?

Kimeresztettem a szememet és ijedtemben nem tudtam mit felelni. Mintha hátba vágtak volna.

Erre ő, minden hangsulyozás nélkül, mintha a legjelentéktelenebb dolgot említené, így folytatta (vagy – mint akkori szinpadi nyelven mondták volna – »hanyagul azt jegyezte meg«):

– Nekem Temesvárott már volt egy szeretőm, bizonyos Eszmeralda.

Tökéletesen úgy beszélt, mint Boldényi bácsi, mikor a szinpadon fehér keztyűjét az asztalra dobta, és »hidegen, vérfagyasztó hangon« azt jelentette ki:

– Akkor, hercegnő, én egy félóra mulva halott vagyok!…

A vérem épen nem fagyott meg, de hideg verejték lepett el.

Engem akkor a szerelem kérdéseinek egész komplexuma szent borzadálylyal töltött el, amelyet csak valami lázas kiváncsiság enyhített.

Agenor nem vette észre vagy nem akarta észrevenni a zavaromat és »hanyagul« így csevegett tovább:

– Olyan leányt nem láttál még, mint ez az Eszmeralda. Egészen fehér, mintha porcellánból volna. Csak a szája karminpiros. Egy kis karminpiros gyűszű van a szája helyén és azon beszél.

Végre megtaláltam a hangomat:

– És hogyan voltatok szerelmesek? – dadogtam.

– Hát úgy, mint mások – felelt Agenor. – A temetőben sétálgattunk.

– Aztán… mit mondtatok egymásnak? – kérdeztem izgatottan.

– Csak azt, amit mások – mesélte Agenor. – Ő azt mondta nekem: »Gyere el holnap is, mert szeretlek.« És én azt feleltem neki: »Meghalok, Eszmeralda, mert olyan fehér vagy.«

– Ez olyan szép lehetett!… – szóltam, meghatottan. – És másnap is találkoztatok?

– Hogyne!

– És mit beszéltetek?

– Ő azt mondta: »Agenor, szivem!…« Én pedig kértem őt, hogy mert ilyen nagyon szerelmesek vagyunk, haljunk meg együtt. És mondtam neki, hogy amikor majd csontvázak leszünk, fel fogunk kelni a sirunkból és táncolni fogunk a holdvilágnál, olyan zenére, amit csak mi hallunk és lengeni fogunk, sebesen, versenyt a bolygótüzekkel. Ő meg is igérte nekem, hogy majd karonfogva megyünk a halálba, csak arra kért: »Várjuk meg, Agenor, a születésnapomat!… Hiszen még olyan fiatal vagyok!…«

– Aztán… mi lett? – tudakozódtam, nagyon felizgultan.

– Aztán egyszer hiába vártam Eszmeraldát annál a sirboltnál, ahol találkozni szoktunk; Eszmeralda eltünt.

– Megcsalt? – kérdeztem. – Nem akart meghalni veled?

– Nem. Hanem elrabolták – felelt Agenor. – Bizonyos vagyok benne, hogy elrabolták. Egy gonosz púpos rabolta el, egy rettenetes arcu torzszülött, aki már régóta leselkedett rá. Más nem lehetett… bizonyosan az volt!…

– És most… nem is sejted, hogy Eszmeralda hol van?

Agenor a szemembe nézett és egy kis gondolkodás után azt felelte:

– Azt épen nem mondhatom, hogy nem is sejtem. Úgy gyanítom, hogy a gonosz púpos egy toronyban rejtette el és ott őrzi.

– De hát mért nem indultál el a felkutatására?

– Óh, egy darabig kerestem!… sokáig kerestem. Hanem aztán el kellett költözködnünk Temesvárról és nem kereshettem tovább.

– Pedig olyan szép neve volt!… – sóhajtottam.

Az elérzékenyedés egy kis ideig elnyomta minden más érzésemet. De utóbb, mikor észrevettem, hogy Agenornak már csak ritkán jut eszébe Eszmeralda, az irigykedésem föléje kerekedett a megindultságomnak.

Iszonyuan féltékenynyé tett, hogy Agenor máris szerelmes. Hogy olyan élményekkel dicsekedhetik, amilyenekre én eddig még gondolni se mertem.

Eltünődtem rajta, vajjon nem lehetnék-e szerelmes én is, minél hamarább?

Igen, de kibe?

A szerelem, amelyről a szinházban olyan sokat hallottam, az életben eddig még csak kétszer jutott eszembe.

Volt egy cselédünk, fiatal nő, de olyan jól megtermett, hogy mindenki csak a nagy Vikinek nevezte.

Ez a nagy Viki egy nyári délután épen mosott – meglehetősen lenge öltözetben és csak térdigérő szoknyában – amikor én, vadul nyargalva, be akartam rontani a konyhába, ahol tulajdonképen »nem volt semmi keresetem«.

Hanem a nyitott konyhaajtóban a lábam a földbe gyökerezett. Ahogy megláttam, hogy a nagy Vikinek milyen vastag a lába, nemcsak elámultam, hanem valósággal elhűltem.

Egyszerre megértettem, hogy más világok is vannak azokon kivül, amelyeket ismerek.

Úgy megriadtam és olyan ijedten szaladtam vissza, mintha valami megbocsáthatatlan csinyt követtem volna el.

A nagy Vikinek sejtelme se volt róla, hogy sajátságos viselkedésem a kolosszális bájait megillető néma hódolatot jelenti és hogy rémült futásomban az ismeretlenen való megdöbbenésen kivül az első szerelmi megilletődés nyilatkozott meg.

És utánam kiáltott:

– Mi baja, Pistika?

Nem állottam meg és nem feleltem neki.

Egy darabig a konyhának még a tájékán se mertem mutatkozni. Ha a nagy Viki szólt hozzám, halkan, félénken feleltem neki és lesütöttem a szememet, mintha, valami nagy bűnt olvashatna ki a tekintetemből. És azon a bizonyos napon százszor gondoltam a nagy Viki lábára, a következő napokon már kevesebbet, végre, vagy egy hét multán, az eredendő hűtlenséggel, szép lassan elfelejtettem az első szerelmemet… de ennek az emléke néha, nagyritkán, később is meg-megjelent előttem, nem épen a kisértetek órájában, hanem valamivel előbb…

Egy kicsit későbben másodszor is találkoztam az érdekes, de rettenetesnek látszó szerelemmel.

Egy napszámos asszony járt a házunkhoz segíteni, ha sok volt a munka. Néha hetekig mindennap eljött s mindig magával hozta a kis leányát, aki ilyenkor egész nap az udvarban őgyelgett. Hány esztendős lehetett ez a kis lány, fogalmam sincs róla. Csak annyit tudok erről, hogy még gyerek volt, mint én. Évikének hivták.

Az arcára ma is emlékszem. Csepühaja volt, pufók arca, nagy, kerek, kék szeme és mindig ijedt, bámész nézése; azt gondolta volna róla az ember, hogy tizig se tud olvasni.

Nekem úgy tetszett, hogy azokhoz az angyalkákhoz hasonlit, akikből egész kis társaság girlandozza körül Kalazanti Szent Józsefet, azon a szentképen, amelyet öreg hittantanáromtól kaptam ajándékba, amikor egyszer ügyesen ministráltam neki.

De hogy Évike jobban érdekelt volna, mint más kis lány, azt már nem mondhatnám.

Egy délután, valami szokatlan látnivalót élvezni, a fél város a nagyerdőbe sereglett s nálunk se maradt otthon más, csak a cselédség, beleértve ebbe Évike anyját is. Én a félúton meggondoltam magam, mert annál, amit a nagyerdőben várni lehetett, jobban érdekelt az a kérdés, hogy végképen elvesztettem-e a tollkésemet?… vagy csak a fáskamaránkban felejtettem, ahol valamit faragcsáltam vele.

Haza érve, izgalmas érdeklődésemben akaratlan hirtelenséggel és nagy robajjal pattantottam fel a fáskamara széles ajtaját. Erre a váratlan zajra a kamara legsötétebb zugából két alak ugrott fel és menekült ki egy hátulsó kis ajtón: Évike meg a szomszéd kocsis fia, egy tizenhárom esztendős fiú, akit jól ismertem.

Későn ugrottak fel. Ha csak egy pillanatig is, de egészen jól, határozottan, tisztán láttam, hogy csókolóztak, amikor rájok nyitottam.

Még inkább megrőkönyödtem, mint akkor, amikor a nagy Viki lába fölfedte előttem, hogy a természetben mennyi olyan gazdagság van, amelyről korábban sejtelmem se volt.

Először állottam szemtől-szemben: a bűnnel. És felzaklatottan, de egyszersmind lesujtottan bámultam utánuk.

Akármilyen keveset tudtam az életről, a képzeletem, az érzésem vagy éppen az ösztönélet titokzatos szava megsugta nekem, hogy ha Évike, gyerek létére, csókolózik ezzel a kamaszszal: ez csak valami rosszat és csúnyát takarhat.

Mintha egyszerre mindazt láttam volna, amit az érzékiség szertelenné válása valaha vétkezett. Mintha az asszonyiság nyavalyáinak a legförtelmesebbikét pillantottam volna meg. Mintha az Apokalipszis rémségeiből a legszennyesebb hullám loccsant volna a szemem elé.

Micsoda zavaros gondolatokat korbácsolt fel bennem ez a pillanatnyi látomás, ma már nem tudnám elmondani.

Csak arra emlékszem, hogy Évikére többé nem tudtam ránézni. Ha megbizást kaptam, akármelyik felsőbbségemtől, hogy mondjam meg Évikének ezt vagy azt, határozottan és konokul azt feleltem: »Nem szólok ehhez a kigyóhoz!… Fuj!…« De arra nézve, hogy mivel okolom meg ezt a gyűlölködésemet, állhatatosan megtagadtam minden felvilágosítást.

Inkább meghaltam volna, mint hogy elmondjam, milyen szörnyű titkot tudok Évikéről. Olyan megrázó, hátbavágó, irtózatos, kiábrándító dolog volt nekem, hogy Évike a szomszéd kocsis fiával csókolózott.

Szóval, amikor Agenor elbeszélte Eszmeraldának a rejtelmes esetét, elvégeztem magamban, hogy a Szerelem, nekem, szegénynek, a legcsunyább oldaláról mutatkozott be, mig Agenornak egész isteni pompájában jelent meg, abban a minden szépet felölelő, nagyszerű, káprázatos pompában, amelyet a gyerek esze »föl nem ér, de titkon érző lelke óhajtva sejt«.

– Istenem, milyen szép lehetett ez!… – merengtem el a történeten. – Szerették egymást, tehát meg akartak halni együtt… hiszen ez oly természetes!… Aztán jött a gonosz púpos, a rossz megtestesülése és megakadályozta ezt a boldogságot!… Orvul bújt elő, mint a kigyó… Mért szomorú a vége mindennek, ami szép?!… És mért csak az szép, ami szomorú?!…

Egyre csak Eszmeralda járt az eszemben. Aki olyan fehér, mintha porcellánból volna. És akinek egy kis karminpiros gyűszű van a szája helyén… azon beszél…

– Ha engem szeretett volna!… – ábrándoztam. – Én megkeresném!… Felkutatnám, megostromolnám a tornyot s kiszabadítanám a gonosz púpos hatalmából!… És ha addig nem kereshetném meg, amig iskolába kell járnom, visszajönnék érte, mint Borneó és Szumatra királya!…