XXI. (Öröm és gyász.)

Alig van szomorúbb látvány, mint szegényes szobában egy súlyos beteg, kinek ágyát vagy senki, vagy szánalomból idegenek környezik. Kinek szíve nem ismer irgalmat, lépjen át ily küszöböt, s ha kiállja hidegen, megindulás nélkül, bátran diplomatiára adhatja magát, vagy legalább elmondhatja, hogy benne bankár veszett el.

A szobában, melyet a háziasszony megnevezett, minden volt, mit szegényes hónapi szobától várhatni; nehány kopott bútor, tisztátalan falak, divatból kiment tükör, rozzant székek, megtámasztott asztal és elavult ágy. Az ágyban egy szenvedő, kinek perczei megszámlálvák, s kinek részére tán holnap már oly szállás készül, a mi mellett ez fejedelmi. A haldokló ágyánál két férfi állt, az egyik gondolkozó, a másik áhitatos kifejezéssel tartván a beteg kezét; első pillanatban felismerhető az orvos és lelkész.

A csendbe az örökre elköltözőnek szaggatott lélekzete vegyült.

Az ajtó feltárult, s Kázmér nejével lépett be. A síri jelenetre mindkettő visszadöbbent, következő pillanatban Kamilla felkiálta:

– Atyám! édes jó atyám! – s egy heves lépést tőn előre, azután ingadozni kezdett, s mielőtt férje segélyt nyujthatna, összeroskadt.

Villám szemei a hangra életet nyertek, s ki már napok óta egyetlen tagját sem mozdítá, mintha megvillanyozták volna, fejét magasra felüté, s szemei szikrákat szórtak, ezzel, úgy látszék, utolsó életerejét kimeríté, mert a nélkül, hogy szólna, vagy környezetének időt engedne a meglepetés jeleit adni, szemei becsukódtak, s mint a halál áldozata hanyatlott vissza.

– Meghalt? – kérdé Kázmér, ki épen alélt nejéhez térdelt, hogy eszméletre birja.

– Félek – viszonzá az orvos, fülét a beteg melléhez illesztve – hogy a túlfeszültség után örök nyugalom áll be.

A lelkész összekulcsolt kezekkel szemeit éghez emelé, s ajkai imát rebegtek.

Rémes a csend, mely a szobát eltölté; csak néha hallatszék gyenge moraj, mi a lelkész fohászai által támadt. Kázmér Kamillát ápolá, s az orvos betegét iparkodott még egyszer életre ébreszteni.

Nagyon szomorú képlet!

Bármily nagy volt az idegrázkódás, mely Kamillát lábairól lesujtá, lelkének küzdelme mégis nagyobb, mert a megtört testet nem sokáig engedé fájdalom nélkül szünetelni. Rövid idő mulva férjére veté szemeit, de nem oly bájjal, mint azt Kázmér megszokta, hanem tele kétséggel, mintha kérdeni akarná: élek-e még, vagy szellem vagyok, ki a túlvilágból visszapillant arra, mi neki e földön oly drága volt? Halavány, mint valami márvány szobor, melyre a holdvilág süt, s így félkezével földhöz támaszkodva, a másikat pedig férje felé nyújtva, azzal a merev tekintettel hasonlíta oly képhez, melyen egy vérző ifjú szív meghatóan van ecsetelve.

– Atyám! édes jó atyám!

Kebelrázó volt, midőn a szegény gyermek, hirtelen összeszedve erejét, felegyenesedék, s oly mély sohajjal, mintha föld alól jönne, az ágyhoz vánszorgott, s atyjára borulva zokogni kezdett.

Mintha leánya lehelletének melegétől, vagy vérző szivének dobbanásától delejességet nyerne, az orvos nagy meglepetésére Villám lassanként mozgatni kezdé tagjait, s szemei, miknek fénye már megtörve volt, most, hogy újra megnyiltak, tisztán és örömöt sugározva ragyogtak. Reszkető kezeit leánya fejére tevé, s aztán Kázmérra tekinte, síri hangon mondván:

– Köszönöm.

– Jól hallottam-e? – fuldoklá könyek közt Kamilla – atyám! kedves édes atyám! a te hangod volt az? Igen, igen! mert lelkemben rezzent meg. Oh szólj még, hisz oly soká várakoztam e boldogságra. – És az öreg kezeit, homlokát csókjaival árasztá el.

– Hozott Isten jó gyermekem, és téged derék ifjú, kit lelkem annyiszor felkeresett. Fogadjátok áldásomat, kedves gyermekim. Orvos úr! mivel háláljam meg, hogy ön ez óráig megtartá bennem a lelket? Ön e földön még egyszer boldoggá tőn, mert valaha az valék.

– Dusan meg vagyok jutalmazva – viszonzá az orvos – mert ön láthatá leányát, kiért oly igen epedett.

– Ah atyám! – mond Villám a lelkészhez – ön jó szellemmel bír, mert e mennyei pillanattal biztatott.

– Az Isten kegyelmében biztam.

– Jól imádkozánk, Isten meghallgatá könyörgésünket. Önnél is szívből jött, mint nálam, különben elkéstek volna drága gyermekeim. Kamillám, Kázmérom! öleljetek meg.

Mindkettő sírva borult a betegre, ki jobb kezét Kamilla, balját pedig Kázmér fejére téve, átszellemült tekintettel szólt a lelkészhez.

– Atyám! még egyszer imádkozzunk együtt ezek boldogságáért – s a mint a két drága főt közelebb voná ajkaihoz, a lelkész felettök kitárá karjait, s szemeit éghez emelve imádkozék.

Szünet után ismét megszólalt a beteg:

– Ne sírjatok fiaim, csodásan érzem erőmet növekedni, ne féljen orvos úr, most már nem halok meg.

– Ápolni fogunk kedves édes atyám – mond Kamilla.

– És ezután mindig együtt élni – tevé utána Kázmér.

Ha valamelyik az orvos arczát figyelte volna, elvesztené az utolsó reménysugárt is, látván a szánakozó mosolyt ajkain, s a bus tekintetet szemeiben, de szerencsére az atya, a gyermekek jobban el voltak egymással foglalva, mintsem valaki másnak vonásairól akarnának valamit leolvasni.

A lelkész mindnyájokra áldást adva távozott, nemsokára követé az orvos is, kit Kázmér a lépcsőkig kisért, hol e kérdést intézé hozzá:

– Remélhetünk?

Válaszul baljóslatu vállvonítást nyert.

– Szóljon őszintén, mert tudnom kell, miként intézkedjem?

– Csodát nem tehetek, ő menthetlen.

Kázmér visszatántorgott e sohajjal:

– Szegény Kamillám!

– Tüdővészes a legutolsó fokozatban. Órákat még élhet, de napokat már nem.

– Isten önnel.

– A viszontlátásig. Mindent elkövetek oly hosszura nyujtani életét, mint csak lehetséges, de új tüdőt nem adhatok. Később látjuk egymást.

Kázmér a helyzet komolyságához illőn, de mélyebb levertség jelei nélkül tért vissza a szobába, nem akarván sem szóval, sem hangulatával elárulni kedves neje előtt, hogy kétségbeejtőn szomoru dolgot közlött vele az orvos. Fejét mellére lankasztva, keresztbe font karokkal állt, s hallgatá, mily angyalilag édes, meghatóan szép, és a csodálatig eszes beszéddel tartá a kedves gyermek a sír szélén feltalált atyját.

Kamilla két kezébe rejtve Villám elaszott kezét, forró ajkainál tartá, s a mint szólt, lehelletének melege azon ömlött el; így, keresetlenséggel, s tán ép azért leírhatlan bájjal a fél ágyon át a beteghez lehajolva, ennek egyik reszkető kezét szép fején pihenni érezvén, vigasztaló angyalhoz hasonlíta.

Az ősz bajnoknak egész lelke szemeibe költözött, egy ifju szerelmes nem tekinthet több üdvvel arája arczába, mint ő Kamilláéba; vonásait elnyelni látszott, s annyiszor csókolá, mintha kárpótolni akarná magát azon veszteségért, hogy annyi és oly kínos éveken át el volt tőle rabolva ezen atyai boldogság.

– Ilyennek írt le előttem az a derék jó Kázmér, még is meg vagyok lepetve, mert azt hittem, tollát a szerelem vezérli.

– Akármilyen vagyok, drága atyám, csak hogy láthatlak; szellem vagy szépség e boldogságot nem növelheti.

– De nemes szív igen – szólt bele Kázmér.

– Azért lépj közelebb te, kedves férjem, hogy szavaid igazságát érezzem.

– Azt hiszem, ti megérdemlitek egymást – susogá az atya, s Kamilla fejéről kezét lecsusztatva, erőtlen nyujtá Kázmérnak.

Kázmér térdre omlott, az oda nyujtott kezet ajkaihoz voná, s megindulással szólt:

– Leányod egész világom, fogadd eskümet, hogy boldoggá teendem őt.

Az öreg hálásan szorítá meg Kázmér kezét; megértette, hogy ez örök bucsu, azután Kamillát kérte, beszélne neki gyermekéveiről sokat mindent.

És Kamilla azzal a kedves természetességgel, mely Kázmért annyiszor elbájolá, beszélte atyjának, miként folyt eddigi élete.

– Hát rólam – kérdé az öreg – senki sem szólt veled?

– Idegenek sok tisztelettel, Pálmay bácsi néha, titokban, sok szeretettel, de családja előtt soha.

– Valld meg, az a büszke bárónő éreztette veled helyzetedet?

– Én szívemből megbocsáték neki – mond Kamilla, s oly édesen tekinte Kázmérra, hogy lehetetlen volt belőle ki nem olvasni, miszerint a bárónő szívtelensége üldözé e drága karok közé, s mielőtt atyjának időt engedne e kényes dologra megjegyzést tenni, visszaesett elbeszélői tisztébe.

Az öreg úr pedig szivesen hallgatá, s óvakodott megszakítni őt, nehogy elkéssék.

Életének azon időszakánál, mikor Kázmérral megismerkedék, elnémult; rövid szünet után Kázmér vette át a szót.

Költészet és lelkesülés füszerezé előadását; elmondá a hatást, mit Kamilla első dala lelkében szült, leírta az érzést, mikor először látta, a habozást első beszélgetésüknél, s boldogságát az oltár előtt.

Villám arczán örömkönnyek ragyogtak.

– Igen, igen, hangod gyönyörü lehet, édes leányom – mond az öreg úr – ha beszélsz is, oly csengő és szívhez hatóan dallamos, hát milyen lehet éneked?! Pihend ki elébb fáradalmad, aztán nyujts nekem is élvet.

– Óhajtod atyám?

– Most ne, mindkettőnket fárasztana, nekem is, neked is nyugalom kell.

Kamilla egy pillanatra sem hagyá el többé atyját, de Kázmér sem; virasztottak mellette és ápolák.

A reá következő két nap Villám oly rosszul volt, hogy folytonos halálküzdés látszék rajta. Az orvos gyakran meglátogatá, s nem győzött eléggé csodálkozni ily erős természeten.

Negyednap az öreg úr arcza ismét kiderült, szemei megvilágosodtak, s egész határozottsággal állítá:

– Most egészen jól érzem magamat, csak gyenge vagyok még. Kamillám, emlékszem igéretedre, hadd halljam hangodat.

Kamilla egy imadalt zengett; hangjában ennyi varázs soh’sem volt, valami szentnek fohászához hasonlíta ez ének. A szavak magasztosak, s látszik, hogy az előadó mélyen átérzi, mert az ima atyjáért szól; a dallam oly megindító, hogy az ember leborulni kész vallásos buzgalom gyakorlására; az előadás oly szende, szép és megható, mintha angyalajkról eredne.

Az ének felszállt, s az ősz bajnok lelkét magával ragadá az égbe.

Kázmér nejéhez lépett, kezét bensőséggel megfogá, reszkető hangon mondván:

– Térdeiden folytasd Kamillám, atyád az égből hallgatja.

Kamilla hangja elállt, szíve összeszorult, s mindkét kezével férjébe fogódzva, ijedtségtől dult vonásokkal kérdőn mereszté rá szemeit.

Kázmér gyöngéden átkarolá, s az ágyhoz vezeté, hol Villám éghez emelt szemekkel és mosolygó ajkakkal feküdt.

– Ő meghalt.

Ismeritek a hangot, melyet a legsajgóbb fájdalom szakít fel a szivből? Nem éles sikoltás, nem hajmeresztő kiáltás, hanem csendes, vontatott nyöszörgés az, mely velőkig hat.