MÁSODIK RÉSZ.

I.

Bár a nap leszállott, künn az alkony szürkülete alig kezdődik, de benn, a vad tekintetű pincze-börtönben csak a fogoly sötéthez szokott szeme veheté észre a tárgyak körvonalait.

A vasajtó zára nyikorga.

Az éles hang Szőke Pista csontvelejéig hatott.

Halantéka úgy lüktetett, üterei oly lázasan dobogtak, mintha a végitélet trombitája harsant volna meg.

A porkoláb lép be.

Ételt hozott a rabnak, kit már az éhség gyötört és hozott egy kanna vizet, hogy szomját, mely miatt már nyelni és lélekzeni alig tud, enyhíthesse.

Szőke Pista mohón ragadta ajkaihoz az edényt, midőn meglátta a hajdut a börtönőr háta mögött, a mint a szomszéd falbilincs horgára valami podgyászt akasztott.

– Mi az? – kérdé gyanakvó félelemmel, szemét a hozott tárgyon, száját a kannán tartva, melyet erős kortyokkal ürített.

– A jobbágyruha – válaszolta a börtönőr, ujjával a hajdunak távozást intvén.

– Büntessen Isten, ha magamra veszem.

– Nem is szükség, míg kegyelmed mostani ruhája testéről le nem rothad.

– Mit? Engem itt akartok tartani, míg megrothadok, míg a hús foszlányokban hull le csontomról, míg az éhes férgek lakomát ülnek az élő-halotton, s a sír pondrói elől fölemésztenek minden táplálékot? Borzasztó!… Ha! ha! Kassai úr ő nagysága jámbor becsületes ember! Úgy áldja az Isten, mint én kivánom!… Lám, lám! tehát három nap helyett három évtizedet fogok e dohos üregben heverni, ha! ha!… Oh ég!

– E falak közé csak terhes bűnöst szokás csukni – szólt vállvonva a porkoláb.

– Szegény szerencsétlen nőm, édes gyermekeim! S nyomorult, te a gyilkot nem hoztad el?

– Annyit teljesítek, a mennyit kötelességemmé tesznek – mondá hidegen és harag nélkül a börtönőr.

– Hol a gyilok? Sehol!… Előjelnek vegyem-e, hogy öngyilkos helyett gyilkossá szánt az ég!… Markolatig döföm bele a tőrt. De miért van a tőrnek markolata, hogy sokkal mélyebben ne lehessen döfni?… Oh! szép tavasz! te a földre ki fogod teríteni virághimes zöld szőnyegedet,… előmbe a bakó terít fekete szőnyeget, s hulló vércseppjeim lesznek rajta az árva pipacsok! Látom a tőkét… a bárdot! Börtönőr! hisz én élni kivánok! Börtönőr! tanum az ég: én élni kivánok! Ki meri mondani, hogy a sarló alá megértem? Ki gázol az Úr aratásában? Nem hallottátok-e, hogy én nem kivánok meghalni?… Oh! Klára! oh! gyászruhás özvegyem, honnan vásárlod könnyeidet, hogy szemedben mindig új csepp van a régi helyett. Ha! ha! neki köntöse sincs! Kassai poroszlói letépték gyönge, finom, alabástromfehér tagjairól. Holla! takarjátok be testét a buja szemek és ostor elől. Jobbágynővé lett ugyan, de még ma szemérmes… eddig nem volt megszeplősítve és megostorozva. Várjatok, várjatok! majd szenved és sülyed… akkor lesz nektek való. Szent ég! megőrültem! Agyam fölolvadott, s mint az égő láva fog kitörni rekeszein. Hány felé pattant koponyám?… Segítség! segítség! Engem ne végezzetek ki. Hallod-e, börtönőr, engem ne tarts sokáig ezen ürgelyukban! Szántani, kaszálni, trágyázni akarunk. Én jobbágy vagyok. Elkésem a napszámtól. Barázdát akarok ekevasammal hasítani. Vagy a helyett gyilkoljak-e más vassal?

Szőke Pista rázta bilincseit és dühöngött, de a börtönőr már rég rácsukta az ajtót, rég eltávozott.

Mécstelen éj borítá el a börtönt, annak nesztelen magányát még rémítőbbé alakítva.

*

Rákóczi első hivatalnoka, a hatalmas és gyűlölt Kassai egy szökevény jobbágygyal szemben – mint látszik – nem hivé szükségesnek a kimondott szót megtartani.

Ott hevert ő piszkos börtönben, undorral telve a lég iránt, melyet beszív, a fal iránt, melyre hátát támasztja, a nedves föld iránt, melyet lába tapod, a ronda pokrócz iránt, mely a koldusrongynál még épebb ugyan, de már förtelmesb és visszataszítóbb. Ott hevert ő elvégre önmagától is iszonyodva. S mily kecsegtető alakban lebegett most szeme előtt a durva, azonban tiszta pórköntös! Ez is rövid időn szenynyel fogna beboríttatni, ezen is penészfolt törne ki; de pár napig megmentené viselőjét az undor legélesebb, legközvetetlenebb okától. Ha nem szégyelte volna, a börtönőrt most már figyelmeztetné, hogy öltöztesse őt más mezbe, habár a rabszolgáéba is. S miért nem tud meghalni? hisz! az öngyilkolásra a falbilincs horga, vagy a nyakkendő, melylyel lélekzetét elfojthatná, szintugy vezetne, mint a tőr, melyet Kassai megigért, de el nem küldött. Szőke Pista a halálnak ezer különös nemét forgatá eszében, s mindeniket áhitá, s mindeniktől visszaborzadt. Egykor, midőn magával leginkább küzdött, s midőn legnagyobb szüksége volt vagy egy kevés vigasztalásra, hogy elviselhesse az életet, vagy egy kevés csüggedésre, hogy a halált önkezével megtalálja, – egykor, midőn hasonló hévvel akart imádkozni és átkozódni s nem birván a két indulat rohama közül választani, sötéten tekintett a parányi világosságra, mely a nap keltét vagy talán leáldozását jelentve, a börtön komor üregét fölkeresé, – egykor, mondom, a falszögleten a fény élénk rezgése tünt szemébe. Rég nem látott csoda a homály tanyáján! Oh! mily felhőtlennek kellett künn az égnek lenni, hogy a pazar sugarakból e vak helynek is jutott valami osztalékul! S a nedves fal vakolatján mily porondcsilla volt elég bátor fölfogni és visszaverni a sugárt; honnan származik a fény e megtörése, e parányi, de majdnem lángoló tükör, mely a rab elébe kihivón, kaczérul villog? Soká, soká nézett Szőke Pista, mígnem arczát tenyerével borítá, s ajkai szitkokkal teltek Kassai ellen.

Tőle elérhetetlen távolságban egy tőrt vett észre, melynek hüvelyén és markolatán gyémánt- és rubinkövek játszottak a börtönbe lopózó világgal. Mikor és hogy jutott oda e fegyver, gyanítani sem tudta.

A börtönőr még aznap föladá a fogolyra a jobbágyruhát; de egyszersmind nehéz vasat veretett kezére és lábaira. A falbékóhoz bilincselést megszüntette. Szőke Pista már a közönséges rabok osztályába látszott soroztatva. Eddig az országra nézve veszélyes egyénnek tarthaták fölvigyázói; most csak valami csinyen vagy gonosztetten kapott bűnösként tünt föl. A börtönőr nyersebb modorán eléggé észlelhető volt e változás. Nem is köszönt, midőn az ajtót rácsuká, s míg az öltöztetés folyt, a «kegyelmed» helyett megkisérté «tenek» szólítani; de a sötét és parancsoló tekintettől még egyszer s talán utoljára visszadöbbent. Szőke Pista most valóban csekélynek tartá az életet, s a halál színletlen ohajával ragadta meg a tőrt; de a kimulás küszöbén Klára képe visszacsábítón lépett elébe. Reszketeggé lett keze, ingadozóvá akaratja. Nem tartá ugyan többé bűnnek, eldobni magától oly életet, melynek tartalma csak két szóból áll: nyomor és megaláztatás; de gyávaságnak hivé annak egész terhét öngyilkolása által nejének gyönge, finom, törékeny alakjára vetni. A mellére szegzett tőrt szeméből egy keserű cseppel hullatá a földre, s a másik perczben bősz haraggal ismét fölemelte. – Add nekem, Uram! – kiáltá öklével görcsösen szorítva a markolatot, – add a machabeusok bátorságát, hogy tudjak ölni, és szemhunyorítás nélkül töröljem le házam ellenségének, kit földre verek, arczomra feccsent vérét.

A rab ezer esélyt gondolt ki Kassai meggyilkolására; de mit használt a boszu ábrándja azon száraz tény ellenében, hogy a szökött jobbágy nejének gyalázatját és inségét még tetézni fogná, ha orgyilkos és kerékbetört gonosztevő özvegyévé válik.

Mihelyt Kassai, mint földesur, törvényes jogait igénybe veszi, vége szakad minden reménynek, akár a boszun, akár az Istenben helyzett bizodalmon épüljön az: – ezt hitte a szerencsétlen szombatos, midőn a tőrt megint kihullatá kezéből.

– De miért akarná épen az én testi munkámhoz nem szokott családomat jobbágyúl Kassai? – sugá ekkor a szenvedőnek mentőeszméül egy gonosz démon.

– Ő fösvény, – fűzé tovább a rab, – de nőm vagyonából teljes kárpótlást adhatunk neki. Miért ragaszkodnék tehát személyünkhez? A fösvénységnek ellenkezőt kellene tanácsolni. Vagy tán gyűlöl engem? Hisz, akkor látott először, midőn bilincsbe veretett. S miért említé, hogy ha bármelyik bevett vallás szolgái közé tartoznám, most nem volna joga mint szökevényt fölkeresni? Ah! és hogy dühöngött a nép a szombatosok ellen! Igen, Kassai alkudni kiván velem, s a váltság ára hitvallásom… Ne említsétek, hogy Eleazar a kegyetlen Fülöp poroszlóira hidegvérrel tekintett! Szökött jobbágy volt-e ő? Fenyegette-e egyéb kín, mint a mit a bakó eszközeivel lehet a testből kicsikarni? Jelent-e meg lelkének más látvány, mint a vértanuság dicsfényében ragyogó halál képe? De én azt a fájdalmat érzem, melyet nőm és gyermekeim fognak szenvedni, s idegeim nem birhatják a terhet, melyet a szolgaság testökre, az elaljasodás lelkiismeretökre fog rakni. Térdet hajtok templomod bálványai előtt Izrael zsarnoka Fülöp, hogy szivem bálványait oltalmazhassam, Átok legyen a napon, midőn a szombatosak közé fölvétettem magamat s meggyőződésemért családom szerencséjét áruba bocsátottam!…

II.

Pár nappal e belküzdelmek után a szárdisi angyal a börtönőr által kihallgatást kért Kassaitól s e főurral hosszas értekezése volt, mely szabadon bocsáttatásán végződött.

A pék, kinek boltjában látjuk őt ismét, most sokkal több tisztelettel tekint rája, sokkal több készséggel rakja tányérába a turóslepényt, rozspogácsát, sokkal frisebben töltöget poharába méhsört, s egész magatartásából sejthetjük, hogy e vendéget egy tuczat más jobb torkunál és nagyobb zsebünél többre becsüli.

Fehérvár érdemes polgárai közt is az élénkebb tudvágyúak nem minden részvét nélkül kisérik a megszabadult fogolyt, bár a derék pékétől különböző modorban nyilvánítják iránta figyelmöket.

Egyik a szárdisi angyalt tetőtől talpig méri, mintha keresné azon helyet, hová legjobban lehetne egypár pálczavonást lerakni; a másik vidoran tekint szeme közé, mintha a fejedelem törpéjén vagy a fejedelemasszony bohóczán kívül a legfurcsább alakkal most találkoznék. Vannak, kik előle az utcza másik szélére térnek, s vannak, kik a másik szélről eljönnek, hogy párhuzamban lépdeljenek vele, sem gyorsabban, sem lassabban. A kufárnők pedig bódéikból kidugják fejöket, s kötekedve kérdik egymástól: nem kinálná-e meg hugom bőrös pecsenyével azt a szép magyar zsidót, az ebszültét? Zsidó, nem zsidó, mi tagadás, oly deli, mintha képiró festette volna, s nénémasszony se esnék kétségbe, ha kegyelmed töpörtyűje miatt vétkeznék a Mózes törvénye ellen.

A szárdisi angyal nyugodt kedélylyel tűrte az ingerkedéseket, de arczát láng, majd viaszsárga szín borította, keble küzdött a dühvel és szégyennel, midőn Kassait dicsértetni hallá azon kegyelmes eljárásért, hogy egy szombatost, kire halál várt, néhány heti börtön után a törvény kezéből kisurranni engedett.

– Hisz a rab tagadta szombatosságát – szólt az egyik polgár.

– Egy kevés torturával vallomásra lehetett volna birni – jegyzé meg a másik.

– Oh! hogy nem dobhatom szemök közé: Kassai Erdély legalávalóbb embere; ti pedig fortélyos és hazug hireknek nyomorult terjesztői vagytok! – mormogá a szárdisi angyal, míg a róla pletykálók mellette elhaladtak. – Oh, hogy a számat feltörhetetlen lakattal zárta le a bűn! Miért is nem maradtam a börtönben! miért váltám ki családomat szennyes áron a jobbágyság szennyéből. Mit használ a fehér ruha és a munkától föl nem tört kéz, sötét bűntudat és megtört lélek mellett! Adjátok vissza a börtön békóit, s vegyétek le a bilincseket, melyek szellememet az öntudat pellengérére szegzik, hogy öröktől örökre magam legyek magam előtt megszégyenítve! Nőm tiszta tekintete az átok rajtam! Ki nem fogom állani kérdő kék szemeit, pedig érettök s gyermekeim ártatlan mosolyáért áldoztam föl a föláldozhatatlan erényt. Késő vád, hasztalan vergődés! Hol van, a ki küzdhet végzete ellen! A sátán rám tette körmét,… illetésének nyoma lelkemen fog maradni!

Ily hangulatban kevéssé érdeklé a szárdisi angyalt a nép kiváncsisága, mely környezte, s a kandik élczei, melyek máskor az ő ingerlékeny idegeire erős hatást gyakoroltak volna.

Csak azt ohajtá, hogy mielőbb távozhassék Fehérvárról, s örvendett, midőn e város kapuin túl volt, s még inkább, midőn a magas tornyok körvonalait tekintete elől elzárták a közbelépő dombok.

*

Székelyföld némely vidékei sokkal kedvezőbb színben látták azon férfiúnak, kit Kassai Szőke Pistának, a tájék, hol lakott, Laczkó Istvánnak, a község pedig, melynek predikált, a szárdisi angyalnak nevezett, viszontagságos élményeit, elfogatását és bebörtönöztetését.

Üldözöttnek tünt föl, ki eszméjeért, hiteért szenvedett.

A kézdivásárhelyi szombatosok, kik, mint olvasóim tudják, magokat szardisiaknak hivatták, büszkén tekintettek versenytársaikra, az udvarhelyi (vagy szerintök thyatirai) község tagjaira. S hogy is ne? Hisz, soraikból támadt az első üldözött, az első vértanú.

A thyatirai angyalt újja hegyével sem érintette Fehérvárott senki; de az övéket nehéz bilincsre verték s majdnem halálra kínozták. Igen, a köztiszteletű Laczkó István még eddig egyedül szenvedett az új Jeruzsálemért, az ő szent testéről tépték le a zsarnok poroszlói az öltözéket, az ő kezén és lábán mély rovatokat hagyott a vas. Meg is csókolták a vénebb nők a békó nyomait, s könnyeikkel mosták volna le a börtön minden szennyét, de a tisztaságot kedvelő papnál ily kegyeletes buzgóságra nem maradt semmi anyag.

Kézdi-Vásárhelyen az országtanács tiltó rendelete és Kassai szigora után feltünőleg gyarapodott a szombatosok száma, s titkos imahelyeiken a vidéki birtokosok közül is többen kezdettek megjelenni. Hasonló eredmény vala ez új felekezet más gyűlpontjain is észrevehető.

A merészebbeket a veszély csábítgatá a keletkező valláshoz, a kiváncsiakat a titok leple, a szeszélyeseket a tilalom, a gyöngéket azon tapasztalat, hogy a kormány, mióta a szombatosok elleni hirdetményt kiadta, mintha tettét megbánta volna, nyugodtan nézi még a nyiltabb izgatásokat is.

A politika szintén szerepet kezdett ez ügyben játszani.

A katholikusok tudván, hogy Kassai a felső-magyarországi megyék sérelmei miatti nyilt fellépést azért ellenezte, mert Erdélyben még sok békétlen elem van, s mert különösen a szombatosok hitterjesztésöket rakonczátlanul űzik, nem késtek kéz alatt szítani e rajongók buzgóságát, mert csak úgy hitték Rákóczi fejedelemnek az európai vallásháborúba vegyülését hátráltatni.

Szóval, a titkos felekezeteknél elevenség, mozgás támadt.

A tulzóbbak közelegni hitték az időt, midőn vallásuknak nyilvánosságot és jogokat követelhetnek.

Jaskó Pál, a thyatirai angyal, mély megyőződése és ragyogó szónoki tehetsége az óvakodókat is kezdé magával ragadni.

Laczkó István, a szárdisi angyal, ki börtönöztetése előtt a mérséklésre néha oly szép védveket tudott találni, most nem szegült ellen semmi indítványnak.

Ő vontatva, a költői emelkedettségnek minden csilláma nélkül, komor arczczal, a föld porát kereső szemekkel és páratlan érczű hangja bűbájos erejének igénybevétele nélkül, helyeslé versenytársa merészebb terveit, s kedélye annál levertebb volt, mennél döntőbb hatással birtak nyilatkozatai.

Megfoghatatlan szomorúság fellegzett egész kifejezésén, midőn társai reménytől sugárzó tekintettel s a jövendőben hivő lélek derült elszántságával jártak-keltek, erősítve az ingadozókat, védve eszméiket, hirdetve az igét.

A ki figyelemmel kisérte az ellentétet e férfiu szavai és kedélyhangulata közt, a ki elleste a fájó benyomást, mely idegein átrezgett, midőn magasztalni hallá magát, a ki látta, hogy máskor meleg, részvékeny és áradozó szive mennyire elfeledte a hőbb dobogással együtt a lelkesülést és életörömet, a ki fanyar mosolyát, sötét merengéseit, nyugtalan álmait és álmatlan éjeit aggódva követé szemeivel s gondjaival: az kénytelen volt valami mélyen ható, valami rejtélyes és bősz történetben keresni e rögtöni átalakulás okát.

S van-e élesebb szem, mint a férjet szerető nőé?

Klára az első öleléskor, az első csóknál érzé, hogy minden ámító hasonlatossága mellett más természet és fogékonyság, más kedély és jellem lakik most ama külalakban, mely oltáreskünél és szerelem jogánál fogva az ő élettársáé vala. Ha a kecses ifju nő a mesék világában, ha egy regényes és rémes korban élt volna, midőn jó és rossz nemtők közvetetlenül vegyítették magokat a szegény halandók ügyeibe s örömet leltek gyarló érzékeinknek varázslat általi ámításában: akkor a babonás előitéleteknek hódolva, talán hinni tudná, hogy férje testéből valami démon kilopta a lelket, s egy egészen idegenével cserélte föl. Ha Klára évek óta nincs úgy értesülve, hogy férje egy kihalt családból egyedül maradt életben, akkor félve vonná el tőle karjait és keblét, nehogy tévedésből ikertestvérre áraszsza a kéjeket, s a nő édes kötelességeit teljesítve, hűtlenség bűnébe essék.

Valóban a régi Laczkó Istvánból semmi sem maradt meg, csak Klára iránti szerelme, s azt is a távollét rövid hat hete csodálatosan alakítá át.

Mohó, sovár, kielégíthetetlen lett e mostanig gyöngéd és költői színezetű indulat, s nemcsak anyagiasb alapízet nyert, hanem élvei közé nyugtalan, rémes és idegenszerű elemek is vegyültek oly lélekállapotból, melynek titkai sejtetlen mélységben laktak.

Mintha hinné, hogy csak napokra, órákra van szorítva az időköz, mely alatt nejét szeretnie szabad; mintha a baljóslatok egész raját rezzentené föl e szerelem s mintha legártatlanabb és legédesebb kéjeiben keserű átok lappangana, vad bűn tombolna.

Képzelni, Klárának mennyi aggodalmat szerzett férje megfejthetetlen hangulata.

Az éles szemű nő hamar belátta, hogy itt nem mulékony hatásokról, nem az idegen kór okozta túlizgatottságáról van szó, melyen ápolás és gyógyszer könnyen segíthetne; belátta, hogy valami szokatlannak kellett férjével történni, mely egész valóját földrengésként rázta meg, s annál mélyebb nyomokat hagyott hátra, mennél véletlenebb volt rombolása.

Klára szerelmének erélyével tudta csak szülei megegyezését a vagyon és helyzet nélküli Laczkó Istvánnal való házasságra kicsikarni, s a kézfogás után lefolyt nyolcz év még bensőbbé, még áthatóbbá tette szenvedélyét.

Nem volt titkuk, osztoztak örömben és búban, soha sem kellett egyiknek is bizalomra szólítani föl a másikat, soha sem volt szükség esetlegességek közt találgatni az okot, mely valamelyik fél homlokára felleget vagy ajkára mosolyt vont. Lelkök egész láthatárát úgy besugározta a szerelem, hogy abban homályos zúg nem maradt, hová a világosságtól rettegő legkisebb titok is bevonulhatna.

Legalább így hitte Klára.

S most férje egész magaviselete talányok szövedékéből áll.

Nincs nehezebb, mint kölcsönös bizalomban átélt évek után az első titkot tudakolni, mert szigorú itélet fekszik ebben vagy a kérdőre, vagy a kérdezettre.

Klára érzé saját ártatlanságát, s hogy vádolhassa férjét, kit eddig csak tisztelni tanult?

Várt, hallgatott, tűrt, s az óra minden ütésekor elérkezettnek hitte a perczet, midőn hőn szeretett élettársa szívének terhét vele meg fogja osztani.

– Hasztalan!

Napok, hetek teltek, s férje mind sötétebbé, rejtélyesebbé lett.

A szárdisi angyal fizetése néhány hívő család szűk adományaiból állván, a kecses szombatosné a drága időt nem áldozhatá föl merengésekre. Férje növekedő tétlensége új ösztönül szolgált neki, hogy takarékosság, erély és helyes számítás által házát a sülyedéstől megóvja, s örökségül nyert csekély hozományából annyi kényelmet varázsoljon elő, melyet az ügyetlen bőség sok eszköz igénybe vételével sem tud mindig.

Reggeltől estig dologhoz látott, s tevékenysége egészen kimeríté, s mégis lehetetlen volt észre nem vennie, hogy fáradozásain nincs a régi áldás. Most káros szórakozottságon, majd lényeges apróságok elfeledésén kapta magát rajta, majd ismét a találékonyság teljes hiányán és a körülmények felhasználásában elkövetett vétségeken. Az egész háztartás nem volt többé oly összevágó, mint eddig, s azon parányi tőkék, melyekkel, hogy kamatozzanak, bevásárlásokat tett, most az egyszer nem elég biztosan látszottak forogni. Szóval minden egy kissé kibillent a szokott kerékvágásból, mert Klára kedélye sem volt többé helyén, s munka közt is gondolatai mindig azon iszonyú talány körül csapongtak, mely férje boldogságát ismeretlen örvényekbe sodrá. Ha ez soká tart, a lelki elégültséggel együtt a külső kényelem is eltünik, s a csendes lakba a sötét merengés és önvád mellé vendégül bekopogtat a nyomor is.

Ily érzés, ily hangulat közt hallá férjétől, hogy az új hit ügyében ismét Fehérvárra készül.

Egy igen szerény jövedelmű családnál, hol a fillérnek kijelölt helye van, a hosszabb út tetemes költségei mindig válságot idéznek elő, melynek utóhatásától csak lemondások és apró megszorítások árán tudnak idejekorán menekülni. De Klárát most nemcsak e tény hangolta le, sokkal mélyebben hatott kedélyére férjének zavart tekintete, s a majdnem reszketeg hang, melylyel távozási szándékát közlé.

– Minket új veszély fenyeget! gondolá Klára szorongó és sejtelmes szívvel. Fehérvárról hoza ő átkot házunkra, s most megint azért megy, hogy hozzon. Mi történhetett vele, mit követhete el ő? Az orvnak, ki örömeink gazdag kincstárát kirabolta, szerencsétlenség-e a neve vagy bűn?

– Mennybeli atyám! – kiáltá most Klára saját eszméjétől eliszonyodva.

Férjének lábai elébe borult, töredelmesen hajtá fejét a padlózatra, s arany csillámú gazdag sárga haja szétbontakozva omlott alá, sűrű palástjával eltakarva a szem elől az egész ábrázatot, csak a vékony ivorfehér nyakat hagyván meztelenűl, mintha bárdcsapásra váró elitélt volna.

Laczkó István szobormereven állott, s bámulata határtalan lőn.

III.

– Taposs szét – rimánkodott a kétségbeesés hangján a nő – tedd lábadat nyakamra, hogy haragod súlya zárja el rögtön lélekzetemet s oltsa ki az életet testemből. Oh! én téged most gondolatomban bűnösnek neveztelek,… férjem! jóltevőm! büntesd meg a hűtlen rágalmazót.

A férj tagjain hideg borzadály nyargalt át. Vértelen arczczal, kék ajakkal, összecsapott kezekkel rebegé: – Ő látja homlokomon a Kain-bélyeget!

Gépileg vonta végig homlokán ujjait, mintha szennyet akarna letörleni; neje pedig fölemelé a padlózatról omló könnyekkel áztatott arczát és tekintetét férjére fordítván, megható és sűrű zokogások közt így szólt: – Homlokodon, mint a márványlapon, melyet a művész szent oltárnak készített, csak az Isten előtt kedves gondolat és érzés lehet följegyezve. De az én gyanakvó képzelődésem, mely minden sötétben kisértetet lát, borult kedélyed szürkületén a bűn alakját hitte át meg átsuhanni. Oh! iszonyú káprázolat! Úgy-e, Pistám! te csak szerencsétlen vagy, több nem,… minket csak nyomor fenyeget,… több nem? Ne szólj titkodról, mert a gyönge nőnek nem szükség azon komoly dolgokat tudni, melyek a férfiú érczakaratját és törhetetlen szilárdságát veszik igénybe; ne szellőztesd a bánatod s lélekküzdelmeid elébe vont fátyolt; hallgasd el – mert a bizalmas szó, ha vissza sem éltek vele, sokat ejtett már tőrbe, – hallgasd el, kérlek, hogy vallásunkat fenyegeti-e veszély, vagy családunkat romlás, de megnyugtatásomra, de kínzó szeszélyeim lecsendesítésére mondd, hogy a te nézeted szerint is, a legnagyobb szerencsétlenség a bűn. Nyilatkoztasd ezt ki!

Klára erős hangnyomatot adott a végszavaknak, míg enyhítéseül a sebnek, melyet ajkai ejtettek, férje kezét voná ajkaihoz.

Laczkó István indulatosan rántá el karját. – Távozzál tőlem! kiáltá vadúl. Távozzál! ismétlé a fájdalom leirhatatlanúl mély, azonban szelid kifejezésével. Éretted… de ne szóljunk erről! Eredj, lépj azok sorába, kik mondani fogják: ha előbb ismertem volna jellemét, most nem kellene pirulnom! ha nem lettem volna elfogult iránta, most nem panaszolnék a végzet ellen, s könny helyett öröm csillogna szememben! Távozzál! rég tudom én, mi a szerencsétlenség hatása! Még a fát is odahagyják levelei a hideg őszi szél lehelletére!

– Mert elhervadtak! mert meghaltak! szólt Klára, csüggedt fővel s alig hallhatóan.

– Édes nőm! feledd kiméletlen bánásomat. Indulatom túlragadott. Jer keblemre!

Hőn szorítá magához a szenvedő alakot és szeméből égő könny hullott ennek liliomarczára.

– Veled együtt érezném, zokogott Klára, a bűnvádat, ha ismeretlen volna is előttem oka; veled lépnék a gyalázat elébe, s egyenlő jogot követelnék a közmegvetésből. De úgy-e, erről nem lehet szó? Úgy-e, te is legnagyobb rossznak a bűnt tartod, s a szenvedés poharából az igazán keserű cseppnek azt, ha a kiürítést megérdemeltük?

– Mit tudja a te tapasztalatlan szived, Klára, hogyan támad a bűn, s hogyan szívta táplálékát gyakran épen azon nedvből, melytől a büszke erény virít? Engem még senki sem vádolhat, bízzuk a bölcsekre a szabadakarat felőli hiú okoskodást.

– És mit tegyünk a Szentkönyvvel?

Oly megható és gyermeteg volt e kérdés, hogy a szárdisi angyal, ki maga is az igét hirdeté, csak lesütött szemekkel s néma ajkkal tudott nejének válaszolni.

Klára férje keblére borult, szeretettel és legkedvesebb kaczérságával egy bűbájos nőnek, ki szépségét is az igazság védelmére fegyverül akarja használni.

– Ládd, mily rosszúl tudod a kétkedő szerepét játszani? A büszke tudóst, ki nagynevű egyházférfiakkal versenyez, most egy együgyű kis némber szorította kelepczébe.

Klára csókjával zárta el a választ férje ajkán.

– Hát csakugyan annyira gyöngének képzelsz? kérdé hizelgőn. Két ép, egészséges gyermeket szültem neked, s ne birnám-e el egy kis titok terhét vagy egy kis csapásnak fájdalmát, mely minket fenyeget? Miért nem nyilik meg kebled, hogy a közléssel könnyüljön? Ha eszemet gyöngének véled a tanácsadásra, úgy nincs hallgatásod ellen kifogásom; de ha lelkemet tartod erőtlennek a gondviseléstől ránk mért megpróbáltatásra, akkor soha igazán nem szerettél, mert érdemesnek sem hivéd keblembe mélyebben tekinteni.

– Mondhatnám neked Klára, szólt Laczkó István, hogy képzelődésed játéka a titok, melyet rejtegetek, s a bűn, melyet, hited szerint, tervelek; lenevethetném bohó aggodalmaidat, vagy szenteskedő rémlátásodat: de nem akarom a hallgatás kötelességét a hazugság vétkével könnyűvé tenni. Bevallom tehát, hogy Fehérvárott igen nehéz napokat töltöttem s hogy nehezebbek várnak rám. Bősz jóslatú fellegek gyűlnek össze a mi kicsiny kunyhónk felett, s ki tudja: nem volna-e jobb, ha magunk vetnénk még bele tüzet, mielőtt az ég nyila találná? Elgázolhatja vetéseinket az utolsó kalászig a jégeső, s ki tudja: nem volna-e jobb, előre rá hajtani a helység csordáját, hogy aztán a pusztító vihar nyom nélkül öntse ki dühét? Örvényeikbe sodorhatják magzatainkat, a fellegszakadás áradalmai, s ki tudja: nem volna-e jobb, egy kosárban előre a hullámoknak ereszteni őket, hogy teljesedjék az Úr akaratja, s a kaján végzet az előfélelmek kínjai nélkül zúzza szét szívünket? Néha kedvem volna átkokból készíteni imádságos könyvet, s egész hitfelekezetet szervezni a gyűlölet számára. De, Klárám, hagyjuk a titkot titoknak, s ülj mellém e kerevetre, hogy meséljünk fontos ügyekről, melyeket talán gyerekségeknek tartasz, és gyerekségekről, melyek talán igenis fontosak. Jer, üljünk le… Így ni… Már most, angyalom! képzeld, hogy még ez a kerevet, melyen helyet foglaltunk, sem a miénk s a széles világban, hajléktalanúl és vagyon nélkül tengünk. Érted, Klárám, hajléktalanúl és vagyon nélkül.

– Csak ez, hála ég! csak ez volna, mit akkora aggálylyal takartál előlem! szólt a nő könnyűlt lélekzettel és sugárzó arczczal.

– Hajlék- és vagyontalanúl!… de halld, Klára, tovább. A madárnak az egész zöld mező és berek terített asztal. Szabad szárnyakkal röpköd, s míg örvendett, evék, s míg jóllakott, kiénekelte magát. S mit tennél te, ha számunkra az életből csak a nyomor maradna? Szólj, mit tennél? A nyomornak nincs éléskamarája, konyhája, asztala és terítéke. Rosszabb háztartó a fukarságnál. De azért, hogy tűzhelyéről füst nem emelkedik és keze mindig üres, apasztja-e vendégeinek, kiket ő tart, étvágyát? Oh! ha ez így volna, boldogabb lenne az emberi nem, mint a könyörületről szóló erkölcstan által! Tudsz-e eleget dolgozni, Klárám?

– Tudok – válaszolá büszke önérzettel a derék szombatosnő.

– Ha, ha, ha! fölkaczagott a férj vad fájdalommal.

– Te kétkedel?

– Nekünk való, sorsunkhoz mért munkáról beszélj.

– Bízzunk a gondviselésben és magunkban! válaszolá Klára. Érzem, hogy erélyemnek a szükség csak újabb meg újabb tért nyitna.

– S mily munkára szánnád büszke erélyedet?

– Ha nagy városba költözünk, skofiummal hímzek díszruhákat, bíbor palástra ezüst rózsát és keleti gyöngyből szeszélyes virágokat és arabeszkeket fűzök a hölgyek fürt-ékeire s a leventék övére. A mennyezetek, zászlók, oltárszőnyegek és hadisátrak szegélyeire rojtokat fogok sodrani, s az úrnők és lovagok pénze sok utat s ösvényt fog szerény lakunkhoz találni.

A férj gúnyos kétkedéssel mosolygott.

– Ha nem szereted városon, vonuljunk tehát falura – folytatá rábeszélőn a nő. Falun még könnyebb lesz kenyeret szereznünk. Atyám a növényvilág csodaerejének ismeretére tanított. A sebet nemcsak bekötni, orvosolni is tudom. A lázak különböző nemei ellen ritka hatású szereim vannak. Eddig ingyen ápoltam és gyógyítottam a betegeket, ezentúl fáradságomért gabnát és más házi szükségekre valót szerzek. Te is vehetsz haszonbérbe korcsmát, bortizedet vagy néhány hold tanarokat.

– Az egész holdat, kedvesem, s még hozzá egy tuczat csillagot – közbeszólt keserűen a férj. Ha álmodni akarunk, Klára, ne elégedjünk meg csekélylyel. Ha az elérhetetlen vágyakra szorulunk, kivánjuk egyúttal az egész lehetetlenséget.

– S komolyan hiszed-e – tudakolá a szombatosnő gyönyörű kék szemeit kérdőn fordítva a szárdisi angyal mélabús arczára, hogy helyzetünk ily szerény tervekre sem jogosíthat föl?

– Micsoda munkához értesz még? – szólt ez kikerülőn.

– Elmondottam volna, hogy lehetek kulcsárnő, vihetem egy egész idegen háztartás terhét, taníthatnék gyermekeket olvasni és írni, s ha a várasszony elnéző volna, még növendék leányának oktatását is rám bízhatná; – de már nem merek ily magas igényekről előtted beszélni. Tekinteted porba vezeti az én szemeimet is. Mit találjak ott az éhség és hideg ellen! Boldog Isten, mily tudatlan vagyok!… Ah, Pistám! van egy hárfám, letörlöm róla a port, ismét felhúrozom és vállamra veszem. Visszajönnek elmémbe a régi dalok, újjaim engednek az ihletésnek s a szép hangok hűn fognak újjaimnak szolgálni. És elmegyünk várról várra. Te énekled a verseket, én kisérem A tiszta holdas éjeken, midőn ligetekben és ezüst patakok mellett fogunk vándorolni, a költészet és zene tündérkéi még soha sem dalolt mesékre oktatnak, s a mit sugalataik után versekbe szedve a függönynyel félig takart ablakok alatt és a fényesen kivilágított csarnokokban, a szerelem és hír számára eléneklünk, az édes könnyet fog csalni a merengés galambszeméből és harsány rivajt a lelkesedés férfi-ajkairól. Úrhölgy és lovag meg fogja irígyelni szegénységünket, s mit ily érzés közt nyujtanak nekünk, az nem alamizsna többé, mert hódolat.

– S csak ezekből áll, a mit tudsz?

– A lelékenységen kívül, mely épen arra fog tanítni, a mire legnagyobb szükségem lesz, s a megnyugváson kívül, mely nem engedi, hogy szükségeket teremtsek magamnak.

– Kis pacsirta, ki a sírfára szállva énekelsz az életről és a halál kertjében is keressz örömtanyát, te a ledér remény számára még meg tudnád nyitni szivemet, ha nem zárta volna be örökre a komor való! Oh! Klárám, mit használ az, a mit balgatag fejecskéd vigasztalásul kigondol!… Tudsz-e kontyodra tekert kendőn nehéz csöbröt vinni a mezőre? Tudsz-e forró rekkenőségben naphosszat aratni? Tudsz-e sárban, mezitláb és permeteg alatt állványokra téglát, meszet hordani, s tűrni pirulás nélkül, ha a rongyok által rosszul födött szépségeden kőmiveslegények, uradalmi hajdúk s koldus léhütők buja szeme nyugszik?

– Nézz rám… és felelj magad! szepegé a nő, arczát férje keblére rejtvén.

Klára gyöngéd, finom alak volt, s kiválólag ideges természetű.

– Tudsz-e kapálni és ásni? tudakolá a szombatos.

– Ah! ki venné hasznát az én ásásomnak? kérdé Klára mosolylyal arczán, de egy könynyel pilláin.

– Az, a ki meg is büntethetne, ha nem tudnál sokat ásni.

– Sokat? s ezzel a kézzel, ezzel a lábbal?

Parányi lábfejét s hófehér gyenge karját láttatá férjével.

– Nevetnem kell ötleteiden, szólt alig leplezhető megütközéssel. Ugyan mi nem jut még eszedbe, hogy elvond figyelmemet a titkolt veszélytől, mely reánk vár.

– Hátha annak nagy részét már föl is fedezém?

Klára viaszsápadt lőn.

– Hátha a titok kapuján már belül vagy, s a rémes épület egyes szobáiban vezetlek, a tárgyakat, melyek előnkbe lépnek, magyarázva?

– Az lehetetlen! kiáltá reszketve, dermedve.

– De miért?

– Mert képtelenség, hogy tőlem, ki sokféle munkával kereshetnék kenyeret, épen oly foglalkozást kívánjanak, melyre testalkatomnál fogva képtelen vagyok, s mely semmi jövedelmet nem hozna. Ezt te nem akarhatod.

– Én nem.

– S ki volna oly dőre, hogy követelhetné?

– Talán a törvény, kedvesem!

– Oh ég! csakugyan komoly tekintettel mondod ezt?

– Még nem vagyok tisztában, szólt a férj, hogy minő kinyomatot adjak arczomnak… De hallgasd tovább. Nagyobbik fiúnk alig töltötte be hatodik évét s már ismeri a betüket, tud számlálni, s játékul virágbokrokat és tarka pillangókat rajzol. Szellemi foglalkozásra látszik hivatva, s te hamar észrevévén hajlamát, a szerint is nevelted. Most más iskolán kell őt átvinned. Tedd erős barommá, mely terhet bírjon hordani, állati ösztöneit vadul elégítse ki, s a szerelem epedése helyett csak a testiség nyers kitöréseit áhítsa. Tudod-e, Klára, ezt eszközölni?

A nő homlokán végig vonta kezét, hogy jól eszmélhessen. – Nem értelek – mondá végre azon borongó színezetével kedélyének, melyen az iszony, mint a villanyos anyag a még nyugvó fellegeken, rossz idők jóslataként meg-megcsillámlott.

– Nem értesz? mily kába egyszerűség! Hát nem tudsz képzelni helyzetet, melyben az emelkedettebb lélek átokká válik, s a mély kedély hullámaiba okvetetlenül bele kell fúlni a boldogságnak, egész tündér kiséretestűl? Nem képzelsz-e körülményt, mely parancsolón követeli, hogy a durva testnek durva erkölcsei legyenek, s az érzéketlen szív és szégyelni nem tudó arcz a korlátolt elmében találja istápját?… Klára! te zokogsz. Te már fölfogtad, hogy mire czélzok.

– Inkább lássam gyermekemet a terítőn! kiáltá a nő.

– E szavaddal megmentéd őt és magadat. Ne félj, ne remegj! A vihar elvonult; egetek tiszta. Oh, de az enyém!?…

Mély sohaj emelkedett a szombatos kebléből.

– Esküszöm, folytatá vad hévvel, esküszöm Mojzes bölcseségére, Szent János evangelista jósszellemére, a Messiásra, kinek második eljövetelét és ezeréves uralkodását várjuk, s az ő dicső székvárosára, az új Jeruzsálemre, – esküszöm mindenre, a mit a szombatosok hisznek, s a mi előttem legszentebb, a te tiszta és boldogító szerelmedre, Klára! hogy ha végzetem bűnbe sodorna, az a kisértés, mely engem elejt, meg fogná tántorítani még azokat is, kik legszigorúbb birái természetünk gyarlóságainak, s kiknek markában mindig van egy alkalomra váró kő, hogy vétkes felebarátjaikra dobják. Ne aggódjál, Klárám! Élénk képzelődésem túlélesen színezé a fenyegető veszélyeket… Holnap reggel indulok Fehérvárra. Legfölebb két hét alatt ismét haza fogok térni, s akkor, Klára, arczom derült, jövendőd biztosított leend. S most, kedvesem, ne tudakolj semmit. A kiváncsiság szavait ajkadról tiltsa el e csókom.

Szőke Pista, vagyis – mert neje e nevet nem ismeré – Laczkó István hévvel ölelé át Klárát.

– Oh! ő már nem szeret engem, mert szíve zárva maradt – sóhajtá a nő, midőn magányos kamrájába vonult.

Könnyei áztaták kendőjét s most először feledé a haztartás száz apró gondjait, melyek egyedül enyhítették volna fájdalmát.

IV.

Másnap reggel az udvaron befogott lovak tüszköltek s unalmokban rágták a zablát.

A szárdisi angyal mindig talált valami igazítni valót hívei közt, házában vagy kocsiján. Podgyászokat raktak a szekér-kasba, a láb elébe s hordottak onnan ismét vissza, mint fölöslegest vagy alkalmatlant. Midőn pedig már az idő szép messze haladott, s Klára a tornácz küszöbéről várta az indulást, a férjnek a kocsilépcsőn eszébe jut, hogy zsebében nincs elég tapló, s hogy az esetlegességek számára nem árt még egy darabot magával vinni.

Leszállva a szobába siet tehát, Klára követé.

– Tudod, mit gondoltam, kedvesem? szólt, midőn magokra voltak. Már lanyhább téli napok kezdenek beállani, s ez a kocsi csak oly könnyen vihetne el engem oda, hová Rákóczinak hatalma nem terjed ki, mint Fehérvárra. Itt hagynók házunkat csűröstül, bútorostul. Úgy nem ébresztene távozásunk semmi gyanút. Új életet kezdenénk a török császár vagy a magyar király földén, s még nevünket is elhagynók a gyalázattal együtt, mely leselkedik utánunk, de többé föltalálni nem tudna. Jer, Klára! feledjük itt vagyonunkat, különben Kassai azt mondhatná, hogy tőle loptuk el.

– S hát e bölcsővel mit csináljunk? kérdé Klára a helyre mutatva, hol alig három hónapos csecsemője szendergett.

– Igaz, mi kötve vagyunk. A szegény beteg gyermeket miként tennők ki egy hosszú vándorlás viszontagságainak! Vad gondolat volt tőlem. Egyébiránt csak tréfából hoztam föl; de nem kellene veled épen az elváláskor ilyen könnyelműen játszani. Jóságod, Klárám! maholnap engem kiállhatatlan szeszélyessé tesz. Isten veled!

Klára karjaival tartá vissza a férjet és kéréseivel, mert ha eddig aggódott, az újabb nyilatkozat után elrémült. Úgy tetszik neki, hogy a Kassai névben a rémítő titokhoz kulcsot nyert, s bár nem tudta miként, meg vala győződve, hogy ennek az embernek kell tulajdonítni szerencsétlenségöket s a veszélyt, melynek ki vannak téve.

Rimánkodása nem használt. Laczkó ingerülten bontakozott ki karjai közül, s a kocsira fölpattanva gyorsan elhajtatott.

Az utcza végén, úgy kellett jobbra fordulnia, hogy a szombatos pap házának homloka ismét föltünt.

Klára még a tornáczon állott, szemére tartott kendővel.

A férj magasra emelt föveggel int búcsút, de viszonoztatás nélkül.

– Egészen el van merűlve a bánatban, s mintha hallanám zokogását. Igen sokat fedeztem fel neki, vagy igen keveset. Jobb lett volna hallgatni, ha nem lehettem nyilt… De vezekeljen – szövé tovább gondolatait a szárdisi angyal – öltözzék zsákba és hintsen hamvat a fejére az, ki a szabadakaratról tud a világ nagy szolgaságában álmodni. Szégyen e jámbor együgyűségre! megvetés rá!… Minden cselekedetünk tükör, melyben a végzet mutatja meg képét. S jó-e a tükör, ha egy király, rossz-e, ha egy zsivány arczát tünteti elő! Ki koszorúzná meg vagy törné szét ezért? Az őrült… Ah! fejem kábul. Gondolatim örvényt szőttek, tánczolnak a habok a mély tölcsér körül, s bele vonják bősz erejökkel hitemet, reményemet, az emberméltóság érzetét s az erény ábraképeit. Minden, minden szellemi elmerűl!… Hadd! történjék meg! Vagy vesztettem-e vele? Szegényebb-e az ember, ha betegségeitől fosztatik meg. S miért volna szívem üres, holott benne van minden, mi az állaté?… Oh gondviselés! miért nem hirdethetem létedet a gonosz bukásában, s az erény ünnepnapjain? Miért nem kell nevednek mindig eszünkbe jutni, ha a világra fordítjuk szemeinket? S miért fosztott meg uralkodó székedtől fattyútestvéred, a kényszerűség? Ő vak és érzéketlen, de rólad az irástudók komolyan mondák, hogy szemed van és szíved.

A szárdisi angyal kedélye kormányvesztett hajóként hányatott az ellenséges hullámokon, partot nem látva és a tájékozó csillagok útmutatásait nem követhetve többé.

*

Térjünk vissza az utazókocsitól az elhagyott nő szobájába.

Bármennyire szerette Klára azon ifjut, kit családja akaratának ellenére kezével ajándékozott meg, mégis házasságok alkalmasint meg nem köttetik, ha világosságra jön, hogy a leendő férj jobbágy-gyerek.

A XVII. században a legerősebb szenvedély is meghunyászkodott e korlát előtt. Az örökös jobbágy végtelenűl alantabb állott helyzetre és szabadságra nézve úrbéreseinknél, kiknek költözködési jogok biztosítva, szolgálataik szabályozva voltak. S Klára szívkegyeltje sokkal többet tanult és tapasztalt, hogysem a szerelem föláldozási készségét a legiszonyúbb tűzpróbára ki merte volna tenni. Ő tehát több ügyességgel, mint őszinteséggel a kővárvidéki Laczkókkal köté magát össze, kik a puskások közé tartoztak. Olvasóim számára megjegyzem, hogy a puskás oly jobbágy volt, kit a fejedelem minden szolgálattól fölmentett, azon kikötéssel, hogy a vadászatokban tartozzék részt venni. A puskás látszólag csak hajszálnyival állott a jobbágy fölött, s mégis végtelenül magasan, mert szabad volt. Őt senki sem kérte föl, mint szökevény rabszolgát. Nem is vala szükség e rendszabályra, mert a puskássággal járó birtoknak két kézzel akadt mindig ura.

Klára rokoninak, midőn választottját legrosszabb színben akarták is föltüntetni, eszökbe nem jutott azt születésére nézve egy puskásnál alacsonyabbnak mondani. Már itt, szerintök, ki volt merítve minden, mit az osztálykülönbség lebeszélőt hozhat föl.

Hogy lehessen szökött jobbágy eléggé merész, művelt és tisztes állású leányt oldhatatlan kötelékekkel csatolni a testi büntetések és személyes szolgaság soha sem évülhető igájához: erről Laczkó István ellenségei sem birhattak sejtelemmel, miután a rágalmazók gyanusítása is csak a hihetőségek korlátai közt szokott működni, különben hatását vesztené.

A közszellem ily irányából magyarázhatjuk ki, hogy Klárára elég mély benyomást nem tett mind az, a mit férje a legdurvább nemeiről a napszámos munkának, s a legsértőbb lealázatásairól a más akaratjától függésnek, előkészítésül és vallomásként megemlített.

A nő csak annyit hitt belőle, hogy minden vagyonuk veszélyben forog, de ezt, önerejébe s férje műveltségébe bízva, még nem tartá kétségbeejtő körülménynek.

Ha a fecske levert fészkét ismét újra és újra tudja rakni, s legfölebb az üldözésen okulva más eresz alatt keres védelmet, rommá dőlt életterve vagy vesztett vagyona mellett miért csüggedne el épen az ember, ki egyedül bir értelemmel, s egyedül hisz a gondviselésben? Klára nem becsülte oly csekélyre magát, hogy az első balesetre tuladjon önérzetén, s az első megpróbáltatáskor féltse szívének erélyét.

De midőn férje Kassait említé, midőn ködbe takart szavain is átsugárzott, hogy a hatalmas és gyülölt miniszter kezében van sorsok, s hogy általa üldöztetnek, akkor Klára egészen átérzé a veszély nagyságát, bár azt megnevezni nem tudta.

Szorongását rémületté fokozta a magábanlét.

Most először nem bírt foglalkozni.

Bálványként állott a tornácz előtt; merengett szobája sötét zúgában.

Reggel könnyű öltözékében nem érzi a hideget künn, a kialudt kandallónál ülve nem gyujtott késő este gyertyát, nagyobbik fia imádság nélkül aludt el. De midőn az utcza egyik ablakából sem csillog már mécsvilág, midőn oly néma lett a különben oly élénk helység, mint a temető, melyben végződik; midőn minden ház és sírkő a kétféle álom egyenlő csendjét őrzé, s a lélekóra eltelte után kisértet és gondolat nem bolyg többé, a szombatos neje halk, azonban folytonos tevékenységben volt. A szekrények fiókjait nyitogatá, válogatott, összegyűjtött, irományokat tekintett meg, számolatokat nézett át, s csak ha mosolygó csecsemőjére, kivel talán álmában angyalok játszottak, veté tekintetét, látszott megindulva; különben nyugodt, gondolkodó, figyelmes és mindig elfoglaltabb volt.

Így találta a hajnal.

Ekkor kibontá hajfürteit, vetkezett, egybekulcsolt kezekkel állott egy perczig ágya előtt, csak lelkében imádkozott, mozdulatlanul halvány arczczal, néma ajkakkal, emelkedő kebellel, s egyetlen félénk könynyel szemében, mely sokáig reszketett pilláin, míg eltünt.

Most háló-fejkötőjét gondosan csokorba köté, néhány téveteg hajszálat visszaillesztett a csipke alá. Futó tekintetet vetett a tükörbe, parányi lábairól czipőjét, s himes szegélyű finom harisnyáját levonta, szabad mellét szűz ovatossággal kis nyakkendőjével befödé, ágyába csúszott, s gyorsan magára húzta a takarót.

A fölkelés szokott idejéig alig volt még fél óra.

Egyetlen cseléde akkor már ébren találta, mint máskor mindig.

Rendeleteket adott ki, s maga is dolgozott egész harangozásig.

Oh! az ő vallása hiveit nem szólítá semmi harang imára! A tiltott hit titkon, kivételes időben, erdők, sziklaüregek, romok közt vagy magányos hajlékokban és ritkán gyűlt össze. De nemcsak kőből épült templomok vannak; minden ember szíve az, s Klára megcsókolá, könnyeivel, szavaival megáldá csecsemőjét, s kiemelvén a bölcsőből, keblére vette. Fohászkodott, szoptata, elragadtatással merült a kisded mosolygó tekintetébe, áhítattal fordítá szemét az égre, s míg az anyai szeretet édes kötelességét teljesíté, oly szűzies, ártatlan pír borítá arczát, és finom átlátszó vonalai oly szende – bár bánatos – kifejezésűek voltak, hogy a ki most látta volna őt, többé el nem hihetné, hogy a kellemet és szépséget a dísztermekben és ünnepi alkalmakkor lehet föltalálni, s meggyőződött volna arról, mit a kéjencz soha sem fog érteni: hogy a test bűbájának legfőbb alkatrésze a lélek jósága s egy nő egész lénye akkor van összhangzásban, midőn a külalak igézetéből az első hatás nem az érzékekre esik.

Klára letörlé szemeiből a könnyet, midőn ismét a leplet mellére összeilleszté, s meleg kelmékbe takart gyermekével az utczára lépett.

A helység népesebb részéből szegény és szétszórt kunyhók közé sietett.

V.

– Atyám, – szólt Klára, – e kisdedet a tejtől el akarom választani, és kérlek, kereszteld meg. Eddigi nevét a reformáltak templomából nyeré, s most még Barbarának hivtuk őt.

Az aggastyán, kihez a szombatosnő szavai intézve voltak, a lelkesültek sorába tartozott, kik az íhletéstől környezve, gyakran prédikáltak a hivek gyülekezetében az új Jeruzsálem szépségéről, az Antikrisztus arczáról, a végitélet rémes nagyszerűségéről, s a kárhozottakra váró gyötrelmek minősége felől. Minthogy pedig a tisztes öreg férfiú szónoklatainál fogva az Isten szolgái közé számíthatá magát, Laczkó István távolléte alatt a rendes papi kötelességeket teljesítette.

– Leányom, kivánságod könnyelmünek látszik. Barbara még gyönge, alig tölté be hatodik hónapját, s ha kebledről ily korán szakítod el ajkait, meg fogja sínyleni.

Klára aggodalommal tekintett magzatára.

– Hiszed-e, atyám, hogy e hideg téli időben nem lenne rája nézve még veszélyesebb, ha egész napokon át a szabadban tartanám, s a vihar elől is ritkán vihetném meleg hajlékába?

– Leányom! kinek jutna eszébe egy csecsemőt a hóra tenni, midőn bölcsőben tarthatja, s dajkáló kéz helyett a zivatar által ringattatni?… A kosarat, melyben első nagy prófétánk, mint gyermek aludt, a Nilus hullámai sodorták ugyan magokkal, de Izrael Istenének szeme ügyelt a kevély vízre, hogy lassan ringva haladjon és tisztelje az erőtlen ártatlanságot, mely szilaj kényére volt bizva. Azonban nemzedékek halnak el, míg az Úr egyszer találja szükségesnek, a bölcsőtől kezdve csodás kisérettel védni azt, kit nagy küldetésre szánt. S a te magzatod, leányom! azért adatott neked ajándékul, hogy úgy takard be az élet viszontagságai ellen gondoskodásoddal, mint a hogy tested elzárva és oltalma alatt tartotta, míg a születésre megérlelődött. Az ember akkor hisz a gondviselésben igazán, ha kötelességéből semmit sem mulaszt.

– Isten bizonyságom, hogy kötelességből akarom gyermekemtől idő előtt megvonni az emlőt – szólt Klára könnyezve.

– Akkor is, leányom! az újrakeresztelésnek ideje még nem érkezett el. Mi a hitbeigtatás vizét fejlettebb koruaknak szeretjük elosztani.

– Atyám! meg kell válni magzatomtól, s talán hosszú időre. Ne kérdezd, mit érez szívem ekkora áldozatnál! Férjem egy kivánságát makacsságból tagadtam meg, s most belátom, hogy teljesítni kellett volna. Az Isten a férjet bizta meg a parancsolás tisztével, s a szombatosnő első erénye engedelmesség.

Az agg szokott szertartások szerint igtatta a kis Barbarát a törvény üldözése alá eső felekezetbe, s ada neki igen czifra és hosszú nevet, melynek a világban nem sok hasznát lehetett venni, minthogy a polgári hatóság minden érintkezései közt csak álnévnek tekintik.

A keresztelés után Klára kételkedően, magával küzdve tekintett a szent férfiúra. Látszott, hogy fél még be nem forrt sebeket érinteni, de még sem gondolja azt kikerülhetőnek.

Az öreg előérzé a szombatosnő szándékát, mély árny vonult arczára, s tisztes hószakála reszketni kezdett az indulat miatt, mely görcsös rángásokat idézett ajkaira.

– Ki ne mondd nevét! – szólt leírhatatlan keserűséggel. – Nekem nincs többé leányom. Ne tudakold a kárhozat edényét, melyből kiöntetett a mirha és tömény, hogy mint az elrablott templomkincs a szentségtörés vad czéljaira használtassék. Megtagadtam őt, mint ő megtagadta Istenét.

– Miért vagy oly szigorú iránta, hisz! most veszté el egyetlen fiát s az özvegyi gyászt még hordja.

– Az Úr itéletei igazak! Elhagyja atyját, az erkölcsöt és a szent szombatot. Három főbűnért még csak két csapás érte. Nincs eléggé büntetve, – szólt az öreg kegyetlen fájdalommal.

– Szerelme volt tévedéseinek oka s eléggé lakolt szereteted elvesztésével. Szíve nincs megromolva.

– Nincs megromolva? – kiáltá indulatosan az agg. – Akkor fűszert lehel maga a rothadás is, és a tiszta ég sugaraiban repkedő angyalok rázzák le kis szárnyaikról a ragályt, hagymázt és azon dögvészt, mely földünk virágzó vidékeit egyszerre temetővé változtatja. Nincs megromolva?… Akkor az Istent káromlás által imádjuk s Ábrahám úgy fogad ölébe, az égnek kapui úgy nyilnak fel számunkra, ha ördögöket idéztünk, a kígyóval földet ettünk s ha a sötétség lelkeinek szolgálva, csak akkor pirul el orczánk, midőn egy jó cselekedeten magunkat rajtakaptuk… Nincs megromolva?… Vagy talán az én vén fejem megfeledkezett a szavak értelméről, s azóta, hogy ő kéjhölgy lett, atyjától elszökött, s vallását csábítója kedveért elhagyta, a bűnt erénynek hívják, és a tisztaságot szennynek nevezik?… Nincs megromolva?… Átkom reá azért, mivel lelke gyökeréig meg van romolva.

– Oh atyám! ekkora gyülöleted gyermekemet teszi szerencsétlenné, – zokogá Klára könnyekkel szemében.

Az öreg kérdőn és ámulva tekintett reá.

– Még ma elutazom, s talán messzebb, mint képzelem, talán elhagyottabb ösvényeken és több sanyaruságnak kitéve, mint egy nő gyönge teste el tudná birni. Higyem-e, hogy csecsemőm nálamnál jobban fogja tűrni a vándorlás alkalmatlanságait és az idő sanyarát? Oh! a tavasz még messze van! s nekem menni kell, sietve, tétovázás nélkül! És kinél hagyjam a kis Barbarát, ha leányod nem venné gondja alá?

– Hagyd egy barlang szája előtt, hol a nőstény farkas lakik. Majd beviszi odvába s emlőin fogja szoptatni. Keresd meg e barlangot, de ne közelíts a hittagadó küszöbéhez, ki elég szemtelen magát még most is leányomnak nevezni. Legyen öröksége tőlem minden átok, melyet halálom órájáig agyam kigondolhat!

– Most már igazán szerencsétlen vagyok!

Oly csüggeteg hangon mondá ezt Klára, arczán úgy látszott az elhagyottság érzése, hogy az öreg a fájó benyomásnak ellen nem állhatott. Vigasztalni, bátorítni kezdé őt, orczáját, homlokát, redős, száraz, hideg kezeivel simítva.

– Nem kérdém, miért akarsz elutazni; te megfontoló nő vagy, s tettednek van bizonyosan elég oka; nem kérdem, miért hagyod el magadtól csecsemődet; te jó anya vagy s ekkora öntagadásra kétségtelen nem csekély tekintet birt rá. De gyógyszereid nem szerezték-e vissza sok szenvedő egészségét? anyádnak nincsenek rokonai? s mit vétettek testvéreid, hogy épen Jeftához – kinek nevét saját atyja undorral mondja ki – óhajtod vinni méhed legkedvesebb gyümölcsét, férjed szeretetének utolsó zálogát? Ily gondolatlanul kell-e bánni kincsünkkel! Ki adott valaha gyémántgyűrűt őrzés végett oly tolvajnak, ki szeme előtt rabolta el a koldus egyetlen fillérét? Helységünkben a hála, a becsülés, a rokoni indulat készen áll szolgálatodra, s te ahhoz folyamodnál, kit csak a bűn ismer, csak az elfajulás vezet, csak a hálátlanság táplál, csak az állati kéj ringat álomba, csak az istentagadás költ fel tevékenységre? Menj, leányom, akármelyik szombatos hajlékába, menj akármely felekezet házába, a hol csak asszony van, s meg fogod látni, mekkora örömmel fognak gyermekedről távolléted alatt gondoskodni.

– Nem hagyom e helységben őt, nem annál, kit ismerősömnek vallhatnék és semmi esetre sem egy szombatos hajlékában. Veszély vár rá. A gonoszok érdeke kivánhatja, hogy megtaláltassék. Kutatni fognak utána. Én minden iszonytól tartok s tán jöhet oly gyászos idő is, midőn anyai kötelességem lesz: esküvel – bocsássa meg az Isten e bűnt! – más anya magzatának vallani őt. Jefta most temette el szerencsétlen vonzalmának egyetlen zálogát, még nedvesek szemei a könnyektől, szive még nyitva van az idegen fájdalom előtt; ő nem utasíthat vissza. Együtt játszottunk, mint gyermek, s azóta nem láttuk egymást. Mi emlékezhetünk a multra; a világ elfeledte azt: ez szükséges nekem.

– Meg vagy átalkodva, Klára, s ismerem makacs természetedet. Ám vidd oda gyermekedet, hova szántad; de ha majd átkozni fogod leányomat, emlékezzél rá, hogy én nem tartottam őt leányomnak, én érdeme szerint megbélyegeztem őt előtted; én óva intettelek minden közeledéstől e gonosz lélekhez. Én mosom kezeimet. Rám semmi vád ne háruljon.

– Atyám! ne vond meg tőlem e lépésemért szeretetedet, – rimánkodott Klára.

– Eredj, én nem akarok haragudni rád, s lesz erőm feledni, hogy megbántottál.

Szivesebb szót nem lehetett nyerni az öregtől, ki magát gyakran a Szentlélek által hivé környezve, ki a szombatosok előtt nagy tiszteletben állott s Klára néhai atyjának legjobb barátja volt.

Midőn az asszony távozott, Kádár – mert így hívták áhítatos aggastyánunkat – Kádár, a szent férfiú, egész hosszú sorát nyitá meg az átkozódásnak, s a mi csapást nem kért leánya fejére, az egyedül az emberi nyelv szegénységének s nem az ő indulatjának köszönhető.

Jefta valóban sokat is vétkezett; letért az erény útjáról, eltünt az atyai háztól, s hogy csábítójának neje lehessen, hitéről mondott le, de szíve a boldogabb pillanatokban is az atyján elkövetett vétkek miatt vérzett, s midőn egyik bánat a másik után szállt rá, midőn egyik szerencsétlenség a másikat váltá föl, ha nem is legszaggatóbb, de legállandóbb keserve azon sötét órák emlékéből szivárgott, melyek atyja haragjára okot szolgáltattak.

Félévi házasság után férjétől megfosztva, egyedül gyermekének élt, s még a gyászév kitelte előtt gyermekétől megfosztva, a bánatnak és jótékonyságnak áldozta óráit; de egyik áldozat sem volt kedves az ég előtt. Bánatja nem tisztult a könnyek által; förgeteges és sötét maradt; jótékonysága nem szült kielégíttetést kedélyének, s azokat, kikre hárult, nem lelkesíté hálára.

Jefta és az ég kegyelme közt ólomfellegként terült szét az atyai átok s fölfogott minden sugarat, hogy alászállani ne engedje.

Jefta már nem ismerte többé a reményt, s hogyan volna oly merész, hogy a boldogság nevét eszében akarja tartani!

Puszta volt szíve és életkilátása.

De csak a bezárt koporsóba nem hathat egy csillám is a világosságból. A barlang, hova üldözőink elől menekszünk, s a börtön, hova üldözőink hurczolnak, bir oly nyilással, melyen a derűből valami parány áttévedhet.

S Jefta vétkezett, midőn reméleni félt.

A kislelküség legszelidebb, de mégis egyik neme az istentagadásnak.

Ezért megszégyeníttetett.

A merengés sötét pillanatában lepte meg őt Klára.

Mily véletlen és kedves változás a komor egyhanguság közepett.

A másik perczben már Jefta kebelén volt az idegen csecsemő; oly közel szivéhez, mintha szülöttje volna.

Oh! mint sírt ő örömében, és mint sírt Klára bánatában.

VI.

Kassai Elemér, midőn Gyulai Ferencz az utczai rakonczátlanságnak véget vetett, Pécsi Deboráht kocsin a Mikóházba vitte.

A leány arcza márványfehér és hideg, nyugodt volt; de ajkát élesebben szorítá össze, sötétkét szemében mélyebb tűz égett.

Mozdulatlan vonalai vitázó és erős érzéseket lepleztek el.

Mielőtt Elemér kart nyujthatna, a kocsiból kilebbent, s mintegy kerülve az ifjút, gyorsan, igen gyorsan siete föl a tornáczlépcsőn.

Az előszobákban aggódó, zajló, s megfélemlett cselédekkel találkozott, bent pedig sápító nők, kik ijedtségökből még kiócsudni nem tudtak, veték rá rémült tekintetöket.

A másik perczben már Jefta kebelén volt az idegen csecsemő.

Csak Mikóné, egy tisztes matrona, fekete főkötője alatt ősz fürtökkel s az évek, de nem a megindulás miatt reszkető kezekkel – csak a ház asszonya fogadá a szokott nyugalommal s ölelé meg azon szives és vidám magatartással, melyből szeretet és bátorítás sugárzott.

– Férjem még a fejedelemnél, s minthogy soká késhetik, ha megengeded, Deboráhm! én viszlek haza. Kisérőül nagyobbik fiam fog jőni, s hogy az utczanépet a vállszalag illő távolságban tartsa tőlünk, reménylem, szives lesz Kassai Elemér öcsém is kocsink mellett lovagolni.

– A Kassai név, – szólt felgyult szenvedélylyel Deborah, – eddig sem szokott a gyülölet lecsendesítésére használtatni, ma pedig a mi családunk kiirtására vészharang és lármadob volt. Vagy nem éltették-e Kassai Istvánt azok, kik Pécsi Simon fejét kérték?… Oh! Elemér, indulatom igazságtalanná tett ön iránt! – folytatá a leány a gúny mosolyáról fájdalmas rezgésre átmenő ajkszöglettel és kipirult arczczal. – Bocsásson meg gyöngédtelenségemért! De Pécsi Simon leánya…

– Ne folytassa tovább, Deborah, akár bünös, akár ártatlan nagybátyám a tömeg lázításában, én mélyen érzem, hogy jelenlétem az ön atyjára rossz benyomást okozhatna. Helyzetünk által gyakran elitéltetünk; helyzetünkben van sorsunk és bününk. Miért panaszkodjam! Egyébiránt engedje meg, Deborah, s engedje meg kedves asszonynéném, hogy magam helyett barátaim közül állíthassak más kiséretet. A nép már csendesnek látszik ugyan, de csak most dühönge, s egy részeg vagy őrült megint föllázíthatná. Néhány percz alatt itt lesznek barátaim; addig, kérem, halaszszák menetelöket.

Elemér szelid, majdnem nyugodt hangon ejté e szavakat. Csak arczvonalain látszott a bánatnak vagy szenvedésnek árnya, – egy vékony ködfátyol, melyet a nem eléggé éles szemű észre sem vett, és a kételkedő szintúgy magyarázhatott volna a még be nem hegedt seb által okozott fájdalom nyomának, mint a végkép szétszakított viszony, az eloszlott utolsó csalálom és az eltemetett szerelem miatti szomorúságnak.

Deboráht ingerlé a lovagias ajánlat és a higgadt hang.

– Nénémnél maradok, – mentegetőzék, – míg férje hazajövén, elégséges kiséretről fog gondoskodni. Talán egy országtanácsos házából nem hurczolhat egy másik országtanácsos az utczára, nem tépeti le ruháimat magas politikai czélokért, s nem tesz ki közgúnyra, mert atyám pénze nem az övé. Szívemből sajnálom, Elemér, hogy midőn ön bántalmaktól oltalmazott, nagybátyját bántá meg, bűn volna tőlem, ismét hasonló áldozatot követelni. Sőt visszautasítanám ezt, esküszöm, ha életem függne is e makacsságtól; visszautasítanám, mint önre károst, atyámra megalázót, rám nézve gyöngédtelent.

Majdnem sátáni gőggel és gúnynyal voltak e szavak ejtve.

Mikóné neheztelő bámulattal tekintett Deboráhra.

– Ne ütközzék meg, – szólt Elemérhez fordulva, – ne ütközzék meg hugom ingerült kedélyén. A szegény leány ma annyi gyalázatos és rémítő dolgoknak volt tanuja; atyját annyi ármánytól látta fenyegetve, hogy alig lehet hibáztatni, ha az első benyomás közt csak Kassai István uram ellenséges indulatjára gondolt. De azért nem szünik meg elismeréssel lenni ön nemes magaviseleteért, és sajnálni fogná, ha a pillanat hevében esett nyilatkozatai többnek vétetnének, mint a mik valódilag.

– Néném, – tiltakozék Deborah, – nem akarom sem magamat, sem mást abban a csalódásban ringatni, hogy a Pécsi és Kassai név közt örök sorompóként nem áll a mai nap emléke.

– Hisz ez emlék vegyes, – válaszolá Mikóné. – Egyik Kassai ellenetek tört, a másik téged védelmezett.

– Nagyságos asszony, – közbeszólt Elemér, – kétségtelen, hogy nagybátyám gyülölettel viseltetik Deborah kisasszony atyja iránt. Azt sem merném tagadni, hogy boszúra hajló ne volna. De alig hihetem, hogy képes lenne a nép söpredékét rakonczátlanságokra izgatni. Ha szive ily eljárást áhítna is, elméje kárhoztatná, s nála az ész az úr. Én nem értek országos dolgokhoz, nem is kivánok azon titkokba avattatni, mik a sötétségben keletkeznek s csak az okozott veszélyek útján vezetnek létezésök nyomára. De bármennyi rosszat tegyek föl a hatalom embereiről, még sem hihetem, hogy egyesek megrontásáért a nép dühét élesztenék, mert e düh az elnyomatottól az elnyomókra szokott visszafordulni. S nagybátyám, ha hirénél rosszabb jellemű volna is, csupa önzésből sem folyamodnék utczai lázadásokhoz. Azonban föltéve, hogy lázított, s hogy ő gyüjtött össze Pécsi Simon nagyuram szidalmazására egy csoport bőszült nőt és részeg kézművest: akkor is hogyan tudhatta Deborah kisasszonynak egy beteg asszonynál mulatását? s ha tudta, hogyan vetemülhetett férfi és magasrangú létére egy úrhölgy bántalmazására? s ha bántalmazni is akarta őt, hogyan nem küldötte tehát bérenczeit a beteg asszonyság házára, s hogyan bizta ördögi tervének sikerülését azon véletlenre, hogy Deborah kisasszony a szobában maradás helyett az utczára fog kilépni? Oh, kérem, e kérdéseket méltóztassék nagysád saját belátása szerint eldönteni. Nincs kedvem Pécsi Simon leánya ellen egy kérdésben oly rokonomat védelmezni, kit százban magamnak is kárhoztatni kell. Csak azt sajnálom, hogy midőn nagybátyám hihetőleg bűneinél erősebb vádakkal terheltetik, én nagysád által oly elismerésben részesülök, melyre, fájdalom, érdemetlen vagyok. Bár védhettem volna sikerrel őt, kit nemtelenül támadtak meg; bár onthattam volna engesztelő áldozatul véremet azon család egyetlen ivadékáért, ki csak keserűséggel fog a névre emlékezni, melyet hordok; bár részesűltem volna a gyöngéd szerencsében, hogy most holttestem, nem pedig halló, látó érzékeim, nem fájó lelkem előtt hozzon itéletet Deborah kisasszony rólam és nemzetségemről! De sebem miatt nem valék képes sikerrel oltalmazni nagyságod tisztelt rokonát, a megtámadók gyávasága pedig életemet semmi koczkára nem tette ki. S ha egy bajtársam erélyes, büszke magatartása varázst nem gyakorol a tömegre, akkor a felbőszült szenvedély rakonczátlanságai még tovább terjedtek volna. Deborah kisasszony egyedül Gyulai Ferencznek köszönheti szabadulását.

– Egyik Kassai ellenetek tört, a másik téged védelmezett.

Mit érzett e nyilatkozat közben Deborah, nehéz volna a legmerészebb arczismerőnek is a gyorsan változó vonalokról leolvasni. Annyi igaz, hogy a végszavakra finom pír borította a büszke és hideg leány orczáját, s a szégyennek és önvádnak bizonyos vegyülete olvadt a neheztelésbe, mely rövid habozás után tekintetének állandó kifejezésévé lett.

Elemér, kerülve minden további vitát, a távozásra kinálkozó alkalmat megragadta, s mielőtt a csend félbeszakíttathatott, rövid, száraz búcsúval távozott azon házból, melynek küszöbét átlépni talán sokáig nem lesz alkalma, s azon bálványozott lénytől, kivel sorsát egykor összekötöttnek hitte s kivel minden viszonya most már örökre megszakítva.

– Igazságtalan voltál iránta, – szólt Mikóné Deboráhhoz.

– Atyám nem engedte volna meg életében házasságunkat és sirjában is megfordulna, ha a mai nap után, halálát bevárva és a gyászruhát elviselve, kezemet nyujtanám neki. Polgárháborúk, pártok villongásai elégszer távolították egymástól messze a szíveket, kiket igéret és hajlam egymáshoz kötöttek; de mióta történetirók vannak, s a multat a jelen számára kiragadják az enyészet örvényéből, mint a buvár az erőtlen gyermeket, ki el akar merülni; a mióta szerzetesek és az iródiákok papirosra teszik, a mi a bűn és erény küzdelmeiből szemök előtt foly le, soha, néném! nem volt eset, melyben inkább lett volna kötelesség gyűlölni azt, kit egykor szerettünk, mint a mostani. Elemér szándékosan feledé, hogy nagybátyjáért atyám iszonyodik vele találkozni; értse meg tehát, hogy Pécsi Simon leánya előbbre becsüli atyjának jogos haragját, mint saját érzelmének dőre tévedéseit.

– Hugom! Báthory Zsigmond leköszönése óta napjainkig sok család-gyűlöletet láttam házassággal kiegyenlíttetni. Egy jobb nemzetség sincs Erdélyben, mely a lefolyt ötven év alatt esküdt ellensége ne lett volna a másiknak; de a sebeket, melyeket az atyák meghasonlása metszett, többnyire az ivadékok szerelme hegeszté be. E balzsam által élünk mi, s nem lett még halottá hazánk. Nagyatyám Báthory Zsigmondért küzdött, férjem nagyatyja Kendinek és Báthory Boldizsárnak fogta pártját; apám a megvert Báthory Gáborral vonult Váradra, míg férjem atyja Bethlen Gábor kedvelt tanácsosa lett. A két ház két nemzedéken át egymás rontását tervezé; de végre bennünk egyesültek a rég ellenségeskedő érdekek, s én és férjem a mult ádáz gyűlöletéből csak a szeretetről vettünk okulást.

Deborah szemében köny csillogott, de mintha felindulását szégyelné vagy kárhoztatná, vállat vonva szólt: – A Gesztiek, Kamutiak, Jósika István, Imrefi csak pártdühből vagy személyes boszúból üldözték ellenfeleiket, ellenben Kassai István közönséges rabló, ki mindazon erszényt, melyet valaha atyja kötött, atyám aranyaival szeretné megtömni.

Deborahnak majdnem igaza vala Kassai István jellemére nézve, s mégis maga érzé legjobban, hogy egész föllengésében önámítás, csalfaság és színlés volt.

Mikóné kifordult gazdasszonyi intézkedéseket tenni, Mikó még nem érkezik, s Pécsi leányának oly erős izgalmak után, melyeken ma átment, úgy látszik fél, vagy talán egész órát magában kell tölteni.

Ma hallá nénjének, a «beteg asszonynak», hajmeresztő történetét;

ma látá e szerencsétlen teremtés iszonyú halálát;

ma rohanta meg őt, a büszke és aristocratikus érzelmű leányt, a bőszült nép s neveté ki vad hahotával;

ma szegezték ellene rongyokba takart kufárnők, piszkos kezű, bort lehelő banyák ferde szitkok közt ökleiket, és ma akarták letépni róla a ruhát, hogy szemérmes szűz keble, melynek igézetét csak a vakmerő képzelem rajzolta le magának, most az összecsődült utczanép fajtalan szeme és gúnyai számára feltárassék, úgy, a miként egy kéjhölgyé sem szokott;

ma szabadítá meg őt a gyalázattól és veszélytől két ifjú; egyik, ki határtalanul imádta, másik, ki negédes modorával akarta figyelmét megnyerni, talán csak szeszélyből, talán csak kalandori szórakozásért;

ma szakított végkép azzal, kit egykor vőlegényének hitt s évek óta vélt szeretni;

ma támadtak szivében kétes küzdelmek, melyeknek természetére gondolni még nem volt ideje.

S most egyedül van!

Most Deborah gondolkodhatik!

Oh Istenem, mily kín magányosan lenni, midőn vádak vagy emlékek nyomják lelkünket! midőn álmokból, ferde benyomásokból és démoni érzésekből egy bősz sokadalom támad, fölvert rajként zsibong körülünk, fullánkjaival fenyeget, s védve vagy elhagyva magunkat, egyaránt lehetünk bántalmaiknak kitéve! és százszor kín e magány, ha sejtjük, hogy idegeink izgatottsága oly tükröt tarthat előnkbe, mely által önbecsülésünk csökken; holott ha nyugodtabb perczekben lepne meg az egyedüllét, hidegvérünk és részrehajló eszünk oly vonásokban rajzolná le énünket, melyek letörölnék vagy szelidítnék lelkünk arczáról a sötét, a kisérteti árnyakat! A ki néhány perczet úgy élt át, hogy magát nem becsülhette, a gyémántként, mely törést kap, sohasem fogja úgy összegyűjteni és visszaragyogtatni a sugarakat; sohasem képes úgy örvendeni, mint addig tevé. Nem minden bűnből vagy vádból támad azon mély szomor, mely a hang és arcz derűjén mindig útat tud törni magának, s örök tiltakozásként vegyül a szerencse és boldogság közé. A belső meghasonlást csak az idézi elő, ha tetteinkben hiányzott a nemesség, s ha azok a jog szinével birván, helyeseltetnek a sokaságtól, de elitéltetnek egy egyén, – önmagunk által.

Mint mondám, Mikóné távozott.

Deborah a teremben egyedül maradt.

VII.

Körülnézett. Neszt hallott, szive dobogása volt.

Lehajtá fejét könyökére, s könyökét, mely az asztalra támaszkodott, elfedte a pártájáról aláomló fátyol, mely hullámzó fehér ködével arczát is beborítá.

De a mint a világ elzárva lett előle, a világba ragadtatott be.

Elemér rég kiment a házból, s már lakására is megérkezhetett, ha oda akart; azonban Deborah az elűzött ifjú lépéseit még hallá a tornáczlépcső kövezetén. Oly lassú, oly kisérteti nesz volt ez, mintha a vékony fövény fölött őszi szél járna, s a súlytalan parányokat söprené tovább, tovább. Néha úgy rémlett, hogy Elemér visszafordúl, s azért nincs több zaj, mert az ajtóra néz, melynek kilincsét soha érinteni nem fogja, s mert előveszi a kis érmét, melyet három év óta keblén hord, fölpattintja rugóját, kitépi az aranysárga tincset, mely benne az örökkévalóságot jelentve, gyűrűvé tekerődzött. Oh! az a Deborah haja,… egyetlen emlék szerelmök verőfényes, de már lehunyt napjából. És Elemér a porba dobja. Ah! előbb legdrágább kincse volt, most megvetésének tárgya.

Deborah indulatosan emelkedett föl az asztaltól, letépte kebléről a másik érmét, mely Elemér fürtjét őrzé. Kis lábával dühösen tapodott a vékony arany lemezre, s megint felvevén, megnyitá az ablakot s hirtelen aláereszté az érmét. A hideg szél forró arczára csapott s kijózanítá őt mámorából.

Az egyik ábránd volt, a mi az ifjú tettét festé, a másik való, a mit a leány tett.

Nem volt többé keblén érzelme. Ott hever a havon, csak a fekete selyem zsinór, mely Deborah nyakán maradt, él tanúként a multból.

S kivel bánt ő oly szívtelenül?… Megint előtte Elemér; pedig most nem hajtá fejét merengőn a könyökére, pedig most hátravetett fátyollal és büszkén jár a szobában. De körüle van az ifjú, nem úgy már, mint a lázas idegek ábrája, hanem mint az emlékezet hű rajza, melyet elménkben látunk, nem a térben, s mely nem kisértet, de kisér, velünk van. Deborahnak eszébe jut Elemér, s hogy sebzett jobbjával nem birván a kardot, baljával védelmezi őt. A helyzet nem festői, a fordulatok nem művésziek, s általában kevés igézet van oly jelenetben, midőn valakit védünk, holott magunkat sem tudjuk oltalmazni. Miért tenné vászonra a művész, mért vésné ki a szobrász? A balkézzel folytatott vívásnak nincs elég kecse. Életünkbe kerülhet, de a néző szemének nem tetszik. Azonban csak néző volt-e Deborah? Oh! a finom izlésű leány gyöngédtelen lelkiismerete most valami olyasról is kezd beszélni, hogy Elemér kórágyból kelt fel, védelmére sietett, s ha az a kardot forgató bal kéz nincs az utczacsopotozat közepett, Pécsi Deborah igen művészietlen, sőt torzhelyzetekbe juthat vala, mielőtt a Mihály-kaputól az őrizet elhivatott volna… Mivel fizettél föláldozásáért neki? kérdezte ismét a finom leánytól a goromba lelkiismeret. Úgy-e, szakítottál vele, mintha bünös volna, családja nevét dobtad szeme közé s egy tisztes úrhölgy előtt kivántad lealázni őt? Hol volt a szíved, hogy ezt tehetted? vagy a te szíved csak vértartó edény, csak vérforgató gép volna-e? Szeretném, ha kevesebbet tartana a világ rólad, Deborah, s te többet tarthatnál magadról!…

– Oh hiú gondolatok, tépelődött magában a leány egy puha kerevetre dőlve, melyen még sem lelt nyugvóhelyet. Tekintetét véletlenül az átelleni tükörre veté, s a drága velenczei üveg, melynek hűségéért annyi pénzt fizettek, nem akart neki hizelegni. Sápadt, dúlt, sötét vonásokat vert vissza.

– Ki merné állítani, hogy annyi árulás, üldözés és ármány után, akkora családgyűlölet mellett kezem valaha Eleméré lehetett volna? S ha még csak gyűlölet forogna fönn! De atyám utálja, megveti a vén Kassait. Nem ülne oly székre, melyet az ő ruhája érint, s ha undorát pillanatig legyőzve egy hóhérral szorítana jobbot, csak megmosdanék s azonnal tovább folytatná a munkáját; de ha Kassainak nyujtana kezet, örökre hinné, hogy maradt ujjain valami mocsok, melyet lemosni lehetetlen és a lopott kincs rozsdáját, a hamis itéletek tintafoltját s a legpiszkosabb üzletek szennyét bélyegként látná bőrébe evődni. Hiba volt, hogy midőn atyám indulatját legelőször észrevevém, akkor nem viseltem határozottan magamat, akkor nem téptem szét Elemér minden reményét. S ha végre most teljesítém azt, mit eddig is bűn halogatni, kinek van joga szemrehányásra, ki szólhat meg engemet? Elemérnek volt kötelessége visszavonulni, neki nem kellett volna engemet azon kényszerűségbe hozni, hogy tudtára adjam: mivel tartozik saját büszkeségének és atyja akaratjának egy önérző némber és egy engedelmes leány.

Így okoskodott Deborah, de a kíméletlen lelkiismeret a kereveten is vele volt s rövid hallgatás után ezt mondá: – Esküszöm, Deborah, s csak én nem szoktam hamis esküt tenni, hitemre állítom, hogy te ma azt a szegény Elemért el nem taszítottad volna magadtól, ha Gyulait meg nem látod, ha az ő lovagiassága, merészsége, gőgje, urias magatartása nem bilincseli le szivedet. Jól esett sebzett kedélyednek a gőg, melylyel a népsöpredékre tekintett s hogy selyem ostorral fékezé a ronda vadállatokat, és azok reszkettek szeme élétől, míg az Elemér kardja élét fitymálák. Ez tetszett neked, s most ledérségedet takarod elvekkel. De honnan tudod, hogy ő vágynék a te szerelmedre? hiszed-e, hogy csak egy szikra is lesz keblében azon hűségből, mely a megvetett másik ifjúban évekig égett egyenlő lánggal, és semmi hamu sem mutatá fogyását? Mit birsz Gyulaitól egy nyájas mosolyon kívül? s te azért a szíved táján sokáig hordott érmét dobtad az utczára? Úgy-e, most fölvennéd a hóról, honnan, ha az ablakon kinézsz, még vádlólag fog szemedbe csillogni? s végtére is miért vennéd föl?

– Soha, soha! – zokogá Deborah. – Inkább törjék el kezem.

Sűrűn omló könnyek közt találta őt a belépő Mikóné.

– Atyádat értesítettem a történtek felől, s most már minden aggodalom nélkül maradhatsz nálam. Holnap reggel, vagy ha tetszik, ma estve magam viszlek haza. Gécziné halálát is megírtam, csak Elemérről hallgaték,… de te sírsz, képedből ki vagy kelve, szemeid veresek, ajkad reszket,… édes Deboráhm, mi lelt?

– Igen rosszul érzem magamat, néném, – szólt a leány.

Mikóné Deborah homlokát tapintá, kezét megfogta, üterét érinté ujjaival.

– Egy kevés lázad van, hugom! Ágyat vettetek, pihenj ki, hogy hamar visszanyerhesd nyugalmadat. Feküdjél le kedvesem! Ne vonakodjál,… Deborah, csak egy pár órát ülj ágyban. Meglásd, megint jobban fogsz lenni. Halantékod dobog. Deborah, jer hálószobámba.

Valóban ő beteg volt, egész nap beteg, nyugtalanúl gyűrte össze vánkosait, arcza rózsapiros volt, szemében idegen láng égett, s összefüggés nélküli éber álmok s álmodó éberlét közt beszélt egy érméről is, mely villog, égeti a havat,… s ha még csak ez volna! de az ő szemét is égeti, lelkéig süt tikkasztón, hervasztón.

– Szegény félrebeszél – mondá nejének Mikó.

– Mindjárt itt lesz az orvos – válaszolá halkan a háziasszony.

– Túlizgatottság miatt támadt baj, holnaputánig bizonyosan el fog múlni – szólt az orvos, rövid vizsgálatot tartva a betegen s hosszú receptet írván számára.

VIII.

Pécsi Simont a történtekről értesülés kiragadta magányából.

Meg akarta mutatni, hogy ki ő; látni akarta, hogy mit tartanak felőle.

Daczczal tölt el keserüség helyett. A szerény visszavonulást gazdagságának és tekintélyének fitogtatásával szakítá félbe.

Kedvező alkalmat nyujtott erre Gécziné gyászesete.

Szégyelte az élő rokont ismerni, a halottat büszkén vallá magáénak.

A «beteg asszony» nem volt egy főúr társaságába való, mert férjét a gúnyoló népnek ketreczben mutogatták; de a «beteg asszony» holttestét a családi sírboltba fejedelmi díszszel kelle eltakaríttatni, mert a nép hasonló gúnynyal illette Pécsi Simont, mint egykor Géczit, s e silány tömegnek nyomorult véleményét kislelkűség volna tekintetbe venni.

S mint fogja boszantani Kassait, ha üldözöttje, aggodalom köde helyett, homlokán a magas rang és szertelen vagyon dicskörével jelen meg, s ha a nép, mely tegnap dühös szelindek volt, ma szelid és alázatos uszkárrá válik!

S mitől félne Pécsi?

Talán a szombatosok elleni törvény fölélesztésétől?

Hisz nyiltan nem állott még e felekezethez.

S hát Kassainak nincs-e oka tőle félni?

Nem volt-e Pécsi egykor mindenható korlátnok, nincs-e most is erős pártja az aristocratiában, s nem üríthet-e ki aranynyal tömött zsákokat, akár a boszúért, akár becsvágyból, míg a fukar Kassai a halált sem váltaná meg a rája nézve még iszonyúbb halál – a pénztől megválás által?

Volt-e csalokoskodás e nézetekben? vizsgálni nem akarjuk, csak följegyeztük.

A «beteg asszony» holtteste díszes terítőn, drága kelmékben hevert, míg nem hármas koporsóba záratott, s fölemeltetett a halottas kocsiba, melyet gyászfátyollal takart hat paripa vont a székesegyházig, hogy ott nagyhirű papok szónoklata s a püspök búcsúztatója avassa a Pécsi Simon balázsfalvi sírboltjának méltó lakosává.

A szónoklatok ki is tüntek, s a nép figyelemmel hallgatta, míg a főurak, kik majdnem teljes számmal voltak jelen, gyakran feledék szemeiket az ismeretlen czímereken, melyek az egyház falait belepték, s tanakodni látszottak: melyik a Pécsieké, melyik a Géczieké?

A fejedelem a szertartáson nem volt jelen; de György úrfi tartván magát a «tegnapi dynastiák» azon aranyszabályához, hogy a trónörökösnek az ellenzékhez kell szítni, egész udvari személyzetével ott vala.

Némelyek nagy fontosságúnak rebesgeték a tényt, mivel híre járt, hogy a fejedelem még életében utóddá fogja választani György úrfit; de Pécsi bölcsebb államférfiú volt, mintsem a fiatal herczegnek, ki iskoláját most végzé, elégületlenségét csak félig megtanult leczkénél többnek vegye, s ha büszkén tekintett a díszruhás halotti vendégekre, nem a jövendőre számíta, hanem jelen helyzetének súlyát méregeté, s elégnek találta azt, még Kassaival szemben is.

Ez adott szép és kifejezésdús arczának akkora méltóságot, mintha római patricius volna, még pedig a köztársaság arany korából.

Az isteni tisztelet végével a koporsót megint halotti kocsira tevék s eljött a döntő pillanat, mely Kassai és a népzavargás ellen volt kiszámítva.

A holttestet Balázsfalvára a Mihály-kapun kellett volna vinni, de Pécsi a Miklós-kapu felé indítá, hogy Kassai háza előtt vonassék halkan tovább. Értesülve volt a vén korlátnok gyöngélkedő állapotáról, mely őt szobájában tartá, s tudta gyermekies kiváncsiságát, hogy lopvást mindig az ablakon tekintget ki, s ha fontosabb látvány nincs, az utczagyerekek veszekedéseit élvezi.

A nagy és kicsiny harangok megkondultak.

A főiskola minden énekelni tudó növendéke zengé a gyászdalokat.

Néhány pap is a tetem előtt járdalt, zsoltárral kezében, áhítattal arczán.

De a kiséret, mely a koporsó után ment, volt hivatva, nagy benyomást tenni az összecsődült tömegre.

E kiséret létesítése a porból emelkedett főúr sok fáradságába került.

Nem alázhatá le magát unszolásokig, s a Kassai elleni dacz egy félig elhangzott név körül dicskört vonni nem volt elég erejű.

Mikó, ki Pécsi régi barátja vala, czímeres kocsija elé hat lovat fogatott, s fekete bársonyba öltözött nején ragyogtak az ékszerek, három ősanya takarékossága és fényvágya csillogó emlékei.

Szerédi a vén Kassai ingerlésére megjelent díszhintójával, s ezt azért sem mulasztá el, mert alkalmat lelhetett a másik fölvergődött főúrnak, kit most pártol, nevetséges gyöngeségeit kémleni, és élczekre használni.

A Mikó és Szerédi rokonságaiból jelentékeny számú dandár telt ki, nyalka öltözetben, szilaj méneken; György úrfi kamarásai közül is egypár csatlakozott hozzájok, s Pécsi a Fehérvárhoz közel fekvő jószágaiból tudott annyi védenczet és uradalmi tisztet előállítani, hogy a testet követő tömeg számára és fényére nézve az emlékezetesek közé vala sorozható.

A «beteg asszonyt» e csoportozatból talán senki sem ismerte, csak azt tudták, hogy a népsöpredék bántalmai okozák halálát s hogy Pécsi Simon rokona volt.

A gyászmenet tehát erős tiltakozásnak látszott azokra nézve, kik Bethlen Gábor fejedelem megbukott miniszterének befolyását tagadták, s kik többé veszélyesnek sem hivék a haldokló oroszlánt, egy régi mesében említett állatként, megrúgni. Azonban a mi az idegennek és a sokaságnak imponál, a részleteket vizsgáló és a viszonyokat ismerő előtt gyakran veszti el komolyságát, s az erő öltözékében a gyöngeség alakját gyaníttatja, vaspánczélban az izmatlan testet, melynek csak tehetetlenségét növeli az, mit védelmül vett magára.

A gazdagság varázsával inkább hatott Pécsi, mint az aristokratikus összeköttetések dicskörével.

A hintó, melyben ült, Brandenburgi Katalin menyegzője óta párjára nem talált, mert Rákóczi az aranyat nem kerékpántokra szerette veretni, hanem szekrényébe zárta el, s példája hatással volt fiatalabb korú országnagyokra, kik a pazar Báthori Gábor és a fényűző Bethlen udvarában nem tehetik még hosszas megszokás által második természetökké a csínt, választékosságot és ragyogást.

S ha Pécsi hintójának diszítményei a dúsgazdagot vezették a bámész nép képzelődése elébe, kecses alakja a szép izléssel birót elégíté ki. Nagy volt a nélkül, hogy a nehézség eszméjét költené föl. Nemcsak külsőjének és borítékának színe, de minden, a legkisebb szegtől a legizmosabb izekig, oly összhangzású, mintha nem egyberakva, hanem egyszerre lett volna alkotva, s a választás, rendezés és széparányuság nehézségeit nem is kellett volna leküzdeni, mert azok önkényt oldattak meg.

Azurkék szövetű s áttört aranytól csillogó hálóval borított hat andaluzi szürke vonta a pompás járművet, büszkén hordozva nyakát, s oly iskolázattal, melynek föladata volt sok mozgékonyság mellett keveset haladni s az idomok szépségét, a vér tüzét, a meghajlások kecsét tüntetni föl. Mindenik ló mellett, vezetéket tartva kezében, díszruhás csatlós léptet. A fogat előtt a kengyelfutó halad, mintegy utat törve, a hintó háta mögött pedig a szolgák sűrű csoportozata.

Pécsi Simon egyedül ült a bibor-vánkosokon, betegsége miatt Deborah jelen nem lehetvén.

Az agg államférfiú tekintélyes alakjával, az esteledő kor minden sajátos szépségét és méltóságát kifejező arczával, tar homlokával, nagy kék szemeivel, hideg s mégis szives magatartásával, melybe jellemének s a gyászszertartásnak kellő komolysága vegyült, nem tévesztheté el hatását a tömegre, még akkor sem, ha a vagyon, rang és hatalom számos jelvényeivel nincs körülvéve.

A merre a hintaja haladt, emelkedtek a fövegek, mintha a harmadik nap, mely a nép rakonczátlansága után telőben van, ugyanannyi év távolságát ékelné a jelen hangulat és a régi közé.

De a tisztes férfiu egészség-piros vonalai most a szokottnál jóval halványabbak voltak, s ki tudná, e csekély elhajlás hányféle indulatot s mekkora szenvedélyt jelezett!

Mi nem jutott Pécsi eszébe, míg tekintete csendesen nyugodott az egyéneken, kiket most bámész kiváncsiság csődített össze, s egykor vak düh?

A hintó ajtóinál jobbról és balról egy-egy udvari tiszt lovagolt, bogláros övében rakott mívű vadászkéssel s hosszú török pisztolyokkal. Mindkettőnek nyregkápájáról zömök vidrabőr-zacskó függött. A hogy a menet a templom körét áthaladta, az udvari tisztek marokkal kezdték szórni a pénzt.

A közszokás ellenére ezért zárta be Pécsinek, a legközelebbi rokonnak hintója a gyászkiséretet.

A jelenet, mely bekövetkezett, vadabb volt, mint a mennyit mélyebb érzésű kedély mellett rendezni vagy csak eltűrni is lehetett volna, de a gazdag fölvergődöttet hiusága és sértett gőgje ragadá a temetéskor divatozó alamizsna-osztás e badar gyakorlására.

Kapzsi öröm zaja vegyült a gyászénekbe, tolongás háborítá meg az ünnepi menetet, a mulandóság rendítő eszméje mellé az élet alávalóságának érzése társult, s a halottat a rothadt élők csődülete látszott nyomról-nyomra üldözni.

Hullott a réz és ezüst pénzdarab göröngyökre, hóra, a feltartott süvegekbe, a nép fejére, egy érczeső, melynek minden cseppje a szégyenpírt kellett volna a tömeg arczán föllobbantani, de csak örömét gyujtá meg.

Pécsi komolyan nézett ki a hintóüvegen. Észre vett minden mozdulatot. Látta azt, ki görcsösebben szorítá tenyerébe a dénárokat, kinek szeme birvágygyal villog a szerencsésebbek szerzeményére, ki daczos vonalait mosolyra torzítja az ezüst hetesre vagy lengyel forintra, mely ölébe hull, ki a kövér alamizsnán hálálkodva fogja össze kezét, s ki a pénzosztók lovainak zablafékéhez kapkod, mintha az ajándékot rablással akarná bővítni.

– E nyomorultak támadták meg leányomat, s fenyegettek engemet. Hadd veszítsék el eszöket ma pénzemen, mint tegnapelőtt Kassai üres szavain. Hadd legyenek most ittasok a bortól, mint akkor a dühtől. Melyik volna közülök, ki harminczegy kispénzért ne adná el magát a Megváltót is? Ime, az iskolamester most már nem félne a kis Gyulai selyem-ostorától! Mindig lovaim előtt lábatlankodik, csatlósomnak kell az útból félrelökni őt, s ismét itt van.

Ilyen a nép! S hát az a vastag asszony vajon nem Panna-e, ki tigris körmeivel Deborah arczának rohant? Ah, leányom, sohajta ekkor Pécsi, látván, miként a kövér nő ökleit szorította össze a helyett, hogy kinyitná. Szegény gyermekem! életed csakugyan nagy veszélyben lehetett. De mi az?

Pécsi e kérdésre, mely a fölvillant gondolattal egyszerre szavakban is kitört, sáppadt lett.

Valaki tudniillik ezüst féltallért fogott ki, s egy vén koldusnőnek adá át, ki évei miatt a földre nem görnyedhetett, a légbe nem kapkodhatott, s a pazarlás nagy napján üres kézzel maradt.

Pécsi hirtelen feltárta a kocsiajtót, s néhány körmöczit dobott az ajándékozóhoz. A csillogó aranydarabok épen ennek lába elé hullottak. Rá se tekintett e csábkincsre, pedig avult ruhája volt, de a helyett gúnyos mosolylyal fordítá szemeit Pécsire.

Ismeretes arcz!

Pécsi merengett, fölkutatta emlékezetét, hasztalan!

Pedig bizonyosan többször látta ezt az embert.

Ki lehet ő?

A főúr homlokára sötét felleg vonult.

– Rajongónak kell lennie! Gyilkosommá is lehet! Bizonyosan a szombatosok gyűlölője!

Pécsi visszább vonúlt hintajába, és sokáig, sokáig nem látta, mi történik körülötte.

Őt lehangolá az önérzet első nyilatkozása; mert zaklatott kedélye veszélyesnek vélte azt, kit nem vethetett meg.

Pedig az önérző férfiu, a jámbor kőmíves volt, ki a szombatosok elleni kitörés alkalmával mindent tőn a Pécsi Simonra és Deboráhra fölingerült tömeg csillapítása végett.

A temetési kiséret a Miklós-kapun túl volt már, midőn Pécsi észrevevé, hogy merengése megfosztá őt a legérdekesebb látványtól, melyre sovárgott, tudniillik a hatás szemléletétől, mit a kiváncsi Kassaira a nép hódolata, a számos gyászkiséret, a pazar fényüzés gyakorolt.

– A pimasz tollrágó, gondolá magában, ha nem fél a megismertetéstől, kétségtelenül a koldusok és csavargók közé lopódzott volna, hogy néhány fillért az éhező gyomrok és meztelen testek elől elkaparíthasson. S én nem láthatám arczán az irigy dühöt, a szomju birvágyot! S Kassai nem nézhetett szemem közé, hogy érezhesse, mennyire képtelen vagyok őt gyűlölni, mennyire lefegyverzi aljasságával még haragomat is!

Midőn a gyászmenet az Ompoly partjához ért s a külvárost háta mögött hagyta, kocsik vártak azokra, kik a gyalogok közül Balázsfalvára akarják a holttestet kisérni. A nagy tor és az ajándékok reménye annyi csáberővel hatott, hogy miután a jármüvekre több föl nem kapaszkodhatott, sűrű falka lepte el az utat és tarlókat, hogy a legalább három órára fekvő helységbe barangoljanak télnek idején, s azon lehangoló kilátás ellenére, hogy hihetőleg késő estig kell a Marosparton vesztegelniök, míg a repülő hidak átszállíthatnák.

E csopotozatot azonban meggyéríté egy terjengeni kezdő hír a fehérvári tor iránt, mely szintén sokat igérő körrajzokat festett a falánk képzelődés elébe. A vállalkozóbb szellemüek tehát tovább haladtak, míg a kik a hideget csipősnek, az utat hosszúnak s ruháikat vékonynak találták, vissza kezdének szivárogni, s még jókor érkeztek meg ama fontos perczre, midőn a külvárosban Pécsi egyik nagy pusztatelkén rögtönzött tűzhelyek és ernyős sátrak alatt a hízott ökör részletei fölött dulakodott a nép, s a második hordó csapját kiverték, hogy a hatalmasok asztalán is kedvelt sárdi bor öblös cserépedényekben osztassék ki azoknak, kik még nem töltek torkig a dáridóval.

Pécsi elégült vala, midőn meggondolta, hogy valószinüleg egyen kívül, minden, a ki csak őt szidalmazá, ki a «beteg asszonyt» vad zajongással örökre elnémítá, s ki Deboráht mocskos kezeivel, szemtelen szemével és nyelvével sértette, a mai napon jól lakott, egészen leitta eszét és lapos zsebeit pénzzel tömé meg az ő nagylelküségéből.

Ez vala boszuja.

IX.

Midőn Elemér a Mikó-házból távozott, a csapásnak, mely őt érte, egész súlyát épen temérdeksége miatt nem érezé.

Keble fásult volt inkább, mint izgatott, s önérzete, ha nem is bírt fájdalmán uralkodni, annak küljeleit letiltá az arczról, s hevesebb rohamait óvatosan mérséklé.

A fejedelmi udvar III. osztályához közeledvén, bajtársai épen őrt váltottak. A künn és foglalatosság nélkül levők nevetve és baráti szivességgel üdvözölték, tréfáltak gyors fölgyógyulásán, tudakozódtak a történtekről, s volt ki dévajon – mint ifjaknál szokás – czélza a szerelemre és Deboráhra, volt ki megbocsátható gyöngédtelenséggel a nagybátya magaviseletéről ejtett kellemetlen szavakat.

Úgy szerették Elemért, mint testvéröket, és mégis ellenségként sem érinthettek volna kedélyében fájóbb húrokra.

A velök töltött percz jobban fárasztá, mint a küzdés, melylyel a Mikó-házban annyi arany álomtól és boldogságtól vált meg. Míg csak a viszonyok kedvezése fordult el tőle, de Deborah hidegségét nem a szív kihülésének vélte, míg csak Pécsi háza volt zárva a gyűlölt nagybátyának unokaöcscse elől s nem a lány hajlama, míg egymásé nem lehettek, de a nélkül, hogy lemondásuk a közöny jelmezét hordaná, oh! addig Elemér még áldá a gondviselést s az élet fáradalmait, s hétköznapi örömei közűl oly szivesen menekűlt a reménytelen szerelem ábrándvilágába, mintha a bánatnak is saját édene volna, melynek sötét, regényes árnyaiból s könyharmattól áztatott virányairól csak a ledér szív vágyhatnék többé vissza a boldogság verőfényes tájékaira. De most… most, a mikor Deborah, kit istennőként imádott, maga rombolta le az oltárt, melyet számára az ifju rajongó emelt; most, a mikor nemcsak szerelmét vonta el tőle, hanem nemesebb, fensőbb természete iránti hitét is néhány kedélytelen szavával meggyilkolá; most e sivár elhagyottságban úgy rémlék Elemérnek, hogy az ő árva szivétől kezdve minden tárgy elvesztette életjelentőségét, s valamint keblében nincs meg többé a drága eszménykép, mely a helyet, hol őrizé, szentté tette, úgy az egész érzéki világ is e percztől kezdve valamit sirat, mi belőle elraboltatott, mi soha vissza nem kerül, s mi azt a kellem igézetétől és a vidámság mosolyától örökre megfosztotta. Szemünkben egy könny elég arra, hogy elfátyolozza a csillagok fényét. S ki örömeit eltemette, a tavasz virágos kertjeiben is csak temetőben járkál, minden kő a keresztet, minden fa a fejfát hozza emlékezetébe s a porszem, mely a verőfényben játszik, a port, melyet a koporsó zárva tart, míg a deszkák elrothadnak.

Szerencséjére Elemérnek a párbajban nyert seb a mozgás, belizgatottság és surlódások miatt ingerülve, mindinkább kezdett sajgani, külfájdalmakkal súlyegyenzé a lelkieket, s lázat idézvén elő, nem engedte a gondolatoknak egy tárgy körüli összpontosulását.

Tompa, mély és tartós álom követé a kimerültséget, s már a reggel szürkülete félig földerítette a beteg szobáját, midőn az csendesen kinyitá szemeit, s előbb jobb karjára, mely, mint látszik, még túlérzékeny vala, tekintett, s aztán figyelőn, kémlőn a vánkosokra, gyógyszeres üvegekre, a kerevetre, a fogasra, hol handzsárok, lándzsák, kardok, pisztolyok és egy idomtalan torkú kerekes puska függöttek.

– Lám, lám! otthon vagyok, s csakugyan az én saját szobám! mondá érthetőn, hogy maga is hallja szavát, abban keresve mintegy tanut ébrenléte iránt. Magyarországba vagy pokolba ragadtak-e szilaj álmaim, mit tudom én? Élet és halál ölelkezett körűlem. Különös vegyülete volt a kéjnek és kínnak, mely ereimben pezsgett, zsibongott.

Elemér a történtek és lázálmak zűrzavaros tüneményei közűl, melyek egymást félre- és előtolva lebegtek lelke előtt, rendre különválasztá s összefűzé a valóságot, s midőn a téli nap hajnalsugarai ablakára sütöttek, már elméjében is minden világossá lett.

Ah! hogy kedves csalódásainkkal egyszerre nem szünik meg életünk!

– El, el innen! De lesz-e a széles világon hely, melynek minden fűszála, minden zsendülő virága és hervadt levele ne kiáltsa nekem: el, el tőlünk! Elemér e sohajjal a vánkosra visszahajtá fejét.

Legelső látogatója Gyulai Ferencz volt.

– Hát megint ágyba huzódtál? – szólt szeles és dévaj modorával, miért nem ültél tegnap itthon, vagy miért fekszel most? Kijárásoddal mindenkit figyelmeztettél, hogy párbajod volt; bennüléseddel elhiteted velök, hogy veszélyben forog életed. Nem rajtad mulik, pajtás! ha a «nemes társaság» tagjai sorából trombita és dobszó mellett kicsapnak, s csak ne kellene még fekete palástot tartani nyakadon a czeremonia alatt, s ne volna a bakó kötelessége azt az ünnepi szertartás végével sajátkezüleg lekapcsolni rólad! Megköszönném ő kelmének e furcsa szolgálatot.

Elemér leirhatlan közönynyel hallgatá Gyulai szavait.

– S te meg sem ütközöl? arczodon a szemérem vércseppéből egy parány sem jelentkezik? Hát miért szabadítottalak meg a bajból, ha haltermészeted miatt áldozati készségemért még hálára sem számíthatok? Pedig nem hullott-e ki majdnem zsebemből a kamarási kulcs, melylyel az elfogadási termeket a szolgáló apródok- és a könyörgő nagy uraknak megnyitom? A testőrkapitány már az udvarmesternek közlé azt a gyanuját, hogy alkalmasint füllentek. Szerencsémre az a buta Kőszegi, kivel vívtál, egyszerre éleseszüvé vált, kitalálta még gondolataimat is s velem mindenben egyenlőn vallott. Megérdemli, hogy druszámnak hívjam, bár nem Ferencznek, de Tamásnak keresztelték, azonban ily csekély tévedés a névben nem bír jelentőséggel. Elég az hozzá, Kőszegi az eget veri fejével, hogy oly jeles családból, minő az enyém, druszája akadt.

Míg Elemér fásult nyugalommal hallgatá a párbaj iránt tett előleges nyomozatot, melynek kimenetele katonai rangjába kerülhetett volna, Gyulai elbeszélé a további vizsgálatoknak véget vető csínyt.

Ő tudniillik magára fogta Elemér megsebzését s tanúul Kőszegire, a párbajvívóra hivatkozott. A történetet úgy adta elő, hogy kardhordozási ügyességről vitatkozott Elemérrel, s a próbán tőle egy vak ütést kapott, melynek sárga foltját mutogatá is, míg viszont a hévtől elragadtatva, ő a kard élével sérté meg diadalmas versenytársát, de tüstént bocsánatot kért ügyetlenségeért, mit sebzett barátja, ha megkérdik, bizonyosan nem fog eltagadni.

– Így hát czimborám, szólt Gyulai, mindent körűlményesen előadva, neked más tennivalód nincs, mint kapitányunk és az udvarmester előtt kinyilatkoztatni, hogy nem kivánsz semmi elégtételt és szivedből megbocsátasz nekem.

Elemér, bár alig figyel a történtek elbeszélésére, annyit mégis sejt, hogy Gyulainak köszönettel tartozik, s a jelenleg használatban nem levő jobbja helyett balját nyujtá neki.

– Már most, czimborám, szólt Gyulai a kerevetről felpattanva, sietnem kell Anna nénihez, ki a beharangozáskor rám vár; de, ne hidd, hogy pénzzel, nem vagyok oly adósság-csináló, mint a világ hiszi, s azt se hidd, hogy templombamenetel végett, nagynéném korántsem oly vallásos, minőnek ki van kiáltva, ha! ha! ne hidd! Tudnék én szépeket beszélni asszonynéném kegyességéről, ha! ha! Tegnap este is nagyon furcsa kötelességet tukmált rám a herczegkisasszonynál. Nevetnem kell, ha meggondolom, hogy fejedelmünk, kivel a belátásban bölcs Salamonon és a svecus királyon kivül senki sem versenyezhet, még saját háznépét sem ismeri. Hüm! pajtás, szeszélyes fejecskéje van Zsófi herczegkisasszonynak! Ha te, Elemér, tudnád, a mit én tegnap óta tudok.

– S mit tudsz? kérdé most a beteg öszpontosított figyelemmel.

– Azt, hogy a nők a ravaszság testvérhugai, válaszolta kikerülőn Gyulai.

– A herczegkisasszonyról akartál nekem beszélni.

– Csak azért, hogy róla Pécsi Deboráhra térjek át.

Elemér arcza halvány színt váltott.

– Deborah, szólt Gyulai, Erdélynek alkalmasint legszebb leánya, s csak azt akarnám tőled, de megbántás nélkül, kérdeni, hogy hasonlíthatlan varázsú szemei szivének szolgálatjában állanak-e, vagy csak mint szabad-csapatok folytatják a háborut eszünk ellen. Isten látja, hogy nekünk férfiaknak, eszünk nincs jól vértezve oly szemsugarak ellen, melyek élökkel a numidák nyilait is megszégyenítnék. Elemér, téged Deborah lovagjának tartanak; te, mint tornákon mondani szokás, évek óta az ő szinét hordod jelül, szólj igazán, nagyon hiúnak tartasz-e?

– Egy kevéssé az vagy Ferencz, – válaszolá a beteg.

– S Deborah, de ne haragudjál! ne volna-e egy kevéssé tetszelgős?

Elemér mellét visszafojtott sohaj emelé.

– Deboráhról, – szólt, – csak azt mondhatnám, a mit a személyesített erény sem vehetne ócsárlásnak, ha mi gyarló halandók az ő halhatatlan tulajdonai felől beszélgetnénk.

– Te imádod Deboráht, s igazad van, ha engem nevetségig hiúnak tartasz. Másnál lehet tetszelgés, a mi Deboráhnál csak az elfogulatlan és élénk kedélynek mozzanata. A szeleverdi urfiak önhittsége gyakran tulajdonított mély jelentőséget még annak is, ha egy szép leány összevonta szempilláit, midőn a szellő vagy sugár kellemetlenül érinté. De már eleget fecsegtünk, s Anna néném lehord késedelmezésemért. Isten veled, Elemér! Feledd el, hogy Zsófia herczegkisasszony nevét említettem. Ha, ha! csak azt szeretném tudni, ki volt még oly vakmerő levente, mint a milyenné Anna akar engemet tenni? Nincs furcsább teremtése az Istennek a szeszélyes némbereknél.

– És vétkesebb a hallgatni nem tudó férfiaknál, – tevé hozzá Elemér.

Gyulai arczára vér szökelt. – E megjegyzésedet nem fogom soha feledni. Kérlek, ha sejtesz valamit, ne itélj balul. Legjobb barátom vagy, s tudom, hogy minden gondatlanul ejtett szavam kebledben mélyen el van temetve.

Ezzel Gyulai távozott.

X.

Elemér marczangoló gondolatok zsákmányává lett.

Változatos s egymással veszekvő érzések küzdöttek keblében.

Gyulai a párbajra szabott szigorú büntetéstől mentette meg őt, de mit használ a büntetést az önvád magasabbra fokozásával kerülni ki!

Vagy nem volt-e annak, ki Zsófia herczegkisasszony titkába avattatott, lovagi kötelessége, az úr asztalához járulást megelőző hetekben minden párbajt kerülni? Nem volt-e Elemérre nézve becsületi tartozás, saját testének épségét védeni, hogy e delnő lelkiismeretét oltalmazhassa s ne adjon alkalmat veszélyes fölfedezésekre? Nem kell-e tudnia, hogy bajvívásban ő csak úgy kaphat sebet, mint ellenfele, s hogy a vér, mely ereiből kiömlik, a lankadás, mely kórágyba szegzi, a fejedelmi család közé örökéletű botrányt és meghasonlást vethet?

Elemér élénk színekben rajzolá maga elébe a helyzetet, melybe a katholika hitvallású herczeglányt taszította.

Borzadva gondolt arra, mily közel már a karácsony, s e rövid idő alatt betegsége enyhülés helyett akkora erősbülést nyerhet, mely a válságos perczben a kamarási szolgálatra egészen képtelenné teszi.

S mi fog ekkor történni?

– Ah! – sohajtá Elemér – Gyulai szavaiból azon keserű vigasztalást vonhatom, hogy mások nálamnál előrelátóbbak voltak, a baj ki van kerülve s helyem betöltve. Úgy látszik, Gyulai utódom, s mily rossz véleményt kell jellememről a herczeglánynak táplálnia. Személyes ügyemet előbbre tevém érdekeinél. Szégyenbélyeg rajtam a becsületi vitában nyert seb, mert bizonysága a becsületről való magasabb fogalmak hiányának. Nem érdemem, hogy György herczeg jegyese nem volt elébe dobva a hazaküldetés gyalázatának. S most mentve-e a titok föllepleztetésének veszélyétől? Oh ég! – töprenkedett Elemér – Gyulai ügyes, lovagias, bátor; de könnyelmű, és a túlságig közlékeny természetű. S nem tőn-e nálam is rosszúl leplezett czélzatokat, s hány ember nincs, kiben még inkább bízik, mint bennem?

Elemér gyönge szivét, mint a galambot az ölyv, éles körmökkel ragadta meg az önvád.

Eszméi nyomonként rémítőbb lehetségekbe barangoltak.

Ha világra lépne a titok, nem volna-e ő is saját hitsorsosai előtt bemocskolva? Nem tartatnék-e vallása kigúnyolásában silány eszköznek vagy gonosz bűntársnak? S a fejedelem szabhatna-e oly szigorú büntetést rá, mely a közvélemény méltó ingerültségével versenyezhetne?

E kérdések mindenike fáklyafény volt, mely sötét ösvényeken vezette sejtelmes mélységek fölött.

Elemér izgékony figyelmét már többé nem kerülheté ki azon eddig általa kellőleg nem méltatott tény, hogy Rákóczi fejedelem ellen terhes bűnt követett el, midőn a ravasz Anna kéréseinek engedvén, csalás és kijátszások eszközéül vállalkozott. Elragadta a költői s leventei látszat. Csillogó fényben tünt föl előtte, hogy ő, az igénytelen ifju, a legmagasabb rangú hölgy lelkiismeretszabadságának őre, s nem vevé észre, hogy e ragyogó álerény leple alatt végre is egy hűtlen udvari szolga fenyítést érdemlő csínyje lappang.

– És nem áll-e ily ballépések sorozatából egész életem! – sohajtá Elemér. – Pécsi kész volt hozzám, a vagyontalan testőrhöz, kinek kardján kívül semmije, még kilátása sem volt, nőül adni Deboráht. S ekkor Isten büntetéseként veti magát nyakamra egy nagybátya. Jellemétől idegenkedtem, kincsére nem vágytam, s bár hallám, hogy Pécsinek halálos ellensége, nem volt szivem visszautasítani a gyűlölt öreget, kit annyian üldöznek és vetnek meg, s ki lelki elhagyottságában s egy örömtelen élet alkonyán, a közös eredetre hivatkozva, követelé tőlem a szeretet kötelességét és a családi kötelékek becsülését. Szeretni nem tudtam őt; becsülni tisztemnek tartám. De épen e becsülés egyenlőnek mutatkozott Pécsi kárhoztatásával. Vagy ipam vagy nagybátyám nem élhet emlékezetemben, ezt sejteté minden jel. A két ellenkező földsark közelebb fekszik egymáshoz, mint szivök, s tudtam, hogy ragaszkodásomban soha osztozni nem fognak. Inkább, mindketten, használatlanúl dobják el azt. S mégis lemondottam-e nagybátyámról, mert vérárulásnak festé gyöngeségem a szerelemnek hozandó áldozatot, s lemondottam-e Deborahról, mert a szerelmet hittem az élet legdrágább kincsének, melyet elalkudni, fölcserélni, s mint az aranyat silányabb érczekkel beváltani, nem lehet?.. Oh! gyöngeség, neked mennyi neved van! Jóságnak mond a bamba, gyávaságnak a szilárd jellemű, hiuságnak a bölcs, eszelősségnek az önző, s Kassai Elemérnek mondalak én… S mily szemtelen voltam, – folytatá a beteg ifju kéjelgő hévvel az önkínzást, – mily igazságtalan és nemtelen voltam én, midőn tegnap Deborah fölött törtem el szivemben a pálczát. Mit vétett ő, ha velem szakított? s ha midőn én őt határozatlanságommal évek óta megtagadám, végre tudatá velem, hogy atyját nem tagadhatja meg oly ifjuért, ki egy rögtönzött nagybátyáról nem tud érte lemondani.

Elemér ágyvánkosába szorítá arczát, hogy könnyeit saját maga elől fedje.

A szegény ifjú csak egy körülményt feledett ki okoskodásából; azt a kaczér tekintetet, melyet Deborah Gyulaira vetett, s mely a lyány magaviseletét egészen más világításba állította volna. Csak imént Gyulai észrevehetőn czélzott erre; de a leghatározottabb szavak sem birtak volna elég erővel bármi gyanut csempészni Elemér szivébe oly gyarlóságok iránt, melyek az imádott lyányt a közönséges némberek, a hétköznapi lények színvonalára sülyeszthetnék.

Nincs is lehangolóbb kiábrándulás, mintha kénytelenek vagyunk azt, kit imádtunk, midőn angyalnak többé nem hiszszük, démonnak nem képzelni. A csalódott szív utolsó hiusága: nagyszerű csalódáson könnyezhetni.

Elemér sokáig könnyezett haragudva e gyöngeségért, s haragvék, hogy nem tudja szeméből az utolsó cseppel szivében az utolsó dobbanást előidézni, és bevégezni az élet színpadán azon elhibázott szerepet, mely a játszót nem lelkesítheti, a nézőt pedig részvét helyett közönynyel tölti be.

Tartós és méregkeserű fölindulások után a lélek túlizgatottságának a test lankadása vetett véget s e visszahatás annyira makacs volt, hogy Elemér néhány órát töltött oly kimerültségben, mely ájuláshoz hasonlított s oly féléber állapotban, mely az alvás majd minden jelenségeit egyesíté.

Midőn kábultsága – mint a nehéz felhő a láthatárról, melyet ólomlemezzel látszott befedni, – végtére eltünt, Elemér csak egyetlen érzés lidércznyomása alatt szenvedett. Üldözé Gyulafehérvár háza, utczája, mezeje, ege. Unta e tájat körülvevő levegőt szívni, gyűlölte a vidám sugárt, melyet ablakrostélyához küld a nap, gyűlölte az utolsó csillám elhalásával bekandikáló alkonyt, a szomorú sötétséget, mely ezt követé, a kedélyes gyertyafényt, mely a homályt és az élénken pattogó kandalló tüzet, mely a hideget tiltotta ki. Szerencsétlennek érzé magát, ha a közel fekvő székesegyház toronyórája mély és átható érczével figyelmezteté az időre, s még inkább neheztelt a hosszas közök miatt, melyek alatt a harang néma volt, s a gyűlölt időparányokat, a perczeket és másodperczeket – figyelem nélkül hagyá tovább osonni. A palota kapuinál őrt váltottak s a parancsszó és fegyver megcsattant; de megint sokáig, igen sokáig hallatszott mind a parancsszó, mind a fegyver. Hogy melyik volt alkalmatlanabb Elemérnek, kartársai zaja-e vagy csendje? nehéz volna meghatározni. Iszonyú éjt töltött, s virrasztásai és bősz álmai benne csak azon meggyőződést erősíték meg, hogy mielőbb el kell e várost hagyni, mielőbb menekülni kell e helytől és tárgyaktól, melyek szomorú emlékekkel vannak összekötve, ha kedélybetegségéből gyógyulni és férfihoz illő lélekerővel akar birni.

Ezt sugta az első benyomás is; ebben szilárdítá meg a későbbi fájdalmak tömött csoportja.

De a terv és kivitel nem áll mindig oly közel, mint a küszöbtől a szoba.

A nemesi társaság zászlójának hír és engedelem nélküli elhagyását a legszigorúbb büntetéssel fenyítették.

Az ifjak bizonyos szolgálati év elteltével, s némely esetben még az előtt is, kilépési kérelmöket benyujthatták ugyan; de a fejedelmi udvarra mindig rossz hatást gyakorolt, midőn az nem volt ismeretes és kielégítő okokkal támogatva. S ha lettek volna is Elemérnek ily okai: vagyontalan lévén, hová forduljon? hol nyilik pálya számára? hol van a foglalkozásra tér, hol a visszavonulásra nyughely?… Sehol, épen sehol.

Józanon tehát csak áttételről lehetett szó.

De hova, a közszolgálat mely terére?

Elemér tiszttársai, ha megunták a dísztermekben és a palota bejáratai előtti őrködést, azon voltak, hogy küldetésekkel bízassanak meg, s residensek vagy rendkívüli követek mellett alkalmaztatást nyerjenek. Ilyesmit Elemér szerénysége, ha ajánltatnék is, visszautasított volna; mert nem hitte, hogy a hozzá hasonló műveltségű egyén a diplomatiai nehéz pályán alárendelt helyzetet is kellőleg be tudjon tölteni.

Ő csak a kardot birta forgatni; a tollnak – képzelete szerint – sokkal nehezebb forgatását a gondviseléstől kegyeltebbekre bízta.

Nem volt tehát más választása, mint a mezei hadakhoz tétetni át magát.

De itt is mennyi akadály nem tolult elébe!

A testőrségtől a mezei hadakhoz előléptetés nélkül csak az küldeték, ki csínyei vagy ügyetlensége miatt a fejedelmi udvarban maradásra nem volt méltó.

Elemérnek tehát, ki eddig mindig hátrahuzódott, most a hiu- és becsvágyó úrfiak nyugtalanságával kellene az előljárók pártfogásáért cseleket szőni, s a fejedelem kegyeltjeit esdeklésekkel ostromolni, hizelgésekkel megnyerni. E szerep jelleméhez nem férhetett. Hogy jusson máskép az előléptetéshez, mely egyedül teszi lehetségessé szerencsétlen szerelmének tanyájától hosszas időre, talán örökre elszakadni?

Könnyű annak boldogulni, kinek Krisztus a barátja: mondaná Gyulai Ferencz, ha most betegünk ágya mellett ülne s lélekküzdelmeinek tanuja volna. A ki a hatalmas Kassai unokaöcscse, az játszodva juthat czélhoz: tenné hozzá, ugyan csak Gyulai, a fürge s minden ajtónál szivesen kopogtató kamarás.

Elemér legutoljára gondolt nagybátyja segélyére, s akkor is kényelmetlen rezgést érzett idegein átrohanni, mintha egy jó nemtő, egy messzelátó sejtelem, egy felette könnyezve őrködő szem, vagy az aggodalom mezében lappangó önérzet óva intené, hogy hagyja inkább szivét a fájdalom éles körmeitől szünetlen marczangoltatni, tűrje inkább, hogy minden kőről, melyre lép, minden alakból, melyre néz, minden zugból, hová vonul, a kínzó emlékek egész raja rohanja meg, mintsem Fehérvárról való menekülésre Kassai István közbenjárását vegye igénybe, mintsem tőle fogadjon el oly pártfogást, melyet a többi nagybátyáktól az unokaöcsök méltán kérhetnek s minden nehézség nélkül meg szoktak nyerni.

Eddig Elemér függetlensége azon épült, hogy szegénysége mellett sem szorult jobban a dúsgazdag rokonra, mint ez rá.

Most az első kérés az alárendeltség első lánczszemét verné az ő szabad szellemére.

Tudta azt is, hogy az öreg Kassai, ki senkit becsülni nem szokott, iránta bizonyos tartózkodást érez, épen azért, mert valamint szükségei nincsenek, úgy becsvágya sincs, s valamint a nagybátya pénzes ládáját, úgy befolyását sem veszi igénybe.

– S most nem fogja-e ő gondolni, – sóhajtá Elemér – hogy a hiuság tört útján akarok én is járni, s nem várva be a sort, előre tolakodom, csak azon érdemre támaszkodva, melyet nagybátyám a fejedelemnél hosszas szolgálatokkal szerzett. S mivel indokolhatom kivánatomat, midőn a valódi okról hallgatnom illik? És nem tudom-e szint oly jól, mint ellenségei, hogy ő a legönzőbb emberek közé tartozik, ki semmi szolgálatot ingyen nem tesz, s mindenért túlságos árt követel pénzben, alávetésben, sőt a közhír szerint, ha kell, még bűnben is? Én volnék-e egyetlen, kit Kassai István melléktekintetek nélkül segítene? Oh ég! mittevő legyek?

Elemér nyugtalanul hánykodott ágyában.

Aggodalmaihoz járult még Deborah vádja is.

Nem hitte ugyan, hogy nagybátyja Pécsi ellen utczai lázadást támasztott volna, s annál kevésbbé, hogy a Deboráhra szórt durva bántalmak előidézését rája lehetne róni; de mégsem vívhatta le azon gyanuját, mikép a szombatosok ügyét Kassai csakugyan Pécsi megrontására hozta szőnyegre. Ezért félelmes undorral kezdett az öreg úrra gondolni, s majdnem iszonyodott azon küszöbre lépni, melyen belül egy általa becsült család ellen annyi gyűlölet él.

De bár mennyi okot hozhatott föl elméje a nagybátyjához folyamodás gátlására, egy levívhatlan indulat, mely távozásra ösztönzé, uralkodott Eleméren, s ha nem győzött is le, legalább háttérbe szorított minden mást.

Mihelyt orvosa, ki a szokott reggeli órán megjelent, sebét beköté s nyugalmat ajánlva távozott, Elemér legott öltözködni kezdett, s katonaköpenyét fülig vonva, a palota mellékkapuján kiosont. Sápadt arczczal, élénken verő szívvel haladott a Miklós-kapu felé. Sietett, de vissza-visszatartózkodva, meg-megállva és ismét gyors léptekkel előnyomulva, sietett a «beteg asszony» temetésére gyülöngő nép közt magának rést nyitva, a hatalmas nagybátya, Kassai István szerény hajlékához.

Midőn a kilincsre tevé kezét, azt hivé, hogy meleg és nyugtalan szívét egy jéghideg kéz megszorítá.

XI.

Kassai István köszvénye és rokkantsága miatt magas épületben nem lakhatik.

Fukarsága minél olcsóbb szállást követel.

A személyzet, mely körülveszi, csekély térben nem fér meg.

Rangjának mellőzhetetlen igényei vannak.

Mi magát illeti, még inkább szeretne egy csigahéjba, mely hátához ragad, bujhatni, mint Diogenes hordójába; de Erdély első hivatalnoka s egyik leggazdagabb földesura levén, kénytelen a fényüzés és kényelem ördögének is néhány szemernyi töményt égetni, s valamivel tekintélyesebb lakásra volt szüksége, mint apjának, a becsületes erszénykötőnek.

E czéloknak együtt véve kitelhetőleg megfelel a Miklós-kapu melletti ház, mely nem sajátja, de annyiban mégis sajátjának mondhatja, mert a községi tanács egy tagjától kamat fejében bérelte ki, s ha akarja, a kölcsönzött tőkéért minden perczben elfoglalhatná.