IX. A harmadik látomás.

1. §.

Egy októberi délután, több, mint négy hónappal az előbbi beszélgetés után, az inas Edward Scrope úr névjegyét vitte be Brighton-Pomfrey doktorhoz. A név nem ébresztett különösebb emlékeket az orvosban. Mikor belépett, az orvos egy oly szokatlanul hétköznapi ruhába öltözött férfit látott maga előtt, hogy egy pillanatra az a kellemetlen érzése volt, mintha detektívvel állana szemben. Csak azután ébredt tudatára, hogy a világi ruha régi barátjának, Princhester néhai püspökének alakját takarja. Scrope halvány volt és kissé elhanyagolt. Már ráragadt valami abból a különös, fakó külsőből, amely az olyan egyetemi embereken szokott meglátszani, akik Hampsteadbe kerültek, progressziv gondolkozók közé pottyantak és belekeveredtek a Fabian Societybe. Aggodalmat eláruló tekintete és alázatos modora visszatartotta az orvost, hogy ezt a megfigyelését kifejezésre juttassa.

Brighton-Pomfreyben meg volt az ügyes gyakorló orvosoknak az emberekkel való bánni tudása. Büszke volt rá, hogy minden emberrel szemben megtalálja a megfelelő hangot, de most egy pillanatig zavarban volt, hogy milyen eljárást kövessen. Azt a jóindulatú és barátságos, de nem túlzottan meghitt hangot használta tehát, amely olyan emberekkel szemben ajánlatos, akik társadalmilag erősen háttérbe szorultak, a nélkül, hogy komolyan el lehetne őket érte ítélni.

Brighton-Pomfrey dr. alacsony termetű, kerek arcú, erősen rövidlátó ember volt, akinek orra sehogysem volt alkalmas a szemüveghez, amelyet viselt. Ezenkívül – Isten tudja, miért, – óriási oldalszakállal büszkélkedett.

– Nos, hát hogy vagyunk? – kérdezte, miközben nyakát hátrahúzva, kiegyensúlyozta az orrán ingadozó szemüveget. – Miben lehetek szolgálatára? Külsőleg semmit sem tudok felfedezni. Kissé halvány ugyan és le van soványodva, de egyébként úgy látszik, hogy minden teljesen rendben van.

– Igen, – mondta a néhai püspök, – minden rendben van…

– Csak…? – kérdezte az orvos s mosolygás közben megvillantotta a fogát.

Modorában volt valami az öreg fürdős asszonyéból, aki a kis gyereket arra biztatja, hogy ugorjék a vízbe.

– Ki vagyok merülve és nagyon fáradt vagyok.

– Akkor foglaljunk helyet, – mondta a híres orvos mesterségszerű hangon és jobban szemügyre vette vendégét. A székre mutatott s megfogta a szék karfáját.

Az ex-püspök leült, az orvos pedig úgy foglalt helyet, hogy vendége és a világosság közé kerüljön.

– A püspökségemről való lemondás és a többi vele összefüggő dolgok nagyon igénybe vették idegeimet, – kezdte Scrope. – Azt hiszem, hogy bajomnak ez a lényege. Ha az ember így mindent elvág… mindenféle szálak megszakadnak… Nehézségek támadnak az új helyzet megteremtése körül…

– Természetesen, természetesen, – mondta az orvos, miközben arcizmai megrándultak és szemüvege rezegni kezdett az orrán. – Kimerültség. Nem érzi szükségét valami erősítő szernek, vagy változásnak?

– Igen. Csakugyan egy bizonyos erősítő szert óhajtanék öntől.

Brighton-Pomfreynek kerekre nyílt a szeme és szája, mint aki kérdezni akar valamit.

– Mialatt ön a tavasszal nem volt idehaza…

– El kellett mennem, – mondta az orvos. – Nem térhettem ki a megbízatás elől. Gázmérgezések, bizonyos kutatások… A fiatal kutatók nagyon jók a maguk módja szerint, de mi öregebb tekintélyek… Több a tapasztalatunk. Megfontoltabb az ítéletünk. Nem boldogultak nélkülünk.

– Szóval, mikor tavasszal önt fel akartam keresni, egy asszisztenst vagy kisegítőt, – azt hiszem, önök így szokták nevezni? – találtam az ön rendelőjében… Hogy is hívták?… D…?

– Dale!

Mikor ezt a nevet kiejtette, az orvos arca szokatlan harag kifejezését öltötte magára. Kerek, kék szeme szikrázni látszott és ártatlan kis izmocskái ráncokat vetettek homlokára. Arcszíne haragos vörösre változott.

– Az őrült! – kiáltotta. – Veszedelmes őrült! Remélem, önnél semmit sem… semmi rosszat sem követett el?

Látszott, hogy a dolog nagyon kellemetlen emlékeket ébresztett benne.

– Azt az embert a legjobb bizonyítványokkal küldték hozzám Cambridgeből. A legjobb bizonyítványokkal. Nekem csak huszonnégy óra időm volt. Gázmérgezéseket kellett vizsgálnom. Nem tehettem egyebet, minthogy rábíztam ügyeimet.

Brighton-Pomfrey úgy tárta szét rövid és kövér ujjas kezét, mintha a felelősséget akarná elhárítani magától.

– Semmi különös kárt nem tett bennem, – mondta Scrope.

– Akkor ön az első ember, akit megkímélt, – állapította meg Brighton-Pomfrey.

– Miért?… Ügyetlen volt?

– Ügyetlen? Nem, ez nem jó kifejezés.

– A módszere volt különleges?

A kis orvos felugrott és fel-alá kezdett járni a szobában.

– Különleges! – kiáltotta. – Gazság volt, hogy őt küldték hozzám. Gazság!

Vendége felé fordult s az arcát alkotó kerek halmok haragtól égtek. Oldalszakálla úgy mozgott, mint a repülni készülő madár szárnya. Arcát a karosszékben ülő vendége felé tolta.

– Megkönnyebbültem, mikor hallottam, hogy megölték. Elesett. Odaát.

Módfeletti izgatottságában szemüvegje leesett az orráról. Úgy előrecsapódott a zsinórján, mintha meg akarna szökni, mialatt gazdája szabad folyást enged érzései áradatának.

– Az őrült! – hörögte a doktor, sokat jelző kézmozdulatok kiséretében. – Veszedelmes őrült! Az volt a rögeszméje, hogy mindenkit tönkretesz. Mérgekkel dolgozott! A legveszedelmesebb mérgekkel. Hazajövök s hölgyeket találok a rendelőmben. Magas társadalmi állású hölgyeket. Morfinisták! Másokat… Megfontolás nélkül használta a legveszedelmesebb szereket. Kokaint egyáltalán nem, csak idegizgatókat, a legerősebb izgatószereket. A legmagasabb körökben is. Rettenetes! Fenségek. Az uralkodóházhoz tartozók! A háború okozta náluk és… inkognitóban akartak maradni. Borzalmas! Rettenetes befolyást gyakorolt betegeire. Az volt a rögeszméje, hogy feldúlja a testet és lelket egyaránt. A sarkukból emelte ki a lelkeket… Tönkretette az összeköttetéseimet. Elpusztította esztendők munkáját. Micsoda károkat okozott! Micsoda károkat!

Úgy nézett maga elé, mintha haragjában szét akarna robbanni, de azután lecsillapodott. Reszkető kézzel igyekezett visszahelyezni orrára szemüvegét, kabátjának hátsó zsebéből terjedelmes selyem zsebkendőt húzott elő és megtörülte az üvegeket, aztán orrára helyezte csíptetőjét, gallérjában ide-oda forgatta a fejét és kezével a nyaka körül babrálva, ide-oda rángatta a nyakkendőjét.

– Bocsásson meg ezért a kitörésért, – mondotta. – De Dale dr. annyi bajt csinált…

Scrope felkelt. Lassan az ablakhoz lépett, miközben kezét a hátán összekulcsolta, majd ismét megfordult. Modorában még sokat megőrzött néhai püspöki méltóságából.

– Sajnálom, hogy így történt, de talán meg tudja állapítani a naplóból, hogy mit adott nekem Dale. Valami erősítőszer volt, ami nagyon jó hatással volt rám. Úgy érzem, hogy ismét nagy szükségem volna rá.

Brighton-Pomfrey úgy felelt, mintha bizonyos rosszakarat működnék benne.

– Egyáltalában nem vezetett naplót, – mondotta. – Egyáltalán nem.

– De…

– Ha vezetett volna is, – mondta Brighton-Pomfrey a tenyerét ide-oda lóbálva, – nem folytathatnám az ő kezelését.

Szavainak azzal adott nyomatékot, hogy még gyorsabban kezdte mozgatni a kezét.

– Nem folytatnám az ő kezelését. Semmi körülmények között sem tenném…

– Természetesen, – mondta Scrope, – ha az eredmény olyan volt, mint ahogy ön állítja. De az én esetemben nem volt szó kezelésről. Álmatlan voltam, zavartnak, nyomorúságosnak és tönkrementnek éreztem magamat. Idejöttem tehát és ő azt a szert adta nekem. Az a szer megtisztítja az ember fejét és gondolkozását. Olyan, mintha az ember kiszabadulna a dolgok ködéből és eljutna a lényeghez és a dolgok alapjához. Engem teljesen talpraállított… Bizonyára ön is ismer valami ilyen szert, amelynek szükségét most, amikor a lemondásomból kifolyólag egész sereg problémával állok szemben, még fokozottabban érzem. Meg kell kapnom. Sok dologban kell határoznom és nem tudok határozni, mert bizonytalannak érzem magamat és óráról-órára változom. Nem azt kívánom öntől, hogy a Dale módszerét kövesse, de szükségem van arra az orvosságra.

Mikor Scrope beszélni kezdett, Brighton-Pomfreynek keze lankadtan hullott csípője mellé, de aztán magatartása fokról-fokra határozottabbá lett. Fejét kissé féloldalt fordította és a szemüvegével kezdett játszani. Végül kettőt köhécselt és a kezében tartott szemüveggel látszott nyomatékot adni annak, amit mondott.

– Mondja, kérem, – kérdezte, – mondja, volt-e annak az orvosságnak, amely agyát így megtisztította, volt-e valami köze az ön lemondásához?

Szemüvegét az orrára illesztette és miközben a feleletet várta, nyaka közé húzta a fejét.

– Mindenesetre. Elősegítette a helyzet tisztázását.

– Értem, – mondotta Brighton Pomfrey olyan hangon, amely könyörtelenül és félreérthetetlenül juttatta kifejezésre meggyőződését. – Értem, – ismételte és tenyerét tiltakozólag tartotta maga elé…

– Kedves uram, – kérdezte azután némi szünet után, – hogy kívánhatja tőlem, hogy egy ilyen szerencsétlen hatású méreg megszerzésében segítségére legyek? Még ha tudnám is, hogy mi volt az a méreg, akkor sem!…

– De rám nézve nem volt szerencsétlen hatású, – mondta Scrope.

– És az ön különös lemondása és e lemondásnak még különösebb bejelentése!

Ebben azt hiszem, nincs semmi szerencsétlenség

– Már engedjen meg, tisztelt uram…

– Tudom, hogy ön nem akar velem vallási kérdésekről vitatkozni. Épen azért engedje meg, hogy csak a magam szempontjából jegyezzek meg annyit, hogy az a nagy megvilágosodás, amelyhez részben Dale dr. orvossága segített, nagy megkönnyebbülése volt életemnek. Valósággal kristálytisztává tette agyamat. Elsöpörte a zavaró, köznapi jelenségeket. Egy időre tisztán láttam az igazságot s most újból így szeretnék látni.

– Miért?

– Megint válság előtt állok… mellékes, hogy milyen dolgok miatt. Nem látom tisztán az utat, melyet követnem kell.

Brighton-Pomfrey a szőnyegre szegzett tekintettel gondolkozott, miközben szája hevesen rángatódzott. Szemüvegét úgy lóbálta a zsinórján, mintha inga volna.

– Mondja el mindenekelőtt, – mondta, sanda tekintetet vetve Scrope felé, – hogy melyek voltak ennek az orvosszernek a hatásai? Azt hiszem tudniillik, hogy többféle lehetett. Hogyan segítette önt az igazság látomásához, amely – mint mondja, – lemondásához vezetett?

Scrope hirtelen elszégyelte magát, de annyira sóvárgott Dale orvossága után, hogy a legtökéletesebben igyekezett leírni tapasztalatait.

– Aranyszínű áttetsző folyadék volt, – mondta a száraz ténymegállapítás hangján. – Nagyon aranyos folyadék, akárcsak a tiszta és szép Chablis bor. Ha e folyadékhoz vizet öntöttek, gyöngyözve emelkedett fel a vízben, opalizált s mintha élet rezgett volna benne.

– Helyes. És mikor beszedte?

– Érzéseim hirtelen megtisztultak. Az agyam… emelkedettség és biztonság érzetét tapasztaltam.

– Szóval agyműködése úgy viszonylott a régebbihez, – segített Brighton-Pomfrey a magyarázatban, – mint huszonkilenc a tizenkettőhöz.

– Erősebbnek és tisztultabbnak éreztem magamat, – mondta Scrope, előbbi megállapításait folytatva.

– A környező dolgok pedig másformáknak tetszettek, mint rendesen? – kérdezte az orvos, ismét előrenyujtva kerek arcát.

– Nem, – felete Scrope és az orvosra nézett, mintha azt kémlelte volna, hogy tapasztalataiból mennyit szabad elárulnia egy ilyenfajta embernek.

– Szóval különböztek? – kérdezte az orvos, kissé engedékenyebben.

– Igen… Hogy világosan fejezem ki magamat… közvetlenül éreztem Isten jelenlétét. A világ olyan volt, mintha áttetsző függöny lett volna és Isten… nyilvánvaló lett előttem. Szükséges ez az orvosság megállapításához?

– Isten nyilvánvaló lett ön előtt? – ismételte az orvos a kifejezést s bizonyos rosszalás volt hangjában. A fejét csóválta s aztán élesen fürkésző hangon tette hozzá: – Szóval ön azt hiszi, hogy látomása volt? Vagy tényleg látta őt?

– Látomás formájában történt.

Scrope nagyon kellemetlenül kezdte érezni magát.

Az orvos ajka hangtalanul ismételte ezeket a szavakat. Tekintetéről a megvetés kifejezését lehetett leolvasni.

– Bizonyára valamit adott önnek… Azt hiszem, valami morfiumféle lehetett. De aranyszínű… opalizáló? És ön e látomás hatása alatt lepett meg bennünket lemondásával?

– Lemondásom hosszabb lelki átalakulásnak volt részlete, – felelte Scrope türelmesen. – Már hosszabb idő óta abba az irányba sodródtam, hogy az anglikán álláspontot teljesen elvetem. Az orvosság mindössze megvilágította azt, ami már készen volt lelkemben. Alakot adott neki. Úgy hatott, mint az előhívó a fényképezésnél.

Az orvos hirtelen a vidámság ellenkező végletébe csapott át.

– Ilyesmire még nem volt eset… Hogy egy orvos a Mount Streeten Isten látomásáról konzultáljon a betegével!… Ön pedig tudja és tudatosan el szeretné hitetni, hogy ez a látomás valóságos volt. Önnek tudnia kell, hogy ezt akarja…

Mindezideig Scrope nem akarta önmaga előtt bevallani, hogy a kísérlete hiábavaló volt, de most utat engedett a kétségbeesésnek, amely szembeszállt Brighton-Pomfrey véleményével.

– Azt hiszem, – mondotta, – hogy az az orvosság valahogyan megfoghatóvá tette számomra Istent. Azt hiszem, hogy láttam Istent.

Brighton-Pomfrey úgy csóválta a fejét, hogy Scropenak kedve lett volna őt megütni.

– Igen, azt hiszem, hogy láttam Istent, – ismételte szilárdabb hangon. – Hirtelen megéreztem, hogy ő mily hatalmas, hogy az élet mily hatalmas és hogy milyen félénk, alsórendű és szennyes a mi hivatásszerű, előkelő életünk. Hatalmába ejtett és egyideig teljesen uralkodott rajtam a szenvedély, hogy igazán és semmi egyébbel sem törődve, csak őt szolgáljam s hogy véget vessek a kényelemmel, önszeretettel és másodrangú dolgokkal kötött kompromisszumoknak. Ezt éreztem és most ehhez akarom tartani magamat, ezt akarom visszaidézni, mert újból elfáradtam és elernyedtem. Vérmérsékletem szerint könnyelmű ember vagyok, de fel akarok egyenesedni, magasabb hivatásomnak akarok élni, pedig fáradtnak, kábultnak és gúzsbakötöttnek érzem magamat… Az az orvosság jó hatású volt. Nekem legalább jót tett. Megint a szükségét érzem, hogy segítsen rajtam.

– De én nem tudom, hogy mi lehetett.

– Hát nincs valami más orvosság, amelynek hasonló a hatása?… Ha például morfiumot próbálnék meg valamilyen formában?

– Esetleg hallucinálna tőle, de nem volnának isteni látomásai. Ha nagyon óvatosan és kis mennyiségeket szedne, ideiglenesen ugyan élénkséget idézne elő, de minden ilyen állandó orvosság szedésének hatása az erkölcsi leromlás, a gyors erkölcsi leromlás. Az ilyen orvosságok rendszeres szedésének mindig az eredménye, hogy az ember pontatlan, kíméletlenül önző lesz és elveszti az őszinteség és igazság iránti érzékét. Közismert dolgok ezek…

– Pedig azt gondoltam és úgy reméltem…

– Önnek épen elég leküzdeni valója lesz enélkül is, – mondta az orvos. Ne vegye magára még ezt a tehertételt is.

– Egyszóval, ön nem akar rajtam segíteni?

Az orvos fel-alá lépkedett a szőnyegen, azután kezét kinyujtva és ujjait rezegtetve mondta:

– Ha tudnék, sem tehetném. Nem tenném meg az ön érdekében. De ha akarnám is, nem tehetném, mert nem ismerem azt az orvosságot, amely kétségtelenül valami pokoli kotyvaléka volt annak az őrültnek. Valami esetlegesen ható szer, amely hála Istennek, már nincs meg… az ön érdekében…

2. §.

Scrope odakint megállt az orvos házának stukkaturos portáléja előtt. Habozott, hogy merre forduljon: nyugatnak-e vagy keletnek.

Ez az ajtó bezárult mögöttem, – mondotta. – Ezen az úton nincs visszatérés…

Egy darabig így állt ez előkert rácsánál, aztán Park Lane és a Hyde Park felé fordult. Gondolataiba mélyedve, figyelmetlenül haladt a Notting Hillen Pembury Roadon levő új lakása felé.

3. §.

Életének ez új szakasza kezdetén, amely a komfirmációs szertartás válságát követte, minden nagyon világosnak tetszett Scrope előtt. Szilárdan hitte, hogy Isten megjelent neki, hogy ő maga tapasztalta Isten jelenlétét és hogy hivó szózat parancsolta neki, hogy Istent hirdesse a világnak. Érezte Istent és mindenkinek, aki Istent érezte, kötelessége, hogy az egész emberiséget ehhez a megérzéshez segítse. Lady Sunderbund ajánlata egybevágott ezzel a gondolattal. Scrope a küzdelem és az ijesztő szegénység kilátásaira igyekezett megacélozni magát, de az asszonynak rögtöni áldozatkészsége végtelen megkönnyebbülést jelentett feleségért és családjáért való aggódásában. Mikor Eleanorral a hunstantoni fövenyen beszélt, úgy tetszett neki, hogy ez az irány teljesen világos s ha kissé nehéz is, de nem lehetetlen. Együtt ültek a napfényben s fellelkesülve a nemes vállalkozás érzésétől, a sikerben bizakodva néztek a jövő elé, a nagy és közeli jövő elé, melyben Isten eszméje fogja elárasztani és újjá teremteni a világot. Ez a kezdetben tapasztalt tisztánlátás azonban lassankint ködbe borult és elhomályosodott. Lady Ella rokonszenvét nem volt oly könnyű megnyerni a lemondás számára, mint ahogy azt Eleanor feltételezte. Komor és fagyos élettárs lett belőle, aki ugyan nem beszélt férje lemondásáról, de nyilvánvaló volt, hogy azt nem tudta neki megbocsájtani. Ez a viselkedés Scropet titokban nagyon bántotta és megzavarta tetteiben. Ugyanaz az inkább ösztönszerű, mint megfontolásból eredő habozás, amely egykor megakadályozta abban, hogy régebbi kételyeit nyíltan közölje feleségével, most attól tartotta vissza, hogy számot adjon neki Lady Sunderbund jövendőbeli szerepéről lelkipásztorságának körében.

Saját lelkében e kérdés dolgában teljesen biztosnak érezte magát, de hogy a felesége iránt tartozó őszinteség dolgában önmaga előtt igazolja késlekedését, elhitette önmagával, hogy Lady Sunderbund terveiről nem döntött véglegesen. Így aztán olyan alapon rendezte be londoni háztartását, amely jövedelmeinek teljes megszűnésével volt egyértelmű.

– Egyelőre tulajdonképen nem tudjuk, hogy hogyan állunk, – mondotta Lady Ellának. – Ideiglenesen nem annyira lakni, mint inkább táborozni fogunk. A város valamely olcsó negyedében kisebb és szerényebb házat kell bérelnünk. Ha lehetséges, csak egy évre akarom a házat kibérelni, amíg tisztábban látjuk, hogy mi lesz velünk.

Végigment gondolatban London kerületein.

Lady Ella a legkeserűbb megjegyzést kockáztatta meg:

– Nem mindegy-e, hogy hol rejtjük el ábrázatunkat?

Scrope haragosan válaszolt:

– Nekünk nem kell elrejtenünk ábrázatunkat.

Az asszony nyomban megbánta, amit mondott.

– Bocsáss meg Ted, – mondotta. – Csak kisiklott a számból…

Scrope táborozásnak nevezte életüket, de a ház, amelyet a Notting Hillen Pembury Roadon találtak, sötétebb volt és főleg levegőtlenebb volt minden tábornál. Neki és feleségének minden tapasztalata hiányzott a középosztály lakáskeresése és lakásai dolgában. Életük három legvigasztalanabb napját ez olcsó és szerény fedél keresésével töltötték el. Eddigi életük abból állt, hogy egyik kényelmes otthonból a másikba mentek és legrosszabb élményünknek a princhesteri palota modern díszítéseit tekintették. Valóságos felfedezés volt számukra, mikor a rossz világítású és rossz beosztású házakat látták, a piszkos festést, a szakadt tapétákat, a földalatti konyhákat, a fürdőszobátlan vagy csak utólag hevenyészett fürdőszobás lakásokat, amilyenek London tiszteletreméltó középosztálya számára hajlékul szolgálnak.

A házügynökök, akik fellépésükből rögtön felismerték az ilyen ügyekben való járatlanságukat, a «megrohanás» módszerét alkalmazták velük szemben, ami szokatlan az olyan embereknek, akik eladdig a püspöki méltóság sugárzó fénykörében éltek.

– Vagy megtartják, vagy nem, – mondták ezek az urak. – Vannak, elegen vannak, akik lakást keresnek.

Az ex-püspök kezdett rájönni, hogy a föld- és háztulajdon rendszere Angolországban alapjában véve nagyon siralmas. Egy olyan sűrűn lakott országban, mint Anglia, a föld- és háztulajdonos osztály helyzete több, mint királyi. A közérdek szolgálatának kötelezettsége rá nézve nem áll fenn, pedig a lakosság többi részének is meg kell valahol telepednie, hiszen a nem háztulajdonosok sem folytathatják mesterségüket és nem tarthatják családjukat a levegőben. Anglia nyomorúsága a telektulajdonosok búsás alkalma…

Scrope általánosítani kezdte ezeket a tapasztalatokat és gondolataiban a szocializmusnak új és őszintébb árnyalatát kezdte kifejezésre juttatni.

– Az egyház nagyon sokat elhanyagol, – mondotta, mikor Lady Ellával már a huszonhetedik komor, lakásszerű alkalmatosság földszinti «reggeliző szobáját» tekintették meg.

– A multban nyomatékosabban kellett volna utalnom a telektulajdonos felelősségére. Nem volna szabad megengedni, hogy ilyen házat, ilyen áron kínáljanak tisztességes embereknek. Becstelenség.

A házügynöktől hideg, átható és az uralkodó osztályhoz illő hangon kérdezte meg a vétkes tulajdonos nevét.

– A vasút tulsó oldalán az összes házak az Egyházi Javak Kezelőségének tulajdonában vannak, – mondta az ügynök, miközben valami tűvel vájkált a fogában. – Hanyag társaság. Rettenetes nehéz kierőszakolni belőlük valamit. A legrosszabb londoni lakások az övék.

Lady Ella más szemüvegen át látta a dolgokat.

– Ha az egyházban maradtál volna, – mondotta, – segíthettél volna ezeken a dolgokon.

Scrope nem válaszolt erre a megjegyzésre.

– Ha az egyházban maradtam volna, – mondta – mikor a földalattin szerény bloomsburyi szállodájukba utaztak vissza, – sohasem ismertem volna meg ezeket az állapotokat.

4. §.

Nem volna igazságos, ha Lady Ellának csupán két sajnálkozó kijelentésére utalnánk és nem emlékeznénk meg egyúttal arról a nekigyürköző bátorságról is, amellyel nekilátott, hogy a maga és súlyosan sujtott családja új elhelyezkedését megoldja. Az a lelki változás, amely férje lelkében minden előjel nélkül egy rettenetes napon beállott, úgy érte őt, mint a derűs égből lecsapó villám.

A méreg használatának, az eretnekségnek, Isten káromlásának, az idegen női befolyásnak, a teljes erkölcsi és anyagi leromlásnak felismerése egyetlen napon érte s úgy hatott rá, mint valami robajszerű ütés. És mindez akörül a férfi körül történt, aki egész életének központja volt. Soha nőnek egész világa ily hirtelen és tökéletesen nem omlott össze. Életének összes eddigi bajai szinte parányi kicsinynek tetszettek e sötét összeomlás mellett. Abban a gondolatban akart megnyugvást keresni, hogy az ura beteg és valami «nincs rendben nála». Azzal biztatta magát, hogy egészségesen és igazhitűen fog visszatérni Hunstantonból és visszavonja a lemondására vonatkozó összes kijelentéseit. Bízott benne, hogy a férfinek, akit szeretett s akiben megbízott, így kell cselekednie, hogy sikereket fog aratni a világban és mindig az ő erkölcsi felfogásának megfelelő helyes úton fog járni. Csak a legnagyobb ellenkezéssel vette tudomásul, hogy a püspök nyugodtan, de határozottan ragaszkodott az egyházzal való szakításhoz, még akkor is, mikor az izgató szer hatása eloszlott és az ideges kimerültség jelei megszűntek. Az asszony érvelni akart, de úgy vette észre, hogy nincsenek érvei. Számára az egyház kristályos gömb volt, amely egész életét foglalta magában és lelkileg még annyira sem tudott kívül állni rajta, hogy egy ellentétes felfogást akárcsak mérlegelni is tudott volna.

Mialatt férje Hunstantonban tartózkodott, naponta egy órát, olykor többet is imádkozott a székesegyházban. Olyan kemény imazsámolyra térdelt, hogy a térde megfájdult tőle. Még könyörgéseiben sem tudott érveket felhozni és a kifejezéseket sem tudta megváltoztatni, csak százszor meg százszor ismételte:

– Hozd vissza őt, Uram! Hozd vissza!

A püspök mindig nagyon jó és szivélyes férj volt, ha néha, főleg álmatlanságának időszakában kis dolgokban olykor ingerlékenynek mutatkozott is. Most megváltozva tért vissza, mintha modorában megkomolyodott és megöregedett volna. Nagyon figyelmes lett, még szivélyesebb és készségesebb, mint azelőtt, sőt néha szinte bocsánatkérő volt feleségével szemben, de szigorúan ragaszkodott ahhoz az elhatározásához, hogy az egyházat elhagyja.

– Tudom, – mondta, – hogy ebben nem értesz egyet velem, de arra kérlek, légy elnéző irántam. Küzködtem lelkiismeretemmel… Tudom, hogy amit cselekszem, egyelőre megpróbáltatást és szegénységet jelent, de ha megbízol bennem, azt hiszem, átlábolunk rajta. Majd csak kínálkozik mód, hogy munkámat elvégezzem s talán nem leszünk túlságos hosszú ideig ehhez a házhoz láncolva…

– Én nem a szegénységtől félek, – mondta Lady Ella.

Csakugyan úgy is volt. Ha kissé szomorúan is, de nagy bátorsággal és gyakorlati eréllyel nézett szembe a helyzettel. Az egyik barátságtalan házat a másik után nézte meg és tervezgette, miként tehetné elviselhetővé a kényelmetlenséget, míg Scrope egyre csak tehetetlenül dühöngött a landlordizmus és az egyház ellen, amely e gazdasági nyomorúságért felelelős. Mikor Scrope teljesen kimerülve már nem volt egyébre képes, mint általánosításokra, Lady Ella erélyesen vette kezébe a döntést és a Pembury Roadon levő házat választotta ki londoni otthonuknak. Férjét néhány napra ismét Hunstantonba küldte s ezalatt Miriammal, aki a család gyakorlati szelleme volt, elvégezték a hurcolkodást és elfogadhatóvá tették az új lakást. Mert ez a lakás a legjobb esetben is csak elfogadható volt. Nagyon sok hátránya legott kitűnt, mint például az, hogy a leányoknak a princhesteri kedves kis egyéni szobácskák helyett, közös hálószobával kellett megelégedniök. «Atyus» számára csak nagynehezen lehetett egy kis helyiséget dolgozó szobának kiszorítani s még ez sem volt tulajdonképen külön helyiség, mert az ebédlőtől csak egy tolóajtó választotta el, amely átengedte az érzékeny idegzetű ember számára kellemetlen ételszagot. Ablaka egy jelentéktelen és megfeketedett kis kertre és egy népes és zajos vegytisztító telep világító udvaraira nyilt, amely a Restharrow Street egyik házának megfelelő kertjére volt építve. Lady Ella ezt a szobát nyitott könyvállványokkal bútorozta be és a Newnhamban levő Eleanora távollétében Clementina ott rendezte el atyja könyveinek egy részét. Lélektani érdekesség gyanánt meg lehet jegyezni, hogy e kellemetlen, rossz világítású kis szoba Lady Ellának több bánkódást okozott, mint új lakásuknak összes többi kellemetlenségei együttvéve. A püspök íróasztala teljesen elfoglalta a szoba egyik oldalát. Lady Ella mindenben takarékosságra törekedett, de mégsem tudott ellenállni annak az ösztönzésnek, hogy legalább egy mutatós asztali lámpát ne vegyen férje számára.

Scrope új munkájának gondolataitól eltelve tért vissza Londonba s az volt az érzése, hogy nézeteiről írnia kell valamit. Valóságos hálát és meglepetést érzett felesége iránt, amiért a kellemetlen lakást így át tudta alakítani és nem győzte hangoztatni, hogy mihelyt csak lehet, tágasabb lakásba fognak költözni. Lady Ella valami fizetéses foglalkozást akart keresni, legalább Clementina és Miriam számára, de Scrope hallani sem akart róla.

– Neveltetnünk kell őket, – mondotta, – még ha a dohányzásról is le kell mondanom, ámbár azt remélem, hogy anélkül is sikerülni fog a dolog.

Úgy látszott, Eleanornak jó kilátásai voltak, hogy megkapja a londoni közgazdasági főiskola ösztöndíját, ami nagyjából elégséges lett volna, hogy megéljen belőle. Cambridge ugyan most már lehetetlenné vált Clementina számára, de némi takarékoskodás árán a londoni egyetemre is beiratkozhatott, míg Miriamnak a Londonba való költözés nagyon megkönnyítette jó zenei kiképzését. Phoebe és Daphne, – vélekedett tovább Lady Ella, – kedvezményes helyet kaphatnak a notting hilli felsőbb leányiskolában.

Scrope nem igen tudta elképzelni, hogy mi mehetett végbe ifjabb leányainak lelkében. Egyikük sem árult el olyan rokonszenvet iránta, mint Eleanor. Az volt az érzése, mintha a felesége oktatta volna ki a leányokat, hogy ne tegyenek említést a viszonyaikban történt változásról, de gyakran hallotta, amint a fürdőszoba miatt civódtak, ahol sohasem volt elég meleg víz a második fürdő számára. Úgy látszott, hogy a nappali szobában elhelyezett rövid kis zongora Miriamnak nem okozott olyan gyönyörűséget, mint a nagy zongora Princhesterben, melyről most le kellett mondania. Mindazonáltal mindig készségesen eljátszotta, amit atyja kívánt tőle; Scrope pedig mindig tudta, hogy az Op. 111-nek adagiója az, amit hallani kíván.

Lady Ella azt tapasztalta, hogy Londonban sokkal nehezebb cselédet fogadni, mint Mindszentek napján St. John’s Woodban. A felsőbb papság háztartásai nagyon keresettek a komoly és hivatását értő szolgaszemélyzet körében, de egy talár nélküli pap háztartása nem valami vonzó. Az első próbálkozók fiatal és ügyetlen nőszemélyek voltak. Az első szakácsnő kelletlen és szemtelen volt és még mielőtt a hónapja letelt volna, otthagyta őket. A második gondatlan. Megégette a burgonyát, szenesre égette a szeleteket, vagy túlfőzte, vagy nem főzte meg eléggé a tojást s mindenütt ételnyomok maradtak utána. A füstös kávé és a keserű tea így megszokott dologgá vált annál az egyénnél, akinek püspöki méltósága megszűnt. A hálószobában gyakran küzködnie kellett idegeivel, hogy jókedvet mutatva jelenjék meg a lunchnél, ahol azonban azt kellett tapasztalnia, hogy a kényeskedő Phoebe érintetlenül tolja félre tányérját, Lady Ella pedig vésztjósló hallgatással ül az asztal végén és olyan kifejezéseken töri a fejét, amelyekkel úgy fejezheti ki haragját az alsóbb régiókkal szemben, hogy ne vezethessen feleselésre, miközben azzal biztatgatja magát, hogy ha kitennék magukat a kockázatnak, egy harmadik szakácsné talán megfelelne a követelményeknek.

A nappali szoba komorszínű papírral volt tapétázva. A háziúr, minthogy Scrope optimizmusával legfeljebb egy évre volt csak hajlandó kivenni a lakást, nem akarta megújíttatni a tapétákat s így mintájuk nagyon sötétzöld leveleket és szürke gótikus íveket ábrázolt. A helyiséget csak egy lámpa világította meg s fényköre csak a szoba középső részére terjedt ki, míg a falak tájára már csak erőtlen fényfoltok jutottak. Lady Ellának nagyon sokszor közbe kellett lépnie, hogy a világosságnak ezt a kis körét Phoebe és Daphne ne monopolizálják teljesen otthoni munkájuk számára. A világítás kérdését különben is nagyon nehéz volt rendezni, mert ennyi világítás elégtelen volt a szoba számára. Milyen más volt a princhesteri szalonban, ahol a kedves kis villamos lámpák egész sora ragyogott. Az ebédlő méretei lehetetlenné tették a vendéglátást, miután a dolgozószobát levágták belőle. Ha a család egyedül volt is csak benne, a felszolgáló szobaleány alig tudott átfurakodni a székek és a szekrények között.

A ház a szomszédos földalatti vasút robajától szüntelenül rezgett. A közvetlen szomszédságban egy magányos hölgy lakott, aki azonban hallatlan vakmerőséggel és olyan mély alt hangon végezte énekgyakorlatait, hogy minden ember boldogan szabadult volna tőle. A Restharrow Street végén garázs volt, ahol a soffőrök az autók töffögtetésével hanggyakorlatokat végeztek. Mindezeket a hangokat áthatóan hallotta az, aki a kertre nyíló kis szobában az íróasztalhoz ült, hogy az egész világ kormányzatának megváltozatásáról «írjon valamit». Igaz, hogy mindezek a kellemetlenségek csak aprólékos kellemetlenségek voltak, de mégis alkalmasak arra, hogy elkeserítsenek egy túlérzékeny lelket, amely arra is kénytelen volt rájönni, hogy a rendelkezésre álló jövedelem mellett, még ez az életmód is kétszázötven, vagy még ennél is több font hiányt jelent.

5. §.

Bármily lényegteleneknek látszanak is e háztartási részletek egy intellektuális történet szempontjából, mégis ki kellett rájuk térnünk, mert megmagyarázzák azt a mohóságot, amelyet Scrope saját külön kápolnáját illetőleg tanusított, amiről Lady Sunderbunddal folytatott tárgyalásokat. A menekvés útját London szennyének tengeréből, amely elmerüléssel fenyegette családját, csakis ebben az irányban látta s úgy érezte, hogy ez volt kötelességének iránya is. Ez volt «hivatása».

Legalább is eleinte így érezte. Később azonban az ügyek megint bonyolódni kezdtek…

A levél óta, melyet a hunstantoni fövenyen olvasott, nagyon messzire fejlődtek a dolgok közte és Lady Sunderbund között. Attól a naptól kezdve, amelyen az első kocsirakomány a renegát püspök magántulajdonával elhagyta a palotát, a rikítóan kék ajtajú ház ablakredőnyei le voltak bocsátva. A lelkes hölgy visszatért a Hyde Parkra néző élénk díszítésű lakásba. Azóta a püspök ismételten s azzal a világos tudattal látogatta meg, hogy ez az asszony fog gondoskodni számára kápolnáról és szószékről, ahol London népe előtt Isten egyetemességének és egyszerűségének evangéliumát hirdetheti. Hivatva volt, hogy prófétája legyen egy új alapokra fektetett hitnek, amely az egész világot megmenti a vallásoktól és szektáktól, az önzésektől és üres loyalitásoktól, a fajok és szokások előítéleteitől és Istennek, az egész emberiség királyának imádására és szolgálatára szólítja. Ez volt lelkének döntő elhatározása. Ez volt az az elhatározás, amely viszonyát nemcsak Lady Sunderbundhoz, hanem feleségéhez és családjához, barátjaihoz, ellenségeihez és szövetségeseihez is megszabta. Ezen az úton kell neki haladni, menten a kételyektől és túltéve magát feleségének és ifjabb leányainak nyilvánvaló rosszalásán. Lady Sunderbund lelkesedése példátlanul nagy volt és ez támogatta őt…

Lady Sunderbund elhatározása azonban lassankint meggyengült. Eleinte jóformán észre sem lehetett venni a változást, de csakhamar úgy meg lehetett figyelni, mint ahogy az ember szeme szögletéből megfigyeli a háttérben lévő dolgokat.

Első képzeteiben, melyeket a kápolnáról alkotott, kicsiny, de ékesen szóló alaknak látta magát a püspök, amint valami szembetűnő helyről az elveszett és tévútra vezetett világot Istenhez szólítja vissza. Úgy képzelte, hogy a templomról, amely sűrűn tele lesz rakva székekkel, Lady Sunderbund gondoskodik és hogy ugyancsak ő fogja biztosítani azokat a csekély anyagi eszközöket is, amelyek felmentik őt a családjáért való gyötrő gondok alól. Felületes becslés alapján évi nyolcszáz fontra becsülte ezt az összeget s arra számított, hogy egy része aláírások révén meg fog térülni.

– Eleinte, amíg a nagy tömegek nem jelentkeznek, én leszek a legfőbb aláíhó, – mondta Lady Sunderbund.

A püspök annyira meg volt elégedve, olyannyira adottnak tekintette a dolgot, hogy nem is gondolkozott tovább róla s ügyet sem vetett azokra a nagyarányú dekorativ törekvésekre, amelyek Lady Sunderbundot egyszerre rabul ejtették. Noha e törekvések jelentékeny része egy ideig gondosan rejtve maradt előtte, bizonyára észrevehette volna őket, ha meglett volna benne a megfigyelésükhöz szükséges hajlamosság.

Ott volt például a csodás nyakkendőjű fiatal építész, akivel a püspök egyszer vagy kétszer a lunchnél találkozott a Hyde Parkra néző lakásban. Ez a fiatalember, Lady Sunderbund támogatásával ismételten az «ideális templom» felé igyekezett terelni a társalgást. Az volt a becsvágya, hogy ő építse meg «a minden hagyománytól független» ideális templomot.

Végül Scrope is belesodródott a vitába. Kifejtette, hogy eddigelé minden templom és istentiszteleti célokra szolgáló helyiség az egyes egyházak különleges szempontjai szerint épült. Vagy nyugat felé, vagy – mint az egyiptomi templomokat, – valamely meghatározott csillag irányában építették. Ebben az áldozatok játszották a főszerepet, mert az volt a törekvés, hogy mindent a fényesen megvilágított áldozati oltár körül központosítsanak s más szempontok szerint épült templomot elképzelni sem lehetett. Az építésznek azonban lehet annyi szabadsága…

– Az építész teljesen szabad, – szakította félbe a fiatalember. – Ha úgy tetszik, akár csillagalakú templomot is építhet.

– Vagy valami hemek ékszehes dobozhoz hasonlót, – mondta Lady Sunderbund.

A társaságban egy bozontos hajú zenész is volt, aki heves mozdulatokkal kapkodta be a sózott mandulákat és az egyházi zenéről akarta hallani a püspök véleményét.

Scrope azt a nézetet kockáztatta meg, hogy az ének bizonyos vallásos hajlandóságot tételez fel. Elismerte, hogy Musszorgszkiban finom vallásosság van ugyan, de véleménye szerint ezen a téren mégis Beethoven szonátája, az Op. 111. s főleg annak befejező adagiója, a molto semplice e cantabile, a legkiválóbb. Isteni hangulat érzik ki belőle.

A zenész, aki észrevehető türelmetlenséget árult el, Beethoven nevének hallatára és sózott mandulával teli szájjal jelentette ki, hogy azon ma már túl vagyunk.

– Emberfelettieknek kell lennünk, ha különbek akarunk lenni Purcellnél vagy Beethovennél, – mondta Scrope.

Scrope nem tulajdonított kellő fontosságot Lady Sunderbund azon törekvésének sem, hogy a kiváló pozitívistákat, a testvériség egyházának tagjait, a keresztény tudomány művelőinek vezetőit, Charles Voysey főtisztelendőnek régi követőit, a swedenborgiánusokat, mohamedán megtérteket, hindu teozófusokat, lelki fenoméneket és más hasonlókat is meg kellene hívni. Scropenek mindez nem látszott fontosnak, de érezni kezdte, hogy az új vállalkozást nem tudja olyan tökéletesen irányítani, mint ahogy eleinte feltételezte. Ő is, Lady Sunderbund is, egyaránt az egyetemlegességet vallották ugyan, de míg az ő egyetemlegessége a hitnek a puszta alapokig való egyszerűsítésében állott addig Lady Sunderbundé a gyüjtőnek egyetemlegessége volt. Scrope felfogásában a hit olyasvalami volt, ami a lelket, Lady Sunderbund felfogásában pedig, ami a kis imakönyvet ragyogja be. Hosszú időn keresztül mindegyik a maga külön hajlandóságait követte, anélkül, hogy az eltérésről tudomást vettek volna, de végül is Scrope öntudatának ködében a jövőt illetőleg valami bizonytalan kétkedés és elégedetlenség kezdett támadni.

Eleinte egyáltalán nem, vagy csak nagyon kevéssé kételkedett a saját hitében. Még mindig teljesen meg volt győződve, hogy élethivatása Isten vallása és hirdetése. Biztos volt benne, hogy Isten szükségképen ura és megváltója az emberiségnek és az ember életének és biztos volt a binomiális tantétel igazságában, de lassankint kétkedni kezdett abban, hogy csakugyan az ő hivatása-e, hogy az egész világnak ő hirdesse az igaz Istent. A legbarátságosabb hangon tárgyalt Lady Sunderbunddal, de mikor hazafelé haladt Notting Hillre, Isten tudja, hogyan, kihívó módon merült fel a kérdés lelkében: «Még egy próféta?» Hiszen ha sikerül is ez a missziós vállalkozás, vajjon lehet-e belőle egyéb, mint egy kisebb jelentőségű westendi Mohamed? Nem lehetetlen, hogy esetleg új szektának lesz az alapítója, pedig a cél nem ez, hanem épen az volna, hogy valamennyi szektának véget vessünk, ámde hogy lehessen véget vetni nekik, ha még mindig vannak templomok és kápolnák, – gazdagon díszített templomok és kápolnák, – gyülekezetek és Istennek fizetett specialistái?

Ez a gondolat nagyon megzavarta és különösen éjszakánkint működött benne igen erősen. Scrope azon igyekezett, hogy mindentől ridegen elvonatkoztatva vizsgálja a kérdést és ne törekedjék sem azzal a körülménnyel, hogy magánjövedelme nem éri el évente a háromszáz fontot, sem azzal, hogy irodalmi kísérletei máris nagy mértékben tegyék valószínűtlenné, hogy a legserényebb irodalmi munkával is meg lehet kétszerezni ezt a nagyon is elégtelen összeget. Ha e kellemetlen, bántó és bosszantó körülményeket igyekezett is elmellőzni, azok alaktalan formában mégis mindig megjelentek és leülepedtek lelkének hátsó szögletében, – ahonnét, hogy úgy fejezzük ki magunkat, kifelé nézegetett, habár töprengéseinek központjában állandóan az a kérdés állott, vajjon lehet-e próféta gyanánt fellépnie.

6. §.

A válság egy októberi délutánon egészen váratlanul tört ki.

Scrope, Lady Sunderbund lakására ment, hogy megtekintse az új templom terveit és rajzait, amelyben neki kell majd az igét hirdetnie. A tervek megtekintése után rájött Lady Sunderbund teljesen lehetetlen voltára. Nyomban igyekezett megmagyarázni, hogy milyen nagy eltérés van kettőjük közt és e magyarázattal a beszámíthatatlan zavaros érzések viharát idézte fel…

Lady Sunderbund mintegy tíz percig várakoztatta, mielőtt a terveket behozta volna. Scrope a kis szobában várakozott, amelynek falán Wyndham Lewis festménye fügött és a rikító vörös kockákkal kifestett balkonra nyílt. Az ablak mellett egy kis aranyozott asztalkán néhány újonnan vásárolt könyv hevert. A püspök az asztalhoz lépett s egymásután vette a kezébe a könyveket. Az első «Huntingdon grófnő és köre» volt, annak a hölgynek a története, aki szívesen barátkozott könnyű gondolkodású érsekekkel és borzalmas vendéglátója volt a wesleyanus káplánoknak. Scrope néhány pillanatig ez átszellemült hölgy sötét képét tanulmányozta, amint egyik lábával tüntetően tiporja grófi koronáját, azután a másik könyvet vette a kezébe. Ez Szent Teréziának, a spanyol apáca-kolostorok energikus szervezőjének élettörténete volt. A harmadiknak Madame Guyon volt a főszereplője. Nem volt nehéz kitalálni, hogy Lady Sunderbund mi végből olvassa ezeket a könyveket…

Lady Sunderbund belépett.

Hosszú, egyszerű, vakítóan fehér ruhát viselt, nagyon magas nyakkal. Kezén zöld nefrit karperec, derekán zöld selyemöv volt, haját pedig nagyon merev és zöld műborostyán koszorú szorította le. Hóna alatt egész tömeg rajz- és másolópapírtekercset hozott.

– Végtelenül öhvendek, – mondotta. – Véghe készen vagyunk és megmutathatom önnek a tehveket.

Az egész papírrakományt nagy zajjal egy fekete és fehér faberakástól tarkálló asztalkára dobta, úgy, hogy Scrope egy-két tekercset és egy ív másolópapírt a padlóról volt kénytelen felszedni.

– A templom, – lihegte Lady Sunderbund jelentőségteljesen, – az egy igaz Isten temploma!

A rajzok között kutatott és egy furcsa szögletes épület rajzát magasra emelve, odatartotta Scrope meglepődött szeme elé.

– Ugyebáh, kifogástalan? – kérdezte.

Srcope átvette a rajzot. A rajz egy épületet, nyilvánvalóan rendkívül nagy épületet ábrázolt, amely főrészeiben két nagy, erősen sávozott toronyból és ezek között hosszú lépcsőfeljárattal ellátott boltívekből állt. A két torony között emelkedett a dóm. A terv olyan volt, mintha az Aja Sophia mecsetjének és a wellsi katedrálisnak a messallianceából született volna meg. Rengeteg nagyságát azokból a parányi automobilokból lehetett megítélni, amelyek az előtérben gördültek fel-alá.

– Itt van az alaphajz is, – mondta Lady Sunderbund s egy másik papírlapot terített ki a püspök elé, mielőtt még az a rajzzal teljesen tisztába jött volna. – A nagy csahnok teljesen kehek, nincs száhnya, nincs benne oltáh s zafihkék betűkkel olvasható benne a felihat: «Isten mindenütt jelenvaló».

Bizonyos ünnepélyességgel tette hozzá:

– Háhomezeh embeh számáha lesz benne ülőhely.

– De… – mondta Scrope.

– Van benne bizonyos nagyság és méltóság, – mondta Lady Sunderbund. – A fiatal Venable műve. Az első nagy álkalom számáha.

– De hát elfér-e ez azon a kis aldwychi telken?

– Venable azt mondja, hogy nem, – magyarázta Lady Sunderbund. – Golden Gheenben akahná elhelyezni.

– De ha már ez lett abból az egyszerű kis kápolnából, amelyet mi terveztünk, akkor legalább központi fekvésűnek kellene lenni.

– De ha ott nem lehet elhelyezni, – mondta Lady Sunderbund érvelő hangon.

– Azonkívül ez nagyon drága, túlságosan drága, sokkal drágább…

– Az teljesen mellékes. A vagyonom bohzasztóan megszapohodott. A fele hajózási papihokban van, a mahadéknak nagy hésze pedig lőszehgyáhi hészvényekben. Gazdagabb vagyok, mint báhmikoh azelőtt… Hát nem nagyszehű ez a tehv?

A püspök letette a távlati rajzot s az alaprajzot vette a kezébe. Úgy tett, mintha tanulmányozná, de tulajdonképen csak a helyzeten elmélkedett.

– Lady Sunderbund, – mondotta végül, némi erőlködéssel, – attól félek, hogy ez nem fog megfelelni.

– Nem felel meg?!

– Nem. Nem felel meg az én szándékom szellemének. Én úgy képzelem, hogy nem egy ilyenfajta nagy épületben… ilyen cifra és hivalkodó épületben kell hirdetni Isten országának egyszerű evangéliumát.

– Ilyen nagy hivatáshoz nem felelne meg jobban ilyen nagy szószék?

Mintha meg akarta volna akadályozni, hogy Scrope újabb ellenvetéseket tegyen, Lady Sunderbund kapkodva kutatott tovább a rajzok között.

– Nézze meg ezt a tehvet, – mondotta. – Minden benne van! Nemcsak phédikáló hely; gondoskodás töhtént benne mindenhől.

A felizgatott gyermek heves mozdulataival kezdte bizonyítgatni a püspöknek a nagy terv kiváló tulajdonságait és érdemeit. A prédikációs csarnok csak a szíve az egésznek. Lesz még benne könyvtár, refektórium, tanácskozótermek, tantermek, kiadóvállalat és egy nagy földalatti nyomdahelyiség.

– Manapság minden nagy vállalatnak szüksége van nyomdáha, – magyarázta Lady Sunderbund.

Gondoskodás történt a zenéről is, egy, de nagy láthatatlan orgonával, amely architektonikus részletek között lesz elhelyezve és hangjaival el fogja árasztani a dómot.

Lady Sunderbundnak csillogott a szeme, mikor a nagy dómot körüljáró körmenetek lehetőségét említette és megmagyarázta, hogy a nagy dóm nem lesz a lelki elmélkedések egyszerű visszhangzó felülete, hanem széles és nyílt folyosók veszik majd körül s ezekbe kápolnák nyílnak.

– De mire való mindez? – kérdezte Scrope, egy pillanatra megállítva az áradatot. – Mi szükség van a kápolnákra? Csak nem akar oltárokat és szentképeket?

– Nem, – felelte Lady Sunderbund, – de szükség lesz különböző hendeltetésű kápolnákha: a tudomány kápolnája, az egészségügy kápolnája, a kohmányzat kápolnája. Helyek, ahol az embehek leülhetnek és elmélkedhetnek e dolgok felett… Megfelelő képekkel és szimbolumokkal.

– Értem az ön gondolatát, – tétovázott Scrope. – Értem.

– Egy nagy, sötétkék és kehek kápolna is lesz a csillagok, az atomok és az anyag hejtelmei számáha.

Hangja ünnepélyes színezetet öltött.

– Minden csendes, mélységes és magas, akáhcsak a khistály a sötétben. Ebbe a kápolnába lépcsőkön kell lemenni. Sötét és kehek boltívek alatt, amelyek matematikai szimbolumokkal, egyenletekkel és tudományos műszehekkel vannak díszítve… Közvetlen mellette, egészen mellette, lesz egy másik kis, világos színekben tahtott kápolna a madahak és vihágok számáha.

– Igen, – mondta Scrope, – mindez nagyon szép és kifejezésteljes. Amint látom, az egész épület szimbolikus és nagy művészi lehetőségek rejlenek benne, de ez a hely nem az én számomra lesz teremtve. Az én mondanivalóm nagyon egyszerű; az, hogy Isten ura az egész világnak, ura a félpennys újságoknak, az omnibuszoknak és a mindennapi aprólékos dolgoknak, hogy az embereknek imádni és szolgálni kell őt életüknek minden pillanatában. Ez nem az, amit én akarok. Ez a régi vallások visszatérése. Ez az eltávolodás Istentől. Ez nem egyéb, minthogy egy új frigyládába akarják zárni a régi helyett. Nekem az egész… nem tetszik.

– Nem tetszik?! – kiáltotta Lady Sunderbund s megdöbbenéssel és csodálkozással kapta vissza a fejét.

– Ebben az épületben nem tudom végezni az én munkámat.

– De… hát nem ez az ön gondolata?

– Nem. Egyáltalán nem az enyém. Én az egy Istenről akarok beszélni, aki egyedül egyesítheti és mentheti meg a világot… ön pedig ilyen különcködő játékot csinál.

Scrope érezte, hogy az utolsó szóval megsebezte az asszonyt.

– Játékot! – visszhangozta Lady Sunderbund. – Ön ezt játéknak nevezi?

Hangjának egy árnyalata kifejezésre juttatta, hogy még két ember van nagyon erősen érdekelve ebben a dologban.

– Kedves Lady Sunderbund, – mondta Scrope hirtelen megváltozott hangon, – nekem saját lelkem meglátását kell követnem. Előttem megjelent Isten látomása. Nagy vezérnek láttam őt, aki hihetetlenül magasra emelkedik az emberek kicsiny élete fölé. Maga számára követeli az emberek életét. Meg akarja nekik mutatni az utat az emberi nem üdvössége, a gyötrelemnek és a halálnak legyőzése felé. Láttam őt az emberi ügyek Istenének, a politika Istenének, az olyan komor és véres háborúk Istenének, mint a mostani, a gazdasági élet Istenének, a vasúti gócpontok, klinikák, gyárak és esti iskolák Istenének, egyszóval és valóban az emberek Istenének. Ez az Isten, akit pedig ön akar imádni, a művészek és költők, az elegáns költők Istene, a ritkaságok Istene, a válogatott célzások Istene. Ebben is lehet nagyszerűség. Egyáltalán nem akarom azt mondani, hogy amit ön cselekszik, az nem lehet szintén finom és megfelelő az ön számára. De ez nem az, amit én akarok… Én nem mehetek bele ebbe a tervbe és nem haladhatok ebben az irányban.

Scrope nekihevülten és fáradtan hagyta abba beszédét. Lady Sunderbund végighallgatta. Ragyogó arca kipirult és könnyek csillogtak szemében. Úgy érezte, hogy e könnyek a legdrágább és legértékesebb fajtából valók. Bájos ajka eltorzult a rémülettől és megdöbbenéstől s arckifejezése az olyan gyermek félig hitetlen kifejezése volt, akit hirtelen és kegyetlen csalódás ért.

– Ön tehát nem akah belemenni ebbe a tehvbe?

– Nem, – felelte Scrope. – Kedves Lady Sunderbund…

– Ne emlegesse Lady Sundehbundot! – kiáltotta az asszony egészen újszerű hevességgel. – Nem látja, hogy mindezt önéht tettem?

Scrope összerezzent és valami nyers érzés fogta el. Lady Sunderbund soha úgy nem tetszett és annyira visszataszító nem volt neki, mint e pillanatban, de nem tudott szavakat találni számára.

– Hogy tudjak mindehhől egyszehhe lemondani?

Scrope még mindig nem találta meg a feleletet s az asszony ki akarta használni pillanatnyi előnyét.

– Hát mondja meg, mit tegyek? – kiáltotta.

Szenvedélyesen fordult Scrope felé.

– Éhtse meg, hogy mit tett velem ön!

Feltartott újjain egyenként számlálta a pontokat és furcsa módon egy haragos piaci lány képét idézte fel.

– Mióta megismehkedtünk, – mondta, – tiszteltem önt. Kész voltam önt követni báhhová… Attól az estétől fogva, mikoh ön oly nyugodtan és méltóságteljesen ült, a többiek pedig gyötöhték és sebezték önt, – mindent kész voltam megtenni önéht. Mikoh a többiek olyan hiábavalók és túlokosak voltak, ön pedig csak Istenhe és a vallásha gondolt és saját magával nem töhődött… Igen, mindaddig… óh! Ühes volt az egész életem…

A könnyek szakadatlanul peregtek le arcán.

– Talán megint ezt az ühes életet kell élnem…

Úgy tett, mintha bánatát kezével akarná eltaszítani magától, melynek gyűrűiben bogárnagyságú kövek csillogtak.

– Így szóltam magamhoz: Ez az embeh tud valamit, amit én nem tudok. Ő az öhök élet magvetője. Elhatáhoztam, hogy követem önt, segítem önt és megteszek mindent, amit csak lehet. Azóta állandóan önéht éltem. És most mikoh terveim megéhtek, ön…! Hettenetes!

Ökölbe szorított és felemelt kezével különös mozdulatot tett. Tekintete a berakott asztalon heverő tervekre és rajzokra meredt.

– Tehveztem és tehveztem. Azt mondtam, hogy templomot építek neki. Templomi szolgáló leánya leszek… Szolgáló leánya…

Nem tudta folytatni.

– De épen ezek a templomok zavarták meg az emberiséget, – mondta Scrope.

– De nem az én templomom, – mondta Lady Sunderbund, aki most már a visszautasított rajzok fölött nyílt zokogásban tört ki. – Ön megmagyaházhatta volna…

Harag villant fel szemében és úgy lökte el magától a terveket, hogy egymásután a földre hullottak. Hosszúnak tetsző pillanatokig nem lehetett más hangot hallani a szobában, csak az egymásután földre hulló rajzlapok folyton gyorsabbodó suhogását.

– Óh, mily boldogok lehettünk volna a mi Istenünk szolgálatában, – jajveszékelt Lady Sunderbund egyre s aztán a megdöbbentő hölgy még döbbenetesebb dolgot cselekedett. Scrope felé támolygott, megragadta kabátjának hajtókáját, fejét vállára hajtotta, úgy, hogy fekete haja a nyakát érte s aztán zokogni és siránkozni kezdett.

– De kedves Lady Sunderbund! – mondta Scrope szemrehányó hangon, miközben igyekezett őt gyengéden eltolni magától.

– Engedje meg, hogy zokogjak, – követelte Lady Sunderbund, még erősebben belekapaszkodva a kabátba és követve Scrope hátráló mozdulatait. – Engedje meg, hogy zokogjak. Meg kell engednie.

Scrope ellenkezése megszűnt. Egyik kezével támogatta az asszonyt, a másikkal ragyogó haját símogatta.

– Kedves gyermekem! – mondotta. – Kedves gyermekem! Sejtelmem se volt róla, hogy így fogja fel…

7. §.

Mindez csak kezdete volt egy jelentőségteljes megbeszélésnek. Scropenak sikerült a boldogtalan hölgyet támogató és rokonszenves módon egy kerevetre ültetni. Mikor néhány szaggatott szó után ismét felkelt és megállt a püspök előtt, miközben szemét egy csipke-csodával törölgette, a taktikai körülmények újabb mérlegelése arra késztette Scropet, hogy a rajzok felszedésének ürügye alatt az asztal túlsó oldalára kerüljön…

Lady Sunderbund igyekezett a köztük történt megbeszélés szálait visszamenőleg kibogozni, de ez a magyarázat nagyon ingadozó volt s ellentmondásokkal volt telve. Olyan dolgoknál kezdte újra a magyarázatot, amelyek már elintézetteknek tetszettek, de Lady Sunderbund agya szokatlanul rendszertelen volt, valóságos vadon nőtt lelki bozót. Néha úgy tett szemrehányásokat Scropenak, mintha kegyetlen Isten lett volna, néha pedig engedetlen szolga módjára beszélt vele. Gondolataiban a túlzó alázatosságnak és a másik fél nézetei és kívánságai teljes megvetésének keveréke, megdöbbentette és fájdalommal töltötte el Scropet. Tisztán lehetett látni, hogy az asszony határozott, merész és észszerűtlen akarata egy félév óta abban a gondolatban kristályosodott ki, hogy azt nyujtja Scropenak, amit ő szeretne, hogy akarjon. E vágyaknak kristályos gömbje most összetörve hevert lába előtt.

Megkísérlette, hogy Scrope szemei előtt ismét egésszé rakja össze.

Kijelentette, hogy hajlandó bármely irányban módosítani terveit, csakhogy megfeleljenek Scrope kívánságának. Azt mondta, hogy mindent megértett.

– Ha játék, – kiáltotta, – mutassa meg, hogy csináljam, hogy ne legyen játék! Tegye a tehvet komollyá!

Scrope azt felelte, hogy magának a templomnak gondolata az, amely a tervet lehetetlenné teszi. Mert mit jelentsen tulajdonképen ez a rajz? Az asszony elé tartotta a vázlatot, amely egy ornátust viselő pap alakját ábrázolta s ez a pap megdöbbentően reá hasonlított.

Lady Sunderbund kikapta Scrope kezéből a sértő rajzot és darabokra tépte.

– Ha nem akah templomot, legyen belőle gyűléstehem. Eszehint ön gyűléstehmet akah?

– Nekem akármelyik régi gyűlésterem elegendő, – felelte Scrope. – Különlegességre nincs szükségem. Nincs szükségem kórusra és papi ornátusra.

– Ha nem akah zenét, – felelte Lady Sunderbund, – hát nem lesz zenéje. Ha Isten nem akah zenét, lehet a nélkül is. Én nem tudom ugyan elképzelni, hogy Isten ne helyeselné a zenét, de ezt önnek kell eldönteni. Ha ön nem akah díszítéseket, csinálhatjuk egészen egyszehüen. Lehet nagy szühke dóm… csak szühke és fekete. Ha nem lehet szép, lehet csúf is. Igen, csúf. Olyan csúf, – sóhajtott, – ahogy egy citybeli templomhoz illik. Kehesünk más építészt… egy citybeli építészt. Valakit, aki bankfiókokat és vasúti állomásokat szokott építeni. Ha ön azt hiszi, hogy ez tetszik Istennek… Megtöhjük a fiatal Venable szívét. De méht nem akahja megengedni, hogy én tehemtsem meg a helyet az ön küldetése számáha? Miéht ne tehemthetném meg én? Önnek kell a hely. Önnek valahol hihdetni kell az igét.

– De mint embernek, nem mint papnak.

– Akkoh hihdesse, mint embeh. Valami huhát mégis viselni kell önnek.

– Egészen közönséges ruhát.

– A hendes huhának divatosnak kell lenni. Önnek új phédikáló kabátot kell hendelni a szabójánál, másfohma kihajtóval és két gombbal háhom helyett…

– Nem kell törődni a divattal.

– Mindenkinek kell töhődni a divattal. Hogy változtathatna hajta? Egyes embehek ódon divatot követelnek, ez az egész… A papi taláh ódon divat. Egyszehűbb dolog nincs a hevehendánál.

– Kivéve azt, hogy papi divat. Én úgy akarok maradni, ahogy most vagyok.

– … Hát ha ön azt hiszi, hogy ez az öltözék hendes huha! – mondta az asszony és Scropera nézve ismét a hamisítatlan ellágyulás könnyeiben tört ki. – Csak a taláht legalább! – kiáltott fel azután szenvedélyesen. – Csak egy teljesen egyszehű taláht. A tisztesség kedvéért!… Óh, ha még ezt sem akahná!

8. §.

Mikor a Brighton-Pomfreynél történt sikertelen látogatás után a park szerpentinje felé haladt, Scrope ismét a Lady Sunderbunddal folytatott viharos megbeszélést forgatta elméjében. A látogatás végén, csak azért, hogy távozhasson, egyes kérdéseket függőben hagyott. Kénytelen kelletlen belement bizonyos igéretekbe. Megigérte, hogy igyekezni fog jobban megértetni, hogy mi az, amit ő tulajdonképen akar. Megigérte, hogy azzal, ami történt, nem engedi befolyásoltatni «lelki bahátságukat». Lady Sunderbund viszont kijelentette, hogy lemond terveiről és «legeslegelejéhől» kezd újra mindent. Scrope azonban érezte már, hogy az asszonnyal semmit sem lehet újra kezdeni. Tudta, hogy a szervezés és a megtisztult vallás kérdésein túl, elérkezett társulásuk végének ideje. Lady Sunderbund vállára borulva zokogott, távozásakor pedig megragadta mindkét kezét és úgy könyörgött, hogy bocsásson meg neki. Arra törekedett, hogy nézeteltérésük egyebekben még szorosabbá fűzze viszonyukat. Úgy tett, mintha a lelkiismeretfurdalás vádjai egészen ellágyítanák. Ragyogó és átszellemült személyből meleg és érzelmes személy lett. Lágy és ragyogó fekete haja és Scrope nyakát átkulcsoló két keze elválaszthatatlanul belekapcsolódott az ügybe. A leginkább zavaró és legmeglepőbb körülmény az volt Scrope helyzetében, hogy a végérvényes szakítástól mindezek dacára, még mindig visszariadt.

Bizonyára nem ő volt az első ember, aki nem tudta megállapítani, hogy két ember közt fennálló kapcsolat mikor és hogyan változik bonyodalommá. Szakítania kellett volna, de a rejtély épen abban volt, hogy a szakítás gondolatára miért érez lelkifurdalást. Érzésének lényege az volt, hogy az asszonynak csalódást okozott, holott nem kellett volna csalódást okoznia. Soha azelőtt nem ismerte fel úgy a saját lelki tulajdonságait, mint ezuttal és soha nem látta oly tisztán, mint most, hogy ezek a lelki tulajdonságok hova vezetik. Ez valósággal mindent megvilágító felfedezése gyanánt hatott reá.

Minden tekintetben társas lény volt. Ösztönszerű hajlandósággal birt arra, hogy úgy cselekedjék, mint ahogy azt a körülötte levő emberek tőle várják, akár észszerűek, rokonszenvesek vagy ellenszenvesek neki e várakozások. Első ízben látta, hogy ez volt életének vezérlő motivuma s hogy egyéniségének ez a kulcsa. Az ember nem észszerű lény, hanem társadalmilag felelős teremtmény, aki a társadalmi körülmények dacára igyekszik észszerűnek mutatkozni. Scrope most kezdte megérteni, hogy a szülői ház gyermekszobájától kezdve, ahol arra törekedett, hogy általában jó fiú legyen s csak néha volt rossz, mindaddig a pillanatig, amíg haragvó tekintettel nem néztek rá, egész iskolai életében, az egyetemen, a káplánkodás során, a vikariátus és a püspökség idejében, mindmáig, a jelen percig, egyetlenegyszer sem cselekedett valóságos és független ösztöne szerint. Ösztönszerűleg mindig más emberekkel vetett számot és igyekezett kielégíteni őket. Az utolsó néhány év fájdalmas összeütközéseit a nyugtalanító bírálatok növekvő felismerésének kellett tulajdonítani, amelyek össze nem egyeztethető dolgokat kívántak tőle. Ezek elől talált vagy legalább is keresett mindenáron menedéket Istennél. Ellentmondás volt ugyan benne, de kétségtelen volt mégis, hogy egyéniségével nemcsak beleolvadt Istenbe, hanem tulajdonképen ott fedezte fel.

Meglepte, hogy ismételten mennyit gondolt Lady Sunderbund érzéseire és kívánságaira és milyen keveset Istenre. Szüntelen elnézést mutatott az asszonnyal szemben. Irányítani igyekezett és három hónapon keresztül igyekezett neki megfelelni. Miért? Részben, mert az asszony kívánta és mert kívánságában valami olyan vonás volt, ami valami rejtett rúgót, talán a hiuság rúgóját érintette benne és késztette rá, hogy megfeleljen neki. De részben azért is történt, mert ámbár nem mert a valónak szemébe nézni, – a princhesteri palotából való elköltözés óta egyre jobban érezte, hogy családjának külső körülményeiben végzetszerű változás ment végbe. Csak a kápolnakísérlet látszott alkalmasnak arra, hogy megakadályozza a teljes anyagi lecsúszást és elmerülést. E változás súlyos következményeinek egy tizedrészét sem tudta előre látni. A notting hilli lakás nemcsak kényelmetlen volt, hanem egyenesen nyomorúságos. Scrope úgy érezte, hogy családjának tagjai félig szemrehányóan, félig pedig sürgetően tekintenek rá. Miért hozta őket ide? Mit szándékozik kezdeni velük? Néha valósággal kívánta volna, hogy ezt meg is mondják neki és ne csak szemrehányóan nézzenek rá. Phoebe csökkenő étvágya szomorúsággal töltötte el szívét.

Scrope úgy képzelte, hogy a családjáért való aggodalom volt legfőbb indító oka, hogy Lady Sunderbund terveihez még akkor is ragaszkodott, mikor már belátta, hogy azok csak kevéssé segíthetik elő Isten igazi szolgálatát. Kétségtelen ugyan, hogy a hiúságnak is volt benne valami része és valami egyébnek is, ami talán leginkább a mesterkélten táplált rokonszenvhez hasonlított; mindezeken felül pedig Lady Sunderbundban volt valami nagyszerű és gyermekies vonás, ami mágnesszerűen hatott Scrope képzelő tehetségére, de az igazi mozgató erő mégis csak a feleségéért és gyermekeiért való aggódás és az ebből folyó törekvés volt, hogy anyagilag jó helyzetben lássa őket. Amint az első álom, melyben félig Mohamednek, félig pedig Remete Péternek látta magát Istennek a világ előtt való hirdetésében, kezdte elveszteni színét és elevenségét, mindjobban megértette azt is, hogy az anyagi jólét állapota s azzal egyidejűleg Isten szolgálatának állapota, nem igen férnek meg egymással. Az egy igaz Isten temploma, mely Lady Sunderbund jóvoltából épült volna meg, szép színű csalétek módjára csábította.

Most tehát ebben az irányban akart haladni. Képzeletét és gondolkozását az a lehetőség foglalkoztatta, hogy valami módon megfékezze, módosítsa és elfogadható ajánlatra bírja rá Lady Sunderbundot. Miért?

Miért?

Úgy képzelte, hogy erre csak egy válasz lehetséges. Az, hogy a cselekvés tűzpróbáján át nézve, nem hitt igazán Istenben! Nem hitt annyira Istenben, amennyire hitt családjában. Nem hitt sem az első, sem pedig a második látomás valóságában. Ezek csak álmok voltak, önmaguktól támadt megnyilatkozások és saját képzelő erejének túlhajtott játékai. Mindezek a jelenségek a valósághoz különböző fokú viszonylatban állottak. Alávetve a próbának, Istenben való hite engedett. Agyagból készült kardnak bizonyult az acélos valósággal szemben.

És mégis hitt Istenben. Épen annyira meg volt győződve Istenről, mint amilyen biztosan tudta, hogy a holdnak van másik oldala. Intellektuális meggyőződése tökéletes volt. Csupán Phoebe személyének élő, lélekző és néhanapján köhécselő valósága mellett vált néha az Isten olyan lényegszerűtlenné, mint a binomiális tantétel…

– Tényleg, mint a binomiális tantétel, – mérlegelte Scrope önmagában a hasonlatot…

Ekkor már Scrope a tó partján haladt és a nagy kőhidhoz közeledett, amely pontosan ott halad át a vízen, ahol a Hyde Park végződik és a Kensington Garden kezdődik. A vallásos hittel szemben felmerült kételyeinek során egy még különösebb kérdéshez jutott el. Ha van is Isten, – kérdezte, – van-e neki nagyobb szerepe az emberek mindennapi életében, mint a szintén bizonyítható binomiális elméletnek? Nem mindennél tisztább és világosabb-e az ő kötelessége Phoebe iránt? Az öreg Likeman érvei új és megnövekedett erővel jutottak eszébe. Vajjon mindent egybevetve, nem volt-e önzés tőle, mikor a körülötte lévők iránti világos kötelességével szemben a saját üdvösségét tolta az előtérbe? Fontos-e, ha ő hazudik, ha hamis hitet hirdet, ha hamisan esküszik és kárhozatra ítéli önmagát, ha ezzel menekvést és kényelmet biztosít általa övéinek?

De ez az a pont, ahol az egész gondolatmenet téves és hamis, – szólt önmagához. – Isten több a képzeletbeli alázatosságnál és több egy kigondolt formulánál. Isten hatalom és igény, – kell, hogy legyen hatalma és igénye, – amely felülmulja Phoebe, Miriam, Daphne, Clementina és valamannyiük igényeit…

De ez nincs meg nekik!…

Eddig a pontig jutott el, mikor Lady Sunderbundtól elvált és most ugyanide tért vissza. Az Istenről való képzetének laza és valószerűtlen volta késztette, hogy sürgősen felkeresse Brighton-Pomfreyt és igyekezzék tőle megszerezni azt az orvosságot, amely lelkét a hivésre késztette.

Lehetséges-e, hogy Isten családjával összehasonlítva olyan jelentéktelen legyen, hogy ő minden vasárnap jó lelkiismerettel prédikálhasson Lady Sunderbund templomában és viselhesse Lady Sunderbund öltözékeit?

Egy üres padot látott maga előtt. A kérdés oly rettenetes nagynak és oly nagy jelentőségűnek tűnt fel előtte, olyan határozott választást jelentett Isten és minden egyéb között, ami neki drága volt e földön, hogy úgy érezte, hogy menés közben nem tud dönteni. Leült tehát s egyik karját a padnak háta mögé lógatta és ujjaival dobolni kezdett a pad támláján…

Ha a döntés «igen» lesz, akkor kár volt, hogy nem maradt meg az egyház kebelében. Akkor nevetséges dolog volt elhagyni a székesegyházat csak azért, hogy Lady Sunderbundnak dekoratív pantechnikonjában merüljön el…

Scrope most először sajnálta határozottan hitehagyását.

Sajnálkozását még egy körülmény fokozta, amely talán kicsinyesnek tetszik az olvasó előtt. Három héttel ezelőtt meghalt Borrowdale, howcasteri püspök és Scrope lett volna soron, hogy kövesse a püspökök padjain. Mindig bizonyos vágyódással tekintett a lordok háza felé, abban a hiszemben, hogy az új lehetőségeket s alkalmat nyujt neki a nyilvános nyilatkozásra s arra, hogy a társadalmi kérdésekről behatóbban beszéljen, mint ahogy az püspöktársainál szokásban volt. Most íme, ez a lehetőség is elveszett…

9. §.

Most már minden megbánás hiábavaló volt. A kérdés mind tisztábban állt előtte: Vagy el kell viselni a mártiromságot, melyet ő idézett magára és családjára, vagy pedig vissza kell térni a képzelődő fanatizmus kitöréséhez és azt össze kell egyeztetni azzal az ajánlattal, amelyet Lady Sunderbund tett neki, hogy legalább feleségének és leányainak kényelmét és társadalmi elhelyezkedését biztosíthassa. Tisztán látta azonban, hogy tömérdek időt kell ráfordítania, nagyon sok ügyességet és mágneses erőt kell kifejtenie Lady Sunderbund kezelésénél…

Azon vette észre magát, hogy egy ilyen természetű, nagyon őszinte és megnyilatkozásszerű beszéden töri a fejét, amelyet Lady Sunderbundhoz akar intézni. Olyan beszéden, amelynek le kell bilincselnie az asszony gondolatait… Az asszony gonosz módon vonzotta. Ezen a délután legalább…

Egyuttal azonban visszataszító is volt.

Az erkölcsi elégedetlenség jótevő kitörése zaklatta fel lelkét. Keményen rávágott a pad támlájára, mintha magát akarta volna megütni.

Nem. Nem teheti meg…

A naplementének szaggatott violaszinű és rózsaszín foltjai áradtak szét a Kensington Garden félig kopár fái fölött. Scrope azt kívánta, vajha az ég a felhőket és hegyeket kevesebb fenséggel ajándékozná meg, de annál többel az emberek szívét. A sötétedő fák és a viharosan lángoló ég hátteréből egy leány közeledett feléje. Jóformán csak a körvonalait lehetett megkülönböztetni, de mozdulataiban valami megragadta Scrope figyelmét, emlékezetét pedig visszakalauzolta a hunstantoni fövenyre. Mikor a leány közelebb jött, Eleanort ismerte meg.

Meglepő volt, hogy itt találkozzék vele. Scrope úgy tudta, hogy leánya Newnhamban van.

Akárhogyan történt is, örült, hogy látja. Eleanor lényében volt valami, a mi választ igért tépelődéseire. A leányban ösztönszerű bölcseség lakozott. Ha valaki, úgy ő bizonyára meg tudja érteni atyja lelkiállapotát s Scrope legott kész volt, hogy helyzetének főbb mozzanatait teljesen feltárja előtte. Azt remélte, hogy a leány tiszta és fiatal idealizmusa meg tudja neki adni azt a támaszt és azt a világító sugarat, amelyre szüksége van. Talán meg tudja érteni a kérdés mindkét részét, azt, amely Phoebére és azt, amely Istenre tartozik.

Mikor Scrope megpillantotta a leányt, az sietni látszott, de aztán mozdulatai fokozatosan lassabbra változtak. Néhányszor visszanézett, majd ismét előre, mintha várna valakit, de nem volna benne biztos, hogy az illető nyugatról jön-e, vagy kelet felől. Atyját mindaddig nem vette észre, míg csak közvetlen közelébe nem ért.

Mikor meglátta, úgy meglepődött, hogy egy pillanatig megkövülten állt. Idegenszerű mozdulatot tett, de aztán meggondolta magát s atyjához lépve, megállt előtte.

– Atyuskám! – mondotta.

– Nem tudtam, hogy Londonban vagy, Nórácskám, – mondta Scrope.

– Váratlanul jöttem.

– Voltál odahaza?

– Nem. Nem akartam hazamenni… legalább egyelőre nem.

Ismét körültekintett, jobbra és balra s azután tekintete megint az atyjáéval találkozott.

– Nem ülnél le, Nórácskám?

– Nem tudom, hogy lehet-e.

Újból szétnézett s úgy látszott, hogy rászánta magát.

– Egy pillanatra leülhetek.

Helyet foglalt. Egy darabig nem szólt egyikük sem.

– Mi járatban vagy erre, Nórácskám?

A leány, mintha gondolatait rendezte volna. Azután folyékonyan beszélni kezdett.

– Tudom, hogy helytelennek látszik, amit cselekedtem. Eljöttem, hogy egy ismerős fiúval találkozzam, aki holnap megy Franciaországba.

– Egy ismerős fiúval?

– Igen.

– Mi is ismerjük őt?

– Még nem.

Egy időre Scrope mindenestől megfeledkezett az egy igaz Isten templomáról.

– Ki az a fiú? – kérdezte.

Eleanor szemmellátható erőlködéssel igyekezett megtalálni a természetes hangot.

– Egy fiú, akivel a mult esztendőben a korcsolyapályán találkoztam először. A kollégiumban az én szobám mellett volt a nővéréé.

Scrope leányára nézett és tekintetük találkozott.

– És?

– Minden oly gyorsan történt, atyuskám, – felelt Eleanor mindarra, amit az «és?» szóból ki lehetett érezni. Szóltam volna nektek, ha az esetnek fontosságot tulajdonítottam volna, de csak puszta barátságról volt szó. Semmiképen sem éreztem, hogy az eset komoly lehet. Jó barátok voltunk és mindenféléről beszélgettünk. És most egyszerre, – Eleanor hangja sebesre változott, – neki el kell menni Franciaországba.

Egy pillanatig az olyan háziasszony kifejezésével nézett apjára, mint aki az időről beszél. Azután egyszerre könnyek kezdtek végigperegni az arcán.

Tekintetét a tó felé fordította és kezét ökölbe szorította. A leány zokogott.

– Nem tudtam, hogy szeretett. Nem tudtam, hogy én is szerettem.

Scrope egy darabig várt.

– Szóval, szeretitek egymást, Nórácskám? – kérdezte.

Eleanor már nem is igyekezett visszafojtani sírását.

– Igen, szeretjük egymást. És ő holnap reggel elmegy.

Pár percig egyikük sem beszélt. Scrope teljesen megbékélt az esettel. Nem tudta helyteleníteni leányának eljárását, de a szülői minőség hagyománya és a feltételekhez kötött elhatározás szokása, fontolgatásra késztette.

– Szeretném látni azt a fiút, – mondotta s azután hozzátette: – Ha ugyan nem zavarlak benneteket.

– Drága atyuskám… drága atyuskám! – mondta Eleanor és megfogta a kezét. – Mindjárt idejön…

– Beszélj róla, – mondta Scrope. – Ő is egyetemi hallgató?

– Igen, – mondta Eleanor és pillanatnyi szünetet tartott, hogy sorrendbe szedje mondanivalóit. – Az idén nyert egyetemi rangfokozatot. Cambridgeben tanult. A természettudományokat hallgatta, főleg az állattant. Jó eredménnyel vizsgázott a filozófiából is. De hát a mi cambridgei filozófiánk nagyon ostoba… Mc. Taggart csak szappanbuborékokat ereget… Az apja orvos, Sir Hedley Riverton.

Miközben beszélt, szemét végigjártatta az úton.

– Jön már! – mondta egyszerre.

Habozni látszott.

– Nem haragudnál apa, ha én beszélnék vele először?

– Menj csak elébe. Menj elébe. Mondd meg neki, hogy én vagyok itt.

Eleanor felállt és viszonozta a feléjük közeledő khaki egyenruhás alak vidám üdvözlését. A fiatalok meggyorsították lépteiket, mikor egymáshoz közeledtek. Hirtelen üdvözölték egymást, szorosan egymás mellett állottak és mohón kezdtek beszélni. Scrope a mozdulataikból meg tudta ítélni, hogy miről beszélhetnek. Látta, hogy a fiatalember kiegyenesedik és Eleanor válla felett feléje néz. Ő maga a bölcselkedő szemlélődés pózát öltve magára, nézte és alkalmat nyujtott a fiatalembernek, hogy arcát szemügyre vehesse… Mindaddig, míg a fiatalok közvetlen közelébe nem értek, föl sem tekintett, de ekkor egy kellemes, kissé szeplős, kissé nekihevült arcot pillantott meg, melyből nagyon becsületes kék szem sugárzott feléje.

– Remélem, megbocsájt nekem, uram, hogy ebben a formában kértem meg Eleanort, hogy jöjjön el és találkozzék velem. Pillanatnyi elhatározás hatása alatt táviratoztam neki és ő szíves volt eleget tenni kérésemnek.

– Üljenek le, – mondta Scrope. – Önt Rivertonnak hívják?

– Igen, uram, – mondta a fiatalember. – Az alantas katonák szokásához képest nagyon gyakran használta az «uram» megszólítást. Az elhelyezkedésnél Scrope került középre s a fiatal tiszt balján foglalt helyet, míg a jobb oldalon Eleanor ült figyelő helyzetben.

– Be kell vallanom, uram, hogy alig ismertük egymást. Egy egyetemi szövetségben voltunk együtt és mindenféle dolgokról vitatkoztunk, de bizalmasabb formában, ami azt illeti…

Egy pillanatig elhallgatott, mintha kifogyott volna a lélekzete. Mondókájának folytatását Scrope komoly, de rokonszenves fejbólintással segítette elő.

– Kissé nehéz az ilyen dolgokat megmagyarázni, – mentegetődzött a fiatalember. – Azt hiszem, hogy mostanáig igazán nem értettük egymást… Jó barátok voltunk és szívesen társalogtunk egymással. Egyéb még akkor sem volt közöttünk, mikor bevonultam. Csak mikor megtudtam, hogy a harctérre kell mennem… kissé korábban megyek, mint számítottam… akkor jutott eszembe, hogy talán sohasem látom újra Cambridget… és akkor valamit kiolvasni véltem az ő leveléből. Nagyon sokat töprengtem, uram. Mindent átgondoltam és úgy éreztem, hogy semmit sem szabad tennem és nem is tettem semmit, egészen ma reggelig. Ma reggel azonban rászántam magamat, hogy táviratozom. Tudom, hogy merészség volt tőlem és túltettem magamat a formákon, uram. Tudom. Helytelenül lehetne értelmezni, ha ő nem volna más… Úgy értem, uram, ha ő közönséges és mindennapi leány volna. Úgy éreztem, hogy látnom kell őt. Nem tudom, hogy meg tudja-e érteni, uram, hogy mennyire akartam őt látni és mennyire szerettem volna hallani…

Scropera és Eleanorra tekintett. Úgy tett, mintha mindkettőjük előtt igazolni akarta volna magát.

Scrope lopva a leányára pillantott, aki ültében előrehajolt és gyengéd tekintettel nézte a fiatalembert. A leány egészen meghódította, de a viselkedésében még maradt valami bírói vonás.

– Egyszóval mindez nagyon hirtelen történt? – kérdezte Scrope.

– Úgy van. Máskülönben önnek is tudni kellett volna róla, uram, – mondta a fiatal Riverton. – Csak a sietség idézte elő a titkolódzásnak ezt a látszatát. Ami eddig közöttünk történt, csak két távirat volt. Az enyém és az övé. Most kérem, engedje meg, hogy nagyon rövid ideig együtt lehessünk. Nem követünk el semmi titkolni valót. Puszta ismerősök módjára viselkedünk… Engedje meg. Hisz holnap este a harctérre megyünk.

– Hm, – mondta Scrope és Eleanorra tekintett. – Ezekben a bizonytalan időkben…

– Miért ne vállalhatnék én is valami kockázatot? – kérdezte Eleanor hevesen.

– Tudom, hogy ez is egyik oldala a dolognak, – mondta a fiatalember. – Nem kellett volna táviratoznom…

– Hát nekem nem volna szabad kockázatot vállalni? – kiáltott fel Eleanor. – Nem vagyok játékbaba. Nem akarok addig várni, míg az egész világ biztos nem lesz számomra.

Scrope a fiatalember kipirult arcára tekintett.

– Ő vesz majd gondjaiba téged? – kérdezte.

– Ha nem táviratozott volna nekem… – mondta Eleanor, a fenyegetés felcsillanásával a hangjában.

– Talán nem lett volna szabad erre gondolnom, – ismételte a fiatalember. – De teljesen elszakítva tőle, nem bírtam volna magammal. Ha semmit sem mondtam volna neki, valami ürességet éreztem volna.

– Saját boldogságtokat önmagatoknak kell megtalálnotok, – mondta Scrope.

– Más nem is találhatja meg, – felelte Eleanor. – Azt hiszem, hogy én már felnőtt vagyok.

– És ha fájdalom lesz az osztályrészed?

– Az élet mindig fájdalommal jár, – mondta Eleanor. – Ő… ő…

A fiatalemberre pillantott. Mintha azt akarta volna jelezni, hogy jobb, ha valakit tiszta késsel sebeznek meg, mintha megfojtják, megmérgezik, vagy lassan elemésztik…

Scrope ismét a fiatalemberre nézett. Tetszett neki szájának és állának szabása és szemöldökének ívelése s általában is megnyerte tetszését. Lassan mondta ki ítéletét:

– Azt hiszem, hogy ez szebb és nemesebb, mint egy nyugodt biztonságban élő és gazdag, öregedő ember gyengéd gondoskodása. Ma arra a meggyőződésre jutottam, Eleanor, hogy egy apa, aki gyermekei és a sors közé áll, rossz szolgálatot tesz nekik. Tudod, hogy én nagyon szeretlek… Nem akarok közétek állani. Találjátok meg ti magatok a saját boldogságtokat.

Felállt.

– Én arra megyek, – mondotta, – ti azt hiszem, nem erre.

– Biztosíthatom önt, uram… – kezdte a fiatalember.

Scrope felemelte a kezét.

– Alapozzátok meg magatok az életeteket, – mondotta.

Eleanorhoz fordult:

– Beszéljetek meg mindent, teljesen szabadon.

Eleanor meghatottan ragadta meg atyja kezét, aztán a fiatalemberhez fordult, aki kezét sapkájához emelve, tisztelgett.

– Hazajöttök vacsorára? – kérdezte Scrope, inkább megszokásból s nem is gondolt a meghívás bonyodalmaira.

Eleanor éppen olyan gondatlanul egyezett bele a meghívásba. Az a tudat, hogy Rivertonnal való találkozása utólag megnyerte a törvényesítést és az atyai áldást, minden további megfontolást kizárt. A fiatalok szorosan egymás mellett állottak.

Scrope egy pillanatra szintén felállt, azután megint visszaült helyére.

Egy ideig csak Eleanorra tudott gondolni. A fiatalok után nézett, amint nyugati irányban elindultak. Amint haladtak, válluk és könyökük szeretetteljesen símult egymáshoz.

10. §.

Scrope azon igyekezett, hogy gondolatainak megszakadt fonalát felvegye. Emlékezett rá, hogy mikor Eleanor megjelent, valami rettentően fontos és sürgős problémán töprengett. Azután az ötlött az eszébe, hogy Eleanor megjelenése inkább megoldás volt, semmint félbeszakítás, hiszen azóta Eleanor már elindult saját külön életének útján. Megkezdte saját életét. Ahelyett, hogy megoldotta volna atyja életének problémáját, a magáét oldotta meg. Isten áldása legyen e komoly és drága gyermekeken, akik közelebb vannak a dolgok lényegéhez, mint az apák. A kelet felé kanyargó ösvény a Victoria-állomáshoz és nem lehetetlen, hogy onnan tovább a halálba vezet. Hiszen a fiatalember gyalogos volt és egyenesen a lövészárkokba indult.

Szerelem, halál, Isten. A háború az egész világot az elemi és hősi dolgokhoz vezette vissza. A vígság és kényelem évei egész Európában véget értek, az öldöklő vasnak és sóvárgásnak kora váltotta fel őket. Ő pedig gondolkozott… vajjon, miről is gondolkozott?

Mialatt így töprengett, agyában ismét körvonalakat kezdtek ölteni az előbbi zavaros kérdések, de e percben még nem értette meg teljesen azt a hatalmas új világosságot, amelyet az ő kérdéseire a fiatal szerelmesek ragyogása vetett, akiknek szerelme búcsúzással kezdődött. Az első pillanatra még nem értette meg, hogy ez egy átható valóság révén mennyire a valóságba tolódtak az összes többi kérdések. Megint visszatért ahhoz a kérdéshez, amelyet Eleanor megjelenése előtt vetett föl magának. Vajjon hisz-e Istenben? Folytassa-e a Sunderbund-féle kalandot, amelyben már elvesztette a hitét s tovább színészkedjék-e a biztonság és kényelem kedvéért, bízva Isten türelmében? Vagy visszatérjen-e családjához és föltárja előttük a küzdelem és szegénység éveit, amelyeket lemondásával zúdított rájuk?

Lady Sunderbund temploma most nagyon távolinak és ködszerűnek tűnt fel előtte, míg a szegénység nem látszott olyan feketének, mint az ifjúi halál feketesége.

Vajjon, hisz-e Istenben? Ismét ez az alapvető kérdés meredt eléje.

Mozdulatlanul ült a nyugodt alkonyatban és szemét a víz acélos tükrére szögezte. A nagy kérdés, mintha várakozóan töltötte volna be az egész tájképet s úgy tetszett, hogy a víz, az ég és a mozdulatlan fák is erre a feleletre vártak volna…

És ekkor észrevehetetlen fokozatokban az a meggyőződés ébredt föl Scropeban, hogy érzi az élő Isten jelenlétét. Ezúttal sem angyalok, sem csillagok látomása nem jelent meg előtte. Ijjhúrok sem pattantak, szíve nem dobogott a szokottnál hevesebben, a színtér nem változott meg és a függöny nem húzódott el varázslatos és melodramatikus módon a rejtélyek elől. A víz és a híd, a rügyező fekete fák s egy távoli csónak, amely az ezüstös nyugalmat fekete gyűrűzéssel törte meg, változatlanul mind előtte voltak. De jelen volt Isten is. Mindenütt körülötte volt. Ez a meggyőződés lebegett fölötte és körülötte. Oltalmazó kupola volt a feje fölött. Erő az idegeiben. Béke a szívében. Túláradó szépség volt és legteljesebb meggyőződés… Ez volt Isten eljövetele, igazi eljövetele. Scrope első ízben érezte tökéletes bizonyossággal, hogy életének hátralévő részében Isten többé nem hagyja el őt. Minden, ami bonyolultnak tűnt fel, egyszerre megtisztulni látszott. A zavaró kérdések úgy hevertek e tökéletes felismerés lábánál, mint ahogy a por és az elszáradt levelek tömege hever a naptól megvilágított, hótól fehér hegylánc előterében.

Szinte hihetetlennek tűnt fel előtte, hogy valaha egyáltalán kétkedett.

11. §.

Ez az állapot a határtalan szellemi tisztánlátás állapota volt. A jelenségek egész tömege, amelyek eddig kuszáltak, ellentmondók és összefüggéstelenek voltak lelkében, most nyilvánvalóvá, világossá, teljessé és biztossá váltak. Mindent tisztán kezdett látni, mint ahogy az ember a déli nap fényében a mozdulatlan, csendes víz fenekén teljesen tisztán látja a tárgyakat. Istenben való kételyei, az Istenről való megfeledkezés és nemtörődés időszakai, a mindennapi élet ösztöneinek, szokásainak és vonzalmainak Isten szolgálatával való összeütközése, elvesztették a zavaró összeférhetetlenség jellegét és szükségszerű, érthető jelenségei lettek az életnek.

Többé nem volt rejtély, hogy az aprólékos és közvetlen ügyek nagyobb jelentőségűeknek tetszenek, mint a nagy és végső ügyek. Az ember olyan teremtmény, aki az állati létből tör magának utat az istenség és az egyéni vakságból a közös cél megismerése felé. Egyéni életünk kötelékeibe mélyen belemerülve tekintünk fel Istenre és csak az emelkedettség pillanataiban tudjuk felérzékelni, hogy csak Isten által tudjuk felszabadítani, irányítani és megváltoztatni egyéni életünknek az egész világra kiterjedő rendszerét. Csak a megvilágosodottság időszakaiban tudjuk megismerni az ember kezeügyében levő alkotó erőket. A személyes vonzalom, a közvetlen kötelezettség, a becsvágy, az önzés lényeges és olyannyira bensőséges jelenségei egyéni életünknek, mint az ősi szenvedélyek és szükségletek. Isten, az igaz Isten csak későbbi felismerés, újabb és kevésbbé természetes dolog bennünk. Még mindig távoleső, bizonytalan és babonával kevert tudat. Még mindig olyan megérzés, amely a félelem barbár hagyományaival, szertartásos kuruzslásokkal, véráldozatokkal és a gondolatok legesztelenebb barbárságaival van átszőve. Még csak a legkezdetén vagyunk annak a felismerésnek, hogy Isten jelen van. Saját lelkünket illetőleg nincs állandóan jelen, mert csak néha-néha látjuk s azután ismét vakok vagyunk vele szemben. Isten a legvégső jelensége az emberi élet betetőződésének. A legtöbb ember számára élete egész folyamán megfoghatatlan, a legtöbben oly kevéssé ismerik Istent, mint ahogy a vadak nem ismerik az elektromos hullámokat, amelyek pedig időtlen-idők óta rezegnek át a naptól mihozzánk.

Mindez most oly tisztán és olyan szükségszerűen jelent meg Scrope előtt, hogy szinte csodálkoznia kellett rajta, hogy e nyilvánvaló jelenségekben valaha ellentmondást volt képes feltételezni.

Az eddig sohasem tapasztalt megvilágosodottság állapotában Scrope tiszta és egyszerű szükségszerűség gyanánt látta, hogy Isten állandóan élő jelenléte nem lehetséges a mi életünkben. Ez észszerűtlen kívánság volna. Ellentétes az élet természetével. Istent épp úgy nem lehet a nap mind a huszonnégy óráján keresztül tevőlegesen hinni és érezni, mint ahogy nem lehet napról-napra állandóan ébren tölteni a nappalokat és éjszakákat. Ha lehetséges volna Istent ilyen szüntelenül átérteni, az élet vallásos rajongásban olvadna fel. Még nem volt emberi lény, aki az érzéki élet függönyét állandóan félre tudta volna vonni és Isten világosságát állandóan meg tudta volna őrizni. Úgy kell előre haladnunk, hogy közben biztonságunk pillanataira emlékezzünk vissza. Még Jézus is, aki pedig mindazok vezére volt, akik Isten országának eljövetelét hirdették, így kiáltott föl a kereszten: «Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?» A földi életet és magát az életet az ilyen közvetlen meggyőződésektől függöny választja el. Ez az élet szerkezete. Hitünk rendes állapota, még ha mentek vagyunk is a kételkedéstől, szükségképen nagyon távol áll a látás és hallás ösztönszerű biztosságától. Meggyőződés, de távolról sem érzéki megismerés…

– Tudásunk nem közvetlen, – szólt Scrope önmagához, miközben olyan kézmozdulatot tett, mintha gondolatainak sorát befejezte volna. – Nem látunk. Nem láthatunk. A pillanatnyi megnyilatkozásokra kell visszaemlékeznünk, érveinkre kell áttérnünk.

Minthogy pedig Isten egy függöny pillanatnyi félrelebbenésének formájában nyilatkozik meg, nyilvánvaló az is, hogy miért jelenik meg néha az egyik, néha a másik embernek, de sohasem állandóan ugyanannak. Ezért függ Isten fölfogása a meglátók képességétől és személyiségétől. Ezért van az, hogy az intellektuális ember előtt Isten szükségképen formula, a cselekvő ember előtt akarat és parancs, az érzelmes ember előtt szeretet. Ezért nem lehet hitvallás, amely minden ember számára egyformán határozza meg őt. Ezért nem lehet rituálé, vagy különleges istentiszteleti forma, amely egy külön papi rendet igazol.

– Isten, Isten, – suttogta Scrope önmagában s ez a szó úgy hangzott most, mint a teljesen kielégítő hit felfedezése. Isten önmagának meghatározása s más meghatározása nem lehet. Azelőtt Scrope végtelen érvek sorával gyötörte magát, azt kérdezte, hogy személy-e Isten, hogy vannak-e személyi vonatkozásai, hogy szeret-e és hogy véges-e? Most tudta, hogy mindennek alig volt több észszerűsége, mintha azt kérdezte volna, hogy Isten béka-e, fa-e, vagy szikla? Istent az ifjúság és fiatalság alakjának képzelte el s vezéri mivoltának fényében naphoz hasonlóan látta ragyogni. Az izgatószertől felajzott lelkének látomása csak szimbolizálta azt, amit másként nem lehetett kifejezni. Most már ezt teljesen tisztán látta. Nem látta a láthatatlant, csak jelét és látható hasonlóságát. Tudta, hogy minden ilyen jelenés igaz és egyúttal minden ilyen jelenés hamis. Isten épen annyira és épen oly kevéssé volt a távoli csónak hullámgyűrűinek feketén és ragyogón váltakozó köreiben s a sötéten vöröslő, alkonyodó égtől elváló fák leveleinek és gallyainak sötét szépségében. A mélységek rejtélyei túlesnek a mindennapi élet körén. Túlesnek a mindennapi élet szükségletein. Íme, ő maga sem egyéb kicsiny földi parazitánál, aki tétlenül ül az alkonyatban és a kisebb bolygók egyikén és most végtelenül kis jelentőségű hivatásának megértését keresi. Isten, a földi élet körzetében, annak mértékeihez alkalmazkodva nyilatkozott meg. Az ember élete a földön küzdés volt a lelki egységért és a maga fajtájából valóknak egységéért. Isten egyetlen megnyilatkozása, amely az emberek szempontjából lényeges volt, országának mindent egyesítő uralma a lelkeken belül és a lelkeken kívül. Mióta az ember emberré lett, így látta Istent. A hegygerincen csak akkor lehet túltekinteni, ha az ember feljut reá. Ilyen Isten is, mindig ilyen volt. Minthogy küzdünk, ő vezeti küzdelmeinket. Minthogy végesek és halandók vagyunk, ő tűzött ki célt elénk. Az ő személyisége volt felelet a mi személyiségünkre; de Isten, kivéve, amennyiben bennünk is lakozott, átragyogva a szépségen, átragyogva a kutatáson, időnél és térnél hatalmasabban, jó és gonosz, fájdalom és gyönyör fölött, megközelíthetlen, megmagyarázhatlan és csodás maradt.

12. §.

Scrope lelke Isten jelenlétének megérzésével úgy el volt telve, mint soha azelőtt. Szinte lebegett ebben a felismerésben. Nem annyira gondolkozott, mint inkább erősen társalgott a beszélő isteni személlyel, aki mindent betöltött, belátott agyába és megvilágosította annak minden zugát. Feltárta gondolatait, hogy ez a jelenlevő valaki megbírálja őket. Felsorakoztatta véleményeit és magyarázatait, hogy ez a világosság megítélje őket.

Lelkében két előző látomásának lényegéhez tért vissza. Bizonyos kölcsönösség nyilatkozott meg bennük, megmagyarázták egymást és az előtte levő rejtélyt. Az első Istennek személyes és emberi voltát tárta elé és Isten mint a seregek közös ura jelent meg előtte, aki szolgálatára szólítja az embereket. A másik a szolgálat színpadát mutatta be az emberi nem sorsának színjátékában. Látta az emberi lelkek nagy sokaságát, amint számtalan helyen az isteni vezetés alatt álló faji egység tudatára ébrednek. Látta az emberi nemzedéket Isten országának hajnalhasadásánál.

– De ez nem oldja meg a rejtélyeket, – suttogta, miközben megmarkolta a padot és sötéten nézett a tó vizére. – A rejtély rejtély marad… De mi akkor a vallás lényege? És most, most hol van az én helyem? Mit kell cselekednem? Erre a kérdésre kerestem állandóan a választ. Erre kell megfelelni ennek a pillanatnak. Mit kell cselekednem?…

Isten az egész emberiség életébe mint a seregek ura és királya lesz eljövendő. Az emberiség kormányainak, szövetségeinek, tartozásainak, igényeinek és birtokainak háttérbe kell szorulniok a világköztársaság előtt, amely Isten uralma alatt fog állani. Öt nehéz esztendőn át állott szemtől-szemben a vallással és most látta csak meg, hogy a vallás csak ezt jelentheti. Ha mást jelent, akkor nem egyéb fetisizmusnál, orphikus misztériumoknál, Demeter-szertartásoknál, a szellemi sötétség emlékénél és az emberi fejlődés mesterkélt, félelemtől gyötört, majomemberszerű szakasza öncsonkításának és babonás szertartásainak leülepedésénél. De a vallás ezt jelenti. Ezt és mindenkit, aki így érti, ez a megértés Isten országának szolgálatára szólítja. Élni és Isten országát szolgálni a földön, segíteni létrejöttét, hirdetni gondolatát, megteremteni rendszerét, növekvő megvalósulásába mindent beleilleszteni, amit ember valaha cselekedett, vagy alkotott – igen, csakis ez lehet az az élet, melyet élni szabad annak, aki egyszer Istent megismerte.

Scrope kezét térdére szorítva ült a helyén, mintha bele akart volna kapaszkodni ebbe a gondolatba.

– És most, mi az én hivatásom? – suttogta összeráncolt szemöldökkel. – Most mi az én hivatásom?

Mióta konfirmációs beszédeit megtartotta, tisztán állott előtte, hogy a feladata, vagy legalább is a feladatának jelentékeny része abban áll, hogy az emberi élet és emberi társadalom célja és iránya gyanánt Istenben való hitét és szolgálatának felfogását hirdesse. De mostanáig reménytelenül erőlködött, hogy a módszert és Isten hirdetésének eszközeit megtalálja. Úgy érezte, hogy ezt még ki kell gondolnia. Nem lehet végigrohanni a világon és kiáltozni: «Közeleg Istennek országa!» Az emberek lelke még annyira tele van tömve régi teológiai képzetekkel, hogy a legtöbben e kifejezésen az angyalok eljövetelét, tüzes szekerek és ítéletek mondásának vizióját képzelnék, sokan pedig az igehirdető józan eszét vonnák kétségbe és megvetően fordulnának el tőle. Istent nem szabad úgy hirdetni, hogy megzavarja, hanem úgy, hogy meggyőzze az emberi lelkeket. Ez és lelkészi hivatásának megszokása vonzotta őt a szószék felé. Ott nyílt volna alkalma elmélkedésre és magyarázatra. Lady Sunderbund dekoratív egyénisége azonban nagy és csillogó lehetetlenséggé változtatta ezt a szándékot.

Az az érzés, hogy Isten szeme láttára nyíltan tud gondolkozni, lehetővé tette, hogy illuzió és szégyenkezés nélkül vegye szemügyre a Sunderbund-kalandot. Egyidejűleg becsületesnek és őszinteség nélkülinek és két cél között megoszlottnak látta magát. Már nem kételkedett az ösvényben, melyet követnie kell. Egy nála erősebb ember, akinek állandóan világos céljai vannak, Lady Sunderbundot talán kínálkozó alkalom gyanánt tudná kihasználni, talán arra tudná késztetni, hogy felállítsa a szószéket, melyre neki szüksége van. De neki, óh, nagyon jól tudta magáról, hogy neki sem a szükséges ereje, sem pedig tisztánlátása nincs meg ehhez. Az asszony belefullasztaná őt a díszítésekbe és a festőiség iránti makacs állhatatosságával fölébe kerülne. Lehet, hogy nevetséges, ha megfut előle, de szükséges. És most az is nyilvánvalóvá lett előtte, hogy az ő számára nem lehet szó sem szószékről, sem bárminő állandó küldetésről. Az intellektuális hangulatváltozásoknak volt az embere, akiben, amint felismerte, csak néha van meg az igazság sugallata. Ilyen bizonytalan lökések és megvillanások között kell élnie, mert ha életének ilyen «hivatást» kölcsönözne, akkor ma lélekkel és alvó hittel, egyszerűen csak «folytatná a mesterséget».

Erről az állandó elhatározásról gondolatai ismét általános dolgokra siklottak át. Van-e egyáltalán szüksége Istennek szervezett papságra? És vajjon az utolsó háromezer év óta nem ez-e a vallás lényegbevágó kérdése.

Látomásai és Isten megközelítésének érzése új bátorságot kölcsönöztek a lelkének. A megvilágosodottságnak ez állapotában a földet gondolatban átfogható gömbnek, a történelmet pedig érthető drámának látta. Azelőtt mindig a megértés szélén volt, de most megértette azt a két különböző és ellentétes fonalat, mely a modern vallás sodrott zsinórjában fonódik össze: az egyik a papság régi fonala, a véráldozat és a visszataszító ritusok fetisisztikus eleme, a rituálénak és hagyománynak, a kultusznak, a kasztnak, a választott törzsnek eleme, amellyel minden meglevő vallásban majdnem elválaszthatatlanul összefonódik az új irány, a próféták vallása, az egy igaz Istennek bálványozás nélküli egyetemes imádata. A papi vallás antitézise a próféták vallásának. Scrope belátta, hogy a föld összes nagy vallásalapítói ép úgy, mint ő, a vallás régi formáiból egy újba emelkedtek föl. A különbség csak az, hogy ő gyenge, köznapi és teremtő erő nélküli ember, míg azok rendkívüli kezdeményező erejű, nagy emberek voltak s nem törődtek a meghatározásokkal. A héber próféták, Jézus, akit, mikor Pilátus meg akarta menteni, a papok öltek meg, Mohamed, Buddha megegyeztek vele abban, hogy az embereket a templomi imáktól, a bálványimádástól, a ritusoktól és szertartásoktól, a papok uralmától, az ünnepek és szentségek rendszerétől Isten egyszerűségéhez való közvetlen és egyszerű viszonyba akarták kalauzolni. A vallásos fejlődés mindig a felszabadulásban és egyszerűsítésben jelentkezett. Az emberek rendszerező véralkata, a dogmatizáló elmélkedésekre való hajlamuk, az öregség bölcseségének bizalmatlankodása a fiatalok meglátásával szemben, a fegyelmezetlenségtől való félelem, mely a hadviselésben teljesen jogos, de borzasztóan ostoba a nevelésben, az áldozati hagyomány rettenetes ereje, minden új evangéliumot mindig megragadott és megnyomorított, mielőtt néhány esztendőt megért volna. Jézus például nem adott az emberiségnek sem teológiát, sem egyházi szervezetet. Szentsége a megemlékezés ártatlan ünnepe volt, de a félős, korlátolt és csak utánzásra képes emberek, akikre munkájának folytatását bízta, csakhamar visszaállították az elavult vallás három borzalmát, a teológiát, a papi szervezetet és az áldozatot. Az pedig, hogy Jézust az aratási ünnep áldozatával azonosították s az egyszerű tanítómestert a test és vér vételének tárgyává tették, a véletlen iróniájának legfelső foka…

– Különös, hogy miként sodródom vissza Jézushoz, – mondotta Scrope. – Amíg el nem távolodtam az egyháztól, sohasem láttam, hogy mennyi igazság és jóság van tanításában és nem láttam őt tisztán… Azt hiszem, ha tovább úgy haladok, ahogy megkezdtem, mint nazarénus fogom végezni…

Tovább gondolkozott. Úgy tetszett neki, hogy Isten megfontolt bátorságot adott neki mindahhoz, amit azelőtt vakmerőségnek tartott.

Az átszellemültség hangulatában majdnem ugyanazt mondta el konfirmációs beszédében, mint amire most elmélkedése folyamán jutott, sőt tulajdonképen most értette meg csak teljesen, hogy mi volt az, amit akkor mondott. Az egy igaz Istennek nem lehetnek papjai és hivatásszerű szolgái, mert kell, hogy tehetségének mértékéhez képest minden ember Isten papja és szolgája legyen. Vannak dolgok, melyeket szakembereknek kell ellátni. Ilyen például a gyógykezelés, a közigazgatás és kémia, de saját bölcseleti rendszerét és saját vallását minden ember maga tartozik kigondolni. Hitét egyik ember közölheti a másikkal, de rá nem kényszerítheti. Valakinek szüksége lehet villamos szerelőre, kertészre, vagy valamely mesteremberre, de Isten színe előtt mindenkinek személyesen kell megjelenni. Ott sem pap, sem király nem helyettesítheti. Minden más egyéb esetleges, de az ember, mint olyan, Isten és Istennek országa számára van rendelve.

– Ez az igazság, – mondotta Scrope, megszakítva elmélkedéseit. – Hirdetnem kell Istent, de nem pap vagy lelkipásztor módjára. Írnom és beszélnem kell felőle, ahogy lehet. Még meg is élhetek az írásból és beszédeimből, ha ez egyébként nem gátolja a hivatásomat, de emelvényre nincs szükségem, nincs szükségem szervezett gyülekezetre. Kezdem látni az utat, melyet követnem kell…

Az est sötétedni és hűvösödni kezdett. Az ég peremén, ahol eltűnt a nap, sötétkék és violaszín sávok húzódtak végig. A fák sötétek és komorak voltak, de Scrope végleg felismerte saját helyzetét és kötelességét.

– Kötelességem az, hogy tanuságot tegyek Isten országa mellett és szolgáljam őt. Ez annyira világos, hogy még feleségem és gyermekeim kényelmének és biztonságának szükségessége kedvéért sem téríttetem el magamat tőle. Isten az első… Ők sem állhatnak közém és Isten közé… De még több is van ebben…

A hosszú köríven át, mely a lelki megismeréshez vezetett, ismét az alapvető problémához tért vissza. Komoran ült a helyen és önmagával küzködött.

– Velük szemben sem játszhatom a papot, vagy a gondviselést, – mondotta végül. – Én sem állhatok közéjük és Isten közé.

Most már látta, hogy mit kell cselekednie. Látta, hogy családját hitének hiányossága miatt nem merte Istenre bízni. Látta, hogy ez a bizalmatlanság nem volt egyéb, mint összes eddigi vallásos rendszerek hitének hiányossága…

13. §.

Ama különös lelki utazás folyamán, amely most vége felé közeledett és amelyben Scrope az otthoni paplak zavaros és elemzés nélkül elfogadott formuláitól, feltevéseitől és bonyodalmaitól Isten mostani erős és egyszerű megismeréséhez jutott, időről-időre személyének nagyon jelentős azonosításaira nyílt alkalma. Természeténél fogva nagyon hajlandó volt az analógiákra. Lelkében a gondolatok minden áramlata párhuzamos áramlásokat váltott ki. Isten angyalával folytatott második képzeletbeli találkozásában például majd az anglikán egyházzal, majd pedig az egész kereszténységgel hasonlította össze magát, míg most az emberiségnek még sokkal nagyobb közületével társította saját személyét. Az emberiség multjában, majdnem mindazoknál kimutatható a nagymérvű lelki aggodalom, akiknek Isten látomása megjelent. Az a nagymérvű aggodalom, hogy másokat saját megpróbáltatásaiktól és szorongattatásaiktól megmentsenek és hogy a nekik jutott megnyilatkozást változatlan formájában másokra is rákényszerítsék, volt eredete a másokat megnyomorító tévelygéseknek, lelki zsarnokságoknak, dogmatizmusoknak, egyenetlenségeknek és hiábavalóságoknak. Ez a mondás: «Engedjétek hozzám jönni a kisdedeket», a mélységes igazság érzésével ötlött Scrope eszébe. Valahányszor a nálunk fiatalabb és gyengébb lelkekre gondolunk, mindig a szülő szokott felébredni bennünk. Elrejtjük előlük a nehézségeket, meg akarjuk óvni őket a lángoktól, amelyek a szellemet hevítik és óvjuk az igazság éleitől és szögleteitől, melyek a lelket formálják. A keresztény lélek mindig azt szeretné, ha családja számára fogatot küldenének a mennyei városból. Azt szoktuk kérdezni, hogy miért bolyongjanak a mieink veszedelmek közepette azokban az ingoványokban, amelyekből mi kimenekültünk, vagy hogy miért kóboroljanak ők is azokban az erdőségekben, melyekben mi eltévedtünk. Ezért akarjuk megkaparintani és megmenteni és a mennyekbe vezérelni a fiatal lelkeket, mielőtt még létüknek tudomására ébredtek volna. Olyan katekizmussal oltjuk be őket, amelyet sohasem érthetnek meg és a nyugalomba akarjuk beleringatni őket. Az ösztön ugyanolyan hamis játékot űz itt velünk, mint a vad törzsek anyáival, akik lázas gyermeküket kiragadják az orvos kezéből. A hit utolsó cselekedete, hogy bízzuk Istenre azokat, akiket szeretünk.

Scrope eddig úgy ítélte meg a teológiai túlzások és dogmák hálóját, amely az emberiséget Istentől elválasztja, mintha az csak az emberben működő ördögi ösztönnek, a hivalkodásnak, a túlkapásnak, a mások lelkén és agyán való hatalmaskodásnak és uralkodni vágyásnak következése lett volna. Csak most látta, hogy Isten országától való húzódozásban mekkora szerepe van az idősebbek részéről jelentkező szeretetnek a szülői vonzalomnak, a derék férfiak és nők aggodalmaskodásának és lármás aggódásának. Ő maga a hitetlenség vadonjában, a kétely és töprengés veszélyes helyein bolyongott, de feleségét és gyermekeit épen és védetten hagyta vissza az orthodoxia lelket kielégítő nyugalmában. Eleanort kivéve, egész családjából senkivel sem beszélt őszintén és szabadon a vallásos igazság felismeréséről és még Eleanorral is csak a leány kezdeményezésére tette. Most azonban Scrope úgy érezte, mintha e hallgatásban valami becstelenség és árulás lett volna. Különösen a válság ideje alatt működött erősen lelkében az a hajlandóság, hogy a tőle függőknek kényelmet és földi jólétet biztosítson, ha kell, még saját lelki sértetlensége árán is. Egyáltalán nem beszélte meg velük e kérdéseket… Mialatt mindannyian családunk kicsinyes jólétéért sürgölődve teszünk-veszünk, hogy gyermekeinket fölneveljük, ruhájukat megszerezzük, szórakozásukat biztosítsuk és mialatt belenyugszunk ebbe az igazságtalanságba és alkalmazkodunk ahhoz a tisztességtelen szokáshoz, amely rövidlátóan jóindulatúvá, az alapvető kérdésekben azonban álnokká tesz bennünket, felhalmozódott ostobaságunk a katasztrófát idézi elő. Nem annyira az emberi gonoszság, mint inkább az emberi gyarlóság volt az, amely a vérnek, sárnak és tűznek poklát teremtette meg az ifjú nemzedékek számára. Az igazi biztonságnak, a gyermekek és emberek igazi jólétének egyetlen útja csak az, amely Isten országa felé vezet…

Ami történt, nem volt becsületes a gyermekekkel szemben. Hogy mennyire nem volt becsületes, azt csak most, abban a felvillanásban látta tisztán, amely először 1914. augusztusában világított rá az európai életre, mikor a fegyveres béke hosszú időszaka véget ért. Mindaddig szokásban volt elrejteni a halált az ifjúságtól és távoltartani tőle a szegénységet és szükséget. Most azonban már nem tudjuk óvni fiatalságunkat. Akárhogy vigyáztunk rájuk, bármily gyöngéden gondoskodtunk róla, rája tört a halál… Scrope szeme keletnek fordult, ahol a félhomály elnyelte leánya és választottja alakját.

Az alkonyat közben lezuhanni látszó ég, a kék színek összezsugorodása, a hideg lámpafények fellángolása, a háború nagy zűrzavarának képét idézte fel lelkében. Egész fiatalságunknak el kellett merülni e rettenetes és romboló zűrzavarban, a királyok, egyházak és nacionalizmusok miatt, amelyeket keményebb lelkű emberek félretoltak volna.

Minden élesen és tisztán állott Scrope lelki szemei előtt s végeredményben Eleanor volt az, aki a megoldást meghozta neki.

Egy darabig még ülve maradt a padon, azután felállt és északnak fordult, Notting Hill felé.

Az őrök bezárták a Kensington Garden kapuit. Meg kellett kerülni a parkot a Victoria Gate felé, hogy a Bayswater Roadon át jusson haza.

14. §.

Menetközben agyában újból rendezgetni kezdte azt az előre megtervezett védőbeszédet, melyet családja előtt akart elmondani. Senki sem volt, aki félbeszakította és semmi sem, ami zavarta volna. Így aztán mindent nagyon világosan és meggyőző módon ki tudott gondolni. Volt ugyan benne némi hajlandóság, hogy másodrendű magyarázatokra is alaposan kitérjen, mint például a szentségek kérdése s azon kapta rajta magát, hogy Frazernek a Chasters eset kapcsán olvasott «Aranygally» című könyvét kezdi magában kivonatolni. Eközben azt magyarázgatta, hogy a megváltás folyamatában mennyire jelentőség nélküli dolog a halhatatlanság. A valóságban magyarázatai nagyon eltértek mindattól, amit előzetes tépelődéseiben kigondolt.

Mire hazaért, a család már túl volt a teán s már le is hordták az edényeket s az ebédlőben mindenki neki látott különböző esti foglalkozásának. Phoebe az asztalnál ült és valami számtani feladványon dolgozott, Clementina állát tenyerébe támasztva és homlokát összeráncolva olvasott, Lady Ella, Miriam és Daphne a sebesültek számára kötéseket készítettek. Ezt a megbízást Lady Ella kapta a Vöröskeresztnek a Burlington Houseban székelő központjától. Az egész család a földszinten volt az ebédlőben, mert az est hűvös volt és nem fűtöttek sem az emeleten, sem pedig a nappali szobában. Scrope belépett és üdvözölte Lady Ellát. Azután egy ideig megállt s a gyermekeket nézte. Feltűnt neki, hogy Phoebe arca kissé ki van pirulva. A leány örömmel végezte munkáját. Ő hasonlított legjobban Eleanorhoz. Miriam nagy ügyességgel kötött. Clementina arca szintén figyelmet árult el. Scrope most a mellékasztalon heverő durva kötések egyikét felemelve, azt kérdezte, hogy mennyit lehet készíteni egy óra alatt, majd nyilvánvalóan fölösleges módon az iránt kérdezősködött, hogy be van-e fűtve az emeleti szobákban. Clementina akaratlan mozdulatot tett, mert a kérdezősködés zavarta az olvasásban. Scrope még egy pillanatig tétovázott. Szerette volna, ha felesége tekintete találkozott volna az övével és ha vele beszélhetett volna először. Az asszony feltekintett, de mielőtt férje jelezhette volna, hogy négyszemközt szeretne vele beszélni, rámosolygott és ismét munkája fölé hajolt.

Scrope a hátsó kis dolgozószobába ment és meggyujtotta a gázkandallót. Máskor a gáz mindig nagyot robbant, ezúttal azonban Scrope vigyázott és a gyufát már előre meggyujtotta, még mielőtt a gázt felcsavarta volna. Így csak gyenge sistergés volt hallható. Meggyujtotta az íróasztalán lévő lámpáját és miután egy darabig szemben a megvilágított vegytisztító telepet nézegette, lebocsátotta a függönyöket. Utána elgondolkozva ült le a tűz elé s várta, hogy bejöjjön a felesége, hogy beszélhessen vele. Jó darabig várt így, miközben tétován és összefüggéstelenül gondolkozott, azután türelmetlenkedni kezdett s azt gondolta, vajjon beszólítsa-e a feleségét?

Azt szerette volna, ha beszélgetésük magától indult volna meg. Nem akart fontoskodni, hogy «beszélni óhajt» és nem akarta behívni feleségét. E közben Clementina felment az emeletre s a könyv, amelyet olvasott, becsukva a pohárszéken maradt. Scrope megnézte. Chasters egyik könyve volt «Az igazi kereszténység lényegé»-ről. Ok nélkül ütközött meg azon a gondolaton, hogy Clementina ezt a könyvet olvassa. A rettentő változás dacára, amely benne végbement, még mindig nem módosította azt a felfogását, hogy a vitatkozó Chasters káros befolyást gyakorol vallási szempontból. Azzal az ürüggyel, hogy a ceruzáját elvesztette, a kandalló mellé hívta feleségét. Ezalatt Clementina ismét lejött s valami tépésnek való vásznat hozott magával, melyet darabokra vagdosott. Scrope úgy nézett egy darabig feleségére, mintha annak meg kellett volna érteni, hogy beszélni óhajt vele. Azután megint Chasters könyvét vette a kezébe.

– Kell most valakinek ez a könyv? – kérdezte.

– Nem, ha később visszakaphatom, – egyezett bele Clementina.

Scrope magával vitte a könyvet és a jól ismert polemikus lapokat kezdte olvasni. Majdnem egy óra hosszat lapozgatott benne, mindaddig, míg a gáz nagyon nem kezdte melegíteni a lábát. Mily különös tárgy volt! Hogy érvelt és vitatkozott! Vajjon vallásos ember volt-e ez a Chasters? Miért írta ezeket a könyveket? Vajjon csakugyan az igazság szenvedélye dolgozott-e benne, vagy csak a gyengelelkű emberek Swift-szerű gyűlölete? Alapjában véve egyik könyvének tárgya sem volt helytelen, föltéve, hogy vallásos lélek sugalmazta. Egyik-másik valósággal destruktiv módon volt felvilágosító hatással olvasójára s szinte világosságot árasztott mindenfelé. Minél tovább olvasta valaki ezt a könyvet, annál igazabbnak tűntek fel maró sorai… És mégis, valami gyűlöletes volt ennek az embernek a hangjában.

Scrope letette a könyvet és elgondolkozott. Chasterst két-három ízben láthatta. Olyanfajta arca, olyan hangja és olyan modora volt, hogy el lehetett róla képzelni, hogy egyszerre nyersen és örvendezve megszólal: «Ön még nagyobb bolond!» Mindazonáltal Scrope most mintha azt fedezte volna föl, hogy a benne kialakult új hit vezető gondolatait Chasterstől kapta. Ez volt az anyag, amelyből gondolatai kialakultak s már elfelejtette, hogy mennyit vett át belőle. A gyötrelmes hónapok alatt, melyek alatt rettegve a Chasters ellen megindítandó eljárástól, könyveit tanulmányozta, lelkében szinte tudattalanul elsajátította Chasters elméletének minden elsajátítható elemét. Vagy elsajátította és saját lelki alchemiájának megfelelően alakította át, vagy pedig épen ellenkezőleg reagálva igyekezett kitölteni Chasters hézagait és hiányosságait. Mintha Chasters lett volna, aki utat tört a szentek szentélyébe és mégis félt, hogy belépjen. Mégis, minden nyersesége, az aljasság és rosszindulat különös légköre mellett is, az igazság szelleme beszélt Chastersből. Igen, Isten a bárdolatlan szolgákat is tudja használni. Egyik emberben Isten a szívet világosítja meg, a másikban az ész válik emésztő tűzzé. Isten mindenütt megtalálja, ami az övé. Nem szorítkozik csupán a finom emberekre. A bizonyítás és érvelés terén Chasters megvetette a kellemeteskedő, erkölcstelen megalkuvásokat s úgy szolgálta Istent, ahogy Scrope nem remélhette, hogy valaha is szolgálni fogja. Scrope új hite is talán teljesen lehetetlen lett volna, ha agyán nem szánt végig a Chasters ügy.

Egy ideig Scrope ezen a fontos felismerésen tépelődött, azután tovább lapozva, tekintete egy modortalanul és kegyetlenül szarkasztikus kitételen akadt meg, mely főként az öreg Likeman ellen irányult!…

Miféle véleményt alkothatott magának, mindebből egy olyan leány, mint Clementina? Honnan kaphatta ezt a könyvet? Talán Eleanortól? Eleanornak ez a könyv nem volt ártalmára, ő ki tudta választani Chasters tanításából a jót és el tudta dobni belőle mindazt, ami szellemében káros volt…

Scrope Eleanorra gondolt, aki bátran dolgozott saját boldogságán. A világ gyorsan haladt a nagy szabadság korszaka felé, a – fiatalok és bátrak számára… Scropenak tetszett a fiú…

Gondolatai arra tértek vissza, hogy beszélni kellene feleségével. Az est már elsiklóban volt s neki még rendkívül fontos közlendői voltak. Felkelt és hevesen nyitotta ki az ajtót.

– Ella! – mondotta.

– Kívánsz valamit?

– Azonnal szeretném…

Az asszony liberális módon értelmezte az «azonnal» kifejezést, úgy, hogy Scrope, miután véleménye szerint már hosszú időköz telt el, újra hívta:

– Ella!

– Azonnal, egy pillanat… – felelt az asszony.

15. §.

Lady Ella úgyszólván féllábbal a másik szobában, belépett urához.

– Légy szíves, csukd be az ajtót, – mondta Scrope, de érezte, hogy ámbár el akarja kerülni, hangjából mégis kiérzik a fontoskodás.

– Mi történt? – kérdezte Lady Ella.

– Különböző dolgokról szerettem volna beszélni veled. Ma valami nagyon komoly dolog történt velem s fontos elhatározásra jutottam.

Az asszony arca aggódást árult el.

– Miről van szó? – kérdezte.

– Sohasem hittem, – kezdte Scrope a kandalló párkányára támaszkodva és belebámulva a gázlángba, – hogy mindnyájatoknak sokáig kell élni ebben a túlzsúfolt lakásban.

– Mindnyájunknak! – kiáltott fel az asszony, olyan hangon, hogy Scrope hirtelen ránézett. – Csak nem akarsz elmenni, Ted?

– Óh nem, de azt hittem, hogy rövidesen mindnyájan elköltözünk innét. Nem így történt.

– Sohasem értettem, hogy miért remélted ezt?

– Megvolt rá az okom.

– Hogyan?

– Azt hittem, hogy akad valami, ami jobb életmódot tesz lehetővé számunkra. Megvolt a tervem.

– Miféle terv?

– Már meghiúsult.

– De miféle terv volt?

– Azt hittem, hogy egy nagyobbfajta kápolnát építhetek. Igéretem volt rá.

Az asszony méltatlankodó hangon kérdezte:

– És ő megcsalt?

– Nem, – felelte a püspök. – Én csaltam meg őt.

Lady Ella arcán vegyes érzések tükröződtek. Scrope összeráncolta homlokát.

– Nem mehetek bele abba a kápolna-ügybe, – mondotta. – Mindnyájatokat cserben kellett hagynom. Nem segíthettem. Ez nem az én utam. Semmi közöm sem lehet Lady Sunderbundhoz és kápolnájához.

– De? – kérdezte Lady Ella még mindig zavartan.

– Túlságosan nagy áldozatot kellett volna hoznom.

– A mi részünkről?

– Nem, a magam részéről. Nem foglalhatom el az ő szószékét és nem tehetem azt, amit ő akar, ha meg akarom őrizni lelkiismeretemet. Borzalmas dilemma volt számomra. Azt jelenti ugyan, hogy kellemes élet helyett mindnyájatokat szegénységbe taszítalak, mégsem dolgozhatom vele együtt, Ella. Lehetetlen nő.

– Azt akarod mondani, hogy szakítottál Lady Sunderbunddal?

– Meg kell tennem.

– De hát akkor Teddy, – kereste az asszony elviselhetetlen rejtélyek között a világosságot, – akkor miért hagytad el az egyházat?

– Mert megszűntem hinni…

– És Lady Sunderbundnak semmi köze sem volt lemondásodhoz?

Scrope csodálkozva nézett a feleségére.

– Eszerint csak arról van szó, hogy szakítasz azzal az asszonnyal… – mondta Lady Ella.

– Azt akarod-e mondani, – kérdezte ezúttal Scrope, mintha első ízben értette volna meg a feleségét, – hogy nem törődsz a szegénységgel?

– A szegénységgel? – kiáltotta az asszony. – Semmivel sem törődtem, csak a szégyennel.

– A szégyennel?

– Ne haragudj, Ted! Ha nem úgy történt, ha csak képzelődtem…

Ahelyett, hogy egy szomorú asszonyt látott volna maga előtt, aki most életfogytiglan szegénységre van ítélve, Lady Ella arca úgy ragyogott föl, mintha kitűnő híreket mondott volna neki valaki.