XII. FEJEZET. Ancsurka.

Ez a különös s egyszerü történet, a mely két meleg, szerelmes szivnek a bolondságaiból vagyon összeállitva, nem is annyira regény, mint némely embereknek a bolondos élettörténete.

Már Heine Henrik emlegette, a ki valamelyest értett a költészethez, hogy a pálma és fenyőfa északról délre vágyakoznak. A legcsudálatosabb az volt a dologban, hogy a fenyőfák szerették egymást…

Podolinban mást nem mondtak, mint csupán azt, hogy Riminszky urat is utól érte az, a mit ő olyan nagyon keresett. Hisz emberi számitás szerint nem igen lehet az ifjuságot és lenge szerelmet visszavarázsolni. Azon szerelmet, mely dalra nyitja fel az ajkakat és a sziveket megdobogtatja… Riminszky urat csendesen eltemették; más nem sirt utána, mint az öreg Mik, a kinek utóvégre volt mit siratni régi gazdáján.

Riminszky urral nem sokat komédiáztak. Szépen betették a föld alá, a hová való volt és erre nyomban elcsendesedett volt minden.

… Lőcsén pedig varrták, varrták a menyasszonyi ruhát.

Már készen volt minden az utolsó öltésig és a templomokban hosszan harangoztak a nagyságos Riminszky ur tiszteletére, a mikor hire futamodott, hogy a menyasszony árva. A kis Ancsurka szerelem nélkül maradt, mint a fiatal rózsafa, a melyről minden virágot letépnek.

Riminszky ur immár halott volt és Mik az ajtókat csupán abból a szempontból zárta be, a mely szempont neki a legkedvezőbb volt. Tudniillik, szerelem szempontjából, a mely a legkedvezőbb volt…

Ancsurka nagyon buslakodott, Marczinkáné még nagyobbakat busult és Lőcse városában sem igen akadt senki, a ki örült volna a Riminszky ur váratlan halálának.

Hisz a legnagyobb ur utazott el innen a Riminszky Kázmér alakjában… el az egész Szepességről!

És mikor már magas domb állott a podolini temetőben, a mely domb fölött fekete fakereszt jelölte a Riminszky másvilági helyét, – történt, hogy Prihoda Anna elérte azt a szabadságot, a mely után életében vágyakozott.

A nizsderi vár némán, mozdulatlanul nézi magát a hegytetőről a Poprád rohanó vizében.

Néma a vár és környéke kihalt. A nagy kaput soha sem bocsátják le és a bástyák fölött nem kanyarog a kémény füstje. A hegy lábánál fekvő rongyos falucskában ugy tudják, hogy odafent nem lakik senki, Rocskay doktor, a vár gondozója minden harmadik hónapban megjelenik és megnézi a gyermekfej nagyságu lakatokat.

És a várban néha mégis hárfapengés hallik csöndes éjszakákon, pásztorok, kóborlók hallgatják a vár körül a különös zenét, a mig az csöndesen el nem szunnyad az éjszakában.

– A kisértet jár odafönn, – vélik a nizsderiek és nem törődnek a dologgal. A kisértet tehet, a mit akar, senki sem áll utjában. Igen csöndes, jó magaviseletü kisértet, mintha csak a tótok megjutalmazására került volna erre a vidékre. Hiába, a nizsderieknek szerencséjük van!

A hegyeken elterülő nagy néma erdőségekben, sötét völgyekben alkonyi órában néha szembe találkoznak a skarlátruhás kisértettel, a mint lehajtott fejjel, bánatba merülve kóborol, mintha örökkön-örökké valamit keresne, a mit soha meg nem találhat.

Ha zivatar orgonáz a hegyek között és a menykő belecsapkod a hegyormokba, sudár fenyőszálakba, – a kisértet künn jár az égi háboru közepette a szabadban. Meg-megáll a hegyormokon és hosszan hallgatja az égi dördüléseket, belemereszti szemét a villámok vakitó fényébe.

Az eget beirják a kék, tüzes vonalak, fölszántják a látóhatárt, mintha megvadult paripák tüzekét ragadnának tova az ismeretlen országokba, – elhallik a moraj, a nehéz égi szekerek tova zörögnek országutakon, a kisértet pedig áll merőn valamely sziklacsucson s szemét az égre veti.

A tótok keresztet vetve nézik a skarlátpiros alakot és dehogy is mernének a közelébe menni. Pedig mindenki tudja a környéken, hogy a kisértet senkit sem bánt. Sőt aranypénzeket dobál néha a hegytetőről a völgyben elhaladó vándor lábához. Az aranypénz éppen ugy cseng, mintha valódi volna, – pedig hát macskát valódi, gondolják a tótok.

A Kárpátok földet rengető, egetverő zivataraiban a régi vár megkopott. Persze, nem volt senki, a ki uj zsindelyt tett volna a régi helyébe, a falat nem vakolták és nagy kövek eresztékeibe belopódzott a viz. Ezeken a csöndes, ártatlan vizcsöppeken már sokszor beköltözött a romlás régi, örök időkre szánt épületekbe. Mintha a vizcsöppeknek egyéb gondjuk sem volna, mint a mulandóságra oktatni a köveket.

S a nagy kövek megmozdultak, tovább csusszantak helyükből és ha a gyik kidugta zöld fejecskéjét az északi bástya repedései közül, ijedten láthatta fényes szemével, hogy a bástya csaknem a meredély szélére csusszant már. A bástya felső része mintha előre mászott volna és a huszöles mélységbe pillant alá. Vajjon mi történik odalenn? kérdik tán magukban a nagy kövek, a melyeket évszázadok előtt fölcipeltek.

Ennek a kiugró bástyának a tetején látták legtöbbször a kisértetet. Néha, különösen olyan éjszakákon, a mikor a hegyek hátát csillámló lepellel boritotta be a holdfény, őszhaju fenyőfák álldogáltak a hegyoldalakban és a denevérek ezüstfelhőkön utaztak tovább a dolgaik után, – néha napokig állt vagy ült mozdulatlanul az ezüstruhás kisértet odafönn a bástyafokon.

Ilyenkor kiváncsi emberek annyira megközelitették, hogy még azt is kivehették, hogy hamuszürke szemében olyan mélységes mély bánat lakik, hogy az már a bánatnál is több… Persze, a mint a kisértet észrevette, hogy leskelődnek reá, nyomtalanul eltünt. Mintha a föld nyelte volna el; a bástyák, a sziklák. De hát hiszen azért volt kisértet!

Egy havas novemberi éjjelen, a mikor a hegyek között éles szél süvöltözött és a fenyőfák dideregve csapkodtak kopasz galyaikkal, azon a mély hegyi uton, a mely a nizsderi várnak kanyarodott, egy bozontos fejü vak ember bandukolt, kezében szijat tartva, a mely egy kis fekete kutya nyakába volt erősitve. A vén ember elveszitette valahol a kalapját, a haját szétzilálta a szél mintha egy csomó fehérszárnyu madár röpködne az öreg fej körül.

Ment az öreg, mendegélt a kegyetlen éjszakában és a kutyájával beszélgetett:

– Filkó, nézz jól körül, nem látod valahol a bizonyos kisértetet? Egy hónapja jövünk már, ugy-e, Filkó, a mikor hirét hallottuk a nizsderi kisértetnek. A kürtöt a hátunkra kötöttük és elindultunk. Jöttünk, jöttünk…

Filkó letelepedett az ut közepére és ez annyit jelentett, hogy a gazdája fáradt. Pihenni kell neki.

Az öreg ember kifujta magát és a hajába kapaszkodott.

– Jaj, be hideg csókjai vannak az éjnek! Ez a novemberi hó még nem az igazi, becsületes hó. Ez csak olyan, mint az agg ember szerelme: több benne a könnycsepp, mint a mosoly. Vizzé válik nyomban. Ugy-e, Filkó, jobb volna odabenn ülni valamely csárda ivójában és mással csókolózni, mint az éjjellel. A borral csókolózni, Filkó, öreg Filkó.

Megsimogatta a kutyát és ellágyulva dörmögte:

– Semmit sem vethetünk egymás szemére, Filkó; egyforma korhelyek vagyunk. Addig még csak nem is tudtuk magunkat jóformán kialudni, a mig az utolsó arany is el nem gurult a nizsderi örökségből. Bezzeg azóta alszunk bőven, öreg Filkó.

A kutya megindult és a vak ember nyomában.

– A helikont se fujtuk másnak, csak a magunk mulattatására, Filkó, – sóhajtotta.

– Az ivókban azóta se ülnek olyon sokáig a fuvarosok, mint a mikor Péter bátyó táncolt ott. Ültek, ültek és néztek bennünket, vén Filkó, mert senki ugy nem tudott mulatni, mint mi. Most pedig, mert minden elfogyott, jövünk Nizsderre és keressük a kisértetet, a ki aranyakat szokott a völgybe dobni. Ha az aranyakról nem hallottunk volna, tettünk volna csak egy lépést is, öreg Filkó? Ugy-e, nem, vén kutya?… De hát hallottunk az aranyakról. Ez a nizsderi várurra vall, gondoltam magamban. Te meg azt mondtad, Filkó, hogy a nizsderi várur még kisértetkorában sem feledkezhet meg teljesen régi öreg szolgájáról. Hátha ád ujból azokból az aranyakból? Nem látod sehol a kisértetet, Filkó?

Most megállt Filkó és csendesen vonitani kezdett.

Odafönn jártak a várban, a bástya alatt… A kutya vonitott és a vak ember hallgatózva állott mögötte.

– Jár itt valaki? – kérdezte és megfordult, mintha lépéseket hallott volna.

De szavára nem felelt senki, csak a szél süvöltött tova a falak között.

Tapogatózva ment előre, a mig olyan helyet talált, a hol nem érezte a kegyetlen szelet. Itt leheveredett a földre és kutyáját simogatva, halkan beszélt hozzá:

– Néha azt hiszem, Filkó, hogy te nem vagy más, mint az öreg Poprád, az én régi barátom. Vagy legalább is Poprádnak a fia… Itt éltünk sokáig ezek között a falak között. Voltak vig és szomoru napok; néha daloltunk, máskor busultunk, de mindig csak megvoltunk valahogyan. De most sehogyan sem vagyunk.

– Előbb, legelőbb elment Kavaczky ur. Semmi baja sem volt, mégis itthagyta a hordókat és régi üvegeket. Azután jött a kisasszony, a kinek néha sarkantyus csizma volt a lábán, máskor pillangós papucs. Itt járt a kisasszony a derék Riminszky urral; suttogtak, csókolóztak, – azután ők is elmentek. Csak a vén trombitás, Péter bátyó maradt itt, pedig ő volt mindnyájuk között a legöregebb. Hallod-e Filkó? Péter bátyó volt a legöregebb és ő maradt itt legtovább…

A szél dudolt a falak fölött és a vén trombitás lehajtotta a fejét. Egyszerre összerázkódott. Hideg kéz érintette meg s érezte, hogy valaki megállott előtte:

– Te vagy az, Péter? – kérdezte egy mély hang. – Hogy kerültél ide?

Péter kinyujtotta a karját:

– Az aranyak elfogytak, eljött vissza az öreg Péter, mert máshol nem tud lenni, csak ebben a várban. Vagy élni, vagy meghalni, de mindig itt lenni, a hol Kavaczky ur lakott valamikor.

A szél zugva vágta a havat az udvar mélyére, a hideg kéz megszoritotta a Péter kezét.

– Én sem tudok innen elmenni, se életemben, se halálomban. Tudod-e, hogy ki vagyok én? Én a kisértet vagyok.

A vak ember felelt:

– Mintha látnálak, asszonyom. Piros ruhád van és bánatos szemed. Itt állasz előttem és nagyon szomoru vagy. Mint egykor a toporci határcsárdában megálltál Riminszky ur háta mögött, – de Riminszky ur most nincs itt.

– Ő meghalt igazán, Péter bátyó. Véle nem tréfált a halál, mint velem. Elment, hogy többé vissza ne jöjjön. Hiába keresem mindenfelé, meg nem találhatom. Lenn fekszik mélyen a föld alatt, karja összefonva és fölötte bánatosan suhan el a szél. Egyedül vagyok, senkim sincsen… Péter bátyó, maradj itt velem, nálam… Ugy sem lelheted föl máshol a helyed.

Péter intett galambősz fejével:

– Itt maradok.

A kéz megszoritotta a kezét:

– Itt maradsz és mindig arról fogunk beszélgetni, hogy milyen volt Kavaczky György, milyen volt Riminszky Kázmér. Ezekről a nagy jó urakról fogunk mindig mindig gondolkodni… Itt maradsz, Péter bátyó, hogy néha megszólaltassad trombitádat? Ha ezeknek a nagy jó uraknak névnapjuk vagyon?

– Ha névnapjuk vagyon, – felelt Péter.

A kisértet megfogta az öreg Péter kezét és bevezette a várba a rejtett uton.

*

Ebben az időben Toporcon egy régen holtnak vélt férfiu házat és földbirtokot vásárolt. A jó Prihoda János tért vissza Amerikából tizenöt esztendei távollét után és csinos vagyonkát hozott a tengeren tulról. Föltalálta Ancsurkát és nagyon boldog volt a vén tót ember. Mister Prihoda, a hogyan Toporcon nevezték, kinevelődött az uj világban. Fényes csizmát hordott és mindennap borotválkozott. Előkelőbb férfiu nem igen akadt nála Toporcon, mig leánya, a kinek Riminszky ur föltalált végrendeletében egész vagyonát hagyományozta, a Szepesség leggazdagabb leányzója volt. A podolini házban ott maradt az öreg Mik és hozzá költözött Marczinkáné, mig Ancsurka apjával, az előkelő Misterrel nagyobb utazást tett, hogy elfelejtse Riminszky urat, a nizsderi várat és a többi szomoruságot.

Mister Prihoda a világlátott ember gyakorlottságával tette meg az előkészületeket az elutazáshoz és fényes csizmái ugy nyikorogtak a podolini kövezeten, mint egy grófé. Általában igen büszke volt az amerikai gentleman és még a főszolgabiró is kezet fogott vele. (Fájdalom, Korinszky, a toporci kovács már nem élt akkor s igy elesett azon nagy megelégedettségtől, a melyet érezhetett volna, hogy jóslata beteljesedett.)

Utazott Ancsurka virágok között rózsás tavaszi tájak felé… A podoliniak még látták rózsás arcát, tündöklő kék szemét és szőke fejét, a mely fölé a sors áldólag terjesztette karjait. Utazott messze országokba és sokáig nem hallatszott felőle hir.

Egyszer aztán hire támadt, hogy Ancsurka férjhez ment. Valahol a Riviérán érte utól Hymen aranyos szárnyaival, bizonyos Angyalffy Gábor nevü lublói uriember volt az a szerencsés, a kit Ancsurka kezével boldogitott. Ennek az Angyalffy Gábornak az édesatyja volt az, a ki sok esztendő előtt a toporci országuton szánkójába vette az elárvult, világnak indult tótleánykát. Vitte, vitte Ancsurkát a szánkó az ismeretlen jövő felé a podolini országuton. S immár elérkezvén az ismeretlen országba, a jövő kitárult előtte és kezét nyujtotta azon kedves fiatal lublói embernek, a ki hazai tót nyelven vallott neki szerelmet.

Az esküvőt a vén lipovnicai kolostorban tartották meg és az öreg barátok nagyon örvendeztek, hogy kolostorukat ilyen kitüntetés érte. Ott volt a Szepesség apraja-nagyja. Eljöttek a toporciak hosszu szekereiken és eljöttek a lublóiak, még Lengyelországból is eljött néhány uriember, mint a hogy a nevezetes névnapokra, temetésekre és esküvőkre el szoktak jönni.

Mister Prihoda igen komolyan fogadta az urak üdvözlését, gratulálását:

– Tudtam én mindig, – szólt határozott hangon, – hogy kincsem van a leányomban. Csakis miatta jöttem vissza szabad Amerikából.

A násznép között ott volt egy öreg vak ember trombitával a hátán és egy kis fekete kutyával előtte. A szertartás után ő is jó előre furakodott a tömegben és a templomajtónál elébe is került a boldog párnak.

– Péter bátyó! – kiáltott föl boldogan Ancsurka. – Maga is eljött? Be jól tette, hogy nem felejtett el.

– Mit akar az öreg gentleman? – kérdezte mr. Prihoda.

– Nizsderről jövök. A nizsderi halottaktól hozok üdvözletet, – mormogta Péter bátyó. – És ezt a kis ajándékot.

Ragyogó gyürüt vett elő tüszőjéből és átnyujtotta.

Ancsurka kissé elsápadt. Megösmerte a gyürüt. Wart Erzsébet ujján viselte azt akkor, a mikor ő a nizsderi várban szolgált.

– Köszönöm, – felelt remegő hangon. – Tisztelem a nizsderi halottakat.

Péter bátyó eltünt a tömegben. Hiába keresték később, nem tudták megtalálni a vak embert.

*

Ancsurka nagyon boldog asszony lett. A podolini Riminszky-házból már gyermekek vidám kiáltozása hallatszott, az öreg Mik mindig ujabb és ujabb Angyalffy-csemetéket hordott a hátán és sötét éjszakákon a piacon a ház előtt gyakran látták a kisértetet üldögélni egy kőpadon. Ott ült skarlátpiros ruhában és szemét figyelve függesztette a Riminszky-házra. Néha rátörtek a buzgó éjjeli őrök és a város kapujáig kergették, de napok mulva ujra visszajött… Sok mindenféle legenda keringett erről az eltünő és visszatérő kisértetről. Némelyek határozottan állitották, hogy a kisértet senki más, mint az egykori várasszony, Wart Erzsébet. De hiszen Wart Erzsébet meghalt, vetették ellen mások. Ki tudna eligazodni a legendákon?