A NYILVÁNOS TÁRGYALÁS.

I.

(A bűnügyi vizsgálat lassu. – Szeyfferth Ede, a közvádló. – A vádhatározat. – A biróság szerkezete. – Tárgyalási jegyzőkönyv. – A közönség.)

Sok keserves huza-vona után elvégre megérett az ügy a nyilvánosság számára. Régóta óhajtottuk ezt.

Nem ismertük eddig az ügynek részleteit. Az orvosok munkáin kivül nem ismertünk biztosan semmit A vádlott zsidók egész esztendőn át senyvedtek már a börtön falai közt. Nem tudtuk, mivel védik magukat. Nem ismertük lelkük állapotát. Alig sejthettük, miként szőtték-fonták össze ellenük a terhelő körülményeket. Nőttön nőtt a türelmetlenség bennünk is, a kik az igazságszolgáltatás védelmi intézményét képviseltük, – de a nagy közönségben is.

A vérvádkiabáló hirlapok zsivaja már meg nem nyugtatott, már ki nem elégített senkit. A közönség nagy része szentül hitte, hogy a vád tökéletesen bizonyos. Ámde ha tökéletesen bizonyos: miért késik akkor a tárgyalás, a nyilvánosság, az itéletmondás? A gyilkosokra miért nem szakad le a törvény? Az ártatlanok miért nem menekülhetnek?

Magyarországnak sajátságos büntető perrendszere volt akkor. Nyilvánosságnak és titkos eljárásnak, szóbeliségnek és irásbeliségnek kusza rendszere.

A vádlottal, ha vizsgálati fogságban volt, mig a vizsgálat folyt, nem érintkezhetett senki. Se rokona, se jó barátja, se jogainak képviselője, még védője se. A vizsgálat irataiba se tekinthetett be senki, még a védő se. Hogy a vizsgálat meddig tartson: az csupán csak a vizsgálóbirótól függött. Voltak bűnügyek, melyekben öt-hat évig, sőt tovább is folyt a vizsgálat. A hol a vádlott fogva volt: ott okos és emberséges birák igenis siettették a vizsgálat befejezését. De törvény vagy birósági rendszabály ily esetekről se intézkedett különösen. Ime a nagy per vádlottai már több mint egy év óta foglyok s ime ügyük még alig érett meg a nyilvános tárgyalásra. Pedig velük együtt különböző helyen és időben több-kevesebb ideig még negyven vagy ötven zsidó és tutajos szenvedte a fogságot.

Anyagi büntetőtörvény csak két év óta volt s gyakorlatilag a nép vérébe még be nem szivároghatott. A biróságok nagyon sok esetben, mikor bűnösnek mondták ki a vádlottat, büntetésül vizsgálat alatt volt állását szabták ki. S bizony sok esetben sulyos büntetés volt s még ma is sulyos minden országban, ha valakinek vizsgálat alatt kell állania.

A hirlapok közléseinek nem hittünk. Azok a közlések csonkák, túlzók, irányzatosak s gyakran koholtak és hazugok voltak. A hirlapok közléseinél a társadalomnak épen nem egészséges izlése szerint a fődolog különben se a tárgyi igazság, hanem a gyorsaság és az érdekesség. Az, a mi rögtön hat a képzeletre és a szenvedélyre. De a folyton tartó országos izgalomnak s felekezeti gyűlölködésnek elvégre véget kellett vetni s a vádlottak bűnösségét vagy ártatlanságát napfényre hozni.

Siettettük a nyilvános tárgyalást. Én magam személyesen két alkalommal heves vitát folytattam e végből az igazságügyek miniszterével, a ki azonban még erre nézve se avatkozott a biróság dolgába.

A közvádlók, a királyi főügyész Kozma Sándor s megbizottjai a siettetésben egyetértettek velem. De egyetértettek velem még abban is, hogy az ügyben voltaképen vádemelésnek nem volna helye. Hiszen a vádnak voltaképen nincs tárgyi ténye s a vádlottakat valósággal semmi komoly jelenség nem terheli. Mindamellett a királyi ügyészség arra határozta el magát, hogy vádat emel.

A vád kidolgozására s annak a tárgyaláson való képviseletére Szeyfferth Ede jogtudort bizta meg a főügyész. E férfiú akkor királyi főügyészi helyettes volt s a főügyész mellett dolgozott. Jogi tudását még a régi osztrák jogrendszerből meritette, mely egykor Magyarországon is érvényben volt. Tudása fiatal korától fogva a birói pályán vált gyakorlativá. Akkor 50 vagy 52 éves életkorú lehetett. Komoly, higgadt, kevés beszédü, tiszta látásu és csöndes mérsékletü, valóságos birói jellemü ember. Képzeletének semmi csapongása, törekvéseiben semmi nagyravágyás, semmi sietés, az igazság iránt erős érzékkel s mint mondani szokás, tisztes polgári erényekkel teljes. Munkakedvelő, kötelességtudó. A sokkal nagyobb szellemü főügyész bizonyára erős megfontolás után őt tartotta a különös feladatra legalkalmasabbnak. S nem csalódott. Korábban én kevéssé ismertem, alig néhányszor találkoztam vele. A nagy per tárgyalása alatt a naponként való érintkezés folytán bizalmas barátság fejlődött ki köztünk. Később a királyi Kuriának, a legmagasabb itélőszéknek lett közbirája s az alatt, mig e könyvet irom, az ország jogtudó közönségének őszinte elismerése s becsülése mellett vonult nyugalomba.

Ha csupán egyéni véleményét követheti, szentül hiszem, nem emel vádat, hanem az ügy egyszerü megszüntetését inditványozza. De már ez akkor lehetetlen volt. A fölizgatott társadalom nyilvánosságot követelt s ezt vádemelés nélkül elérni nem lehetett.

Igy jött létre a vádinditvány s a biróság vádhatározata.

E határozat szerint gyilkosság terhelte Svarcz Salamon, Bukszbaum Ábrahám és Braun Lipót metszőket és Vollner Herman koldust. A zsidó gyerek tanusága szerint ezek együtt ölték meg Solymosi Esztert.

Gyilkosságban való bűnrészesség terhelte Sarf József, Junger Adolf, Veiszstein Lázár, Lusztig Sámuel, Braun Ábrahám és Taub Emánuel eszlári lakosokat. A gyerek tanusága szerint ezek is tudtak a gyilkosságról s valószinüen segédkeztek annak elkövetése körűl.

Bűnpalástolás terhelte Fogel Amsel, Smilovics Jankel, Hersko Dávid, Grósz Márton és Klein Ignácz zsidókat. A vizsgálat adatai szerint ezek csempészték, usztatták, öltöztették az idegen holttestet.

A vádhatározat ezen pontját nyomban a pajkosság czimébe öltöztette az a körülmény, hogy vád alá jutott például Fogel, Grosz és Klein, a kikre semmiféle terhelő jelenségnek még árnyéka se vetődött, ellenben nem jutott vád alá, hanem pusztán tanunak maradt Matej Ignácz, a ki pedig mindvégig erősen vallotta a tárgyaláson, hogy ő az idegen holttest csempészésében, usztatásában s öltöztetésében szakadatlanul tevékeny részt vett.

Birói ostobaság volt ez, sőt ennél is több. S a vádhatározatot csupán ennélfogva is jogunk, sőt kötelességünk lett volna a felsőbb biróságokhoz fölebbezni.

Az akkori perjog és birósági szervezet szerint a vádhatározatot a törvényszék hozta, mint első biróság s erre nézve se a vádlottakat, se védőiket előzőleg meghallgatni nem kellett, nem is lehetett. A budapesti királyi tábla volt a másodbiróság, a mely csupán irásokból itélhetett. Ide joga volt vádlottnak s védőnek fölebbezni. Sőt joga volt a királyi Kuriához is, mint legmagasabb birósághoz bizonyos esetekben. És semmi kétségem arra nézve, hogy a felsőbb biróságok vagy kihagyják a vádhatározatból a bűnpalástolást, vagy Matej Ignáczot is vád alá helyezik. Mert a felsőbb biróságok a tömegnek legszenvedélyesebb izgalmai közt is megőriztek volna annyi függetlenséget és komolyságot, a mennyi ez ügyhöz kellett. Két ember együtt, összebeszélve s összedolgozva végzi a holttest-usztatást: Matej és Hersko. Matej beismeri, Hersko eltagadja. A felső biróság föltétlen bizonyossággal vagy megszünteti ezt az ügyet vagy Matejt is vád alá vonja s nem hagyja ki azért, mert ő keresztyén.

Azonban mégis megnyugodtunk a vádhatározatban.

Nekem két okom volt erre. Kényszeritő mind a kettő.

Az egyik az, hogy a két felső biróságnak az ügy nagy terjedelme miatt az akkori gyakorlat szerint legalább egy év kellett volna a végleges döntéshez s addig a vádlottak börtönben ülnek szakadatlanul. Tehát a multtal együtt legalább két esztendeig!

Másik okom pedig az volt, hogy a vádlottak elszántan követelték a nyilvános tárgyalást azonnal. Hiszen még azt se tudták, mivel vannak vádolva s ki és mi terheli őket. Sarf József egyenesen kimondta: neki mindegy, élet vagy halál, de ő nem várakozik, ő szemébe akar már nézni annak a gyalázatos gyanunak, a mely miatt már egy év óta szenved.

Hát isten hirével! Menjünk neki a tárgyalásnak.

A törvényszék junius hó 19-re keddi napra tüzte ki a tárgyalást. S természetesen a következő napokra is. Előre lehetett látni, hogy a tárgyalás több napon s talán több héten át fog tartani.

De senki sem számitott arra, hogy 46 napig tart s augusztus 3-án ér véget. Valóságos tárgyalás azonban csak 34 napon át folyt mindig reggeli 8–9 órától délutáni 2–3 óráig. Két ünnepnap jött közbe s ezen kivül öt napi szünet, melyből két napot a vádra és védelemre készülés, két napot a biróságnak az itélet fölött való tanácskozása vett igénybe.

Külsőleg ily nagy és hosszu törvényszéki tárgyalás még nem volt Magyarországon s nem tudom, hogy más országban is lett volna. Fonákul vezetett s minden lépésében elhibázott vizsgálat után mintegy háromszáz vádlott, tanu és szakértő volt kénytelen nyilatkozni sok esetben többszörösen is. Egy közvádló, egy jogász magánvádló, öt védő vitájára is négy egész nap kellett.

A tárgyalás a vármegyeház nagytermében folyt.

A vármegyeház a város közepén fekszik, homlokzatával a köztér felé tekint. Széles lépcső vezet az emeletre, a hol tágas előcsarnokból s tágas folyosóról nyilik a tárgyalóterem. Innen nyilnak a védők, a tanuk, az ügyvédek és hivatalszolgák szobái is. A tárgyaló terem nagy ablakjai a köztérre néznek.

E terem hosszu négyszög. A terem egyik végén a törvényszék emelvénye. Középen kissé magasabb emelvényen a birák és a jegyző asztala. A biróság jobb oldalán a közvádlók asztala. Itt ül Szeyfferth Ede királyi főügyészi helyettes és Lázár Kálmán királyi alügyész. Utóbbinak alig van szerepe a tárgyalás folyamán. A biróság baloldalán a védők asztala. Itt ülnek a védők sorban egymásután. Az elnök közelében én, mellettem balról Heumann s azon túl Funták, Friedmann és Székely egymás mellett.

Az emelvényt korlát választja el a terem egyéb részétől. Az emelvény előtt kellő nagyságu szabad tér. E téren a vádlottak padja s a sértettek, tanuk és szakértők ülőhelyei. De e szabad tér két oldalán is van egy-egy korláttal elzárt kisebb tér. A jobb oldalán a sértett fél özvegy Solymosi Jánosné s jogi képviselője Szalay Károly ügyvéd, – a baloldalán pedig a hites gyorsirók.

Gyorsirókat azelőtt csak ritkán szoktak a biróságok alkalmazni. A mult század első felében Magyarország törvényhozó testületei se használtak gyorsirót. Gyorsiró alkalmazását csak az 1847-iki országgyülés kezdte, rendszeressé a gyorsirói intézményt csak az 1848-iki országgyülés tette. Azelőtt gyorsiró nem is volt az országban, arra pedig nem volt példa, hogy birósági tárgyalásokat gyorsirói följegyzés erősitett volna meg.

Bűnügyi tárgyalásokról jegyzőkönyv készült. A jegyzőkönyvet valamelyik fiatal jegyző készitette. A jegyzőkönyvbe a beszédeket, a nyilatkozatokat nem szóról-szóra, hanem csak kivonatosan lehetett beiktatni. Fontos volt, hogy a jegyzőkönyv hű tükre legyen a tárgyaláson mondottaknak és történteknek. Hármasfoku volt a biróság s a másod- és harmadfoku biróság csak az irásokból itélt. Ha a tárgyalási jegyzőkönyv nem volt tökéletesen hű: a felsőbb biróságok sulyos birói tévedésekbe eshettek. Estek is nem egyszer. Magyarországon azelőtt csak a felsőbb biróságok voltak államiak. Az elsőfoku biróságokat az összes társadalmi jogviszályok, a polgári és büntető peres ügyek elintézésére a nagy önkormányzattal biró helyi hatóságok szabad választás utján alakitották.

Ezeket a biróságokat vármegyei és szabad városi biróságoknak nevezték, mig a másod és harmadfoku itélőszéknek királyi biróság volt a neve. A polgárok különösen vigyáztak arra, hogy az ő biróságaik iratai a dolgok valódiságát híven mutassák fel a királyi biróságok előtt. S azért a tárgyalási jegyzőkönyvet a biróságok jegyzői kötelesek voltak nyomban elkésziteni s annak tartalmát a biróság nyilt ülésében a vádló, a vádlott s a védő hozzászólásával állapitották meg. Ekként lett biztosítva az, hogy a vádlottak, tanuk, szakértők nyilatkozata hiven jött a jegyzőkönyvbe. Addig a tárgyaló s itélőbiróság se hozhatta meg itéletét, mig a jegyzőkönyv tartalmát ily szigoru ellenőrzéssel véglegesen meg nem állapitották. A biróságok esetleges tévedését igy törekedtek megakadályozni.

1883-ban a nagy per tárgyalásakor már nem állott fenn ez a rendszer. 1872-ben államivá lett az igazságszolgáltatás s királyi biróságok léptek a vármegyei és szabad városi biróságok helyébe. A birói szervezetet és a perjogot franczia és német felfogás szerint alakitották át. A felsőbb itélőszékek ezen túl is csupán irásokból ismerhették meg az ügyeket, de az alaptárgyalás szóbeli volt és nyilvános volt, csakhogy annak jegyzőkönyvei ezentúl utólag készültek és a jegyzők és elnökök által a vádlók, vádlottak és védők ellenőrzése és hozzászólása nélkül állapittattak meg. Én sohase tudtam teljesen megnyugodni e rendszerben. Az itéletet a tárgyalás bevégeztével nyomban meghozta és kihirdette a biróság, a jegyzőkönyv pedig gyakran hetek és hónapok mulva készült el. S a helyett, hogy a tárgyalási jegyzőkönyv tartalmára lett volna alapitva az itélet, gyakran az a fonák helyzet állott elő, hogy a tárgyalási jegyzőkönyv tartalmát a már kihirdetett itélethez alkalmazva utólag állapitották meg. E rendszer az érdeklett felek jogait és érdekeit nem biztositja eléggé s az igazságszolgáltatás komolyságát is gyakran megsértheti. Én e pontra nézve sokkal bölcsebbnek tartom a régi magyar felfogást.

Csakhogy ehhez visszatérni a nagy perben már nem lehetett. Pedig voltak aggodalmaink arra nézve, vajjon elfogulatlan lesz-e a biróság minden tagja? Különösen voltak kétségeink az elnökre nézve. Tudtuk, hogy Bary aljegyzőt gyakran ő vezette a vizsgálatnál. Én biztosan tudtam, hogy az igazságügyek miniszterénél a vizsgálat egy évi tartama alatt két izben is nyilatkozott személyesen akként, hogy az ő meggyőződése szerint Solymosi Esztert bűnös úton emésztették el s hogy a tettesek az eszlári zsidók. Hogy igy vélekedik, mindenki tudta országszerte. Bizony gondoskodnunk kellett, hogy a hetekre terjedő tárgyalásról lehető hű jegyzőkönyvek készüljenek. S ezt csak ugy érhettük el, hogy hites gyorsirók jegyezzék a birósági tárgyaláson ejtett szavakat.

Ugy is történt. Az elnök készséggel beleegyezett abba, hogy a biróság gyorsirókat alkalmazzon. A közvádló és én együttesen kértük ezt. Erre az ő különben is nehéz munkája lényegesen könnyült és kevesbedett.

A teremben azt a kisebb tért is, mely a vádlottak, a magánvádló s a gyorsirók számára volt fentartva, korlát választotta el a közönségtől.

A közönség számára padok vannak. A padokon 240 kényelmes ülőhely. Az első padsor a vármegye tisztviselőinek, az itélő biróságban részt nem vevő törvényszéki tagoknak s a hirlapi tudósitóknak van fentartva. S azon kivül is minden hirlaptudósitó kap alkalmas helyet. A többi ülőhelyre csak az elnök engedélyével és csupán jegy fölmutatása mellett lehet eljutni. A zsidók elvileg nincsenek, nem is lehetnek kizárva, de az elnök többnek, mint nyolcznak, nem ad engedélyt a tárgyalás kezdetén. Később, hetek mulva, már őket is nagyobb számban eresztette be. A többi 232 jegyet nagyrészben állandó használatra helybeli ügyvédek és orvosok s vármegyebeli birtokosok s más kiválóbb férfiak számára adta ki. Ezek nagyobb része bizony nyiltan bevallott vérvádhivő és zsidógyülölő.

A biróság emelvénye mögött ajtó nyilik; ez ajtó kisebb terembe vezet, mely a biróság visszavonuló szobája. E szobában tárgyalás alatt az előkelőbb nők foglalnak helyet. A nagy perre mindenki kiváncsi az egész világon. Kiváncsiak a művelt előkelő nők is. De őket a nagyközönség tolongásának kitenni nem lehet. Ezért számukra e diszesebb hely.

A közönség háta mögött is nyilik ajtó. Ez ajtó szintén jókora szobába vezet, mely a tanuk tartózkodó helye s visszavonuló szobája. A tanuk e szerint a közönség padsorai közt levő nyiláson jöhetnek a biróság elé.

II.

(A tanuk. – A jóhiszemü de hamis tanuk. – Vámosi Julcsa esete. – A holttest nyakán forradás. – A kék szem. – A paraszt lány lábujjai. – A tanuk beszédének összehangzása.)

Ebből sok izetlenség származott a tárgyalás folyamán. Ott ült ugyanis Bary aljegyző a tanuk utjában egy sarokszéken. Minden tanunak előtte kellett elmenni s közvetlenűl mellette. Mint vizsgálóbiró ő érintkezett a tanukkal sokáig és sokszor. Az eszlári tanuk túlnyomó része egy év alatt teljesen megalakitotta, teljesen fölszerelte és kiképezte az ő vallomását, melylyel majd a biróság elé fog állani. E vallomások eredeti ötlete Barytól és társaitól származott. Minden tanu jóhiszeműleg vallott. Minden tanu szentül hitte, hogy az az igazság, a melyet ő állit, de azért minden terhelő tanu vallomása tárgyilag hamis volt. S a legtöbb tanut lehetetlen volt a maga meggyőződésében megingatni.

Sok tanácskozás, sok tünődés, sok képzelődés és sok fenyegetés kellett ahhoz, hogy száz meg száz tanu teljesen valótlan dolgokról teljes egybehangzással nyilatkozzék. S itt ez történt. Az előkészülethez volt idő elég. Egy egész esztendő. De mégse sikerülhetett volna, ha mesterkezek nem avatkoznak a műbe, ha a tünődések és képzelődések szerte csapongó ereit ők nem vezetik szabályozott mederbe s ha nem sikerül nekik a tanuvallomások tárgyait egyszerü, tisztán látható és érthető alakba öltöztetni.

Az elv, a végczél, az alapigazság az: Esztert megölték a zsidók. Erről lelke mélyében meg kellett győződve lenni minden tanunak. A vallomás minden részletének ehhez kellett alkalmazkodni.

A részletek szintén egyszerüek, világosak.

Április 1-én szombati napon délelőtt 11 és 12 óra közt kellett a gyilkosságnak megtörténni.

Igaz, hogy Rozenberg és serdülő lánya Rózsi délután 1 órakor még találkoztak Eszterrel, valamint Solymosi Zsófi és Vámosi Julcsa is ugyanakkor találkoztak vele.

Csakhogy Rozenberg és lánya zsidók; – zsidó beszéd nem jöhet figyelembe.

Solymosi Zsófi testvérnénje ugyan Eszternek, de őt háromszor és négyszer addig kellett a törvényszék elé hivogatni s ott faggatni, mig elvégre kimondta, hogy nem emlékezik biztosan.

Vámosi Julcsa ellen pedig föllázadt a falu, saját édes anyja hamis tanuságtétel miatt jelentette föl s szülői addig gyötörték, mig maga ujra oda nem állt a biróság elé s ki nem jelentette, hogy ő hamisan vallott, hamisan esküdött.

A junius 25-iki ülésen vallotta Vámosi Julcsa, hogy Esztert délután 1 órakor látta s erre megesküdött.

Két hét mulva a julius 9-iki ülésen megjelent édes anyja s följelentette lányát, mint hamis tanut.

Elszörnyedtem. A hamis tanuság büntetése öt évi fegyház. A lányka 18 éves, ártatlan, szép alaku, dolgos, becsületes hajadon, szülőinek azelőtt szemefénye. S ime saját édes anyja börtönbe akarja hurczolni.

Mi történhetett az anya lelkében?

Semmi különös. A lelkek méregkeverői, a vérvád szítói, a felekezeti gyűlölség ügynökei megrontották az anya lelkét. Buta meggyőződés, de meggyőződés vezette az anyát.

A julius 9-iki ülésen kérdéseket intéztem az anyához. Kifejtettem előtte, hogy ő nem volt ott, a hol leánya Eszterrel találkozott, ő miatta tehát leánya láthatta Esztert délután 1 órakor. Szóról-szóra igy felelt:

– Délután egy órakor már nem láthatta.

– Honnan tudja azt?

– Bizonyitja az egész falu, hogy Eszter akkor már nem élhetett, tehát az én lányom is csak délelőtt 11 és 12 óra közt láthatta.

Ime igy képződtek ki a terhelő tanuk igazságai!

A tanuk másik alapigazsága az volt, hogy a csonkafűzesi holttest nem lehet Solymosi Eszter. Annak idegen holttestnek kell lenni, melyet a zsidók csempésztek.

Szinte csodálni lehet azt a leleményességet, azt a termékeny ravaszságot, a mely a tanuknál erre nézve egy év alatt megérlelődött.

Azzal álltak elő, hogy a holttest nyakán forradás volt, Eszterén pedig nem volt, tehát a holttest Eszteré nem lehet. Pedig hát bizony a holttest nyakán se volt. Nem láttak ott forradást se a bonczoló orvosok, se a felismerési tanuk, se Zurányi Kálmán, se Szücs János. Tudták a tanuk, hogy a holttest nyakát senki se tudja most már eléjük mutatni. Valaki közülök rájött a ravasz ötletre s a többi beszélt utána hűségesen.

Azzal is előálltak és pedig teljes egyetértéssel a törvényszék előtt, hogy a holttest szeme kék volt, Eszteré pedig fekete volt. Igaz, hogy Eszter szeme sötét barna volt, de az is igaz, hogy a holttest szemét is sötét barnának látta minden tanu és szakértő. Csupán egy tanu mondta a több mint harmincz tanu közül kéknek, de az is hozzá tette ott az előtte fekvő holttest mellett, hogy a szeme épen olyan, a milyen Eszteré volt. Természetesen a holttest szemeinek szine fölött egy év multán az enyészet lett már úrrá, a jámbor tanuk ott a törvényszék előtt csattanós czáfolattól már nem tarthattak.

Legérdekesebb azonban, szinte mulatságos, a holttest lábujjainak kérdése. Az a kérdés, miként feküdtek a lábujjak egymás mellett.

A rendesen mezitláb járó szegényebb parasztlányok lábujjai, kivált ha a lányok nem kövérek, nem szoktak szorosan egymás mellett feküdni, mint a macska lábujjai, vagy mint az örökösen szűk czipőt viselő urasabb lányok lábujjai. A mezitláb járó lányok lábujjai a legtöbb esetben kissé szétállanak s valószinüleg Eszter lábujjai is kissé szétállottak.

A csonka-fűzesi holttesten, mikor meztelenül, iszaposan s mosatlanul ott feküdt a fűzesben vagy Tisza-Eszláron a szedresben, senki se vette észre, hogy a lábujjak bármi tekintetben szokatlanul vagy feltünően feküdnének egymás mellett. Se széjjelállóknak, se egymásra fekvőknek senki nem látta az ujjakat, tehát azok kétségtelenül szabályos, rendes helyzetben állottak.

Másként állt a dolog 1882. évi deczember 9-én, a mikor a holttestet száraz homokbuczka sirjából kiásták. Ekkor már a részben rothadó, részben száradó lábujjak a rothadás és száradás következtében össze-vissza görbültek s több közülök egymásra is hajolt. A mint a tanukezelők ezt meglátták: nosza mindjárt készen volt az uj tünet és tanuvallomás, mely a holttest azonosságának ellentmondott.

Szinte unalomig ismételgették a tanuk a birósági tárgyaláson, hogy a holttest lábujjai egymáson feküdtek, egymás tetejébe zsugorodtak, holott szegény Eszter lábujjai szépen széjjelállottak. Valamennyi tanu szemléltetőleg is megmutatta kiterjesztett keze fején széjjelnyitott ujjaival, hogy ime ilyen volt Eszter lábafeje.

És igy tovább. Haj, körmök, mell, emlők, csecsbimbók kérdésében egy év mulva minden tanu oly okosnak és leleményesnek bizonyult s különösen oly egyetértőnek, hogy szinte gyönyörüség volt őket hallgatni. Minthogy pedig a közvád, de kivált a védelem képviselői azt hitték, hogy a tanukra különösen Bary aljegyzőnek s Farkas Gábor eszlári községi birónak van nagy befolyásuk: szükségesnek tartottuk, hogy Bary és Farkas a hallgatóságban helyet ne foglalhasson, vagy legalább ne oly feltünő helyen és módon, hogy a tanuk még most se menekülhessenek befolyásuk elől.

Farkas Gáborra czélt értünk, őt a tárgyaló elnök a tanuk szobájába utasitotta, de Bary aljegyzőre nézve nem értünk czélt. Egyik védőtársam többször mint tizszer felszólalt erre nézve, de felszólalásának nem lett eredménye. Se Bary önként nem távozott, se az elnök el nem távolitotta.

De hát az ügy fejlődésén ez elvégre semmit se változtatott.

III.

(Pártos közönség. – Péczely leleplezésén felzúdul. – „Mondja el vallomását a tanu versben is.“ – A külső közönség. – A hirlaptudósitók. – A nagy világ érdeklődése. – Dr. Náthán Berlinből.)

A közönség mindig teljes számban volt a tárgyaló terem fentartott helyein. Urnők is gyakran szép számban voltak a birósági emelvény mögött. A közönség tulnyomó része bűnösöknek tartotta a zsidókat s szentül hitte, hogy a vádlottak ölték meg az eltünt lánykát. Alig mult el ülés, hogy a közönség ne tüntetett volna. Zugással és gyanusitással kisérte a mentő tanuk vallomását s helyesléssel, mosolyogva s jóváhagyó fejbólintással a terhelő tanukét. Ha valamelyik tanu ügyesen, élesen vagy vakmerően beszélt a vádlottak ellen, gyakran oda hallatszott a birósághoz s hozzánk is a szó:

– Ez már derék lány! Ez már jóravaló igaz ember! Ez már helyre menyecske!

A mentő tanuknak röstelkedni kellett, a terhelő tanuk büszkén távozhattak. Többször fel kellett szólalnunk a közönség rendreutasitása végett. Az elnök meg is intette gyakran a közönséget, de soha a nélkül, hogy rejtett módon egyuttal meg ne dicsérte volna.

Történt oly eset is, hogy viharosan zudult föl a közönség. Én ellenem is két izben. Egyszer junius 28-án, a mikor Péczely Kálmán irnok rablógyilkos multját lelepleztem. Pedig ez jogosult, sőt talán szükséges cselekmény volt, minthogy a nagyfalusi csendbiztos lakásán ő készitette el, ő szerkesztette irásba tanuk nélkül és éjszaka Sarf Móricz borzasztó vallomását. Oly ember tette ezt, a ki egykor gyilkos volt s tiz évet töltött el fegyházban. Azt hittem, nem teljesiteném tökéletesen védői tisztemet, ha ezt elhallgatnám.

Sokkal viharosabban indult föl ellenem a közönség a tárgyalás első napján.

Az elnök e napon szabálytalanságot követett el. Az volt a tárgyalási rend, hogy a tárgyalás megnyitása s az alaki teendők elvégezése után első sorban a vádlottak legyenek meghallgatva. Eléjük kell terjeszteni a vádat. Meg kell hallgatni mentségüket. Értesiteni kell őket arról, hogy kik és mily körülmények terhelik őket s meg kell kérdezni, hogy ezekkel szemben minő mentő vagy enyhitő jelenségekre hivatkoznak.

Csak ez után kerülhet a sor a tanuk meghallgatására.

Az elnök nem igy cselekedett. A vádlottak részletes kihallgatására nem lett volna elég a tárgyalásra szánt hivatalos idő. De az elnök azt akarta, hogy a vádbeli tényt az egyetlen tanu Sarf Móricz már az első napon tárja teljes ridegségében a világ elé. Sarf Móricz erre teljesen készen volt. Az elmult éjszaka különösen megérlelte elszántságát. Az elnök tehát őt hivta elő s őt hallgatta ki először. Előbb, semmint a vádlottak előadhatták volna mentségüket. Az elnök azt akarta, hogy Sarf Móricz vallomása világitsa be a tárgyalás ez után következő napjait is.

S ehhez még más is járult. Szándékosan vagy szándéktalanul Sarf Móriczot az ülés bezárása felé utolsó tanuként hallgatta ki. Ugy hogy kérdéseket már se a vád, se a védelem képviselői hozzá nem intézhettek s a tanu tudásának forrásait s egyéb körülményeit föl nem derithették. Sarf Móricz száraz, egyszerü, rideg vallomása meg nem gyöngitett erővel röppent szét a világba.

Hogy mindjárt az első tárgyalási nap igy végződjék: az komorrá tett engem. Biztos voltam arról, hogy a tanu minden szava valótlan. Arra is nyugodtan számitottam, hogy tanuskodása eredetének földeritése vallomásának minden sulyát elenyészti. De ma nem, ma a földerités lehetetlen. Tünődtem, miként lehetne a vallomás hatását erőtlenné tenni.

Elvégre találtam valamit. A tanu ugy mondta el vallomását, mint a gyerek az iskolai feladványt. Gyorsan, szavalva, megakadás nélkül, irnoki elmének irodalmi nyelvén s nem az eszlári parasztok népies nyelvén. Nyilván látszott, hogy ezt a vallomást megtanulta s fölkérdezésre őrizői előtt már többször elmondotta.

Oda fordultam a biróság elnökéhez e szavakkal:

– Méltóztassék a tanuhoz azt a kérdést intézni, hogy ezt a vallomását nem tudná-e elmondani versben is.

Az első pillanatban néma csend lett a tárgyalóteremben. Elámult e szokatlan s rendes viszonyok közt jogtalan felszólalásra mindenki. De a másik perczben hangos zugással riadt föl a közönség. Az emberek felálltak ülőhelyükről, kezeikkel hadonáztak s bár a zajban nem értettem a szavakat, azt hiszem, sértő és kárhoztató igéket szórtak felém s az elnökhöz felhivásokat intéztek, hogy erélyesen védje meg a biróság tekintélyét s a tárgyalás komolyságát.

Az elnök rendreutasitott.

De én mégis meglehetősen elértem czélomat. Eléggé komoly embernek ismert engem a közvélemény, magam is magasabb rangu köztisztviselő voltam egykoron, közdolgokból gunyt üzni nem szoktam, a sajtó és közönség nagyrésze nyomban belátta, hogy jó okomnak kellett lenni arra, hogy ily értelemben szólaljak fel.

Volt közönség azonban kint az előcsarnokban, a széles lépcső feljáratán, a kapu alján s kint a szabad téren. A közönség rendesen száz meg száz emberből, néha egy-két ezer főből állott. A tárgyalási terem nagy ablakjai a szokatlan nagy nyári hőség miatt rendesen nyitva voltak. Sok szó az ablakon át is gyakran kihatolt a szabad térre. Járókelők nyomban értesitették a szabadtéri közönséget a fontosabb részletekről. A tetszés és nemtetszés zaját gyakran mi is behallottuk a szabadból. Tárgyalás végeztével naponként a külső közönség önkényt nyitott sorfala közt kellett szállásunkra mennünk s bizony sokszor hallottuk szereplésünknek hol haragos, hol mulatságos, de rendesen nyers birálatát.

Egyébként a védőket semmi komoly bántalmazás nem fenyegette. De bizony nem környezte az ugynevezett népszerüség se.

Hirlaptudósitókkal el volt árasztva a város. Minden előkelő magyar hirlapnak volt egy vagy két tudósitója is. A bécsi nagy hirlapok mind képviselve voltak. Az ő tudósitóik látták el értesitésekkel a nagyobb német, angol, franczia és olasz hirlapokat is. Berlinből dr. Náthán nevü nagyon tanult és tehetséges ifju volt a tudósitó.

Az ő nevéről azért emlékezem meg különösen, mert csodálatos elfogultsággal lépett Magyarország földére.

A nyugoti Európa nem ismeri eléggé ezt az országot. Mongolnak és tatárnak nézi a magyar fajt. Azt hiszi, hogy a mívelt államok intézményei itt mind hiányoznak, a nép lóháton száguldozik a pusztákon, az erdők haramiákkal teljesek s a személynek és vagyonnak biztonságát se a nép míveltsége, se állami rend intézményei nem biztositják. Tudom, hogy most már meglehetősen terjed nyugaton is országunk helyes ismerete, de azt is tudom, hogy a tömegekben ma is furcsánál furcsább balvélekedések élnek viszonyainkról.

Dr. Náthán, ez a mívelt berlini ifju például egészen elbámult azon, hogy diszes és czélszerü törvénykezési helyiségeket, tanult és mívelt birákat, rendes hivatalokat s mondhatni példás rendet talált. Azt hitte, a zsidókat halomra öldösik s látta, hogy a közönség és a zsidóság közt, a vérvád s a nagy per daczára is, kedélyes és bizalmas jó viszony áll fenn. S azt hitte, ugy beszélte, hogy őt még Bécsben is azzal ijesztgették, hogy a biróság nyilt mezőn tartja üléseit, lóháton és karddal, pisztolylyal fegyverkezve jönnek össze a birák, s állig fegyverzett, zord tekintetü pandurok lóháton terelgetik a vádlottakat, tanukat és közönséget.

Csodálatosan érdeklődött a mívelt világ a nagy per eredménye iránt. Amerikai nagy hirlapok hasábokat közöltek naponkint a per folyamáról. Jöttek hozzám hosszu iratok Amerikából, jöttek Moskauból, Rigából, a felső-volgai Samarából, a szent földről, Egyiptomból s a délafrikai Johannesburgból is. Egyik Galyczin herczeg Szentpétervárról, egy olasz főurnő Rómából hivott meg állandó vendégjeül. Fölkeresett Budapesten egy indiai férfiu azzal a szóval, hogy látni akarta azt az európai embert, a kiről Bombayban, angol és hindu nyelvü hirlapokban egy hónapon át többet olvasott, mint szeretett császárnéjukról vagy Bismarck herczegről. Sir Moses Montefiori elmult már – ha jól tudom – akkor száz esztendős, s becses levele, melyet hozzám intézett, most is birtokomban.

Mindebben sok a tulzás s mindez nem is miattam történt, hanem az ügy miatt. Ezer éves a vérvád, mely a közel négyezer éves vallásfelekezetet kiséri. A mívelt államok korszerü törvénykezésének egész készségével a vérvád pörét most tárgyalják legelőször. A középkor efféle pörei s a mult századok vádaskodásai nem a vádlottak kellő jogvédelmével, nem a tanuk elegendő szabadságával, nem független biróságok előtt s nem a szükséges nyilvánossággal folytak le s nyertek befejezést. A világ méltán volt kiváncsi arra, miből áll hát a vérvád voltaképen?

A kormány több táviró vonalt rendezett be egyenes összeköttetéssel Budapestre, Bécsbe és Berlinbe, hogy a hirlapok tudósitói kellő gyorsasággal dolgozhassanak.

Ily külső körülmények közt alakult meg a nagy per birósága.

IV.

(A biróság. – Korniss Ferencz, az elnök. – Elfogultsága. – A többi biró. – Horánszky védő lemond. – Ujabb védőtársaim. – Friedmann és Székely. – A vádlottak bátrak és nyugodtak. – A „marha“.)

A biróság elnöke Korniss Ferencz. Egyébként a nyiregyházi királyi törvényszék elnöke. A vármegyében nagybirtokos, egyébként rokonszenves, kellemes modoru és tekintélyes férfiu. Általános míveltsége megfelel állásának, jogi tudománya és törvénykezési gyakorlata jeles. A nagy per befejezte után nemsokára lemondott elnöki állásáról, a politikai pályára lépett s mint képviselő, a törvényhozásnak lett tagja, hol a gróf Apponyi által vezetett mérsékelt ellenzékhez csatlakozott.

Mint elnök, a per minden részletét teljesen ismerte s valóban bámulatos munkát és buzgalmat fejtett ki annak vezetésében. Elfogult volt. Szentül hitte ő is, hogy Solymosi Esztert a pörben fölmerült körülmények közt a vádlottak fosztották meg életétől. Hitt a holttestcsempészet meséjében is. A tárgyalás folyamán inkább a vádat képviselte, mint a tárgyias pártatlanságot. De állásának kötelességeit nyilvánvaló és kirivó módon sohasem sértette meg. A vádlottaknak s a tanuknak minden okos szabadságot megengedett s a védők minden alkotmányos jogát teljes tisztelettel érvényesülni engedte. Se élczeskedéssel, se hatalmi szóval illetéktelen hangulatot előidézni nem törekedett.

Hogy a vérvád miként verhetett gyökeret meggyőződésében: e tünetet nem tanulmányozhattam eléggé. Oly sok időt, mely erre szükséges lett volna, nem tölthettem körében. Ismerkedésünk és ismeretségünk csupán hivatalos volt. Itélőtehetségét minden irányban jelentékenynek találtam s ezért nem látom tisztán elfogultságának se okát, se eredetét s kifejlődését. Az általános zsidógyülölet ugyan sokat megmagyarázna, de zsidógyülölőnek se tartották közelállói s régi ismerői. Tény azonban, hogy egész esztendőn keresztül szakadatlanul oly társaságban, oly környezetben élt és munkálkodott, a melyben mindenki meg volt a vérvád valóságáról győződve. Ily társaság vélekedése, erős itélőtehetség daczára is, magával ragadhatja a lelkeket.

Az egyik szavazóbiró volt Gruden Ernő. Idős, sőt elerőtlenedett embernek láttam. Sohase beszéltem vele. Csupán 17 ülésben vehetett részt a tárgyalás folyamán, julius 10-én betegség vett rajta erőt, a további tárgyalásokon s az itélet meghozásánál már nem volt ott.

A másik szavazó biró volt Russu Gusztáv, java korabeli, oláh származásu, kevés beszédü, hallgatag természetü. Tehetségét, tudományát meg nem ismerhettem. A nagy per folyama alatt többnyire együtt étkeztem vele a vendéglőben egy asztalnál, de a nagy per részleteiről vagy egyéb birósági dolgokról egyetlen szót se váltottunk.

A birák felvilágositása, az ugynevezett informatio, Magyarországon szokásban volt s lehet mondani, ma is szokásos. Elvileg és elméletileg ez talán helytelen szokás, csakhogy az élet és gyakorlat nem mindig felel meg az elvnek és az elméletnek. Ott, a hol a biróságok vagy kizárólag vagy főleg irásból meritik az ügy ismeretét: az ügynek legfőbb ura az előadó. Az előadó figyelmét minden gondosság daczára is kikerülheti egyszer-másszor oly részlet, melyre az igazságkereső fél nagy sulyt fektet. S ha az övét kikerülte, rendesen kikerüli a szavazóbirákét is. Ez okból az igazságszolgáltatásra is gyakran előnyös, ha a fél vagy jogi képviselője a szavazóbirákat fölkeresi s előttük ügyének ténybeli s jogbeli természetét föltárja. Igy vált szokássá az informatio. Semmi szokatlan se lett volna tehát abban, ha én Russu biróval az ügy egyes részleteiről beszélgetek. Nem tettem.

Pótló szavazóbiró volt Fejér Barna. Fiatal ember s nem régi biró. Vele se beszéltem az ügyről soha. Nagy bizalmam volt elfogulatlanságában. A magyar kálvinisták sárospataki főiskolájának volt növendéke s nem kételkedtem abban, hogy minden babona s vallási gyülölködés hiányzik lelkéből. A kálvinisták két századon át sokat szenvedtek a Habsburgok uralma alatt, sok üldöztetést kellett nekik kiállaniok s másfél század óta az országban kisebbségi egyházat képviselnek. Kisebbségben levő s üldözött felekezet lelkében a szerénység, a szabadság s az igazság érzete fejlődik ki szükségkép, mely az uralkodó hatalommal s a hatalmasabb egyházzal szemben csak ez érzetben találja menedékét. Ez érzettel pedig a vallási gyülölet össze nem fér.

A biróság jegyzője Simon Viktor fiatal ember volt. A per folyamában nem lehetett szerepe, minthogy a jegyzőkönyvek gyorsirói följegyzésekből készültek.

Volt szükség tolmácsra is. A biróság nyelve az állami nyelv, a magyar. Ám a holttest-csempészet kérdésében voltak vádlottak és tanuk az ország északkeleti határáról, a kik rusznyák nyelven beszéltek s magyarul nem tudtak. Hites tolmácsként Baksai Bertalan huszti ügyvédet alkalmazta a biróság, a kit azonban több izben a nyiregyházai görög katholikus lelkész váltott föl.

Igy alakult meg a biróság.

Ki kell még terjeszkednem két védő társamra.

Horánszky Nándor védő társam február elején a védelemről lemondott s lemondását a törvényszék elé terjesztette.

Indokul azt hozta fel, hogy a nyiregyházi törvényszék a helyi viszonyokhoz s a kifejlődött izgatottsághoz képest a közvéleménynyel szemben nem független eléggé s elfogulatlan nem lehet. Innen a vizsgálat hosszadalmas volta s több irányu szabálytalansága. Biróküldés szükséges. Ámde az igazságügyek minisztere s a kormány a közhangulattal szemben gyenge s a biróküldést elrendelni nem akarja. Igy az ügynek minden rejtélyét földeriteni nem lehet, a védelem kezei megkötvék, s ő e miatt magasztos hivatását nem teljesitheti.

Mielőtt elhatározta magát: fölkeresett s tudatta velem szándékát. Nem tudtam helyeselni e szándékot. Indokait igazaknak találtam s fontosaknak is, de ugy vélekedtem, hogy ezek daczára is a magasabb erkölcsi kötelesség azt parancsolja, hogy helyünkön maradjunk s tisztünk nehézségei elől meg ne futamodjunk.

Horánszky a politikai pályára is gondolt, mely előtte állott, s melyről azt is hihette, hogy a védők ellen is folyton szított s folyton emelkedő gyülölködés azt megszakithatja.

Igy mondta nekem, de én azt hiszem, ez nem az ő indoka volt, hanem pártjáé. Az országgyülési nemzeti párthoz tartozott s annak egyik jelesebb tagja volt. A párt bizton számitott arra, hogy egykor kezébe veszi az ország kormányát s ez esetben Horánszkyt nem nélkülözheti. De összetépett tekintélylyel nem vehetné hasznát. Tanácskoztak e fölött pártja kebelében s arra kérték, mondjon le védői tisztjéről.

Nem tudtam az ellenkezőről meggyőzni, 1883. évi február 9-én beadta lemondását a birósághoz.

Gondoskodni kellett férfiuról, a ki helyét betöltse. Az országos izraelita központi iroda titkára megkérdezett, elfogadnám-e védőtársamul Friedmann Bernát jogtudort s budapesti ügyvédet? Elfogadtam készséggel.

Kiváló tehetség, jeles jogász s rokonszenves egyéniség. Nagy bűnügyi gyakorlata volt már a fővárosi biróságok előtt, s a zsidók ugy vélekedtek róla, hogy az ország zsidó vallásu ügyvédei s jogászai közt ő mindenesetre a legelsők egyike. Ez is egyik ok volt előttem, hogy mindenesetre szivesen fogadjam. Elvégre a nagy per nagy mértékben a zsidók ügye s egészen természetes s az aggódó felekezetre is megnyugtató, ha hozzá tartozó kiváló ügyvéd is részt vesz a védelemben.

Nem csalódtunk. A tárgyalás egész folyamán fáradhatatlan szorgalommal, nagy buzgósággal s jeles sikerrel végezte védői tisztét. A kérdéseknek inkább jogi és törvényességi oldalát képviselte s oly szerencsés módon, hogy valósággal a közönség zsidógyülölő része se haragudott rá, sőt még rokonszenvezett is vele.

Még egy védőtársam volt. Székely Miksa jogtudor és ügyvéd. Fiatal ember, nyiregyházi születés, ottani előkelő zsidó kereskedő család sarjadéka. Korábban nem ismertem.

Ama nagy érdeklődés miatt, melylyel a nagy pert kisérte a művelt világ, egészen természetes, hogy az ügyvédek nagy serege törekedett arra, hogy a perben védői szerephez jusson. Tudom, hogy a vádlottakat is, a zsidók központi irodáját is, az előkelő s befolyásos budapesti zsidókat is sokan ostromolták e czélból. Hozzám is többen fordultak s voltak olyanok is, a kik tekintélyes pénzösszeget ajánlottak föl – nagy csodálkozásomra – ha védő társul elfogadom őket. Vagy azt hitték, hogy a védelemért óriási összegeket nyujtanak tiszteletdijul, vagy számitottak arra, hogy a világhirü perben egyszerre nagy névhez jutnak, s mindahhoz az előnyhöz, mely a nagy névvel jár. S az ostromlók közt bizony felesen voltak a keresztények és a zsidók.

Székely Miksa ez időben látogatott meg s szerény, művelt s rokonszenvemet fölgerjesztő módon előadta, hogy ő fiatal ügyvéd, nyiregyházi származásu, az eszlári vádlottak némelyike jól ismeri családját is, őt is s teljes bizalommal őt óhajtja védőjéül. Megnevezte Junger Adolf, Lusztig Sámuel és Braun Ábrahám vádlottakat. Ő azonban csak az esetben vállalja el a védelmet, ha én szivesen fogadom s buzgalmához képest bizalommal látom. Egyuttal érintette, hogy ha előkelő férfiak őt az ifjut talán nem szivesen látják a védők közt, s erre nézve előttem is nyilatkoznának, legyek hive.

Nagyon megtetszett ez a fiatal kartárs. Tehetséges és tanult jogásznak ismertem föl. A straszburgi, berlini és budapesti egyetemeken hallgatta a jogi tudományokat. Később családja tagjaival is megismerkedtem s szives barátságra léptem. Nagy buzgósággal, az ügy iránt való szeretettel, sőt valódi lelkesedéssel képviselte a kezén levő nagy érdekeket. S ama negyvenöt nap alatt, mig a tárgyalás miatt Nyiregyházán voltam, vele és családja körében a munka fáradalmai után sokszor felüdültem, sok kellemes időt töltöttem el. Ezután különben nemsokára elhagyta az ügyvédi és jogászi pályát, a gyakorlati közgazdasági térre lépett át s Budapesten a nagyhirü Machlup-féle bőrgyárat vette át s tartja virágzásban.

Özvegy Solymosi Jánosnénak, a leányavesztett szegény anyának mint magánvádlónak jogi képviselője Szalay Károly ügyvéd volt. Somogymegyei birtokos. A vármegye közdolgaiban tevékeny szereplő s akkor az országos antiszemita párt egyik vezérembere. Éles, kiváló elme, sok gyakorlati tudás, vidám és rokonszenves modor, ügyes szónok. Több országgyülésen át később képviselő. Nagy szerepe a perben a perjogi rendszer szerint nem lehetett. Csakis a kár felszámitására s ha a közvádló a vádat elejtené, annak fentartására szoritkozhatott.

A hosszu tárgyalás részletéről, a mennyiben az ügy benső igazságára vonatkoznak, itt nem akarok s nem is szükséges szólani. Csak a külsőségek, csak az alaki dolgok közűl emlitek fel néhány érdekességet.

A vádlottak se kimerűlve, se elszomorodva, se leverve nem voltak. Az egész évi börtön alig látszott meg rajtuk. Odujuk egészséges s ételük eléggé bő és tápláló volt. Étkezésükben vallási szertartásaikat megtarthatták. Otthon valamennyi szegény, falusi, fölötte egyszerüen étkező és ruházkodó s gyakran nélkülöző zsidó volt.

Bátran, tiszta öntudattal, sőt nagy önérzettel néztek a vád szeme közé. Semmit se féltek a végeredménytől, sőt gyakran bizonyos vértanui nyugodt elszántság jelensége is látszott egyiken-másikon. Természetesen nem egy módon. Kinek-kinek egyénisége szerint.

Svarcz Salamon, a metsző, tünődő, gondolkodó, erősen érző, de bőven beszélő ember. Az elnök kérdésére, hogy mivel menti magát a vád ellen, mit szól a büntetthez, tudományos modorban akar felelni.

– Ily büntett – ugymond – lehetetlen. De mi okból is történt volna ez? Mi indithatott volna bennünket e szörnyű büntett elkövetésére?

Igaza van. Ok nélkül semmi nem történik. Nagy dolognak nagy okának kell lenni. Azonban a vérvád benne van a levegőben. Erre Svarcz igy felel:

– Ez a vád lehetetlen. Bebizonyitom a szentirással, bebizonyitom a világtörténelemmel, bebizonyitom tanulmányaimmal, hogy lehetetlen, hogy izraelita ember vallási szempontból gyilkosságot kövessen el.

Nagy szavak, de kicsiny ember szájából. Igaz, hogy teljes igazság van a szavakban, de minden igazság daczára is a nagy szó és kis ember együtt vidámitó hatással van a közönségre. A magyar példabeszéd igy jellemzi e tünetet: kicsiny ember nagy bottal jár.

Lusztig Adolf egyszerübben felel a vérvádra.

– Sajnálom, hogy akad ember, a ki ezt a vádat elhiszi.

Furcsa felelet, de megvan a hatása.

Ő nem hivatkozik szentirásra és világtörténetre, nem is tünődik, nem is okoskodik. Csak megsajnál valakit. De nem önmagát sajnálja, a ki egy év óta ül a börtönben eme vád miatt; nem is feleségét, gyermekeit, rabtársait sajnálja. S nem is hitsorsosait. De kit sajnál hát? Sajnálja azt a boldogtalan embert, a ki ezt a vádat hinni tudja.

Lehet, hogy utczán szedett köznapi szólásmód csak az ő beszéde. De ha ő megfontolta s ugy mondotta ki szavait: akkor szavaiban az igazság keserü is, vidám is, fönséges is.

Junger Adolf vádlott ősz, rokkant ember. Fehér, hosszu szakálla befödi mellét. Mozdulatlanul ül székén s fáradtan mozgatja szemeit és szempilláit. Csöndesen felel a vádra.

– A vád nem igaz. Én öreg ember vagyok. Jól tudom, hogy kevés esztendőm van hátra, itt hagyom e földi életet. Oly igaz, mint egy isten van felettünk, hogy én Solymosi Eszter eltünéséről semmit nem tudok.

A gyermeknek még van hite s az öregnek megint van hite. A léleknek oly nagy mélysége s oly nagy világossága a hit, hogy a ki azt láthatja és hallhatja: annak meg kell rendülni s annak magának is hinni kell.

»A mint egy isten van felettünk« – e szót használja az ősz vádlott. De e szót használja igen gyakran a valóságos bűnös is, mikor mentegetődzik, tagad s védi magát. De öreg, rokkant halálaváró ember szájából mégis nyomatékos ez a szó. Belenyillalik a hallgató ember lelkébe. Mint a mély, búgó, szomoru zenehang, ha sötétben távol messzeségből halljuk.

Sarf József már másként beszél. Ez az egyházfi, ez a »zsidó harangozó«, mint az eszlári parasztok mondják. Ez a foltozó varga, ez a napszámos munkás, a ki eljár keresztyén gazdákhoz burgonyát és kukoriczát kapálni. Naptól barna arcza, kezefeje mint egy lapát, minden szava nyers, közvetlen, elmés, okos. Minden szaván ott az egész lelke. Mintha nem is zsidó volna, hanem bátor, romlatlan vérü ősi magyar paraszt.

Hát ez mit mondhat a vádra? Mi lehet ennek arra első szava? Bizony kemény szó az.

– A mostani világban nem gondoltam, hogy még olyan emberek is legyenek, a kik azt higyjék, hogy a zsidóknak husvétkor vért kell venni. Hajdanában lehettek ily marhák.

Egy szót se mondott többet.

Nem is kellett. Hiszen ezzel meg van mondva minden. De még a mindennél is több.

»Marha« – ez a szó a magyar nyelvben sok mindent jelent. Hajdanában az volt az értelme, a mit most aranyból, ezüstből, drágakőből készitett kincsnek, ékességnek, drágaságnak nevezünk. Később a mezei gazdaság élő és mozgó értékét, a lábas és igás jószágot, a méneseket és gulyákat, a nyájakat és csordákat, a kondát, csürhét és falkát nevezték marhának. Ma már mindent a maga nevén neveznek. Ma már a mén, a paripa, a kancza, a csikó, a juh, a sertés, a kecske egy se marha. A kutya, macska, a házi szárnyas se marha. Ma már az ökröt, bikát, tehenet, borjut, üszőt, tinót is a maga becsületes nevén nevezik.

De a tulkot, a szarvas jószágot még most is illetik a »marha« szóval kiváltképen akkor, ha megbolondul, ha rakonczátlan, ha bomlottul bogárzik, ha elszakasztja fékét, ha kidönti a keritést, ha eltiporja a kis gyereket s az apró jószágot s neki megy, mint a vak ló, mindennek.

Gunyszó ma már a »marha« szó. Többször használják emberre, mint oktalan állatra. De csak olyan emberre, a ki durva, faragatlan, nem ismer se istent, se embert, lábbal tapod minden tisztességet s keresztül gázol apán, anyán, hitvesen s minden becsületen.

Nos hát Sarf, a foltozó varga, ilyen valaminek tekinti azt, a ki még ma is el tudja hinni, hogy a zsidóknak husvétkor keresztyén vér kell.

Bukszbaum Ábrahám csak tréfára vette az egész dolgot. Elég fiatal és egészséges volt hozzá. Mikor a Móricz tanu szemébe mondta tanuságát, egy szót se szólt addig, mig a Móricz tanunak szemei közé nem köpött néhányszor. Csak azután mondta neki: Piha! Gazember!

Azt mondják: a szembeköpés az alacsony sorsu zsidók különös sajátsága. Igaz, hogy a köpésről a szent irások is különböző vonatkozásokban többször emlékeznek. Sajátságos jele a haragos megvetésnek. Mintha némely állat is csinálná. A medve s némely macskaféle mintha leköpéssel riasztaná meg kezdetben ellenfelét.

A tárgyalási idő bevégeztével nyomban fölkerestem Bukszbaumot odujában, ott az értekező szobában magamhoz hivattam s komolyan megintettem.

– Minő csuf dolog az, leköpni a tanut.

– Ilyen tanu nem érdemel mást.

– De ezt nem szabad tenni Bukszbaum s egyáltalán nem szabad a biróság előtt haragudni.

– Nem is haragudtam én, csak az elnök urnak akartam megmutatni, hogy most már én is haragszom.

Ime Bukszbaum eszejárása!

A kinek a büntető igazság kiszolgáltatásában nagy gyakorlata s jó szeme van s élesen és gondosan tud figyelni, a vádbeli gyilkosnak már védekezéséből is rendesen eltalálja, hogy bűnös-e vagy ártatlan az. A hang, az arcz, a szem és száj körüli vonások mozgása, a fejnek és testnek tartása, a lélek belső harczának külső tünetei tökéletes tanuságot tesznek a valódi igazságról az igazi lélekbuvár előtt, a ki azt a tanuságot érti. Még egyes embernél, egyes vádlottnál is ritkán csalódik az élesen figyelő gyakorlott biró.

A nagy perben négy embert vádoltak közvetlen gyilkossággal s hatot azzal, hogy bünrészesek voltak a gyilkosságban. Tiz ember tehát. Különböző koru, multu, gondolkozásu emberek. Csak abban egyenlők, hogy egynek sincs magasabb míveltsége, ámbár míveltségük mértékében is nagy az eltérés.

Nem beszélhettek össze, hogy miként védekezzenek. De ha összebeszéltek volna is: lehetetlenség, hogy annyiféle faggatás közben mind a tiz egyenlő módon védekezzék, holott mind a tiz más koru s más gondolkozásu. És a templomi imát kivéve, sohase voltak közös foglalkozásra szövetkezett társaságban, tehát közös módszert önkénytelenül se sajátithattak el egymástól.

De mint látjuk, nem is egyenlő módon védekeztek.

Érdekes a koldus zsidónak, Volner Hermannak védekezése is. Lényeges védelme ez:

– Én sohase voltam azelőtt Eszláron. Én se ismertem ott senkit, engem sem ismert ott senki. Senki se tudta, ki vagyok, mi vagyok, bizhatnak-e bennem, nem árulom-e el őket nyomban? Vajjon, ha ott nyolczan-tizen embert akartak ölni: mi szükségük lett volna én rám s miként eresztettek volna engem maguk közé, engem, a teljesen ismeretlent?

Egyszerü és igaz beszéd. Hatása észrevehető volt.

S bizony nem volt abban a gyülölköző közönségben senki, a ki már a tárgyalás első napjaiban is ki ne ábrándult volna. Senki, a ki a vádat igazságosnak tekintette volna.

V.

(A közvádlót megtámadják. – Nem kap elégtételt. – A közönség a védők ellen. – A népszerüség. – A vérvád ősi természete. – Nem per ez, hanem bajvivás a faji ösztön ellen.)

Igazi botrány csak egyetlenegy fordult elő a tárgyalás egész tartama alatt.

Szeyfferth Ede királyi főügyészi helyettesen, a közvád képviselőjén már a tárgyalás alatt észre lehetett venni, hogy ő nem hisz a vádban s mihelyt a tárgyalás sorrendje megengedi: elejti azt. A közönségnek zsidóüldöző hevesebb, szenvedélyesebb része e miatt mély gyülöletet táplált ellene. Különösen Ónody Géza, a megyének egykori szolgabirája s most a megye egyik kerületének országgyülési képviselője. Eszlári lakos és bérlő, a vizsgálóbirónak a vizsgálat alatt egyik benső bizalmasa. Köztudomásu volt, hogy a zsidóellenes országos mozgalomnak ő volt egyik vezetője.

Ónody Géza a tárgyalás harminczegyedik napján, julius 19-én, Szeyfferth Ede főügyészt a törvényszéki teremhez vezető lépcsőn, tehát a biróság helyiségében, személyesen megtámadta, sulyosan sértő szavakkal illette s botjával is megfenyegette. S nyiltan kijelentett szavai szerint azért, hogy hivatalos kötelességének gyakorlatában őt megzavarja.

Sulyos eset volt, nagy feltünést keltett, beleütközött a büntető törvénybe is. Szeyfferthet mindenki nemes férfiunak s buzgó és derék tisztviselőnek ismerte, nyomban illetékes jelentés ment róla kormányhoz, birósághoz, zajt ütött belőle a sajtó is.

A kormány a vármegye főispánját táviratban utasította a megfelelő óvintézkedések megtételére. A főispán átirt a birósághoz s átiratát a julius 20-iki tárgyaláson olvasta föl az elnök.

Az átirat igy szólt:

»A kormánytól nyert utasitás folytán azt, ki a biróságot, vádlót vagy védőket megfélemliteni megkisértené, bárki legyen, minden kivétel nélkül hatalommal fogom ártalmatlanná tenni.«

Tudomásul vettük. Jól van. Erős szó az az átirat, de mégis csak szó. Több botrány nem történt ugyan, de az a botrány mégis megtörtént annyira, hogy a közvádló, az államnak az a magas állásu igazságügyi képviselője még se kapott elégtételt, a jogrend megsértése még se vont maga után megtorlást s a ki a jogrendet megzavarta, annak még se görbült meg hajaszála se. De hát akkor olyan világ volt. A zsidók ellen s a zsidók jogainak őrizői ellen akkor büntetlenül lehetett véteni.

De most már a főispán átirata után futó tűzként terjedt el az a hir, hogy a védők se mentesek, az ő személyük biztossága is kétséges, őket is fogják bántani.

E hirnek nem volt igaza.

Három védőtársam: Funták, Friedmann és Székely ellen épen nem volt semmi ingerültség. Mind a háromnak egyénisége inkább engesztelő, mint izgató.

Heumann Nyiregyházán lakott s a társadalom őt valláskülönbség nélkül kedvelte korábban. Talán épen ezért támadt ellene némi ingerültség. Miért védi a zsidókat? Tőle mint zsidótól is megvárták volna, – igy okoskodtak – hogy álljon félre s engedjen szabad utat az ügy lefolyásának. A balgatag közönség azt hitte, hogy a védelem csak az igazság kideritését akadályozza.

Igazság!

Mi volt akkor az igazság?

Az ország egyik legelső államférfiának komoly szemrehányást tettem, miért nem emeli föl szavát a zsidóság ellen oly fenyegető szenvedélylyel üzött izgatás csillapitására?

– Hát belenyuljak az igazságszolgáltatásba? Hát zsidót már ne lehessen fölakasztani?

Ezt felelte. Pedig egyébként a legnemesebb és világosabb lelkek közé tartozott.

Miben láthatta akkor a fölizgatott tömeg az igazságot?

– Föl kell akasztani a zsidókat!

Heumannban keményen ellenálló hősi szellem lakott, soha se maradt adós a felelettel. S az izgatókat megfelelő vastag szavakkal jellemezte. Szavait széthordták, tulozva, ferditve elterjesztették. E miatt támadt megyéjében ellene némi ingerültség. De a vármegye előkelői közt hatalmas barátai akadtak. S mert a város lakossága jó embernek ismerte, bizony a tömegtől se tarthatott.

Őszintén meg kell vallanom: a legnagyobb ingerültség ellenem volt. Az ugynevezett népszerütlenség az én nevemet és alakomat vette körül legjobban. Igy mondták sokan nekem is, igy beszélték országszerte s igy irták naponként a hirlapok.

Sok érthetetlen dolog van a világon. Valóban a logika törvényei a tömeg gondolkozásában és szenvedélyében nem a legerősebb, nem a leghatalmasabb törvények.

Engem okolt s engem kárhoztatott a tömeg azért, hogy a vérvád szétfoszlott s a vádlottak megmenekültek. Pedig nem én voltam a biróság, a kinek hatalmában állott őket elitélni vagy fölmenteni. S az ország mind a három foku birósága egymás után egybehangzólag ártatlanoknak találta őket, holott a másod- s harmadfoku biróság elhatározására egyáltalán semmi befolyásom nem lehetett.

A szenvedélyes gyülölködés nem fontolgat. Jelszó kell neki és áldozat. A zsidókat nem tudta, a biróságot nem akarta áldozatul nyerni: tehát ellenem intézte rohamait.

Nem törődtem vele. A népszerüség nagy kincs, sok nemes öröm forrása. Gyakran nem is lehet könnyü szerrel eljutni hozzá. Gyakran csak a halál után támad föl, a mikor nem sokkal ér többet, mint a sirhalmon tenyésző virág annak, a ki a sirban nyugszik. A népszerüség iránt soha se voltam érzéketlen.

De vagy gyönge vagy hitvány lélek az, a ki a népszerüséget czélnak tekinti. Mívelt társadalomban s szabadsághoz szokott államban a népszerüség óriási erő és hatalom – de csak eszköznek a közérdek becsületes szolgálatára. A ki nem erre használja, hanem önző czélokra vagy hivalkodásra: az sulyosan vét nemzete ellen s működése nemcsak káros, hanem gyakran utálatos is.

Egyetlen perczem se volt az életben, a mikor féltem volna a népszerütlenségtől. Éreztem, hogy fajomnak hű és igaz példánya vagyok. Éreztem, hogy az irodalom és a közélet terén érdemes munkát végezni elég erőm van. Biztam magamhoz, hogy ily munkára mindig lesz bennem elég buzgóság. Hát bizonyára visszatér hozzám a szükséges népszerüség, ha most elfordul is tőlem.

Egyébiránt messze tőlem sohase távozott el. Időnkint hátat forditott, de közelemben maradt, hogy ha kell, kéznél legyen.

A nagy perben pedig igazam van.

Hiszen vádlottakat védek, a kik szenvednek. Védem őket szabadon, nyilvánosan, biróság előtt, az alkotmányos jog korlátai közt s e jog paizsa alatt. Az ily védelem még akkor is szent és tiszteletreméltó, ha a vádlottak igazán bűnösök.

De a kiket én védek, azok ártatlanok s ok nélkül szenvednek sulyos üldözést. A birói elfogultság áldozatai ők. Ez a meggyőződésem. S e meggyőződésem sok megfigyelésnek, bő élettapasztalatnak s erős megfontolásnak eredménye. Kötelességem, de jogom is e mellett rendületlenül állani.

Mind igaz ez s gyakran előforduló rendes, megszokott bűnperben meleg elismerés kisérné nagy munkámat. Ám ez a per rendkivüli.

Nem büntetőjogi per ez, bár mennyire beleszoritják is a birói eljárás keretébe s bármiként földiszitik is a perjog czafrangjaival. Annak a tizenöt eszlári vádlottnak valóban semmi szüksége sem volt arra, hogy Sarf Móricz és Matej Ignácz ostobaságai ellen épen én védjem meg őket. Elvégezhette volna e munkát az ország három-négyezer ügyvédjének mindegyike. Ha ez a per mindennapi megszokott per lett volna.

A vérvád szörnyü alakja állt a világ előtt!

Mi az a vérvád voltaképen?

Minden történetalkotó fajnak más a vallása. Még a keresztyén vallás is más meg más a nagy emberfajok és a nagy nemzetek szerint. A fajok és a vallások is türelmetlenek egymás iránt. A tömegek míveltsége a legmíveltebb nemzeteknél se jutott még el bölcseleti magasságra és tisztaságra. A tömegek faji és vallási türelmetlensége időnként annyira feszül, hogy megkivánja a harczot. A zsidó más faj és más vallás. Hadat üzennek neki. A hadüzenet egyik ősi megszokott alakja a vérvád. Ezer éves alakja s a babonás hit által megszentelt alakja.

Előáll a harcz. Művelt korunk szelidebb módszerével, de azért könyörületlen szenvedélyével folyik a harcz. A harczba belevegyül az önzés, az életnek a munka és siker versenyéből fakadó gyülölködése s a politika cselszövénye is. Valami véletlenség belekeveredik a harczba s annak perjogi, birósági alakot ad.

De per ez már ennélfogva?

Dehogy per. Csak az alakja az. A régi harcz az, a fajok és a vallások egymásközti feszengésének harcza. A melyben az emberszeretetnek és tiszta elmének kell szembeszállani a tömegek babonájával és szenvedélyével. A biróság a bajvivó tér, a védelem képviseli az emberszeretetet és tiszta elmét. A czél a babonának és szenvedélynek legyőzése.

Kezdettől fogva igy ismertem föl szerepemet e nagy perben.

De épen ezért kezdettől fogva mindig lehetőnek tartottam, hogy akadnak izgatók, a kik botrányt készitenek ellenem s ha a hirlapok csuf rágalmai és gyanusításai ártalmamra nem lehetnek, utoljára a személyes támadástól se riadnak vissza s merényletekre is készen lesznek. S a végtárgyalás alatt erre csak Nyiregyházán lehet alkalom.

Ennek elejét kellett venni. Saját érdekemben is, de az ügy érdekében is.

VI.

(Megvédtem magam a támadások ellen. – Andrikovics uram. – Titkos testőrségem. – A védelem felosztása. – Az én védő beszédem. – Agyam elfáradt. – Miként alkot az agy? – Hét órán át tartó rögtönzött beszéd.)

Ismertem a viszonyokat. Tudtam, hogy falusi magyar parasztot ellenem felbujtani nem lehet. Még cselédet, még napszámost se. De a városban mindig van dologtalan, őgyelgő ember, fiatal és idős, a kit lehurrogatásra, ablakbeverésre, tömeges orditozásra, személyes megtámadásra könnyen ki lehet bérelni. Az ily emberek rendesen ott ácsorognak a köztéren, a templom előtt, a megyeház és törvényszéki terem közelében. Biztosra vettem, hogy az első napokban nem lesz merénylet. Ugy gondoltam, hogy a felbujtásra az ügynökök és közbenjárók a vármegye hajdui s hivatalszolgái lesznek. Az pedig kétségtelen volt, hogy a felbujtáshoz pénz kell, pénz nélkül a köztéri csavargók senki fejét és ablakát be nem verik, hanem erre föl kell őket bérelni.

Nohát fölbérelem én magam mellett. Megelőzöm az izgató urakat. Mire azok fölébrednek: enyém lesz a köztéri ácsorgó tömeg.

Igy történt.

Szállásomból az út a tárgyaló teremig a köztéren keresztül vezetett. Ezt az utat naponként megtettem néhányszor. Zsebjeimet tele raktam ezüst forintosokkal. Mai számitással két koronát, valamivel többet, mint két frankot tesz az akkori forint. S elől-utól akárkivel, akárhol találkoztam a köztéri ácsorgók közül, akár öreggel, akár fiatallal, asszonynyal, leánynyal is, mindegyik számára volt egy ezüst forintom. Ugy tettem a vármegye huszárjaival, hajduival, a hivatalszolgákkal, a szolgálatban levő börtönőrökkel. De nem ingyen, nem jogczim és szolgálat nélkül adtam a jutalmat. Vagy esernyőt, vagy felsőkabátot, vagy valami iratot, botot, zsebbevalót, tollkést készakarva otthon feledtem vagy a törvényszéknél hagytam s annak utánam hozása volt a jogczim és ellenszolgálat. Néhány krajczárnyi szivarért ötször-hatszor küldtem naponként ide-oda. Levelek és névjegyszállitások, üzenetek napirenden voltak sokszorosan. Minden öt-tizpercznyi útért szivesen és jó szóval adtam oda az ezüst forintot.

Szinte csodálni lehet az eredményt, mely rám nézve bekövetkezett. S nem is került épen sok pénzbe. Hat hét alatt csak 1573 darab ezüst forintos fogyott el. De a munkanélküli emberekre különös hatása volt a bőkezüségnek. Ehhez szokva épen nem voltak. Rendes napszámuk alig fél forint s ezért lótni-futni, dolgozni kell egész nap. S ime, most akad ember, a ki néhány percznyi könnyü munkáért két napra járó fizetést nyujt. Nyiregyháza kis vidéki város. Lakossága tulnyomó részben mezei kisbirtokos. Őgyelgő, munkanélküli ember, asszony alig van pár száz. Ez se mindig munkanélküli. Azt az összeget tehát ama rövid idő alatt megérezték.

Az urak maguk közt gunynevet adtak rám. Gunynevem volt a »fősaktervédő«. E néven ismert a szegényebb nép is. Ám a fősaktervédőről egy hét mulva az egész város azt beszélte, hogy derék ember, jó szive van, van ugyan sok pénze, de nem sajnálja, szivesen oda adja a szegény embernek, miért nem olyanok az ő helybeli uraik?

Volt a városban egy vendéglő, a vidékiek, vásárra járók s helybeli szegényebb sorsu iparosok számára. Nagy udvara, nagy szobái, olcsó étele-itala. Ugy emlékszem, Andrikovics uramnak nevezték a vendéglőst.

Nagy tekintélyü férfiu volt az alsó néposztályban. Ő volt a nyiregyházi antisemiták vezére és főszónoka. Az ő vendéglője volt az antisemiták gyülekező és mulatozó helye. Az eszlári biró, Farkas Gábor s a sok eszlári tanu és hozzávalója mind oda szállt. Ott készült a tanuk közvéleménye. Ott születtek a bolond ötletek a holttest kék szeméről, meglévő körmeiről, az eltünt leánykának szétálló lábujjairól s egyéb effélékről. Ott szidták és rémitgették azt a tanut, a ki a zsidóknak pártját fogná s a keresztyénséget elárulná. Valóságos tanugyártó műhely volt Andrikovics uram tanyája, a ki azonban maga nem vett részt az efféle műveletben. Ott beszéltek gyakran arról is, hogy az »urak« mennyire szeretnék, ha a köztéri ácsorgók a »fősaktervédőt« lekiabálnák vagy megdobálnák, vagy valami egyebet is tennének vele.

Ugy két hét mulva fölkeresett engem Andrikovics uram lakásomon. Valami örökségi, valami végrendeleti ügye volt, abban kért volna tőlem tanácsot. Ez volt látogatásának jogczime.

De azt hiszem, mégis azért jött, hogy közölje velem azokat, a melyek az ő vendéglőjében történnek s hogy engem megnyugtasson. Meg is mondta szemembe.

– Én haragszom a zsidókra – ugymond, – a pokolra kivánom valamennyit. De én mindennap ott vagyok a tárgyaláson, mindent megvigyázok, de nekem csak a képviselő ur az én emberem. Becsülöm, tisztelem, igaz embernek tartom a képviselő urat. Az én vendéglőmben sok mindenféle tarkabeszéd történik, de a képviselő ur ne féljen, éjjel-nappal bátorságban legyen, a hajaszála se fog meggörbülni, mert a nép szeretete a képviselő ur mellett vagyon.

Igy beszélt a vendéglős Andrikovics uram.

Volt azonban más intézkedés is arra nézve, hogy merényletet ellenem el ne követhessenek. A városbeli előkelő zsidók tizenhat főből álló őrséget szerveztek fiatal bátor emberekből, melynek az volt a feladata, hogy minden lépésemet figyelemmel kisérje, személyem és lakásom biztonsága fölött őrködjék s esetleg minden szóbeli vagy egyéb bántalmazástól eleve megóvjon s ha mégis történnék valami, azt nyomban és sulyosan megtorolja. Ez őrség vezetője Goldstein János nyiregyházi szabómester volt, nyilt, egyenes, bátor férfiu, egykor huszár altiszt.

Minderről semmit nem tudtam, erről nem értesitettek. Bizonyára nem engedtem volna meg ez intézkedést, mivelhogy nem tartottam szükségesnek. Valóságos szereplésére nem is került a sor. Csak a védőbeszédek befejezte után az itélet kihirdetése előtti napon tudtam meg véletlenül az őrség létezését.

A királyi főügyészi helyettes julius 27-én, a tárgyalás harminczkilenczedik napján terjesztette elő vádbeszédét. Elejtette a vádat, fölmenteni kérte a vádlottakat s inditványozta, hogy a vádlottakat a biróság nyomban helyezze szabadlábra.

A vádbeszéd előterjesztése után a magánvád képviselője Szalay Károly nyilatkozott. A vádat fentartotta.

A védők felszólalásának rendjét, természetesen a védők szives hozzájárulásával, én határoztam meg. Apróra megbeszéltük az anyagot, melyet a védbeszédekben föl kell dolgozni s egyuttal magunk közt felosztottuk azt. A helyzet engem tett a védelem vezérévé s kartársaim őszinte bizalommal fogadták el rendelkezéseimet.

Funták Sándor feladata lett a vérvád helytelenségét általában kifejteni.

Friedmann Bernát feladata főleg az volt, hogy Sarf Móricz alakjában az agyonrémitett, aztán elámitott s végül teljesen kikészitett s szabadságától végig megfosztott tanu képét mutassa föl a világ előtt.

Székely Miksának föl kellett deriteni a tisza-eszlári zsidók 1882-ik évi ápril 1-i egész napirendjét, hogy nyilvánvaló és kézzelfogható legyen, hogy a napirendbe gyilkosság cselekménye, Solymosi Eszter elemésztése bele nem férhetett.

Heumann Ignácz a tutajosok tiszai utját irta le kimeritő részletességgel annak kitüntetése végett, hogy az út egyetlen részlete se engedi meg a holttest-csempészet gyanujának hihetőségét.

Igy osztottam föl az anyagot és szerepeket. Védőtársaim jeles jogászok s önálló férfiak, szabadon kiterjeszkedhettek az ügy egyéb részleteire, de a kijelölt anyagot föl kellett dolgozniok.

Rám, mint a védelem utolsó szónokára maradt a társaim által kidolgozott részletek egységes összekapcsolása, a netalán kihagyott kérdések földeritése s különösen az orvosi tudományt érintő kérdések megvitatása. Ezzel kapcsolatosan a csonka-fűzesi holttest azonosságának igazolása.

És maradt az, a mi talán a legnehezebb és legszükségesebb volt: megvivni a bajt a fölizgatott közvélemény ellen, a tömegek babonája és szenvedélye ellen. Ezt tartottam különös feladatomnak kezdettől fogva s ezt várta tőlem, ha nyiltan nem mondta is, az ország zsidósága.

Társaim beszédei méltók voltak a tárgyhoz és feladathoz. E beszédek teljes sikert eredményeztek, a vádlottak ártatlansága kitünt s ők visszanyerték szabadságukat s becsületük épségét.

Saját beszédemről is kell szólanom, a mívelt közönséget valószinüleg érdekelni fogja.

Szorosan vett törvényszéki beszédnek bizony nem valami kitünő beszéd az. A forumon kétségtelenül különbek hangzottak el már más nemzeteknél is, Magyarországon is. A beszéd értékének felfogásában a pártos sajtó elismerése engem nem zavarhatott meg.

Maga ez a könyv bizonyitja, hogy anyagban és részletekben a nagy per csodálatosan gazdag. Hozzá e tekintetben hasonló alig volt még, mióta rendes biróságok szolgáltatják az igazságot. S az ügy egész anyagának egyes részei nagyon különfélék s alig összeillők. Egységet a beszédben majdnem lehetetlen volt teremteni. Az orvostani részletek sokasága és műnyelve alig engedi meg az elme magasabb szárnyalását s a nyelv szépségeinek kifejtését. A tárgy egysége nélkül s az elme magasabb szárnyalása s a nyelv költői szépsége nélkül a szónoklat szépműtani hatása csak csonka lehet, nagyon is csonka.

A beszélés sora julius 30-án került rám. Reggel 8 órakor kezdtem a beszédet s háromszoros 10–10 perczig tartó félbeszakitással délután negyedfél óráig folyton beszéltem. A terem nagy ablakjai nyitva voltak, a köztéren is óriási közönség hallgatta a beszédet, valamint a nyitott ajtón át a csarnok közönsége is. Óriási hőség volt. Hangom érczessége és tisztasága ugyan még akkor nem volt gyönge, de mégis emelt, erős hangon kellett hét egész órán át beszélnem.

A beszéd minden része elejétől végeig tökéletes rögtönzés, a rögtönzés elmaradhatatlan lazaságával. A lazaság alatt nem a tárgy ismeretének hiányát értem, hanem azt értem, hogy a gondolatoknak a nyelvben való megalakitása nem elég rövid és tökéletes, a rokon gondolatok nincsenek eléggé csoportositva, az egész beszéd váza nem arányos s kiterjeszkedik a szónok oly tárgyakra is, melyekre kiterjeszkednie nem lett volna szükséges.

Mindez azonban nem eléggé érdekes s nem ezért beszélek erről. Hanem azért, mert ezen beszédben az agyam kifáradt. A mit azelőtt magamon nem vettem észre, mástól se hallottam s a miről nem is olvastam.

Hogy az erős hangon tartott hosszu beszédben a torok, nyak és mell izmai s a tüdők is kifáradnak: azt már más alkalommal észrevettem. A hogy a mezei munkás megfelelő izmai karon, mellen, derékon és a felső lábszáron az erős és hosszas kapálásban és kaszálásban kifáradnak, természetesen ép ugy kifárad minden izom, melyet az erős hangu hosszu beszéd szokatlan mértékben mozgat.

De hát az agy is kifáradna? Ez eddig nem jutott eszembe. S az ő kifáradása is egészen olyan lenne, mint az izmoké? Erre eddig nem gondoltam.

Ha az ember mély tudományos vagy magas költői értékü művet megfelelő ugynevezett remek nyelven ir: a fogalmazás teljes képességével naponkint csak bizonyos ideig rendelkezik a mű alkotója. Egyszer csak csillapodni kezd a teremtő elme lángolása. A gondolat megfelelő nyelvi alkata egyszer csak lassabban áll elő, mint kezdetben vagy órák előtt. Egyszer csak előáll az a helyzet, hogy az iró első pillanatra nem a legjobb szót, nem a legtökéletesebb jelzőt, nem a legmagasabb és legszebb képet, hasonlatot, ötletet és ellentétet találja meg. Ilyenkor aztán törülni kell a szót s megkeresni helyette a sokkal jobbat. Tünődni kell más jelzőn, más képen, más ötleten s lassankint vagy más nap vagy több idő multán meg is találja az ember a legtökéletesebbet. S ha erőlteti az iró a munkát s még tovább is dolgozni akar egyfolytában: agya mintha röstté válnék, gondolatai mintha ellaposodnának s egyszer csak kiesik a toll a kezéből.

– Nincs kedvem már a munkához! Meguntam már!

Igy szól az irodalmi alkotó.

Nincs igaza. Kedve is volna, meg se unta a munkát, hiszen az alkotás meg nem határozható nagy gyönyörüség. Hanem az agy szépet, nagyot, tökéleteset termelni naponkint csak meghatározott ideig képes. Sok mindenre képes azután is, de ama szépre, nagyra és tökéletesre most már a következő napig vagy megfelelő ideig nem képes. Abban elfáradt, azt tovább folytatni nem lehet, arra nézve pihennie kell.

Csodálatos szervezet az agy. Működésének törvényeit valószinüleg sohase ismerjük meg tökéletesen. Hogy minden egyfaju, egykoru s egynemü egészséges ember vére egyenlő: a fölött alig lehet kételkednünk. S az egyik agy mégis abból a vérből csupán állati önzés buta gondolatát tudja termelni s a másik agy ugyanabból a vérből Jézus eszméit, Shakespeare gondolatait s Newton számait alkotja meg.

Mi e tünetnek s mi az ehhez kapcsolódó ezer tünetnek valódi oka?

A mint hét órás beszédemet bevégeztem, délután négy órakor, fáradtan és izzadtan ebédelni mentem s igen jó étvágygyal, de nem sokat ettem. Öt órakor már rajtam hajtottak a gyorsirók és hirlaptudósitók, hogy a táviró számára nézzem át a jegyzeteket. Szakadatlanul dolgoztam éjfélig s ugy rémlik előttem, a gyorsirók vagy tudósitók azt közölték velem, hogy éjfélig 17,000 szót tudtak az általam átnézettekből elközölni. De már ekkor aztán tökéletesen meguntam minden munkát, lefeküdtem s jól aludtam reggeli hét óráig.

Hogy agyam elfáradt volna: nem vettem észre semmiből.

A következő napon szokott időben kezdődött a tárgyalás. A magánvád képviselője: Szalay Károly szólt először s vitatta és czáfolta a védelem előterjesztéseit.

Bizonyos kárörömmel hallgattam beszédét. Ugy hittem, az a beszéd tele van túlzással, félreértéssel, félremagyarázással, torzitással és tévedéssel s előre örültem annak, minő harsogó diadallal fogom én őt fényes, vidám szónoklattal legyőzni.

Felálltam utána s megkezdtem a beszédet.

Az első szavaknál, az első másodperczben észrevettem, hogy bár hangom és beszélőképességem meg van, de azért szónoklati beszédet tartani nem tudok.

Nem voltak vagy lassan alakultak gondolataim. Nem találtam meg a megfelelő szavakat. Gondolataimat művészi hatással idomitani épen nem tudtam. Irataimban s nyilvános beszédeimben meglehetős adag vidámságot használok, a mit humornak szoktak nevezni s a magyar nyelv kezelésében különös sajátságom, hogy irataimban s gyakran beszédeimben is, a hol a tárgy megengedi, csaknem a verses költészet magasságáig emelkedik a gondolatok és szavak összecsendülése, az ugynevezett rithmus. Most pedig teljesen képtelen voltam arra, hogy szabatosan vagy vidáman vagy rithmussal beszéljek.

Rögtön félbenhagytam a beszédet. A baloldalomon ülő védőtársamat, Heumannt figyelmeztettem halkan, hogy ő is, Friedmann is legyenek készen rögtön felszólalni, mert én beszélni nem tudok.

Agyam bizony ki volt fáradva.

A fáradtság két-három napon át tartott s lassanként szünt meg. Gondolkozásom üdesége, mélysége s vidámsága, igen jól emlékszem, még augusztus 3-án se tért vissza tökéletesen. A törvényszék elnökéhez tartottam e napon kis szónoklatot s ez is akadozva folyt le. Pedig naponként jól étkeztem, jól aludtam s jó kedvem volt.

Rögtönzés volt a hét órás beszéd. Hét órán át erős feszültséggel dolgozott az agy. A hosszu beszéd jelentős része orvostani tárgygyal foglalkozott, melyet az én agyam nem szokott meg. Tehát a rögtönzés, a szokatlan tárgy s a hét óráig tartó erős gondolkodás: im ezek okozták az elfáradást. Pedig nem volt hosszu a beszéd. E könyvnek, melyet most nyájas olvasóm lapozgat, alig töltötte volna meg száztiz vagy százhusz lapját. Előre való megirása 45 vagy legföljebb 50 órai fogalmazó munkát emésztett volna föl. Az nem fárasztotta volna ki az agyat.

VII.

(A biróság itélete. – A vádlottak megszabadulnak. – Sarf Móricz is szabad lett. – A munka jutalmat érdemel. – A per költségei. – A védő ügyvédek tiszteletdija.)

Az itélet meghozására s megszövegezésére két napot forditott a biróság. Ki volt az előadó biró, a ki a javaslatot készitette: nem tudom. A birói tanácskozások titkosak s én bizony sohase kérdezősködtem a titkok iránt. Kétségtelen, hogy mind a két szavazó biró a fölmentést javasolta s igy arra, hogy az elnök is szavazzon, nem volt lehetőség.

Kimondta az első birósági itélet, hogy egyáltalán nincs bebizonyitva, hogy Solymosi Esztert akár a vizsgálat folyamán hangoztatott módon, akár egyébként a zsidók ölték meg. És kimondta, hogy nem bizonyos, hogy a csonka-fűzesi holttest Solymosi Eszteré, de az se bizonyos, hogy nem Solymosi Eszteré. A másod- és harmadfoku biróság itéletének végeredménye ugyanaz, a mi az első biróságé.

Az itéletek végeredményükben jók, indokolásuk azonban engem sohase elégitett ki. A mi terhelte a vádlottakat, azt minden itélet bőven, kimeritőn adja elő. A mi mentségük volt, a mi a vád és gyanu képtelenségét bizonyitja: mindaz röviden van előadva. Tiszta elme s erős itélőképesség előtt föltétlenül bizonyos, hogy a csonka-fűzesi holttest más, mint Solymosi Eszter, nem lehet. Ez a szomoru történet sarkpontja. E körül fordul meg minden. Ez az igazság, mely mindent megvilágit s mely az ezerfélekép összezavart s ellentétbe hajszolt tünetek, jelenségek s tárgyi és tanuságbeli körülmények között az összhangzást és kiegyenlitést megteremti. E nélkül nem lehet megnyugvás.

Kinzásokról hallgatnak az itéletek.

Mikor mindent elvégeztünk s az itélőbirósággal már nem volt többé dolgunk: magam mellé vettem védőtársaimat s mintegy testületileg fölkerestem az elnököt s köszönetünket és elismerésünket tolmácsoltam előtte az ügyvédi kar nevében. Kimondtam, hogy a biróság pártatlansága s Magyarország igazságszolgáltatásának becsülete az, a mit a kihirdetett itélet megmentett.

Tuloztam, mikor az elnök érdemeit megvilágitottam. Hiszen ő mindvégig elfogult volt. De a teljes kiengesztelődést akartam. Ez a czél állott előttem.

A vádlottak hát visszanyerték szabadságukat. Közel tizenöt hónapon át sinylődtek rabságban. Óriási közönség várta őket a köztéren, a mikor mint szabad emberek elhagyták a fogházat. Könyeiket nem tarthatták vissza, de a közönség, valláskülönbség nélkül, részvéttel, vigasztaló szavakkal s a szabadulásuk fölött érzett igaz örömmel fogadta őket.

Hazatértek falujokba. Otthon az elmult esztendő alatt pusztává lett lakásuk, koldussá feleségeik, gyerekeik. Szegények voltak egyébként is s több mint egy éven át nem volt otthon kenyérkeresőjük. De az eszlári jó magyar nép nyomban felocsudott a gyülölködés mámorából s jó szóval és tisztes adományokkal halmozta el őket, hogy ne éhezzenek, hanem vigasztalódjanak.

Mi lett további sorsuk: nem tudom.

Hát Móriczból, a veszedelmes tanuból mi lett?

Védő társaim már eltávoztak, de én még Nyiregyházán maradtam. Feladatomnak tekintettem még a gyereket a vármegye kezéből kivenni s apjának, szüleinek visszaadni.

Nagy okom volt erre. Egyszerü szavamra az alispán nem akarta kiadni. El sem tudtam gondolni, miért. Azonban csakhamar hire terjedt, hogy uj és fontos tanukra akadtak, a kik a vérvádat teljesen bizonyitják, a kik Sarf Móriczczal egyezőleg nyilatkoznak, de a kik mellett mégis szükség lesz Móricz tanuságára. A titkos tanács terve az, hogy nyomban megujitja a vérvád pörét s erre ujabb följelentőnek a szegény Solymosi Jánosnét használja föl megint.

A hir hozzám is eljutott.

A titkos tanács jól tudta, hogy Móricz, ha csak egy óráig is lesz szabadon szülei és hitsorsosai társaságában, rögtön eláll hamis vallomásától s nyomban kideriti a rettenetes visszaélést, melyre őt felhasználták. S ekkor pert se lehet ujitani s ha megujitanák, se érne az semmit. Ezért nem akarták a gyereket nekem kiadni.

Táviratban fordultam a kormány elnökéhez, Tisza Kálmán urhoz, a ki egyuttal a belügyek minisztere is volt s a vármegyék főkormányzója. Felhivtam figyelmét a Mortara esetre, melynek Magyarországon sokkal rosszabb s igazán utálatos czélból megismétlődni nem lehet. A nagy pernek vége, a szülői jogot tisztelni kell, a gyermeket vissza kell adni családjának.

A kormány elnöke táviratban intézkedett s a gyerek kiadatását megparancsolta. Augusztus 4-én délután öt órakor a gyerek ott volt már lakásomon. Ott várta apja is. Hat óra tájban indult a vasuti vonat Budapest felé. Oda rendeltem már a bérkocsit s a gyereket rögtön küldtem az indóházhoz.

Nehogy a vármegyének eszébe jusson, hogy elvegye tőlem.

Az ügyről nem beszéltem a gyerekkel soha. Sem akkor, sem azóta. Jobban tudtam én az ő tanuskodásának titkos történetét nála nélkül. Az ő előadásában képzelgésnek és hiuságnak is lett volna szerepe s ez csak zavarhatta volna felfogásomat. Csupán a birósági eljárás alatt fölmerült tünetekből akartam megirni az ő történetét.

Budapesten csak néhány napig volt a gyerek. Kik és kik nem, ugy gondolom, a központi zsidó-iroda emberei, külföldre segitették. Hollandiába került, ugy tudom, Amsterdamba. Ott gyémántköszörüs mesterségre adta fejét. Minő sikerrel, nem tudom. Apjával föntartja levélben az érintkezést. Nagy ritkán haza is jön. Egyszer vagy kétszer engem is fölkeresett, de nem találhatott otthon.

Buzgó zsidó. Gyakran eszébe jut egykori szerepe s mindig busul azon, hogy őt oly ostoba eszközként fel tudták használni. Mi lesz jövendője? Bizonyára nem más, mint elmerülés a homályban. Nevét egykor a zsidóknak sok átka szálldosta körül. Kevés igazság volt az átokban. Nem ő ártott, hanem azok, a kiknek kezébe került. Nem a tölgyfa felelős azért, hogy belőle bitófát faragnak.

A költségekről, munkadijakról, az ügyvédek tiszteletdijáról is szólnom kell valamit. Legyen egész a nagy per története.

Érintettem már más helyütt, hogy a művelt emberiség egyetemes felfogása ma már az, hogy a munkát meg kell becsülni s megfelelő dijjal annak értékét meg kell tériteni. Iparos, gyáros, mezőgazda, bankár, ügynök, üzenethordó, öröklött urodalmak s öröklött nagy nevek tulajdonosa egyaránt elfogadja s egyaránt megköveteli munkájának s munkája eredményének viszontértékét. Birák, ország kormányzói, törvényhozók, tanitók, irók, művészek, hóditó szépség és hóditó alak és hang tulajdonosai, föltalálók és bölcsészek kivétel nélkül számot tartanak arra, hogy dicsőségben és aranyban meg legyen méltó jutalmuk. Dicsőségben is, de aranyban mindenesetre. A gyóntató papok, a kik az emberek üdvösségét őrzik; az orvosok, a kik az emberek egészségét őrzik; a csatornatisztitók és a diadalmas hadvezérek mind megkövetelik agyuk, kezük és szerencséjük érték szerint való dijazását.

Megkövetelik az ügyvédek, jogászok, védők, jogtanácsosok is. A munkájuk megfelelő értékét ép ugy megérdemlik, mint a hogy megérdemlik a pápák, királyok, császárok, czárok, szultánok s mindenféle fejedelmek. Kevés ember lenne jogász, ha munkáját arányos dijjal meg nem tisztelnék, de ép oly kevés ember lenne e nélkül főpap, császár és fejedelem is. A mívelt emberiség előtt az erkölcsnek, a tisztességnek s az életrevalóságnak magasabb fogalmai közé tartozik ez a felfogás.

Alig van dij, melyet több gúny és több megrovás kisérne, mint az ügyvéd tiszteletdija. Igaz, hogy sok ügyvéd rászolgál a gúnyra és a megrovásra. De nem több a számarányhoz képest, mint a mennyi fejedelem, kormányzó és főpap. De azért az ügyvédi dijjal évődni feljogositva érzi magát mindenki.

Különösen a vagyonilag szegényebb társadalomban. S különösen oly izgatottság idején, a minő a nagy pert kisérte. S bizony a napi sajtóban is, magán társalgásokban is szerte hangzott az a gyanusitás, hogy én is, védő társaim is azért védjük a vádlottakat s azért hirdetjük a vádlottak ártatlanságát, mert a zsidók sok pénzt fizetnek érte.

Okos és méltán önérzetes ember semmit se hajt ily ostobaságra. De azzal, hogy a zsidók vesztegetnek, tele volt a levegő. Rövid elmék és sötét lelkek szanaszét beszélték, hogy megvesztegették a tanukat, a szakértőket, a hirlapokat s még a birákat is. Százezrekről, milliókról, más országi zsidók adományairól beszélt a gyanusitás.

A védelemnek, hogy szokott szójárással éljek, alig volt néhány tanuja. Volt két pandurunk a tisza-löki titkos és gyötrő vallatásokról s volt egy tanunk, Mozga Péter nevü, Sarf Móricznak Nagyfaluban történt éjjeli vallatásáról. Mind a három maga jelentkezett. Mind a hármat titkon tartottuk és élelmeztük, hogy a vármegyei titkos tanács tőlünk el ne hódithassa. Napi költségükre fejenkint 20 krt adtunk, minthogy mindegyik vidéki volt s egyik se nyiregyházi. Mozga Péter elszökött tőlünk, azután a vármegye tartotta s kihallgatáskor a vádnak lett tanuja.

Ily tanunk lett volna Hatalovszki András. A hogy a többinek nem: ugy neki se igértünk semmit, de neki még élelmezést és 20 krajczárt se adtunk. Igen fontosnak tartottam vallomását, mint már föntebb leirtam s a miatt nem akartam neki egy fillért se juttatni, nehogy ezen a vád emberei és ügynökei fennakadjanak.

Hires nyomozó csendbiztosa volt Debreczen városának. Neve Barcza Dani. Alakjánál, multjánál s helyi ismereteinél fogva s ama nagy eredmények után, melyek a bűnügyi nyomozás terén nevéhez kapcsolódtak, meg kellett kisértenem, vajjon ő neki nem sikerülne-e valami nyomra vezetni. Nem oly nyomokat kerestem, a melyek a vádbeli tényekre utalnának, hanem olyanokat, melyek Solymosi Eszter eltünésének történetére vetnének világot. Fölhivtam magamhoz Budapestre, közöltem tervemet Kozma Sándor királyi főügyészszel is, ő is beszélt a hires csendbiztossal s talán ő is adott neki némi megbizást. Én a jelzett irányban kértem közreműködését s utazási költségül adtam neki 200 forintot. Nyomozásának nagyon csekély eredményéről másutt szóltam.

Hasonló természetü nyomozásokért nagyon szerény összegeket adtam egyszer-másszor Goldstein János szabónak s egy hirlaptudósitónak. Egyik tanu se jutott a törvényszék elé.

Kovács József nagyhirü egyetemi tanárnak, mint már érintettem, magán természetü tanácskozásért ezer forintot fizettem. Ő se szerepelt a nagy perben hivatalosan.

Az egyetemi tanárok magas jellemü férfiak, a tudomány komoly buvárai, igaz hősei. Természetesen eszembe se juthatott, az én erkölcsi érzékemmel se fért volna össze őket dijjal megkinálni vagy igérettel kecsegtetni. Mikor a holttest kiásása után Tisza-Eszlárról haza indultunk, a kocsi utak járhatatlanok voltak és kegyetlen rossz, havas és esős, szeles, hideg deczemberi nap. Dereglyét fogadtam Eszláron 25 forintért, a mely engem Tokajba a vasuti állomáshoz szállitson. Megkináltam őket azzal a rossz és kényelmetlen, de a szárazföldinél mégis türhetőbb utazással. Csak oly föltétellel fogadták el, ha az arányos utiköltséget megfizethetik. Szinte nevetségesnek tartottam e vonakodást, de végre meg kellett hajolnom előttök.

Ily férfiakat gyanusitani! Mennyire fölháboritott ez engem!

Nem adtunk dijakat a hirlapoknak sem. Ez talán hiba is volt. Volt olyan előkelő hirlap, melynek szerkesztője egyenesen fölkért, hogy adjak neki bizonyos, nem csekély összeget, akkor szolgálatomra áll. Egykor barátom volt, rég meghalt már. Nem adtam, nem is volt rá pénzem. Ellenem fordult. Talán más hirlap is fogadott volna el dijat, de nálam nem jelentkezett amaz egyen kivül senki. De én se engedhettem meg efféle dijazást. Magam is hirlapiró voltam, akkor már több mint tiz év óta, erkölcsi lehetetlenségnek tartottam, hogy az irók működésük irányáért javadalomban ily módon részesüljenek. Meglehet, e felfogás nálunk is, más országban is túl szigoru s talán némileg el is avult már, de akkor a sajtó ilyen volt Magyarországon.

Csupán annak a sok ivre terjedő nagy munkálatomnak közléséért, melylyel a holttest kiásatását kértem, fizettem két hirlap kiadójának 800 forintot.

A törvényszéki hites gyorsiróknak tisztességesen, alku szerint, megfizettük azt a munkát, mely szükséges volt arra, hogy a törvényszéki jegyzőkönyvet egy teljes példányban a védelem részére is elkészitsék. E munka kézirással, ritkás és féloldalas irásban, mintegy 4000 oldal, tehát ezer ivnyi. Nem én, hanem Heumann védőtársam gondoskodott erről. E munka dija – ugy emlékszem – 700 vagy 750 forint volt.

Hogy a nagy tekintélyü bécsi tudósnak, Hoffmannak s a világhirü Virchownak Berlinben adott-e véleményükért tiszteletdijat a zsidóság: nem tudom. Ebbe nem avatkoztam. Ha adott is: az a megfelelő szigoru mértéken túl nem terjedhetett. Nem oly férfiak voltak, a kik illetéktelen adományt bárkitől, bármi czim alatt, elfogadtak volna.

Horánszky Nándor védőtársamnak háromezer forint tiszteletdijat szántunk. Három vagy négy részletben én adtam át neki nyugta mellett. A végtárgyaláson ő nem vett részt.

Ugyanannyit adtam át a végtárgyalás előtt megállapodásunk szerint Funták Sándor társamnak. Ő a nagy tárgyalást velem együtt végezte. Annak befejeztével a központi iroda titkára bizonyos összeget hozott hozzám, hogy a tiszteletdij teljes kielégitésére Funták Sándornak adjam át. Keveseltem az összeget s nem vállalkoztam az átadásra. Ugy tudom, kölcsönös megegyezéssel 6000 forintban állapodtak meg s igy összesen az ő munkadija 9000 forint volt.

Heumann és Friedmann társaim tiszteletdijait nem én kezeltem. Csak magán értesülés után tudok ezekről.

Heumann Ignácznak 5000 forintot adományozott a központi iroda s ezenkivül készpénzbeli kiadásait megtéritette. Ő közvetitette a vádlottak szegény családtagjainak segélyezését is. Több mint egy éven át hihetetlen munkát végzett. Szabolcsmegyei hitsorsosai keveselték ez összeget. Igaz, hogy ez irodájának egy éven át elmaradt rendes hasznát se pótolta. S a maguk részéről még 5000 forinttal tisztelték meg hálájuk és elismerésük jeléül.

Friedmann Bernát védőtársamat 3000 forinttal javadalmazták szép és nagy munkájáért. Igaz, hogy ő csupán a törvényszéki végtárgyaláson szerepelt. Mégis nagyon szerény volt ez a jutalom.

Székely Miksa védőtársamat a központi iroda nem óhajtotta védőnek. Ő e miatt attól se nem igényelt, sem el nem fogadott semmi tiszteletdijat.

Én a magam munkadija kérdésében sohase tárgyaltam senkivel. Szerepemet, munkámat, fáradalmaimat nem kapcsoltam össze a munkadij kérdésével. A tárgyalás befejeztével a központi iroda titkára 10,000 forint tiszteletdijjal kinált meg. Kis összegnek tartottam s nem fogadtam el. Nagyon rövid idő mulva huszezer forintot ajánlott fel s ezt elfogadtam. De amaz egy, vagy több mint egy év alatt, a mig minden időm és erőm a védelemnek szenteltem, harminczháromezer forintot bocsátott rendelkezésemre. Ebben benne voltak utazásaim, eljárási költségeim, nyomozási, értesülés szerzési s a végtárgyalás alatti kiadásaim, de benne volt tiszteletdij-előlegem is. Ügyelnem kellett arra, hogy napisajtóbeli barátaim el ne hidegüljenek irántam s azokat gyakran összehivtam szerény lakomára. E lakomák költségeit is ebből fedeztem. S egy nagy nyomorban levő irótársamnak ebből adtam kétezer forintot. De mégis sikerült az egész összegnek mintegy felét megtakaritanom.

Ez képezte tehát, ama huszezer forinttal együtt, ügyvédi tiszteletdijamat. Nagy-e az összeg vagy kicsiny, s a sajátságos viszonyok közt tényleg nem került-e nekem nagyobb anyagi áldozatba: mindez már a nagy perre nem tartozik. Teljes bizonyossággal tudom, hogy akkor a hazai zsidóság százezer forintot sőt többet is szivesen adományozott volna, ha eszembe jut azt kivánni vagy ahhoz ragaszkodni.