A TISZA-LÖKI TITKOK.

I.

(Miként keletkezett a hullausztatás gondolata? – A tutajosoknak Tisza-Lökre hurczolása. – Vay György csendbiztos. – Ősei és jelleme.)

Az orvosok junius 20-án elkészitették a halott külső és belső vizsgálatáról szóló jelentésüket és szakértői véleményüket.

E vélemény szerint a halált nem okozhatta vizbefulladás, hanem tüdővész, tüdőlégdag, májzsugorodás és gyomorhurut s az ezek által előidézett vérszegénység okozta.

Ha ez igaz: akkor a halott nem lehetett Solymosi Eszter. Hiszen ezt erős, egészséges, piros arczu lánykának ismerte életében mindenki. S ilyen egész kórházra való sulyos betegséggel nem lehetett volna testi ereje arra, hogy szolgálatba lépjen, nehéz munkát végezzen, éjjel-nappal talpon legyen. Olajos Bálintné és Huri Andrásné semmiképen se fogadta volna magához szolgabér mellett szolgálónak.

Az orvosok véleménye szerint a holttest legföljebb három napig lehetett a vizben s legföljebb tiz nap óta lehet halott.

Ez se vág össze Solymosi Eszter végzetével.

A lányka 79 nap előtt ápril 1-én tünt el. Hol volt tehát elrejtve, ha csak tiz nap előtt halt meg? S ha tiz nap előtt halt meg és csak három nap óta van a vizben: hol volt akkor holtteteme hét napon át?

Nehéz kérdések ezek mind.

Az orvosok véleménye szerint a csonkafűzesi holttest legalább tizennyolcz, de valószinüleg már huszadik életévét is eltöltött egyéné.

Ha ez igaz: akkor éppen nem lehet szó Solymosi Eszterről, hisz ez csak tizennégy éves és három hónapos fejletlen lányka volt, a mikor elveszett, – tehát 18–20 éves nem lehetett.

Az orvosok nem mondják meg: kit gondoltak ők a csonkafűzesi halottnak. Nem is mondhatják meg. De a törvényszék előtt elejtett szavaik elárulnak annyit, hogy elfogultságukban ők is ugy vélekedtek, mint a vérvád hitét terjesztő hirlapok.

Valami kórházból keritettek egy halott nőt, azt a zsidók a tutajosok segitségével leusztatták a Csonkafűzes alá. Utközben valahol beleöltöztették Solymosi Eszter ruhájába s ekként oda csempészték a vizsgálóbiró szemei elé.

Ez volt a vélekedés. Ezt bebizonyitani lesz most már a vizsgálat feladata.

Ki jött erre a gondolatra először? Ezt kipuhatolni ma már alig lehet. Ezelőtt húsz évvel se tudtam kipuhatolni. Azok, a kik a vizsgálat körül a főmunkát végezték: a vizsgálóbiró, a királyi alügyész, s a törvényszéki elnök élnek még, talán ők meg is mondhatnák, de még ez se valószinü. Ők szentül hitték a tetemusztatás és holttestcsempészet szövevényes meséjét s náluk valószinüleg a dolgok ama képe rögzött meg az emlékezetben, a melyett Matej, Herskó és Smilovics elbeszélése tár szemeink elé.

Akárki gondolta ki a mesét: annak esze az orvosi szakértők véleménye alapján természetes uton járt. Ha a holttest nem Solymosi Eszteré volt, akkor azt valahonnan ugy kellett csempészni, mert Solymosi Eszter ruhája másként nem kerülhetett volna az idegen testre.

Ha csempészték: ez csak a szeklenczei tutajosok tudtával és beleegyezésével történhetett, mert hiszen az ő utolsó tutajuk mellett bukkant föl a tetem.

Ha pedig a tutajosok közt zsidó is van: annak a zsidónak mindent kell tudnia.

Ime ez a gondolatok egymásból fakadó természetes lánczolata.

A tutajosokat megfogták s köztük zsidót is találtak: Herskó Dávidot a sáfárt. Ezeket kellett vallomásra birni első sorban. A vizsgálóbiró junius 28-án, 29-én, 30-án és julius első és második napjain gondosan kihallgatta, de a tetemusztatás és csempészet semmi nyomára nem akadt. Oly részletesen, oly egybevágóan beszélte el a tutajút egész történetét külön-külön mind a 15 tutajos, hogy beszédük valóságában kételkedni se lehetett. Hogy valaki mind a tizenöt szegény, egyszerü s gyámoltalan eszü napszámost beleavatta volna a titokba: ezt föltenni se lehetett. Voltak köztük öregek és fiatalok, s kisebb-nagyobb eszüek, volt köztük egy magyar ember is: Galsi István, ki Tokajtól kezdve velük volt több napon át: teljes képtelenség, hogy egyiknek vagy másiknak beszédjéből ki ne pattant volna valamelyes gyanus körülmény, ha ugyan tudtak valamit a halott csempészetéről. Pénzt se találtak náluk, a házkutatás se járt sikerrel. Sehol semmi jelenség.

A vizsgálóbiróság maga is nyomban elejtette azt a vak föltevést, hogy minden tutajos tudott volna a dologról. El is bocsátott már julius 2-án egy idegen és nyolcz szeklenczei tutajost és csupán hét szeklenczeit tartott fogva.

Herskó Dávidot azért, mert ez zsidó volt és sáfár s erre irányult a főgyanu.

Csepkanics Györgyöt, Matej Ignáczot és Selever Jánost azért, mert ezek voltak az utolsó tutajon, a melynek közelében a holttetem felbukkant.

Szavinecz Pétert és Matej Pétert azért, mert az első és második tutajon ezek voltak a kormánybirák.

Végre Höcska Györgyöt azért, mert ennek volt ásója. Az az ásó, melyet Galsi Istvántól Tokajban vett meg.

Julius 3-án és 4-én a vizsgálóbiró Tisza-Dadán hallgat ki egy csomó embert s tart ujabb nyomozást arra nézve, miként találták meg a csonkafűzesi holttestet.

Julius 4-én elrendeli, hogy a fogva tartott tutajosokat kisérjék Tisza-Lökre. Ott folytatja velük a kihallgatásokat a szolgabirói hivatalnál. A pandurok ki is viszik oda valamennyit.

A vizsgálóbiró nem hallgatja ki őket. Szóba se áll velük, hanem e helyett julius 5-én délelőtt átmegy Tisza-Eszlárra, délután pedig végzést hoz, melyben elrendeli, hogy Matej Pétert, Szavinecz Pétert, Höcska Györgyöt, Selever Jánost és Herskó Dávidot kisérjék vissza Nyiregyházára. Csak Csepkanics György és Matej Ignácz maradjanak Tisza-Lökön.

Mi ez? Talán megzavarodott volna a vizsgálóbiró elméje?

Nyiregyháza Tisza-Lökhöz messze van. Gyalogszerrel talán 4–5 órai utazás, a hogy valaki menni tud. A pandur lóháton jár, a vizsgálati fogoly gyalog baktat. Azok a tutajosok ártatlanok, de ha utóbb bűnösöknek találná is őket a törvény: ma még csupán gyanu terheli őket, semmi más. Ma még az alkotmány minden személyi jogukat biztositja az emberekkel való szabad érintkezés kivételével. Még a gyanu se valami sulyos bűnre vonatkozik. Nem öltek, nem raboltak, nem gyujtogattak, a fölséget nem sértették, senkinek tudatosan kárt vagy sérelmet nem okoztak. Miért hajtják tehát őket, mint a csürhét, hol előre, hol hátra?

Minő jogon hajszolja őket a vizsgálóbiró Tisza-Lökre?

Ki szabad őket hallgatni lakásukon vagy tartózkodási helyükön, vagy a vizsgálóbiró hivatalos helyiségében s a törvényszék székhelyén, sőt ha van ok rá: a bűntett szinhelyén is. Ám Tisza-Lök se nem hivatalos helyiség, se nem székhely, se nem szinhely. A vizsgálóbirónak épen nincs joga ahhoz, hogy a vizsgálati foglyokkal kengyelfutást vagy mulatságos kirándulást rendezzen.

Azonban ki ütköznék meg ezen. A vizsgálati foglyok koldusok, gyámoltalan szegény emberek, panaszukat senki se hallgatná meg, panaszkodni nem is mernek, védőik semmit se tudnak a kengyelfutásról, nincs is talán védőjük, rokonaik pedig messze földön, a magas Máramarosban. A varju se károg utánuk.

De mégis jól megfontolt dolog ez a tisza-löki ide-amoda való futkározás. Van ennek oka. Ok nélkül efféle bolondságot vizsgálóbiró nem csinál.

Ugyanis Tisza-Lökön lakik a csendbiztos. Ha a tutajosok a vizsgálóbiró előtt semmit sem tudnak: át kell őket adni a csendbiztos kezére. Ott majd tudnak. Sarf Móricz, a zsidó gyerek se tudott semmit, mig át nem vitték Nagyfaluba Recsky András csendbiztos szelid hajlékába. De mihelyt átvitték, alig töltött ott egy éjszakát, nosza tudta mindjárt, miként vették vérét Solymosi Eszternek a metsző zsidók.

Csendbiztos és éjjeli vallatás: ez a kettő majd kideriti az igazságot.

A csendbiztos, Vay György, előkelő hatalmas nemzetség ivadéka.

Ősei Árpáddal jöttek ki Ázsiából s foglaltak földet a Duna-Tisza táján. Ősi birtokukat Vaját Szabolcs vármegyében az első foglalással szerezték s több, mint ezer év óta birják szakadatlanul. Mikor a honfoglaló magyarok Európa felé jöttek, a Tanáisz-folyamon szarvas mutatta meg nekik az átkelést. A Vay-nemzetség ősei rugtattak a szarvas után első sorban s a gázlón ők jöttek át először. Nemesi czimerükben ezért van ott a szarvasfej. Első keresztyén ősük 994-ben vette föl a keresztséget Szent István királylyal együtt s birtokállásuk s nemzetségi leszármazásuk hétszáz év óta kétségtelen okiratokkal igazolt.

Bőven ontották vérüket a nemzet minden nagy harczában. A török ellen, a német ellen s a hitujitás nagy küzdelmei közt mindig az elsők között voltak. Rákóczi fejedelem szabadságharcza nem egy Vaynak örökiti meg nevét a magyar nemzet történetében. A csendbiztos is hires kurucz hősnek, Vay Lászlónak dédősunokája.

A családnak egyik ága a 18-ik század közepén már bárói rangra emelkedett s a bárói ág egyik sarjadéka a 19-ik század első felében grófságot nyert. A csendbiztos ágazata megmaradt köznemesnek, de azért a vármegyék életében épp oly tekintélyes volt, mint a főrendü ágazat. Csak az ujabb kor gondolkozása tesz már köztük kölönbséget.

A csendbiztos már nagyon szerény vagyont örökölt s azt se tudta gyarapitani, sőt érintetlenül megtartani se. Már apja, öregapja s dédapja idején is sok testvér közt sokfelé háramlott az ősi vagyon, neki is – a mint tudom – sok testvérje volt, nem is nevelték szerény kenyérkereső foglalkozásra, valamelyes hivatalt el kellett fogadnia. Szabolcsvármegye kis-várdai járásának lett csendbiztosa 1870-ben. 1876 óta a tisza-löki székhely csendbiztosa.

Gyöngéd és nemes felfogás uralkodott a vármegyék nemességében. Sok nagy és jeles család ivadékát elejtette a sors; a nemesség ugy vélekedett: az elejtettet neki föl kell karolnia. Kárhoztatták is, gunyolták is időnként ezt a felfogást. A közhivatalt csak arra érdemes férfinak kell adni. A közérdek meg nem engedheti a családi összebeszéléseket, a sógorság-komaság hatalmaskodását. Elmult a középkor s a törvénybeli és közjogi egyenlőség korszakában minden születési előjognak, minden személyválogatásnak meg kell szünni. Ez az uralkodó nézet ma már.

S igaza van. Egy szavam sincs ellene. A közélet porondján e nézet mellett harczoltam magam is egész életen át. Még a nagy perben is szükséges volt ez irányban küzdeni. Hisz e perben meg a vallási előjogok babonája hatalmaskodott, holott az előjogoknak az alkotmány szerint, régen meg kellett szünniök s én mindenféle születési, osztálybeli, vallási, meg uralkodói előjogoknak ellensége vagyok. De azért a magyar nemességnek a lelkekben élő hagyományaira kegyelettel gondolok s e hagyományok zománczaiban meglátom és elismerem azt, a mi bennük szép.

S bizony szép a nemzetért élő ősi családok elszegényedett ivadékairól – a mennyire lehet – gondoskodni.

Vay György csendbiztos a nagy perben rideg léleknek, nyers modoru pusztai embernek mutatkozott. Nem volt alkalmam vele közelebbről megismerkedni; – csak a nyilvános tárgyaláson folytatott beszédekből, vádlottak és tanuk rávonatkozó kijelentéseiből alkothattam róla magamnak véleményt. E véleményben pedig sok van, a mi rá nézve nem kedvező.

Kegyetlenkedett a foglyokkal.

A foglyokkal való durva bánásmód minden mívelt nemzetnél előfordul, pedig szigoru törvény tiltja mindenütt. A kinzó vallatás Magyarországon el van tiltva már 1790 óta. De nyomai itt is maradtak. A mit a természettudósok atavizmus néven ismernek: meg van az nemcsak a természeti, hanem az erkölcsi világban is. Évezredek szokása élettani változást idéz elő lassanként a szervezetben s e változás a törvényhozások külső parancsára nyomban meg nem szünik. Katonák, csendőrök, rendőrök agya és foglalkozása különösen alkalmas arra, hogy a nyilvánosság elől elzárt titkos vallatásnál gyakran a gyötréssel járó faggatás utálatos szokása fölelevenedjék.

A vallás, vallomás, vallatás különös értelmü szavak a magyar nyelvben. Minden szónak van története, – e szavaknak nagy történetük van.

Megvallani: e szó eredetileg s a nép felfogása szerint annyit jelent, mint megbirni, elbirni, kiállani. »Megvallja-e ez a szerszám azt a terhet?« »Megvallja-e ez az ember azt a munkát?« »Szégyent vall, kárt vall, becsületet vall.« Igy használja e szót a nép ezer változatban.

A »vallás« eredetileg azt jelentette: hitvallás, latinul: confessio, a hitnek minden kinzás, üldözés, erőltetés daczára is elszánt megtartása s magára vállalása.

A bevallás már birtokjogi műszó a magyarban. Azt jelenti, a mit a latin nyelvben: fassio. Ha valamely nemes ember kénytelen volt birtokát eladni, a birtokot hiteles helyen a vevő részére bevallotta.

Ha a vádlott a biró előtt bűnét elismeri: azt mondják, megvallja, vagy bevallja bűnét. Ha el nem akarja ismerni, akkor vallatóra fogják, gyötrik, kinozzák, kényszeritik. Ez a vallatás.

A régi magyar törvényhozásban, de némely külföldiben is gyakran kétféle vallomás állott az itélőbiró előtt. Az egyik a vallatással kierőszakolt beismerés s a másik az a beismerés, melyet a vádlott kinzás nélkül önkéntesen tett. Ez utóbbit benevolens fassionak vagy még rövidebben benevolumnak nevezte a magyar törvénykezés.

Volt magyar neve is: »törödelmes vallomás.« De már ez a szó is: törödelmes, furcsa sejtelmet támaszt bennünk a szó történetére nézve. Ma a töredelmesség erkölcsi megbánást jelent; a dacznak megszünését, a léleknek megtörését jelenti, de eredetileg bizonyára azt jelentette, hogy a vádlott testben-lélekben összetörve állt a biróság elé s ugy beszélt, a hogy a közvádló, vagy a biró akarta, mit sem törődvén már azzal, mi történik már vele ezen túl.

Vay György csendbiztosban erős hajlam volt arra, hogy a keze közt levő vádlottal gorombán bánjék. Sok panaszt tettek ellene e miatt. Fegyelmi uton – számát se lehet tudni, mennyi eljárást folytattak ellene. Bűnvádi ügye is több volt, s több izben el is itélték a biróságok. A budapesti királyi tábla mint másodfoku biróság Rácz Imre és társai panaszára 1880. évi november 9-én fél évi börtönre s hivatalvesztésre itélte, mely itéletet azonban a legfelsőbb biróság lényegesen enyhitett, 100 forint birságban s esetleg husz napi fogságban marasztalván őt. A nagy per folyama alatt is több fegyelmi és bűnvádi följelentés volt ellene. Egyik pandurja a nyilvános tárgyaláson egyenesen azzal vádolta, hogy a pandurok ruhapénzét is elköltötte s a legénységnek nem adta ki. Bűnpörei alatt Szent-Mihályon lakott s a községi előljáróság azt bizonyitotta, hogy teljesen vagyontalan.

Erőszakos természetét jól ismerte a vizsgálóbiró s alig lehet kételkedni, hogy éppen ez okból adta át neki vallatásra a tutajosokat. Ebben van némi mentsége a csendbiztosnak. Valamint abban is, hogy a társadalom izgatottsága miatt akkor sajtó, kormány, biróság és parlament csaknem mindent elnézett, a mi a zsidók ellen történt. A ki legjobban üldözte őket, bizonyos foku és természetü népszerüségre az tarthatott számot.

II.

(Csepkanics vallatása. – Kinjai. – Inkább meghal, mintsem hazudjék. – A reszkető Matej mindent bevall, a hogy kivánják. – Szabolcsi Miksa szerepe. – Hosszas vonakodás után Herskó is mindent vall.)

Julius 5-én tehát – mint érintettem – minden tutajost visszavittek Nyiregyházára, csak Csepkanicsot és Matejt hagyták Tisza-Lökön.

Csepkanicsot a vizsgálóbiró 5-én reggel átkisértette Tisza-Eszlárra. Mutassa meg azt a helyet, a hol Eszlár és Tisza-Ladány közt junius 16-án a tutajosok kikötöttek. Megmutatta. A vizsgálóbiró megjegyezte, hogy e helyütt a Tisza medrét május 21-én halászokkal kikutatta s itt Solymosi Eszter holttestét nem találta.

Ezért bizony Csepkanicsot nem kellett oda vitetni. De ez volt az ürügy a tisza-löki kirándulásra.

Délre már Csepkanicsot megint visszakisérték Tisza-Lökre s ott Matej Ignáczczal együtt elzárták. Az elzárás egyelőre estig tartott.

Napközben az urak jól mulattak, a vádlottakat ki nem hallgathatták. A királyi alügyésznek ott volt a vadászkutyája is. Tisza-Löktől keletre, a várostól csak néhány kilométernyire jó vadászterület van a Hajnalos nevü pusztán. Odamentek ki vadászni s ott vadászgattak szürkületig.

A mi ezután történt, azt Kazimir József pandur beszéli el részletesen.

A szolgabiró gyümölcsös kertjében volt egy üvegház. Ott volt Csepkanics és Matej elzárva. A szolgálattevő pandurok: Kazimir József és Róka Sándor. A tolmács szerepét Karanczai József fogházőr végezte.

A vizsgálóbiróság kiadta a parancsolatot, hogy Csepkanics és Matej vetkőzzenek le ingre-gatyára. Levetkőztek. Süveget, dolmányt, övet, bocskort leöltöttek s mezitláb és hajadon fővel maradtak.

Először Csepkanicsot vitték vallatóra a csendbiztos elé. A csendbiztossal együtt volt Karanczai, a ki tudott oroszul. De sokat tudott a tetemusztatás részleteiről is.

Honnan tudta, a mit tudott?

Ez az a nagy kérdés, melyre sohasem tudtam határozott feleletet nyerni.

Ekkor még se Matej, se Herskó, se Smilovics nem beszélt erről egy szót se. Az urak se tudtak ekkor még a tutajosoktól egyebet, csak annyit, hogy Herskó, mikor tutajával Esseny alatt elhaladt, ott egy parton álló zsidóval néhány szót váltott s aztán azt tudták, hogy Herskó tutajai Tárkány alatt is, Eszlár alatt is kikötöttek. Ebből készült az a mese, hogy a tetemusztatásra Essenynél került össze a két zsidó, továbbá, hogy a holttestet Szent-Mártonnál s Tárkánynál kötötték a tutaj alá s végre, hogy azt Eszlár alatt öltöztették Solymosi Eszter ruhájába.

Mindezt Karanczai jól tudta, mert a csendbiztos intésére ezekről kérdezte a tutajosokat. De minderre Csepkanics nem tudott felelni.

– Nem tudok semmit. Nem láttam, nem hallottam semmit.

Ez volt minden felelete.

A csendbiztos parancsára le kellett feküdnie a földre. Hanyatt feküdt. Két lábát a bokánál Kazimir pandur zsineggel összekötötte.

A tutajos el nem tudta gondolni, mit akarnak vele. Csak a csendbiztos rettenetes haragját látta s káromló és fenyegető szavait hallotta. Rémüldözött.

Ujra kérdezte Karanczai, de megint csak nem tudott felelni.

A csendbiztos odaszólt a pandurhoz.

– Eredj, hozz be vesszőt.

Kazimir kiment, egy reengrot szilvafáról levágott késével három vékony ágat, letisztitotta róla a falevelet s ment a szobába.

– Vallasz-e?

A tutajos látta a három pálczát, de azért azt felelte:

– Nem tudok semmit.

A csendbiztos azt parancsolta Kazimirnak: üsse a tutajos talpát.

A pandur elkezdte ütni, csakúgy csattogott.

A talpverés keleti országokban egykor divatos volt. Magyarországon sohase volt szokásban. Ez tisza-löki találmány volt, de éppen csak a nagy perben alkalmazták.

Az ember talpa érzékeny, ha kiskorától kezdve lábbelit visel. A tutajos kiskorától kezdve, nyaranta mindig mezitláb jár, talpának bőre meg is vastagodik, meg is kérgesedik s ezért nagy fájdalmat bir el.

Két pálcza csakhamar foszlányokká töredezett. A szilvafaágban nincs nagy szivósság.

De azért a tutajos mégis nagy fájdalmakat szenvedett. Két kezét imádkozó helyzetbe összetette, ugy könyörgött, hogy ne bántsák.

– Ha édes anyámra tudnék valamit – ugymond – még arra is kimondanám, de én nem tudok semmit.

Kazimir a pandur el volt fáradva. Éjjel Nyiregyházáról kisérte a tutajosokat, délelőtt Eszláron volt, délután az urakat kellett vadászatra kisérnie; se nem aludt, se nem evett rendesen egész éjjel és egész nap. Bágyadt volt. A csendbiztos ugy vette észre, gyengén üti a tutajos lábát.

Rárivallt.

– Hát csak igy tudod ütni? Nem ettél még ma?

Boszuság fogta el a pandurt is s a mekkorát csak tudott: akkorát ütött a pálczával a tutajosnak most már nem a lábára, hanem a fejére.

A tutajos nem vallott.

Ekkor lábairól levágták a köteleket, fölemelték s az asztalhoz vezették. A tutajos kifujta magát egy pillanatra.

A csendbiztos elővette a gyüszüt. Azt a gyüszüt, melynek sokkal durvább alakját a kinzó vallatás századaiban hüvelykszoritónak nevezték. Két vasszelet, melyet a kéznek hüvelyk- vagy mutatóujjára fektetnek alul és felül s egy vascsavarral összébb-összébb szoritanak. Az ujjak végein apróbb véredények közt az idegek sok finom szála végződik. A tapintás érzéke az ujjak végén a legélénkebb. A körömágy is tele van ideggel. A sértések itt igen fájdalmasak.

A gyüszü tilos szerszám. Alkalmazását keményen büntetik a biróságok. De ezelőtt negyedszázaddal még sok csendbiztos használta titkon. Azonban leginkább csak nagy gonosztevőknél, rablóknál, gyilkosoknál. A használás bebizonyitása nagyon nehéz s azért az elgyötört ember hiába panaszkodik. Használat után megkékül, megzöldül az ujj, de ez a szin gyorsan elmulik s az izomnak ellapulása is gyorsan szünik. Pandur, rendőr, csendbiztos pedig soha be nem vallja.

A gyüszüt a csendbiztos maga tette a tutajos ujjaira s a csavarral maga szoritotta össze a vaslemezeket. Lassanként szoritotta. A fájdalom lassanként kezdődött s fokozódott, később élessé, czikázóvá, türhetetlenné lett s az ujjakról fölterjedt a karra is.

A csendbiztost dühbe hozta a tutajos ellenállása. Különben is nyers, hirtelen haragu, fellobbanó természetü volt. Komor arczával s rekedt hangjával s káromló szavaival riogatta a makacs embert. Sehogyse tudta megérteni, miért nem vall ez a tutajos. Hiszen nem zsidó. A zsidók neki se inge, se gallérja. Baja se támadhat nagy a tetemusztatás fölfedezéséből.

Azonban hiába káromkodott, hiába kékültek meg az ujjak a szoritó vas alatt, hiába magyarázgatott Karanczay: a tutajos nem tudott semmit.

Nem fiatal ember már a tutajos, közel volt már az ötvenedik életévéhez. Ugy emlékezem, ennél is idősebbnek látszott. Jó magas termetü, csontos szikár alak volt, becsületes, komoly, kissé szomorunak látszó arczczal. Ugy látszik, hideg vérrel tudta türni a szoritó vas fájdalmait. Vagy talán benne is feltámadt a halálos dacz. A mily elszántan törekedett a csendbiztos a sikerre: oly elszántan őrizte ő a maga igazságát.

– Megdöglesz, kutya, a kezem alatt, ha nem beszélsz.

A tutajos csaknem nyugodtan felelt.

– Hát megdöglöm, eleget éltem, de nem hazudok.

E néhány szó nincs benne a jegyzőkönyvben. Ezt már Kazimir pandur többünk előtt a kihallgatás befejeztével beszélte a törvényszék lépcsőcsarnokában. Jegyzeteim közt igy találom.

– Eleget éltem!

Nagy szó ez. Az elszántságnak és a kétségbeesésnek szava. De a hős léleknek s a nyomoruságnak szava is. Ötven éves koru egészséges ember előtt a következő esztendőknek még nagy becsük van. Ha ugyan nem nyomorusággal volt teljes az elmult ötven év. Nem minden élet egyenlő értékü. De a korszerü felfogás szerint minden élet megér egy hazugságot s nagy kinoktól menekülni még hazugság árán is érdemes. De az orosz tutajos lelke nem korszerü, divatos kelméből volt szőve. Elnyühetetlen végi darócz kelme volt az a lélek.

Nem hazudott.

Ez pedig nagy dolog volt. A vizsgálóbiróság esze szerint Csepkanics vette észre először a felbukkant holttestet, a mint sodorta azt a folyam árja. Ő látta meg lábait, ő adott róla hirt társainak, ő volt az utolsó tutaj kormánybirája, az ő tutaja közelében történt a felbukkanás: neki mindent kellene tudnia, ha csakugyan ugy csempészték az áltetemet.

A vizsgálóbiró szerint ugy csempészték. Csepkanicsnak tehát – törik-szakad, tanuvá kell lenni.

Bizony nem lett ő tanuvá.

Utolsó szava nagy hatással volt a csendbiztosra is. A csavart megtágitotta s a gyüszüt levette az ujjáról. Belátta, hogy emberére akadt, a ki, ha agyonütik, se enged a rátukmált beszédnek. Tovább kinozni nem akarta.

A meggyötört ujjak gyorsan kezdtek kékülni és dagadozni. A csendbiztos azt parancsolta Kazimir pandurnak, huzogassa meg az ujjakat. A pandur meghuzogatta.

Matej Ignáczra következett a sor. Ezt is levetkőztették, ennek is meg kellett oldania bocskorát is.

Kazimir pandurt is megejtette a hivatali vakbuzgalom. Mikor Matejhez ért, hogy ezt a csendbiztos elé vezesse, azt mondta neki.

– Te is megmondj ám mindent, mert különben te is ugy jársz, mint a másik tutajos. Az már ugy is megvallott mindent.

Matej fiatal férfi volt, ekkor csak 28 éves, erős, egészséges. De az ő lelke már más szövetből készült.

Félt, reszketett, mikor a pandur vezette a haragos nagy ur elé, a csendbiztos elé. Kezei annyira reszkettek, hogy a pandur a törvényszék előtt szemlélhetőleg is megmutatta, minő félelem nyomta meg e tutajos lelkét.

Nagy aggodással kérdezte a pandurtól, hogy mit mondott Csepkanics? Miket vallott? Ő nem hagyja magát kinozni, ő mindent megmond készséggel, de nem tudja, mit beszéljen.

No de ott volt Karanczai. Ez már tudta, miként történt a tetemusztatás. Matej nyomban kijelentette, hogy ő kész tanuskodni mindenre.

Kész is volt. Vallomására a jegyzőkönyvet julius 5-ről keltezi a vizsgálóbiró. De az 6-án fejeződött be, mert éjfél után, sőt hajnali 1 óra után ért véget. E jegyzőkönyvben van az áltetem usztatásának története először részletesen leirva.

Matejjel a csendbiztos nem is vesződött sokáig. A mikor ez készséggel nyilvánitá a vallomására: rögtön átadta Karanczainak és a vizsgálóbirónak.

Mikor a jegyzőkönyv elkészült, ugy hajnali két óra felé az urak elküldték Kazimir pandurt a városba szilvapálinkáért és szarvas süteményért. A háziur aludt egész családjával és cselédségével, a boltból kellett az effélét beszerezni. Mire a pandur a szilvaszeszszel visszaérkezett, már készen volt a birói végzés is, a mely szerint Herskó Dávid tutajos sáfárt haladéktalanul ki kell kisérni a nyiregyházi börtönből Tisza-Lökre.

Hogy e szokatlan és törvénytelen intézkedés helyett miért nem inkább maga a vizsgálóbiróság ment Nyiregyházára, hivatali székhelyére Herskót kihallgatni: ennek oka egyszerü. Nyiregyházán nem volt alkalmas csendbiztos s nem volt a lakott házaktól messzefekvő szolgabirói kerti helyiség, a hol a vádlottat feltünés nélkül lehessen nyaggatni s a hol, ha kegyetlenül találják csiklandozni, jajgatását senki ne hallhassa.

Kazimir pandur késedelem nélkül ment Nyiregyházára szekéren. A törvényszéki elnököt nem találta otthon, de némi késedelemmel mégis megkapta Herskót s déli 12 órára kiért vele julius 6-án Tisza-Lökre.

Azt kapta utasitásul, hogy Herskót feltünés nélkül vigye, az emberek, a mennyire lehet, ne láthassák.

A pandurnak különös tiszte az engedelmesség. Zárt kocsit természetesen nem adtak neki, zsákba nem tehette a zsidót, mint a vásári malaczot s a nyitott fakószekéren még se volt szabad senkinek se meglátni Miként szállitotta ki tehát?

Pandurészszel kitalálta.

Lebegő ülést szerzett kocsijára, az ülés alatt van egy kis szűk hely, valami jól termett macska meglehetős kényelemmel el is férne ott. Oda gyömöszölte be Herskót s keményen meghagyta neki, hogy se ne mozogjon, se ne jajgasson, se hangosan ne szuszogjon. Maga pedig puskásan, fegyveresen felült az ülésbe.

De nem is akadt volna ember, a ki elgondolhatta, vagy csak elképzelhette volna is, hogy a pandur alatt tutajos zsidó kuporog. Szegény Herskó, majd megfuladt, mire Tisza-Lökre értek.

A mi ezután történt, arról Kazimir pandur már semmit sem tud. Két éjjel már nem aludt, másfél nap óta rendesen nem evett s az éhségtől és fáradtságtól már majdnem eldült. Adtak neki egy forintot s egy napi szabadságot.

Bary József vizsgálóbiró, Vay György csendbiztos és Karanczai fogházőr világért se beszélték volna el a törvényszék előtt Herskó faggatásának történetét. Csak a vizsgálati iratok sovány adataira s Herskó szükszavu elbeszélésére vagyunk utalva.

Két jegyzőkönyvet vett föl az napon Herskóval a vizsgálóbiró. Az egyiket délután, a másikat este és éjjel. Az elsőben még semmit se tud Herskó, a másodikban pedig már Matejjel megegyező módon beszéli el a holttestcsempészetnek s az áltetem usztatásának részletes történetét.

A kétféle vallomás közt azonban történt valami. A vallatás.

Hogy a vallatás miként történt, arról Herskó több izben nyilatkozott. Első izben a szeklenczei előljáróság előtt 1882. évi augusztus 22-én. Őt ugyanis, valamint Matejt és Csepkanicsot augusztus elején szabadlábra eresztették s ő is, mint társai, egyenesen hazament Szeklenczére. Mindennapi természetes dolog, hogy ott a rokonok és ismerősök százféle kérdést intéztek hozzá: miért tartott oly hosszu ideig a tutajos út, mi történt velük útközben, miként bukkantak a holttestre, miért fogták el őket, mi volt a vád ellenük, miért vállalta magára a holttest csempészését, az áltetem usztatását, miért keverte gyanuba a zsidókat? Herskó erre alig felelhetett mást, mint hogy gyötörték, kinozták, kényszeritették.

Alig hiszem, hogy saját akaratából panaszt emelt volna e miatt. Szegény ember, gyámoltalan zsidó, gyáva idegzet, agyonijesztgetett lélek: örült, hogy túl esett a bajon s hogy végre kiszabadult a birák, pandurok, csendbiztosok kezéből. Ha panaszt emel: ujra biróság elé kerül. Ujra idézgetik, huzzák-vonják, Poncziustól-Pilátusig kergetik, Nyiregyházára hajszolják s azután mi a haszna? Hogy zsidóüldöző korban rongyos tutajos zsidó miatt birónak, pandurnak hajaszála se görbül meg s ő elégtételt ugy se nyer: teljesen bizonyos. A mi pedig eddig történt, a mit eddig szenvedett, azt megváltoztatni ugy sem lehet.

Sok mérsékletre, sok önuralomra, sok bölcseségre tanit a szegénység.

Azonban volt körülöttünk akkor egy zsidó fiu, Szabolcsi Miksa nevü. Ha nem csalódom: Szabolcs vármegyében született. Rabbinak készült, meglehetős műveltségre tett szert s különösen nagy jártassága volt a zsidó szent könyvekben. Tele volt magyar érzéssel s faja és hitsorsosai iránt buzgó ragaszkodással. Lelke fenekéig érezte a zsidóság minden fájdalmát. Szerény hirlaptudósitó volt ekkor s e foglalkozásból élt. Később az »Egyenlőség« czimü hirlapnak lett tulajdonosa és szerkesztője. A fiatalember és fiatal zsidó rajongása vett akkor erőt rajta. Abban az ábrándban élt, hogy az eszlári lányka eltünésének rejtélyét ő fogja földeriteni s a zsidók igazságát ő hozza napfényre. Bátor volt e törekvésében a vakmerőségig s fáradtságot nem ismert. Rajongása, tapasztalatlansága s lázas mozgékonysága sok félszegségbe is belékergette. A vérvád hivei s a vizsgálat vezetői különösen haragudtak rá.

Ő augusztus közepén elutazott Máramaros vármegyébe Szeklenczére, fölkereste Herskót s meg akarta tőle tudni, mi lehetett annak oka, hogy az áltetem-usztatást magára vállalta? Herskó felelete az volt, hogy őt és társait Tisza-Lökön kinozták. Szabolcsi nem nyugodott addig, mig Herskót, Matejt és Csepkanicsot rá nem birta, hogy a kinzás miatt emeljenek panaszt az illetékes hatóságnál.

A szeklenczei községi előljáróság előtt tették meg a följelentést. A községi biró, egy hites előljáró s a jegyző vették föl erről augusztus 22-én a jegyzőkönyvet. A jegyzőkönyv tartalma nagyon általános. Előadja a három tutajos, hogy ők Nyiregyházán igazán vallottak, de azután Tisza-Lökön a csendbiztos veréssel ujabb s egészen más vallomásra birta őket. Megkötözték s bottal és korbácscsal addig verték mindhármajukat, mig csak a csendbiztos kivánata szerint nem vallottak. Ily körülmények közt apjukra is rávallottak volna.

A máramaros-szigeti királyi törvényszék vizsgálóbirája ujra kihallgatta őket szeptemberben s ekkor Herskó azt beszélte, hogy Vay György csendbiztos őt öklével fejbevágta, azután bottal végighuzott rajta, oldalba is döfte s másfél liter meleg vizet erőszakkal megitatott vele. Fájdalmában és rémületében igy vallott terhelőleg önmaga s a zsidók ellen.

Azt kérdezték tőle: miért nem mondta ezt el a nyiregyházi törvényszék előtt, mikor tisza-löki hamis vallomását hitelesitette.

Azért nem – ugymond – mert vallomásának julius 30-án történt hitelesitése előtt, közvetlenül Bary vizsgálóbiró magához rendelte s azt igérte neki, hogy ha a törvényszék előtt változatlanul jóváhagyja terhelő vallomását s a tisza-löki dolgokról nem panaszkodik, akkor nyomban szabadlábra helyezi, ellenkező esetben pedig ottmarad az ő kezében – ki tudja meddig. S azután a törvényszéki ülésen, hol a hitelesités történt, jelen volt a vizsgálóbiró is s ő e miatt nem mert szabadon nyilatkozni.

1883-ik évi julius 3-án a nyilvános tárgyaláson beszélte el harmadizben a tisza-löki vallatás történetét.

Szaggatott előadásában az a lényeges, hogy ő Tisza-Lökön elszántan vonakodott a holttest átvételére és usztatására vonatkozó hamis vallomást megtenni, de fenyegették s ijesztgették folytonosan s végül Matej Ignáczot szembeállitották vele, a ki a szemébe mondta az egész usztatási koholmányt. Ő Matej szemébe is határozottan tagadta ezt, de azután Matejt eltávolitották, őt pedig a csendbiztos ismételten kézzel fejbevágta s bottal is ütötte s botja végével ismételten oldalba lökte. Jelen volt e bántalmazásnál a vizsgálóbiró, a királyi alügyész s Karanczai fogházőr. A harmadik oldalba döféstől az alügyész mentette meg.

Akkor vizet itattak vele, rumos üvegből mintegy másfél liternyit. Még erre se akart vallani. Az asztalon zsineg volt. A csendbiztos azt kezébe vette s őt azzal rémitette, hogy megkötözik. Ő magánosan volt, védője, tanuja, bátoritója senkise volt, a megkötözéstől nagyon félt, benne voltak már a julius 6-ika és 7-ike közti éjszakában, egész nap nem evett, éhes volt, el volt gyötörve, mind teste, mind lelke elvesztette már az ellenállás képességét – elvégre magára vállalta mindazt, a mit Matej szemébe mondott.

Hogy mit vezettek jegyzőkönyvbe az ő vallomása gyanánt: nem tudja.

Karanczai volt a tolmács. Azt beszélte magyarul, a mit akart. Ő maga magyarul nem beszél, csak oroszul és romlott német nyelven. A jegyzőkönyvet a vizsgálóbiró magyarul irta s azt előtte orosz nyelven föl nem olvasták.

Valóban furcsa is az a jegyzőkönyv. Más körülmények közt fegyelmi büntetés érte volna a miatt a vizsgálóbirót.

A királyi ügyész például nem lehetett volna jelen a vádlott kihallgatásán. Itt jelen volt a faggatásánál, a kinzásánál s a vallatásnál.

A vizsgálóbiró maga nem vehet föl, maga nem irhat jegyzőkönyvet, hanem a törvény szerint jegyzőkönyvvezetőnek kell mellette e munkát végezni. Ez a tanuja, bizonysága, de ellenőre is a vizsgálóbirónak. A vizsgálóbiró, a mint ez mindennap előfordul, lehet elfogult, lehet szenvedélyes, boszus, elkeseredett, feledékeny: kell mellé a tanu, a kinek jelenléte higgadtságra s figyelemre birja észrevétlen is. S a jegyzőkönyvvezető egyuttal tanuja és bizonysága a vádlottnak.

Bary aljegyző nem törődött a törvénynyel. A törvény alakszerüségeire nem is gondolt az ő vérvádkereső vakbuzgalma.

A tolmács se irta alá a jegyzőkönyveket. Se Matejét, se Herskóét, s azután teljesen tudatlan és neveletlen fogházőrt nem is szabad tolmácsként alkalmazni. Hol van a biztositék, hogy ily ember teljes értelmi hüséggel adja elő mindazt, a mit a szintén műveletlen s agyonrémitett vádlott szaggatottan, töredékesen elbeszél vagy elnyöszörög.

De hát elvégre hajnal felé készen lett Herskó vallomása. S most már az ő személyében akadt zsidó is, ki a jegyzőkönyv szerint önként bevallotta a tetemusztatást, a vérvádnak s a zsidók bűnösségének nagy bizonyitékát. Sőt vallomása még ujabb két vagy esetleg több zsidót is sulyosan terhel! Smilovics Jankelt, a tutajost és Vider Mórt, a tokaji szatócsot s esetleg az ismeretlen eszlári zsidó asszonyt, a ki Solymosi Eszter ruháját Tisza-Ladány alatt átadta.

A vizsgálóbiró felfogása szerint igy kellett annak lenni. Hiszen az csak természetes, hogy a valódi tettesek mindenfelé csak a zsidók lehettek, nem a keresztyén tutajosok.

Smilovics Jankel elfogatását s a tokaji szatócs kinyomozását el kellett rendelni azonnal. A kinyomozás gyorsan történt. Vider Mór szatócs már julius 7-én és Smilovics Jankel már két nap mulva, 9-én a vizsgálóbiró hatalmában volt.

A szatócsot nem nyaggatták. Nem is hagyott magára tukmálni semmit, még Matej szembemondása után se. Nála nem járt se Matej, se Herskó; – ő nála se pipát nem vásárolt, se 56 forintot el nem helyezett Matej; – ő soha se látta, hírből se ismerte egyiket se. Azért csak börtönben kellett ülnie sok ideig. Ugy emlékszem: vézna termetü, vértelen arczú, gyönge izomerejü fiatal zsidó ember volt. Szinte csodálkoztam, hogy a csendbiztosék vele semmi nyaggatási kisérletet nem tettek. Szinte ugy látszott, nem hagyta volna magát sokáig gyötörni, inkább vallott volna, mint a karikacsapás.

III.

(Smilovics Jankel. – Az éjjeli vallatás. – Mi a rab éjszakája? – Smilovics vall. – Utóbb vallomását visszavonja. – A hullacsempészet meséjének keletkezése. – Smilovics lelkének mélységei. – Leonidás és Zrinyi más, mint Smilovics. – Szegény ember ne legyen hős.)

Smilovics Jankel egészen más egyéniség. Eredeti és különös lélek. A ledér és önző gondolkozásnak valóságos mintaképe. Ugy vallott maga ellen és a zsidók ellen, a hogy csak a vizsgálóbiró óhajtotta. Nem is kinozták egy pillanatig se. Könnyelmüen keverte az ügybe Fógel Amselt és Mendelovics Niszent, Grósz Mártont és Klein Ignáczot. Vallomását ugyan visszavonta s a törvényszék 1883-ik évi julius 2-iki tárgyalásán a visszavonást annyira, a mennyire indokolta is, de ha terhelő vallomását tőle független tárgyi körülmények hamisnak nem bizonyitották volna: egyetlen szavát se hitte volna el senki, mikor magát ártatlannak bizonyitá. Nem hittem volna neki magam se. Gondolkozásának sivársága oly kedvezőtlen hatással volt rám is.

De érdekes törvényszéki alak kétségtelenül.

Először, mint már emlitettem, Nyiregyházán hallgatták ki julius 9-én. Ez a vallomás igaz. Tutajútjának minden részletét üde emlékezőtehetséggel mondja el. Ekkor még a holttestről s annak usztatásáról nem tud semmit.

Ezután a hetedik napon, julius 15-én vesznek föl vele ujból jegyzőkönyvet. Ebben már regényiró képességével beszéli el, miként találkozott a tetemszállitó két eszlári zsidóval s azután Herskóval s miként vette amazoktól s miként adta át emennek a holttestet.

Vajjon mi történt julius 9-ike és 15-ike közt? Nem kinozták. Ismételve határozottan mondja a nyilvános tárgyaláson, hogy őt nem kinozták, testét nem bántották, testi fájdalmat nem kellett szenvednie.

Miért vallott tehát másként? Miért nyilatkozott akként, hogy önmagát is oly sulyosan terhelje?

Azt mondja: faggatták és fenyegették. Fenyegették azzal, hogy beláthatatlan időkig marad a börtönben. Azután meg fölváltva kecsegtették és biztatták. Ha vall: néhány nap mulva, egy-két hét mulva szabadon eresztik s többé nem lesz bántódása.

Hat napon át folyt makacs lelkének puhitása. Elég-e hat nap arra, hogy a gyötört lélek önmaga ellen s más ártatlan emberek ellen forduljon?

Attól függ, minő az a lélek az ő eredeti alkatában?

A vizsgálóbiró cselekedte ama hat napon át a szünetlen faggatás dolgát. Azt mondja Smilovics: részint magához rendelte, részint hozzáment a tömlöczbe a vizsgálóbiró talán ötvenszer is. Fölzaklatta nem egyszer éjnek-éjszakáján is. Egyik szavával rémitgette, másik szavával kecsegtette. Ezt cselekedték kétségtelenül társai is: rabok, fogházőrök. Önkényt, szokásból, vagy kitanitva cselekedtek: mindegy. A régi tömlöczök állandó gyakorlata ez.

Éjjeli faggatás!

Különös dolog ez. Nyiregyházán és Tisza-Lökön sokszor és sok emberrel megtette ezt a vizsgálóbiró és a csendbiztos. A kis Sarf Móriczot is éjjel birták rá Nagyfaluban a vallomásra. Csepkanicsot, Herskót. Matejt, Grószt és Kleint és Fogelt is éjjel abajgatták.

Nem Bary aljegyző találta ki az éjjeli munkát. Furfangos vizsgálóbirák már előtte is gyakran vélekedtek ugy, hogy sikeres munka, gyors és remek vallatás biztosabb éjjel, mint nappal. Ha nagy büntettről s valódi gonosztevőről volt szó: az emberek nem ütköznek meg az éjjeli vallatáson. Sőt megdicsérik a vizsgálóbiró erélyét, buzgóságát, szerencsés kezét. Derék biró. Még az éjszakát is munkában tölti. A vádlottat senki se sajnálja. Ki szánakozik a nagy gonosztévőn?

Mindez természetes.

De hátha ártatlan ember az, a kit éjszaka faggatnak? Hátha ártatlan ember lelkét töri meg az éjszakánkint való zaklatás?

Pedig megtöri, ha a lélek nem elég erős, vagy nem eléggé vad.

Az éjszaka alvásra való. Leszáll a nap, megszünik a világosság, ránk borul a sötétség, eláll a zaj, csöndesség uralkodik, szemünk-fülünk nem akad munkára s nem ad munkát az agynak. De az agy is elfáradt a napi munkában. Sok vért kellett neki gondolattá feldolgoznia. Áhitja a pihenést ő is és áhitja a testnek minden része. Az élethez tartozik az alvás. Az élő világ minden alkata nyugodni akar. A növény, az állat, az ember, az érzések, a gondolatok egyaránt. S a rabnak kétszeres szüksége van rá. Kivált ha a rab ártatlannak érzi magát. Hiszen egész nap szakadatlan tünődések, kinzó aggodalmak gyötrik lelkét. Mikor szabadul? Mikor lesz megint ép a becsület, teljes a szabadság s virágzó a vagyon? Mikor látja ismét a szeretteit? S azután a rémképek! A gyerek sir, az asszony beteg, az agg és tehetetlen szülők éheznek és fáznak!

Bizony a rabnak éjszakán át szükséges az alvás. Mig alszik: lelke is pihen, szenvedése is. De joga is van hozzá. Hiszen még élő ember. S kivált ha csak vizsgálati fogoly. Még nem tiporta el a törvény. Még szabad is lehet. S ha ártatlan: szentül hiszi, hogy szabad lesz. Nem szabad tőle az álmot elrabolni.

Azonban rátör a vizsgálóbiró. Rátör első álmában esti tíz vagy tizenegy órakor vagy az éjfélnek perczeiben. S ujra kezdi s minden éjjel ujra kezdi a vallatást.

Smilovics azt mondja: ötvenszer is faggatta Bary aljegyző. Talán nincs igaza. Ez a szám magasnak látszik. De hogy sokszor rányomakodott: bizonyos. E miatt a koldus zsidó Volner a törvényszék előtt is előállott e panaszszal. Utóbb a királyi alügyész Egressi Nagy László is összeveszett e miatt a vizsgálóbiróval. A börtönök felügyelete a királyi ügyészség dolga. Ő felelős a törvény szerint a börtönrend fentartásáért. De Bary aljegyző ezzel nem törődött. Keresztül-kasul járt éjjel-nappal a börtönön, rendelkezett foglyokkal és börtönőrökkel s utóbb is megbontott minden rendet. A királyi alügyész nem türhette tovább. Viszály tört ki köztük. A királyi alügyész hirlapokban a nyilvánosság elé hozta az ügyet. A vége az lett, hogy az alügyészt elmozditották onnan s az ügyet kivették a kezéből. A vizsgálóbiró maradt győzedelmes.

De legyőzte utóbb Smilovicsot is.

Smilovics mindaddig ellenállott, mig Herskót szemébe nem állitotta. Herskó huzódozva ugyan, de szemébe mondta Smilovicsnak, hogy ő adta át a holttestet s ő adott pénzt is annak usztatására.

Smilovicsot »vörös zsidó«-nak nevezték. Vörös volt haja, bajusza, szakála s vörös szeplővel tele az arcza. A vörös embert némi előitélet kiséri Magyarországon. Talán másutt is. Furfangosnak vagy fondorkodónak, vagy rossz embernek tartják a vörös embert. A zsidóság a nagy per idején pokolra kivánta a vörös zsidót. Véletlenül Sarf Móricz is vöröshaju volt kissé.

De azért Smilovics mégis fékezhetetlen dühre gerjedt s mégis szemközt köpte Herskót, mikor ez a holttestusztatás regényes meséjét szemébe mondta.

Hanem a düh gyorsan lelohadt. Helyet engedett a ravasz megfontolásnak. Ezután már sikeres lett a vizsgálóbiró riasztgatása és kecsegtetése. Beszélt Smilovics, mint a gép, ha meginditják. Többet tudott ezentul, mint Matej és Herskó összevéve.

Nyomban vitték Eszlárra és Tisza-Lökre. Megjáratták vele a két község közötti utat sokszor. Meg kellett mutatni: ki az a két eszlári zsidó, a kitől ő Tisza-Szentmártonnál átvette a holttestet. Ujabb és ujabb részleteket kellett elbeszélnie. Julius 18-án már Tisza-Lökön vett fel vele a vizsgálóbiró jegyzőkönyvet. Ebben nagy elmére mutató találékonysággal rajzolja meg az áltetem csempészetének mesterei képét. Ebben már Fogel Amselt és Mendelovics Niszent is belerántotta az usztatás történetébe.

Valósággal nem is volt Smilovics ostoba ember. A vizsgálati fogság alatt tökéletesen megtanult magyarul beszélni, a mi nem mindennapi dolog. De elmességét a nyilvános tárgyaláson még jobban be tudta bizonyitani.

Ezután három hónapon keresztül nem zaklatták. Ő se panaszkodott, de a vizsgálati iratok közt sincs semmi nyoma. Csak október 19-én hallgatta ki ujra a vizsgálóbiró s ekkor is változatlanul megmaradt hamis vallomása mellett.

Sajátságos. Ekkor már maga is szentül hitte a holttestusztatás megtörténtét. Azt ugyan tudta, hogy a mit erről beszélt: mindaz valótlan, de a mit erről mások beszéltek, azt hitte. E hitében irta Rózenberg Hermanhoz szeptember 17-én azt a levelet, a melyről már korábban megemlékeztem.

Később nagy tusakodás támadt lelkében. Százszor meg százszor kérdezte magától: vajjon miért is kellett neki ezt a hamis vallomást tennie?

Hogy ne kinozzák?

Jól van. Ezért érdemes volt megtennie. Okos ember csak nem kinoztatja magát, ha azt puszta beszéddel, ha mindjárt hazugsággal is elkerülheti. Most már azonban nem kell félnie a kinzatástól. Novemberben, deczemberben a védők is beleavatkoztak már a vizsgálat vezetésébe. Értesült a börtönben valamikép arról, hogy én november 12-én nagy előterjesztést nyujtottam be a törvényszékhez, a melyben a vizsgálóbiróság eddigi téves és hibás működése kegyetlenül szét van zilálva. Érezték valahogy az összes foglyok, hogy Bary aljegyző korlátlan hatalmának most már vége s hogy Tisza-Lökre kirándulni, nappal a Hajnalosi pusztán vadászgatni, éjszakánként a csendbiztos segélyével a vádlottakat nyaggatni ezentul nem lehet. Nem kellett most már a kinzatástól tartani.

Ámde ő nemcsak félelemből vallott hamisan. Hanem azért is és leginkább azért, mert a vizsgálóbiró nyomatékosan megigérte neki és sokszor megigérte, hogy mihelyt vall, nyomban szabadon bocsátja.

Hova lett hát ez az igéret?

Elmult az 1882-ik esztendő. Ő julius 7-ike óta rab. Olyan rab, mint a többi, a ki szilárdan megmaradt az igazság mellett. Mit ér akkor a hamis vallomás, ha az embert még szabadon se eresztik miatta?

Rosszul számitott. Rossz üzletet csinált. Ez a gondolat nem hagyta nyugodni.

Végre megszünt lelkének tusakodása. Elhatározásra jutott. Neki jóvá kell tennie, a mit eddig önmaga ellen vétett. Elvégre elég volt a börtönben fél évig sinylődnie. 1883. évi január 11-én jelentkezett a királyi ügyészségnél és kérte ujból való kihallgatását. Elrendelték. Ekkor aztán elmondta, hogy mind julius 15-iki, mind julius 18-iki vallomása hamis. Nyiregyházán rémitették és kecsegtették, Tisza-Lökön disznóólba zárták, azért vallott. Egyuttal hivatkozott alkalmas tanukra, hogy ő junius 11-én át se adhatta a holttestet Tisza-Szentmártonnál és Tárkánynál s Herskóval, Grószszal és Kleinnal akkor és ott nem is találkozhatott, mert ő ezen az egész napon át Tisza-Kerecsenyben volt, Benczi nevü korcsmárosnál étkezett; tudja ezt a korcsmáros felesége, fia s leánya is s tudják Veintag Ignácz őrladányi és Vein Samu gergelyi lakosok, a kikkel tanácskozott, tárgyalt, társalgott egész nap. Tisza-Kerecseny pedig Tárkánytól jó 35 kilométernyire van s ő nem madár, hogy oda-vissza röpülgessen.

Képzelhető az elámulás, mely e vallomásra meglepte a vérvádhivő és tettes-kutató urakat. Hiszen ha Smilovics most igazán beszél: akkor Matej és Herskó egész holttestusztatási meséje szemen szedett hazudozás. Akkor a csonkafűzesi szakértők munkája is tévedés, tudatlanság és ámitás. Akkor összedül az eddigi vizsgálat minden mesterkélt eredménye s akkor Szakolczai Julcsa beszéde szentirás és szegény Solymosi Eszternek nem ontotta vérét senki.

Akkor a vérvád ostoba babonává sülyed s a zsidók ártatlanok.

Csakhogy én előttem most már az lett fontossá a nyilvános tárgyaláson: miféle munkát végzett Smilovics lelke, a mikor arra a leleményes és részletes vallomásra szánta el magát, a mely most már hamisnak bizonyult?

Mert vallomása nem pusztán betanitott vallomás volt. Nem is csupán a hozzá intézett kérdésekből állitotta össze a koholt történetet.

Matej és Herskó igy cselekedett.

Az egész usztatási mesét a vizsgálóbiró titkos tanácsa költötte. Volt néhány szilárd pont, a mely körül a mesét meg lehetett szőni.

A szakértő orvosok azt mondták, hogy a csonkafűzesi holttest nem Solymosi Eszter. A ki ezt elhitte: akár bárgyu, akár okos észszel, ebből csak azt következtethette, hogy a holttest tehát valamely idegen nőszemélyé.

Ámde a holttesten kétségtelenül Solymosi Eszter ruhája volt. Minthogy ez a ruha önmagától a holttestre rá nem mászott: valakinek a holttestet föl kellett öltöztetni.

De hát az a valaki hol vette a ruhát?

Bizonyosan a zsidók adták neki. Még pedig az eszlári zsidók. Hiszen a vérvád szerint ők emésztették el Esztert, tehát a ruha csak az ő kezükbe kerülhetett.

Most az a kérdés merült föl: honnan került az idegen nőszemély holtteste?

Eszlárról és környékéről senki se hiányzott, tehát más vidékről kellett azt megszerezni és odaszállitani.

Hogy ki szállitotta oda: az kétségtelen. A tutajosok szállitották oda, mert az ő tutajuk mellett találták. Bizonyára kellett zsidónak lenni a tutajokon, mert keresztyénre és ostoba tutajosokra ily nagy és titkos dolgot a zsidók nem bizhattak.

Ennyiből állott a csonkafűzesi és eszlári halottszemle után a gondosan kikoholt mese. Tovább fejleszteni a mesét egyelőre nem lehetett, mert csak ennyire volt elegendő támaszték. Be kellett várni, hogy a tutajosok közt lesz-e zsidó?

Lett. Köztük találták Herskó Dávidot. A mese valószinűbbé vált.

A tutajosok oroszul beszéltek, de az urak nem tudtak oroszul. Kellett teljesen megbizható s tőlük teljesen függő ember, a ki tolmács legyen. Ilyet találtak Karanczai József fogházőr személyében s azért ez időtől, a tutajosok kézrekeritésétől kezdve a fogházőr mindig az urak körül volt. Ő volt a tolmács, a tanu, a vallató és kinzó segéd, a foglyok kisérője, időnként még a pandurok parancsnoka is. Ő vele közölték az egész összeszőtt font mesét.

Csepkanicscsal nem boldogultak. Ez a tutajos minden gyötrésnek ellenállt s megtörni nem tudott.

De Matej már más ember volt. Ő már akkor is megrémült, a mikor még kis ujjal sem nyultak hozzá. Kész volt vallani mindent. Csak azt nem tudta, mit valljon. Ámde jól tudta ezt Karanczai. Ennek kérdéseit, oktatásait, egész elbeszélését mohón szivta magába Matej, hogy azután a tutajút részleteivel kiegészitve, körülményesen elmondhassa a vizsgálóbiró előtt.

A mesébe bele lehetett volna illeszteni, hogy a holttestet Bustyaházától, vagy Máramaros Szigettől, vagy Mező-Váritól usztatták Herskó és a tutajosok. Ám a titkos tanácsnak száz oka volt arra, hogy ezt meg ne kisértse.

A tutajok elindulási szinhelye Bustyaháza volt. Matej csak olyan mesét mondhatott, a mely Bustyaházánál kezdődik. Ámde itt még kicsiny a Tisza, a tutajok összerovását csak itt kezdték, itt száz meg száz ember jár éjjel-nappal a parton is, a vizen is. Lehetetlen elképzelni, hogy ha itt holttestet csempésznek: valaki azt észre ne vegye. S aztán éppen nem volt arra semmi támaszték, hogy akár Herskó, akár más, miként vitték volna oda Máramaros-Szigetről a holttestet.

A titkos tanács fejében sokáig mozgott Máramaros-Sziget. Ez nagyobb város, itt sok zsidó lakik, itt már gazdag zsidók is vannak, gazdag zsidók nélkül pedig holttest szerzése és szállitása meg nem történhetett. Ehhez pénz kellett. Szegény napszámos zsidó ilyesmire nem is gondolhatott önmagától.

Van ennek nyoma az iratok közt.

Julius hónapban névtelen levél érkezett Máramaros-Szigetről a nyiregyházi törvényszék elnökéhez, melyben az iró elmondja, hogy öreg Vájzer nevü szigeti zsidónak volt egy szolgálója, a ki megbetegedett, kórházba került s ott meg is halt. A szigeti rabbi és Káhán Kálmán szigeti gazdag zsidó tervezte ki az áltetem csempészését. Az elhalt szolgáló holttestét alkalmazták erre a czélra. Káhán adta a pénzt az usztatáshoz Smilovicsnak.

Ezt a levelet az elnök átadta természetesen a vizsgálóbirónak. Csináljon vele, a mit tud és akar.

A levél alapján való intézkedésre azonban nem került sor. Talán utóbb azt is megértjük: miért nem.

Honnan eredt ez a levél? Ki irta ezt?

Ez a kérdés nincs földeritve. Valami könnyen nem is lehetett volna. De nekem ez a levél sok tünődést okozott.

Megnéztem jól, a papirosnak, tintának vagy kézirásnak mását nem találnám-e meg a nyiregyházi, tiszalöki vagy eszlári papirosok, tinták, vagy kézirások között. Tele voltam utóbb már gyanuval magam is. A levelet nem valami képzelődő máramaros-szigeti ember ötletének tartottam. Ki tudná azt Máramaros Szigeten, hogy Smilovics holttestet szállitott, holott teljesen bizonyos, hogy holttestet se ő, se más nem szállitott.

A névtelen levél betüiben s tintájában Karanczai József fogházőr kezeirását véltem fölismerni. Természetesen csalódhattam is. Hiszen Karanczaitól egyéb irást, mint neve aláirását nem is láttam. Az ő nevében csak 12 betü van, ebből is kettő nagybetü, a vezeték- és keresztnév kezdő betüje. Tehát csak 10 betü vonásait hasonlithattam össze, holott a magyar nyelv 28 betüvel irja szavait. Nem is szóltam róla a biróság előtt. Nem is volt rá okom valami nagy, mert a rabbi ellen és Káhán ellen ugy se inditották meg a vizsgálatot.

A titkos tanács Mező-Várit is kihagyta a holttestszállitás meséjéből. Itt sokáig időztek a szeklenczei tutajosok, de itt is száz meg száz ember zsibong éjjel-nappal a parton s a tutajokon. Ez nagy tutajrakodó hely. Zsidó is nagy számban tanyázik itt. Ügynökök, sáfárok, tüzifa- és épületfatulajdonosok, kocsmárosok, boltosok, pálinkamérők. Nagyon nehéz lett volna ezek közül egy vagy két zsidót kiszemelni, a kivel Herskót a holttest kérdésében összekapcsolhatták volna. Erre a titkos tanács nem vállalkozott.

Valami ezután következő kikötőt kellett kiválasztani. Az volt a kérdés: hol találkozott Herskó másik zsidóval?

A szeklenczei tutajosok vallomásából kiderült, hogy a mikor junius 7-én Tisza-Kerecseny alatt elvonultak, a parton Smilovics Jankel állott s ez zsidó-német nyelven néhány szót váltott Herskóval. Jó messziről történt a szóváltás, mert Herskó a Tisza közepén vonult lefelé, Smilovics pedig a szárazon volt.

Smilovics személyében meglett tehát az a zsidó, a ki a holttestet átadhatta. E körülmény megint olyan támaszték volt, a mely körül a titkos tanács Karanczai segélyével tovább szőhette, tovább fejleszthette a tetemusztatás tündérmeséjét. Smilovics, a furfangos »vörös zsidó« is alkalmas volt erre egy ideig.

Csakhogy Smilovics nem csak annyit mondott, a mennyit a titkos tanács kigondolhatott, hanem annál sokkal többet. Kinek juthatott volna eszébe például az eszenyi és tisza-szent-mártoni kirándulás Kesztenbaum Gimplihez és Rubenstein Májerhez? Kinek lehetett volna sejtelme is Fogel Amselről és Mendelovics Niszenről?

Igaz, hogy Smilovicsnak, ha már magára vállalta Karanczai segitségével Herskó beszéde után a holttestet, arra is meg kellett felelnie, hol vette hát ő azt a holttestet? Ám az eszlári sugdosások után rámutatott Grószra és Kleinra; ime ezek hozták. De annál kevésbbé kellett neki Fogelt és Mendelovicsot mégis berántani a hinárba.

S egyebekben is szinezte-himezte, tarkitotta a tetemusztatás meséjét.

Azért gerjesztette fel kiváncsiságomat, vajjon minő utakon járt az ő lelke, a mikor hamis vallomását megcsinálta?

Nyilatkozatai, melyeket a julius 2-iki nyilvános tárgyaláson tett, bevilágitanak lelke mélységébe. A törvényszéki elnök, a közvádló királyi főügyészi helyettes, én és védőtársaim intéztünk hozzá kérdéseket.

Miért vallott hamisan?

– Kérdeztek, fenyegettek, ijesztgettek!

– Kénytelen voltam vallani, mert féltem, hogy a csendbiztos elé visznek s megkinoznak, a mint láttam, hogy Fogelt kinozzák.

De hiszen őt nem kinozták!

– Engem nem kinoztak. Hiszen épen azért fecsegtem össze mindent, hogy ne kinozzanak.

– Agyon hagyjam magam ütni? Édes apám husz év előtt meghalt már, de azért arra is rámondtam volna a tetemusztatást. Mert én ugyan szegény ember vagyok, de azért élni akarok a világon.

Annyit csak tud, hogy a törvény a kinzást, botozást, testi fenyitést szigoruan tiltja.

– Törődnek is azzal az urak, meg a pandurok. Hát Fogelt miért kinozták? Az én törvényem se különb, mint a Fogelé.

Miként ijedhetett meg a puszta fenyegetésre? Azután mi sulya van a fenyegetésnek, ha kis ujjal sem nyultak hozzá?

– Éjszakánként járt be hozzám a vizsgálóbiró. Volt nálam ötvenszer is, mindig fenyegetett. Tisza-Lökön mögöttem állt a csendbiztos és három pandur. Ha ott nem lettek volna, én is másként beszéltem volna. Egyszer bezártak a disznóólba. Hát ez talán jó mulatság? Azután itt ülni a tömlöczben esztendeig. Hát ez nem kinzás? Nem fenyegetés?

Miért nem jelentkezett a törvényszéknél mindjárt s miért nem tett panaszt? Majd segitett volna a törvényszék!

– Mit tud a buta ember? Mit tud az olyan paraszt, mint én vagyok? Nem vagyok én tanult ember. Ha nyolcz vagy tíz iskolát végeztem volna, majd én is másként beszéltem volna. Az oláhnak meg tudtam mondani; ezt a szeget ide vagy amoda verd be, de egyebet mondani nem tudok. Mit tanultam én az életben? A tutajkormányt vezetni. Ha malomnak megy neki a tutaj, onnan azt eltaszitani. Hajszra vagy csáléra tartani. Ha nagy a szél: kikötni s ott lefeküdni. Jól enni, inni és aludni!

Miért épen Grószra és Kleinra fogta rá a holttest szállitását?

– Valakire rá kellett fognom. Véletlen volt az egész. Ép ugy ráfoghattam volna másik két eszlári zsidóra!

Hát Fogelt és Mendelovicsot miként keverhette bele az ügybe. Tudta, hogy elfogják őket is. Ez lelkiismeretlenség.

– Láttam, hogy bajban vagyok. Olyan embereket választottam ki, a kikről tudtam, hogy igazolni tudják magukat s akkor én is megszabadulok. Mendelovics sógorom volt.

– Másért se nagyobb kár, mint értem. Szenvedjen más is, ha nekem ártatlanul szenvednem kell.

Látta Fogelt, mikor a vizsgálóbiró szakálánál fogva huzta állát fölfelé s azután, mikor őt kituszkolták, hallotta jajgatását. Nem esett meg a szive?

– Mit csinálhattam? Hát engem üssenek?

Igy beszélt Smilovics.

Hiven idéztem szavait a jegyzőkönyvből. Csak a szétszórt mondatok egy részét hoztam össze csoportonként. Igy beszélt – álmélkodásunkra!

Vajjon igaza volt-e?

Nem volt igaza.

Hazudni komoly ügyben nem szabad. Ha kinozzák, ha kerékbe törik, ha kegyetlen halállal pusztitják el, ha börtön fenekén kell elrothadnia, ha szép s nemes vidámságu élet vár rá s e helyett a poklok gyötrelmei töltik meg minden nappalát s minden éjszakáját: hazudni akkor se szabad.

Ez az igazi erkölcs. Ezt tanitja a vallás. Ezt csöpögtetik szivébe gyermekségétől kezdve. Az igaz erkölcs magasságába kell felnőni az emberi léleknek. Ha oda nem nő fel: akkor állat marad. Ne hivatkozzék Jézusra az, a ki megszegi a törvényt. De ne hivatkozzék Mózesre se. Szakadjon el Istentől s minden szentjeitől. Szakadjon el még a jó lélektől is. Mindent el kell türni és szenvedni az igazságért, mint a hogy a hősök, a szentek, a vértanuk, a hitvallók, Izrael igaz fiai s az elmult korszakok dicsőséges alakjai eltürtek, elszenvedtek.

Erre oktatnak a tudósok és a bölcsek, a szentirások és a fényes példák s a művészet nagy alkotásai: költemények, festett képek és faragott kövek és hősi dalok.

Te vörös zsidó, te Smilovics, te megszegted a törvényt s megrontottad az igazságot. Hamis szavakat ejtettél ki szádon, nyelved álnok munkát végezett s ártalmas meséiddel keserves bajba keverted Grószt és Kleint, Fogelt és Mendelovicsot. S mindezt megcselekedted azért, mert féltetted a bőrödet. Gyarló elméddel ugy okoskodtál, hogy inkább másokat kinozzanak, semmint téged kinozzanak. Példát vehettél volna Svarcz Salamon metsző esetéből. Te erős, egészséges férfi voltál, ez a metsző pedig ösztövér, kiéhezett, inarogyott, erejefogyott szánalmas alak. S ez mégis keserü elszántsággal odaállott a biró elé, mondván: én öltem meg az eltünt lánykát, én dobtom tetemét a Tisza vizébe, engem akaszszatok fel, fajomat és felekezetemet ne bántsátok! De te vörös szakálu Smilovics, te jobban szeretted a te hitvány életedet s testi épséged nyomorult kényelmét, semmint az igazságot s a magasztos önfeláldozás hősi erényét.

És mégis van számodra mentség, noha meg se érdemled.

Bizony csak állat az ember nagyrészben s nem csupán csak istennek szentje. Az állat pedig menekül a bajtól és fájdalomtól, a hogy’ csak tud. Mit érne az a világnak, ha egy nyomoruságos tutajosban is halálra kész hősi lélek laknék? Neki az evezőt kell huzni s a kormányrudat tartani, nem pedig a thermopiléi szorost védelmezni, vagy Szigetváránál Szolimán világverő török szultánnak utját állani. Azt az evezőt pedig mindennap kell huzni, mert különben másnap már nincs kenyere se neki, se éhező porontyainak. Könnyü Leonidásnak hőssé válni, a ki király volt s a kinek országa volt. És Zrinyi Miklósnak is könnyü, a ki zászlós úr volt s a kinek tizenhat vára és uradalma s nagy hadserege volt! Siró asszony, éhező gyerek tőlük nem kért száraz falatot mindennap. S aztán nekik nem is kellett Thermopilét és Szigetvárát évről-évre mindennap védelmezni. Egy napon és egy halállal levetettek magukról minden gondot s egészen elvégezték munkájukat, holott a nyavalyás tutajosnak kora tavasztól késő őszig mindig huzni kell az evezőt, mert neki meg az a dolga. S a hősök után megmaradt az ország is, a tizenhat uradalom is. De mi marad a tutajos után? Zsiros kalap, elnyütt szürdolmány, foszladozó bocskor. Ezek miatt nem érdemes hőssé lenni. S a hellének hős királyának s a magyarok hős vezérének nevét ajkukra vették a történetirók és a lantosok, elzengték s örökké zengik dicsőségöket minden nemzetnek s minden korszaknak számára az idők végeig. De ki törődik a rongyos tutajossal, ha még olyan nagy hős lenne is, mint amazok? Holttestét gödörbe rugják; gödrét földdel befödik; a földet tavaszra ellepi a fű; a füvet juh, kecske, disznó lerágja s azzal vége az életnek, a névnek és emlékezetnek örökké.

Hőssé lenni nem szegény embernek való ipari foglalkozás.

– Mit tanultam én az életben?

Ezt a kérdést veti föl önmaga előtt vörös Smilovics. De meg is felel rá e szavakkal:

– Jól enni, inni és aludni!

Hejh, te tutajos, – a te lelked tökéletessége még csak akkora, a mekkora tíz ezer év előtt volt a te ősödé, a vademberé. De mégis akkora, a mekkora majd csak néhány száz év mulva lesz unokádé, az agyon művelt és éheztetett emberiségé. A messze multnak s a közel jövendőnek vagy te igazi mintaembere. Önző és okos. A ki semmi mással nem törődik, csak önmagával. Megvetésre méltó, de azért igazságát elvitatni nem lehet. Talán jobb még, de semmi esetre se rosszabb, mint azok az urak, birák, csendbiztosok és pandurok, a kik őt a disznóólba zárták s a kikről a világ azt tartja, hogy ők az igazságot szolgáltatják ki.

IV.

(Mendelovics Niszen könnyü szerrel igazolja magát. – Fogel Amsel és tanui. – Vallatása. – A tyukól. – Az egyiptomi harmadik és negyedik csapás. – Fogel inkább meghal, semmint vallomást tegyen. – A pandur lova előtt. – A sötét börtön.)

De mi történt hát Fogellel és Mendelovicscsal, a kiknek történetét eddig még el nem beszéltük?

Mendelovicscsal gyorsan végezhetünk. Az ő története rövid.

Vajnági lakos, 44 éves életkoru zsidó. Van neje és négy gyermeke. Tutajos sáfár. Eddig még nem állott törvény előtt. Erkölcsi bizonyitványa jó.

Közvetlen tanu nem terhelte őt, még hamis tanu se. Csak Smilovics ejtett ki száján annyit, hogy Fogel Amsel emlitette neki, hogy Mendelovics is tudott a holttestszállitásról. Ezt julius 18-án mondta Smilovics s a vizsgálóbiró nyomban elrendelte Mendelovics elfogatását. Másnap julius 19-ikén már elfogták és Nyiregyházára kisérték, julius 20-án pedig már kivitték Tisza-Eszlárra s ott vallatóra fogták.

Nyugodtan s határozottan igazolta magát.

Haas nevü fakereskedő részére szállitott tutajokat.

Bustyaházáról május 19-én indult el. Tehát oly időben, a mikor még a vérvád vizsgálatát a rendes biróság meg se inditotta, a mikor még se zsidó, se biró nem is álmodhatott arról, hogy esetleg áltetem csempészetére és usztatására is rákerülhet a sor. Junius 28-án ért tutajaival Szegedre. Oda kellett az épületfa. Utközben látta Fogelt Mező-Várban junius 5-én vagy 6-án. Fogelt különben már 7–8 éve óta ismeri.

Házkutatás tartottak nála. Nem találtak nála semmi gyanus dolgot. De 40 forintnyi készpénzt találtak. Bary aljegyző ezt gyanusnak vélte. Ám e pénz kérdését tisztába hozta. Haas fakereskedő könyvvezetője, Grünfeld adott neki a tutajszállitási vállalat árában kialkudott dijként 300 forintot. Ebből 260 forintot kifizetett a tutajosoknak, 40 forint pedig megmaradt saját dijaként.

Nem kinozták. Sokáig nem is faggatták. Minden állitása igaznak bizonyult. A tetemsikkasztás koholói szerint se lehetett még szó Mező-Váriban junius 5-én vagy 6-án a holttestről. Ez idő után pedig ő nem találkozhatott se a szeklenczei tutajosokkal, a kiket Herskó vezetett, se Smilovics tutajaival. Ezek mind később indultak s több napi viziuttal jártak utána s őt el nem érhették, mert ő állandóan saját tutajain tartózkodott.

Nem vált be tehát se vádlottnak, se tanunak.

Ostobaságnak bizonyult az a birói cselekmény, a mely szerint elfogták, hurczolták, előzetes vizsgálati fogságba helyezték. Törvényesen még meg se lehetett idézni a nyilvános tárgyalásra. Nem is idézték meg.

Fogel Amselnek más lett a sorsa.

Ez Fejéregyházán lakott Máramaros-Sziget mellett. Már idősebb ember, 50 éves, zsidó, van neje s hat gyermeke. Ez is tutajos sáfár s ez év tavaszán Haas Miksa máramaros-szigeti fakereskedő tutajait szállitotta ő is.

Julius 18-án, rendelték el letartóztatását, 19-én Nyiregyházára kisérték s másnap őt is, mint Mendelovicsot Eszlárra vitték s 20-án vettek föl vele először jegyzőkönyvet.

Elmondta, hogy május 30-án indult el tutajaival Máramaros-Szigetről s 6 kötésen 24 emberrel julius 6-án ért Szolnokra.

Junius 12-én, hétfőn érkezett Eszenybe s ott vesztegelt 23-ig. Ez idő alatt valamelyik napon ment el Smilovics Eszeny alatt a Tiszán s ő váltott is vele néhány szót. Határozottan visszaemlékezve, ez 18-án vasárnapon történt. Ő parton állott, Smilovics a nagy vizen ment lefelé. Smilovicsot tiz év óta ismeri. Odakiáltott hozzá a partról:

– Miért megy a nagy vizen?

– Kicsiny a tutajom s van elég emberem.

Ez igaz is. Meg nem terhelt tutajjal s elég emberrel az áradó nagy vizen is biztosan lehet menni. Zátonytól, malomba vagy partba, vagy sarkantyuba ütközéstől meg lehet a tutajt menteni.

Fogel és tanui tisztába hozták a tutajok egész utirendjét. Junius 4-től 8-ig időztek Mező-Váriban. Eszenybe érkezésük előtt 8-án, 9-én, 10-én és 11-én este Badallón, Kis-Aron és Vásáros-Naményon felül s Nagy-Lónyán kötöttek ki s háltak meg, ugy értek 12-én Eszenybe.

Itt rakták meg a tutajaikat Bájer Herman kisvárdai fakereskedő részére. Sümeghy Istvánnak a parton levő faraktárából 163 ölnyi tüzifát terheltek, e miatt kellett ott annyi ideig vesztegelni.

Tanukra hivatkozott Fogel, a kikkel igazolni törekedett utazásának napjait s naponként való hollétét.

Tanui első sorban tutajos társai voltak. Három ugynevezett oláh. Nevük: Popovics Bazil, Horka Bazil és Hörba Bazil. Ezekkel ment egy tutajon. Java idejebeli fiatal férfi mind a három s jóravaló embernek látszik mind a három. Semmi gyanu se merült föl arra nézve, hogy valaki megoktatta volna őket, hogy miként valljanak. Fogel nem tudta előre, hogy őt miért fogják el s miért kisérik Nyiregyházára, Eszlárra, Tisza-Lökre. A fogságból hivatkozott e tanukra, tehát ezekkel se ő, se az ő utasitása szerint senki más előre nem beszélhetett.

E tanuk határozottan beszélnek mind első kihallgatásuk alkalmával, mind a végtárgyalásnak junius 28-iki napján. Beszédjük összevág. Kijelentik eskü alatt, hogy Fogel Máramaros-Szigettől kezdve lefelé mindig velük volt. Különösen Eszenyben időzésük alatt junius 12-től 24-ig velük töltött éjt és napot, a tutajtól sohasem távozott s ha élelemért ment a faluba, oda is mindig másod- vagy többedmagával ment. Velük dolgozott mindenben.

Igazolták, hogy Tisza-Kerecsenyben nem kötöttek ki, ott meg sem álltak, hanem Vásáros-Naménytől megállapodás nélkül mentek a lónyai határig s junius 11-én Nagy-Lónyán kötöttek ki s ugy mentek 12-én Eszeny alá.

Az eszenyi tartózkodást igazolja Bájer Herman kisvárdai kereskedő is. E tanu a tárgyaláson nem csupán emlékezetből, hanem naplója segitségével beszélt. Fogel Eszenyből irt neki levelet, ő 14-én ment Eszenybe s ettől kezdve 24-ig jól tudja Fogel ottlétét. Hogy nappal mindig vele volt Fogel, azt teljes biztossággal igazolja, mert a terhelésnél, az ölfa-berakásnál mindig együtt volt a tutajosokkal.

Kihallgatták Csonka István eszenyi lakost, a Sümeghy-féle faraktár bátor tekintetü kerülőjét is. Nyilt eszü kálvinista magyar paraszt. Fogelra nem emlékezett határozottan.

– A nyáron át, ugymond, több csatában érkeztek oda zsidó sáfárok; egyik több, másik kevesebb ideig volt ott, ő bizony nem tudja, melyik volt a Fogel.

Igy beszéltek a többi kerülők is: Barta András, Halász Péter, Molnár István. Semmi gondjuk a sáfárokra. Egyik sáfár olyan, mint a másik. Nem barátkoznak ők semmiféle sáfárral.

Hol találkozhatott volna tehát Fogel Smilovicscsal?

Smilovics junius 5-től 14-ig Kerecsenynél állt tutajával. Fogel 11-én ment el Kerecseny alatt, de nem állt meg. Itt tehát a holttest csempészete fölött nem lehetett tárgyalni.

Fogel 12-től 24-ig Eszeny alatt állott tutajaival. Itt 14-én vagy 15-én haladt el Smilovics az ő tutajával, de ő se kötött ki e helyütt. Az összebeszélés tehát itt is lehetetlen volt.

Van még egy lehetőség.

Hátha a két sáfár junius 12-ikétől 14-ig éjszaka találkozott egymással? Hátha vagy Smilovics ment át Kerecsenyből Eszenybe, vagy pedig Fogel Eszenyből Kerecsenybe?

Csakhogy a két hely közti távolság a legrövidebb úton is 19 kilométer, s a ki egész nap fát hord a tutajra: az ezt az utat gyalog oda-vissza 8 óránál kevesebb idő alatt meg nem teszi. Kocsija-lova nem volt egyiknek se. A tutajosok mind azt állitották, hogy Fogel mindig velük aludt a kalyibában. Junius közepén az éjszakai sötétség nem több hat óránál, sőt annyi sincs. Fogel távollétét okvetlenül észrevették volna. De arra sincs semmi jelenség, hogy Smilovics elhagyta volna Kerecsenyben éjszakára tutaját.

Különben a titkos tanács tetemusztató meséjébe se vág bele Fogelnek és Smilovicsnak Kerecsenynél vagy Eszenynél való találkozása. Hiszen e mese szerint Smilovics már junius 11-én átadta Herskónak és Matej Ignácznak a holttestet, tehát Smilovics és Fogel ugymondott összebeszélésének idejét előbbi napokon kell keresni.

De hát mely napokon?

Smilovics junius 5-én ért Kerecsenybe, tehát neki Mező-Váriból legalább 4-én reggel el kellett indulnia. A két kikötő egymástól tiszai úton 70 kilométer. Fogel pedig 4-én ért Mező-Váriba, vagy ha ide ért volna is például 3-án este, a tárgyalásra csak kevés idő jutott s legföljebb éjszakai idő.

Ez ugyan nem volna akadály. Bűnös emberek éjjel is tudnak tárgyalni. S aztán holttest fölött tárgyalni az éjszaka, a sötétség különösen alkalmas.

Csak egy nagy akadálya van e föltevésnek. A tetemusztató mese szerint a holttest, melyet Csonkafűzesnél találtak, legfeljebb tiz nap óta halott. A mese szerint tehát az junius 8-ika előtt még eleven volt. No az pedig mégis bizonyos, hogy olyan nőnek holttestéről, a ki még junius 8-án él, már junius 3-án nem tanácskoznak azok a nyavalyás tutajosok. Ehhez már nagy érdek, nagy számitás, csodálatos gonoszság kellene. Középkorban, fejedelmi udvarok cselszövényeiben, regényköltők lázas álmai közt előfordulhat ilyesvalami. Koronáért, nagy örökségért, hatalmi vagy szerelmi őrültségből el lehet képzelni, hogy valamely élőt e vagy ama napon el lehet és el kell tenni láb alól. De szegény napszámos munkások, a kik életükben sohase láttak jó napot és sohase számitanak hirre, dicsőségre, nagy vagyonra, királykisasszony kezére, országhóditásra: ilyen bolondságra nem adják fejüket.

És azután a tetemusztató mese szerint se nem Fogelnél, se nem Smilovicsnál volt a holttest, hanem a két eszlári zsidónál. De hát honnan került az a két eszlári zsidó kezére? És honnan tudta volna azt Fogel és Smilovics, hogy két földig szegény eszlári zsidó majd junius 9-én elindul Eszlárról, kopott fakó szekér a készségük, sárga és fekete két görhes ló a vontatójuk, meztelen női holttest lesz feldobva a szekér deszkájára s ily állapotban majd ott várják a tisza-szentmártoni parti fűzesekben Smilovicsot, a kit sohase láttak, hogy neki átadhassák a holttestet? Smilovics pedig ott várja Herskót, a ki bizonyos órára Tárkány alá érkezik tutajával s itt mulhatlanul kiköt tizenötödmagával s átveszi tovább usztatásra a halottszaggal teljes rothadó tetemet.

Hiszen teljes lehetetlenség a tutajnak utját, kikötését, mikor s honnan indulását, mikor s hová érkezését napokkal előre biztosan meghatározni. Egy áradás, egy keletkező szél, egy malomba ütközés, egy guzsnak elszakadása, egy hevedernek elpattanása, egy ünnepnap, egy rendőri közbelépés, egy tutajos lerészegedése napokra meggátolhatja a továbbhaladást. Hát ha akár Smilovics, akár Herskó oda nem ér a kitüzött helyre s a megszabott időre: az a két zsidó tovább kóborol vagy ott a parti fűzesekben bizonytalanra tovább ácsorog a halottal napokon és éjszakákon keresztül? Hiszen nem afrikai és amerikai rengeteg ott a Tisza partja! Lakott helyek, művelés alatt álló földek s művelt lakosságu községek azok. Nyári nap és éjszaka el nem mulhat ott a nélkül, hogy csőszök, kerülők, mezei munkások, izenethordók, járókelők, jószágitatók, vizértmenők, halászok, révészek tutajosok ott meg ne fordulnának.

Éles és furfangos elmének kellett volna annak lenni, a ki a halottcsempészetet a biróság félrevezetése végett kitalálta. Miként lehet ilyen elméről akkora bárgyuságot föltenni, hogy a halott csempészését végrehajtani ily módon kisértse meg?

Nyájas olvasóm bizonyára unalmasnak találja ez apróságos dolgokat. De legyen türelemmel. Nem regényt készitek. A regényiró könnyen tulteszi magát a gyakorlati élet apró nehézségein. A regénybeli alak könnyen átugorhat a folyam egyik partjáról a másikra, sőt még egyik világrészből is a másikba s kalapdobozban is szállithat holttestet, ha ugy akarja. De az életkörülményekkel és esetlegekkel teljes s a leggondosabb tervek, javaslatok s elméletek is dugába dülnek gyakran hajszálnyi akadékon.

A tetemusztató mese megkészült. Beránczigált önmagába egy csomó élő embert. A ledér észszel folytatott vizsgálat valószínüvé tudta tenni a mese kereteit, egyébbel azután nem is törődött. A zsidók elleni gyülölködés lobogó szenvedélyei közt az emberek képzelődése megelégedett a puszta keretek látszatával. A belső tartalmat nem vizsgálta, nem is ismerte. Sejtelme se volt a tiszalöki éjjeli vallatásokról. Hiszen még nekem se volt, a kinek pedig magas kötelessége volt mindent gondosan megfigyelni. Ma is akad még ember, a ki esküszik a tetemusztatásra. A balvélekedések mindig vetekednek a józan felfogásokkal s gyakran ők a győzők. Ha tehát tisztán akarunk látni, meg kell vizsgálnunk a dolgok belső valóságát.

Fogel és Smilovics még a tetemusztatási mese szerint is csak ugy keveredhetett a dologba, ha ők már előre is értesülést nyertek valahonnan az egész tervről. De hogy a művelet létrejöhessen, a holttestet valakinek már korábban Eszlárra, vagy Eszlár közelébe kellett varázsolni; másként Grósz és Klein azt nem szállithatta volna Tisza-Szent-Márton füzeseibe. El se képzelhető, hogy más módon történhetett volna az egész.

Csakhogy a titkos tanács furfangjának és a vizsgálat ügyeskedésének határt szabott a lehetetlenség.

A holttest eredetét ki kell nyomozni, ha az csempészett holttest volt. A holttestet nem ugy hordja a szél, mint a falevelet. A tisza-löki vallatás állithatott ugyan elő tanukat és hamis beszédeket, de ezek mind nem érnek semmit, ha a holttest eredetét földeriteni vagy legalább is valószinűvé tenni nem lehet.

Ám a vizsgálóbiró bölcsesége ezt meg se kisérlette. Fogelt is csak annyira akarta Tisza-Lökön rábirni, hogy fogadja el Smilovics hamis tanuságát igaznak s vállalja magára a csempészetben való részességet.

De Fogel Amselban sziklára bukkant.

Vallatásának történetét a nyilvános tárgyaláson 1883. évi julius 5-én beszélte el.

Egy évvel előbb, julius 20-án vitték Nyiregyházára lakásáról, Fejéregyházáról. Csak két-három órát töltött a börtönben s vitték nyomban Tisza-Eszlárra. Ugy mondja el, hogy egy grófnő házában zárták el. A faluban csakugyan volt akkor egy grófi kastély. Ott hallgatták ki, de a grófi kastély a jegyzőkönyvben nincs emlitve. Elmondta hiven tutajozásának történetét, de határozottan tagadta a tetemusztatási vádat.

Szemébe állitották Smilovicsot, a ki egyenesen a szemébe mondta, hogy ő gondoskodott a holttest megkeritéséről. Ő szeme közé köpött Smilovicsnak. Ez a megvetésnek legmagasabb jele, mely az észak-magyarországi zsidóknak különös szokásuk. A szembeköpés egész napkeleten el van terjedve a mohamedán vallásu fajoknál Tibetig és Kináig. Bizonyára a zsidók is onnan hozták valahonnan Ázsiából. Haragot, méltatlanságérzetet, botránykozást, utálatot, megvetést fejeznek ki vele. A felindulás egyik természetes mozdulatának kell tekintenünk. Némely állat is gyakorolja haragjában, meglepetésében vagy ijedtségében. Ilyen a kigyó, a medve s némely macskafajta.

A szembesités nincs emlitve a jegyzőkönyvben, a mi természetes. Jelen volt a kihallgatásnál és szembesitésnél a királyi alügyész is, a mit tilt a törvény. De a szembesitést is tiltja a vizsgálóbirónak. Ez a nyilvános tárgyaláson a tárgyalásvezető elnök joga és feladata.

Fogel szilárd maradt a szembesités után is. Ekkor a királyi alügyész kiment a szobából, csak hárman maradtak bent: Fogel, a vizsgálóbiró és Karanczai fogházőr. Ujabb faggatás minden siker nélkül. A vizsgálóbiró dühbe jön s fékezhetlen indulatában saját kezével arczul üti Fogelt. Fogel, bár élemedett, de eléggé magabiró ember, az ütésre se el nem ájul, se meg nem tántorodik. A vizsgálóbiró vékony dongájunak látszó fiatalember, keze nem sulyos.

Ezután kiviszik a grófi kertbe s Karanczaira bizzák. Ez a fogházőr a czipővarga mesterségét tanulta. A czipővarga huzza-vonja, fesziti, rámázza, varrja, szegezi, lyukasztja, ragasztja, nyesegeti a bőrt. Karanczai azt hitte, hogy az emberrel is oly könnyen lehet bánni, mint a czipellőbőrrel. Megbizói is azt hitték, hogy Karanczai elég ügyes erre. Csak elég gonosz és furfangos volt. Faggatta, ijesztette s kecsegtette Fogelt. Szentül el akarta vele ott a kertben hitetni, hogy legfeljebb két-három hétig ül, ha szépen bevall mindent, a hogy’ Smilovics cselekedte.

Fogel nem hallgatott rá.

Ujra bevitték a szobába a vizsgálóbiró elé. Ujabb sikertelen faggatás. A vizsgálóbiró ekkor azt parancsolta, itassanak vele vizet. Karanczai behozott két kancsó vizet. Smilovicsot ujra eléje állitották s ez ujra szemébe mondta, hogy ő beszélt neki először a holttestről, ő igért az usztatásért 500 forintot s ő adott előre 80 forintot. Fogel szilárdul ellenállt e beszédnek is. Ekkor megitatták vele a vizet s kivitték a kertbe.

Este átkisérték Tisza-Lökre.

Minden áron vallania kell, – igy gondolta a vizsgálóbiró. Ha nem vall: megszakad a tetemusztatás fonala és egész eddigi munkája hiábavaló lesz, mert az ál-tetem kilétéről s honnan való eredetéről semmit se fog tudni.

Tehát vallania kell, ha kinzás árán is.

Éjszakára tyukólba zárták, a mely tele volt tyukkal.

Tudni kell: mi ez! Kevés ember sejti, mit jelent tyukólban tölteni az éjszakát!

Hogy aludni nem lehet, az még kicsiny baj. A tyukok álmodnak s álmukban hol egyik, hol a másik hangosan beszél. A kakas éles, harsogó hangon kiáltja ki az időt, mint a tárogató. Éjjeli tizenegy órakor először, éjfél után egy órakor másodszor, három órakor harmadszor. Zárt helyen és szendergő ember fülében kegyetlen hang ez.

De ez semmi.

A tiszalöki tyukól fáskamrának készült, padlása gerendákból és léczekből. Oda felmennek a tyukok fogaslétrán s teleülik a gerendákat és léczeket s a ki oda nem fér, az ott guggol a létra fokain. Egyetlen hely sincs a tyukólban, a hol az álló ember feje felett tyuk ne ülne. Oda volt két nap előtt bezárva Grósz Márton is. Ő szerinte ötven-hatvan tyuk lehetett ott.

A tyuk ürülékének irtózatos szaga van. Még nehezebb és erősebb, mint a holttestnek. Kivált nyár közepén, a mikor a tyuk főleg rovarral táplálkozik. Undort, émelygést, ájulást idéz elő az a szag. Menekülni tőle nem lehet. Lefeküdni se lehet. Elmondta azt Grósz Márton. A tyukól padozatán halmokban hever a hetek, hónapok óta felgyülemlett guanó. A ki arczra feküdnék rá: irtózatosat kellene szenvednie. A ki hanyatt feküdnék rá: annak arcza, szeme, orra lenne tele az állati ürülékkel.

De a legnagyobb baj mégse ez. Hanem a mindenféle férgek. Ám legyünk kissé természettudósok s vessünk egyetlen szempillantást a férgekre.

A tyuk kedves és hasznos állat. Esze, beszélő képessége, vidámsága, rettenthetlen bátorsága, kicsinyeiről való gondoskodása bámulatos. Lelki élete a legfönségesebb természeti tünemények közé tartozik. Mindig csodálkozom, hogy nagy irói képességgel nincs még gyönyörüen megirva s kedves olvasmányul nincs az ifjuság kezébe adva.

De a hol nem tartják tisztán éjjeli tanyáját s nem ápolják eléggé: ott meglepi a féreg. Nemcsak a tyukot lepi meg. Még nem jutottam halászmadárhoz s kisebb vagy nagyobb csérhez a Balatonon, a melynek feje, nyaka, szárnya tele ne lett volna a tyuk férgeivel.

A tisztátalan tyukólat meglepik a tetvek, a balha, a csótán, az óvantag. Egyik gonoszabb és utálatosabb, mint a másik. Tele van velük a föld, a padló, a fal s a falnak és fának minden sarka és repedése s az embert is csak ugy megrohanják, mint a tyukot.

Napkeleti népek jól ismerik ezt a veszedelmet. Sok ezer év előtt is ismerték már. Mózes második könyve leirja azt a tiz csapást, melylyel az erős boszuálló Jehova isten meglátogatta Egyiptom földjét és népét, a miért a makacs büszke Faraó el nem engedte költözni a zsidókat a szolgaság földéről az igéret földére. A szentirásbeli harmadik és negyedik csapás megvan nálunk mindig a tisztátalan tyukólakban. A földnek pora átváltozik tetvekké s ártalmas férgekkel megtelik minden. Ház, konyha, éléstár, nyugvó ágy, főzőedény, étkező-asztal, még az istenáldotta kenyér is. Igy mondja a szentirás.

Az óvantag, a tyukólak e rettenetes lakója, micsoda állat az!

Hugó Viktor a költészet teremtő erejével irja le »A tenger munkásai« czimü regényében, hogy a fenevadak miként pusztitják el az emberek életét s miként emésztik föl az eleven hust és vért. Az oroszlán, a tigris, a farkas, a czápa, az óriáskigyó s különösen az irtózatos százkaru, a Polypus Gyganteus. De az óvantag nem jutott eszébe. Talán nem is ismerte.

Apró állat. Nem nagyobb egy hosszukásnak képzelt lencseszemnél. Népünk azt hiszi, hogy öt-hat képes megölni egy anyatyukot egy éjszaka. Tyukjaink gyakran szomoruan tántorognak az udvaron, vagy félreállnak egy sarokba, bokor alá, árnyékba és ott gubbasztanak Nem szólnak, nem csevegnek, nem társalognak, nem esznek, bizonyosan óvantag marta meg őket az éjszaka.

Éjjel és sötétben jön elő a repedésből orvul, észrevétlen támad. Az ember szagát megérzi három méter távolságból. Rögtön rárohan. Vért szí, csipése égő, fájdalmas. A többi féreg csipése hozzá képest csak gyönge viszketés. Szine undok, szaga utálatos, fél tőle s kerüli őt még a mezők erős idegzetü pusztai embere is.

Efféle tyukólba, ilyen férgek közzé zárták Fogel Amselt. Itt töltötte az éjszakát. De kitöltötte. Elszántsága meg nem csökkent.

Reggel bevitték a kertilakba a vizsgálóbiró szine elé. Ujra faggatták.

– Én igazságban vagyok, hallgassák ki huszonnégy tanumat, ne bántsanak.

Igy felelt.

A vizsgálóbiró megint arczulütötte mérgében. De azután kiment a szobából. Hanem ottmaradt Karanczai.

Nyomban belépett egy magas, vörös ember, a csendbiztos, s komoran azt kérdezte Fogeltől:

– Tudod-e, ki vagyok én?

– Én nem tudom, én itt idegen ember vagyok.

– Nohát én vagyok a csendbiztos s engem a törvényszék meghatalmazott, hogy addig üsselek, mig az igazságot meg nem mondod.

Fogel igy folytatta tovább elbeszélését a törvényszék előtt:

Ő azt felelte, ha ütik is, ha agyonütik is, ő semmit se tud a holttestről, hallgassák ki tanuit, azok igazolják másuttlétét.

A csendbiztos azt mondta:

– Nézz a szemem közé!

Ő odanézett s erre a csendbiztos háromszor felütötte az állát öklével. Rögtön tele lett a szája vérrel.

Vizet hoztak neki, hogy száját mossa ki. Azután a csendbiztos azt parancsolta: igyék vizet. Karanczai hozta a vizet kancsóban. A kancsó azonban eltörött s akkor vederben hozta. Ő ivott. Ha nem ivott, töltötték bele a vizet. Utóbb nem tudott lábán állni, elesett a földre. Ott a vizet kihányta. Ezután ujra a csendbiztos elé állitották, ki tovább folytatta a faggatást. De ő csak azt mondta: ő nem tud semmit. Ekkor három vagy négy pohár keserüvizet kellett innia. A csendbiztos nagyon haragos volt s haragjában megivott két pohárka pálinkát.

Sőt még őt is megkinálta pálinkával, de ő nem fogadta el.

Ujabb faggatás következett, de ő következetes maradt. Ő mást nem mondhat, mint a mit eddig mondott. Ekkor kezét zsineggel hátrakötötték s egyik halántékán Karanczai megfogta a haját s a hajánál fogva föl akarták emelni. A hajhuzás épen a halántékon a legfájdalmasabb. De nem tudták fölemelni, mert a haja kiszakadozott.

Ezután se vezetett sikerre a faggatás.

Ekkor azt parancsolták neki, vetkőzzék le. Le kellett vetkőznie anyaszült meztelenre. Kivezették a szomszéd szobába. Az vastagon tele lett hintve szalmával. Azt parancsolták: feküdjék le a szalmára. Rémületében azt gondolhatta: megpörkölik, mint a hizott disznót. De nem tették. Inkább rémitgetés volt az egész. A mint ott a szalmán feküdt meztelenen, megint felszólitotta a csendbiztos, hogy valljon. Ha nem vall, lábánál fogva fölakasztja.

Fogel már ezt is hitte kinjában és rémületében, de azért Smilovics hamis tanuságát még se tette magáévá.

– Holttestről semmit se tudok. Hallgassák ki tanuimat.

Ezt ismételte untalan.

A csendbiztos ugy látta, Fogel el van szánva a halálra inkább, semmint a tetemusztatás bárgyu meséjét erősitse meg. Abbanhagyta tehát a további nyaggatást és erőltetést. A további kinzást már nem vélte czélszerünek. S azután felelőssége is eszébe jutott némileg. Bánjék el tovább a zsidóval a vizsgálóbiró, ha ugy akarja. Hiszen neki még csak kihallgatnia se lett volna szabad.

Fogel felöltözött. De a csendbiztos parancsára rögtön mennie kellett Tisza-Eszlárra a vizsgálóbiró elé. Karanczai vitte a vallatás sikertelenségéről az izenetet.

Jellemző volt az Eszlárra vonulás módja is.

Mikor felöltözötten az udvarra kilépett Fogel, egy talyiga már készen állott, egyes ló eléje fogva, az ülésben Karanczai és egy szolgabirói hajdu ült s egy pandur lóháton. A parancs az volt: a ló orra előtt kergessék Fogelt.

Mig a városból ki nem értek, rendes lépésben mentek. Azután ügetésre fogták. Elől Fogelnek kellett futni a pandur lova előtt, a pandur után a talyiga Karanczaival. Fogelnek valósággal futnia kellett, különben nyaka közé és inaira huznak a karikással. Igy fenyegették s Fogel elhitte ezt.

A tisza-löki szolgabirói lakástól a tisza-eszlári községházáig épen 8 kilométernyi az út. Julius 21-én éktelen meleg volt s nagy por az egész uton. Fogel a tyukólban egész éjjel nem aludt, egész éjjel és egész nap nem evett, folyton faggatták és gyötörték, annyi vizet itattak vele, hogy kinjában a földön fetrengett, s ily állapotban a pandur lova előtt kellett futnia több mint egy földrajzi mérföldön át.

Minő durvaság ez! Minő törvénytelenség ez! Minő vakmerő bűn az igazságszolgáltatás embereitől!

Eszláron a grófi kertben volt elzárva estélig. Éjjel Nyiregyházára kisérték társaival. Szomoru volt ez az éjszakai út, melynek részleteit később beszélem el.

Julius 22-én hajnalban érkeztek Nyiregyházára. Ott Fogelt egyes kicsiny börtönoduban magánosan helyezték el. Itt volt 12 napig, augusztus 2-ig.

A faggatás itt is tartott, Smilovicsot itt is szemébe állitották. A vizsgálóbiró csak abban erősködött, hogy fogadja el Smilovics állitását, a mely szerint ennek Eszeny körül nyolczvan forintot adott a holttest szállitásáért.

Nem fogadta el.

De most már ismerte a vádat s magányos odujában volt ideje és alkalma végiggondolni tutajutján s visszaemlékezni az út minden napjára és éjszakájára. Huszonnegyed magával tutajozott, volt hát tanuja elég, a kikkel másuttvoltát – az alibit – igazolni tudta. Okos ötlet támadt elméjében.

Egyik szembesitésnél azt mondta Smilovicsnak:

– Mondd meg hát, melyik napon adtam én neked 80 forintot?

S odafordult a vizsgálóbiróhoz.

– Mondja meg ezt nekem a tekintetes úr is!

Smilovics és a tekintetes ur egymásra néztek. A napot egyik se tudta. A meséből kifelejtették. Nem jutott eszükbe eddig napot határozni s azt a mesébe beilleszteni.

Smilovics és a tekintetes ur együtt bementek más szobába s ott hosszu ideig tanakodtak. Azután visszajöttek és Smilovics csakugyan mondott egy napot. Hogy azon a napon hol jártak: jól tudta Fogel s nyomban, most már harmadszor, kérte alibi-tanuinak kihallgatását.

Hiába kérte. Utóbb is csak három tanut hallgattak ki, kikre már hivatkoztam. Popovics, Hörka és Horba Bazilt. Ezek feleletét is csak nagy általánosságban jegyezték föl. Mind a három igazolta Fogelt. Valószinüleg még meggyőzőbben igazolta volna a többi husz tanu. Ezek megkérdezéséről csak akkor lett volna joga a vizsgálóbirónak lemondani, ha Fogelt mint ártatlant elbocsátja.

Azonban a vizsgálóbiró nem ártatlan zsidót keresett, hanem bűnös zsidót.

Dehogy bocsátotta el Fogelt. Sőt külön sötét egyes oduba zárta el tovább, mint három hétre.

Rettentő erőszak! Csupán elitélt bűnöst lehet és szabad ekként gyötörni s azt is csak akkor, ha a börtön rendet veszélyesen forgatja fel. Vizsgálati foglyot soha se szabad, bármit csinál. Ha embert öl a börtönben: akkor sem szabad. Előbb birája elé kell állitani s elitélni.

Azt hitte a vizsgálóbiró, hogy a sötét egyes odu majd megtöri a sáfárt. Hiszen szabadsághoz szokott ember számára iszonyu gyötrés is az. Nem látni embert, nem látni napvilágot heteken át! Csakhogy az igazságért meg kell jegyeznem, hogy e hihetetlen eljárásban még vétkesebb volt a királyi alügyész, ki első sorban felelős azért, a mi a börtönben történik.

A sáfár nem tört meg, hanem a helyett megbetegedett. Sulyos és fájdalmas betegség lepte meg az agyonkinzott s már élemedett 50 éves embert. A törvényszéki orvos járt hozzá. Azért mégis benthagyták a sötétben három hétig.

Utóbb, mint emlitém már, Egressi Nagy László királyi ügyész kezéből kivették az ügyet s Havas Imre királyi ügyészre bizták. Ez a budapesti törvényszék királyi ügyésze volt. Országszerte tudták, hogy a zsidók iránt nagy ellenszenvet táplál s abból nem csinál titkot. Rideg és szigoru felfogás vezette mindenben. De a mellett erős jogérzet s nagy kötelességtudás élt benne. S alig tette be lábát Nyiregyházára s alig ismerkedett meg ott az emberekkel és viszonyokkal: a sok erőszak és törvénytelenség láttán lelke elborult. Rögtön erélyesen fogott a dolgok rendezéséhez. A vizsgálóbirónak meg nem engedte a börtönökben való szabad kalandozást. Fegyelemre szoktatta a börtönőröket. Karanczait is rendre tanitotta s egy pillanatig se engedte meg a tisza-lökihez hasonló nappali s éjszakai kirándulásokat. Meghallgatta a panaszokat s orvosolta a jogtalan sérelmeket.

Fogel is jelentkezett nála panaszra. Meghallgatta őt is. Az agyongyötört sáfár elmondta az eszlári és tiszalöki kinzásokat. Megkérdezte ezekre nézve Karanczait is, a ki előtte őszintén bevallotta az eszlári és tiszalöki vallatások minden részletét: – a disznóólat, a tyukólat, a vizzel itatást, meztelenre vetkőztetést, bántalmazást s mindent.

V.

(Grósz Márton vallatása. – Klein Ignáczot gyötrik, sanyargatják. – Solymosi Eszter ruhájának kérdése. – A községi biró Buchtánét akarja a vádba keverni. – Grószberg Leóné. – Cseres Andrásné jelleme. – Hamis tanu. – Tanuságtételének részletei.)

– – A tiszalöki titokra tartozik Grósz Márton és Klein Ignácz vallatása is. Elég részletesen adta elő a nyilt törvényszéki tárgyaláson szomoru kalandját mind a kettő. A tárgyalás tizenharmadik napján, julius 5-én került rájuk a sor.

Az előző 1882-ik év julius 17-én, hétfőn, a vizsgálóbiró minden felnőtt zsidó férfit berendelt Eszláron a községházához. Ott volt akkor már Smilovics. Az volt a feladat, hogy Smilovics megmutassa, hogy a zsidók közt ki az a Grósz és ki az a Klein, a ki az ő hamis vallomása szerint Tisza-Szent-Mártonban a holttestet hurczolta. A vizsgálóbiró valóságos szinjátékot rögtönzött, hogy a felismerést biztositsa.

Ha Smilovics igazán beszél, erre semmi szükség. Hiszen akkor jól ismerte Grószt is, Kleint is s nem kellett a felismerés végett őket vagy harmincz zsidóval összekeverni és Smilovics elé ugy állitani. Az igazság azonban az, hogy Grósz és Klein sohase volt Szent-Mártonban és sohase szállitott holttestet s mind a kettő tökéletesen igazolta junius 9-től 12-ig való otthonlétét, vagyis a jogtudósok ugynevezett alibijét.

Szentül meg vagyok győződve, hogy Smilovicsra holttestszállitókként ugy akarták Grószt és Kleint rátukmálni, hogy Smilovics még maga se vegye észre, miként történik a dolog.

Smilovics azt mondja, egészen véletlen dolog, hogy ő épen Grószra és Kleinra utalt. Ép ugy utalhatott volna másra is. Valakire kellett utalnia. A kényszerités alatt s mások kinzatásának láttára saját apjára is rávallott volna.

Grósz nem hitte, hogy véletlen az egész. Ő vakmerő nyiltsággal beszélte el a törvényszék előtt, hogy ő rá és Kleinra Ónody Géza eszlári birtokos és országgyülési képviselő különösen haragudott. Ónody Géza az időben különös mozgékonyságot fejtett ki a zsidók elleni gyülölség szításában, a vérvád vizsgálata alatt rendszerint ott volt a vizsgálóbiró társaságában, julius 17-én is jelen volt a községházánál, mikor a zsidókat oda csőditették, tehát ő szentül hiszi, hogy valamely módon Ónody Géza haragja volt az az ok, a mely Smilovics figyelmét ő ellene és Klein ellen irányitotta.

Van-e, vagy nincs igaza ebben Grósznak: nem lett kideritve. Se Ónodyt, se a vizsgálóbirót e tárgyban nem hallgatta ki az itélőbiróság. Grósz állitása puszta állitás maradt. Smilovics maga is, mint emlitettem, véletlennek mondja Grósz és Klein kijelölését.

Tény azonban, hogy Grószt és Kleint külön állitották s a többi zsidóktól elkülönitették. Smilovics bent volt a községházban s annak ablakján nézett ki. Grósznak és Kleinnak azt parancsolták, hogy külön állva nézzenek az ablak felé, még pedig nyitott szemmel a nyári napba nézzenek. Mind a kettő panaszkodik, hogy ez a kényszeritett napbanézés több perczen át kinos dolog volt. Smilovics akkor mondta, ime, ez a Grósz s ez a Klein szállitotta fakó szekéren Tisza-Szent-Mártonhoz a holttestet.

Este kilencz óra után nagy szélben és porban Grószt és Kleint elhajtották Tisza-Lökre. A pandurok lova előtt kellett gyalog járniok s éjjeli tizenegy óra tájban értek oda. Grószt a tyukólba zárták éjszakára, Kleint a lóistállóba.

Grósz élénk szinekkel adja elő, minő kinos és utálatos állapot ötven-hatvan tyukkal együtt férgekkel teljes tisztátlan tyukólba tölteni az éjszakát.

Másnap kedden, julius 18-án kezdődött az igazi faggatás.

Grószt se fogházőr, se pandur, se csendbiztos nem nyaggatta. Csak a vizsgálóbiró beszélt vele. Részint fenyegette, részint édes kecsegtetésekkel biztatta, hogy vegye magára a holttest szállitását. Grósz különben is makacs és indulatos természetü ember volt, haraggal és kereken utasitott el magától minden gyanut és ráfogást. Smilovicsot mikor ez szemébe mondta a vádat, kegyetlenül összegazemberezte. A vizsgálóbiró nem is sokat bajlódott vele ez után. Még e napon visszakisértette Eszlárra s ott valami sötét helyre, pinczébe vagy hova elzáratta. Julius 19-ét és 20-át a sötét oduban kellett töltenie éjjel nappal.

Kleinnal másként bántak. Hozzá több reményt kötöttek. Hogy tőle kierőszakolják Smilovics hamis vallomásának megerősitését, ahhoz jobban biztak.

A vizsgálóbiró nagyon csalódott. Klein bátor, önérzetes, okos férfiunak bizonyult.

Az első szembesités történetét csaknem szóról-szóra igy adja elő julius 17-ről:

Grósz után rákerült a sor. A mint a községház szobájába behivták s ott a vizsgálóbiró közölte vele Smilovics vádját, ő azt mindjárt szemtelen hazugságnak jelentette. A vizsgálóbiró haragosan rivallt rá.

– Hát maga, jó madár, igy mer beszélni?

S parasztos módon, kemény káromlással szidta. Klein nem ijedt meg.

– Ejha, – ugymond, – még azt se hittem volna ám, hogy vizsgálóbirótól ily szavakat lehessen hallani!

– Még azt meri mondani? Hiszen itt van a vallomás arról, mit cselekedett. Az a vád terheli, hogy ilyen meg ilyen lóval és szekérrel holttestet szállitott Tisza-Szent-Mártonba s ott átadta azt Smilovicsnak.

Klein egészen jóhiszemben azt feleli:

– Méltóztassék csak annak a falunak a nevét még egyszer elmondani, hogy el ne felejtsem. Szeretnék ráemlékezni: voltam-e valaha abban a faluban.

A vizsgálóbiró gunyolódásnak vette e szavakat.

– Mindjárt pofon vágom!

Klein odatartotta az arczát.

– Méltóztassék!

Ez már gúny volt. De ez ugy meglepte a vizsgálóbirót, hogy fenyegetését be nem váltotta. E helyett tovább folytatta a faggatást:

– De azt elismeri, hogy ott járt Tisza-Szent-Mártonban?

– Nem én. Soha hirét se hallottam ennek a falunak.

– Majd szemébe mondja Smilovics, a kinek ott átadta a holttestet.

– Azt szeretném én már látni!

Erre Smilovicsot behivták s ez a vizsgálóbiró szavaira csakugyan szemébe mondta Kleinnak a tetemszállitási mesét. Kleinnak feltünt, hogy Smilovics, a mig nek szemébe beszélt, egy perczig se tudott nyugodtan maradni a szobában, hanem izgatottan fel és alá járkált s félve huzódozva ejtette ki száján a hamis beszédet.

– Mert ő is kénytelen sorsban volt!

Igy jellemezte Klein a szembesitési jelenetet.

Ez még Tisza-Eszláron történt.

Az éjszakát s julius 18-ának délelőttjét Tisza-Lökön a lóistállóban töltötte. Csak délután négy órakor ment be hozzá Karanczai s vezette őt a gyümölcsös kertben levő pandurlakásba vagy üvegházba, a hol több vádlott társát már annyira gyötörték. Ott a vizsgálóbiró várt rá.

– Klein, én jót akarok magával, – szólt a vizsgálóbiró – miért okoz magának bajt? Ismerje be szépen a holttest szállitását, nem lesz ebből semmi baja. Előbb-utóbb ugyis kénytelen lesz bevallani.

– Ha kényszerit – ugymond Klein, – akkor kénytelen leszek bevallani, mert kinozni nem engedem magam, de igazság szerint én a szállitásról semmit sem tudok.

A vizsgálóbiró Karanczaival visszavezettette a lóistállóba s Karanczai ráparancsolt, hogy le ne feküdjék, el ne aludjék.

Este kilencz órakor megint jött hozzá Karanczai s elvitte egy szobába, melynek két ablaka függönynyel volt bevonva – gyertya égett az asztalon.

A szobába Vay György csendbiztos lépett be s igy szólt hozzá:

– Te vagy az a jó madár?

– Én vagyok.

– Hát elismered-e, hogy a holttestet te szállitottad?

– Nem ismerem el.

– Hát engem ismersz-e?

– Nem.

– Dehogy nem, csak nézz rám jól.

Klein némi daczczal felelt:

– Látom tetőtől-talpig, még sem ismerem.

A csendbiztos nagyot káromkodott s kardját kirántotta. Klein megijedt.

– Inkább egyszerre vegye el az életemet, semmint kinozzon. Ha kényszerit, magamra veszem a holttest szállitását.

A csendbiztos dühbe jött. Klein állát fölütötte s parancsolta Karanczainak, hozzon be egy kupa vizet. Közben kegyetlenül káromolta a zsidót.

Karanczai behozta a vizet s elővett egy sörös kancsó alaku literes poharat s Kleinnak egymásután három pohár vizet meg kellett innia.

– Beszélj zsidó!

– Semmit se tudok mondani.

Tovább töltötték beléje a vizet s e közben elkezdték előtte beszélni a tetemszállitó mese részleteit. Valami Bezdéd nevü falut is emlitettek, hogy ő és Grósz ezt is utba ejtették, mikor Tisza Szent-Mártonba vitték a holttestet.

Klein fülelt a beszédre, a mennyire tudott, de közbe rosszul lett. Tántorgott, lábain alig tudott állani, egyszer a csendbiztos arczul is ütötte, de a mikor már el akart esni, Karanczai megfogta, egy hosszu karos ládához vezette, s arra leültette. A csendbiztos ekkor pálinkát adott neki s ez némileg enyhitette rosszullétét.

Azonban a mesét csak tovább folytatták. Községeket soroltak föl egymásután, hogy Klein és Grósz hol jártak, merre jártak. Elmondták, milyen volt a kocsi, milyenek a lovak s miféle holttest. Utóbb Klein kinjában azt mondta:

– Tudok már mindent, el tudom mondani az egészet.

Ebben a perczben, alig ejtette ki száján a szavakat, ott termett a vizsgálóbiró. Klein ugy adja elő, hogy a vizsgálóbiró ott állott az ajtó mellett. Róka Sándor pandur, a ki az egész eseménynél jelen volt, ugy adja elő, hogy a vizsgálóbiró az ajtón kivül hallgatódzott mintegy félóráig. Ennyi ideig tartott ugyanis az itatás, ijesztgetés és mesélgetés. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy Klein megtanulhassa, emlékezetébe véshesse a mese részleteit.

Kétségtelenül igy történt a többi vádlott beoktatása is. S Matejnél, Herskónál, Smilovicsnál egyelőre sikerült is, de Csepkanicsnál, Fogelnél, Grósznál, Kleinnál nem sikerült. Test a kinzásnak, lélek a faggatásnak ezeknél ellent tudott állani.

Kleinnál azonban csak hajszálon mult a dolog.

Ő egy pillanatban, mint láttuk, már elhatározta, hogy a mesét magára veszi. Akkor volt ez, a mikor a vizsgálóbiró a szobába betoppant.

De Klein, a mint őt papirosával s irótollával meglátta, megint magához tért.

– Én istenem, – ugymond, – nagy szerencsétlenség lesz ebből, nagy bajt szerzek magamnak. Ártatlan vagyok én, miként valljak én magamra efféle dolgot?

Kezeit tördelte. Tusakodott lelkében. Könyörögve fordult a vizsgálóbiróhoz.

– Tekintetes biró ur, ne kényszeritsen olyasmire, a mit én el nem ismerhetek.

A vizsgálóbiró türelmetlen volt már. Éjjeli tizenegy óra körül járt az idő. Rárivallt Kleinra.

– Hát te kutya zsidó, még most se akarod elismerni?

Klein félt a gyötréstől, azt hitte, tovább nyaggatják. Elhatározta, hogy vall.

A vizsgálóbiró elővette papirosát s elkezdett irni. Följegyezte Klein vallomását.

Klein szóról-szóra elmondta mindazt, a mi a csendbiztos és a fogházőr mesélgetéséből a fejében maradt. Grósz neve azonban sehogy se jutott eszébe. Csak annyi motoszkált fejében, hogy neki egy eszlári zsidóval együtt kellett a holttestet szállitani s mikor a vizsgálóbiró azt kérdezte, kivel kocsikázott hát együtt? – igy felelt:

– Lichtman Jakabbal.

– Kinek a lovain?

– Az ő lovain.

S folytatta tovább a mesét szakványban. Ha már benne volt, ő se akart ostobábbnak látszani, mint a többi mesemondó. De azért mégis össze-visszakuszálta Herskó és Smilovics egész tudományát.

Elmondta, hogy éjnek éjszakáján értek valahová a Tisza partján. Talán ott lehetett Tisza-Szent Márton. Lichtman azt mondta: itt álljunk meg, fogja ki a lovakat, s adjon nekik enni. Ő ezt megcselekedte. Lichtman a sötétben elment valahová, őt pedig elnyomta az álom, lefeküdt s elaludt. Egyszer csak érzi, hogy valaki megtaszitja a lábát. Fölébred, fölnéz, Lichtmant látja, a ki visszajött s őt fölébresztette. Fölkelt, fölszerszámozott, kocsijával megfordult s hazatért Tisza-Eszlárra.

A vizsgálóbiró kérdezte.

– Hát miért jártak ott?

Erről a kérdésről jutott eszébe a mesének az a része, mely a holttetemről szól.

– Ugy éreztem, valami holttest volt a kocsiban.

A vizsgálóbiró méregbe jött. Látta, hogy a zsidó összehadar mindent, átabotába beszél s szavaira nem lehet adni semmit. Mérgében a zsidót mellbe lökte.

Klein a lökésre leesett ülőhelyéről s eszméletét elvesztette. Se látott, se hallott ezentul. Két kupa viz már gyomrában volt, megzavart gyomoridegei pillanatilag már az agyát megtámadták. Karanczai s egy hajdu megfogta, ketten kivitték s az istállóban az alomra lökték.

A vizsgálóbiró jegyzetei nem kerültek az ügy iratai közé. Julius 18-ról nincs jegyzőkönyv, mely Klein vallomásáról szólna.

Ez természetes.

Klein elfeledte a mesebeli Grószt s e helyett Lichtman Jakabot szőtte-fonta beszédébe. Ámde a vizsgálóbiró ekkor már igen jól tudta, hogy ez az a Lichtman Jakab, a ki minden napjáról s napjainak minden órájáról jegyzőkönyvet vezet, mindenhova tanukkal jár s minden tanuját föl is jegyzi. Lichtman tehát oly fényesen tudta igazolni alibijét, mint a déli napfény. Akkor pedig dugába dül Herskóék és Smilovicsék minden ostoba meséje.

De még más jelentős ok is volt.

Smilovics Klein társa gyanánt nem Lichtmanra, hanem Grószra lett beoktatva s azért a julius 17-iki tisza-eszlári szembesitésnél Grószt és nem Lichtmant jelölte ki tetemszállitónak. Ezt most már valahogy vissza kellene csinálni, Smilovics fejéből Grószt ki kellene venni, s helyébe Lichtmant rátukmálni.

Csakhogy Smilovics is eszes és ravasz ember. Hátha egykor mégis magába tér s az egész kihallgatási cselszövényt majdan elárulja a védőnek s a törvényszéknek? Mi lesz akkor?

Mindezt meggondolta a vizsgálóbiró s azért jónak látta a Klein vallomásáról szóló jegyzeteket összetépni és megsemmisiteni s azokról a vizsgálat további folyamában mélyen hallgatni. Kihallgatta ő még Kleint julius 28-án, szeptember 2-án és 17-én is, szembesitette is Smilovicscsal akárhányszor, de többé neki a tiszalöki vallomást elő nem hozta. Ám azontul Klein is megmaradt szilárdul az igazság mellett s a mesének egyetlen részletét se vállalta magára, sőt alibijét teljesen igazolta.

A vizsgálóbiró hát kudarczot vallott tetemusztatási meséjével.

Herskóból ugyan kierőszakolta, hogy ő átvette a holttestet Smilovicstól, s e vallomást elfogadta s magára vette Smilovics is, Matej is, de odáig már a vizsgálóbiró nem tudott eljutni, hogy hát Smilovics hol vette, kitől kapta a holttestet?

Fógeltól nem kapta, mert ez minden gyanu alól kitisztázta magát. Grósztól és Kleintól se kapta, mert ezek is tökéletesen igazolták magukat. De ha magukra vállalták volna is a tetemszállitást, még akkor se ért volna vallomásuk semmit, ha a holttest honnan való származása ki nem derült volna. Erre pedig a vizsgálóbiró még csak nem is gondolt.

Honnan került tehát elő a mesebeli holttest?

Égből eredt? Földből támadt? Madár hozta? Szélvész sodorta?

Mit ér a titkos tanács furfangja, a vizsgálóbiró ügyeskedése s a csendbiztos durvasága, vallató vize, hüvelykszoritó gyüszüje s férgekkel teljes tyukóla, de mit ér Matej, Herskó, Smilovics minden beismerése is, ha a főkérdésre nincs felelet?

A vizsgálóbiró azonban nem törődött a főkérdéssel; tovább botorkált a maga tévelygő utain. Föltette magában, hogy a mesét kiegésziti azzal: miként került az eltünt lánykának, Eszternek ruhája az idegen tetemre.

Herskó ugyanis azt beszélte julius 6-iki hamis vallomásában, hogy Smilovics már Tárkánynál junius 11-én figyelmeztette őt, hogy a mikor majd tutajával s a holttesttel Eszlár alá ér, ott egy barna arczu asszony vár rá, a ki 30–35 éves életkoru lehet, egy csomó ruha lesz nála, azt majd átadja s ebbe a holttestet fel kell öltöztetni. Igy is történt. Déltájban haladtak el Eszlár alatt a tutajok. Herskó látta a parton azt az asszonyt, a mint a folyamon nézegetett fel és alá. Ruhacsomag a kezében. Herskóék csak délután 2–3 óra tájban kötöttek ki Eszláron alul, de a folyamnak nem keleti oldalán, a hogy Eszlár fekszik, hanem nyugati oldalán, a tiszaladányi parton. Ide csolnakon ment át az asszony. Herskó elébe ment s átvette a ruhát. Az asszony e szavakkal adta át: »Itt vannak ezek a ruhák, Jankel küldötte neked arra a holttestre.« Az asszony zsidó nyelven mondta e szavakat.

Igy mesélt Herskó.

Nincs határa annak a bárgyuságnak, a melylyel a titkos tanács ezt kigondolta.

Miért és miként került volna Solymosi Eszter ruhája Máramaros vármegyébe Jankel kezébe? Micsoda ok birhatta volna erre a zsidókat? Ha pedig mégis Jankel kezébe került: miért nem adta volna ő át a ruhát Herskónak ott és akkor, a hol és a mikor a holttestet átadta? Olyan buták csak nem lehettek a zsidók, hogy titkos műveletük esetleges fölfedeztetését kétszeresen megkönnyitsék. Egyszer a holttest ide-oda hurczolásával, azután meg a ruházat ide-oda csempészésével. S azután e fajta titkos munkát minél kevesebb emberrel szokás végezni. Miért kellett volna a ruhaátadás rejtélyébe egy eszlári zsidó asszonyt s egy eszlári vagy ladányi révészt vagy halászt is beavatni? Hiszen más a zsidó asszonyt a mondott helyen a Tisza nyugati partjára át nem szállithatta fényes nappal.

De még ez mind semmi.

Ha a zsidók emésztették el a lánykát: ennek ruhája természetesen az ő kezükbe jutott. De hát miért őrizték volna ezt a ruhát hónapokon át? Tegyük fel, hogy a gyilkosság után ápril 1-én vagy 2-án mindjárt el nem ásták vagy el nem égették. Tegyük fel, ámbár, ha a holttestet nyom nélkül el tudták tüntetni: kétségtelenül eltüntették volna a ruhát is.

Azonban május óta már folyt ellenük a vizsgálat. Hetek óta már nagy csomó zsidó nyavalygott Nyiregyháza börtöneiben. Ha előbb nem is, már akkor csak meg kellett semmisiteniök a ruhát, a gyilkosságnak esetleg kétségtelen tárgyi jelenségét. A közpéldabeszéd szerint Isten gyakran elveszi a gonosztevő eszét. Ám a mikor tizen-huszan vannak a gonosztevők s őket nem is érik tetten, nem üzik sebten: akkor van idejük észretérni. A vérvád babonájában nincs bent a megölt szüz ruhájának ereklyeként őrizése. Hiszen ha a május 19-én megindult vizsgálat után valamelyik eszlári zsidónál az eltünt lányka ruhájából csak egy tenyérnyit találtak volna is: nincs az a hatalom, a mely amaz izgalmas korszakban a legiszonyubb vádtól meg tudta volna őket menteni. Miért őrizgették volna tehát a ruházat darabjait?

Ezen ugyan nem akadtak fönn azok, a kik a mesét kikoholták. Tudták, hogy a tömegnek indulatok által elvakitott része nem lát igazán s mindent elhisz, a mi a zsidók ellen irányul.