LEGYEN SÖTÉTSÉG!

I.

(A holttest fölismerése. – A magyar műveltség. – Kozma Sándor. – A kik látták a holttestet. – A kiket elzártak nézésétől. – A holttestet meztelenen mutatják. – Mi a szemérem? – Eszter ruhája a holttesten. – Miként bánik a halál és az enyészet a holttestekkel? – Eszter különös testi jele.)

Zoltán István szolgabiró junius 19-én reggel már sietett értesiteni a vizsgálóbirót. Bary vizsgálóbiró nagy személyzettel délután 4 órára már a Csonkafűzesbe ért a helyszinére.

Ezt a személyzetet öregéből-nagyjából meg kell ismernünk.

Ott volt Miklós László, Szabolcs vármegye első aljegyzője akkor, – legelső tisztviselőinek egyike később; – mívelt és értelmes ember; zsidóellenes, de higgadtabb felfogással, mint sok tiszttársa és uri pajtása. A birói szemlénél ő volt hivatalosan az egyik birói tanú.

Ott volt Dobos Imre, Szabolcs vármegye szolgabirája. Nem volt alkalmam közelebbről megismerni. Érzületét és gondolkozását ez ügyben nem ismerhettem meg. Hitt-e, nem hitt-e a vérvádban: nem tudom. Ő volt a másik birói tanú.

Nagy véletlenül ott volt egyik helyettes főügyész is: Székely Ferencz.

Magyarország főügyészi állását akkor Leveldi Kozma Sándor töltötte be, Somogy vármegye birtokosa, választott tisztviselője, országgyülési követe, gyakorló ügyvéd is egykor; később az ország főbiróságának kiváló tagja s végül királyi főügyésze.

Nagy lélek! Nemes gondolkozásu s magyar míveltségü férfiu. A magyar míveltséget természetesen csak Magyarországon ismerik. Alapja ennek az ugynevezett klasszikus műveltség, a hellen és latin remekirók szelleme. Ez megvan minden más mívelt nemzetnél is. A magyar míveltség különössége abban áll, hogy a gondolkodó elme az állami közélet nagy kérdéseit, az alkotmányjogot, a korona hatalmának becsét, a társadalmi osztályok közt levő viszonyt, az embernek jogát és méltóságát, a faj s haza iránt való vonzalmat a magyar nemzet sok százados történetének, nagy harczainak s nagy szenvedéseinek világánál ismeri föl, érti és becsüli meg. E nemzetnek különös intézményei voltak s különös története, mely azokat az intézményeket megalakitotta. A faj is más, mint a világ minden más mívelt faja. A nyelv is különös, minden közeli rokonság nélkül. Ezeréves története is különös, minthogy a tatár, török, német és szláv áramlatok találkozási központján telepedett meg s ezek minden harczát végig harczolta. Mert a harcz elől ki nem térhetett, de számának kisebbségénél fogva legragyogóbb győzelmeinek hasznát sem élvezhette igazán. Gyakran nagy csapások érték, de a lemondás érzetét szivéhez férni nem engedte. Sokszor kellett idegen czélokért véreznie, de örök czélja gyanánt csak saját nagyságát tekintette. A szabad alkotmányt, a nemzeti képviseletet s a szabadságért s az emberi jogok teljességeért való lelkesülést mindig megőrizte.

Ebben a szellemben fejlődött ki Magyarországon a műveltebb s vagyonosabb osztályok tagjainál a különös magyar műveltség. Az ily műveltségü embert magyar táblabirónak nevezik. El nem merülni az elméletekben; külső czélokért fel nem áldozni az élet örömeit; önönmagáért becsülni az életet; szeretni az embereket; búsulni a multak szenvedésein; kinevetni a kétségbeesőket; nagy hatalomnak ismerni el a végzetet, de föltétlenül még annak se hódolni meg; meglehetős ábrándozás, mérsékelt munkálkodás, időnkénti lázas lelkesülés, erős fajszeretet, az igazságnak eleven érzése: ime a magyar táblabirói lélek.

Ily lélek volt Kozma Sándor a javából.

Bizonyos gonddal és keserüséggel nézte már hetek óta a nagy pör fejlődését s már hónapok óta a nagy vallási gyülölködést. Erre nem volt hatása, de a perre lehetett. Mellette volt Székely Ferencz helyettes királyi főügyész. Sokban hasonló gondolkozásu, mint ő. Ezt kérte meg: menjen Nyiregyházára, nézzen körül, győződjék meg, miféle boszorkányok lakodalma készül ott a nagy per czimén Bary József aljegyző s Egressi Nagy László alügyész kezén. Ostoba babonának tartotta a vérvádat s mint erős magyar, nagyon röstelte, hogy a józan magyar népet ilyen ostobaságba akarják belehajszolni. Ennek minden áron szerette volna elejét venni s Székely Ferencztől várta a dolgok hű képének rajzát további elhatározásához. Igy jött a helyettes királyi főügyész junius 17-én Nyiregyházára s véletlenül igy lehetett jelen a csonkafűzesi műveleteknél.

Birói szakértők voltak Kiss Jenő tiszalöki, Trájtler Soma nyiregyházi s Kéri Horváth László járási orvosok és orvostudorok.

Ott volt Egressi Nagy László királyi alügyész, Kéri Horváth Géza szigorló orvos, Zurányi Kálmán gyógyszerész, Zoltán István szolgabiró, Vay György tiszalöki csendbiztos egy csomó pandurral és csendlegénynyel, Cséplő János fogházőr s tömérdek népség, keresztyének és zsidók nagy sokaságban.

Ott voltak a dadai csőszök is: Várady András és Oláh György. Ott volt szerencsére Szücs János is, az éles szemü paraszt. S Tisza-Eszlárról is sokan voltak. Az eltünt lányka rokonai s jó és biztos ismerősei. Köztük édes anyja Solymosi Jánosné. Azért jöttek, hogy jól megnézzék a halottat: vajjon fölismerik-e benne a szegény Esztert? Semmiből se vettem észre, hogy előre összebeszéltek volna akár arra, hogy fölismerik, – akár arra, hogy föl nem ismerik.

Ez utóbb nagy szerencsének bizonyult.

Mindenki ott volt tehát, a kinek ott lehetett lenni. Csak azok nem voltak ott, a kiknek a törvény szerint ott kellett volna lenniök.

Egyetlen vádlottat se eresztettek oda.

Ott ültek már nyolczan-tizen közel egy hónap óta Nyiregyháza börtönében. Azzal vádolva, hogy zsidó husvéti süteményre vérét vették a keresztyén szűznek, hogy elvágták Solymosi Eszter nyakát. Ime most ott fekszik a keresztyén szűz a Tisza partján; száz embert odacsőditenek, vajjon nem Solymosi Eszter-e a halott s vajjon el van-e hát nyaka vágva? De a kiknek becsületére, szabadságára s életére folyik a munka: azokat nemcsak oda nem hivják, hanem még oda sem eresztik.

De még csak tudtukra se adják az esetet.

Van védőjük is. Kitünő védőjük. Heumann Ignácz jogtudor és ügyvéd, nyiregyházi lakos, a kinek alkotmányadta joga s törvény és becsület által parancsolt kötelessége a halálra keresett vádlottak jogaira vigyázni s törvényes érdekeit megoltalmazni. Őt se értesitik hivatalosan s mikor mégis megtudja a birói szemlét: jelentkezik, hogy a törvény szerint ő is közreműködhessen a birói szemlénél. Kereken megtagadják.

De hát megengedi ezt a törvény?

Sehogy se engedi. Sőt egyenesen megparancsolja, hogy a birói szemléhez a vádlott és érdeklett feleket s a vádlottak védőit különösen meg kell hívni.

A magyar törvényes gyakorlat ebben mindig különösen szigorú volt. Rendszeres büntető törvénye ugyan 1878 előtt nem volt Magyarországnak, de biráiban annál erősebben ki volt fejlődve gyakorlat utján az igazságnak érzéke. Az igazság pedig mindig az volt s örökké az marad, hogy a vádlottat olyan ok alapján, a melyet ő nem ismer, elitélni nem szabad.

Mi volt a vádlottak egyenes, tiszta és tökéletes mentsége?

– Azzal vádoltok, mi vágtuk el Eszter nyakát. Ime Eszternek holtteste! Nincs rajta vágás. Tehát ne kínozzatok tovább, hanem eresszetek szabadon. Tévedéstekért kérjetek bocsánatot istentől és tőlünk.

Ez a tökéletes mentség.

Ám a lappangó gyanu, a furfang, a rosszindulat, a vizsgáló emberek tompa elméje vagy talán az igazság azt sugja, hogy ez a holttest nem Eszter holtteste. Mit szólhat erre a vádlott?

Felelete egyszerü.

– Meglehet, a holttest nem Eszter holtteste. De ezt nálam nélkül ki nem mondhatjátok. Ha én meg nem láthatom: akkor eltitkoljátok előlem mentségemet, tehát az igazságot. De micsoda biró az, a ki eltitkolja az igazságot, holott azt éppen neki kell felderiteni? A biró az istennek hatalmával dolgozik, de csak az embernek gyarló elméjével. Mielőtt hatalmával eltiporna: legalább vegye segitségül az én elmémet is.

De a vádlottakat még se értesitették a birói szemléről. Védőjüket pedig elzárták onnan.

De elzártak egyuttal minden zsidót.

A csendbiztos rettenetes ember volt. A nyers Vay György. S a rettenetes csendbiztos az ő kemény pandurjaival egyebet se tett, csak a zsidókra vigyázott, hogy azok se közelből, se távolból meg ne láthassák a halottat s meg ne hallhassák a tanuk szavát. A szemle nyilvános birói cselekmény volt. Jelen lehetett ott minden tisztességes ember, a ki a birósági eljárást zavarni nem akarta.

Ez volt az ország törvénye. Ezt kellett a csonkafűzesi vizsgálatnak első sorban kijátszani.

Azt mondja a vizsgálóbiró jegyzőkönyve:

»A hullát tartalmazó gödör közeléből Vay György csendbiztos és csendlegényei a tömegesen oda gyülekezett közönséget messze eltávolitották s utasitva lettek, hogy a hivatalos eljárás helyéhez az illetéktelen egyéneket közel ne bocsássák.«

Ime a papiros türelme és furfangossága! Oda gyülekezett közönségről s illetéktelen egyénekről szól, holott a magyar mezei ember nem kiváncsi, nem is törődik azzal, a mi nem az ő dolga, nem is megy oda, a hová nem hivják s e napon se »gyülekezett« a Csonkafűzesbe. A ki odament és ott volt: azt bizony a pandurok szó nélkül odaeresztették a halotthoz.

Hanem zsidó igenis volt Tisza-Lökről és Tisza-Dadáról összesen ott vagy tizenkettő. Épen csak ezeket kergették el a pandurok. De a vizsgálóbiró jegyzőkönyvéből ez ki nem tünnék a világért se. Hamis a papiros.

Azt gondolhatná valaki: puszta elmélet ez. Hiszen a biróság zsidók nélkül is csak megkeresi az igazságot, hiszen a biróság arra való.

Igaz. Csakhogy az élet minden igazsága sok részletből áll s a biró is csak annyi részletet ismer föl, a mennyit föl tud és föl akar ismerni. Többet nem. Azonban több szem többet lát. Azért rendelte a törvényhozások bölcsesége, hogy a birák gyöngeségét tanu, szakértő s az ezer szemü nyilvánosság gátolja meg.

Bizony tervszerü dolog volt az, hogy a holttesthez zsidó közel ne juthasson. A mint ez majd szép rendben egymásután megbizonyosodik.

A birói szemlével első sorban azt kellett volna elérni, vajjon azok, a kik Solymosi Esztert életében ismerték, ráismernek-e a holttetemben?

Minden ember azt gondolná, hogy a biró úgy mutatja meg a holttestet a tanuknak, a mint azt megtalálták. Tehát ruhásan, felöltözötten, a mint életében szokott lenni s a mint eltünésének napján is volt. S a mint életében minden ismerőse látta.

A biró nem igy cselekedett. Ez nagyon egyszerü és parasztos eljárás lett volna.

E helyett levetkőztette a holttestet meztelenre s a »ruhadarabokat azonnal a füzesben elrejtették azon czélból, hogy azokat a hulla felismerésére (agnoszkálására) előhivandó egyének egyelőre ne láthassák s a felismerésre a ruha látása befolyással ne birhasson«.

Meztelenen kellett tehát a tanuknak a holttestet megtekinteni. Csak ágyéka volt kissé födve.

Ez volt aztán a világraszóló bölcseség. Ugy mutatni meg a holttestet, a hogy’ azt életében senki se látta.

Ki láthat falun, falusi lányt, ha már belépett a serdülő korba, mezitelen? Hacsak édes anyja nem: más ugyan nem.

A szemérem csodálatos érzés. Van benne valami fenség, a mi imádásra méltó s ezer titok, melyet az élet tudósai még nem tudtak megfejteni. A virág és az állat nem ismeri. A gyermek se ismeri. Később, lassanként, az ötödik-hatodik életévvel kezd már fejlődni. A lányoknál talán előbb, mint a fiuknál. De a mikor már kifejlődött: a lányoknál sokkal erősebb, mint a férfiaknál.

Mi a szemérem?

Nem csupa ösztön, nem is csupa gondolat, semmi esetre se megfontolás. Még csak nem is puszta érzés. Valami csodálatos működése az agynak.

A szemérem elfödi a testnek nagy részét, a testen lévő völgyeket és halmokat, a tagok vonalait s a vonalak mozgását. Mintha valamit féltene valakitől.

Mit félt?

Az erőt vagy a gyöngeséget félti? A bájakat vagy azok hiányát? Mitől őrizkedik? Idegen szemektől. Idegen gondolatoktól.

Nemcsak féltés, hanem félelem is van a szemérem érzetében.

Minden szűz hajadon lelkének mélységeiben ott rejtőzik valami öntudatlan ösztön, hogy ő vágynak, vonzalomnak, imádásnak tárgya. De csak ugy és addig, a mig testének alakbeli szépségei a nyers napfény elé nem jutnak, a mohó szemek előtt föl nem tárulnak. Ha föltárulnak: birálat léphet az imádás helyére. A rajongás talán összehasonlitásra, tünődésre, megfontolásra, kiábrándulásra vezet. A szentséges titkok el lesznek árulva s a lepleiben imádott alakról észreveszik, hogy ő is egykor pajkos gyerek volt s majdan redős aggá válik S észreveszik, hogy az élő állat természeti törvényeinek minden nyomdoka rajta is ép ugy megvan, mint mindenkin. Sőt ép ugy megvan, mint madarán és macskáján.

Ha anyajegy van a hajadon testének rejtett részein: szemölcs, szeplő, eper vagy szilva vagy valami hegedés: ugy látszik, mintha értenők a mezbe burkolódás minden okát. De hiszen a tökéletes alak is csak ugy elburkolódzik, mint a tökéletlen. Sok talán még jobban. Ha csupa fény, csupa illat, csupa alakbeli tökéletesség is a leány teste: a leány annál inkább óvja azt a nyilvánosságtól.

S a szemérem nem szünik meg a korral, csak módosul. Nem szünteti meg az álmiveltség se, csak eltorzitja. Az anyaság is csak tökéletesiti.

A falusi paraszt lányka csak fejét, nyakát, könyökig feltürt karját s lábafejét a bokáig engedi át a napvilágnak. Minden más tagjára a ruha árnyéka borul. Ha fürdik is: férfiak közelében sohase fürdik s kis gyerekek, lányok, asszonyok társaságában se veti le ingvállát és szoknyácskáját. Mellét, köldökét, tomporát, ágyékait s lábának térden felül való részeit meg nem engedi nézni senkinek. Még legbensőbb barátnőjének is nagy ritkán. Irtózik még az orvos szemétől is. Egyik magyar királyné inkább meghalt, semmint a szemérem fenséges törvényei ellen vétsen s orvosának megmutassa tagjait. Ez a természet igazsága. De titka is.

Ki látta Solymosi Esztert, mint fölserdült meztelen lánykát?

Senki.

De azért a csonkafűzesi szegény holttetemet anyaszült meztelenen mutatták meg a tanuknak.

Miért csinálta ezt igy a vizsgálóbiró? Várjunk sorra, minden kitudódik apródonként.

Először az eltünt lányka édes anyját kérdezte ki: minő ruhában tünt el Eszter?

Az édes anya elmondta a ruhadarabokat.

A fején fekete babos fehér kendő, a szélén sárga virágokkal. Ez hiányzott a holttesten. Ez a hajjal együtt veszhetett el, mert hiszen a haj egészen hiányzott. A koponya kopasz volt.

Nyakán nagy veres, rojtos, hara kendő. Ez megvolt a holttesten.

Felső testrészén, vállán, derekán és karjain karton benemérő vagy otthonka, kis női kabát, veres-fehér-fekete koczkával. Ezt megtalálták a holttesten. A szövet otthoni maradékát az anya nyomban felmutatta. A jelenvoltak rögtön belátták, hogy a maradékszövet ugyanaz a kelme, mint az otthonka.

Az otthonka alatt a belső fehérnemü havasi gyolcsból készült fehér ingváll. Ott volt a holttesten is.

Derékon és azon alul veres csiku karton kötény, ez alatt kék barkhendszoknya, ez alatt vörös karton alsószoknya s ez alatt ingalj falusi vászonból. Igy beszélte el az anya. Mindezt kétségtelen valóságban megtalálták a holttesten.

A holttest lábán nem volt czipő. Solymosi Eszter is mezitláb volt az utolsó napon.

Eszternek volt kezében kendője is. Ennek hasonló mássát elhozta az anya a Csonkafűzesbe. Ezt is megtalálták a holttesten. Ez volt a balkeze csuklóján csimbókba kötött kendő, melyben a festékes csomag volt.

Ime: semmi kétség. A holttest ruházata ugyanaz volt, a melyben Solymosi Eszter ápril 1-én nyomtalanul eltünt.

A vizsgálóbiró furfangos bölcsesége azt határozta, hogy a tanuk ne láthassák a ruhát, nehogy annak látása félrevezesse őket.

De hát miről lehet fölismerni a tűzben, vizben elhaltakat? Nem a ruhákról, inggombról, karpereczről, fülbevalóból, külső élettelen tárgyakból, melyeket a tűz esetleg el nem emészt vagy a viz el nem változtat?

Solymosi Eszter ápril 1-én tünt el a Tisza partján s a tutajosok junius 18-án találták meg a holtesttet. Ha az eltünt lányka a Tisza hullámaiban találta meg a halált: akkor 79 napig volt holtteste a vizek lakója.

A víz csodát mivel a holttestekkel.

A viznek halottjai csak úgy elvesztik alakjukat, mint a tűznek halottjai. S az elváltozás mindenütt ott van a koponyától kezdve a lábfej talpáig.

A haj, kivált a hosszu haj, gyakran eltünik. Vagy letöredezik, vagy kimállik. A folyó víz mindig mozog. A hol mozgás van: ott mindig van erőszak is. S a kimállott hajat a legkisebb erőszak is leszedi a fejről. Hányszor akadhatott meg a lányka haja faágban, parti gyökérben, rárakodott iszapban s a mint a testet meglibbentette a hullám vagy tovább sodorta az áram: a haj elvált s a fej kopasz maradt.

A ki serdülő lányt dús hajzattal ismer: első pillanatban alig ismer rá, ha ugy találkozik vele, mint tar fejüvel. Még ha él is, beszél is, nevet is: idő kell hozzá, mig megszokja, mig elismeri, hogy ime csakugyan ez a lány az, a ki hetek előtt még dúshaju volt.

A csonkafűzesi holttest hajának hiánya a tudománynak és tapasztalatnak szép kérdéseit vetette föl a nagy per folyamában.

A víz csodálatosan eltorzitja az arczot is.

Letörli róla az élet szinét. Maga a halál is megcselekszi ezt a víz segitsége nélkül, hát a mikor még a víz is segit neki s rothasztó enyészet is.

Ha a holttest hosszabb ideig van a vizben: lehámlik róla a bőrnek külső kérge, melynek tudós neve: epidermis, magyarul: felhám. E külső kéregbe van beivódva az a festék, melyből a bőr szine készül s melyet származás, napfény, életkor, szél és vihar csapkodása s faji természet készit, gyüjt s módosit. A külső kéreg lehámlásával a czigány asszony redves arcza s a nehéz munkát végző szolgálónak durva tenyere csak oly finommá, lágygyá, fényessé és halaványnyá válik, mint a királyné arcza s a királykisasszony selyem keze. Szivtelen és goromba és igazságos erő az enyészet ereje. Nem törődik semmiféle anyakönyvi bizonyitványnyal. Egyenlő módon bánik mindenkivel.

Lemállanak, lehullanak a külső kéreggel együtt a körmök is. De megmarad az ujjakon a köröm ágya.

S oly szép, tiszta és fényes az a körömágy s annyira hasonlit az igazi körömhöz, hogy komoly megfigyelés nélkül a körmök hiányát észre se lehet venni. A mint hogy Bary vizsgálóbiró se vette észre és szakértői se. Sok mulatságos jelenet lett ebből utóbb az itélő biróság előtt.

Az arcznak vonásai a folyam langy vizében tökéletesen elváltoznak.

Sok vonal, sok szöglet, sok dombocska és sok gödröcske van az emberi arczon. Csupán az ajkak vonalai is százfélék. Hát még a szem körül képződő finom redők, hát a mosolygás, tüsszentés, köhögés, öröm és fájdalom, harag, boszú és dévajság ezerféle kicsiny és nagy vonása! Mindezt eltorzitja a halál s még a halálnál is ezerszerte jobban eltorzitja a rothadás, kivált ha az a vizben történik. A halál maga, ha csendesen áll be s lezárt szemekkel találja a haldoklót, nyugalmat fest az arczra. Mintha csak aludnék az, a ki már halott. De a mint a merevség elmulik s megkezdődik a feloszlás: az élőnek arczvonásai örökre eltünnek s azokat többé visszaidézni a mindenható se tudja.

A viz, kivált ha langyos, mint a Tisza nyári vize, kettős erővel rombolja a tetemet. A tetem nagy része a vizben is légnemüvé alakul át, mint a száraz sirban, de ez az átalakulás mégis más módon történik. A vizi holttest hol felszáll, hol lesülyed, a mint fajsulya a rothadó gázok miatt változik. Időnként a viznek mélyén fekszik vagy a napfényre jön ki. A napfény is módositja az enyészetet.

Az elmulás, a megsemmisülés se egyféle. A tetem megőrzi egyéniségét sokáig, még az enyészetben is. Két testvért temessenek egymás mellé, egy napon s egy betegségben hunytak el: még az ő enyészetük se egyenlő. Az egyiké talán évekkel gyorsabb, mint a másiké. A vizben való enyészés is ekként különbözik.

Nem az esetlegességekre gondolok. Vannak vizi állatok, melyek megtámadják, megeszik a holttestet. Különösen a rákok, a húsevő halak közt pedig a csuka. A rák nagyon szereti az ajkakat, a szemeket s az orrot. Egy-két nap alatt képesek az arczot egészen elcsufitani, minthogy nagymértékben megcsonkitják azt. A csonkafűzesi holttest arczán nem volt rák vagy haltámadás nyoma.

Ez véletlen.

De az enyészet szabályszerü változatai is sokfélék. Láttam barna, cserszinű vízi tetemet, láttam gyenge hamuszinüt, láttam olyat, melyet szappanszinűnek tartottam, de olyat is, mely a gyöngyházhoz volt hasonló. Mi az oka az egyik vagy a másik szinnek? Ki tudná azt bizonyosan? A halottnak neme, életkora, életmódja, betegsége, enyészetének foka, vizben létének időtartama, a viznek hőfoka s vegyi alkata: mind oka lehet többé-kevésbbé annak, hogy időnkint milyen szine legyen a halottnak.

Láttam vizi tetemet kidülledt szemekkel. De láttam olyat is, melyen a szemek egészen eltüntek s a szemek helyén csak vékony vonal látszott. Se szemgödör, se pillák, se pillaszőrök.

Biróság idézett egykor Dunából kifogott holttest fölismerésére. Kedves rokonom volt az eltünt élő. Egyetlen vonását se ismertem föl az élőnek. Arcza, termete egészen más volt, mint az élőé. Különösen kerestem a hasonlatosságot keze ujjain. Ezeket életében nagyon megfigyeltem. Vastag tömzsi ujjai voltak s a kéz hátán a középső izületi hajtásnál különös alaku redők. Ezeknek se akadtam nyomára. Még az ujjak is vékonyakká váltak. Pedig semmi kétségem se volt arra nézve, ki volt a holttest, a mig élt. Ruházata minden darabját biztosan fölismertem. Zsebórájára is biztosan emlékeztem. A holttest hónapokig volt a Dunában, a zsebórának meg kellett állni nyomban, mihelyt a vizbe került. A zsebóra tiz órát mutatott, az élőt esti kilencz óra után látták utoljára. Ime az a kis időmérő gépezet megmutatta, hogy a titkon bekövetkezett halál melyik perczben állott elő.

A ruha és zsebóra nélkül arra kellett volna esküdnöm, hogy nem tudom, ki volt, mig élt az előttem fekvő holttetem. És a vizsgálóbiró a Csonkafűzesben mégis csupán a meztelen testet mutatta meg a tanuknak. Pedig az a holttest serdülő lánynak teteme volt. Az ilyet felismerni a legnehezebb.

Felnőtt férfinél van bajusz, szakáll. Élemedett nőnél van gyakran szemölcs, bőrkinövés, foghiány, a melyet jól ismertek az ismerősök. Fölserdült fiatal lánykánál minden efféle különös jel nagy ritkaság. Solymosi Eszter testén nem is volt efféle.

De különös jele mégis volt.

Jobb lába fejére a mult 1881-ik évben Szent Mihály havában rálépett a tehén s patájának éle mély sebet vágott a hüvelykujj töve irányában a lábfejen. A seb begyógyult, behegedt, de a hegedésnek nyoma állandóan megmaradt. S minthogy a lányka nyáron s őszszel mindig mezitláb szokott járni, mint a falusi szegényebb cselédlányok: a hegedés jelét-nyomát tehát minden leányismerőse, minden játszópajtása jól ismerte. A tehéntaposás valóságát előadta s megerősitette édesanyja is. Ha tehát a csonkafűzesi tetem, mig élt, Solymosi Eszter volt: ezt a különös jelet meg kellett találni a lábfejen.

II.

(Az első fölismerési eljárás tanui. – Ezek közt Szakolczai Julcsa. – Hat tanu fölismeri Esztert, kettő pedig nem. – A vizsgálóbiró nem veszi irásba a fölismerő tanuk által igazolt azonossági jeleket. – Az ember foga és a falevél. – Az ember nyoma. – A második fölismerési eljárás tanui. – A kálvinista lelkész vallomásának birálata. – Más termetarányok mutatkoznak a felöltözött nőnél, mint a mezitelennél. – Az emberi test magassága szemmérték után bizonytalan.)

E napon, junius 19-én nyolcz tanut bocsátott a holttest felismerésére a vizsgálóbiró.

Az anya, Solymosi Jánosné határozottan kijelentette, hogy a tetemben lányát, Solymosi Esztert föl nem ismeri, az a tetem nem lehet az ő lányáé.

A második tanu özvegy Solymosi Gáborné. Ez Solymosi Jánosnénak testvérje s igy az eltünt lánykának nagynénje. A lánykát jól ismerte. A tehéntaposás okozta sebről ő is tud. A holttestnek figyelmes megszemlélése után kijelentette, hogy abban Solymosi Eszterre nem ismer.

Lóczi János harmadik tanu eszlári ember s az eltünt leánykát jól ismerte. A holttest megszemlélése után kijelentette, hogy ajaka, szeme és nagysága után itélve abban Solymosi Esztert fölismerni véli.

Solymosi János volt a negyedik tanu. Másod unokatestvérje Solymosi Jánosnénak, az eltünt lányka anyjának. Vérszerinti rokon s az eltünt lánykát jól ismerte. Arczállás és nagyság után Solymosi Eszterének gondolja a holttestet.

Jakab János eszlári lakos a holttestet kék szemei, fogainak rendes állása és nagyságából következtetve Solymosi Eszterének véli. – Megjegyzi a vizsgálóbiró, hogy ez a tanu a holttest szemeit kék szemeknek nézte, holott Eszternek fekete szemei voltak.

A hatodik tanu Szakolczai Julcsa 19 éves hajadon lány, eszlári lakos. E tanura még gyakran visszatérünk. Tanusága rendkivül fontos, a mi azonban a vizsgálóbiró jegyzőkönyvéből épen nem tünik ki. E jegyzőkönyvbe csak annyi van beiktatva, hogy Szakolczai Julcsa a fogak, szemek és lábak után itélve határozottan állitja, hogy a holttest Solymosi Eszteré.

Juhász József a hetedik tanu. Ő a száj, ajak és nagyság után azt gondolja, hogy a holttest Solymosi Eszteré lehet, de abban nem biztos.

Az utolsó tanu e napon Juhász Andrásné, ki a holttest nagyságát és fogait olyanoknak nézi, mint Solymosi Eszteréi voltak, de az azonosság felől biztosat állitani nem tud.

Szóról-szóra közlöm a vizsgálóbiró jegyzőkönyvének im ez adatait. E jegyzőkönyvvel követte el Bary aljegyző a végzetes hibát. Ha e jegyzőkönyvet törvényes alakban s okosan késziti el: vége van a nagy pernek azonnal s a nagy csomó ártatlan ember nem sinyli a börtönt még tizennégy hónapig.

A jegyzőkönyvet egyik tanu se irta alá. Tudott irni mind. A törvény szigoruan megparancsolja, hogy a jegyzőkönyvet azzal, a kinek tanuságát tartalmazza, mulhatlanul alá kell iratni. A vizsgálóbiró egyenesen megszegte a törvényt.

Miért tette ezt?

Bizony nem azért, mert meg akarta szegni. Nem azért, mert gyönyörüsége volt a törvény mellőzésében. Hanem azért, mert ő szentül hitte, hogy a csonkafűzesi tetem nem az eltünt lányka volt, a mig élt s bizton számitott arra, hogy a tetem idegen voltát ő még be fogja bizonyitani. Nem tartotta egyelőre tehát komolynak azt a munkát, azt a jegyzőkönyvet, a mely szerint nyolcz tanu közül hat egyenesen az eltünt lánykát ismerte fel a holttestben és pedig a hat közül egy tanu tökéletes határozottsággal.

Hát a vizsgálóbiró igy gondolkodott. Tévedett kegyetlenül, de ez volt meggyőződése. Nem vádolom érte erkölcsileg. Csak elméje volt gyönge, nem lelkiismerete. S ha ő lett volna az itélőbiró: hát egy sulyos birói tévedéssel több lesz a világon. Nem nagy dolog. Csak az törik össze alatta, a kit ér. Volt már ily tévedés elég s lesz még sok. Gyarlók vagyunk.

Csakhogy a vizsgálóbiró nem itélőbiró s a történelmi tapasztalatoknak s józan elmének ezer indoka szól a mellett, hogy itélőbiró ne is lehessen. Tehát neki nem szabad csak azt jegyezni fel, a mi az ő meggyőződése, sőt szent és egyetlen kötelessége abból áll, hogy ha nézetével, egybevetéseivel, meggyőződésével ellenkezik is: azt jegyezze fel hiven, a mi előtte történik.

A hű följegyzésekből az itélőbiró tudja megközeliteni az igazságot. A vizsgálóbiró nem. Szövevényes ügyekben a vizsgálóbiró a dolognak mindig csak töredékes részét látja egyszerre s ezt is gyakran elfogult lélekkel s kénye szerint való vélekedés szemüvegén át. Tehát hamisan vagy fonákul.

De erre később terjeszkedem ki.

A vizsgálóbiró vétke a csonkafűzesi eljárásnál valósággal nem is abból állott, hogy tanukkal nem iratta alá a jegyzőkönyveket. Ez csak a törvénynek s nem az igazságnak megsértése. Nagy vétke az volt, hogy annak a hat tanunak nyilatkozatát nem jegyezte föl apróra, a ki a holttestben az eltünt lánykát ismerte föl.

A fölismerésnél nem a tanuk száma dönt. Száz meg ezer tanu lehet s azok közt apa, anya, testvér, jegyes, hű barát, a ki az enyészet és víz által eltorzított meztelen holttestben nem ismeri föl az eltünt egykori ismerőst. Ha akad egyetlen tanu, habár gyermek, féleszü vagy borittas is, ki kétségtelen anyagi különös jelét ismerte az eltüntnek, ha e jelről számot tud adni s ezt a holttetemen meg tudja mutatni: ez a tanu látja csak az igazságot s nem a másik száz vagy ezer tanu. Mert az anyagban a természet igazsága rejlik, ez ellen pedig száz meg ezer tanunak esküje se ér semmit.

Ime a holttest nagyságát Solymosi Eszterének állitja öt tanu: Lóczi János, Solymosi János, Jakab János, Juhász József és Juhász Andrásné.

Solymosi Eszter ajkait fölismerte a holttesten két tanu: Lóczi János és Juhász József.

Szemeit fölismerte Lóczi János, Jakab János és Szakolczai Julcsa.

Fogait fölismerte Jakab János, Szakolczai Julcsa, Juhász Andrásné.

Száját fölismerte Juhász József.

Lábait határozottan fölismerte Szakolczai Julcsa.

Arczállását fölismerte Solymosi János.

A vizsgálóbirónak föl kellett volna jegyeznie, hogy e tanuk a holttestnek ama részeit miről ismerték föl, miként adták elő véleményüket s mivel bizonyitották ezt. A vizsgálóbiró egyénileg kételkedhetett abban, hogy e tanuk eltalálták-e az igazságot? De már azt véglegesen megitélni, hogy valósággal eltalálták-e vagy eltévesztették az igazságot, nem tőle függött, nem az ő jogában állott, neki arra se képessége, se hivatása nem volt. Erre a vád, a védelem és az itélőbiróság volt hivatva. Ezek elől a tanuk legfontosabb nyilatkozatait eltitkolni nem volt szabad. S a vizsgálóbiró eltitkolta.

E ponton van a nagy per végzetes fordulata.

Egyébként is nagy veszteség a följegyzések elmulasztása. A mezei tanulatlan ember figyelő képességének szép bizonysága lett volna a hű és pontos följegyzés. Ez a bizonyság elveszett.

Volt tanu például, a ki fogairól ismerte föl a tetemben az eltünt leánykát. Ez a dolog nagyon egyszerünek látszik, pedig épen nem az.

Látni más, mint nézni s nézni is más, mint megnézni. Minden ember lát, sok ember néz is, kevés ember van, a ki megnéz valamit igazán. Minden gyermek látja, naponként látja apjának, anyjának, testvérjének fogait, de ha azok a fogak rendesek, ha azok egyikében vagy másikában feltünő különösség nincs: százezer ember közt alig van egy, a ki apja, anyja, testvérje fogait meg tudná különböztetni mások fogaitól.

Igaz, hogy a rendes alaku fogak egyenlő nem, kor és kezelés mellett feltünőleg egyenlő alakuak. A czigányé se más, mint a királyé. Legföljebb szebb, erősebb és tartósabb, mint a királyé.

De már a különböző fák levele nem egyenlő alaku. Ám bármily ügyes kertész, növénytudós, vagy erdőkerülő elé tegyenek nagy csomó falevelet, hogy válogassa szét a leveleket s jelölje meg, melyik falevél minő fának a levele: megtéved csaknem minden falevélnél s dugába dől minden tudománya. Jegenye, fekete és rezgő nyár, körte, alma, bükk, szilva, nyir, gyertyán, meggy, édes gesztenye, hárs, szil, egerfa levele bizony nem egy alaku s ha mindegyikből ötöt-hatot veszünk s valamennyit összerázva odatesszük a tudós elé: összezavarodik a tudós egy pillanat alatt. Azt se tudja utóbb: fiu-e vagy lány?

Mert a falevelet ugyan egész életén át mindenki látja, egyik fát a másiktól meg is tudja különböztetni, de már a fák levelét a czélból, hogy azok különbözőségét elméjében megjegyezze, nem szokta megnézni senki. Vagy legalább kevés ember van a világon, a ki ezt megcselekszi.

Igy vannak az emberek a fogakkal. Még saját fogaikkal is. Nem is adok sokat azokra a tanukra, a kik a fogak alakja után akarták fölismerni, vagy föl nem ismerni a holttestet. De, ha mégis akadt ember rendkivüli és csodálatos figyelő erővel, a ki erre képes volt: bizony föl kellett volna annak nyilatkozatát szó szerint jegyezni. Szép és különös elme lett volna ezzel megörökitve.

Mert azok közt, a kik a természet kebelén élnek s az erdők, mezők tüneményeit egész életen át közvetlenül szemlélhetik, csodálatos figyelő erejü elmék akadhatnak. A kik százötven anyajuh és százötven bárány közül fölismerik: melyik anyának melyik a báránya, melyik báránynak melyik az anyja. A ki egész falu minden lovát fölismeri háromszáz lépés távolságból. A ki kétszáz szőlőfajt fölismer tavaszszal a leveletlen venyigéről szempillantásnyi megtekintés alatt.

A ki igy tud figyelni, igy meg tud nézni valamit: az a rendes alaku fogak után is képes fölismerni a halottat.

Volt még egy különössége az eltünt lánykának. Ez az volt, hogy lába ujjai nem feküdtek egymás mellett, hanem széjjel álltak, mint a hogy csecsemő gyermeknél szokás a születés utáni napokban.

A művelt világ városi lakói közt milliók élnek, nőnek, megöregesznek s meghalnak a nélkül, hogy valaha embernyomot láttak volna. Embernyomot csak mezitláb járó ember után és csak sekélyes sárban és hóban, sekélyes porban s tömött sekélyes homokban lehet látni. Ám a mívelt népek lakta városokban kevés a mezitlábas ember s uton, utczán, utfélen alig van olyan sár, por és fövény, a mely az embernyomot megőrizné. Ha akad is embernyom: azt a járó-kelők nyomban eltiporják.

Minden állatnak, mely lábon jár, megvan a maga külön nyoma. Kutya, macska, róka, farkas, medve, ló, ökör nyomát jól ismeri minden falusi ember ott, a hol ez állatok élnek. A fiatal sertés, kecske és juh nyomát szintén fölismeri a figyelő mezei nép, noha ezek nyoma már nagyon hasonlit egymáshoz. Lud, pulyka, tyuk, kacsa nyoma jelentékenyen különbözik. A szarka és veréb nem lép, hanem ugrik, kissé szétrombolja mind a kettő a maga nyomát. Gólya, libucz, varju nyomát a falusi gyerek tisztán meg tudja különböztetni. Természetesen az emberét is. A nyom a tudomány történetében is szerepel. Tudományos búvárlatoknál fölfedezésekre segitett. Az állattan és a földtan sokat köszönhet a kövületekben és a megszilárdult iszapokban fenmaradt nyomoknak. A népregék és népmesék is csaknem minden országban beszélnek nyomokról, melyek sárkánytól, tátos lótól vagy valamely mesés hős lova lábától származnak.

Az embernyom nagyon érdekes akkor, ha az ember talpa magas ivezetü s lábujjai szerte állanak. Szép alakot képez a porban. A sarok nyoma köralaku. Ezt egy kissé kifelé hajló vonal köti össze a lábujjak alsó tövének nyomával. Azután jön félkörben egy nagyobb s négy kisebb boglár alaku nyom, melyek se egymással, se az ujjak tövének nyomával össze nem függenek. Ezek a boglárok a lábujjak nyomai, melyek csak egyetlen köralaku ponton érintik a földet.

Solymosi Eszter lába ujjai széjjel álltak. Nem is volt ludtalpu. Őt hát nyomáról is megközelitőleg föl lehetett volna ismerni. Egyik tanu rá is mutatott a csonkafűzesi holttest lábujjaira, mint a melyek teljes hasonlósággal széjjel álltak. A vizsgálóbiró és emberei nem adtak rá semmit. Ezt a körülményt se jegyezték föl. Gondolkodó elme s erős figyelés kellett volna ahhoz, ily tünetet gondosan megvizsgálni.

A vizsgálóbiró nem volt megelégedve a csonkafűzesi eljárás eredményével. Az anya és nagynéne idegen és ismeretlen lánynak, hat tanu Solymosi Eszternek ismerte föl a tetemet. A ruha kétségtelenül Solymosi Eszter ruhája volt. Eltüntekor ez volt rajta. Ha megnyugodott volna a tanuk nyilatkozatában: akkor nyomban meg kellett volna szüntetni a zsidók ellen támasztott vádat és pert, mert hiszen ime az eltünt lányka megkerült s nincs a nyaka elvágva, vérét senki sem ontotta.

De hát mit szólt volna ehhez a zsidók ellen gyűlölködő felizgatott társadalom?

Akármit. Az igazság az első.

Igaz. Csakhogy ekként csupán a nagy lelkek és bölcs elmék gondolkodnak. Ámde a mikor a tömeget a gyűlölködés indulata lepi meg: akkor a nagy lelkek és bölcs elmék félrevonulnak, mert tehetetlenek.

A vizsgálóbiró azt mondta: be kell vinni a holttestet Tisza-Eszlárra, közszemlére kell ott tenni, legközelebbi rokonainak s legjobb ismerőseinek meg kell mutatni s ekként minden kétséget el kell oszlatni.

Bölcs felfogás és okos rendelkezés. S ha a foganatositás is ugy történik, mint a hogy’ a gondolat a papirosra lett irva: gyorsan eljutunk az igazsághoz.

A holttestet az orvosok megszemlélték s külsejét jegyzőkönyvben részletesen leirták. Azután föltették egy kocsira s minthogy az idő már későre járt, sőt egészen beesteledett, csak Tisza-Lökre szállitották s nem Eszlárra. Tisza-Lökön kivitték a köztemetőbe s az éjszakán át ott őrizték. Őrségül öt városi őrt rendeltek mellé Cséplő János fogházőr parancsnoksága alatt. Voltak a temetőben mások is. Kiváncsi ember mindig akad, a ki ott akar lenni mindenütt. Késő éjfélig, sőt hajnalig voltak járó-kelők a holttest mellett.

Másnap, junius 20-án reggel átvitték a holttestet Tisza-Eszlárra. Egyenesen özvegy Bátori Gáborné házánál álltak meg vele s annak kertjében elhelyezték. Két kecskebakra ajtót tettek s arra a holttestet ráfektették. Itt kellett megtörténnie a további szemlének s a holttest felbonczolásának.

Az első kérdés természetesen az volt, kik ismerték Solymosi Esztert, mig élt? A második kérdés az volt: kiket idézzenek meg a holttest felismerésére azok közül, a kik Solymosi Esztert ismerték?

A vizsgálóbiró ugy döntött, hogy zsidót semmi esetre se idéznek oda tanunak. Igaz, hogy az ő bőrükre megy a dolog, egy csomó ember fogságban is ül már a gyanu miatt: mindamellett nekik a felismerésnél semmi helyük.

Pedig több zsidó ismerte az eltünt lánykát.

Ismerte Rózenberg Herman, a kinél Solymosi Zsófia, az eltünt lányka nénje szolgált. Látta az utolsó napon is.

Ismerte leánya Rozi is, a ki mint 14 éves serdülő lányka épen egyidős volt Eszterrel. Egyivásu lányok ugyanazon faluban egyébként is ismerni szokták egymást.

Ismerte Braun Ábrahám, Groszberg Leon, Einhorn Májer. Ismerte Klein József is, de csak három év előtti időből. Hogy őt nem idézték tanunak: helyes dolog volt. A serdülés életszakában három év nagy változást csinál rendszerint az emberek alakján. Soványka gyermeklányból sugárzó telt hajadont csinálhat.

Ismerte Sarf Móricz is, a tanu. Hiszen ő látta a tanuk közül utoljára. Ő beszélte, hogy látta, mikor a koldus zsidó bevezette a zsinagógába s mikor ott a metszők lefektették, nyakát vágták, vérét vették. Őt okvetlenül meg kellett volna kérdezni.

De különösen meg kellett volna kérdezni Kohlmájer Józsefet, a boltost. Nála vett festéket az eltünt lányka az utolsó órában. Ő csomagolta be a néhány fillér áru festéket sárga papirosba. A csonkafűzesi hulla csuklóján is találtak sárga papirba csomagolt festéket egy zsebkendőbe kötve. Egyetlen egy ember se lehetett Eszláron se rokon, se idegen, a ki az igazság földeritése végett méltóbb fölismerő tanu volt, mint Kohlmájer a boltos. Minden törvény s minden józan okosság azt követelte, hogy Kohlmájert megidézzék a tanuskodásra.

Nem tették. Neki se a holttestet, se a föstéket, se a fösték csomagoló papirját meg nem mutatták.

Miért nem?

Miért tünt el a biróság kezén nyom nélkül az a csomagoló papir? Mert nyom nélkül tünt el. Junius 18-án este, mikor még a tutajosok is ott voltak a Csonkafűzesben, mindenki látta Kohlmájer csomagoló sárga papirját. Kiss Jenő járási orvos föl is jegyezte a rendőri szemlejegyzőkönyvben. Látta a szolgabiró, látta a pandur, látták a dadai előljáró emberek, látták a zsidók is. A mikor a Tiszaparti egy napi sírjába ujra eltemették a halottat: kezén hagyták a kendőbe kötött papircsomagot. Egész éjjel egész sereg komoly, becsületes ember őrizte a sírt és a benne nyugvó tetemet, a papiroshoz nem nyult senki. Bary vizsgálóbiró érintetlenül találta azt, de az ő jegyzőkönyveiben azért nyoma sincs a sárga csomagoló papirosnak.

Eltünt, elveszett.

Ép ugy elveszett a fösték is. Pedig még elég fösték volt a holttest kezén. Hiszen mikor a dadai csősz a botjával kissé megpiszkálta, a Tisza vizét is beszinezte a holttest körül. Volt hát annyi még, a mennyiből Kohlmájer kényelmesen megmondhatta volna, hogy ime, ez a fösték tőle való, ezt vette tőle életének utolsó órájában az eltünt szegény lányka.

A felismerésnek eme kétségtelen anyagi erősségei tehát eltüntek s Kohlmájer boltost a halott közelébe ereszteni nem lehetett.

Legyen sötétség! Mintha csak ez lett volna a vizsgálóbirói eljárás czélja. Pedig nem ez volt. Ma még nem.

A községi előljáróság s a bánkódó anya jelölték ki azokat, a kiket a fölismerési tanuskodásra meg kell idézni. Hogy miért épen azokat s miért nem másokat is, például Rózenberg Rózit, Sarf Móriczot a tanut s Kohlmájert a boltost: erre nézve a vizsgálóbiró semmiféle följegyzése se nyujt felvilágositást.

Nekem bizalmasan azt jelentették utóbb, hogy a holttesthez csak azokat eresztették, a kikkel előbb Farkas Gábor, a tevékeny és eszes községi biró beszélhetett. Tudom, hogy a vizsgálat félrevezetésében ez a biró nagy tevékenységet fejtett ki s a hol ennek irásbeli nyomai lesznek: ott rá is mutatok majd a biró nagy buzgóságára. De arról, hogy a fölismerő tanukkal e napon előre tanácskozott volna, nincs irásbeli följegyzés. A hozzám érkezett jelentést tehát nem vettem figyelembe. Nem veszem most se.

Ujabb tizenhárom fölismerő tanut idéztek a holttest mellé özvegy Bátori Gáborné kertjébe.

Már ez a hely is furcsán lett megválasztva.

A birói szemle s a tetem orvosi bonczolása állami és birósági közügy volt. A törvény és általános birósági gyakorlat szerint a szemlének és bonczolásnak s e czélból a holttest elhelyezésének valami középületben, a falunak valamely közhelyiségében kell megtörténni már akár födél alatt, akár szabad ég alatt. Magánember magánhelyiségét ingyen ilyen czélra nem igen engedi át. Babona, előitélet, irtózás, a holttest szaga, a bonczolással járó szenny és lótás-futás faluhelyen mindenkit visszariaszt attól, hogy épen nála történjék az efféle birói eljárás. S bizony Bátori Gábornénak, a szegény özvegy asszonynak épen nem jutott volna eszébe óhajtani vagy csak megengedni is, hogy az ő háza legyen e czélra kiválasztva.

Reggel már az a hir terjedt el faluszerte, hogy a zsidók idegen holttestet csempésztek a Tiszába Solymosi Eszter képében. A holttest, mig élt, zsidó lány vagy asszony volt s azért feje le is van borotválva. Nem is lehet máshova tenni, mint a zsidó imaház udvarába. Ott kell felbonczolni s azután a zsidó temetőbe kell eltemetni.

Bizony a tisza-eszlári urak némelyike is igy gondolkozott. A vizsgálóbiróban azonban mégis volt annyi jóizlés, hogy e durva ötletet nem hajtotta végre. De azért mégis Bátori Gábornét beszélték rá, adjon helyet a halottnak egy napra. Az ő kertje ugyanis tőszomszédságában volt a zsidó imaház udvarának s a köznép előtt ily módon mégis az a látszata lett a dolognak, mintha a holttestet valósággal a zsinagóga területén helyezték volna el.

Az egyik uj tanu volt Gyáni Gáborné született Szellei Zsuzsánna. Közel rokon, első unokatestvérje az eltünt lánykának. Az ő anyja testvérje volt Solymosi Eszter apjának. Az eltünt lánykát jól ismerte, noha meztelen sohase látta. A holttestre nézve abban a meggyőződésben van, hogy az nem Eszter holtteste. Hogy miért nem: azt a vizsgálóbiró nem jegyezte fel. Később a törvényszék előtt elmondta okait. A holttest fejét nagyobbnak s testét vaskosabbnak látta, mint Eszteré volt s a holttest szemei szőkék voltak, holott Eszter szemei barnák.

Magaviseletéből látszott, hogy nem biztos tudásból, hanem képzelgetésből s irányzatosan beszél. Bevallotta, hogy vizbefult embert, sokáig vizben levő holttestet sohase látott. Bátran állitott nyilt valótlanságokat is. Azt mondta, hogy a holttest nyakán a füle alatt forradás volt, holott Eszternek nem volt. Pedig az orvosi vizsgálat bizonyitotta, hogy a holttesten se volt. – Azt is mondta, hogy a holttestnek kék szeme volt, Eszternek pedig barna. Ez sem igaz. A holttestnek is barna szeme volt.

Ezt a jámbor falusi népet ily vallomásért nem kell sulyosan megitélni. Egy év mulva történt a törvényszéki kihallgatás. Egy év alatt sokat felejt mindenki oly dolgokból, melyekkel gyakorta nem foglalkozik. S aztán egy év alatt százszorosan elhitették vele, hogy az a holttest nem Eszteré volt, hanem azt a zsidók usztatták le a Tiszán, hogy félrevezessék a biróságot s hamis nyomokra tereljék a törvényt. Istenért se vállalta volna el a különben is eltorzult vizi tetemet Eszterének. Szentül hitte, hogy neki van igaza. S jólélekkel koholt alkalmas ürügyeket s képzelt, valótlan jeleket arra, hogy nézetét a biróság előtt alaposnak tüntesse föl.

A tanuságoknak ebben áll legnagyobb gyöngeségük. S a mi Gyáninéra igaz: igaz többé-kevésbbé a többi tanúra is.

A másik tanú Szuhi Györgyné született Svarcz Katalin. Solymosi Jánosnénak állandó szomszédja volt s az eltünt lánykát ugy ismerte, mintha csak az ő gyermeke lett volna. A holttest vaskosabb termet, szőke szinü, kék szemü, – Solymosi Eszter pedig vékonyabb, csinos termetű, barna szemű. A holttest nyakán levő forradást ő is ép ugy elmondja, mint Gyányiné. Tévedései és koholmányai is ugyanazok. S úgy látszik teljes meggyőződésből beszél.

Gazdag Józsefné született Krámer Mária tíz év óta átellenes szomszédja Solymosi Jánosnénak, tehát Esztert ő is jól ismerte. A holttestben ő sem ismeri föl az eltünt lánykát. Az eltünt lányka nem volt oly nagy és testes, mint a holttest. Az áll alatti forradást a holttesten ő is látta.

Olajos Bálintné született Szakolczai Erzsébet szintén jól ismerte Esztert, mert 1882. évi január 1-ig nála lakott, nála volt szolgálatban. A tetemben ő se ismeri föl. Részletesen elmondja, minő volt Eszter lábán a tehéntaposás-okozta seb. Nála kapta a sebet. A nyakon levő forradásról, melyet a holttesten látott, ő is megemlékezik. Az eltérést abban látja, hogy Eszter barna volt és arányos vékony termetü, a holttest pedig vaskos, széles és szőke.

Tanyi Józsefné született Gulyás Eszter sógora volt az eltünt lánykának. Első férje Solymosi András volt, a lányka testvérbátyja s ezért négy évig együtt lakott ezzel, tehát jól ismerte. A holttestben nem ismeri föl. A különbség főleg abban áll, hogy a tetem testesebb, vastagabb, mint Eszter volt s szeme kék, nem pedig barna.

A hatodik tanú Szellei Gáborné, Solymosiék nála laktak, onnan ismerte Esztert, de már rég nem látta. Eszter vékony, száraz termetü lányka volt, a holttest pedig termetes és kék szemü. Tehát nem lehet Eszteré.

Ifju Pap József több ízben látta a holttestet, melyet jól kifejlődött 20–25 éves termetes nő holttestének nézett s azért benne az eltünt lánykát föl nem ismerheti.

Lápossy János 34 éves, nőtlen, tisza-eszlári kálvinista lelkész magasabb miveltségü férfiu. Solymosi Esztert jól ismerte, mint iskolai növendéket s mint isten házába járót, megismerte s gyakran látta az utczán is. E tanú vallomása, épen magasabb miveltségénél fogva különös figyelmet érdemel. Határozottan állitja ő is, hogy a holttest nem Solymosi Eszteré. Indokai jellemzők.

Azt mondja: a holttest arczvonásai mások voltak, mint Solymosi Eszteré.

És azt mondja, hogy a holttest fejlettebb, csontosabb, szélesebb volt, kivált a melleknél, mint Solymosi Eszter.

Egyéb okot a lelkész nem hozott fel. E két ok inditotta arra, hogy kimondja, hogy a tetem nem az eltünt leányka teteme.

A lelkészt jól megnéztem a törvényszék előtt. Fiatal ember volt még, 34 éves életkorban. Becsületes, nyilt, őszinte arcz. Bármi volt véleménye a vérvádról, tudósitóim arról értesitettek, hogy különös gyülölséget a zsidók ellen se nem érez, se nem nyilvánit s e tekintetben a tisza-eszlári uri társaság tagjaitól eltér. Meg voltam arról győződve, hogy felismerési tanusága őszinte; ugy beszél, a hogy vélekedik s szentül hiszi, hogy a holttest csakugyan nem Solymosi Eszteré.

Az ily tanu, ha még értelmes, tanult, mivelt ember is, nagy figyelemre méltó. A pap pedig ilyen ember volt. Én a határozott tudás erejével voltam meggyőződve arról, hogy nyilvánitott véleménye alaptalan, okai helytelenek, tanusága tehát valótlanságot tartalmaz. Pedig mivelt elme és becsületes lélek egész tisztaságával akart igazságot mondani. Ugy intéztem tehát hozzá kérdéseimet a törvényszék előtt, hogy a biróság is belássa, de ő maga is érezze, hogy tanusága semmit se ér, mivelhogy arról, a mit mond, voltaképen semmit se tud.

Az első kérdés, a melyet tisztába kellett hozni, az volt: vajjon miből s mennyiben ismerte Solymosi Esztert?

A lányka 12 éves koráig az elemi iskolába járt. A lelkész, mint az iskola egyik felügyelője, a tanulók vizsgáira be szokott menni. Évenként talán négyszer-ötször, talán többször is. Tisza-Eszláron van hatvan-hetven iskolába járó lányka. A lelkész ott van köztük talán egy-két óra folyásig. Vajjon képzelhető-e, hogy ennyi idő alatt ennyi lányka arczát, termetét, csontosságát a lelkész igazán megnézze s magának tökéletesen megjegyezze? Holott pedig figyelme nem is erre irányul, hanem a tanitóra, a tanitás eredményére, a kérdésekre és feleletekre. Ha különös oka van rá: egy-egy lánykát jól megfigyelhet. Ha a lányka igen gazdag, vagy igen szép, vagy feltünő rút, vagy csonka, béna, félszemü, sánta, természet által megjegyzett, vagy rikitó ruházatu: akkor a lelkész egy-két percz alatt is jól megfigyelheti azt a lánykát. De Solymosi Eszternél ily különös ok föl nem merült.

De ez a lányka már 1879-ben ki is állt az iskolából s élete utolsó két esztendejében csak ismétlő-iskolába kellett járnia. Azaz kellett volna. Szegény család volt, a falun kívül is lakott: bizony ő ritkán mehetett oda, nem is igen eresztették.

Azt is mondja a lelkész, hogy látta a lánykát az utczán is egyszer-másszor s látta a templomban is. Kétségtelenül látta, de mikor látta utoljára? A lelkész becsületes lélekkel azt felelte e kérdésre, hogy ezt egyáltalán nem tudja határozottan megmondani. Azt se tudja, a templomban látta-e utoljára vagy az utczán. Azt se tudja: tavaly látta-e utoljára vagy harmadéve.

Én a lelkészhez 1883-ik évi julius hó 6-án intéztem kérdéseimet a biróság előtt. A lányka eltünt 1882-ik évi ápril 1-én s a lelkész egyáltalán nem tudta biztosan, hogy az 1881-ik év folyamán is láthatta-e a lánykát egyáltalán.

De ha igy áll a dolog: akkor emberi és lélektani lehetetlenség, hogy a lánykát, mikor utoljára látta, ugy megnézte s ugy megvizsgálta volna, hogy annak termetét, csontosságát s felső és alsó teste szélességét a tudás biztosságával véste volna emlékezetébe.

A lánykát, mint meztelent sohase látta. Termettségéről tehát csak sejtelme lehetett s ez is csak felületes, futó rápillantás után. A serdülő lány azonban egy év alatt is tetemesen fejlődhetik. Hányszor lep meg bennünket a lány a maga gyors fejlődésével? Egy év mulva is, ha időközben nem láttuk, gyakran alig ismerünk rá.

A lelkész csak a meztelen holttestet látta s annak termetarányait.

A női test termetarányairól azonban, ha azt rendes öltönyében látjuk, alig lehet biztos tudomásunk. A tévedés igen gyakori, a csalódás csaknem mindennapi. Szűk vállak s vékony karok, darázsderekak daczára a nő alteste hatalmas arányu, tomporai s czombjai szélesek s vaskosak lehetnek. S megforditva is gyakori tünetre bukkanunk. A ruházat és a pipere rendes domborulatu mellet, emlőket s tomporokat mutathat ott is, a hol mindezek soványocskák.

Ismételve azt mondja a lelkész, hogy a holttest csontossága sokkal nagyobb és fejlettebb volt, mint az eltünt lánykáé.

Honnan tudhatta ezt?

A holttest bonczolásánál nem volt jelen, annak csontjait se nem nézte, se nem tapintotta, de még csak nem is látta. Kérdeztem, vajjon az élő Solymosi Eszternek karját s karcsontjait megtapintotta-e? Felelete az igazsághoz híven természetesen az volt: nem.

De hát akkor az élőnek s a halottnak csontosságát miként hasonlithatja össze, ha se az élőnek, se a halottnak csontjait semmi módon se figyelhette meg? Hogyan hasonlithatja össze az a tanu, a ki elvégre is tanult, értelmes, mivelt és becsületes ember, és a ki lelke egész erejével igazságot akar mondani?

Ime itt áll előttünk az igazságszolgáltatásnak egyik óriási kérdése!

Becsületes ember, jóhiszemű tanu sok van, de tökéletes tanú kevés akad. Különös szerencse, hogy az emberiség mivelődése már annyira haladt, hogy a büntető igazságszolgáltatásban a tanuk mellett egyéb bizonyságokat és erősségeket is keresünk.

Mert a tanú rendszerint nem azt a tünetet tárja föl a biró előtt, a melyet látott, hallott, tapasztalt, hanem azt a véleményt, a melyet benne az a tünet keltett. S ha az a vélemény alaptalan: a tanu rendszerint a tünetet is eltorzitott alakjában beszéli el a biró előtt. A saját véleményét akarja igazolni. S mindezt jóhiszemüleg teszi azzal a szent hittel, hogy ő az igazságot akarja kideriteni.

A lelkész utóbb kérdésemre egyenesen kijelentette, hogy ő csupán a holttest mellkasának domboruságából következtette, hogy ez csontosobb lehetett, mint Solymosi Eszter.

A holttest hanyatt feküdt. Feje alatt nem volt semmi támasz, vánkos vagy fejalja. Ily helyzetben a mellkas szinte szokatlanul kidomborodik. De puffasztja azt a folyton fejlődő rothadási gázok tömege is. Hogy Solymosi Eszter mellkasának domborulata hasonló fekvő helyzetben mekkora lett volna: ezt el se tudja képzelni az a tanu, ha nem szakember, a ki Solymosi Esztert mindig csak állva, kissé lehajtott fejjel s kissé előre hajoltan látta életében.

A lelkész tehát megfelelő tudás és tapasztalat nélkül csak képzelgésből beszélt.

Még jobban kitünt ez a másik kérdésnél.

A másik kérdés, melyet tisztába akartam hozni, az volt, vajjon a lelkész megnézte-e tehát a holttestet igazán?

Dehogy nézte. Egyetlen testrészére se emlékezik különösen. Körüljárta az állványt, melyen a holttest feküdt, a holttestnek se kezét, se lábát nem vizsgálta. Ennek igy adja okát:

– Meglehetős undorral tekintett rá az ember, sokáig nem volt kedve hozzá.

Valósággal csakugyan igy van.

Kijelentette azt is, hogy rothadásban levő holttestet soha se szemlélt meg. Se saját tapasztalásából nem tudja, se szakkönyvekből nem olvasta, hogy előre haladott rothadásnál a holttestben fejlődő gázok mily külső változásokat idéznek elő a testrészek méretein, mennyire elváltoztatják az arcz vonásait, mennyire eltorzitják az egész ábrázatot.

Hiven, őszintén, becsületes ember jóhiszemüségével vallotta ezt mind. Ebből most már könnyen meg lehetett itélni, mit érhetett az a tanusága, hogy a holttestnek más arcza volt, mint az eltünt lánykának.

Ez a tünemény igaz. Hiszen a holttest csakugyan nagy rothadásban volt. Másként nem is kerülhetett volna a viz szinére. De a tanuság még se igaz. Mert abból a tüneményből, az ábrázat különbözőségéből épen nem következik, hogy a holttest idegen és ismeretlen nő holtteste. A tanú pedig ezt állitotta.

A kilenczedik fölismerési tanu Várkonyi Ferencz, 41 éves, tisza-eszlári kálvinista tanitó Solymosi Esztert onnan ismerte, hogy 1880-ban ő készitette elő az urvacsorára s ekkor a lányka néhány hétig eléje járt az iskolába. Azóta is látta néhányszor utczán és a mezőn. Egyáltalán nem tudja, mikor látta utoljára.

A holttestet megszemlélte, de ebben Solymosi Esztert föl nem ismerte. Ez a lányka fejletlen, vékony termetü volt keskeny homlokkal, rendes alaku orral, a holttest pedig termetes, domboru mellü, magas homloku s fitos orru.

Érdekes kissé Tóth Mari tanú vallomása. Ez 19 éves hajadon, Esztert jól ismerte, mert Solymosiné és Huriné közelében lakott. Nem a felismerési eljárásnál özvegy Bátori Gáborné kertjében nézte meg a holttestet, hanem később a tiszaparti nyárasban, a hová orvosi bonczolás végett szállitották. Nem a vizsgálóbiró idézte tanunak.

Határozottan állitotta, hogy a holttest nem Solymosi Eszteré. Erre különösen két okot hozott fel. Egyik az, hogy a holttest szeme kék volt. Ez nem igaz. Az orvosi látlelet barna szemet talált s több komoly tanu is. Ugy látszik, a junius 20-iki tanuk összebeszéltek arra, hogy kék szemről emlékezzenek. Másként nem lehet megérteni, hogy a határozottan barna szemet minden tanu kéknek lássa.

Másik oka még furcsább.

– Eszter kisebb volt mint én, a holttest pedig nagyobb volt, mint én.

Szórul-szóra ezt mondta:

A holttestet gondos mérés szerint 144 czentiméter hosszunak találták. Én jól megnéztem Tóth Mari tanu magasságát. Magas sarku czipőben állt a törvényszék előtt. Szép, sudár termetü lány volt. Odaszóltam hozzá:

– Nem beszélsz igazán lányom, te czipő nélkül is vagy 160 czentiméter magas, a holttest pedig csak 144. Tehát a holttest sokkal kisebb nő volt, mint te.

Elhallgatott ez ellenvetésre.

Különös szerencsém volt ezzel. A vármegye alispánja ott ült a hallgatóság első sorában. Rögtön utasitotta Kozák fogházőrmestert, mérje meg a katonamértéken Tóth Marit. Megmérte. Épen 160 czentiméternek találta.

Élő ember teste milyen hosszu, álló helyzetében milyen magas: erre nézve a világban kevés ember tud puszta látás után biztosan nyilatkozni. Az angol törvényszéki gyakorlatban a tapasztalt birák az egyszerü tanuvallomást nem is szokták komoly figyelembe venni.

Magas termet, közép termet, alacsony termet: ime eddig terjed a közönséges ember rendes észlelése. Czentiméternyi biztossággal különös gyakorlat nélkül lehetetlen tanuskodni.

Vannak nagy gyakorlatu lóismerők, a kik a ló marjának magasságát puszta megtekintésre teljesen megközelitőleg eltalálják. A lómagasság magyar mértékét maroknak nevezik. A ló középmagasságát 16 maroknak szokás tekinteni. Félmaroknál többet gyakorlati lóismerő nem tévedhet. De már a czentiméterek számában ő is téved. Pedig a tévedés haszonnal vagy kárral járhat, minthogy a lóismeret üzleti dolog is.

Az emberi test álló magasságának ismerete nem üzleti dolog, sőt még szokásos mulatság se. Semmiféle játék se terjed ki rá. A katonamértéken kivül egyáltalán nincs is szokásban. Biztosat hát erre nézve nem tudhatnak az emberek.

Ahhoz, hogy az ember másnak álló testmagasságát szemmérték után megitélhesse, először is azt kell tudni, hogy ő maga hány czentiméter magas? De hány ember tudja csak azt is? A parlamentek, egyetemek, tudós társaságok tagjai általában eléggé tanultak: nem hiszem, hogy ezek fele is tudná magáról, hogy teste hány czentiméter hosszu. A nyerészkedésnek az a neme, melyet fogadásnak nevez a világ, rendkivül el van terjedve mivelt népek s félig mivelt népek közt is. A fogadás játék is, üzlet is, szokás is. Elterjedése tehát lélektanilag nagyon érthető. Tárgya: előre bizton nem tudható véletlenre való számitás. Az angolok s a Földközi-tenger partjain lakó népek a fogadásnak száz nemét-faját ismerik. De azt a faját: »százat egyre – hány czentiméter magas vagyok?« – még ezek se ismerik. Pedig rövidebb, gyorsabb, kényelmesebb fogadás alig lehetne. Sok ember van, ki nagy szenvedélylyel kedvel bizonyos állatot. De például a legszenvedélyesebb kutyakedvelő se tudja rendszerint, hogy kutyája talpától válláig vagy orra hegyétől farka végéig hány czentiméter hosszu. Pedig én ugy veszem észre, hogy az emberek a kutya testének mértékét még jobban ismerik gyakran, mint az ember testének mértékét.

Ime a csonkafűzesi holttest fölismerő tanui testmagasságról, tetemnek vaskosságáról, az eltünt lányka véznaságáról s több efféléről beszélnek.

Bizonyos, hogy józaneszü ember ép szeme a rendesen öltözött emberről meg tudja mondani: vaskos termetü-e, vagy vézna? Ugyanazon emberről is bizton látja az egészséges, telt alakot vagy a sulyos betegség után lesoványodott alakot. De már a nagy rothadásban levő s kivált meztelen hullát a régen látott és csupán rendes öltözetében látott élővel összehasonlitani kivétel nélkül mindig tévedésre vezet.

Két élő testvére volt Solymosi Eszternek. Őket is meghivták a fölismerésre.

Az egyik: testvérbátyja, a 24 éves Solymosi János. Nem igen nézegette a holttestet.

– Első tekintésre, ugymond a törvényszék előtt, mindjárt láttam, hogy nem az Eszter. Nagy képe, nagy szája, nagy homloka. Eszterré kisebb volt.

Magasságáról azt mondja, hogy Zsófi nénjének csak melléig ért, kivel egyébiránt sohase mérkőztek össze.

A másik testvér Solymosi Zsófi volt, 17 éves hajadon. Vallomásában sok a jellemző.

Határozottan kimondja, hogy a hulla nem Eszteré, minthogy Eszternek keskenyebb arcza, apróbb fogai, kisebb teste, kisebb lábai s lábain szétálló ujjai voltak.

De hát milyen magas volt Eszter?

E kérdésre eddig csak ugy általánosságban odavetőleg feleltek a tanuk, de végül Zsófi nénjét szemelték ki a tanukezelők arra, hogy az ő segitségével határozott számszerü adatot állitsanak össze.

A vizsgálóbiró ugy jegyezte föl, hogy mindegyik testvér azt mondta, hogy Eszter csak szeméig ért Zsófinak. Minthogy pedig Zsófi 144 czentiméter magas, szeméig azonban csak 134, tehát Eszter csak 134 czentiméter magas volt. A holttest tehát nem lehet az övé, mert az 144 czentiméter.

Ez világos.

El is döntötte volna ez a kérdést alaposan, ha a vizsgálóbiró följegyzésében csak egyetlen szó is igaz volna.

Solymosi János azt mondta, hogy az eltünt lányka csak melléig ért Zsófinak. Zsófi pedig azt mondta, hogy neki szemöldökéig ért. A vizsgálóbiró ez össze nem férő két állitást egyszerüen kifelejtette a jegyzőkönyvből, hanem e helyett azt irta be, hogy »Zsófinak csak szeméig ért«.

Ime a papiros hamissága!

Pedig a »szem« és »szem« se egy dolog. Akár az alsó szempilláig, akár a felső szempilláig, akár a szemöldökig ér föl valaki: a köznép azt mondja »szeméig ér«. Pedig már ez is 2–3, esetleg több czentiméter különbség.

De ez nem lényeges.

Lényeges az: honnan tudja a két testvér, hogy az eltünt lányka csak melléig vagy szeméig ért Zsófinak?

Solymosi János azt mondja, hogy Zsófi és Eszter soha se mérkőztek össze. Ugyanezt mondta Zsófi is 1882. évi deczember 8-án a birói és szakértői szemle férfiai előtt, mintegy 15 komoly tanu előtt, a kik közt az egyetemi szakértők, a vádló királyi ügyész s a védők is ott voltak. És pedig ismételt kérdésre határozottan jelentette ezt ki.

Igaz, hogy a törvényszék előtt 1883. évi julius 21-én már azt mondta Zsófi, hogy Eszterrel összemérkőztek akként, hogy egymással szembe álltak. Szembe álltak pedig azért, mert Eszter örült, hogy fiatalabb létére csaknem oly magas már, mint Zsófi nénje. De hogy ez az összemérkőzés megtörtént volna: arra Zsófi tanut nevezni nem tud.

De hát elvégre csakugyan igaz, hogy Zsófi közel három évvel volt idősebb, mint Eszter öcscse, tehát volt idő, a mikor ez neki melléig s volt idő, a mikor szeméig vagy szemöldökéig ért. Csak az a kérdés: mikor?

A védők fontosnak tartották, hogy Zsófi vallja meg, mikor mérkőzött össze Eszterrel.

Nem vallotta meg. Általában nagy konokságot mutatott a tárgyalás alkalmával.

Később kiterjeszkedem arra, hogy a tárgyalást nappal a hivatalos órák alatt a biróság vezette, de éjjel s a hivatalos órákon kivül valami más titkos kéz vezette.

A titkos kéz vezetése senkin se látszott jobban, mint Solymosi Zsófin, az eltünt lány nénjén.

Annyit azonban mégis bevallott: nem tudja s nem emlékezik: vajjon ő Eszterrel tavaly mérkőzött-e össze vagy harmadéve?

Ez nagyon fontos nyilatkozat. Mert 1881-ben a 12 éves Eszter csakugyan érhetett Zsófi melléig, később érhetett szemöldökéig is s halálakor a természet rendes törvényei szerint mégis lehetett 144 czentiméter magas. Jól tudhatta volna ezt a vizsgálóbiró is, ki is tüntethette volna ezt a fölismerési jegyzőkönyvben, de nem tette. Ennek kitüntetését vagy elméje, vagy szándéka nem engedte.

Végre is falusi jónevelésü egyszerü paraszt lányka alig lehet olyan tompa elméjü vagy oly behálózott lelkü, hogy szavain az igazság fénye itt-ott át ne csillanjon. Mikor olyasvalamit kérdeztünk tőle, hogy miként mondhatja Esztert oly határozottan alacsonyabb termetünek, mint ő, mikor azt se tudja, mikor mérkőzött vele össze, igy felelt szórul-szóra:

– Kisebbnek kellett lennie, mint én, mert fiatalabb volt nálam!

Ime egyszerü okoskodása! Ime a mindennapi tanu, a ki nem azt vallja, a mit tud, hanem azt vallja, a hogy vélekedik.

S hány biró téved meg, hány igazságtalan itélet keletkezik az ily vallomás alapján!

Utolsó fölismerési tanu lett volna Huri Andrásné. A ki keresztanyja volt az eltünt lánykának s legutolsó szolgálatadó asszonya is. A ki a lánykát föstékért küldte a boltba s a ki egyedül tudna annak utolsó óráiról, utolsó lelki állapotáról számot adni. Őt a holttesthez oda kellett hivni, neki azt meg kellett mutatni. Fölismeri-e vajjon keresztlányát, szegény gyönge kis cselédjét?

Csakkogy Huriné azt mondta, ő oda nem megy, ő a holttestet meg nem nézi, mert ő ott mindjárt meghal.

Hiába volt minden rábeszélés, minden erőltetés, Huriné kitért a tetemre hivás elől. Érzékenysége előtt, idegeinek gyöngesége előtt az igazságszolgáltatásnak meg kellett hajolni. A lágyszivü vizsgálóbiró fölmentette a tanuskodás alól. A kemény munkához szokott szegény zsöllér asszony érzékenységét nem szabad kisértetbe hozni, mikor csak olyan csekélységről van szó, hogy egy csomó embert gyilkosság miatt halálra itéljünk-e?

Hurinéval ez az eset még egyszer előfordult. E munka végén még visszatérünk rá s idegeinek gyöngeségére.

III.

(A holttest bonczolása. – A haj, a szemöldök, a nemi szőr, a fog, az emlők, a körmök, a tyukszem. – Az orvosi vélemény. – Mindenki egyetértett az orvosokkal, csak három-négy tanu nem. – Megoldatlan kérdések. – A sötétség teljes. – A szegény ismeretlen halottat eltemetik. – A temetés.)

Délelőtt tiz órakor lett vége a fölismerési eljárásnak. Következett volna a holttest orvosi megvizsgálása. Ez bonczolással jár.

Azonban özvegy Bátoriné azt mondta, hogy ezt már ő az ő kis udvarában, az ő eperfája alatt meg nem engedi. Vigyék a holttestet, a hova akarják, de ő nála emberi tetemet szét ne tagoljanak.

Elvitték hát a holttestet Eszlár-Tótfaluból Eszlár-Ófaluba. A falu alatt a Tisza partján kiválasztottak egy szép árnyékos helyet, odavitték, ott állitották fel a bonczoló asztalt. A birói jegyzőkönyv fűzesnek nevezi ezt a helyet, az eszlári nép nyárasnak. Volt benne fűz is, de inkább gyors és szép növésü nyárfákkal volt tele. Ugy hallom: ma már nyoma sincs. Elsodorta a Tisza. A régi Eszlár-Ófalu nagy részét is elsodorta már, távolabbi s magasabban fekvő telkekre épitkeztek az emberek.

Négy orvos foglalkozott a bonczolással. Trájtler Soma és Kiss Jenő orvostudor, Kéri Horváth László sebész s Kéri Horváth Géza szigorló orvos, mint bonczsegéd. Volt a királyi törvényszéknek rendes törvényszéki orvosa is Nyiregyházán. Az egész társadalmat izgató e nagy ügyben a tapasztalt és tekintélyes törvényszéki orvost nem volt czélszerü s nem is lett volna szabad mellőzni. Mégis mellőzték, mert véletlenül zsidó volt.

Az orvosok által felvett jegyzőkönyv olyan alaku, a minő szokott lenni általában. Eléggé bő mind a külvizsgálati, mind a belvizsgálati, mind a véleményező rész.

A csonkafűzesi holttestnek egész irodalma támadt abban az időben. Az orvosi tudománynak sok világhirü férfia foglalkozott ezzel Budapesten, Bécsben, Berlinben s Franczia- és Angolországban is. Az orvosi tudománynak kicsiny, de uj fejezete ez a holttest. Igen röviden meg kell tehát ismertetnem ama négy orvosnak ott a tiszaparti árnyékos ligetben végzett munkásságát.

Megmérték a holttestet, 144 czentiméter hosszunak találták. Erre nézve nem merült fel kétség utóbb se a nagy per folyamában.

A hajról azt mondták: »A fejbőrön a hajzat hiányzik, kopasz.« – Ez már bizonytalan beszéd s később szép és nagy viták támadtak belőle. Nem vizsgálták meg, vajjon azért kopasz-e, mert haja vagy az élőn valami nagy betegség miatt, vagy a holttesten kihullt, lemállott vagy elment; vagy azért kopasz-e, mert éles szerszámmal tőrül lemetszették; vagy azért kopasz, mert a vizben rothadás és valami külső erőszak segitségével a hajszálak letöredeztek s azokat a viz a holttest mellől elsodorta.

Nagy dolog lett ebből a kopaszságból. A tömeg képzelete s gyülölködése nagy rejtélyt látott ebben.

Országszerte, világszerte elterjedt a hiedelem, hogy a csonkafűzesi halott idegen, csempészett holttest volt, – kopaszságából pedig kétségtelen, hogy zsidó nő holtteste volt. Nálunk ugyanis az óhitű zsidó nőnek, mikor férjhez megy, levágják a haját. Valami régi szokás ez, melynek eredetét s eredeti jelentőségét alig lehet biztosan kikutatni. Sok népnél sokféle szokás áll fenn, valami babonaságot, valami hókusz-pókuszt csinálni a szüznek vagy egész alakjával, vagy egyes testrészével, mielőtt törvényes feleségként a nászágyba lefeküdnék. Efféle vallásos természetü babona vagy házassági szokás az óhitű zsidó menyasszony hajának levágása.

Nem a tisztaság érdeke itt a fő ok. Mivelt népek között s mai napság semmi esetre se az. Hiszen bármily tömött vagy hosszu, vagy bodros haja van is a nőnek: vizzel, szappannal és fésüvel tisztán és rendben lehet azt tartani. Szivesen is foglalkozik hajával a nő. Hiszen szépségének királyi lobogója az s mig gondozza: folytonosan tükre előtt ülhet. Csak megszokás már a levágás a mi időnkben, oktalan, valami durva őskorból eredő.

De a haj levágása a kopaszság tünetét nem idézi elő. A magyar nyelv kopaszság alatt a hajnak teljes elhullását, teljes lemállását érti. A levágás után még marad néhány milliméter hosszu haja az óhitű zsidó menyasszonynak.

Ez nem kopaszság. De az életben, a világ előtt ezt is elleplezik a nők. Vagy lószőrből, vagy emberhajból vagy finom fonálból készült parókával – néha szorosan a fejre illesztett fekete selyemkendővel.

Az orvosok odalökték a közönség elé a kopaszságot, de annak okait és természetét meg nem vizsgálták. Kikelt tehát ebből s meg is gyökeresedett a közönség balhite. A mit az orvosok egyébiránt másként is elősegitettek.

Azt is mondták jegyzőkönyvükben, hogy a holttesten a szemöldök és a nemi részek szőreiktől megfosztvák.

»Megfosztvák.«

E szót sokféleként lehet magyarázni. De józan elmével a magyar nyelv értői ez alatt nem értenek, nem is gondolhatnak egyebet, mint azt, hogy mind a szemöldökön, mind a nemi részeken volt szőr, de azt tudatosan, czélzatosan onnan eltávolitották.

Furcsa a szakértői ész!

A szakértői ész képes a szemöldököt s a nemi részeket egy osztályba sorozni. Holott a szemöldökön már a születés előtt is, de mindenesetre már a csecsemőkorban kifejlődik a jellemző szőr s ha az hiányzott a holttesten: bizonyára a hiányzás oka az volt, a mi a hajnál is előidézte a hasonló tünetet.

Más dolog egészen a nemi szőr. Ez csak a serdülő életkor eljöttével kezd sarjadzani s egyénenként lassabban vagy gyorsabban a serdülő kor beléptéig nő ki egészen.

Az orvosoknak semmi kitérést meg nem engedő kötelességük lett volna gondosan megvizsgálni, hogy a nemi szőr azért hiányzik-e, mert eltávolitották, azért hiányzik-e, mert a testről lemállott, vagy azért hiányzott, mert az ismeretlen nő még oly fejletlen volt, hogy a nemi szőr még ki se nőhetett?

A vád természetéhez képest óriási a különbség. Mert ha fejletlenség volt az ok: akkor az ismeretlen nő lehetett 13–14 vagy 15 éves lányka. Ha pedig meg volt a nemi szőr s azt ugy távolitották el: akkor az lehetett akár 40 vagy 50 éves asszony is.

A valódi igazság pedig az volt, mint később bebizonyult, hogy az ismeretlen nő nemi szőre fejletlen életkor miatt még ki se nőhetett se a hónaljon, se másutt.

A szemet barnának látták az orvosok. Az eltünt lánynak szeme is barna volt. A titkos kéz ugy vezette az eszlári tanúkat a tárgyaláson, hogy ezek az eltünt lányka s a holttest közt semmi hasonlóságot se találjanak. Ezért mondta csaknem minden tanu a holttest szemét kéknek. A mi nyilvános valótlanság.

Bölcseségfogak még nem voltak.

– Az alsó fogsor rendetlen növésű. Ezt mondják az orvosok. De nem mondják meg: miben állott a rendetlen növés, csak ugy általánosságban vetik oda a szót. Én is megnéztem azt a fogsort. Egészben nagyon szépnek és rendesnek találtam. Csak két alsó metsző fog dőlt kissé egymásra. De a rendetlenség oly kicsiny volt, hogy arczélből nézve csak czélzatos megfigyeléssel lehetett észrevenni. Különben senkinek se tünhetett fel. A tanuk méltán mondhatták, hogy az eltünt lánykának szép, rendes fogai voltak.

– Az emlők elsoványodottak. Igy szól az orvosok jegyzőkönyve.

Mit ért ez alatt minden józaneszü ember?

Azt, hogy már az ismeretlen nőnek emlői valamennyire kifejlődtek, kidomborodtak, de valamely ok miatt, betegség, nagy nélkülözés vagy korosság miatt domboruságukat elveszitették, mivelhogy az emlők izmai, mirigyei, tejgyüjtő edényei összezsugorodtak.

Másként érteni a szakértők szavát nem lehet.

Ez a szó pedig igy nem igaz.

Minden számbavehető tanú és pedig sok tanú megegyezett abban, hogy az emlőnek semmi domborusága nem volt, a csecsbimbó kicsiny volt s alig látszott; a bimbó udvarának szine is, körvonala is teljesen hiányzott. Egyetlen tanú se vett észre az emlők táján semmi domborodást. S minden tanú megegyezett abban is, hogy az eltünt leánykának se voltak észrevehetően fejlett emlői.

Ime helytelen szó beiktatásával miként hamisitja meg a papiros a tüneteket!

»Elsoványodott« emlőről csak ott lehet beszélni biztosan, a hol a már jó részben kifejlődött emlők külső jelenségei kétségtelenek, s a hol a bőrnek pettyhüdtsége s redőssége azt bizonyitja, hogy korábban nagyobb izmot takart. De mindezekről a szakértők teljesen hallgatnak.

A jobb kéz alsó karjáról, a csukló fölötti részről a csukló és könyök közt az izomrészek hiányoznak. Az orsócsont és singcsont kilátszik. E körülmény utóbb elmés rögtönzésre nyujtott alkalmat azoknak, kik a hires hullausztatást kikoholták.

A kézfejek kicsinyek és szépek. A körmök szép fejlődésük és gondos ápolásuk által különösen feltünőek. S meg is vannak növesztve.

– Ezt mondják az orvosi szakértők.

A körmök!

A történet, a hősi költészet, a szinmű, a regényvilág nem foglalkozik a körmökkel. A jogi élet alig ismeri. Az embertan se fordit rá valami nagy figyelmet. De ebben a perben nagy szerepe van a körömnek.

Solymosi Eszter szegény zsöllér származásu cselédlány volt. Mindenféle durva munkát hidegben-melegben korán kellett végeznie. Bizony ő finom szattyánbőr keztyüket nem viselhetett, keze bőrének selymességét meg nem őrizhette, körmeit gondosan nem ápolhatta s azokat oly hosszura, mint a vércse, meg nem növelhette. Ha tehát a holttestnek finom kezebőre s gondosan ápolt hosszu körme volt: akkor a Solymosi Eszter teteme nem lehetett.

Ez már csak világos!

Csakhogy az is világos, hogy a kezekről lemállott már a felhám s ezekkel együtt a köröm is. A felhámavesztett bőr a szegény cselédlánynál is csak oly finom, mint a királyasszonynál. A körmök pedig teljességgel hiányoztak, a mint mindez utóbb szépen ki fog világosodni.

A jó szakértők! Csak a puszta körömágyat látták s ezt nézték el körömnek. Megesik ilyesmi igen gyakran a szakértőkön. Nincs azon mit csodálkozni, ha a birósági szakértők ilyen apró tévedésekbe esnek.

A lábfejek kicsinyek, finomak. A balláb kisujján tyúkszem. A láb sarkának és talpának bőre vékony. A lábak alkata folytonos czipőviselésre vall. – Igy látták az orvosok.

Ez is érdekes. Szegény Eszter ugyan sohase járt czipőben. Télen csizmában, nyáron mezitláb. Az ő talpbőre a sarkon s az ujjak tövén bizonyosan érdes lehetett. A holttest finom, czipellős lába tehát Eszter lába alig lehetett volna.

Csakhogy a jámbor szakértők itt is megfeledkeztek egy fontos dologról. Itt se vizsgálták meg, vajjon megvan-e a bőr felháma? Erről is lesz még szó utóbb.

Eddig tart a külső vizsgálat. Ezt még junius 19-en a Csonkafűzesen irták jegyzőkönyvbe az orvosok. A jegyzőkönyvnek csak lényeges és vitás pontjait emlitem föl.

Junius 20-án az eszlári füzesben készült a holttest felbonczolása után a belső vizsgálat. A belső vizsgálat adataiból csak egyetlenegyet emlitek föl. Azt, hogy az orvosok szerint a holttest nemi részei olyanok, a minők a férjes asszonyoké szoktak lenni, tehát nem olyanok, mint a hajadon lányoké.

Ez is fontos körülmény.

Véleményt is nyilvánitottak a szakértő orvosok. A vizsgálóbiró erre nézve külön kérdéseket intézett hozzájuk. E véleménynek fontos részletei im ezek:

– A kik ismerték az élőt, a kitől a holttest ered, azok a holttestből felismerhetik, ki volt az, mig élt.

– Az ismeretlen nő nem vizbefulladás áldozata, csak holttestét dobták a vízbe.

– Az ismeretlen nő legföljebb 10 nap óta halott; a holttest nem idősebb.

– A tetem három-négy napnál tovább a vizben nem lehetett.

– Az ismeretlen nő legalább 18 éves, de valószinüleg 20 éves nő volt.

– A tetem nem szűznek teteme.

– A halál közvetlen oka általános vérszegénység, melyet tüdővész okozhatott.

Ez orvosi vélemény szerint a holttest Solymosi Eszteré semmi esetre se volt. Ezt a véleményt fogadta el a vizsgálóbiró is.

Ezzel most már teljessé vált a sötétség. Mint a szent könyvek szerint egykor Egyiptomban: ugy kialudt most már minden világosság a földön és az égbolt erősségein köröskörül. A titkok özöne omlott rá azokra, a kiknek a törvény szerint a lányka eltünésének történetét föl kellett deriteni.

Lássuk csak közelebbről.

Az orvosok leletében egyelőre nem kételkedett senki. Csupán maguk az orvosok. Ok azonban önmaguk ellen nem szólhattak. Hiszen esküt tettek arra, hogy lelkiismeretük és meggyőződésük szerint az igazságot bizonyitják, a mint az »a tudomány jelenlegi elveivel megegyez«. A tévedést be nem vallja a szakértő soha. Hogy tudatosan hamisitotta volna meg az igazságot: azt épen be sem vallhatja. Ha bevallja: hamis tanuságba keveredik s nagy gonosztevőként fegyházba kerül.

Az urak, a kik ott jelen voltak, az orvosokkal voltak egy nézeten. A vizsgálóbiró, a királyi ügyész, a királyi főügyész helyettese, Miklós László a vármegye főtisztviselője, ifju gróf Pongrácz Jenő ottani birtokos s birósági tanú, a kálvinista pap Lápossy János, Várkonyi Ferencz a tanitó, a katholikus pap Adamovics József, a községi jegyző, a csendbiztosok mind szentül meg voltak arról győződve, hogy a holttest nem az eltünt lánykáé. Tehát mind természetesnek találták az orvosok leletét és véleményét.

A védőt, a vádlottakat s a leánykaismerő eszlári zsidókat nem eresztették a tetem közelébe.

Engem akkor még nem kértek föl a védelemre.

A pandurok és szolgák mindig akként vélekednek, a miként uraik. Szivesen hitték ők is a zsidók bűnösségét. Az ő agyukat is megfertőztette már a vérvád kórsága s a zsidók elleni gyülölködés szenvedélye. Hogy az általános közvélemény ellen föllázadjanak: ki várhatta volna tőlük? Hiszen az a közvélemény mérges is volt már, erőszakos is és hatalmas is. Vele tartott a sajtó, a kormány, a törvényhozás s a biróság. Ennyi hatalommal szemben úgy sincs a szegény ember szavának súlya. Szava hangtalan szó.

Csak három ember nem adott igazat lelkében az orvosoknak.

Zurányi Kálmán, a tiszalöki fiatal gyógyszerész. Ő jól látta a holttest lábán Solymosi Eszter jegyét, a mint arra Szakolczai Julcsa rámutatott. De felkiáltani most még nem jutott eszébe, nem is lett volna abban a környezetben tanácsos.

És Szakolczai Julcsa, a fiatal és erőtlen hajadon paraszt lány, a kire rárivaltak az urak, a miért a tetemben az eltünt lánykát föl merte ismerni és a kit szidott, gyalázott, üldözött e miatt a faluban mindenki s a kit egy év mulva, mire az ügy nyilvános tárgyalása elkövetkezett, le is vettek a lábáról.

És végre Szücs János az éles szemű tiszalöki paraszt. Ő mindent jól látott s emlékezetében is jól megtartott. De ő végre is Solymosi Esztert nem ismerte. S aztán tele volt a magyar paraszt józan bölcseségével. Nem az ő dolga az egész ügy, hanem az uraké és a zsidóké. Ők végezzék a maguk dolgát. S aztán őt nem is kérdezi senki. Ha megkérdezik: akkor megmondja az igazságot. Ha nem kérdezik meg: sohase avatkozik be. Szegény embernek dolgozni, kaszálni, kapálni, fuvarozni kell – különben éhen döglik.

Ez a három ember tudta, hogy az uraknak és az orvosoknak nincs igazuk.

De vajjon az orvosokban a rossz lélek dolgozott-e vagy csak a tudatlanság és elfogultság?

Kiss Jenőt nem ismerhettem meg eléggé, nála e kérdésre nem felelhetek.

Kéri Horváth Lászlóról és Kéri Horváth Gézáról tisztán láttam, hogy ők szentül meg voltak győződve eljárásuk helyességéről és alaposságáról.

Trájtler Somát közelebbről megismertem. Ő volt az eljárásnál a vezető orvos. Vele többször érintkeztem s gondolkozásába behatoltam. Rossz szándék őt se vezette. Hanem elfogult volt teljes mértékben s a fölmerült orvosi kérdések nagy része teljesen ismeretlen volt előtte. A mit tett: teljes jóhiszemüségben tette. Bizonyos, hogy lelkiismereti kétség nélkül szivesen tette s mint fiatal, törekvő orvos az uralkodó áramlathoz szivesen csatlakozott. Az emberek általános gyöngesége volt meg benne, különös egyéni hibák nélkül.

Elvégre hát kimondták az orvosok, hogy a holttest nem Eszteré, nem az eltünt lánykáé. S oly okokat hoztak föl, a melyek szerint, ha azok igazak, minden kételkedésnek meg kell szünnie. A holttest ezek szerint idegen, ismeretlen nőé. Ezt a véleményt, a fölismerő tanuk vallomása se döntheti meg. Hiszen húsz tanú közül csak hat találkozott, a ki a tetemben az eltünt lánykát ismerte meg. Holott tizennégy tanu idegennek tartja a tetemet s ezek közt van az eltünt lányka édes anyja, két édes testvére, sógora, lelkésze, tanitója. Ezek szava mégis csak többet ér, mint a többi tanué. Az édes anyában és a testvérekben a vérnek ösztöne is parancsol, az pedig nem tévedhet. Az a másik hat tanú sokkal távolabbi rokon, részben nem is rokon. Ha jól meggondolják a dolgot: ők is eltérnek majd nézetüktől. Hiszen az urak és az orvosok mégis csak jobban tudják. Az egész világgal csak nem szállhatnak perbe azok se.

Nem is szálltak. A törvényszék előtt folyt nagy tárgyalásnál bizony ez a hat tanú is gyöngének, ingadozónak, sőt gyávának bizonyult. A titkos kéz csaknem egészen megejtette valamennyit.

De mi lesz most már?

Merre és miként kell keresni most már az igazságot?

Hol van hát Solymosi Eszter, ha a holttest nem az övé?

De ki volt hát az a holttest, mig élt, ha most már bizonyos, hogy nem az eltünt lányka volt? Mi volt a neve? Hol élt, hol lakott, miként halt meg, miként került a Tiszába?

A holttest nem ugy támad, mint a gomba – egyik napról a másikra. Nem is a szél hordja, mint a falevelet. Emberek vannak, a kik közt élt, a kiket szeretett, a kik szerették s a kik közül eltünt vagy önszántából, vagy erőszakos úton. A Tisza partján vagy ahhoz közel kellett eltünni valakinek, valami fiatal nőnek, hogy a Csonkafűzesnél ez a holttest kibukkanjon. Felülről hozta a viz, tehát felülről kellett elveszni annak a nőnek. Ám a Tisza nem akkora folyam, mint a Nilus, vagy az Amazon. Partján nem őserdők, nem kigyók és fenevadak, nem félig vad és egészen vad emberek laknak, a kiket senki sem tart számon s a kik támadnak és enyésznek a nélkül, hogy valaki utánuk kérdezősködnék. A Tisza partján vagyonos falvak és városok feküsznek, mivelt népek laknak, a kik közt egy lélek se láthat napvilágot s egy ember se merülhet el az örök sötétségbe, hogy pap, tanitó, bábaasszony, orvos, halottkém, biró, jegyző, anyakönyvvezető, adótárnok, hitelező, rokon, örökségváró, rendőr, csendőr rá ne vigyázna, utána ne nézne, nyomait ne keresné s eleven testét vagy holttestét rovatos ivbe föl ne jegyezné. Az ebeknek is van már itt nevük is, számuk is; az oktalan állatokról is vezetnek már hivatalos jegyzőkönyveket, ezek dögtetemét is magasabb állami tekintetek szerint kell kezelni, vizsgálni, eltemetni vagy étel gyanánt kimérni: hát az emberre s annak holttestére hogy ne ügyelnének? Nem is annyi az ember a Tisza partján, mint a tenger fövénye, hogy azt számba venni ne lehetne.

Mindenesetre ki kell nyomozni: ki volt mig élt, az a csonkafűzesi szegény halott.

De hát mikorra sikerül ez? Mi lesz addig azzal a nagy csomó zsidóval, a ki ott nyomorog Nyiregyháza királyi tömlöczében?

Az lesz, hogy tovább is ott nyomorog. A közigazság mellett egyes ember élete, szabadsága, öröme vagy boldogtalansága figyelembe nem jöhet. Lelkiismeretes birót efféle aggodalmak az ő útjától ki nem térithetnek.

Mindez azonban csak kis dolog.

A nagy dolog az, hogy a csonkafűzesi holttesten Solymosi Eszter ruhája volt.

Erre nézve nincs semmi kétség. Minden darab ruhát fölismert anyja is, szolgálatadója is s testvérje is. Egyik s másik ruha kelméjének még otthon levő darabját is felmutatta a gondos anya. Megvolt a holttest mellett még az a fösték is, melyet eltünése előtt egy órával vett a lányka Kohlmájer boltjában. A ruha tehát Eszteré.

De hát hogyan került akkor Eszter ruhája az idegen, ismeretlen nő holttestére? Ki öltöztette fel s miért és mikor öltöztette fel az idegen holttestet Eszter ruhájával?

Hol volt, kinek birtokában volt Eszter ruhája április 1-től, az eltünés napjától fogva?

A kinél az a ruha volt: az kétségtelenül tudja azt is, hova lett az eltünt lányka? Ha él Eszter: tudja hollétét. Ha meghalt: tudja hol van eltemetve.

De hátha nem is holttestet öltöztettek fel Eszter ruhájával? Hátha kóborlók, lánykereskedők, oláh czigányok ragadták el Esztert, ruhájába czigány lány öltözött s ennek holttestét vetette föl a Tiszának csonkafűzesi árja?

Hiszen ha a holttest ruhája Eszteré, de maga a holttest nem Eszteré: akkor az se bizonyos, hogy Eszter kimult volna a világból. Ha pedig most is él: akkor nyakát el nem vághatták, vérét ki nem onthatták a zsidók. De mi sül ki ez esetben a vérvád zsidóhajszájából? Hova sülyed ez esetben a beavatkozó birák bölcsesége, okossága és tisztessége?

Száz kérdés és ezer titok nyomul előre, mint a viharos felhő.

Minden ujabb kérdés ujabb sötétség. Ide fejlesztette az egész ügyet junius 20-án a vizsgálóbiró furfangja, az orvosok hig tudománya s a véletlenségek találkozásának lángeszü szeszélye.

Sötétséget sötétséggel földeriteni pedig nem lehet.

– – Az orvosok által feldarabolt holttestet el kellett temetni. A törvény és józanész parancsolja ezt.

Csakhogy a temetőnek vallásfelekezete van. Az emberek az édes jó anyaföldre is ráütötték a felekezetiség bélyegét. Pedig a holttest már nem a papoké, hanem az örökkévalóságé. S a föld se kérdi, mikor kitárja karját a pihenő elé, hogy ez minő istent imádott egykoron.

A holttestnek élő vallását nem tudhatta senki.

A kálvinisták temetőjébe nem akarták a vizsgáló urak eltemettetni. Solymosi Eszter kálvinista volt, – ezt még némi utalásnak tekinthették volna arra, hátha mégis csak Solymosi Eszter volt a halott?

A zsidók temetőjébe szintén nem akarták. Hiszen a vérvád szerint csak keresztyén szűz vére kell a zsidóknak. Mit keressen hát a halott a zsidók temetőjében?

Ott vannak a katholikusok. Ők elfogadnak elevent, holtat egyaránt. Farkas Gábor, a község furfangos birája ugy rendelte, hogy a katholikusok temetőjébe temessék el. A vizsgálóbiró meg is kérte nyomban a plébánost, hogy ezt engedje meg.

Koporsóról kellett gondoskodni.

De minek a koporsó? Hiszen az költségbe kerül. Miért költekeznék a község ismeretlen, nem is Eszláron talált, Tisza-hozta, feldarabolt holttestre?

A budai keserüvizet gyalulatlan, ócska fenyőfadeszkából összetákolt szekrényben szokták falura szállitani. Efféle szekrényt keritettek valami boltostól. Ebbe akarták a szegény ismeretlen nő holttestét beletenni.

De a szekrény kicsiny volt. Csak egy macska fért volna el benne kinyujtóztatva. Az ősi szokás pedig abból áll, hogy kinyujtóztassák a halottat. Csak az eszkimók s egyéb vad emberek temetik ülő helyzetében s fejét mellére hajtva a halottat. Örökkévaló megnyugvás a halál s a sír a halottnak nyugvó helye s a koporsó: pihenő ágya. Az igazi nyugvás jele a hanyatt fekvés s a kinyujtózás. Ettől a jeltől nem kell megfosztani a halottat. Mióta a kurgánsirok kimentek a divatból: pár ezer év óta így temetik a halottakat.

A keserüvizes szekrénybe ugy helyezték el a halottat, hogy félig ülő helyzetben, hátát a szekrény falának támasztották, lábait térdnél felhuzták, koponyájának azt a tetejét pedig, melyet az orvosok a bonczolásnál lefürészeltek, az ölébe tették. Igy fért el abban a kis, ócska, piszkos deszkaalkotmányban.

Ruhát nem adtak rá. Még csak egy rongyos köténykével se teritették le. Alája se tettek se szalmát, se fenyőforgácsot. Ősi szokás pedig a halottat, bármily szegény volt is, kissé felöltöztetni s a talált tetemeken is legalább rongyaikat rajtuk hagyni. A koporsóba pedig gyaluforgácsot tenni enyésző testük alá. Azt a forgácsot, mely a koporsó deszkáiról lejön, mikor azokat gyalulják. De itt most nem volt koporsó, nem volt hát gyaluforgács se.

A koporsónak azonban födél is kell. De a keserü-vizes szekrénynek a boltosnál nem találták meg födelét. Mégis kivittek két rossz deszkadarabot a sirásó szegény emberek, hogy azt majd koporsófödélnek rávetik a szekrényre.

Tisza-Eszlár-Ófalutól keletre fekszik a katholikus temető. Odavitték a halottat. Ki a mezőkre, tanyákra vezet egy széles dülő út, magas árokpart választja el a temetőtől, az árokparton s az árokban termetes nyárfák. Jó messze a falutól itt választottak sirhelyet az árokpart belső oldalán, a parttól pár lépésnyire. Egykor homokbuczka volt e hely, de akkor már meglehetősen be volt gyepesedve. Itt ástak mintegy öt láb mélységü gödröt s ide tették be a halottas szekrényt.

A temetést Farkas Gábor, a mindenütt jelen levő öreg biró intézte.

A halottas kiséret öt emberből állott. Sós András, ifju Pap József, Mészáros Gábor, Dargó András és Sallós Miklós voltak – mind eszlári lakos – a kisérők is, a sirásók is, a temetők is. Véletlenül ott volt Szücs János is, az éles szemü tiszalöki ember. Pap, tanitó vagy más egyházi ember nem kisérte a halottat. Kimondták, hogy nem Solymosi Eszter, hanem idegen és ismeretlen. Tehát vallásáról semmit se tudnak. Isten mentsen ilyes valakit egyházi szertartással eltemetni. Hátha pogány volt vagy öngyilkos?

Letették a szekrényt a gödör fenekére.

A szekrénynek nem volt födele. Mihelyt rá hányják a földet, hantot, göröngyöt: azonnal a testet éri s talán rögtön megcsonkitja a halott gyönge arczát. Ez pedig isten ellen való vétek. Ezen segiteni kell.

Dargó és Sallós elővették a két kis darab deszkát s rátették a nyitott szekrényre. Azonban egy arasznyi nyilás mégis maradt, deszka pedig már nem volt több. Mit csináljanak?

– Hányjátok a földet!

Igy parancsolta a biró.

– Nem lehet az biró uram! Pogányság volna az! Télen ráfagy, nyáron beleragad a rög az arczába.

– Mindegy az már neki.

De a szegény sirásók nem engedtek. Az egyik visszafeleselt.

– Nekünk nem mindegy. Mink is eldöglünk majd, minket is eltemetnek majd, temessenek tisztességesen minket is.

Odamentek az árokpartra. A mályva, a vad üröm, az ökörfarkkóró, a sóslórom szára már jó magas volt. Hiszen közeledett az aratás. Leszaggattak egy nyalábbal. Találtak félig nyilt pipacsot és szarkalábat is. Abból is letörtek két-két szálat.

A virágszálat odatették kezefejéhez meztelen mellére. A nyaláb zöld kóróval befödték a szekrényke nyilását. A halottnak szemébe ne hulljon a göröngy.

A halottak egykor majd feltámadnak. Ennek a nyomorult lánykának lelke is, ha mikor már bejárta az eget és a földet s nem talált társára, az időtlen idők végén bizonyosan visszajön majd ide még egyszer, hogy az utolsó itélet tárogató szavára ő is örök birája elé álljon. Milyen jól esik majd neki akkor, ha ott találja azt a kis virágszálat porladó csontjainál. A ki bizonyságot tesz neki arról, hogy mégis volt egy-két ember, a ki édes szivvel gondolt rá, mikor ide eltemették.

Balgatag elméjü szegény falusi sirásók! Ok gondolkodtak igy. Jól tették, hogy igy cselekedtek. Ha ily ismertető jeleket nem tesznek a halott mellé: ki tudja milyen vége lett volna a nagy pernek?

Mert bizony se az a két virágszál, se a szegény halott nem maradt ott. Először eltemette a Tisza árja, azután eltemették a jámbor tutajosok, azután eltemette a szolgabiró, s most már végképen eltemette a hatóság azt a szegény halottat. Most már mindenki azt hitte: itt lesz utolsó pihenője.

Dehogy lett. Innen is kiásták, száz darabra széttagolták, soha többé el se temették. A mint majd minderre rátérünk lassankint.

IV.

(A titkos tanács. – A tutajosok megkeritése. – Elfogják őket. – A tutajosok semmit se tudnak hullacsempészetről. – A szakértői nyomozások. – Hova viszi a Tisza vize a fenyődeszkát? – Egy csomó tutajost szabadon eresztenek.)

A tutajosok junius 19-én, hétfői napnak hajnalán nyugodtan elindultak a dadai Csonkafűzesből s usztak lefelé a Tiszán lassan, kényelmesen. Nem is álmodtak arról, hogy az orvosok jegyzőkönyvében s a vizsgálóbiró agyának tekervényeiben minő förgeteg készül ellenük.

Bizony nagy förgeteg készült.

Szentül elhatározták, hogy a holttest nem Eszteré, de ruhája Eszteré.

Nyomban összeült az eszlári titkos tanács. A főügyész helyettese Székely Ferencz ebben már nem vett részt. Benne is megrendült ugyan a hit, hogy a holttest Solymosi Eszteré volna, de magasabb felfogása s emberséges érzése nem engedte, hogy bizonytalan indoku s eredményü emberhajszában részt vegyen. Talán magasabb tiszti állása se engedte. Ő hazament nyomban Budapestre, az ország fővárosába, hogy a főügyésznek, Kozma Sándornak megjelentse, a mit látott, hallott és tapasztalt.

A titkos tanács tagjai a vizsgálóbirón, királyi alügyészen, csendbiztoson s Farkas Gábor községi birón kivül egy-két eszlári birtokos és zsidógyülölő képviselő volt. Összejöveteleikről, tanácskozásaikról, csöndes mulatozásaikról alig szivárgott ki valami hir. Zsidót, ujságirót nem eresztettek maguk közé. Csak egy ujságiró volt köztük, a »Függetlenség« czimü lap szerkesztője és tulajdonosa. Egyébként képviselő. Neve: Verhovay Gyula. Csodálatosan élénk és erős tollu s erős szenvedélyü irő. Hirlapirói működését olthatlan zsidógyülölet vezérelte. Nagy irói képességnek volt birtokában s a nyelvet bámulatos ügyességgel kezelte. De vére csak a gyülöletre, csak a birálatra, csak a tagadásra, csak az emberi gyöngeségnek kinyomozására hajtotta. Irói szelleme nem ismerte a szeretetet, tehát nem ismerte az igazságot. Az a lélek, mely szeretni nem tud, sötétnek látja a világot s a vak sötétségben nem veszi észre vagy eltünő kicsiségnek látja az igazság sugarait. Azért nem is becsüli eléggé ezeket. De épen azért el is téveszti az életnek járt utjait s belebódul a sivatagba. Az az iró, a ki csak haragra, boszura, gyülöletre hajtja közönségét, csakhamar el is veszti közönségét. A tömeg egészen sohase jó, de egészen sohase is rossz. Csupán haragudni és szakadatlanul haragudni nem természete. S emberi fajunknak ebben áll nagy tökéletessége.

A titkos tanács tudta, hogy a tutajosok közt zsidó is van. Herskó Dávid a sáfár. Megtudta ezt a dadai csőszöktől és Zoltán István szolgabirótól. Ebből indult ki a vizsgálóbiró a további útra.

Mert ha a holttest nem az eltünt lánykáé: akkor a holttestet ugy csempészték a Csonkafűzes alá, ugy usztatták le a Tiszán.

Igaz, hogy a Tisza csempészés nélkül is hurczol mozgó árjain női holttesteket. Baleset, gonosz tett, öngyilkosság mindig nyujt zsákmányt akkora folyamnak, mint a Tisza. De a csonkafűzesi tetem még se véletlenül került oda.

Mert a tetem az eltünt lányka ruhájába volt kiöltöztetve.

Ez a körülmény rettenetes titokra utal.

Attól a ruhától meg kellett fosztani az eltünt lánykát. Vagy életében vették el tőle, vagy holttestéről szedték le. S az a ruha idegen holttestre magától föl nem mászott. Valakinek valahol azt a holttestet föl kellett öltöztetni. Igaz, de az is igaz, hogy azt az ismeretlen holttestet előbb valahonnan meg kellett keriteni. De hát honnan? És kik keritették meg?

És miért kellett mindennek megtörténni? A holttestekkel bajlódni se nem hasznos, se nem gyönyörüséges. Sőt ártalmas és veszélyes foglalkozás is lehet. Sohase üdvös a halál közelében időzni. A törvény is boszut állhat e miatt.

Valakinek nagy oka lehetett arra, hogy idegen holttestet keritsen, Eszter ruháját megszerezze, a holttestet abba beleöltöztesse s a hatóságot, vizsgálóbiróságot mintegy véletlenül a holttestre rávezesse. S a kinek erre oka volt: annak bizonyára ereje, hatalma, esze, pénze is volt ehhez. Szegény ember ilyenre nem képes. Ostoba ember ilyet álmodni se tud. Kigondolni semmi esetre.

Az ok nyilvánvaló.

A zsidók vérét vették egy keresztyén szűznek. A biróság nyomukban van. A gonosztettnek kitudódni nem szabad. Ha kitudódik: kiirtják az egész zsidó felekezetet. Félre kell tehát vezetni a biróságot. Eléje kell tolni, észrevétlenül szemei elé kell csusztatni egy alakot, a kinek a nyaka nincs elvágva. Mondja ki a biróság, hogy ez az eltünt lányka s akkor nyomban vége van a vádnak s megmenekül a zsidóság.

A zsidóknak pedig eszük is, pénzük is, hatalmuk is van ehhez. S ime okuk is van!

Igaz, hogy azok a szegény eszlári zsidók, a kik épen egy hónap óta ülnek már a tömlöczben, erről nem tudnak semmit. Hiszen az orvosok szerint a csonkafűzesi halott legföljebb tiz nap óta halott; egy hónap előtt tehát, mikor a zsidókat becsukták, az a halott még örült az életnek s vidáman játszott a napsugárban.

De ez mindegy. A vérvádban nem Izsák zsidó vagy Salamon zsidó a bűnös, hanem minden zsidó. Ám lakoljon, a kit előbb ért a sorsa. A holttest csempészésében ugyan a bezárt zsidók nem bűnösek, de épen ez a csempészés bizonyitja egyenesen, hogy a vérvádban bűnösek. Mi szükség lett volna különben a holttest usztatására?

Hadd üljenek tehát ott a tömlöczben ezentul is.

Első dolog most megkeriteni a tutajosokat. Tudva vagy tudatlanul, ők a zsidók eszközei. Bizonyára bűntársak, czinkosok, a kiket jól megfizettek. Általuk bizonyára napfényre jön minden.

Ime igy gondolkozott a titkos tanács. Ily irányba határozta el további teendőit a vizsgálóbiró.

Hol vannak a tutajosok?

Bizonyosan a Tiszán vannak valahol. Nem is lehetnek valami nagyon messze. Hétfőn hajnalban indultak el, kedden végződőtt a bonczolás: kedden este a titkos tanács áldomásozott, mulatott és tanakodott s szerdán 21-én reggelre szerencsésen föltalálta a holttestcsempészet és tetemusztatás elméletét. Tehát csak két napi egérutjuk van a tutajosoknak.

Utánuk!

Szolnok felé kellett menniök, arra folyik a Tisza. Szolnok a dadai Csonkafűzeshez a vizi úton alig van 250 kilométer távolságra. Ezt az utat még el nem végezhették. Valahol még útban kell lenniök.

Három vármegye dül Szolnokig a Tiszára. A jobbparton Heves, a balparton Hajdu, mind a két parton Jász-Nagykun-Szolnok. Nosza sietni a táviróhoz s felhivni a vármegyék alispánjait, járási főszolgabiráit s mozgékony csendbiztosait, hogy álljanak őrt a Tisza partján s fogják el a szeklenczei tutajosokat.

De közel harmincz falu és város is fekszik Szolnokig a folyam partján vagy a part közelében s néhány rév, hid és csárda is. Kémek álljanak mindenütt s vigyázzanak éjjel-nappal. Jön a tatár, jön a keleti dögvész!

A balparton: Tisza-Polgár, Csege, Egyek, Füred, Őrvény, Szőllős, Derzs, Abád-Szalók, Bura, Roff, Beö, Fegyvernek. Jobbparton: Szederkény, Palkonya, Oszlár, Kürt, Tarján, Keszi, Ároktő, Dorogma, Bábolna, Poroszló, Sarud, Nána, Kis-Kőre, Süly, Kőtelek, Nagy-Kőrü. Kisebb-nagyobb falvak, városok, benépesitett puszták. A szél gyorsaságával mentek mindenüvé a rendeletek és megkeresések. Le kell fülelni a tutajosokat. Csőszök, kerülők, csárdások, révészek, halászok, gátőrök, pandurok, hadnagyok, csendbiztosok talpon legyenek. A hajlatokra, holt ágakra, fűzesekre, reketyésekre különösen vigyázzanak.

Aggodalma is támadt a vizsgálóbiróságnak. Hátha a tutajosok időközben valamerre elszeleltek, elillantak. Valószinü. Hiszen bűnös emberek, halottcsempészők, tetemsikkasztók, a biróság félrevezetői, a vérvád pártolói, kibérelt czinkosok. Könnyen elhagyhatták tehát tutajukat. Mit ér az a négy tutaj? Rongyos néhány ezer koronát. Mi az a zsidóknak, a kik bőrüket mentik s e czélra milliókkal rendelkeznek?

Mindegy. Valahonnan csak előkerülnek. A biróságnak minden esetre első feladata őket a tutajúton keresni, a melyen a Csonkafűzesből elindultak.

A jámbor tutajosoknak pedig minderről halvány sejtelmük se volt. Nyugodtan ballagtak lefelé vizi ösvényükön s az napon nagy utat tettek közel 70–80 kilométernyi távolságra haladtak s este jó későn Ároktő fölött álltak meg s kötöttek ki valahol a Kácsasziget irányában. Szokatlan hosszuságu út ez. Utóbb azzal is gyanusitották őket, hogy különös erőfeszitéssel siettek: minél távolabb lenni a vizsgálóbirótól.

Balga vélemény. Mintha a tutajos sietne valaha valami ok miatt! Mintha előtte különös becse volna az időnek! Sőt ellenkezőleg maguk is ugy meg voltak útjuk eredményével elégedve, hogy másnap jnnius hó 20-án meg se mozdultak Ároktő alól. Ott ácsorogtak egész napon át.

Csak szerdán reggel junius 21-én indultak el. E napon Tisza-Nánáig hatoltak előre.

Tisza-Nána öt-hat kilométer távolságra van a Tiszától. A dinnyés-háti tanyák fölött kötöttek ki s mivelhogy nagy szél kerekedett s az másnap se akart csillapodni, tehát csütörtökön is itt töltötték az egész napot. Csak 23-án pénteken reggel tudtak elindulni s elég gyorsan mentek a kanyarulatokon és átvágásokon keresztül Kőtelekig, sőt kissé azon alól is. Tovább nem mehetnek. A kőtelkiek már tudták a tetemusztatás rettenetes történetét. Ők már őröket állitottak ki a veszedelmes szökevények szemmeltartására. A kőtelki vizi malmok legénysége már a padkáról integetett a tutajosok elé.

– Itt jönnek a jómadarak!

Ki kellett kötni azonnal. Csakhamar ott termettek a pandurok s kötélre fűztek minden tutajost. Vitték őket Szolnokra s onnan vasuton Nyiregyházára. Eszükágába se jutott tiltakozni a letartóztatás ellen. Csak Herskó Dávid a sáfár merte kérdezni:

– Mi lesz a tutajokkal?

– Ne legyen zsidó azokra semmi gondod.

Hiába is lett volna. Sohase látták ők többé azokat a tutajokat. A tutajokat őrizte ugyan a község, a hogy tudta, de bizony azokban sok kár esett, mire a gazda a Sréter és Hillmann-czég azokat ujra átvehette. Jó részben a tutajosoknak kellett ezt a kárt is elszenvedni. Bérük utána rítt. A sok munkáért, időtöltésért, hercze-hurczáért sohase kaptak bért, se kárpótlást. Még a jámbor Hecska Györgynek is meg kellett válni ásójától. Még a pandurok előtt is tartotta ugyan egy darabig a hóna alatt, de csak elvették tőle aztán végképen. Bűnjellé lett az ásó s oda került a bűnjelek nyiregyházi gyüjteményébe.

A tutajosokat Farkas Albert balmaz-ujvárosi csendbiztos vette a kezébe s azután a szolnoki vizsgálóbiró.

Egyiket se ismertem személyesen.

A csendbiztosról olyan értesülést nyertem, hogy állásához méltó s emberséges érzületü férfiu volt. Se a vádlottak, se a tutajosok nem panaszkodtak rá. A csendbiztosok ősi szokása, sőt természete, hogy a vádlottból, tanuból, sértett és károsult félből, ha lehet, előre kiveszik: mi lakik bennük, mit tudnak, mit titkolnak, mit ismernek be. Szinte biztatja őket erre a vizsgálóbiró is, hogy ennek munkáját megkönnyitsék. De ösztönzi őket a természetes emberi hiuság s hivatali buzgóság is. Általános közvélemény szerint az a derék csendbiztos, a ki gyorsan megkeriti a bűnöst s a lopott lóra és tinóra nyomban rávezeti a károsodott gazdát. Tehát a ki ügyesen és erélyesen tudja vallatni a lefülelt vádlottat. A kínzást ugyan szigoruan tiltja a törvény is, a mívelt közérzés is, az igazság is, de a közvélemény gyakran a nélkül alakul meg, hogy ezekre figyelemmel lenne. Gyakran helyesel a közvélemény olyan dolgot, melyet nemzedékek óta tilt a törvény s kárhoztat a tudomány, szószék és irodalom. S a közvélemény csábitásai ellen nincs felvértezve a csendbiztos. Annyi azonban bizonyos, hogy a balmaz-ujvárosi csendbiztos a tutajosokat nem faggatta.

Nem faggatta a szolnoki vizsgálóbiró se. Nem is igen tudta volna mire. Hiszen a holttestcsempészet elmélete még a nyiregyházi vizsgálóbiró agyában is csak általános körvonalakban élt. A részleteket még ő se tudta világosan kiokoskodni. Előbb neki is érintkezni kellett a tutajosokkal.

A mint ezek Nyiregyházára értek, a törvényszék elnöke azonnal intézkedett, hogy a vizsgálóbiró nyomban hallgassa ki őket. Ez meg is történt.

A vizsgálóbiró e napokban majd két héten vagy több napon át is rendkivül el volt munkával foglalva. Végzett munkájának tömege bámulatos. Eszláron, Nyiregyházán, Tisza-Dadán, Tisza-Lökön naponként tiz-tizenkét órai s gyakran éjjeli munkát is végzett. Junius 28-tól julius 1-ig, négy napon át Nyiregyházán az összes tutajosokat kihallgatta. Jegyzőkönyvei e négy nap alatt vagy ötven ivre szaporodtak.

Mit beszéltek a tutajosok?

Azt, a mit mi már előadtunk. Mikor és miként szerződtek tutajszolgálatra. Mikor indultak Bustyaházáról, hol rakodtak, hol terheltek, hol kötöttek ki útjuk közben, hol szereztek be maguknak időnként gyufát, dohányt, pálinkát, élelmiszert, babot, kását, kenyeret. Hogy kerültek a dadai Csonkafűzeshez, miért kellett ott megállniok, miként látták meg a folyamhozta holttestet s mikor és miként temették el.

Egyebet nem tudtak. A mit tudtak: elmondták őszintén, világosan. Egyik jobban emlékezett az elfolyt napokra s útközben talált helyekre s tünetekre, mint a másik, de mindegyiknek minden szava összevágott. Pedig elkülönitették őket egymástól s a furfangos kérdésekben nem volt hiány. Nem volt még a fenyegetésekben s biztatásokban se. Bizonyos, hogy nem beszéltek össze: miféle kérdésre mit feleljenek. Vallomásaik azért mégis annyira megegyeznek, mintha tökéletesen összebeszéltek volna s mintha mindegyik elég okos és elszánt lett volna arra, hogy véges végig ugy beszél és ugy hallgat, a hogy összebeszélt.

A gyanunak árnyéka se támadhatott arra nézve, mintha közülök bárki is sejtette volna, hogy ők tilosban járnak, bűnös dolgot cselekesznek, halottat csempésznek, tetemet usztatnak s a zsidók javára az igazságszolgáltatást megakarják hiusitani. Maga Herskó Dávid is, a sáfár, az egyetlen zsidó köztük, oly egyszerüen adta elő a tutajút történetét, oly közönyösséggel adott mindenről felvilágositást s általában oly kisméretü, tanulatlan s furfangnélküli elmének bizonyult, hogy szinte meg nem érthető oktalanság volt azt hinni, hogy ezekkel az emberekkel majd egy szövevényes, nehéz tetemusztatási elméletet valószinüvé lehet tenni.

Volt egy tünet, mely a vizsgálóbirót tünődésre serkenthette s minden további kalandos kisérlettől visszatarthatta volna.

Egy tutajosnál se találtak pénzt. A sáfárnál is csak két vagy három forint volt, a mennyi kell élelemre s itt-ott kikötő-illetékre, karó-dijra, czövekpénzre. A tizennégy keresztyénnél pedig összesen se volt tiz korona. Ez az a tünet.

Azt csak elgondolhatta volna a vizsgálóbiró, hogy efféle vállalatra pénz nélkül senki sem vállalkozik. Még zsidó se, hát még keresztyén. Sőt az, a ki a tetemusztatást kitervezte, ezt nem is bizta volna oly emberekre, a kik előre megfelelő összeget nem vesznek át, lelküket ezzel előre le nem kötik az ördögnek s pénzük féltése is titoktartásra nem serkenti őket. Büntetéssel járó ilyen szövevényes, hosszas, nehéz gonosztettre puszta igéret fejében nem adja lelkét oda senki.

Aztán tizenöt emberre bizni ilyen munkát! És egyszerü, ostoba, tanulatlan, falusi emberekre bizni! Hiszen ezek és ennyien meg nem őriznek semmi titkot. Ha nem kapnak elég pénzt: követelőznek, viszálykodnak. Ha elég pénzük van: isznak és megittasodnak. Vajjon ki juthatna sikerre ilyen szövetséggel?

Dehogy gondolta meg ezeket a vizsgálóbiró s a körülötte lebzselő titkos tanács. Vakon ment előre olyan czél felé, mely kudarcznál egyéb nem lehetett.

A szeklenczei tutajosok közé keveredett egy idegen tutajos is. Szólanunk kell röviden erről is.

A neve: Drimusz György, máramarosmegyei rónaszéki születésü, 37 éves, görög katholikus, vagyontalan, most bocskói lakos, napszámos. Szokott vállalkozni tutajos-szolgálatra. Május 20-ika körül szintén tutajos lett egy szentesi zsidó vallásu fakereskedő tutaján.

A fakereskedő neve Veil. Vele a nagy perben nem találkoztunk, de apjával igen. Ez öreg, 64 éves zsidó, falusi boltos kiskereskedő, Sátoralja-Ujhelyben született, most gergelyi lakos, neve Veil Sámuel. Egyik fia szolnoki, másik fia szentesi lakos volt. A mikor ezek a Felső-Tiszán tutajos fát vesznek: apjukat szokták megbizni, hogy számukra sáfárt és tutajosokat fogadjon. Ily alkalommal el szokott látogatni az öreg Tisza-Kerecsenybe is, mely szintén tutajinditó, rakodó, terhelő hely.