XV. A VILÁG LELKIÁLLAPOTA 1920-BAN.

A nagy katasztrófának ez a vázlatos ismertetése nem volna teljes, ha legalább néhány szóval nem adnánk számot arról a lelkiállapotról, melyben befejezése hagyta az emberiséget. Fajunk története az utolsó néhány ezredév folyamán nem egyéb a lelkiállapotok fejlődésénél, váltakozó egymásutánjánál s a belőlük származó cselekvéseknél. Az emberi történelem lényegében eszmék története és a háborúnak borzalmas tapasztalatai e tekintetben korszakalkotó jelentőségűek. A lefolyt hat esztendő alatt a megszokott gondolatoknak, előítéleteknek és szellemi korlátoknak összeomlása példátlanul áll a történelemben. Soha azelőtt nem volt eset ekkora és ilyen általános lelki eltávolodásra megszokott és elfogadott dolgoktól. Soha azelőtt az emberiség ily nyiltan nem került szemtől-szembe közös érdekével és közös sorsával. Jóformán még alig kezdjük felérzékelni, hogy a háború előtti világ mennyiben ért véget örökre és mennyiben kezdődött teljesen új világ. Csak kevesen kezdték közülünk mérlegelni a tulajdon lelkükben végbement változást.

De egészben véve, a mozgató erőknek és gondolatoknak nagy örvénylése és visszaáramlása mellett is, észlelni lehet a haladást a kollektiv szükséglet felismerése és az egész emberiségre kiterjedő kollektiv erőkifejtés lehetősége irányában. A halál, pusztulás, éhség és betegség lettek úrrá napjainkon; a világ tele van testi szenvedésekkel, de mutatkozik a szellemi ébredés, mely hivatva lesz, hogy szembeszálljon velük.

Anyagiakat illetőleg ma az 1913. év, legalább az európaiak szemében, a csodálatos és elérhetetlen bőség esztendejének tűnik fel. De egyúttal a nagy társadalmi elégedetlenségnek, romlásnak, bűnnek s a gazdag és szabad osztályok részéről a kicsapongó élvezet-hajhászásnak volt az esztendeje. A nagy háború szemmelláthatólag közeledett, de a megértés és akarat egyaránt hiányzott az elhárítására; az előkelő és túlfinomodott körök kerengtek a néger táncok hangjaira s az ideges nemzedék még a világháborút is hajlandó volt új és mindent felülmúló izgató szórakozás gyanánt üdvözölni. A háború nem látszott valószerűnek ezen idők lelkiállapotában; egyáltalán semmi sem látszott valószerűnek ezen idők lelkiállapotában. Elveszett vagy megfakult hitnek volt a világa. Még a virágzó nacionalizmusokban és imperializmusokban sem hitt, melyek zászlójukat lobogtatták s a fél világot betöltötték nagy hadseregeiknek csillogás-villogásával. De ezeknek a jelenségeknek a formájában nyilvánult meg, mert ezek nagyon szórakoztató módon dübörögtek és csillogtak és szenzációs eshetőségeket igértek. A háború katasztrófája nem volt szükség nélküli szerencsétlenség; szükségszerű beteljesedése volt a zavaros áramlású időknek. Lehetséges, hogy csak a katasztrófa révén következhetik be az emberi gondolkodásnak és akarásnak az új korszaka.

1920-nak a megkomolyodott világa kezdi felismerni annak az igazságát, hogy vannak keresésre érdemes valóságok és nem tűrhető vétkek. A kornak komor leckéje emberek százmillióinak lelki hátterét változtatta és változtatja meg. A gyászból, közös szenvedések és jóvá nem tehető kölcsönös sérelmek gyászából a testvériség érzése árad szét és erősödik világszerte. A gonoszságnak kétségtelenül vannak még nagy ellenható erői, vad hajsza a gazdagságnak csökkenő feleslege után s a megoszlásnak és gyűlöletnek a propagandája, de már halványodó propagandája. Mindamellett az uralkodó jelenség az új egészségnek a kezdete…

Milyen csodás és mozgalmas képet tár manapság elénk a fajunk! Ha módunkban volna, hogy egy jobbkéznek a használatára egy főben sűríthetnénk össze ezer regényírónak, színműírónak, életrajzírónak az alkotó tehetségét és ezer történetnek a lényegét, hogy visszaadhassuk ennek a látványnak a szüntelenül kalandos sokféleségét s ugyanakkor állandóan erősbödő egységét! Mindenfelé látjuk, misztikus egyéni különbségekkel ifjakká serdülni a gyermekeket s a szerelemnek, vágynak, érdeklődésnek, szenvedélyes ösztönöknek, vetélkedéseknek a kölcsönhatásait. Amint a föld a sötétségből ismét a világosság felé fordul, a milliók fáradsággal, aggodalommal, apró elégtételekkel, apró bánatokkal, vetélkedésekkel, haragokkal, nagylelkűségekkel teli új napra ébrednek. A trópusoktól a legsivárabb északig a kakasok kukorékolva üdvözlik a hajnalnak növekvő szegélyét. A korai munkás foglalkozása után siet, a róka és a tolvaj hazafelé surran, a csavargó merev lábát nyujtóztatja a szénaboglya alatt és éberen felugrik, mielőtt a gazdának az emberei meglepnék, a szántó-vető már a mezőn van lovával, a tanyák kemencéiben ég a tűz és zümmög a fazék. Az órák melegszenek s amint a nap előrehalad, a zsúfolt vonatok találkoznak a városi központokban, a forgalom sűrűsödik az utcákon, a reggeliző asztal a gazdag lakásokban megterül, a tanár megkezdi előadását s a boltossegédek üdvözlik első vevőiket… Külsőleg ez a világ nagyon hasonlít a háború előttihez. És mégis mélységesen különbözik tőle. Az elkerülhetetlen megszokásnak az érzése, mely hat esztendő előtt rabságban tartotta a világot, megszűnt. De vele együtt megszűnt a megszokott biztonságnak az érzése is. A világ – legalább egy időre – nagy veszedelmek és nagy vágyakozások közé sodródott. Mindezek a lelkek, a lelkeknek ez a megszámlálhatatlan sokasága, sokkal készségesebbek az együttműködés, kötelesség és együvétartozás új eszméinek a befogadására, mint bármikor azelőtt. A köztudat elítélte a régi zürzavaros és megoszlott világot; ideiglenesen még él ugyan, de már egy nagy és még ki sem számítható változásnak az ítélete alatt.

A száz meg száz millió emberi lénynek mindegyike valamelyes formában keresi a boldogságot, összetett és összeütköző hatóerők mozgatják, szokások vezérlik, aljas vágyak, végnélküli sugalmazások, szenvedélyek és rokonérzések, bizonytalan és túlhevült eszmék ide-oda ingatják. Mindegyik egyaránt képes kegyetlenségekre és nemes hevülésekre, kétségbeesésre, önfeláldozásra és önmagáról is megfeledkező erőfeszítésre. Mindnyájan felejtenek; a fáradságtól mindnyájan elernyednek s megfelelő nyomás alatt megrettennek, elaljasodnak és tehetetlenekké válnak. A hiúság őrülete valamennyiüket esztelenségekbe sodorja. Egyikük sem kizárólag nemes, kizárólag megbízható vagy kizárólag állhatatos és egyikük sem kizárólag gonosz. Mindegyikük lehet szerencsétlen, mindegyikük érezhet csalódást és önvádat. Nincs közöttük, aki néha ne könnyezett volna. Mindegyikükben megvan az istenségnek a szikrája. Az önzésnek a kisértései mellett is homályosan mindegyik tudatában van valami közösségnek, ami egységbe kapcsolhatja össze végtelen sokféleségünket. És mindegyikük ezt sokkal erősebben érzi, mint 1913-ban. Világszerte terjed annak a felismerése, hogy nem lehet igazán biztos egyéni élet becsületes egyetemes élet nélkül. Világszerte növekszik az a meggyőződés, hogy a dolgoknak a jelen állását meg lehet változtatni, meg lehet javítani és jelen bajaink lényükben nem szükségképeniek. Növekvő bizonyossággal látjuk, hogy az életünk nyugtalan, sötét és sivár, mert még nincsen az egész világra kiterjedő törvény, nincs biztos igazság. De az egész világra kiterjedő törvény és az egész világra kiterjedő igazság nem teljesen elérhetetlen. Ma ezt már sokkal többen belátják, mint bármely megelőző korszakban. Valamely szükségletnek a felismerése pedig már a félutat jelenti a megvalósulása felé. Ezt a törekvést egy új rend felé, az ellenszegülést a régi irányban való sodródással szemben, nyugtalanságnak nevezzük, de talán inkább a remény az, amely nyugtalanságban tartja a világot.

A kérdések tömege merül fel e szemlélődések közepette. Mi a mozgató erejük mindezeknek az új és szélesebb rendre irányuló vágyódásoknak? Milyen irányító erőkkel kell ezeknek a zsibongó millióknak találkozniok? Milyen véletlenek és álnok ösztönzések leselkedhetnek útjokban és szedhetik rá őket? A történelemnek az a fejezete, mely azt mondja el, hogy a kereszténység egy része miként szakadt szét külön nagyhatalmakra s hogy az ebből származott féktelen nemzeti és egyéni önzés miként csúcsosodott ki világkatasztrófában, véget ért. Vajjon mi lesz a történelemnek a következő fejezete?