A kéoszi csalogány.
Reading edition
Nyájas olvasó, aki e zengzetes cím alatt (melyet, már csak megvallom, csakugyan a te megtévesztésedre választottam) valami szép regényes történetre vársz, – csalatkozni fogsz várakozásodban. Ezt a szép nevet egy elbizakodott költő adta magának. Hieron szirakuzai fejedelmet ünnepelte s ünneplő verse végén ezt mondja: „Ekként neked adom te Bajnok Hieron, a dicsőség drága virágát boldogan, s némaság sohsem borul Fényedre, mert emlékedet zengik egykor s a kéoszi csalogány mézszavával hirdetik.“
Mily igaza van ennek a költőnek, hiszen valószínű halála óta elmult már 2334 év és íme ma a „Budapesti Hirlap“ tárcájában bukkan föl Hieron dicsősége és a mézesszavú kéoszi csalogány, kinek a neve Bakhilidesz.
A mi fáradhatatlan és fanatikus nyelvtudósunk, Hegedüs István adta ki egy kötetben a kéoszi görög költő verseit görögül és magyar fordításban. „Nemes lélek, mely az erény szeretetével van tele, szól a verseiből, mondja Christ, a német irodalomtörténeti író és könnyen érthető nyelvéért gyönyörűség az olvasása.“
Ezt irígykedéssel írom le. Valamikor meglehetősen bántam Homerosz nyelvével, de már ma nagy küzdelem nélkül Bakkhilidesz nyelvével sem bírok. Sőt a könnyen való érthetőségét még a fordításban sem látom meg.
Abban a messze távoli időben, amikor ő élt, hárman voltak híres görög lírikusok: Szimonidesz (az ő nagy bátyja), ő, meg Pindarosz. Ezt az utóbbit legalább a híréből, többé-kevésbé mindnyájan ismerjük. Újság még akkor nem volt, de azért a a három dudás csak nagy üggyel-bajjal fért meg a görög közvélemény tág csárdájában. A nagy Pindarosz meg mérgelődve azt mondta egyik versében: az a két károgó varju nem mérkőzhetik Zeusz madarával. A Zeusz madara, a sas, természetesen ő. De – ezúttal nem az ökörszem, hanem a kéoszi csalogány – felült a sas szárnyára s még magasabbra szállva elvette tőle hasonlatát, mondván magáról: én vagyok a sas, amely előtt meglapulnak mind a többi madarak!
És a modern filológusok megegyeznek abban, hogy ezt a hasonlatát Bakkhilidesz szebben kiformálta, mint akitől csente. De persze Pindarosz azért akkor is, ma is megmaradt elsőnek. Azonban Bakkhilidesz élt, Horáciusznak kedves költője volt, sőt egyik római császár is mindig keze ügyében tartotta, hogy alkalomadtán olvasgathassa.
Ma pedig itt van magyarul Hegedüs István buzgalmából.
Mert a hellén költészet barátait az a szerencse érte, hogy nehány évvel ezelőtt egy egyiptomi papiroson fölfedezték Bakkhilidesznek egy csomó, eddig ismeretlen dalát. Fölfedezték s angol és francia filológusok rögtön föl is dolgozták, tanuságait kiderítették és hasznosították. Mindez eredményeket összeszedte Hegedüs István és letette a magyar irodalom oltárára.
Olvashatjuk már most magyarul, hogy Bakkhilidesz kikre írt dicsőítő költeményt, (versenyben győzött emberre, lóra egyaránt,) mifajta dalokat írt ezenkívül, mily témákat dolgozott föl, milyen versmértéket használt, miben találkozik nagy versenytársával Pindarosszal s miben különbözik tőle, mit lehet tudni életéről, ami nem sok, mert csak egy kis atyafiságát tudjuk, születése helyét, tartózkodása tényét Hieronnál (évét, körülményeit nem), számüzetését a Peloponezoszba; sőt olvashatjuk verseit a teljes egészeket éppen úgy, mint azokat, melyek a papiruszok megrongálása folytán csak töredékekben maradtak ránk. És mindezeket olvasván, föltétlen tisztelettel telünk el Hegedüs István buzgalma, fáradhatatlansága, lelkes idealizmusa iránt. Azt gondoljuk ugyanis, hogy nagyon hálátlan munkát űz ez a mi tudósunk. Mert félek, hogy igen kevesen fogják olvasni, még kevesebben méltányolni az ő gondos és lelkiismeretes munkájának az eredményét.
És töprengés fog el és tollamra tolul ez a kérdés: miről jó ez a kárba ment fáradság és veszendő tudomány?
Tudom, hogy a filológia szép mesterség. Kritikailag apróra szedni a görög civilizáció irodalmi maradványait, kihalászni belőlük mindent, ami közvetlenül vagy közbevetve megtudható s amit megtudni érdemes. A nagy civilizációknak ez a szakma egy érdekes és nagy fontosságú fiókja, amelyből igen gyakran, igen hasznos és gyakorlati értékeket tud kiszedni az élet.
A mi fejlődésünk még ettől az állomástól igen messzi van és nagyon sok idő fog még elmulni, amíg a magyar klasszikai filológia munkája éltető szerve lesz szellemi életünknek. Elsőbben is, hogy ez bekövetkezhessék, a nemzeti irodalmi nevelésnek kell a vezérszerepet átvennie iskolánkban. Zagyva elemekből alakuló értelmiségünkbe egységes ízlést, érzést és irányt csak ez olthat be.
Az élet gyakorlatias irányzata csak szétzilál bennünket. Az irodalom lelke az egyetlen egyesítő erő. A nemzeti irodalom kiegészítő részévé kell tenni, megfelelő feldolgozásban a görög remekeket. Ez lesz az az alap, amelyen azután egy nemzeti szellemi munkásság bátran és szépen tovább építhet.
Hegedüs István is, a külföldi tudósok és fordítók is tele vannak a kéoszi csalogány mézes szavával, versei táncos gördülékenységével, szentenciái tisztaságával, vonzó egyszerűségével és igazságával. Én irígylem őket a gyönyörért, melyet nekik Bakkhilidesz szerez és íme megkínálom belőle az olvasót is. Hegedüs alakhű, gondos fordításában a metapontoszi Alexidamaszról, a bírkózásban győztes gyermekről ekképpen szól a Győzelmi Ének eleje:
1. Versszak. Óh édes ajándékú Nika, Legnagyobb díszt adta Néked Az Uranidák feje Zeusz. Fenn olympi fénylakában Széket együtt vele ülsz. S ítélsz te istenek és Halandóknak erénye felett. Dús hajzatú hajadon Szent gyermeke, légy te irántam is kegyes most. Hisz’ hogy Metapontosz ujjong S örömtül az utca zajos És jár deli ifjú csapat körül dícsérve Faiszkosznak a pythói győztes Hős fiát, tiéd az érdem.
1. Ellenversszak. És nézi a deloszi isten, Jól övedzett Létó sarja Szelíd, kegyes arccal, amíg Elborítj’ Alexidamoszt, Szép koszorúkkal a nép, A Kirrha mezőn a kemény Bírkózás jutalma gyanánt Őt sohase látta a nap A földre lebukni a harc e dicső napján. Hiszen hogy az isteni hős Pelopsznak a szent mezején, Ahol szelíden foly az Alfeusz, ha csalárdul S igaztalanul nem ítélnek, Homlokán szelíd olajfa.
1. Záróversszak. Kékellő galyaiból Fűzött koszorút viszünk be dús honába. Mint le a földre dobott, Két gyermeket ott a mezőn, Birkózva művésziesen. De tőle egy isten avagy Mert ember elme téved is Hajh! elragadá a magasztos pályabért. Ám most neki a Diadalt Az aranyhálójú vadász Híres ifjú, szende Artemisz szerezte, Meát az Abbasz fia és Szép köntösű lányai dús Drága oltárt itt emeltek.
2. Versszak. E lányokat egykor a mindent Földre tipró Hera Proitosz Dísztermeiből kiűzé, Őrületbe hajtva őket. Gyermekes ésszel ezek Járulva a bíborövű Isten asszony szíve elébe, Atyjuk dicsekedve merék Vagyonra fölébe helyezni, ki fenséges Nagy Zeusznak szőke neje. Bosszúra gerjed ezért S lelkükre borítja a téboly vak homályát Rohannak a lomb koszorúzta Bércen szörnyű mód üvöltve.
Ezeket a diadalmi énekeket rendszerint vagy a verseny napján, vagy mikor a győztes hazatért, vagy pedig éjjeli zene alakjában szerényebb körben adták elő. Dal, tánc és zene volt ez együtt. Néha résztvett benne az egész város, ha egyébként nem, mint ujjongó, tapsoló, néző sereg.
De édes olvasóm, hallasz-e te az itt közölt versekben muzsikát? Érzed-e a lüktető dal ritmusát benne? Avagy olvasván e sorokat, bokázol-e hozzá, táncra vágyó lábbal? Azt hiszem, nem! Ellenben meg vagyok győződve arról, hogy a görög ifjaknak és lányoknak, amint Bakkhilidesznek szép, egyszerű, könnyen érthető, tehát nyilván népszerű ritmusa megcsendült, rögtön dalra s táncra, ritmusos tapsra pezsdült a kedve.
Világosan azért, mert a strófákból és ellenstrófákból a görög nyelv ritmusa, zenéje és tánca szólt a fülükhöz s általa a lelkükhöz.
Mit csináljon azonban a magyar legény és magyar leány a görög nyelv ritmusával és muzsikájával? Hiszen az neki görögül van! A kéoszi csalogány mézédes szava bizony ebben a muzsikában fanyar. Ha a mézének édességét csak részben is meg akarjuk menteni, közel kell hozni a füléhez és szívéhez. A magyar nyelvet nem szabad helyesen görög ritmusban táncoltatni, ha nem tudományt csinálunk, hanem művészetet gyakorlunk. A vers nem vers, ha zenéjét meg nem értjük. Nincsen a világon nyelv, mely a legmerészebb métrumokhoz és ritmusokhoz könnyebben és hajlékonyabban símuljon, mint a magyar. Mégis klasszikus műveltség és pedig nem közönséges kell hozzá, hogy az idegen forma, még eredeti alkotásokban is el ne rontsa a műhöz való kedvünket. Fordításban pedig, ahol a díszítés, a gondolat, az észjárás, az érzelem, az egész tartalom idegen, a mondatszerkesztés is sokszor az, a forma teljesen elronthatja a munka sikerét. Első tehát, hogy a klasszikusok fordítását a tudósok kezéből vegyék ki a költők. Hogy pedig a kéoszi csalogány csakugyan édes és egyszerű, arról tán némi fogalmat ad az olvasónak a következő kísérlet:
I. Nika, te ki adsz győzelmet, S isteni atyádtól nyerted Azt az égi tisztességet Hogy együtt ülsz vele széket, S véle együtt ítélsz ottand Halandót és halhatatlant: Nézz most rám is ide le, Fürtös fejű hajadon szent gyermeke. Hisz, hogy ujjong Metapontosz S örömtől az utca hangos; Deli ifjak járnak-kelnek, Hős fiúról énekelnek Győzedelmi éneket, – Csakis a te érdemed.
II. Lám Apoll’ is Létó sarja A szemét fordítja arra És kegyesen nézi most, El virággal hogy halmozzák Kírrha kemény birkózóját Deli Alexidamoszt, Kit érintni földet ott Még a nap se láthatott. És ha, Pelopsz, szent meződön, Hol az Alfeusz foly szelíden, Van igazságos bíró: Úgy tér e hősök virága Szarvasnevelő honába Hogy borul a homlokára Kék olajfa koszorú.
III. Hisz művészi bajbirokban A verseny porondon ottan Leterített két legényt; Ámde tőle elragadta Isten tán, vagy ki tudhatja! A magasztos pályabért. S most aranyhálót visellő Tegzes Ártémisz istennő Néki győzelmet adott. Mert Abbász’ fia s anyányi Drága szépruhás leányi Néki oltárt raktak ott.
IV. Haj, e lányokat kergette – Ki előtt minden ledől: Héra szörnyű őrületbe Proitosz fényes termiből. Mert ők gyermekes elmével Szembeszálltak Zeusz nejével, Hogy atyjuk vagyonra nézve Ki bíbor övet visel: Ő nálánál többet érne, Azzal dicsekedtek el. S az istennő boszút forral, Veri őket vak tébollyal, Hogy üvöltve rémesen, Bolygnak erdős bérceken.