A MÁSIK KETTŐ.

Most hagyjuk el az egyik fiut, az orosz róna haván fekve, meztelenül a téli ég alatt, a mint jámbor idegen pórok dörzsölik merev tagjait s egyetlen barátja lesi elkékült ajkainak, halott szempilláinak megmozdulását, hogy megkérdezhesse tőlük: «látod-e még csillagaidat?»

A «Magyar király» akkoriban egyike volt a legdíszesebb fogadóknak Bécsben; különösen látogatott helye magyarországi úri vendégeknek s magyar katonatiszteknek.

Egy fiatal huszártiszt halad fel a vendéglő első emeletének lépcsőin; szép délczeg ifju, széles vállain, telt idomain megfeszül az öltöny; telt piros arczához hetykén kipödrött hegyes bajuszt visel, akkoriban még az egész hadsereg tiszti karánál csak a huszárok kizárólagos jogát; sipkája büszkén lehúzva szemére. Olyan kevély a fejhordozása, mintha az egész világon ő volna egyedül huszárkapitány.

A mint az első emeletre fölér, egy perczre megállítja valami furcsa jelenet a mellékszobákhoz vezető folyosón.

Egy ősz ember, simára borotvált arczczal és hosszú porköpenyegben veszekedik egész haragban három pinczérrel és egy szobaleánynyal.

A pinczérek és a szobaleány pedig a legnagyobb hódolattal és szolgálatkészséggel iparkodnak tetszésére szolgálni, a miért az öreg úr még jobban dühösködik és szidja őket, hol magyarul, hol diákul.

A mint az öreg úr meglátja a huszártisztet, ki egy perczre megállt a zajra, odakiált hozzá (föl sem tette, hogy ha huszár, hát magyar ne legyen):

– Ugyan édes tiszt úr, legyen olyan jó, jőjjön ide és magyarázza meg a dolgot ezeknek a stomfaxoknak, a kik nem értenek semmi nyelven.

A huszártiszt odament. Ráismer az alakra, hogy ez pap.

– No hát mi baj, páter?

– Hát a passusomba azt írta a szolgabiró, persze diákul a nationalem után, hogy «verbi divini minister», a mí annyit tesz, hogy az «isteni ige szolgája», s ime, a vámon, a mint megmutatom passusomat, a vámosok elkezdenek «per minister» titulálni, azontúl tráger, fiaker, kellner, valamennyi mind per «excellentiád» ad egyik a másiknak a kezére, előttem, utánam komplimentiroznak, csak hogy a földet nem verik az orrukkal, és vesztegetik rám az excellentiát! Aztán kinyitják előttem a legpompásabb szobákat. Hja, nekem az nem kell, én szegény pap vagyok, nem mulatságból, de kényszerűségből jöttem ide Bécsbe. Ugyan kérem, magyarázza ezt meg ezeknek a kópéknak: én nem tudok németül, arra mifelénk nem beszélik, ezek meg nem tudnak semmiféle más nyelvet.

A huszártiszt elmosolyodott.

– S hát páterkám miféle nyelveket tud?

– No diákul, görögül, hebræusul, meg jóformán arabusul is.

– No azokkal itt bizony nem fog messze menni, szólt a huszártiszt mosolyogva. Azután a főpinczértől kérdezett valamit halkan, mire az titkos szemhunyorítással inte, a felső emeletre mutatva.

– Hanem hát már most csak menjen be a szobájába, páterkám; én egy negyedóra mulva visszajövök, s akkor majd eligazítom a dolgát a vendéglői személyzettel, de most sietek, mert várnak.

– De kérem, az én dolgom még sietősebb, mondá a pap, s megragadta a tiszt kardbojtját, hogy el ne szalaszsza. Ha én csak belépek is ebbe a czifra szobába, az nekem mindjárt öt forint.

– Mégis csak sietősebb lesz az én dolgom, páterkám, szabódék a huszártiszt, mert engem odafenn vár öt pajtásom, a kik közül egy meg akar velem verekedni, s azokat nem szabad várakoztatnom.

A pap úgy megijedt erre a szóra, hogy rögtön elereszté a tiszt kardbojtját.

– Hát az úr most duellálni megy? – No már ugyan mire való ez a bolondság?

A tiszt mosolyogva szorítá meg az öreg pap kezét.

– No csak várjon rám nyugodtan, szent atyám. Mindjárt itt leszek.

– De le ne vágják, uram! kiálta utána a vén pap hüledezve.

– Magam is azon leszek! szólt a huszártiszt, s kedélyesen csörtetett fel a második emeletre.

Az öreg pap be hagyta magát tuszkoltatni az elsőemeleti lakszobába. Az egész pereputy folyvást excellentiás-urazta.

No ez szép! Gondolá, szétnézve a szobában; selyemfüggönyös ágy, porczellán kályha; itt legalább öt forintot fizetek egy napra, ha nem hatot.

És még hozzá mennyi léhütő!

Más kellner hozza a pakkot, más a lavórt, más a csizmahuzót. Mind excellentiás borravalóra vár.

Ezt a czifra pádimentumot sem csiszolták ki ilyen fényesre ingyen.

A mint így évődik magában és számítgatja hozzávetőleg, mennyibe kerülhet egy ily keserves uri nap Bécsben, egyszer csak sürű lábdobogást és kardcsörgést, csattogást hall a feje fölött.

Ezek éppen az ő feje fölött duellálnak.

Itt egy nagy dobbanás; ott egy nagy toppantás! most egy csapás; majd egy csörrenés! Előre-hátra tuszkolódás!

Ezek valósággal duellálnak!

Öt-hat perczig tart a herczehurcza. A szegény pap azalatt nem tudja, hogy hová legyen? Kedve volna kikiáltani az ablakon, hogy jőjjenek segítségre! de eszébe jut, hogy hátha őt magát fogják be akkor, mint csendháborítót, ebben a rendes városban. Majd meg arra a gondolatra jön, hogy felrohan a vívók közé, s tart nekik egy prédikácziót Szent Máté XXVI. része 52. verse szerint: «Dugd el a te szablyádat helyére, mert valakik fegyvert fognak, fegyverrel kell veszniek!» Hanem azután csak vége lett a feje fölötti dobogásnak s fegyvercsattogásnak magátul; pár percz mulva hallá a sarkantyús lépteket közeledni ajtaja felé a folyosón, s a mint az ajtó megnyilt, nagy vigasztalódására pillantá meg az iménti huszártisztet, egész épkézláb és sértetlenül.

Mégis odasietett hozzá és összetapogatá karjait, mellét, hogy nem történt-e valami fogyatkozása?

– No! Nem vágták meg az urat?

– Dehogy vágtak meg, páter!

– Hát micsoda? az úr vágta meg az ellenfelét?

– Kapott egyet a képén keresztül.

A pap elszörnyedt rajta.

– S nem fáj az neki nagyon?

– Dehogy! Örül neki, mint a bolond a sipkájának.

A pap nem találta ezt olyan jó tréfának.

– Ugyan, ugyan, már hogyan tudnak ilyen pogány dolgokat mívelni az urak? Ugyan mi okuk volt egymásra rontani?

– Hát tisztelendő atyám, hallotta már egyszer azt az adomát ugy-e, hogy két tiszt összeveszett azon, hogy az egyik azt állította, hogy ő Olaszországban maga is szedte a fáról a szárdellát, a másik meg ezt nem akarta hinni, ezen aztán kardra keltek, az egyik kapott a képére egy vágást, akkor jutott eszébe, hogy igazság, kápri volt az, nem szárdella.

Hát képzeljen magának ilyes valamit.

– De csak nem ilyen hiábavalóságért verekesznek az urak?

– Körülbelül. Most jöttem az ezredhez, egyenesen kapitánynak tettek testőrből, s most e miatt egy csoport collegámmal végig kell verekednem, míg vagy levágnak, vagy megszokják a köztük létemet. Már ez itt így szokás. Hanem beszéljünk az ön bajáról. Ön azt mondta, hogy nem mulatságból jött ide, hanem kénytelenségből; hát ugyan mondja el, mi szél hozta ide?

– Hiszen, ha olyan jó akar lenni az úr, hogy meghallgatja bajomat, még meg is köszönöm. Egészen idegen vagyok ebben az országban, még csak az sincs, a kitől megkérdezzem, hová kell mennem; pedig fel vagyok híva «ad audiendum verbum».

– Tyhű páterkám! Ez nagy szó. Kit sértett meg és mi módon?

– Hát elmondom én azt egészen, úgy, a hogy van. Lássa, az úrnak olyan jó becsületes képe van, hogy az embernek egész bizodalma támad hozzá.

Én lelkipásztor vagyok az alföldi hegységben, a hol némi viszálkodásaim voltak a földesúrral. Tetszik tudni: ő nagy olygarcha volt, én pedig egy kicsit kurucz legény vagyok.

Aztán meg egy kis családi surlódás is volt közöttünk; a földesúrnak gavallér fia volt, nekem meg csinos leányom. Aztán én nekem az a véleményem volt, hogy a leányomat nem adom ingyen, a földesúr pedig azt hitte, hogy az így neki nagyon drága, s azért a fiát elküldte Muszkaországba. No azt nem bánom. Hanem azután a nagyméltóságú úr megvált e siralom völgyétől és keresztyéni módon eltakaríttaték. Prédikáczió és bucsúztató után én mondék fölötte egy végső imádságot. Igaz, hogy kemény dolgokat mondék; de a miket mondtam, azt az Istennek mondtam, nem az embereknek. – És most ezen imádságomért a föld hatalmasai meghurczolnak; megidéztek már consistorium, megyei törvényszék elébe, mint szentségtörőt, mint lázítót; kitesznek papi hivatalomból s még az sem elég; felidéznek, azt sem tudom, hová, azt sem tudom, kihez? hogy feleljek felségsértés miatt. Pedig nézze meg az úr és legyen itélő birám; itt van az elmondott ima a zsebemben, olvassa el; talál-e benne egy szócskát, a mivel perduellissé lettem volna?

Az öreg embernek reszkettek az ajkai, annyira el volt érzékenyülve e gondolat miatt s villogó szemei megteltek könyekkel.

A fiatal tiszt átvette a megviselt iratot és végig olvasta azt. A pap leste a hatást az ifju arczán.

– Nos, nos uram! Mit szól ön hozzá? Hát elitélne-e ön azért, a mit ott mondtam?

Az ifju tiszt összehajtotta az imádságos irást és visszaadta az öregnek, meghatott, csendes hangon mondva:

– Én nem itélném önt el.

– No az Isten áldja meg érte. Bár az úr volna a birám.

Pedig bizony «birája» volt az ebben a perczben, mert az annak a férfinak a fia volt, a kiről az ima beszélt.

– Hanem hát egy jó tanácsot mondok önnek, tisztelendő úr, szólt az ifju. Legelőször is maradjon idehaza, a míg nem hivatják. Ne fusson senkihez és ne panaszolja senkinek a baját. Azért, a mivel ön vádolva van, önt semmi baj nem érheti; hanem ha védelmezni találja magát, arról azután nem állok jót, hogy a védelme miatt nem kap-e tertiát?

– De hát mit csináljak?

– Üljön veszteg. Ha érte küldenek, menjen, a hová vezetik. A hol megállítják, ott megálljon. A mit beszélnek hozzá, hallgassa meg, a száját jól befogja; aztán, mikor észreveszi, hogy már nem beszélnek többet, akkor hajtsa meg magát; igyekezzék háttal az ajtót megtalálni és jőjjön haza. Mindenféle elől-utól talált embernek pedig, akármit kérdez, feleletet ne adjon.

– De hisz akkor engem igen ostobának fognak tartani.

– No, csak higyje el nekem, hogy ezzel a passussal sok szép világot be lehet utazni.

– No jól van, megfogadom. De csak soká ne tartana. Mert Bécs drága.

– A miatt meg ne legyen aggodalma, szent atyám; ha önt kedve ellenére hozták ide, valakinek okvetlenül ki is kell fizetni, a mit ön itt elkölt.

Az öreg elbámult nagyon. Szerette volna tudni, vajjon ki lehet az a valaki?

– Nekem azonban dolgom után kell mennem. Hát Isten áldja meg, öregem.

A pap hálálkodott volna még egy kicsit, de a tiszt nem ért rá; megszorította a kezét és elsietett.

Utána előkerült a pinczér és hozta a tisztelendő úrnak a tejes kávét.

Az öreg úr hiába mondta neki, hogy nem szokott reggelizni, nem él ilyesmivel; ott hagyta a német, s ment ki háttal az ajtón nagy komplimentirozva.

Az öreg csóválta fejét. Vajjon hogyan sikerülne, ha ő is megpróbálná, így háttal menni kifelé az ajtón, s a közben folyást alázszolgáját csinálni?

De minthogy már a kávé ott maradt, nehogy kárba veszszen (már úgy is meg kell fizetni), hát csak inkább megitta. Biz az jól esett.

Bár csak jönne az a kellner vissza, hogy vinné el az üres edénykéket, mert ha egy el talál törni ezekből a drága findzsákból, annak ugyan nagy ára lesz.

Mint a kivánság, oly pontosan érkezett vissza a pinczér az üres edénykékért. A tisztelendő úr idáig már megtanult egy szót németül, s azt rögtön alkalmazásba vette.

«Bezahlen!»

És egyidejűleg előhuzá mély zsebei egyikéből a hosszú kötött erszényt, melyet névnapjára kapott valaha, s melyben sok év óta megtakargatott huszacskák csörömpöltek. Fizetni készült. – Először azért, mert adós maradni egy óráig sem szeret. Másodszor és főleg pedig azért, hogy ebből az első kóstolóból aztán majd hozzávetőleg kiszámíthassa a geometriai proportiót, melyben a napi kiadások növekedni fognak.

De mily nagy volt meglepetése, midőn a pinczér a legmosolygóbb udvariassággal és kifejezésteljes pantomimiával utasítá vissza a széthúzott erszényt, biztosítva a tisztelendő urat, hogy «schon bezahlt».

(«Annak a katonatisztnek hát mégis igaza volt! Az igaz ember. Kár hogy legalább meg nem kérdeztem, kinek híják? De ugyan ki lehet az a valaki, a ki helyettem a költségeket kifizeti?»)

Az a valaki persze, hogy senki sem volt más, mint Baradlay Richard, ki elmenetelekor két aranyat adott át a főpinczérnek; meghagyva, hogy az öreg urat lássák el tisztességesen; a mi költsége lesz, azt ő fogja kifizetni.

A fiatal tiszt még azután elment a katonai lovardába, s egy óráig gyakorolta magát a voltigirozásban, a lóháton vívásban, kard és lándzsa ellen; megütlegeltette magát a mesterei által s visszaütlegelte őket; eltört egy dárdanyelet, kifárasztott egy lovat, mikor azt megunta, még egy órát sétált a glacis-n, nézegetett a hölgyek kalapjai alá, s végtére eljövén a dél ideje, hazament a szállására.

Jó magasan lakott, a harmadik emeleten; úrfias szállást tartott, két kijárással; egy nappali s egy hálószobával; azzal szembe a folyosón keresztül a cselédszoba egy kicsi konyhácskával.

Egy vén huszár volt a szolgája, a kit ő úgy hítt, hogy Pál úr.

Abban pedig egészen igaza volt, ha Pál urat úrnak hítta, mert Pál úr valóban többet parancsolt ő neki, mint ő Pál úrnak.

Hatvan esztendős volt már a legény, még mindig közlegény és még mindig legény. A negyedik kapitulácziót szolgálta már s viselte a réz emlékérmet, a mit a napoleoni hadjáratok vitézei kaptak, bajusza most is háromszor megcsavarintva, mint egy pár roppant dugóhúzó, hirdeti gazdája régi dicsőségét; minden szál haja ép még és fekete, s lábszárai büszkék arra, hogy meg lehet ismerni rajtok azt az embert, a ki lóháton járta meg Párist, Nápolyt és Moszkvát.

– Nos, Pál úr! mi ma az ebéd? kérdi a haza érkező kapitány, kardját leoldva oldaláról s fegyver-gyüjteményébe akasztva, melyet pompás antik fringiák és handzsárok egészítének ki.

Pál úr tudniillik, hogy szakács is.

Hát: – «görög olvasó». Felel Pál úr, karakán phlegmával.

– Az jó lehet, szólt a kapitány; s mi főtt bele?

– «Angyal-bakkancs.»

– Hisz az pompás eledel! Terített rám, Pál úr?

Pál úr végig méri e szóra tetőtül talpig a kérdezőt.

– Hát ma megint itthon ebédelünk?

– Ha kapunk valamit, Pál úr.

– Meglészen. Szól Pál úr s hozzáfog a terítéshez: a mi annyiból áll, hogy az asztalon levő kék-virágos vörös abrosz megfordíttatik, hogy vörös-virágos kék abrosz legyen belőle, azután rá egy fayence tányér lehelyeztetik, – melléje tétetvén egy szarvasagancs nyelű étszer és egy antik ezüst kanál, miket Pál úr mind megtörülget elébb magában az abrosz szegletében. Kiegészíti egy ócska pezsgős palaczk, persze friss kútvízzel tele.

A kapitány széket húz magának az asztal mellé, s kedélyesen helyet foglal rajta, sarkantyús lábait kétfelé elnyújtva.

Pál úr pedig két kezét hátratéve, így szól hozzá:

– Már megint nincs egy vad garasunk sem, úgy-e?

– Bizony nincs ott, Pál úr; szólt Richard, elkezdve a késsel, a villával a tányérján a legújabb czapfenstreichot dobolni.

– Pedig még ma reggel két aranyat találtam a lajblink zsebében.

Richard lovag nevetve inte a kezével:

«Hol van az már!»

– Szép! dörmögé a vén szolga, s azzal elkapta ura elől a vizes palaczkot, kiment vele. Valahonnan kerített bele bort. Mikor visszahozta, s letette eléje, folytatá a discursust.

– Bizonyosan bukétra ment, valami szép leánynak? – Vagy elsámpányereztük a czimborákkal? – Szép!

Azalatt előkeresett a pohárszékből egy körülcsorba tálat.

Azután egész philosophi resignatióval mondá:

– Különben én is ilyen voltam, mikor fiatal voltam.

Nemsokára visszatért a gőzölgő tállal.

A «görög olvasó» paszuly volt, jó vastagon rántva, s a belefőtt «angyalbakkancs» nem volt más, mint disznóláb.

A vén huszár magának készítette azt, de ha kettőjük között megoszlott, akkor is elég volt mind a kettőnek.

Richard jó kedélylyel látott hozzá a katonás eledelhez. Evett, mintha sohasem látott volna annál jobbat.

A vén huszár ott állt a széke mögött, míg ebédel; pedig nem kellett tányért váltani, mert nem következett több fogás.

– Keresett-e valaki? kérdezé Richard Pál úrtól, evés közben.

– Hm, hogy keresett-e bennünket? De hát hogy ne keresett volna?

– Hát ki keresett?

– Legelőször is annak az aktrixnak a szobaleánya; nem az a szőke, az a másik, az a pisze; az hozott egy bukétot, meg egy levelet; a bukét ott van a konyhaablakban, egy csuporban, a szobaleánynak adtunk egy czvikipuszit, a levéllel pedig befütöttünk.

– De hát mi az ördögért fütöttünk be vele?

– Az volt benne, hogy küldjön neki a kapitány úr pénzt.

– De hát hogy tudja ezt, Pál úr? Hiszen nem tud Pál úr olvasni.

– Éreztük a szagáról.

Richard nagyot nevetett rajta.

– Hát még ki járt itt?

– A Honiglender lókereskedő. Elhozta azt a két ezer forintos paripát, a kin a nagy cavalcadon akarunk finczoltatni a herczegasszonyok előtt.

– Nos?

– Ah! ’Sz nem nekünk való a! Sintérnek való a! Felültem rá; alig szorítottam meg a térdemmel, mind a négy lába megrogygyant alatta. Csak ránézni való állat az, nem ráülni való. Kidobtam gazdástul együtt az udvarból. Nem ér négyszáz forintot.

– Azt nem jól tette, Pál úr! Nekem a lóra szükségem lesz; négyszáz forintom pedig nincs.

– Hát hiszen, szólt Pál úr, egyik bajusza szárát végig csavarintva: csak úgy dobtam ki, hogy majd visszajön.

Richard kénytelen volt megint nevetésre fogni a dolgot.

– Hát még ki volt itt?

– Az «úrfi».

Ezen a czímen csak egy embert szokott nevezni a Pál úr.

– Az öcsém? Hát annak mi kellett?

Pál úr nagy munkában volt, hogy egy forgácsból fogpiszkálót faragjon az urának egy roppant nagy görbe baranyai bicsakkal. El is készült vele.

– Tessék a fogpiszkáló.

– Hát mit mondott az öcsém?

Pál úr nagyon vakarta a fülét, meg az ábrázatját.

– Majd elmondja maga; válaszolt fanyarul, s igyekezett összeszedni az asztal-maradékot.

Azonban mintha csak jelenésére érkezett volna, betoppant az úrfi.

A legifjabb Baradlay nyulánk, gyönge termetű fiu volt; sima, gyermeteg arcz, elkényszeredett nyájassággal vonásain, fejét nem büszkeségből, de az orrára csiptetett szemüveg miatt tartotta magasra. Mikor bátyjával kezet szorított, annak önkéntelenül az jutott eszébe, hogy van egy reglement a legfelsőbb kormányszék bizonyos hivatalnokai számára, a kiknek utasításul van adva, hogy mindenkivel igen nyájasan kell bánni – ex offo.

– Hát szervusz, Jéni, mit hoztál?

Jenő telhető bizalmasságot igyekezett kimutatni.

– Ezúttal csakugyan hoztam valamit. Nem küldenéd ki Pál urat?

– Pál úr, menjen ebédelni!

Pál úr pedig élt municipális jogával és remonstrált:

– Majd azután, ha az asztalt eltakarítottam!

Ebben meg kellett nyugodni.

– Gyújts rá addig, öreg, kinálta öcscsét Richard.

– Köszönöm; a te dohányod nagyon erős.

– Talán meg is érezné rajtad ő méltósága, hogy csempészett dohányt szivtál? csipkelődék Richard. No, kiment már Pál úr? beszélhetsz.

– Hát azt akartam veled tudatni, hogy édes anyánktól kaptam levelet.

– Én is.

– Tudatja velem a jó mama, hogy az eddigi havi segélyt meg fogja kettőztetni, s hogy rangomhoz illően felszerelhessem szállásomat, küldött ezer forintot.

– Nekem pedig azt irja édes anyánk, hogy ha így folytatom a pazarlást, végére járok az egész örökségemnek; ha jobban nem gazdálkodom, sem pénzt nem küld, sem adósságaimat nem fizeti.

– Ez nekem baj. Mert ha én most elkezdem a vigan költekezést, azt főnökeim rögtön észreveszik rajtam. Nem képzeled, milyen rossz renomét szerez az, ha valakiről azt gyanítják, hogy úrfiskodik. Az én pályámon csak annak van előmenetele, a ki egészen függ a főnökeitől. Mihelyt itt valaki dandy, rangfokozatán felül tart szállást, jobban él, mint a főnöke: arról azt tartják, hogy dilettáns, s semmi bizalom nincs hozzá többé. Már most aztán nem tudom, hogy mit csináljak?

– De én már tudom, hogy mit csináljak. Olyan dolgokban nem gazdálkodhatom, a mik láthatók. Mindenütt ott kell lennem és mindent «mitmachen». Hanem majd gazdálkodom abban, a mi láthatatlan.

– Hát mi az, a mi láthatatlan?

– A mit megeszem. Azt nem látja senki. Ha kiülök az ablakba a fogamat piszkálni, ki tudja felőlem, hogy a «hét választónál» diniroztam-e? vagy idehaza traktál meg Pál úr görög olvasóval meg angyalbakkancscsal?

– Tudod mit, Richard? Én azért jöttem hozzád, hogy annak a pénznek, a mit anyánk nekem küldött, felét neked adom.

Jenő e szóknál a szemüveget is levette orráról, hogy bátyja jobban a szemébe láthasson.

Az pedig minden megindulás nélkül rágta a fogpiszkálóját.

– Uzsorára adod?

Jenő újra felnyomta a szemüvegét s felduzta az orrát.

– Ejh, ne tréfálj ilyen ostoba módon.

– Hát csak azért adod, hogy segítsem elkölteni neked, a mihez te nem értesz? Én biz azt a szivességet is megteszem.

– Gondoltam, hogy te több hasznát tudod venni, szólt Jenő s a zsebében készen tartott pénzt odanyomta testvére markába, egy kézszorítást is mellékelve hozzá.

Richard azt sem mondta rá, hogy «köszönöm». Köszönje meg amaz, hogy ő elvette.

– Azután még egy átadni valóm van, szólt Jenő, rosszul sikerült közönynyel. Egy meghivó Plankenhorsték holnapi estélyére.

Richard két könyökére támaszkodva nézett satyricus mosolylyal szemüvegébe.

– Hát mióta lettél te Plankenhorsték estély-bemondója?

Jenő kényelmetlenül huzódva felelt.

– Nagyon megkértek, hogy hívjalak meg a nevökben személyesen.

Richard erre azután nagyot kaczagott.

– Hát itt az uzsora!

– Micsoda uzsora? szólt Jenő, egész méltatlankodással támadva föl helyéből.

– Az, hogy te udvarolnál Alfonsinenak, ha utadban nem találnád az anyát, – a ki téged még nagyon kicsiny embernek tart. Madame Antoinette azonban még maga is igényt tart a világhoz, nem több harminczhat esztendősnél, s ha hinni lehet a frizeurjének, még szép asszony is. Gárdista koromban sokszor tánczoltam vele az elitebálokban, s nem egyszer ismertem rá a dominó alatt, ki ismerősének szólított. – Te azt mind tudod jól, s gondolod magadban, elviszem a bátyámat elefántnak. Jól van no, öcsém. Meg ne ijedj, nem adom vissza az ötszáz forintodat. Nagy uzsora ugyan, de leszek elefántod. Ülj a hátamra; míg te elbolondítod a leányát, én elbolondítom az anyját.

– De kérlek! kiálta fel Jenő, most már igazán ingerülten. Nekem ott egészen becsületes szándékaim vannak.

Richard végig huzta mutató és hüvelykujját az orrán, s vállat vont.

– Hát bánja a kő…! Miattam elveheted mind a kettőt.

– De hát eljösz?

– Barátom, hogyne mennék. Vesztrisz híres tánczos volt, de ő sem kapott többet ötszáz forintnál egy estére azért, hogy tánczoljon.

– No, ne gorombáskodjál velem. Bizony megharagszom rád, s soha feléd sem jövök. Pénzemet megosztottam veled, mint testvéremmel, azt te is megteszed hasonló esetben. Arra pedig, hogy jőjj el az estélyre, kérlek, mint jó pajtásomat, s az most extra instantia.

– No, jól van, öreg. Ne haragudjál. Megyek veled, a hova akarod. Hanem ha ez extraügy, akkor most nekem van jogom föltételt szabni az alkuhoz. Hát ide hallgass.

– Hallgatok.

– Ha azt akarod, hogy elmenjek a Plankenhorsték estélyére, tedd meg a kedvemért, beszélj a méltóságos főnököddel, hogy egy szegény papot, a kit ide felczitáltatott ad audiendum verbum, bocsássanak békével haza. Tudod jól: az a mi papunk Nemesdombról, kit ama temetkezési imáért üldöznek most.

– Hogy tudod te azt? kérdé Jenő megütközve.

– Hát csak rájöttem valahogy. Becsületes jámbor ember az, hagyjátok szaladni.

Jenő officiosus képet csinált.

– De – én úgy tudom, hogy a cancellár nagyon fel van ellene ingerülve.

– Ejh, hagyj nekem békét a ti nagy embereitekkel. Láttam én már mindenféle nagy embert, – masculini et fœminini generis, – a legelképzelhetőbb mindenféle pongyolában. Tudom én jól, hogy azok is úgy esznek, isznak, ásítanak és horkolnak, mint más ember. Engem meg nem ijesztesz velük. A főnököd ránczbaszedi homlokát, nagyot horkant az ártatlan deliquensre, s aztán, mikor odább ereszti, jót nevet rajta, hogy de megijesztette. Az a pap becsületes ficzkó. Egy kicsit eljár a szája. De hát azért az Isten cselédje. Ereszszétek békével haza; hadd őrizze tovább az úr birkáit!

– Jól van no, majd szólok az ügyében ő nagyméltóságával.

– Köszönöm, de most már igazán ülj le és igyuk meg ennek a szent békekötésnek az áldomását. Pál úr!

Pál úr compareált.

– Itt egy tízforintos. Hozzon két palaczk pezsgőt. Egyet nekünk, egyet magának!

Pál úr nagyon meglógatta a fejét kifelé mentében s erősen dörmögé magában:

«Én is csak ilyen voltam, mikor ifjú legény voltam.»