ELSŐ FEJEZET. A magyar könyvnyomtatás rövid története.

Nyomtatási kisérletek a Gutenberg előtti időkben.

A történelem tudós művelői, kik bámulatraméltó igyekezettel kutatnak a mult eseményei után, már rég felderítették, hogy az emberi ész szüleményeinek sokszorosítás útján való elterjesztésére és megőrzésére irányuló törekvés első nyomai a legrégibb ókorba vezethetők vissza. Már akkor ismerték a kimetszett lemezekkel és a bélyegzőkkel való nyomtatást. A kimetszett lemezeket az egyiptomiak használták először a templomok és síremlékek díszítésénél. A bélyegzőket ellenben a babiloniaiak, jegyeknek és feliratoknak téglákba való benyomására. Hasonló bélyegzőket, melyekbe a szavak fordítva voltak vésve, a rómaiak és görögök is használtak, rabszolgák, állatok és edények megjelölésére. Fölötte csodálatos tehát, hogy mindazonáltal egy lépéssel sem jutottak közelebb a nyomtatáshoz, holott a megfordított írással való lenyomatást Ageszilaosz spártai király is alkalmazta és ez az eljárás már mindenütt ismertté lett. Plutarchosz jegyezte fel, hogy az említett király egy ütközetet megelőzőleg, hogy harcosaiba bátorságot öntsön, a következő cselhez fordult: mielőtt az isteneknek hozandó áldozathoz indult volna, tenyerére a «győzelem» szót festette megfordítva s azután a feláldozott állatnak máját egy ideig, mintegy mély gondolatokba merülve kezében tartotta, de hirtelen nagy lelkesedéssel ébredést szinlelt és felmutatta katonáinak a májra lenyomódott «győzelem» szót, mint az istenek kinyilatkoztatását.

A rómaiak azonkívül elefántcsontból faragtak betűket és azokat adták gyermekeiknek játékszerül, hogy megtanuljanak olvasni. Ezt a módszert különben a IV. század végén már szent Jeromos is megpendítette, mikor egy római hölgyhöz, Letahoz intézett levelében, ennek leánya tanítására vonatkozólag ezeket írta: «Adjunk a gyermek kezébe puszpángfából vagy elefántcsontból faragott betűket játékszerül, hogy maga a játék is tanítássá váljék. Nagyon célszerű a betűket gyakrabban összekeverni, így a helyzetcsere folytán a gyermek azokat nemcsak nevök, de alakjuk után is tanulja megismerni.» Hasonló eszmét pendített meg a hires szónok, Cicero is, ki «De natura deorum» (Az istenek természete) című művében Balbusz sztoikussal a következőket mondatta el Vellejusz epikureusnak: «Fel nem foghatom, hogy az, ki azt véli, hogy szilárd és megoszthatlan testek bizonyos mennyisége képes volna véletlen együvéjutás által egy rendszeres szép világgá alakulni, ne higyje, hogy ha a 21 betű töméntelen mennyiségét, akár aranyból vagy bármely más anyagból legyenek ezek, összekeverve a föld kerekségén elterjesztenénk, ezekből Enniusz évkönyvei azonnal olvashatóan összeszedhetők lennének. Részemről kételkedem abban, hogy a véletlen ezt csak egyetlen versben előidézni tudná.»

Mindebből az látszik, hogy már a régi rómaiak is tudták, hogy a mozgatható betűkkel szavakat lehet összerakni, de arra a gondolatra mégsem jutottak, hogy azokkal könyveket nyomtatni is lehetne.

A történelem tanusága szerint 1041–1048 között a kínaiak próbáltak először mozgatható betűkkel könyveket nyomtatni, de ennek semmi gyakorlati következménye nem volt. A feltaláló egy Piching nevű kovács volt, ki puha agyagból domborúan alkalmazott mozgatható, tetszés szerint összerakható és szétszedhető szóképeket formált, melyeket tűzön megkeményített, festékkel bekent és a reá helyezett papirt kefével lenyomta. Piching halálával a nyomtatásnak ezt az eljárását nem folytatták.

A XIV. és XV. században a nyugaton általában a bélyegzőkkel és a lemezekkel való sokszorosítási eljárást alkalmazták. Ezzel leginkább a levélfestők és kártyakészítők foglalkoztak, kik nemcsak képeket, de kisebb terjedelmű könyveket is nyomtak. Nyomólemezekül eleinte fémtáblákat, későbben fatáblákat használtak. A nyomtatás pedig úgy történt, hogy a megnedvesített papirt a könnyű földfestékkel bekent fatáblára helyezték, dörzsölővel lesimították, miáltal az alakok és a betűk körvonalai mélyen a papirba nyomódtak. Ezzel az eljárással természetesen csak egyoldalú nyomás volt eszközölhető, a papir másik fele rendszerint üresen maradt. A fatábla-nyomatok három csoportba oszthatók: a) tisztán képek, b) képek magyarázó szöveggel és c) kizárólag szöveg. Minden ilyen egyes lapra nyomtatott kép vagy szöveg «breve»-nek neveztetett. A legismertebb könyv, mely abban az időben ilyen eljárással készült, az úgynevezett «Kis Donatusz», Eliusz Donatusz régi római nyelvtudós nagyobb latin nyelvtanának kivonata.

A táblákba való metszésnek vesződséges volta és a nyomtatáshoz használt eszközök kezdetlegessége ugyan nem volt alkalmas nagyobb terjedelmű könyvek előállítására, de azért a kolostorokban űzött kéziratmásolással szemben mégis nagy lépés volt a haladás útján és mindenesetre előkészítője az önálló, szétszedhető és ismét összerakható betűk alkalmazására irányuló törekvésnek.

A könyvnyomtatás feltalálása és elterjedése a XV. században.

A könyvnyomtatást a művelődéstörténet egyik nevezetes korszakában találták fel. A középkor átalakulásának korszaka volt ez. Az emberekben ekkor alakult ki a szabadabb gondolkozás és világnézet, új társadalmi rend keletkezett, mely megtörte a nemesség és a papság hatalmát és kiszorította tekintélyét és befolyását. A vallásos buzgóság és hiszékenység tünedezett és felébredt az egyéniség tudata. Reformátorok léptek fel, kik új és merész tanokat hirdettek, humanista mozgalmak támadtak, melyek felelevenítették az ókor klasszikus irodalmát, forrongásba ejtvén a szellemeket.

Ilyen mozgalmas volt az a korszak, melyben a könyvnyomtatást feltalálták. A feltaláló személyét azonban hosszú ideig homály fedte és a kutatóknak nagy fáradságába került, míg kiderítették, hogy a feltaláló Gutenberg János volt. Eleinte nem kevesebb, mint 17 német, francia és olasz város versenyzett a könyvnyomtatás feltalálásának dicsőségéért, későbben azonban már csak Bamberg, Harlem, Strasszburg és Mainz városok között folyt a küzdelem. Bamberg Pfiszter Albertért, Harlem Janszoon Lörincért, Strasszburg Mentelin Jánosért és Mainz Gutenberg Jánosért szállt sikra. A győzelem pálmáját végre Mainz város vitte el s így ma már általánosan el van ismerve, hogy a könyvnyomtatást Gutenberg János találta fel.

Gutenberg János, a mainzi Genszfleisch patriciusi család sarja, 1390–1400 között született Mainzban. A Genszfleisch család nevét a Mainzban tulajdonát képezett «Hof zum Genszfleisch» nevű háztól vette. Gutenberg János atyja, Genszfleisch Friele, Mainzban tiszteletbeli számvevő volt, de 1420 körül, a patriciusok és céhbeliek között kitört torzsalkodások miatt kénytelen volt 112 patriciusi családdal együtt kivándorolni. 1430-ban ugyan kibékültek a polgárok s a száműzött családok nagyrésze ismét visszajött Mainzba, de Gutenberg János atyja nem; valószinűleg időközben meghalt Strasszburgban, ahol a család száműzetése alatt tartózkodott.

Gutenberg János az ő nevét anyja, született Wyrich Elza zum Gutenberg után vette fel és kezdetben csak predikátum gyanánt használta. Hogy atyja halála után továbbra is Strasszburgban maradt, amellett szólnak ama nagyfontosságú pör aktái, melybe Gutenberg Jánost 1439-ben Dritzehn örökösei keverték. A pör aktáiból ugyanis kitünik, hogy Gutenberg János Strasszburgban a mechanika különféle ágával foglalkozott. Jövedelmének főforrását akkor az ötvösség képezte s így megtanította Heilmann Andrást a kövek csiszolására. Ezenkivül szövetkezett 1437 végén vagy 1438 elején Riffe János lichtenaui biróval tükrök készítésére, melyeket az aacheni búcsún kellett volna értékesíteni. Midőn azonban Heilmann András és egy másik strasszburgi polgár, Dritzehn András, aki már korábban is összeköttetésben állott vele, ezt megtudták, ők is be akartak lépni a szövetkezetbe, mely kivánságuknak Gutenberg János eleget is tett, de fejenként 80 forint betétet kért tőlük. A várt nyereség azonban soká késett, mert az aacheni búcsú 1440-re halasztatott el. Emiatt azután, de különösen mivel a társak egy látogatásuk alkalmával észrevették, hogy Gutenberg János lakásán még egyéb művészetekkel foglalkozik, ők is meg akarták azokat tanulni és új szerződést kötöttek, mely szerint egyenként még 125 forintot fizettek be azzal a kikötéssel, hogy ezért öt éven át részük van a nyereségből. Azonkivül kikötötték azt is, hogy ha a szerződés tartama alatt valamelyik fél meg találna halni, annak örökösei 100 forint kártérítésben részesülnek, de az időközben előállított munkák és eszközök a szövetkezet tulajdonában maradnak.

A szerződés megkötése után, rövidre reá, 1438 végén, meghalt a szövetkezet egyik tagja: Dritzehn András, mielőtt még a reá eső betétet teljesen befizette volna; tartozott ugyanis még egy 75 forintos részlettel és korábbi időből 10 forinttal. Dritzehn testvérei, György és Miklós, hivatkozva arra, hogy meghalt bátyjuk szerény kis vagyonát egészen befektette a közös vállalatba, be akartak lépni a szövetkezetbe, de Gutenberg János ezt nem engedte meg és emiatt pörre került a dolog.

A pör aktái szerint Gutenberg János és társainak első szerződése, mint azt már fennebb is érintettük, tükrök készítésére vonatkozott, a másikat pedig különféle titkos művészetek értékesítésére kötötték. A tükörgyártás akkor már nem volt titok, arra nézve pedig, hogy mit értettek a szerződő felek a «titkos művészetek» alatt, Gutenberg János nem adott felvilágosítást. De a tárgyalások folyamán előfordult különböző technikai kifejezésekből, továbbá a már említett eszközökből és anyagokból arra lehet következtetni, hogy Gutenberg János már Strasszburgban foglalkozott a könyvnyomtatás eszméjével és hogy a «titkos művészetek» alatt ezt értette. Emellett szól az a körülmény is, hogy a pör aktáiban többször előfordul egy sajtó, mely Dritzehn András lakásán volt elhelyezve s melyet Gutenberg János, amannak halála után, azonnal szétszedetett és onnan elvitetett, nehogy beavatatlanok kezébe kerüljön és titka idő előtt felfedeztessék.

Dritzehn András örököseit 1439 december 12-én elutasították keresetükkel és Gutenberg Jánost 15 forint megfizetésére kötelezték, bár a szerződés szerint 100 forint volt az örökösök részére kikötve, csakhogy Dritzehn András 85 forint tartozását levonásba hozták.

Gutenberg János időközben zavartalanul folytatta működését másik két társával, de úgy látszik, nem sok anyagi haszonnal, mert folytonosan gondokkal küzdött.

Gutenberg János Strasszburgban való tartózkodását igazolni lehet egészen 1444 március 12-ig, mikor a városi adókönyvek szerint illeték fejében 1 forintot fizetett le. Ezután nyoma veszett és csak 1448 október 16-án tünt fel újra, de már szülővárosában, Mainzban, amikor 150 forint kölcsönt vett fel. Gutenberg János ezt a kölcsönt kétségkivül találmányának fejlesztésére fordította, de úgy látszik, nem volt elég, mert a következő évben új kölcsön után nézett. Ekkor szövetkezett Fuszt Jánossal, aki később oly végzetes befolyást gyakorolt sorsára. Fuszt Jánostól ugyanis 6% kamatra 800 arany forintot vett kölcsön, hogy ezzel az összeggel egy nyomdát rendezzen be s az összeg biztosítására lekötötte neki az egész berendezést. Ez az akkori viszonyokhoz képest nagy összeg elég volt a nyomda felszerelésére; minthogy azonban Fuszt János meggyőződött a találmány jövedelmező voltáról, szeretett volna a nyereségen is osztozkodni s késznek nyilatkozott erre az esetre évenkint újabb 500 forintot a vállalatba fektetni, továbbá a házbér és személyzet, valamint a papir és festék vásárlására is előleget adni. Ámbár e megállapodás alkalmával Fuszt János kijelentette, hogy ezen összegek után kamatra nem tart igényt, Gutenberg János, aki valószínűleg türelmetlenül várta már céljának elérését, mégis írásbelileg kötelezte magát kamatok fizetésére.

Így működtek azután együtt. Fuszt János időközben megismerkedett Schöffer Péterrel, későbbi vejével, akit egészen alkalmasnak tartott arra, hogy a nyomdában Gutenberg Jánost helyettesítse. S mikor Fuszt János a találmánnyal már eléggé tisztában volt, elvált Gutenberg Jánostól és 1454-ben beperelte őt követelése erejéig, mely kamatokkal együtt 2026 forintra rúgott. A pört 1455 november 6-án meg is nyerte és a nyomda az itélet folytán egyedüli birtokába jutott.

Gutenberg János tehát itt állott csalódottan, reménytelenül. Tény azonban az, hogy az első sajtótermékek előállítása az ő műve volt. Mert azok a kisebb iratok és legelső nagy műve, a 42 soros biblia, melyekről tudomásunk van, 1453–1455 között készültek.

Fuszt János különben már 1454-ben, Gutenberg János legértékesebb anyagából, berendezett Schöffer Péter közreműködésével egy másik nyomdát s innen került ki 1457-ben az ismert latin Pszalterium, ezzel a végszóval: «Ez a könyv a nyomtatás művészi találmánya és a betű alkotása segítségével készült, minden tollvonás nélkül, Isten tiszteletére Fuszt és Schöffer szorgalma által, az Úr 1457-ik esztendejében Mária mennybemenetele napján.»

Nemsokára azonban Gutenberg János, Humery Konrád dr. mainzi szindikus anyagi támogatása mellett, egy újabb nyomdát rendezett be és ezen nyomta 1460-ban legutolsó ismert művét, a Katholikon-t.

Az 1462-iki mainzi nagy tűzvész alkalmával újra tetemes károkat szenvedett, úgy hogy 1465-ben örömmel fogadta Adolf nasszaui érsek meghivását, a ki őt hivatalnokává nevezte ki. Ennek a vendégszerető egyházfőnek az udvarában fejezte be áldásos, de gondokkal és küzdelmekkel teljes életét 1468 február végén. Szülővárosában hatalmas ércszobor őrzi emlékét, mig halhatatlanságát találmánya hirdeti, mellyel az emberiséget megajándékozta.

Gutenberg János mainzi szobra.

A könyvnyomtatás kezdetben természetesen őshazájában, Németországban terjedt el a legjobban. Mainz után Strasszburgban tünt fel az első könyvnyomtató Mentel János személyében, ki 1460 körül állított fel nyomdát. Az első, évszámmal ellátott terméke azonban csak 1473-ból való. Bambergben 1465-ben Pfiszter Albert foglalkozott elsőnek a könyvnyomtatással. Kölnbe 1466-ban Zell Ulrik hozta be a könyvnyomtatást, Augszburgba 1468-ban Zainer Günther és Nürnbergbe 1470-ben Szenszenschmied János. Hires könyvnyomtató volt Nürnbergen a későbbi években Koburger Antal, kinek egyébként nagy kiterjedésű könyvkiadó üzlete is volt. 1473-tól 1513-ig működött. Mindenesetre nem lesz érdektelen felemlíteni azt is, hogy Koburger Antal nyomdájában látott napvilágot az első magyar nyelvű nyomtatvány, az István király szent jobbjáról szóló ének, melyből azonban nem birunk egyetlen példányt sem. Lipcsében, a német könyvkereskedelem mindenkori gócpontjában, Friszner András állította fel az első nyomdát 1481-ben. Mindezeknél a nyomdáknál a mainzi könyvnyomtatás sajátságos jellege jutott érvényre.

Olaszországba két német vándorkönyvnyomtató, Pannartz Arnold és Schweinheim Konrád vitték be a könyvnyomtatást, kik 1464-ben Szubiakoban, 1467-ben pedig Rómában állítottak fel nyomdát. Velencében 1469-ben Speyer János, Milanóban ugyanezen évben Lavagna Fülöp, Nápolyban 1471-ben Rieszinger Sixtusz vetették meg az első nyomda alapját. Olaszország az új művészetet nagy előszeretettel karolta fel és itt vették eredetüket az első latin, görög, héber és arab betűk, valamint a dült betűk is.

Franciaországba 1470-ben Strasszburgból hivtak be több német könyvnyomtatót, névszerint Gering Ulrik, Kranz Márton és Friberger Mihályt, kik Párisban telepedtek le. Csakhogy akkoriban folytonos zavargások voltak Franciaországban és emiatt művészetükkel kezdetben nem igen tudtak sikert elérni.

Könyvnyomtató prés a könyvnyomtatás bölcsőkorából.

Egy XV. századbeli nyomda belseje.

Hollandiában Aalszt városában Martensz Dierik állitotta fel az első nyomdát 1473-ban.

Spanyolországot egy Palomar nevű német könyvnyomtató ismertette meg az új művészettel. Első művét 1474-ben nyomta Valenciában.

Angolországban Caxton Vilmos volt az első könyvnyomtató, ki 1471-ben Londonban állította fel nyomdáját és csakhamar a hiresebb könyvnyomtatók sorába emelkedett.

Ausztriában legelőször 1482-ben Bécsben egy vándorkönyvnyomtató működött, ki néhány kisebb művet állított elő. Az első állandó nyomdát ugyanitt 10 évvel későbben Winterburger János állította fel, ki misekönyveket és egyéb nagyobb műveket nyomtatott.

Lengyelországban is még e század végén, 1491-ben, állíttatott fel az első nyomda Krakóban, Szaybold Frank által.

Mindezekből láthatjuk, hogy a könyvnyomtatás mindenütt, ahol a felvilágosodás és haladás elől el nem zárkoztak, kedvező talajra talált.

A könyvnyomtatás meghonosítása Magyarországon. Hessz András, az első magyar könyvnyomtató. Magyar könyvnyomtatók külföldön. (1472–1534.)

Hazánkban a reneszánszműveltség Mátyás király alatt érte el tetőpontját. Tudjuk, hogy Mátyás király nemcsak bölcs és igazságos uralkodó volt, hanem tudós és felvilágosodott férfiú s mint ilyen hő pártfogója volt a tudománynak és a művészeteknek. Udvarában állandóan olasz tudósok és művészek tartózkodtak, kik nagy befolyást gyakoroltak az ízlés finomulására és a műveltség elterjedésére.

Ilyen körülmények között csak természetesnek kell találnunk, hogy hazánkba a könyvnyomtatást is hamarosan behozták. Meghonosítója Karai László budai prépost, alkancellár volt. Hogy és miképen jutott ehhez az emlékezetes szerephez, az az alábbiakból tűnik ki. Karai Lászlót 1470-ben a király mint rendkívüli követet küldte a pápához Rómába s az örök városban időzvén, megtekintette a Masszimo-palotában működő nyomdát, melyet 1467-ben két német könyvnyomtató állított fel. E nyomda híre kiválóan díszes kiállítású könyvei révén akkor már igen el volt terjedve. Nagyon hihető tehát, hogy tudós Karai Lászlóban felébredt az óhajtás, hogy hazánk se nélkülözze tovább a könyvnyomtatást, melynek segítségével a tudomány és a műveltség szélesebb körben terjeszthető.

Amilyen gyorsan felismerte a könyvnyomtatás nagy jelentőségét, olyan gyorsan meg is valósította óhajtását. Rögtön tárgyalásba bocsátkozott a nyomda egyik német munkásával, Hessz Andrással, avégből, hogy Magyarországon állítson fel nyomdát. A nyomda berendezésének költségeit Karai László magára vállalta. Igy megegyezvén, Hessz András azonnal útra kelt és 1472-ben Budán, a prépostság egyik épületében felállította a nyomdát. A nyomda felállítása azonban nem volt könnyű dolog. S ezen nem is lehet csodálkozni, mert hiszen nálunk akkor még nem ismerték a könyvnyomtatást. Hessz András csak nagy küzködések árán tudta a legszükségesebb eszközöket beszerezni, a betük vésésére pedig egyáltalában nem talált megfelelő embert. Próbálkozott ugyan egy budai ötvössel, kinek római nyomtatványokat adott mintának, hogy ezeknek gömbölyű, olasz betűit utánozza, de az nem igen sikerült. A rajz finomságát, a vésés éles szabatosságát nem volt képes utólérni.

Hessz Andrást egyébiránt is csalódás érte. A király és a főurak, kiknek pártfogására a legjobban számított, nem igen törődtek a nyomdával. Mátyás király meg épenséggel távol tartotta magát. Persze, a király inkább gyönyörű és nagy művészettel kidolgozott kódexeiben lelte örömét, az egyszerű betűvel nyomtatott könyv nem igen volt kedvére. Nem tudta finoman kifejlett szépérzékét kielégíteni.

Igy tehát egyedüli pártfogója Karai László volt, ki őt meghívta. Csakhogy ő nem volt képes a nyomdát munkával ellátni. Hessz András mindezt látván, saját kockázatával maga vállalt munkát. Még pedig olyan könyvnek a kinyomatására gondolt, mely általánosabb érdeklődésre tarthat számot. Erre csakhamar rájött. Felismerte a magyarnak kiváló kegyeletét nemzete multja iránt s így elhatározta, hogy elsőnek a magyar nemzet történetét bocsátja közre. Ez a könyv «Chronica Hungarorum» cím alatt 1473 junius 5-én, nagy 8-rét alakban 67 levél terjedelemben és pergamen vastagságú papiron nyomva, meg is jelent. Általában azonban «Chronicon Budense» cím alatt ismeretes. A könyv záradéka így hangzik: «Finita Bude Anno dni M. CCCC. LXXIII. in uigilia panthecostes: per Andreā Hess.» Hogy ki volt az írója, azt még mostanáig sem derítették fel. A könyv ugyan Karai Lászlónak van ajánlva, de ez még korántsem bizonyítja, hogy ő írta volt. Ezt az ajánlást Hessz András egyedüli pártfogójához, a vele tanusított jóindulatért, inkább hálából intézhette. E könyvészeti tekintetből ritka kincsből mindössze 9 példány ismeretes s ezekből 3-at Magyarországon őriznek.

Hessz András ezenkívül még egy-két nagyobb műnek a közrebocsátását tervezte, de azt már nem valósította meg. Lehetséges, hogy első könyvével, mely egyúttal az utolsó is volt, nem érte el a várt eredményt, mert rövid időre reá a nyomda működése megszűnt, ő pedig nyomtalanul eltűnt.

Az első magyar nyomda megszüntével hazánk ismét évtizedeken keresztül nyomda nélkül maradt. Azonban 1472-től 1494-ig külföldön működött számos magyar könyvnyomtató, kik közül legtöbbnek saját nyomdája volt. A különös azonban az, hogy ezek a külföldön működő magyar könyvnyomtatók a hazájukat csak némileg is érdeklő műveket egyáltalában nem adtak ki. Panzer György «Annales Typographici ab artis inventae origine ad unum MD. – Norimbergae 1794–1796» cimű műve szerint a következő magyar könyvnyomtatók működtek külföldön: Sziebenbürger Tamás (1472–1481), Raab András (1476–1486), Bernardus de Dacia (1478), Petrus Ungarus (1482), Garai Simon (1491) és Basay C. (1494).

A budai nyomda után a magyar szent korona országainak területén újabb nyomda 1507-ben Horvát- és Szlavonországban, Zenggben állíttatott fel, Szenjánin Gergely által. Itteni működéséről csak egy horvát nyelvű mű ismeretes. Sziléziában nemrég felfedeztek egy ismeretlen művet, melyet 1494-ben Zenggben nyomtattak, de hogy ki által, azt mindeddig nem állapították meg. Eszerint tehát Zenggben már 1494-ben volt nyomda. De az is lehetséges, hogy a nyomdahely költött. Utána Zágrábban működött egy Oderburgi Kraft Hermayor nevű vándor-könyvnyomtató, kitől szintén csak egy mű maradt reánk.

A magyar könyvnyomtatás Honter Jánostól a szatmári békéig. (1534–1711.)

A magyar könyvnyomtatás második korszaka 1534-től 1711-ig terjed. Ezen utóbbi évet azért vettük határ gyanánt, mert ebben az évben kötötték meg a szatmári békét, mely után a vallási és függetlenségi harcok korszakát a békés fejlődés és a modern állam kialakulásának korszaka váltotta fel.

A XVI. és XVII. században a magyar könyvnyomtatás már nagyobb arányokat öltött. Ezt a körülményt mindenesetre a reformációval kell kapcsolatba hoznunk. Az új hit terjesztésére főleg a vitairatok szolgáltak, melyeket nyomda nélkül nem igen lehetett terjeszteni. A reformátorok ezt jól tudták, azért, aki csak tehette, elsajátította a könyvnyomtatás mesterségét és ahol az új hit szilárd talajra számíthatott, ott ügyük érdekében azonnal nyomdát állítottak. Innen van, hogy a XVI. és XVII. században a magyar nyomdák majdnem mind a protestánsok kezében voltak. De tény az is, hogy a reformátorok lendítették fel nálunk a könyvnyomtatást. A katolikusok csak későbben ismerték fel a könyvnyomtatás jelentőségét. Mikor a visszahatás szelleme mindinkább érezhetővé vált, akkor gondoltak csak arra, hogy nyilatkozataikat a nyilvánosság elé viszik, de minthogy nyomdájuk nem volt, azokat Bécsben nyomatták. Szegedy Gergely, Draskovics György, Oláh Miklós, Telegdy Miklós és a katolicizmus többi védőinek művei mind itt nyomattak. Feltünő és egyetlen kivétel a XVI. század vége felé Szilvási János volt, ki katolikus szellemű vitaíratát a Heltai-örökösök nyomdájában nyomatta.

A XVI. század könyvnyomtatását a napi szükséglet korának is nevezhetjük, mivel a könyvnyomtatás célja inkább a szellemi fellendülésre irányult s a technikát elhanyagolta. Jellemző erre nézve a tudós pap és csínra törekvő könyvnyomtatónk, Abádi Benedeknek nyilatkozata: «Jobban tetszék, hogy a könyv hamar kikelhetne, noha nem igen szip betűvel volna, – hogy nem mint szip betűre erőlkednénk, nagy késedelemmel, – mely dolog a keresztyéneknek igen káros volna.»

A XVII. században azonban már a könyvnyomtatás technikai kifejlődése is fellendült.

A magyar könyvnyomtatás második korszakának első könyvnyomtatója Honter János protestáns pap volt, ki 1534-ben Brassóban állította fel nyomdáját. A nyomda felszerelését Bázelben szerezte be. Honter János állította fel az első papirmalmot is s ő alapította a híres brassói könyvtárt, mely 1698-ban leégett. Nyomdájából latin, görög és német nyelvű művek kerültek ki, melyek csinos kiállításukkal nagy feltünést keltettek. Honter János különben kiváló fametsző-művész is volt. Halála után Wagner Bálint brassói lelkész kezelte a nyomdát 1557-ig. Utóda Szebeni Nyirő János volt, ki 1580-ig működött. Brassóban ő nyomtatta az első magyar nyelvű könyvet «Az életnek kútfeje» címen. Ebben az időben, 1577-től 1628-ig működött még Brassóban Greusz György.

E korszak második nyomdáját 1537-ben Nádasdy Tamás gróf állította fel Ujsziget nevű birtokán, Sárvár mellett. E nyomdában 1540-ig egy bécsi könyvnyomtató működött. Erdősi Szilveszter János felügyelete alatt, de nem igen boldogult. Közben megérkezett Sárvárra Abádi Benedek, ki Krakóban hallgatta az egyetemet és ott a könyvnyomtatás mesterségét is elsajátította. Nádasdy Tamás gróf meghivására ő vette át azután a nyomda vezetését és igyekezett a megkezdett műveket befejezni. Három mű jelent meg: Dévai Biró Mátyás «Orthographia Ungarica» és Erdősi Szilveszter János «Grammatica» és «Uj Testamentum magyar nyelven» című műve. Ezek voltak az első magyar nyelvű könyvek, melyeket hazánkban nyomtattak. Az utolsónak említett könyv minden tekintetben elárulja, hogy Abádi Benedek nemcsak kitünő könyvnyomtató volt, de jeles betüöntő és fametsző is, mert a bibliában előforduló fametszetek állítólag tőle származnak. 1542-ben a nyomda megszünvén, Abádi Benedek kiment Wittembergbe, ahol 1543-ban pappá szentelték. 1543-ban visszatért hazánkba és előbb Eperjesen, majd utóbb Szegeden lelkészkedett. Halálának éve ismeretlen. Bod Péter «Magyar Athenász» című művében így szól róla: «Keveset lehet erről az emberről tudni; eredetét kiktől és hol vette, hivatalát hol és micsoda viszontagságok közt folytatta? Mindazonáltal illendő, hogy neve maradjon jó emlékezetben, kiváltképen ez okon, mert ez volt, aki legelsőben Magyar Országban az Istennek új testamentomi Szent Beszédét Magyar nyelven kinyomtatta.»

Erdősi Szilveszter János «Új Testamentum»-ának bevezetése kicsinyített hasonmásban.

Nyolc évvel az újszigeti nyomda megszünte után, 1550-ben, Kolozsvárott Heltai Gáspár állított fel nyomdát. Heltai Gáspár protestáns lelkész és író származására nézve szász volt s tanulmányait a wittembergi egyetemen végezte. 1545-ben elnyerte a kolozsvári lelkészi állást s 1550-ben, egy külföldről jött szakképzett könyvnyomtatóval, Hoffgref Györggyel felállította igen szép betűkkel, csinos díszítményekkel és hangjegyekkel felszerelt nyomdáját. Legelső ismert könyve «Kisded magyar káté»-ja, mely még a nyomda felállításának évében, 1550-ben készült. Ez évben még egy könyvet bocsátottak közre, a «XIII. század elején hozott itéletek jegyzőkönyvé»-t, latin nyelven. A következő évben pedig megjelent 4 kötetre tervezett biblia-fordításának I. kötete. Ugyancsak 1551-ben kezdték és 1552-ben fejezték be «Jesus Sirah és Bölcs Salamon könyvei»-t, valamint a «Részegségről és tobzódásról» című művet és a bibliai-fordítás IV. kötetét. Ezeken a könyveken mint a nyomda tulajdonosa Heltai Gáspár és Hoffgref György van feltüntetve. 1553-tól 1557-ig azonban csak az utóbbinak a neve szerepelt a nyomdából kikerült könyveken. Úgy látszik, a két társ nem tudott egymással összeférni, minek folytán Heltai Gáspár kilépett.

Heltai Gáspár 6 éven keresztül nem foglalkozott könyvnyomtatással. De már 1559-ben ismét átvette a nyomdát s ez időtől kezdve egymaga volt a tulajdonos. Újabb könyvnyomtatói munkásságát «Magyar Agendájá»-nak a kiadásával kezdte meg, melynek latin előszavában ezt írja: «Ime legkedvesebb atyámfiai! a ti magatok és az egyházak használatára újra kiadtam az Agendát, az az: az egyházi cselekedetek formáit magában foglaló könyvet, első szüleményét újra megindított munkásságomnak, melyet előbbi társammal való kijöhetetlenségem miatt, bizony nagy fájdalmamra, kénytelen voltam félbeszakítani. Nem is gondolhatok különös megindulás nélkül ezen 6 esztendő lefolyására, mely az egyház valami kitünő haszna nélkül enyészett el.» E sorokból azt vesszük ki, hogy a nyomda az alatt a 6 év alatt nem mutatott fel valami fényes eredményt. De a mulasztást Heltai Gáspár fényesen pótolta. Egészen haláláig szakadatlanul folytatta könyvnyomtatói munkásságát. Utolsó műve a «Krónika a magyarok viselt dolgairól», mely hosszú ideig nemzetünk egyik legkedveltebb olvasmánya volt. Ennek a műnek a nyomtatását azonban már özvegye fejezte be 1557-ben. Az öreg Heltai Gáspár közben meghalt. Joggal mondhatjuk, hogy működésével halhatatlan érdemeket szerzett a magyar könyvnyomtatás és irodalom terén. De mondhatjuk azt is, hogy az erdélyi zománc-technikát, mely a híres kolozsvári Rákóczi-kehelyben maradt meg legnagyszerűbb formájában, ő vitte be a könyvdíszítésbe.

Heltai Gáspár nyomdajegyes homlokléce.

Halála után 7 évig özvegye bírta a nyomdát, kitől azután fia, ifj. Heltai Gáspár vette át, ki apjának méltó utódja volt s ugyancsak számos művel gazdagította irodalmunkat. Többek között nyomtatta Werbőczy «Hármaskönyvé»-t és Tinódi «Króniká»-ját, az első históriás énekeskönyvet és a «Kopaszság dicséreti»-t.

Ifj. Heltai elhunytával a nyomda leányára, Heltai Annára szállott, kinek révén Láng Tamás lett a tulajdonos. Ezután 1630-ban az utóbbi egyik rokonának, Raviusz Mátyás kezébe került a nyomda. Mint művezetők működtek ifj. Heltai Gáspár elhalálozása után ezen nyomdában: Makai Nyirő János (1619–1621), Válaszuti András (1624), Szilvási András (1625–1630), Abrugi (Abrugyi) György (1630–1660). Ez volt a Heltai-nyomda utolsó művezetője.

A XVI. századbeli magyar könyvnyomtatásnak egyik legérdekesebb alakja kétségkívül Huszár Gál, a tudós pap és reformátor volt, ki először 1554 végén tűnt fel, mikor Oláh Miklós érsek üldözése elől Magyaróvárra menekült. Az érsek valószínűleg az új hit terjesztése miatt vette üldözőbe. Huszár Gál Magyaróváron 1557-ig időzött. Még ez évben Bécsbe ment, ahol barátságot kötött Hoffhalter Ráfáellel, az akkor általánosan ismert könyvnyomtatóval. Tőle megtanulta a könyvnyomtatás mesterségét s mielőtt Bécsből eltávozott, nyomdát is vásárolt, melyet 1558-ban Magyaróváron állított föl.

Huszár Gál könyvnyomtatói működése azonban a környékbeli katolikus papságnak nem tetszett. A káptalan Ferdinánd király előtt be is panaszolta «eretnek könyvek» nyomtatása miatt. Emiatt Magyaróvárról menekülnie kellett, különben börtönbe került volna. Épen ekkor kapott Kassa városától meghívást, az ott megüresedett hitszónoki állásra. Így lett 1560-ban kassai hitszónok. Kassai rövid tartózkodása azonban folytonos zaklatások, idézések közben telt le. Alig hogy Kassára ért, ott is megkezdődött a protestánsok üldöztetése s így többekkel együtt ő is börtönbe került. Híveinek azonban sikerült őt a börtönből kiszöktetni és álruhában kijuttatni a város falain kívül. Szabad volt tehát az út és gyorsan menekülnie kellett. Útja Debreczenbe vitte. Itt sem pihent tétlenül. Nyomdáját, melyet sikerült Kassáról magával hoznia, azonnal felállította s megkezdte működését, nem mint pap, hanem mint Debreczen első könyvnyomtatója. Itt 1561-ben már kiadta a «Szent Pál apostol levelei» című művet. Ezenkívül még néhány könyvet nyomtatott. Csakhogy a könyvnyomtatás nem biztosított neki megélhetést s így Debreczent is hamarosan otthagyta. Innen 1562-ben Révkomáromba ment, majd 1565-ben Nagyszombatba, de egyik helyen sem volt maradása az új hit terjesztése miatt. 1570-ben Komjátiban állapodott meg s itt 1573-ig könyvnyomtatói munkásságot fejtett ki. 1574-ben a pápai egyház meghívta lelkésznek és itt fejezte be 1575-ben viszontagságos életét.

Huszár Gál után Török Mihály volt Debreczen könyvnyomtatója, ki 1563-tól 1567-ig működött. Egyidőben telepedett meg Debreczenben vándornyomdájával Hoffhalter Ráfáel bécsi könyvnyomtató, ki Bécsből az új hit terjesztése miatt volt kénytelen Magyarországba menekülni. Itt 1565-ben, későbben pedig Nagy-Váradon nyomtatta Meliusz Péter szuperintendens műveit. Utánuk következett Komlós András, ki 1569–1575-ig működött. Komlós Andrást Hoffhalter Rudolf váltotta fel, Hoffhalter Ráfáel fia. Debreczenben 1576-tól 1587-ig működött, de közben Nagy-Váradon is megfordult nyomdájával. 1590-től 1593-ig Csáktornyai János volt Debreczen könyvnyomtatója.

Hoffhalter Ráfáel nyomdajegye.

Gyulafehérvárott János Zsigmond meghivására Hoffhalter Ráfáel állított fel nyomdát 1567-ben, ki Debreczenből jött ide. Minthogy pártfogója a választott magyar király címet viselte, magát királyi könyvnyomtatónak nevezte. A nyomda 4 évig működött s ezen idő alatt kizárólag az unitárius hitfelekezet érdekét szolgálta. János Zsigmond halála után a katolikus Báthori István fejedelem rendeletet adott ki a nyomtatás korlátozására vonatkozólag s ennek következtében a nyomda megszűnt.

Számottevő nyomdák voltak a XVI. században Nagyszebenben is. Itt 1575-ben Heuszler Márton és Wintzler Márton állították fel az első nyomdát. Utóbbit későbben Frautlinger Gergely váltotta fel. Mint nagyszebeni könyvnyomtatók szerepeltek még: Greusz György (1588), Krato János Henrik (1590–1594), Fabriciusz János (1596–1598), Thilen Jakab (1618), Pisztoriusz Márk (1629–1657), Hermeliusz János (1659), Hildebrand Kristóf (1659).

Felsőmagyarország egyik nagyfontosságú kereskedelmi és politikai városában, Bártfán, 1578-ban Gutgeszell Dávid állított fel nyomdát, melyből 1599-ig számos latin és német nyelvű könyv került ki. Bártfa akkori könyvnyomtatásáról a «Vasárnapi Ujság» 1870. évi 22. számában Eötvös Lajos tollából a következő érdekes sorokat olvassuk: «Gutgeszell Dávid bizonyosan német ember volt, a város és az egész környezet szász, a katonai főparancsnokság idegen s a felső vidék irodalmi nyelve latin, német s némi részben szláv volt, csak magyar nem. Egészen más helyzete volt Debreczennek, Kolozsvárnak, Váradnak és Nagyszombatnak – mely utóbbi akkor még tiszta magyar város volt – s épen ezért lehetett az itteni nyomdák működése csaknem kizárólag magyar, míg ellenkezőleg Bártfáé idegen.» Gutgeszell Dávidot 1598-ban a nem kevésbé termékeny Klösz Jakab váltotta fel és működött 1667-ig. Nyomdája meglehetős berendezéssel bírt, minek bizonyítéka az a könyv, melyet I. Rákóczi György költségén 1628-ban nyomtatott. Ez a könyv, Gvedvara Antal «Fejedelmeknek serkentő órája» című műve volt, Prágai András szerencsi udvari predikátor fordításában. A több 100 ívre terjedő ívrétű mű különösen ízléses címbetűivel tűnt ki és az akkori kor egyik legolvasottabb könyve volt. Ebből a műből Péchy Jenő gyűjteményében fennmaradt egy példány, melynek belső lapján I. Rákóczi Györgynek ezen, saját kezeivel bejegyzett parancsa olvasható: «Ez könyvet adtam mostam szerencsi tiszttartóm Tállyai István kezében, hogy gondját viselje és a várhoz megtartsa, jövendőben ha ő róla leszállana is, ezt akármi módon inventáriumban tartozzék beiratni és az vártól nem idegeníteni, becsületi oltalmazás alatt, ő utána az többi is ezen pena alatt. Datum Szerencs 28 die Anno 1629. Rakoczy Georg.»

Míg az eddigi nyomdák a protestántizmus érdekében működtek, addig a Telegdy Miklós nagyprépost által 1577-ben felállított nagyszombati nyomda kizárólag a katolicizmus szolgálatában állott. Telegdy Miklós ugyanis időszerűnek látta, hogy végre energikus eszközökhöz forduljon s ezért megvásárolta a bécsi jezsuiták évek óta heverő nyomdáját és saját házában felállította. Ebből a nyomdából kerültek ki azután az ébresztő katolikus irodalom első termékei. A nyomda legelső ilyirányú terméke Telegdy Miklós «Evangelium»-a volt, melynek címlapja végső sorai így szólnak: «Nyomtattatott Nagy-Szombatban, Az Felséges Romai Chaszarnac Kegyelmes engedelmeboel, ugyan azon Telegdy Miklós házánál M. D. LXXVII. Esztendoeben.»

A «kegyelmes engedelem» alatt a cenzura lappangott. Ballagi Aladár dr. «A magyar nyomdászat történelmi fejlődése 1472–1877» című művében a cenzura történetét a következőkben adja elő: «A cenzurát Magyarországon nem lehetett elismerni. Egy ügyben nem a hivatott forum, a magyar országgyűlés, hanem I. Ferdinánd császár önhatalmilag intézkedett, midőn az 1529-iki birodalmi gyűlés elnapolása után elrendelte, hogy minden nyomtatvány, kinevezett értelmes férfiak által megvizsgáltassék s azokból a hiányos tételek kitörültessenek. A visszaélés megvolt s az alattvalók elösmervén azzal, hogy meghajoltak előtte; a bitorolt hatalom odáig ment nálunk, hogy alkotmányos országban is törvénnyé akarta emelni az önkényt.» Majd így folytatja: «1570-ben II. Miksa ismét római császár rendelkezett Magyarország jogai felől is, midőn nálunk csakúgy megparancsolta, mint a szent birodalomban, hogy minden könyv, röpirat, füzet, vagy bármely nyomtatvány a szerző és könyvnyomtató nevével, valamint a nyomtatási évszámmal legyen ellátva s egyúttal elrendelte, hogy felsőbb engedelem nélkül, minden nyomda felszerelése és működése szigorúan tilos.» Kétségtelen, hogy a protestánsok sokat szenvedtek a cenzura részéről, mert már 1665-ben mint sérelmet terjesztették az országgyűlés elé: libros protestantium per censuram Viennensem impediri.

Pázmány Péter «Igazságra vezető Kalauz» című műve első kiadásának címlapja.

A nagyszombati nyomdát különben 1584-ben Rudolf király, mint az első katolikus nyomdát külön pártfogásába vette és a többi nyomdák működését a régebbi királyi rendeletre való hivatkozással megszüntette. Ez az intézkedés azonban csak írott malaszt maradt.

Telegdy Miklós halála után, 1586-ban, az esztergomi székes-káptalan tulajdonába ment át a nyomda. Későbben pedig Forgách Ferenc a jezsuitáknak adományozta, kik azt 1635-ben «akadémiai nyomda» címmel ruházták fel. Itt nyomtatták Pázmány Péter műveit, többek között a híres «Igazságra vezető Kalauz»-t, fényes és pazar kiállításban. E könyv első kiadása 816 folio-lapon 1613-ban Pozsonyban jelent meg; 2-ik kiadása 1623-ban és 3-ik kiadása 1637-ben. Ez utóbbi nyomatott Nagyszombatban.

Tekintélyes nyomdahely volt a XVI. század végén Vizsoly is. Itt 1585–1588 között a főurak pártfogása mellett Mantskovics Bálint állított fel nyomdát. A nyomda Károli Gáspár vezetése alatt működött, ki technikailag is értett a könyvnyomtatáshoz. A nyomda legelső, de egyszersmind e század legnagyszerűbb műve Károli Gáspár 2 folio-kötetes biblia fordítása volt, mely ezzel a záradékkal látott napvilágot: «Mantskovit Bálint nyomtatása által Visolban kezdettetett böjtelőszombaton, az az 18. napján böjtelő havának, 1589. esztendőben. És elvégeztetett Istennek kegyelmességéből, 20. napján szent Jakab havának, Krisztus Urunk születése után ennyi esztendőben: 1590. Kiből dicsértessék az Urunk állandó szent neve, mind örökkön örökké. Amen.» A vizsolyi biblia irodalomtörténeti szempontból még ma is nevezetes könyv, mert ez a szentírás első teljes magyar fordítása, mely magában foglalja az apokrif könyveket is. A nyomda 1625-ben Kolozsvárra került.

Kisebb nyomdák működtek ebben az időben a következő helyeken: Abrudbánya (1569), Komjáti (1570), Szempte (1573), Alsólendva (1573), Eperjes (1573), Nedelic (1574), Varasd (1574), Pápa (1577), Szászváros (1582), Keresztur (1610), és Simánd (1610).

Pozsony első könyvnyomtatója Waló János volt, kitől azonban csak egy nyomda-termék maradt reánk 1594-ből. Egy német nyelvű «Zeitung», mely a törökök megveretését hozta hírül.

Az első állandó nyomdát Pozsonyban 1604-ben Forgách Ferenc primás állította fel, mely a protestantizmus ellensúlyozását célozta. E nyomdából került ki 1643-ban az «Asszonyunk Szűz Máriának Három külömb időre való Szolosmája» című imakönyv, mely az akkori magyar könyvnyomtatás remekei közé tartozott. A nyomda 1666-ban szűnt meg.

A magyar könyvnyomtatás első virágzása Lipsai Rhéda Pál felléptével kezdődött, ki 1596-ban Debreczenben állított fel nyomdát. 1619-ig működött s ezen idő alatt tekintélyes szerepet játszott nemcsak Debreczenben, de egész Magyarországon, mert termékei szép haladásról tettek tanuságot. 1607-ben nyomtatta Károlyi Péter «Elementae Grammaticae Græcae» című művét, az első debreczeni könyvet, melyben görög betük is használtattak. Rhéda Pál halála után, 1620 március 20-án, két fia, Pál és Péter vették át a nyomdát, 1630-ban pedig vétel útján a város tulajdona lett.

Kassa, Felsőmagyarország fővárosa, csak a XVII. század elején lett nyomdahely. Első könyvnyomtatója a bártfai Klösz-családból került ki. Kassa város tanácsa ugyanis felszólította a bártfai könyvnyomtatót, hogy helyezze át nyomdáját Kassára, de az vejét, Fischer Jánost ajánlotta a tanács jóindulatába. Ezek után Fischer János 1610-ben felállította Kassa első nyomdáját. Kassa város 1613. évi december 5-iki jegyzőkönyve szerint «az könyvnyomtató küldött az becsületes tanácsnak egy kötés új kalendáriumot ajándékon; az becsületes tanács is igért neki 4 köböl gabonát». Az említett kalendárium az 1614. évre szólott. 1614-ben bekövetkezett halálával özvegye állott a nyomda élén, vezetését pedig Feszt János tanult könyvnyomtatóra bízta. Őt követte 1621-ben Moller Miklós, ki Bethlen Gábor fejedelem tipográfusának nevezte magát. Utána Schultz Dániel vezette a nyomdát, majd özvegye, egészen 1640-ig. Schultz Dánielné halála után a nyomda csak vegetált, 1645-ben pedig az örökösök Kassa városának lekötötték adósság fejében. A nyomda 1653-ban a város kezéből vétel útján Geversz Bálint tulajdonába került. Geversz Bálint a nyomda felszerelésére úgy látszik, nagy gondot fordított, mert 1657-ben a nyomdának a latin és német betükön kívül voltak görög betüi is, sőt betüöntőkészülékkel és ehhez való matricákkal is bírt. Ezeken kívül működött még Kassán Szeverini Márk (1658–1662), Türsch Dávid (1663–1668); ennek özvegye (1668–1669), Erich Ericusz (1669–1670), Bositz István (1671–1683) és Schultz János (1691).

Felsőmagyarország másik kulturvárosában, Lőcsén, 1617-ben Schultz Dániel állított fel nyomdát, ki azonban csak rövid ideig működött. 1623-ban Kassára ment. Schultz Dániel távozása után Brewer (Breuer) Lőrinc lett Lőcse könyvnyomtatója 1623-tól 1662-ig. Működésének ideje alatt elég sok könyvet állított elő s ezáltal csakhamar a nagytekintélyű könyvnyomtatók sorába emelkedett. 1641 óta voltak görög betüi is. 1665-ben Gyöngyösi János nála nyomatta «Vellus Aureum Beatificandae Animae» című latin művét, melyért 138·50 frtot fizetett. Csak az a kár, hogy nem lehetett megállapítani, hány példányban nyomatott. Ez a fennmaradt nyugtából sem tűnik ki, melynek szövege így szól: «Én Samuel Brewer Löchei Typhographus tenore præsentium megh vallom, hogy a Nemzetes Szabó Márton wram, Palatinus wram eő Nagysága Murányi tisztartója, azon könyv felől, az kit Rudus Pater Joannes Chrisostomus eő Nagyságának dedikálta jámborul megh contentalta kézpénzel fl 138·50. Die 2. Januarii Ao. 1666. Idem qui supra. – Ita est fr. Chrysostomus de Gyöngyös m. p.» Halála után fia, János hasonló szellemben vezette a nyomdát.

Brewer Lőrinc nyomdajegye.

A lőcsei nyomda papirszükségletét – Ballagi Aladár dr. szerint – már hazai papirmalom elégíthette ki. Lőcse közelében a város birtokát képezett szepesmegyei Tepliczen 1613-ban kezdte meg működését a Spilenberger Sámuel lőcsei orvos által felállított második magyar papirmalom. A régi tepliczi papir vízjegye nyomtatványon: hármas halomból kiemelkedő kettős kereszt, melyre kétfelülről oroszlánok ágaskodnak; fölötte kilencágú korona.

Gyulafehérvárott, ahol már a múlt században is volt nyomda, 1620-ban Bethlen Gábor felállította a nagy fejedelmi nyomdát, melynek vezetői Válaszuti András és Mezleni Márton voltak. Későbben I. Rákóczi György és neje, Lorántffy Zsuzsánna fejlesztették s csakhamar jelentős szerephez juttatták a nyomdát. Ebben az időben Effmurt Jakab és Major Márton voltak a vezetők. Alattuk a nyomda alig győzte «az ő Nagyságok s egyes buzgó uraságok rendeletére kinyomásra küldött magyar s oláh művek elkészítését».

Szabó Károly «Régi magyar könyvtár» című művében 26 magyar nyelvű, többnyire vallásos és pedagógiai tartalmú művet sorol fel, melyek ebben az időben a gyulafehérvári fejedelmi nyomdában készültek. Legkiválóbb ezek közül a «Graduál» (Énekeskönyv) volt. Felette érdekes, amit erről Szilágyi Sándor «I. Rákóczi György» című művében ír: «A protestánsok énekeskönyvei az összes hívek használatára szolgálván, egyszerű alakban láttak világot. A közhasználatban lévő énekeskönyvnek sok fogyatkozása volt. Bethlen udvari papjának, Geleji Katona Istvánnak ösztönzésére a püspök, Keserüy Dayka István, hozzá fogott annak kijavításához s kiegészítéséhez. A himnuszokat kiigazítá, rimekbe szedte s énekhez alkalmazá, a hiányokat külömböző példányokból pótolta. Bethlennek megtetszett ez a munka, leiratta és fényesen beköttette. Természetes csak egy példány volt meg: a fejedelmi templomban. De Rákóczi azt akarta, hogy az összes egyházakban egyforma legyen a kultusz, mi csak úgy volt elérhető, ha azt minden egyház megkapja s «elméjét ottan annak kinyomatására bírta». Megbízta a püspököt, készítse sajtó alá, de a püspök mindjárt a munka elején meghalt s így annak befejezése Gelejire, mint a püspök munkatársára maradt. Geleji a kéziratot új javítás alá vette, hagyott ki belőle, toldott hozzá, azt mintegy negyedrésznyivel öregbíté. A fejedelem saját költségén kinyomatta. Minthogy a katolikusok Graduáljának nagy ívrétű alakját választá, a betüket és hangjegyeket külön kellett hozzáönteni. Nem a hívek, hanem az egyház használatára volt szánva. Kétszáz példányban volt nyomva, ajándékul kétszáz egyháznak. A példányokba a fejedelem beírta a maga nevét, és jeligéjét s azután szétküldte azokat.»

A fejedelemnek azonban sok baja lehetett könyvnyomtatóival, mert amint egy bizalmas emberének panaszolja, «a Graduált két sajtón nyomják s még sem tudnak vele elkészülni». Végre is úgy segített a dolgon, hogy a lengyel király útlevelével Hamburgon át, Hollandiából hozatott könyvnyomtatókat s a «Graduál» 1636 elején elkészült.

1639-ben pedig Brassai Márton volt a nyomda vezetője. Neve azonban nem igen ismeretes, mert a könyveken nem használta. Hogy ez időben ő volt a nyomda vezetője, azt Geleji Katona Istvánnak I. Rákóczi György fejedelemhez 1639 december 12-én írt leveléből tudjuk: «Ngodnak jelentettem Bisterfeldius wram által az én concióimnak nyomtatásokban való nagy fogyatkozását, de Marci Brassóból eljött s Istennek hála Albert is ismét feléledett, mert megint hozzá kezdtek.» Brassai Márton, úgy látszik, igen tevékeny és szorgalmas könyvnyomtató volt, miáltal nem kis mértékben kiérdemelte I. Rákóczi György fejedelem megelégedését, ki 1651-ben nemességre emelte.

1640 körül I. Rákóczi György, ugyancsak Gyulafehérvárott oláh nyomtatványok készítésére külön nyomdát rendeztetett be, ahol 1641-ben kinyomatta az oláh bibliát, 1642-ben pedig az oláh kálvinista kátét.

Sárospatakon, eme nevezetes helyen, I. Rákóczi György neje, Lorántffy Zsuzsánna felállította 1650-ben a második fejedelmi nyomdát, melyet 1657-ig Remiusz György vezetett. Utóda Rozsnyai János volt, közhasznú tevékenységét azonban csak 1671-ig fejthette ki, mert ez évben a jezsuiták a főiskolát és a nyomdát szétűzték.

A könyvnyomtatásban ebben az időben majdnem a XVII. század végéig tartó hanyatlás állott be. Nemcsak nálunk, de egész Európában. Kivétel csak Hollandia volt, ahol az Elzevir család a könyvnyomtatást éppen akkor a virágzás és művészet legnagyobb, szinte bámulatos fokára emelte. És ezen időbeli néhány jelesebb könyvnyomtatóinkat mi is Hollandiának köszönhetjük. Itt képezte ki magát Szenczi Kertész Ábrahám, ki 1640-ben Nagy-Váradon állított fel nyomdát, mellyel Nagy-Váradnak török kézre jutásáig, 1660-ig, tevékenyen működött; Töltési István, ki 1683-ban a debreczeni városi nyomda vezetését vette át és Misztótfalusi Kis Miklós, ki 1693-ban Kolozsvárott állított fel nyomdát.

A hanyatlás korában nagyon sok magyar író külföldön nyomatta műveit. Legtöbbet Szenczi Molnár Albert nyomatott. Frankfurtban Szauer János nyomdájában ő maga is korrektor, majd Openheimben Galler János nyomdájában felügyelő volt és itt nyomtatott 1612-iki zsoltárfordítása is.

A XVII. század folyamán keletkezett kisebb nyomdákat a következőkben foglaljuk össze: Németujvár (1619), Pápa (1624), Trencsén (1637), Tejfalú (1638), Brassóban, ahol 1534 óta állandóan volt könyvnyomtatás, 1630-tól Hermann Mihály fejtett ki nagy tevékenységet s sorát e században még számosan követték; Csepreg (1643), Nagyszeben (1663), Zsolna (1665), Lorétom (1670), Sopronban 1673-ban Dobner Sebestyén Ferdinánd állította fel az első nyomdát, mely a század végéig működött; Szászsebes (1683), Keresd (1683), Zágráb (1690), és Késmárk (1705).

Bártfán 1668-tól Szambuch György vezetése alatt városi nyomda működött. A nyomda 1672-ben megszünt, azonban 1701-ben Scholtz Tamás újra életre keltette és fenntartotta 1715-ig. Ekkor a kassai jezsuiták vásárolták meg és kassai nyomdájukkal egyesítették.

Szenczi Kertész Ábrahám, minthogy Nagy-Váradról távozni kényszerült, nyomdáját 1660-ban Kolozsvárra tette át, majd innen 1663-ban Nagyszebenbe. Közben több kisebb nyomda működött Kolozsvárott, 1672-ben pedig felállította I. Apafi Mihály fejedelem a híres ref. főtanodai nyomdát, melyről a «Magyar Könyvszemle» 1882. évfolyamában a következőket olvassuk: «A Szenczi Kertész Ábrahám-féle s megszakadás útján fiskusra szállott, valamint a gyulafehérvári országos nyomdát I. Apafi Mihály 1672-ben és 1673-ban a kolozsvári főtanodának adományozta. Ezekhez járult a Gilányi Jakab által vásárolt s felerészben a főtanodának, felében a kolozsvári ev. ref. egyháznak ajándékozott tipográfia, melyet Bacsesdi Sára, előbb Székely László, később gróf Haller István hitvese, Tótfalusi Kis Miklós által megigazítatott s 560 m. forintért tőle 1702-ben kiváltván, az egy ideig külön használtatott.»

Szenczi Kertész Ábrahám nyomdajegye.

A ref. főtanodai nyomda első vezetője 1672-től 1684-ig Veresegyházi Mihály volt, ki már 1668-ban mint a fejedelem udvari könyvnyomtatója szerepelt. Ebből az időből ismerjük konvencióját, mely szerint kötelezte magát, hogy a fejedelem számára felényi fizetésért dolgozik, az artikulusokat pedig ingyen nyomatja. A konvenció teljes szövege így hangzik: «Conventio nobilis Michælis Veresegyházi, typographi nostri, annus incipit 27. September 1668. Lészen készpénz fizetése per annum másfélszáz forint. Ruházatára hét sing gránátposztó. Huszonöt kis köböl buzája. Két negyvenes bora. Fél köböl kásája. Fél köböl borsója. Három disznó. Hat bárány. Tizenhat itce vaj vagy itcéjéért 25 pénz. Tizenhat itce méz vagy annak is itcéjéért 25 pénz. Azonkívül mikor számunkra munkálkodik, felényi fizetést adunk, mint mások szoktak adni. Artikulusokért pedig semmit nem adván neki, ajándékon tartozzék kinyomtatni. Dato in civitate nostra Alba Julia etc. Michael Abafi.» Ez a konvenció mindenesetre igen jellemző az akkori viszonyokra nézve.

A debreczeni városi nyomda nyomdajegyei.

1. régi nagyobb, 2. régi kisebb, 3. újabb nyomdajegy.

Pozsonyban, ahol a könyvnyomtatás mindenkor a fejlődés magasabb fokán állott, 1669-ben Gründer Gottfried állított fel újabb nyomdát és nagyarányú tevékenységet fejtett ki. Gründer Gottfried protestáns vallású volt s ezért nyomdáját 1671-ben bezárták. A katolikus egyház ugyanis panaszt emelt ellene, hogy számos polemikus könyvet adott ki a katolicizmus ellen.

A katolikusok, úgy látszik, mindenáron ki akarták szorítani a protestáns érzelmű könyvnyomtatókat. Elkeseredett harcot vívtak ellenük, de bármihez folyamodtak is, erősségüket már nem tudták ledönteni. A katolikusok újabb fegyvere az 1676-ban Csiksomlyón Kájoni János rendfőnök által felállított kolostori nyomda volt. Leginkább vallásos tárgyú műveket nyomtatott, melyek az erdélyi keresztény műveltség terjesztését célozták. A nyomda egészen a XIX. század közepéig működött.

Töltési István, ki 1683-ban Rozsnyai Jánost váltotta fel a debreczeni városi nyomda vezetésében, a város költségén 1681-ben Hollandiába ment, hogy ott a könyvnyomtatást és betüöntést a legtökéletesebben elsajátítsa. Hazajövetele után a városi nyomdát mindjárt új metszésű betükkel szerelte fel, de 1686-ban már végleg távozott Debreczenből. Komáromba ment, hol saját nyomdát állított fel.

Töltési István távozása után a debreczeni városi nyomdát Kassai Pál vezette 1686-tól 1694-ig, majd özvegye 1696-ig. Utána Vincze György következett 1697-től 1704-ig. Ezen idő alatt súlyos katasztrófa érte Debreczen városát a nyomdával együtt. Ugyanis 1704 október 21-én a várost ellenséges német csapatok rohanták meg és feldúlták. Ez alkalommal nemcsak a főiskolai könyvtár és a nyomda ment tönkre, hanem az öreg tanácsházban elrejtett sárospataki nyomda felszerelése is. A veszély elmultával azonban a nyomdát hamarosan helyreállították.

A XVII. század leghíresebb és legtevékenyebb könyvnyomtatója, Misztótfalusi Kis Miklós volt. Hogy könyvnyomtatói munkásságát kellően értékelni tudjuk, szükséges, hogy életének történetével kissé részletesebben foglalkozzunk.

M. Kis Miklós 1650-ben a Nagybánya mellett fekvő Alsó-Misz-Tótfaluban született. Szülei szegények voltak s így nem igen volt módjukban fiúkat iskoláztatni. S ha véletlenül nem akadt volna pártfogója, M. Kis Miklós hazai irodalmunk és könyvnyomtatásunk nagy kárára, talán örökre elveszett volna.

Horthi István, alsó-misz-tótfalusi ref. lelkész, ki felismerte tehetségét segítette a tanulásban. Előbb a helybeli, majd a nagyenyedi híres kollégiumba adta. Ez utóbbi helyen cipókiosztó lett, ami abban az időben megtisztelő állás volt. Innen pedig Fogarasra került, mint református tanító, hová időközben pártfogója is átment papnak.

Itt Horthi Istvánnak ismét alkalma volt rendkívüli tehetségéről és szorgalmáról meggyőződni s ezért felhívta reá Tofeusz Mihály erdélyi református püspök figyelmét. Mikor azután 1680-ban 350 tallérnyi, az akkori szokás szerint, kéregetés útján gyüjtött pénzével Amszterdamba ment, hogy mint főiskolás papságra készüljön, a püspök a fejedelem tudtával megbízta, hogy az ott nyomandó biblia javítására is ügyeljen fel. Itt azonban belátta, hogy a biblia nyomtatása, hibás szövegének javítása sok időt igényel s legalább másfél évet kell csupán a nyomdában töltenie Amszterdamban, – mialatt természetesen a főiskolai előadásokra nem járhat – megfogadta tehát egykori tanára Pápai Páriz Ferencnek tanácsát s a könyvnyomtatás tanulásához fogott. Mestert fogadott, kinek félévre 200 forintot fizetett s elhatározta, hogy nemcsak a nyomtatást és betüöntést sajátítja el, hanem az öntéshez szükséges betüminták metszését is, hogy a bibliát saját maga által öntött betükkel nyomathassa ki. E célra és a biblia kinyomatására hazulról 2500 aranyat kért. Csakhogy ezt az összeget nem kapta meg. Ekkor elhatározta, hogy amit egy ország nem mer megcsináltatni, megcsinálja ő a maga erejéből.

M. Kis Miklós ügyessége a betüöntésben akkora lett, hogy mesterét is meghaladta és féltékennyé tette azt. Ilyen körülmények között mindenesetre nagy jövőre lett volna kilátása, ha ott marad Hollandiában. Csakhogy nem maradt. Egyedüli vágya az volt, hogy a biblia nyomását befejezze és azután hazajöjjön. A nagy művet 1690-ben befejezvén, Lengyelországon keresztül hazajött, mintegy 40,000 forint értékű bibliakészletével.

Mikor hazaérkezett Erdélybe, a fejedelem szívesen fogadta. Bibliája igen megtetszett neki s ezért megigérte, hogy Kolozsvárott nyomdát állíttat fel számára. Könyvnyomtatói működését 1693-ban Kolozsvárott meg is kezdte, hol 1702-ig a könyvnyomtatás mellett élénk irodalmi tevékenységet is fejtett ki. Mint a református egyház hivatalos könyvnyomtatójának, nyomtatott műveinek tekintélyes részét a református és unitárius imádságos könyvek, zsoltárok, katekizmusok, halotti beszédek és búcsúztatók képezték. Emellett azonban több kisebb iskolai földrajzon és olvasókönyvön kívül, számos latin és magyar nyelvű tudományos művet is állított elő. A nevezetesebbek ezek: Werbőczy István «Hármaskönyvé»-nek egyik 4-rétű kiadása, «a Haza fiainak szükségekre és hasznokra, deákul s magyarul kinyomtattva», továbbá egy másik híres régi könyv, a Haller «Hármas Istoriá»-ja, szintén 4-rétben és egy 12-rétű igen gondos szedésű «Arithmetika» Menyői Tolvaj Ferenctől. Pápai Páriz Ferenc volt tanárának is több nagyobb művét nyomtatta. Így «Az emberi test nyavalyáinak okairól, fészkeiről» és az «Idvességes és szükséges elmélkedés arról, mikép kellessék keresztyén embernek élni» című orvosi és filozófiai tartalmú műveit.

A nyomdájából kikerült művek eléggé bizonyították M. Kis Miklós korát megelőző ízlését, szakértelmét és különösen nyomdájának gazdag felszerelését.

Azonban minden törekvése és áldozatkészsége s minden ügyessége mellett nem igen talált elismerésre hazájában. Kétszer volt kénytelen védekezni a megtámadtatások ellen. Először 1697-ben a latin «Apologia bibliorum»-ban, a bibliájának irályát kifogásoló ortodoxia ellen, másodszor pedig 1698-ban magyarul «A maga személyének, életének, és különös cselekedetének mentségé»-ben. Ebben védekezett az ellene szórt vádak ellen s korjellemző azon nyilatkozata, hogy bár az általa nyomtatott zsoltárt 1 tallér helyett 10 sustákon (20 garason), a bibliát 12 forint helyett 5-ön adta: e művek mégsem váltak kelendőkké – szabott áruk miatt; «mert az a nemzet semminek limitált árához nem szokván, nem állhatja meg, hogy mégis el ne kunyoráljon benne: úgy hogy, ha a bibliát 2 pénzen tartanám, mégis a magyar 1 pénzen kérné». Keserűségében azt is mondja, hogy «az igazgatásnak változásával bejött sok húzás-vonás» neje örökétől megfosztotta; s ezért azután ellenei s némely főurak közzsinat elé idézték, hol az utóbbi vád visszavonására kényszerítették s mindkét iratnak példányait beszedték.

M. Kis Miklós 1702-ben, mint a hazaszeretet és irodalom mártirja halt meg. Pápai Páriz Ferenc versekben írta meg életrajzát, melyet «Életnek képe, példás emlékezetre méltó neve a Nemzetes, Tiszteletes, Tudós M. Tótfalusi Kis Miklós Uramnak» cím alatt az özvegy azután ki is nyomtatott s amelyben M. Kis Miklós tehetségét a többek között így méltatja:

Ezt az elismerést méltán megérdemelte.

E korszakot azonban nem zárhatjuk le anélkül, hogy meg ne emlékezzünk a nagyszombati katolikus nyomdának II. Rákóczi Ferenc idejében való szerepléséről. Ugyanis abban az időben ez a nyomda gondoskodott a szabadságharc nyomtatványairól. Itt nyomtatták egyéb proklamációk és szabályzatokon kívül II. Rákóczi Ferencnek fegyverre szólító manifesztumát; továbbá 1704-ben egy másik manifesztumát «Az Ausztriai Ház erőszakoskodása alól való felszabadulásáért fogott Magyar fegyvernek ártatlanságáról»; 1706-ban a «Hadi regulák azaz artikulusok a vitézlő rend számára» és végül pedig II. Rákóczi Ferencnek imádságát, mely által «a birodalom alatt lévő vitézlő Magyar nép és az ő kegyelmes Urát s Fejedelmét a buzgó imádkozásban követni megtanullya».

Bár II. Rákóczi Ferenc az I. Lipót által Magyarországba behozott cenzurát 1703-ban megszüntette és a sajtót szabadnak tekintette, azt azonban mégsem tűrte, hogy az országban az ő hatalma alá került részeiben a magyar nemzetet gyalázó, vagy ennek szabadságküzdelmeit kisebbítő, elferdítő, meghamisító nyomtatványok jelenjenek meg.

Ilyen volt pedig a Brewer-féle nyomdából kikerült híres «Lőcsei kalendárium»-nak az 1705. évre szóló folyama, mely valami labancos embertől szerkesztve, benne a megelőzött 1704-iki év hazai eredményei császári szellemben adattak elő. Az 1704. év december havában Lipótvárát ostromló II. Rákóczi Ferenc ennek tudomására jutván, december 20-án Galgócz várából kelt rendeletet intézett felsőmagyarországi tábornokához, Berthóthy Ferenchez, vizsgálatot és az említett naptár példányainak lefoglalását parancsolván. Az érdekes fejedelmi rendelet kivonatosan így szól: «Die 20. X-bris Bertóti Ferenc úrnak, hogy a lőcsei typographus miért nyomtattatta a kalendáriumban a históriát nemzetünk prostitutiójára és maga hitetlenségének indiciumjára? azt investigálja, minden munkáit penig supprimálja, bennünket aziránt voltaképpen tudósítson.»

A magyar könyvnyomtatás 1712-től a kiegyezésig. (1712–1867.)

A magyar könyvnyomtatásnak ezen harmadik korszakát 1848-ig a privilegiumok korának nevezhetjük. Mindjárt e korszak elején, 1715-ben III. Károly Bécsben kelt kiáltványával elrendelte, hogy: «Tiltatik oly könyvnyomtatók letelepedése, kik nem becsületes és tisztességes egyének, valamint azok, kik vonakodnának az általunk rendelt eskü letétele által minket arról biztosítani, hogy a birodalmi rendeleteket mindig szigorúan megtartani el nem mulasztandják. Meghagyjuk, hogy minden nyomdához értelmes és tudományos cenzorok neveztessenek, kiknek kötelességükké tétessék, hogy a nyomtatványok figyelmes átolvasása után azokat az író, költő, kiadó és könyvnyomtató kereszt- és vezetékneve, valamint az évszám és város megnevezése nélkül sajtó alá bocsátani vagy eladni ne engedjék, ellenkező esetben a kiadó, író és könyvnyomtató vagyonával, becsületével, testével, ingóságaival, vagy vérével kiméletlenül bűnhödni fog». Ezek mellett a rendszabályok mellett működtek a magyar könyvnyomtatók több mint egy századon át. Bár a XVIII. század végén Mária Terézia s később fia, II. József enyhítettek a szigorú rendszabályokon, de végleg mégsem törölték el.

A cenzurát, mely 1540 óta kisebb, majd nagyobb mérvben állandóan működött, intézményileg III. Károly hozta be. Azelőtt privilegium nélkül is működhettek a nyomdák, de alatta már nem.

A privilegiumok behozatala azonban korántsem vált hasznára a magyar irodalomnak. Mindjárt e korszak elején hanyatlás állott be és a magyar irodalom a pusztán szükségleti irodalom nivójára sülyedt. Azonban ez a jelenség részben az akkori közviszonyokkal is hozható kapcsolatba. De a latin irodalom virágzóbbá vált. Ugyanis ebben az időben a jezsuita nyomdák fejtettek ki nagy tevékenységet és igyekeztek befolyásukat minél szélesebb körben biztosítani. Ez abban is megnyilvánult, hogy könyveiket a múlt századbeliektől eltérőleg sokkal kisebb, könnyebben kezelhető alakban állították elő, bizonyára azzal a célzattal, hogy olcsóbban adhassák és ezáltal a közönség nagyobb rétegét megnyerjék.

A XVIII. század elején, de különösen második felében, amikor Mária Terézia a jezsuita-rendet feloszlatta és nyomdáikat megszüntette, egész sereg német könyvnyomtató vándorolt be, kik azután a mindmélyebbre ható szellemi műveltség terjedésével és a csendesebb politikai idők beálltával hazánk nagyobb városaiban felállították nyomdáikat, melyek közül néhány még ma is működik.

Hogy a magyar könyvnyomtatás a XVIII. század végén nagyobb arányú lendületet vett, mutatja az is, hogy ekkor már mintegy 40 helyen létezett papirmalom, de azok együttesen nem készítettek annyi papirt, hogy a belszükségletre elég lett volna.

A XIX. század elején a magyar könyvnyomtatásban már nekilendült a művészi irány. Ezt mindenesetre nagy részben előmozdították az újabb találmányok és a modernebb gépek alkalmazása.

Azonban nagyjelentőségű kimenetele volt a magyar könyvnyomtatás további fejlődésére az 1848-iki márciusi eseményeknek, melyek a sajtót szabaddá tették.

Ezen rövid általános vázolás után lássuk mármost e harmadik korszak nevesebb könyvnyomtatóit és nyomdáit.

A XVIII. század folyamán a legnagyobb tevékenységet a kassai és a nagyszombati akadémiai nyomda fejtette ki, mely nyomdák a jezsuiták kezében voltak. Különösen utóbbi az említett időszak alatt annyit termelt, mint a többi összes magyarországi nyomdák együttvéve. Működésüknek Mária Terézia vetett véget, ki a jezsuita-rendet 1773-ban feloszlatta.

Kolozsvárott a ref. főtanoda egyesített nyomdája működött. Ugyanis Misztótfalusi Kis Miklós halálával örököseitől gróf Bánffy Miklós vette meg a nyomdát és átadta a ref. főtanodának és eklézsiának egyenlő joggal való haszonélvezetre. Ez a nyomda a már létező ref. főtanodai nyomdával egyesíttetett, melyet azután Telegdi Pap Sámuel vett haszonbérbe és vezetett 1731-ig. A nyomda majdnem a XIX. század végéig volt a ref. főtanoda birtokában és végleges feloszlatásáig állandóan képzett könyvnyomtatók vezették. De a mindenkori bérlők, illetve vezetők felsorolását és működésük vázolását mellőzzük. Az egyháztanács 1710–1742. évi jegyzőkönyvéből azonban mégis ideiktatjuk a nyomda vizsgálatára vonatkozó pontját, mely szerint, «meghagyatik, hogy a Collegium Curatorai egyetértve a püspökkel, a Typographia számára cedált házat primo quoquo tempore vizsgálja meg, azon három rendbeli Typographica Officináknak kivántató épületeket és commoditásokat intézze el: mennyi securitással állíttathatik fel, a Consistoriumot informálja, azalatt az Isten hírével hozzáfogván, azt minél hamarabb felállítsa és mindenik rendbeli Typographia distincte ac specifice hitelesen minden hozzátartozó eszközöket registráltatván s a betüket speciesek és gradusok szerént megvizsgáltatván és a fennlevő defficultások iránt tiszt. Superintendens atyánkfiával megegyezvén, oda ugyancsak a Szathmári Sándor uram kezébe és directiója alá resignálja, egyszóval a Typographia felállításában Isten dicsőségére mindeneket kövessen el; meghagyván, hogy azokra jó gondot viseljen, az exemplárokat jobban mint eddig, correcte és nitide igyekezzék kibocsátani, és evégre coadjutora Pataki József mellett jó erkölcsű, serény és accuratos legényeket tartson». A személyzetre vonatkozó utasítás az, mely a legjobban megragadta figyelmünket. Arra enged ugyanis következtetni, hogy az egyháztanács pontos és gyors munkát követelt és hogy efölött szigorú ellenőrzést is gyakorolt.

Mint már fennebb említettük, Töltési István Debreczenből Komáromba ment. Itt még 1686-ban saját nyomdát állított fel. Komáromi működésének egyik nevezetes mozzanata, hogy 1705-ben szabadalmat kapott az ismert «Komáromi Kalendárium» kiadására. Nyomdája 1718-ban szünt meg. Utána 1721-ben Turóczi Mihály működött itten, majd 1740-ben Schmid János Miklós, kinek 1736-ban Sopronban volt nyomdája. Komáromban azután majdnem 50 évig nem volt nyomda. Csak 1789-ben állított fel itten fióknyomdát Weber Simon Péter pozsonyi könyvnyomtató, mely 1795-ben Weinmüller Bálint birtokába ment át.

Pozsonynak, úgy mint a múlt században, e században is voltak kiváló könyvnyomtatói. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy Pozsonyban 40 évig szünetelt a könyvnyomtatás és csak 1715-ben állított fel ismét nyomdát Royer János Pál, ki külföldről vándorolt be. A nyomda azonban csak 1720-ban kezdte meg működését, mert akkor kapta meg az engedélyt. Itten nyomtatta Bél Mátyás «Nova Posoniensis» című lapját, melyet 1721-ben indított meg és 2 évig tartott fenn. Royer János Pál 1737-ben bekövetkezett halálával a nyomdát özvegye vezette 1740-ig. Utána pedig veje, Bauer Károly József 1743-ig. Azután Royer Ferenc Antal birtokába jutott, kitől 1750-ben Landerer János Mihály budai könyvnyomtató vette meg.

Ezekután áttérhetünk a Landerer könyvnyomtató család budai nyomdájának történetére.

Az eddig elmondottakból tudjuk, hogy Budán, mióta az ottani, de egyszersmind hazánk első nyomdája megszünt, újabb nyomda nem volt. A második budai nyomdát 1724-ben, tehát 251 évvel az első után, Landerer János állította fel.

Mielőtt azonban tovább mennénk, nem lesz érdektelen felemlíteni, hogy Heyll Quirinusz német könyvnyomtató már 1689-ben foglalkozott egy Budán felállítandó nyomdának a tervével, de a folyamodványára kapott kedvezőtlen válasz következtében szándékáról lemondott. Hogy miképen jutott Heyll Quirinusz erre az eszmére és mi okozta visszalépését, annak érdekes történetét Takáts Sándor «Egy budai könyvnyomda felállításának terve 1689-ben» című cikke nyomán (megjelent a «Magyar Könyvszemle» 1905. évfolyamában) a következőkben adjuk:

Mint ismeretes Budavár visszafoglalása után hazánk iránt a külföldön általános érdeklődés mutatkozott. Külföldi írók sokat írtak hazánkról, így Heyll Quirinusz is célul tűzte ki hazánknak a külföldön való megismertetését. Mint maga írja, sokat hallott a hatalmas Magyarországról, sógora, Franz Bernhardin von Buching, ki Budán tüzérhadnagy volt, szintén sok szépet írt neki ez országról. Igen sok világi és egyházi férfiú is melegen ajánlotta neki a török iga alól felszabadult magyar földet, ahová oly sok derék német család vándorolt és vándorol naponként. Ezen körülmények arra ösztökélték őt, hogy nagy és teljesen újonnan berendezett nyomdájával és annak egész személyzetével Budára költözzék. A királyhoz intézett folyamodványában elmondta, hogy célja Magyarországon a tudománynak és művészetnek előmozdítása. Az első mű, amit Budán ki akar adni: Magyarország teljes leírása, magyar, német és latin nyelven. Arra kérte tehát a királyt, támogassa e nagy vállalatát évi 200 tallérral s adjon neki privilégiumot, hogy ő és utódai békében űzhessék mesterségüket, amely valóságos szellemi kincse lesz e szép országnak.

Heyll Quirinusz ezen folyamodványához egy iratot is csatolt, melynek cime: «Sonderbahre Motiva des allerunterth. angebetenen Stipendii ad 200 Tall. zu Unterhaltung der neu offerirten Buchdruckerei zu Ofen.» Ebben az iratban elmondta, hogy nyomdájának fönntartása évenként 3–4000 tallérba kerül s így méltán számíthat ezen 200 tallérnyi támogatásra, annál inkább, mivel a közcélokat fogja szolgálni. A könyvek – írja – Magyarországon igen drágák, ezért az ifjúság legnagyobb része minden tanítás nélkül növekszik fel. A pénzt a könyvekért Magyarországból a külföldre viszik. Majd megemlíti, hogy Magyarország leírását rézmetszetekkel fogja kiadni, ami maga sok ezer tallérba fog kerülni.

Úgy látszik azonban, hogy mindez hatástalanul maradt, mert 1690-ben a királyi végzés azt írja, hogy pénz hiányában a kért támogatást nem adhatja. A nyomda felállítása a közjóra ugyan üdvösnek látszik, de a jelen körülmények között kissé mégis korai.

Heyll Quirinusz ezen végzés után tervéről végképen lemondott.

Mikor Landerer János nyomdáját felállította, Buda képe Lady Wortley útinaplója szerint így festett: «Buda egykoron székhelye volt a magyar királyoknak, kiknek palotája a kor leggyönyörűbb épületei közé tartozott, de most egészen le van rombolva, a város egy része nem lévén az utolsó ostrom óta helyreállítva, kivéve a bástyákat és a kastélyt, melyben Ragul, a hadi kormányzó lakott.» Nem csoda tehát, hogy Landerer János 3 évnél tovább nem birta a nyomdát fenntartani. Már 1727-ben kénytelen volt a vagyonos Nottenstein Györgynek átengedni, ki azt 1739-ben bekövetkezett haláláig vezette. Utána özvegye folytatta 1750-ig. Ennek halála után azután az alapító egyik utódának, Landerer Lipót Ferencnek sikerült a nyomdát visszaszerezni és egyszersmind úgy a maga, mint a családja részére Mária Terézia királynőtől a privilégiumot elnyerni. Azonban 1764-ben, 14 évi működés után elhalálozván, 1765-ben örökösei folytatták és csak 1766-ban vette át hasonnevű fia, Landerer Lipót Ferenc és 1771-ig kezelte. Halála után ismét ennek örökösei vették át és 1779-ig egy szakember felügyelete alatt vezették. Ez évben azután az akkor már nagykoruságát elért Landerer Katalin birtokába jutott, ki 1782. és 1783-ban a pesti Royer-féle nyomdát is bérelte.

Landerer Katalin nyomdáját húzamosabb ideig unokaöccse, Landerer Mihály kezelte, mint ügyvezető. Azonban Landerer Mihály közben megismerkedett a Martinovics-összeesküvés néhány tagjával, elsősorban Laczkovics Jánossal, ki a «Polgár és ember» című francia kátét fordította le és bővítésekkel ellátta, valamint a «Reformátorok káté»-ját is megírta. Ismerőseinek befolyása alatt későbben Landerer Mihály is tagja lett a társaságnak és ezzel célukat elérték. Ugyanis könyvnyomtató kellett nekik. A két kátét azután átadták Landerer Mihálynak titkos nyomtatás végett, ki eladás ürügye alatt egy sajtót a pincébe csempészett és mindkét kátét éjnek idején sajátkezűleg ki is nyomtatta.

A Martinovics-összeesküvést azonban felfedezték, tagjait elfogták, köztük természetesen Landerer Mihályt is. A foglyokat Thugut bécsi miniszter rendeletére Bécsbe vitték, de a vármegyék felterjesztésére visszaküldte őket és megengedte, hogy a magyar bíróság itéljen felettük. Landerer Mihályt mint a társaság tagját s mint sajtóvétség elkövetőjét, a magyar kir. tábla csak fogságra, a hétszemélyes tábla azonban halálra itélte, ami általános meglepetést szült, mert eddig nem volt rá eset, hogy a hétszemélyes tábla a magyar kir. tábla itéletét súlyosbította volna. A halálos itéletet azonban a királyi kegyelem ismét 10 évi súlyos börtönre változtatta. Landerer Mihály a börtönből mint munkaképtelen, testben és lélekben megtört nyomorék szabadult ki és még csak néhány évig örvendhetett szabadságának.

Landerer Katalin, ki a történtekről mitsem tudott, a nyomdát minden háborgatás nélkül tovább vezethette. 1802-ben meghalt és ekkor leányára, Landerer Annára szállott a nyomda, ki azt 1833-ban bekövetkezett haláláig Gyurián József művezetővel kezeltette. Ezután a nyomda Gyurián József és Bagó Márton, Landerer egyik rokona kezébe került, kik azt hetenként felváltva kezelték. 1847-ben pedig az egykori Landerer-nyomda egészen Bagó Márton tulajdonába ment át.

E korszak elején a vidéken ugyan lassan terjedt a könyvnyomtatás, de azért teljes stagnálás mégsem állott be.

A kronológikus sorrendet követve, Sopronnál kell megállanunk, hol 1725-ben Streibig Antal József állított fel nyomdát. Egyik legkiválóbb és még ma is értékes műve a «Titulare Calendarium seu Schematismus Regni Hungariæ» volt. Nyomdáját 1730-ban Győrbe tette át, hol az egészen 1852-ig volt a család birtokában.

Nagy-Váradon 1741-ben gróf Csáky Miklós püspök felállította a szemináriumi nyomdát. Ez volt az első katolikus nyomda Nagy-Váradon, mely kétségkívül nagy lendületet adott a város szellemi életének. A nyomda első terméke azonban csak 1745-ből való és címe: «Universa philosophia ad Mentem Doctoris subtilis Joannis Scoti.» Mint könyvnyomtató pedig Kállai Gergely van megemlítve, ki későbben Debreczenben a városi nyomda művezetője lett. A nyomda további vezetői közül különösen kettő érdemel figyelmet: Balent Ignác János, ki 1771-től 1786-ig állott a nyomda élén és maga is irogatott. 1781-ben kiadta «Pásztori játékban leábrázolt örvendetes köszöntés» című művét, melynek csengő versei arról tesznek bizonyságot, hogy a képzettebb könyvnyomtatók közé tartozott; és Gottlieb Antal, ki 1804-ben vétel útján a nyomda birtokába jutott.

Mint már érintettük, Royer Ferenc Antal pozsonyi nyomdáját 1750-ben Landerer János Mihály, a budai könyvnyomtatócsalád egyik tagja, ki budai polgár és tanult könyvnyomtató volt, vette meg. Mint a nyomda új tulajdonosa azután Mária Terézia szine elé járult és a privilégium úgy saját, mint utódai részére legkegyelmesebben kiadatott. Kitartó szorgalma és szakképzettsége által a nyomdát csakhamar magas színvonalra emelte. Későbben fióknyomdákat is létesített. Igy 1775-ben megvette a kassai jezsuita rend nyomdáját, 1784-ben pedig a budai Landerer Katalin által bérelt pesti Royer-féle nyomdát vásárolta meg s így egyszerre három helyen volt működő nyomdája. Azonkívül Otúron papirmalma is volt.

Landerer János Mihály, ki tulajdonképen megalapította a család hírnevét, a könyvnyomtatást Pozsonyban 44, Kassán 21 és Pesten 11 évig gyakorolta, míg 1795-ben befejezte érdemekben gazdag életét. A könyvnyomtatás terén szerzett érdemeinek elismeréseül még 1783-ban «Füskúti» előnévvel magyar nemességre emelkedett, ami abban az időben bizony nagy kitüntetés volt.

Landerer János Mihály.

Még Landerer János Mihály működése alatt Pozsonyban két újabb könyvnyomtató is telepedett le. Az egyik Patzkó Ferenc volt, ki 1770-ben állította fel nyomdáját, de a privilegiumot csak 1775-ben nyerte el. Nála indult meg 1780-ban az első magyar ujság, a «Magyar Hirmondó», melyet Ráth Mátyás szerkesztett. Landerer János Mihály példájára Patzkó Ferenc is létesített 1788-ban Pesten fióknyomdát. A másik Wéber Simon Péter volt, ki 1783-ban állította fel nyomdáját, mely gazdagon fel volt szerelve és műveit igen csinos kiállításban állította elő. Weber Simon Péter főérdeme, hogy működésével hathatósan támogatta a magyar irodalmat. Többek között ő adta ki elsőnek Gvadányi József «Egy falusi nótáriusnak budai utazása» című művét, mely még ma is kedvelt olvasmánya a magyar közönségnek.

Nem kis mértékben járult hozzá a magyar szellemi műveltség terjesztéséhez a nagykárolyi nyomda, melyet 1754-ben gróf Károlyi Ferenc állított fel. A nyomda a lőcsei Brewer-féle nyomda berendezésének egy részéből állott, melyet gróf Károlyi Ferenc megbízásából Pap István vásárolt meg, ki azután a nyomda első vezetője is volt. Pap István Biró Mihály könyvnyomtatót vette magához társul, hogy az elvállalt munkát könnyebben teljesíthessék. A nyomda 1754-ben már működött is, de időközben kitudódott, hogy privilégium nélkül. Emiatt azután sok bajuk támadt. Gróf Károlyi Ferenc azonban felterjesztette eziránti kérvényét, melynek elintézéséig a nyomda szünetelt. A kérvény elintézése majdnem egy évig tartott s Pap István ezalatt igen aggódott. Végre 1755 október 27-én Mária Terézia Bécsben kelt rendeletével gróf Károlyi Ferencnek jogot adott, hogy «a közjó végett – mely az ifjúságnak helyes oktatásából ered – az ő nemzetsége mezővárosában Nagykárolyban nyomdát állíthasson és abban valamint latin, úgy görög egyesültek szolgálatára leendő betükkel könyveket nyomtathasson; örökösei és utódai is nyomtathassanak.» Minthogy tehát a privilégium megvolt, a nyomda 1755 december havában minden akadály nélkül folytatta a megkezdett munkát.

Gvadányi József ismert szatirikus költeménye első kiadásának címlapja.

A nagykárolyi nyomda első terméke «A magyar és orosz ábécés könyvek» című mű volt. A következő évben, 1756-ban pedig egy földrajzi művet nyomtatott, melynek címe: «Magyarország versekben való leirása.» E mű már azért is érdekes, mert maga Pap István írta és a cenzor fiának, Zamathy Mihálynak ajánlotta.

A nyomda gróf Károlyiék pártfogása mellett egészen 1827-ig működött, mely idő alatt mindenkor a magyarság és hazafiság érdekét tartotta szem előtt. Bérlői többször változtak. Éble Gábor «Egy magyar nyomda a XVIII. században» című művében a nyomda történetét e szavakkal fejezi be: «Az irodalmi termékek szerzői már e század elejétől kezdve inkább a központi nyomdákat keresték fel és a vidéki intézetek ennek folytán mindinkább apró napi munkák ellátására szoríttattak. Igy történt a nagykárolyival is. A jelentőségét vesztett nyomdát 1827 végén gróf Károlyi György jószágigazgatója a joggal, házzal és belsőséggel együtt 3500 váltóforinton Gönyei Gábornak örökáron eladta.»

Pesten aránylag későn, 1750 körül Heptner János György állította fel az első nyomdát, ki Bécsből származott ide és 1750 november 24-én nyerte el a polgárjogot. A második nyomdát 1758-ban Eitzenberger Ferenc Antal állította fel. A nyomda 1784-ig a család több tagjainak a kezében volt. 1785-ben vétel útján Lettner Gottfried József tulajdonába jutott, ki azonban csak 1788-ig bírta.

Az egyetemi nyomda nyomdajegye 1824-ből.

Közben, 1777-ben, áthelyezték a nagyszombati egyetemi nyomdát Budára, mely «M. kir. egyetemi nyomda» név alatt még ma is fennáll s hazánk tekintélyesebb nyomdái közé tartozik. A nyomdát mindjárt kezdetben Mária Terézia a legmesszebbmenő szabadalmakkal ruházta fel és csakhamar irányadó tényezője lett a magyar könyvnyomtatásnak. – A budai egyetemi nyomda már abban az időben bírt saját betűöntődével és csinos metszésű betűivel számos vidéki nyomdát is ellátott. Sőt a stereotip (öntött) lemezekkel való nyomtatást is e nyomda kezdte meg nálunk.

A magyar könyvnyomtatás elterjedésére kétségkívül kedvező hatással volt II. József 1783-ban kiadott rezoluciója, mely a nyomdák szaporítását tűzte ki célul, bár a cenzurát továbbra is fenntartotta. II. József különben még trónörökös korában maga is megtanulta a könyvnyomtatást Trattner János Tamás bécsi nyomdájában. És amikor birodalmában utazott, sohasem mulasztotta el a nyomdákat és könyvtárakat megtekinteni. Így nálunk Pesten, Debreczenben és Nagyszebenben tüntetett ki magas látogatásával könyvnyomtatókat.

Kisebb nyomdák működtek e korszakban Aradon, Balázsfalván, Beszterczebányán, Debreczenben (városi nyomda), Diószegen, Egerben (itt 1756-ban gróf Barkóczy Ferenc püspök felállította a püspöki nyomdát, mely «érseki nyomda» név alatt még ma is fennáll); Eperjesen, Eszéken, Esztergomban, Fiumében, Kalocsán, Kaposvárott, Károlyvárosban, Kecskeméten, Keszthelyen, Kézdivásárhelyen, Kismartonban, Kőszegen, Lőcsén, Magyaróvárott, Máramarosszigeten, Maros-Vásárhelyen (hol 1786-ban Kapronczay Nyerges Ádám állította fel az első nyomdát, ki kora egyik legügyesebb betűvésője volt); Medgyesen, Miskolczon, Nagybecskereken, Nagyenyeden, Nagyszebenben (hol 1773-tól 1789-ig id. Hochmeiszter Márton, 1789-től 1837-ig pedig ifj. Hochmeiszter Márton működött és irányította az erdélyi könyvnyomtatást); Nyitrán, Pápán, Pécsett, Puchón, Rozsnyón, Sárospatakon, Selmeczbányán, Szabadkán, Szakolczán, Szarvason, Szatmár-Németin, Szegeden, Székesfehérvárott, Szekszárdon, Szombathelyen (hol 1794-ben Sziessz Antal kiadta Mikes Kelemen törökországi levelei-t); Temesvárott (első nyomdáját 1771-ben Heimerl Mátyás állította fel), Ujvidéken, Ungvárott, Váczott, Veszprémben, Zalaegerszegen és Zsolnán.

Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az itt felsorolt helyeken a legtöbb nyomda a XVIII. század végén keletkezett, tehát – mint látni – II. József rezoluciója következtében.

Ezekután áttérhetünk a híres Trattner könyvnyomtató-család működésének ismertetésére.

A család nyomdájának alapját Trattner János Tamás (szül. 1717 november 11-én Gyimótfalván, Kőszeg mellett) vetette meg, amikor 1748-ban Bécsben egy kis nyomdát vásárolt. Szorgalmával és becsületes működésével rövidesen Mária Terézia kegyét is megnyerte. Így azután 1752-ben a tanügyek szabályozása alkalmával az összes tankönyvek nyomtatását ő reá bízták. Ekkor már 32 sajtóval működött és papirszükségletét saját két papirmalma fedezte. Későbben pedig fióknyomdákat létesített. 1774-ben Varazsdon, 1776-ban Zágrábban és 1783-ban Pesten. Működéséért számos kitüntetésben részesült és II. Lipót magyar nemességre emelte. Meghalt 1798 julius 31-én.

Pesti fióknyomdáját még 1789-ben Trattner Mátyásnak, egy távoli rokonának ajándékozta, ki azt 1813-ig vezette. Ez évben fiának, Trattner János Tamásnak adta át a nyomdát, ki megteremtette azután jó hírnevét. A fiatal Trattner János Tamás ugyanis magyar szellemben neveltetett s így meleg rokonszenvvel viseltetett a magyar nyelv és irodalom iránt. Nagy barátságban állott az akkori irodalom jeleseivel, s így természetesen műveiket mind nála nyomtatták.

Különösen Kazinczy Ferenccel állott élénk összeköttetésben, kivel több izben ellentétbe is került. Kazinczy Ferencnek ugyanis rendkívül finom ízlése volt s nem egyszer adta bizonyítékát annak, hogy értett a könyvnyomtatási esztétikához. De viszont Trattner János Tamás is igen képzett és finom ízlésű könyvnyomtató volt, tehát nem szivesen vette a tanácsokat. Ezt Kazinczy Ferenc jól tudván, kivánságait igen kíméletesen közölte vele, de ha valami nem tetszett neki, azt mégsem hallgatta el. Az az egy bizonyos, hogy Kazinczy Ferenc kritikája jótékony hatással volt a könyvnyomtatás technikai fejlődésére.

Trattner János Tamás nemcsak mint könyvnyomtató, de mint könyvkiadó is fejtett ki nagy tevékenységet. Könyvkiadói működésével azonban csak a következő fejezetben fogunk bővebben foglalkozni.

Hogy az akkori magyar könyvnyomtatás állapotáról némileg tiszta képet nyerjünk, hadd álljon itt Trattner János Tamás a «Tudományos Gyüjtemény» 1817. évi 12. füzetében megjelent «Magyarországi Könyvnyomtató Mühelyek 1817-dikbeli állapotjok» című cikkének bevezetése: «Nemzetünknek Előmenetelét a Tudományokban legjobban mutatják Anyai nyelvünkön készült és időről időre készülendő új Könyvek és Könyvnyomtató Mühelyek állapotjok. – Az új Könyvek a Tudományos Gyüjteményben és két Magyar Ujságainkban mindenkor hirdettetnek, de a mi Könyvnyomtató Mühelyeink állapotjaikról még eddig senki nem írt; és csupán csak az írhat, a ki a Müvészségben járatos, és tulajdon tapasztalásából minden Mühelynek állapotját esmeri. Én erre már egynehány Esztendő olta figyelmemet forditottam; – meglehet, hogy néhány hibákkal dolgoztam ki, de ha a sok foglalatosságaim megengedik, minden Esztendőben ujonnan kidolgozva ezzel Hazámnak kedveskedni akarok; és igy a bécsúszott hibákat megjobbítván talán a jövendő korra nézve is hasznos lehet aztat látni, hogy hogyan szaporodott vagy kevesűlt az új Könyvek. Könyvnyomtató Mühelyek, Szedők, Nyomtatók s Papiros feldolgoztatásának számok. – Valóban, ha az egy Esztendő alatt nálunk készült Magyar és más nyelveken vitt kinyomtatott Könyveket összveszámítjuk, öröm nélkül nem nézheti a jó Hazafi, annyival inkább, ha rövideden előhozom Litteraturánknak okozandó hátráltatásait; úgy mint, Először: sehol nintsenek annyi kirekesztő Engedelmek (Exclusiva Privilegia) mint nálunk; itten a Könyvnyomtató egy fillér bizonyos haszonra számot nem tarthat, mert a mit vennének, azt nékik nyomtatni nem szabad; illyenek a Katholikus Oskolás Könyvek, Schematismus, még az Abc-ék is, mellyekre a Kir. Universitásnak Kirekesztő Engedelme vagyon; tudjuk pedig, hogy legtöbb a Katholikus Oskola, és igy ezen Könyveknek legnagyobb kelete is vagyon. Másodszor: ugyan a Kir. Universitás Könyvnyomtató Mühelynek kirekesztő szabadsága vagyon a Zsidó és Serbus nyelven írt könyvekre, a Serbus Nemzet mostanában igen sokat nyomtattat, ebből is tehát az Intézet igen szép hasznot veszen. Harmadszor: a Debretzenyi Könyvnyomtató Mühely három Esztendő előtt a Reformatus új Énekes Könyvre Kirekesztő Szabadságot nyert, (hány Esztendőre? nintsen a Privilegiumban kitéve, de hihető, hogy szerentsénkre csak 6 vagy 10 Esztendőre adatott) az új Énekes Könyvet új Énekekkel imitt amott feltserélték, sokakat pedig kihagytak, úgy, hogy az a réginél szinte 10 árkussal kevesebbet teszen; a régi Énekes Könyvnek olly jó kellette volt, hogy 7–8 helyen folyvást nyomtattatott; csak Füskúti Landerer Mihály maga Esztendőnként 3000 eladott, az egész Énekes Könyvet pedig, a melly 47 árkust tett, betűket öszveszedve tartotta, hogy annál oltsóbban adhassa. – E három előhozott Artikulusok csupán csak a mostanában Birtokos Uraknak hajtanak bizonyos hasznot, a többi Könyvnyomtatók, hogy mit és mennyit nyomtatnak, megmutatja ezen írásom: ezek többnyire tsak Kalendariumot nyomtatnak, de e mellett is szinte semmi nyereségök nintsen, mert szinte minden Könyvnyomtatónak lévén, oltsón adni kéntelenittetnek, tsak hogy keljen; ebből pedig nagy nehezen élhetnek a mi Könyvnyomtatóink. – Csekély itéletem szerint jó volna arra is figyelmezni, hogy a Könyvnyomtató Mühelyek csak a Litteratura előmeneteléhez képest szaporitatnának; különben ha erre nem tekintetik (mint eddig), nem élhetnek, és ezen leghasznosabb szabad Művészség lealatsonyittatik, e Státusban pedig felette ártalmas, ha szükséggel küzködnek, mert a Királynak és Hazájának árthat, ha az egyenes utat eltéveszti. – A hol szegény a Könyvnyomtató, ottan a Tudósnak nintsen semmi megjutalmaztatása fáradságának; ismét van az, hogy több originalis Munkák nem készülnek, mert hogyan dolgozhatna nálunk egy tudós valamely originális jó Munkát, mellyhez három négy Esztendő szükséges, ha ezután eladáskor nyomtatott árkusért Váltó Cédulákban legfeljebb 10 forintot kaphat, még pedig ezt is nagy nehezen, mert kivévén egy pár Nyomtatót, ingyen sem vállalhatják a többiek.»

Ezen fölötte érdekes bevezetés után következik az 1817-ben működő nyomdák leírása, melynek folyamán saját nyomdájáról ezt írja: «Pesten, Trattner János Tamás nyomtat mindenféle Nyelveken Váltó, maga költségén pedig a régi Könyvek mellett, felette sok új Magyar Munkákat, az Irókat meg is jutalmaztatja, itt készül az egyik Magyar Ujság: Hazai s Külföldi Tudósítások T. Kultsár István Úr által; Nemzeti Gazda Tek. K. S. Pethe Ferentz T. B. Úr által és a Tudományos Gyűjtemény; úgy nem különben egy Magyar és Német Kalendáriom Negyed, egy Magyar Nyóltzad Rétben: tart 2 Correctort, 23 Szedőt, 20 Nyomtatót, 6 Könyvrakókat; Esztendőn által feldolgoztathat 648 Báll Papirost.»

Trattner János Tamásnak az 1817-iki magyar nyomdákról összeállított kimutatása végeredményben azt mutatja, hogy Magyarországon abban az évben 38 nyomda, 5 korrektor, 12 művezető, 101 szedő, 140 nyomó, 18 könyvrakó volt és összesen 3887 bála papirt dolgoztak fel. Feltünő azonban, hogy ebből a kimutatásból Trattner János Tamás kihagyta az erdélyi és a horvát- és szlavonországi nyomdákat; ha ezeket tehát még hozzáadjuk, akkor hazánkban abban az évben 50 nyomda volt és legalább 160 szedő, a feldolgozott papirt pedig 5000 bálára tehetjük.

Trattner János Tamás nyomdáját egyre jobban fejlesztette. 1816-ban megvette a kegyesrendiek birtokában lévő kalocsai nyomdát s ezzel sajtóit 15-re szaporította.

A fennebbiekből láthatjuk, hogy Trattner János Tamás közhasznú és a műveltség terjedését jelentékenyen előmozdító tevékenységet fejtett ki. Meg is kapta érte az elismerést. I. Ferenc király «Petrózai» előnévvel a magyar nemesi rangra emelte, Krassó- és Szatmár megye rendei pedig táblabírói címmel tisztelték meg.

Trattner János Tamás működése mindössze 11 évig tartott. 1824 március 24-én, életének 34. évében elhúnyt. Azután ismét atyja, Trattner Mátyás vette át a nyomdát, de 1827 december 1-én már átadta vejének, károlypatyi és vasvári Károlyi István kir. táblai ügyvédnek, ki nemes ambicióval haladt a boldogult sógora által egyengetett ösvényen.

Károlyi István 1831-ben megkapta a privilegiumot és a nyomdát «Trattner-Károlyi» név alatt vezette tovább. A nyomda emelése és régi jó hírnevének megőrzése körül sokat fáradozott. Ő hozatta legelőször Pestre 1840-ben a gyorssajtót, melyet 1814-ben König Frigyes talált fel és melyet Londonban alkalmaztak először. És hogy a kor igényeinek, a nyomtatványok kiállítása tekintetében mindjobban megfelelhessen, kézi vassajtóit is folyvást szaporította, úgy hogy néhány év mulva a fasajtókat egészen mellőzhette.

Azonban a szabadságharc után nyomdája hanyatlani kezdett és mindinkább visszamaradt.

Károlyi István 1863 április 27-én halt meg, 69 éves korában. Halála után a család egy tanult könyvnyomtatóval kezeltette a nyomdát, de minthogy vállalkozó nem volt, a nyomda hanyatlása mind szembeötlőbb lett. A család ezt látván, 1867 elején eladta a nyomdát Bucsánszky Alajos pesti könyvnyomtatónak, ki azt már meglévő nyomdájával, melyet 1849-ben állított fel, egyesítette.

Így ért véget az a nyomda, mely a magyar irodalom ujjászületésének idejében oly nagy nevezetességre emelkedett.

Most pedig folytassuk a Landerer könyvnyomtató-család működésének ismertetését.

Landerer Lajos Mihály virágzó nyomdáit 1795-ben fia, Landerer Mihály vette át, ki azokat atyja szellemében vezette tovább. A kassai nyomdát azonban 1798-ban a család egyik tagjának, Landerer Ferencnek adta át, ő pedig a pesti és a pozsonyi nyomdát tartotta meg. Egyedül Pozsonyban 8 sajtóval működött s pesti nyomdája is meglehetősen emelkedett.

Landerer Mihály 1809-ben elhalálozván, nyomdáit fia, Landerer Lajos örökölte, ki ekkor még kiskorú volt. Így a nyomdák vezetését egyelőre Blöszl Józsefre bízták. Landerer Lajos 1824-ben elérvén nagykorúságát, a nyomdákat saját kezelése alá vette.

Tevékenységét mindjárt azzal kezdte, hogy a pozsonyi sajtók számát 9-ről 2-re szállította le és az onnan elvett 7 sajtóval pesti nyomdáját nagyobbította, ami amellett szól, hogy már akkor is fősúlyt fektetett Pestre. Pozsonyi nyomdáját ezentúl csak az országgyűlések tartama alatt szaporította néhány sajtóval.

Landerer Mihály.

Landerer Lajos rendkívül buzgó könyvnyomtató volt. Minden a könyvnyomtatás terén felmerülő újítást azonnal alkalmazott és 1833-ban a szines nyomást is ő kezdte meg nálunk.

Fénykorát nyomdája 1840-ben érte el, amikor társas viszonyba lépett Heckenaszt Gusztáv könyvkiadóval. Innen kezdve azután a cég «Landerer és Heckenaszt»-ra változott. A nyomda berendezésére nagy gondot fordítottak s minden törekvésük oda irányult, hogy a technikai haladással lépést tartsanak.

Fontos szerephez jutott a nyomda az 1848-iki mozgalmas időkben. Ugyanis itt nyomatta a márciusi ifjúság a szabadsajtó első termékeit: az ismeretes 12 pontot és Petőfi Sándor «Talpra magyar!» című lelkes költeményét. És ez olyan történelmi momentum, mely örök időkön át hirdetni fogja a Landerer és Heckenaszt nevet.

Az 1848-iki nemzeti kormány egy bankjegynyomda felállítása végett szintén Landerer Lajoshoz fordult, melyet ő a célnak megfelelően gyorsan be is rendezett. A bankjegynyomda ideiglenes technikai vezetését is Landerer Lajosra bízta a kormány s hogy e megtisztelő bizalomnak tökéletesen megfelelt, arról tanuskodnak az úgynevezett «Kossuth-bankók». Ez volt utolsó nevezetesebb alkotása. S minthogy ez évtől kezdve az országgyűlések már Pesten tartattak, pozsonyi nyomdájukat eladták az ottani művezetőnek, Schreiber Alajosnak.

Landerer Lajos.

Heckenaszt Gusztáv.

A szabadsajtó első termékeit nyomtató prés.

Landerer Lajos 1854 február 1-én, életének 54-ik évében meghalt. Ő vele kihalt a leghíresebb és legnagyobb magyar könyvnyomtató-család. Halála után az egész üzletet Heckenaszt Gusztáv vette át s Landerer Lajos örököseivel barátságosan kiegyezvén, egyedül kezelte. 1863-ig «Landerer és Heckenaszt» cég alatt, de azontúl már saját neve alatt folytatta. – 1873-ban pedig az egész vállalatot az e célra alakult részvénytársaság, a «Franklin-Társulat» vette meg.

A nemzeti kormány 1849-ben még egy nyomdát állított «Álladalmi nyomda» címen, melyben a hivatalos lap és a kormányrendeletek készültek. Berendezése a kolozsvári r. k. liceum-nyomda Debreczenbe szállított felszereléséből került ki. A nyomdát a kormány magával vitte Szegedre, utóbb Aradra is. A szabadságharc végével pedig megszünt. Állítólag az egész nyomdát Aradon a Marosba sülyesztették.

A nagyobb nyomdák sorába emelkedett az a nyomda is, melyet 1848-ban Eiszenfelsz Rudolf állított fel s mely 1850-ben Emich Gusztáv, a hírneves könyvkiadó tulajdonába ment át. Emich Gusztáv a nyomdát a kor igényeinek megfelelően szerelte fel és folyton nagyobbította. 1868-ban pedig könyvkiadó-üzletével együtt eladta az «Athenæum» cím alatt alakult részvénytársaságnak.

Emich Gusztáv.

A pesti nyomdák közül még felemlítendők:

Beimel József (1830–1852) és Kozma Vazul (1846–1852). 1853-ban e két nyomda egyesült és «Beimel és Kozma» cég alatt működött 1862-ig. Ez évben Beimel József kivált a cégből és ennek következtében Kozma Vazul saját neve alatt vezette tovább, de csak 1864-ig. Ekkor a nyomda végképen megszünt. Azonban nem mulaszthatjuk el megjegyezni, hogy e nyomdában készült 1857-ben a «Szent-István-Társulat» által kiadott «Szent Erzsébet legenda» című mű, mely technikai szempontból még ma is egyik értékes terméke a magyar könyvnyomtatásnak.

Lukács László szintén 1848-ban állított fel nyomdát és gőzerőre rendezte be; ez volt hazánkban az első gőzerőre berendezett nyomda. 1854-ben a nyomda Herz János birtokába jutott, kinek keze alatt nagy lendületnek indult. Későbben azonban hanyatlani kezdett és 1881-ben megszünt.

Ugyancsak 1848-ban állított fel nyomdát Müller Adolf, melyet nemsokára reá testvére, Müller Emil vett át. 1863-ban a nyomda vétel útján Khór és Wein birtokába került. E nyomdában nyomtatták a «Pester Lloyd»-ot, melynek előállításához 1876-ban e nyomda hozatta meg elsőnek a körforgó-gyorssajtókat. A nyomda jelenleg a «Lloyd-Társulat» tulajdona.

1860 körül Hornyánszky Viktor állított nyomdát, mely mint elsőrangú nyomda ma is fennáll.

A magyar könyvnyomtatás harmadik korszakát azzal zárjuk le, hogy 1866-ban Budapesten 17, vidéken 88 nyomda működött.

A magyar könyvnyomtatás 1868-tól napjainkig.

Az 1867-iki kiegyezés után az alkotmányos rend helyreállításával hazánkban a viszonyok jobbra fordultak és ezzel minden téren rohamos fejlődés mutatkozott.

Ezen fejlődési korban azután a magyar könyvnyomtatás is elérte azt az időpontot, mely kedvezőbb helyzetbe terelte további terjedését és technikai tökéletesbítését.

Ma, a magyar könyvnyomtatás már hatalmasan fellendült s a könyveken és egyéb nyomdai termékeken meglátszik már, hogy a könyvnyomtatás e korszakban óriási, szinte beláthatatlan mellékágazatokkal gyarapodott. S ha még hozzávesszük a modern tanulmányokat, azt mondhatjuk, hogy a könyvnyomtatás e korszakban alaposan megváltozott.

A mellékágazatok közül mindenesetre kiemelkedett a kő- és színes nyomás. A kőnyomást még 1806-ban Szenefelder Alajos találta fel, ki Münchenben állította fel az első kőnyomdát. A kőnyomtatás azóta természetesen nagyfokú átalakuláson ment keresztül és ma már a tökély oly magas fokára emelkedett, hogy a grafikai ágak terén szinte uralkodó szerepet játszik. A színes nyomáshoz kétségkívül legalkalmasabb a kőnyomtatás.

A háromszínű nyomással nálunk először Veress Ferenc foglalkozott, ki 1854-ben fotografiai műtermet nyitott.

De nem szabad megfeledkeznünk az egyéb magyar technikai találmányokról sem. Szedőgépet például már 1839-ben talált fel nálunk Kliegl József bajai egyén, ki azt Pozsonyban kiállítván, nagy feltünést keltett. 1870-ben újból jelentkezett egy szedőgéppel, de az már nagyban különbözött a régitől; az új, rendkívül komplikált gépnél már az elektromosságnak is akadt szerepe. 1887-ben Méray-Horváth Károly is konstruált egy szedőgépet.

Az első magyar gyártmányú gyorssajtó pedig Röck István gépgyárából került ki 1859-ben.

Nyomdáinkban ma már hatalmas rotációs-gépek és a legmodernebb kőrforgó-gyorssajtók vannak működésben, melyeknél tökéletesebb gépeket már nem igen várhatunk.

Mai nagyobb és minden modern felszereléssel ellátott nyomdáink közül felemlítjük a következőket:

Franklin-Társulat nyomdája. Elsőrangú műintézet. Termékeiről általánosan hangoztatják, hogy a Franklin-Társulattól megszokott ízléssel vannak kiállítva. És ez Hirsch Lipót, az intézet egykori igazgatójának az érdeme, ki szaktudásával és céltudatos vezetés által emelte a nyomdát mai nivójára.

Pesti könyvnyomda részv.-társ. 1868-ban alapította Klapka György, Falk Miksa és Falk Zsigmond 540,000 K alaptőkével.

Pallas irodalmi és nyomdai részv.-társ. 1884-ben keletkezett a régi Wilckens-féle nyomdából.

M. kir. államnyomda. Alapját a Temesvárott 1851-ben felállított cs. kir. fiókállamnyomda képezte. A pénzügyminiszter ezt a fióknyomdát Budára helyezte át és újra szervezte. Az újjászervezés alkalmából kapta a nyomda hivatalos nevét: M. kir. államnyomda. Magánrendeléseket nem vállal. Egyedüli kiadványa az «Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben» című nagyszabású mű.

Athenaeum részv.-társ. nyomdája. 1868 óta áll fenn, mint részvénytársaság, azelőtt Emich Gusztávé volt. Ma elsőrangú műintézet.

Kertész József mintaszerű nyomdáját a hatvanas években rendezte be. Azonban 1881-ben eladta és újat létesített, mely még ma is fennáll. Az ő nevéhez fűződik a mesterszedés megteremtése hazánkban.

Wodianer F. és Fiai nyomdája. 1856-ban állította fel Wodianer Fülöp. 1890-ben fia, Wodianer Hugó vette át, és szakszerű vezetéssel csakhamar a fővárosi nagyobb nyomdák nivójára emelte.

Mennyire fejlődött a magyar könyvnyomtatás az utolsó 25 évben, azt mutatja a következő statisztika: 1888-ban volt Budapesten 70, vidéken 293 nyomda; 1913 végén Budapesten 251, környékén 22, vidéken 395 városban 946 nyomda.

Ez volna a magyar könyvnyomtatás rövid története, mely bár nem mondható teljesnek, de az adott keretben némileg mégis tájékoztat a könyvnyomtatás mindenkori állásáról és fejlődési menetéről.