THONUZÓBA SÍRJA.

Mikor Decebál újra benne találta magát a szép szabad világban, két nagy feladat állt előtte: felkeresni az elszökött Emmácskát, vagy felkeresni Thonuzóbát. Választhatott közülök.

De nevetséges volna azt kérdezni, hogy melyiket tartotta elébbvalónak? Hisz a gyermeknek a csontjai annál jobban megerősödnek, mennél későbben találják meg; de az ősapának a csontjai antul jobban porladoznak, mentül későbben akadnak rájuk.

Dehogy várta be Decebál, a míg Mánthay Móricz nekifekszik a háromlábú szerszámaival kiókumlálni az újra felosztandó nagyanyai birtokot: ő az egyezség aláirása után azonnal birtokába vette az erdős hegyvidéket, a jószágigazgatójára bízva, hogy intézzék el Ponthay gróffal az őszi vetések és beruházások megtérítésének sorka-morkáit. Ő maga pedig, útcsinálás örve alatt, lehozatott egy csapat meczenzéfit, (ezek a magyarhoni általános utászok) s Vakandi Anonymus vezetése alatt hozzáfogott a bajhalmi ásatáshoz.

Csakugyan igaz volt mind egy szóig, a mit a tudós földbuvár elbeszélt. Ott a magas hegygerinczen, egy roppant nagy halom alatt volt egy őskori czölöpsír, hasonlatos ahhoz, melyet a baksai halmon találtak Abaujban. A pogány ősök ilyen magas hegyormokra temették el a nagy embereiket, a honnan azok könnyen felhághatnak az égbe, s estenden, éjfélenkint, ha kijönnek, messze szétnézhetnek a világban.

Az őserdő köröskörül felnőtt a nagy sírhalom mellett, de hogy magán a dombon el ne hatalmasodjék, arról gondoskodtak a halom építői: kavicscsal, atkával volt a domb teteje feltöltve, a mitől elment a kedve a szálas fenyőfának, csak a boróka tudott elburjánozni rajta.

A tudós megmondá, tapasztalatai nyomán, hogy a czölöpsír bejáratának nyugot felé kell lenni, a hogy a keresztyén templomok, kápolnák szentélye mindig kelet felé esik, a pogányoknál ez nyugotra néz.

A sír nyugoti oldala nagy fáradsággal meg lett szabadítva az akadályoktól. Sok százados fenyőfákat kellett kivágni, a törzseiket lőporral szétvettetni, a mik vastag gyökereikkel egészen körülölelgették a sírt; de azért be nem tudtak oda törni, daczára a fagyökér erőszakos furakodási tudományának, mert a czölöpzet és a földtalaj között még egy vastag mészkéreg volt, s ha azt is át birta fúrni egy makacs gyökérszál, a mésztől megedzett veresfenyőczölöp lapján elszakálasodott, át nem birt hatolni.

A meczenzéfiek eleget pöröltek e közben Vakandival, s Decebálnak is iparkodtak kézzel-lábbal megmagyarázni, hogy nagy bolondság az őserdő felől bontani ki a sírt, holott a keleti oldalon jóformán szabad: ott csak a boróka bokrokat kellene kivágni; de a tudós nem engedett. Itt van a sír bejárata.

A meczenzéfiek igen nevezetes emberek Magyarországon. Eredetükre nézve németek; de a népviseletük a legpompásabb mintája a díszmagyarnak; németek és a legjobb lovasok; németek és valamennyien a magyar szabadságharcznak a legelső és a legtovább kitartó harczosai; németek, de olyan szép nyelvet beszélnek, hogy azt rajtuk kívül senki ezen a világon meg nem érti.

Decebál is tudott németül (a mennyit illett), de amolyan nagykállói accentussal. Hát így természetesen ha az egyik azt mondja: «nix» a másik meg «nüscht», hát akkor meg a «semmi»-nél is innen maradnak.

– Csak csináljátok, a mit a tudós parancsol.

Pedig hát a meczenzéfiek igen helyes dolgot feszegettek. Hogy ők már egyszer voltak itten valami hat esztendővel ez előtt, ugyanezt a dombot felbontani; de akkor ezt a munkát a tulsó oldalon végezték.

Jó, hogy Decebál nem értett meg belőle többet, mint hogy az ő tudósa egy «lodeger Hond».

Végre megtalálták, a mit kerestek, a czölöpsír bejáratát. Ez is mesterséges munka volt. Vastag tiszafa-tzobrok keresztbe és hosszába rakva, mint egy boszorkányláb, vagy a hogy a gyermekek nádszilánkokból csinálnak magától megálló keresztet; egyik tzobor a másikat köti. Látszott, hogy eredetileg a tiszafa meg volt pörkölve, a melegtől hajlítható lett, csak így görbíthették egyiket a másik mögé, most aztán fejsze és fűrész kellett hozzá, hogy azokat valahogy szétválaszthassák, erősebb závár volt az a Brahma-lakatnál, s napokat vett igénybe a kibontása.

A sír megnyitására Decebál egész ünnepélyt rendezett, a melyre a két szomszéd vármegye notabilitásait, sőt a magyar tudományos akadémia képviselőit is meghívta. Az őserdő közepett rengeteg nagy szárnyék lett hevenyészve s tizenöt sütőkemencze lett felállítva, a miken csupán a «levelensültet» készíti harmincz erdélyi menyecske, a ki érti ennek a titkát. Derült, száraz, késő őszi napok jártak; kedvezők az ilyen vállalatra.

Nagy volt az érdeklődés az egész lelet iránt. Senki a meghivottak közül el nem maradt. Horkázi is ott volt. Ha találtatik hunnus irás, az nála nélkül el nem olvastatik.

A nevezetes nap hajnalán végre az egész úri társaság jelenlétében meg lett adva az utolsó fejszecsapás az összerovátkolt kapunak; a tiszafa-tzobrok szétváltak, s a czölöpsír föltárult.

De bizony minden ember lekapta a süvegét a fejéről, a mint az első bedugott fáklya világánál az üreg titkos tüneményét megpillantá. Ott ült lóháton feleségestül Thonuzóba a sír közepén.

– Hohó! kiáltá fel Mántay Móricz, ez humbug! Ezt én látom; de még sem hiszem! Hogy ülhetne itt három csontváz egymás hegyében, a kik nyolczszáz esztendő óta kerültek ide? Hisz azoknak a csontjai azóta mind egy halomra dültek volna.

– A vizsgálat meg fogja azt fejteni, barátja az erénynek, válaszolt a skeptikus kétkedőnek a sírok buvára, s azzal kezébe véve a szurok fáklyát, maga hatolt be legelőször a megnyitott czölöpsírba.

S ezúttal a régiségbuvárnak adott igazat az empyricus tapasztalat.

Azonnal meg lesz magyarázva az egész csoda, csak hadd kezdjük az elején.

Legelőbb is a czölöpsírt illetőleg meg kell állapítani, hogy az egy valóságos ezredévre való alkotmány, ez nem lehet hamisság.

A sírüreg hosszukás négyszöget mutat, melynek oldalait szorosan egymáshoz rótt vastag veresfenyő-czölöpök képezik. Az üreg közepéből egy öllel át nem érhető égerfaoszlop emelkedik, a minek felső végében fut össze az építmény négy szegletéből ugyanannyi harántfekvő mestergerenda, s ezekre vannak aztán végig rakva a tetőzetet képező szarufák, úgy, hogy ez a földalatti építmény, mint egy gúla tartja a fölé rakott halmot.

Ahhoz a középső oszlophoz van hozzá erősítve vastag rézlánczczal a paripa csontváza; ez a láncz tartja az egész csoportot egyenesen fennállva. Hogy pedig a csontvázaknak egyes porczikái annyi század alatt egymástól szét nem hullottak, annak igen szép magyarázata van. A paripa maga egészen be volt vonva ezüstfonálból készült reczével, az ezüst megmaradt, s a vázat összetartá.

A lovon ülő két csontváz épenmaradásának is ez volt a titka. Az öltözetek kelméje rég porrá lett, de az aranyfonalak, sodronyok, a mikkel azok gazdagon lehettek kihimezve, úgy átfűzték a csontok izületeit, hogy az egész vázcsoport úgy állt ott, mint mikor egy szobrász elkészíti a lovagszoborhoz való vázmintát.

A mint az első bámulat megnémító hatása felengedt, a megszaporodott lámpavilágnál kezdett részleteiben kibontakozni a talált kincshalmaz egész archæologiai dicsősége. A tudóstársaság képviselői, mint egykor Columbus matrózai az újvilág földére, úgy rohantak a feltárt szentélybe s rögtön elkezdtek disputálni. A hajdankor ismeretlen eszközei, szerszámai, csatára hívták a késő nemzedék találékonyságát. «Mi volt ez? Kocsikerék? Nem! A királyság jelvénye. Hát ez? Karperecz? Dehogy! Fülönfüggő! Annak nagy! A fülkagylóra akasztva viselték. Ez egy áldozatüst! Nem! Jeladó rézdob. – Ezek gombok! Nem: őspénzek, celta mintára.

Decebálnak a könyek peregtek alá az arczára. Olyan rendkívüli indulatok, a minők a férfiszív jegeczéből is ki tudják olvasztani azt az áruló nedvet, csoportostul rohanták meg lelkét ez ünnepélyes pillanatban: a nagy öröm, a kegyelet, a kigunyolt törekvés teljes diadala, hangos zokogásra birta az erős férfit. S a sírás ragályos, a többi hazafiak szemét is elülte a köny; – nyolcz százados tragœdia sírból feltámadó titka előtt álltak; ez az üreg az őskor mély sötétjébe hagyott bepillantani s a sötétség megnépesedett, a némaság beszélt. Általános volt az elérzékenyülés!

– Nem! Nem könyekkel sírunk a zomotornál! ordított fel Horkázi; kövessük őseinket, a kik hős vezéreik temetésénél késeik hegyével hasogatták fel arczaikat, vérhullatással siratták meg őket!

Elő is rántotta a csizmaszára mellől a bicskáját, s kinálta rendre mindenkinek; de nem talált pártolóra, a ki elkezdje ezt az ősi módját a gyásztiszteletnek; mind ráhagyták, hogy ő kezdje el. Szerencséjére a mérnök felvilágosította róla, hogy hiszen nem temetés ez, hanem inkább ellenkezőleg feltámadás: hát itt most ne hasogassuk fel az orczáinkat, ellenben az meg lett neki engedve, hogy elénekelje azt az ős magyar dalt, a mely így kezdődik: «Attila, Lehel, Árpád; – Elhunyt dicső unokád!»

Vakandi Anonymus azonban egy hajóskapitány gorombaságával osztogatta onnan a kriptaajtóból a parancsolatokat. «Senki se tegye be a lábát az üregbe, a míg én meg nem vizsgáltam mindent! (Pedig már akkor ott kurkászott két tudós egy lámpással.) Egy erős lábdobbanásra összeomolhat az egész csontváz!»

Erre a fenyegetésre csakugyan kívül maradt mindenki, s csak a nyíláson kandikált be, míg néhány várakozásterhes percz mulva ismét megjelent a sírüreg bejáratánál Vakandi úr, s legelébb is Decebálhoz intézé e meghívó szót:

– Barátja az erénynek, ön bejöhet. Többi várjon.

– Le a sarukkal! kiabált Horkázi. A csizmákat le kell húzni, mikor a szentélybe lép az ember.

– Nem kell lehúzni, veté vissza Vakandi. Ez a szemita fajoknál szokás!

Ez a szó letorkolta a táltos utódot. Megharagudott, félrevonult, külömben is úgy illett, hogy duzzogjon, a midőn az antagonistájának ilyen triumfális napja van. Neki állt a jó meczenzéfi földmunkásoknak, s azokat karikába állítva, hogy az időt ne töltse hiába, betanítá nekik az «Attila nótáját». A szöveget ugyan nem értették, de azért a nótát megtanulták; s gyönyörűség volt elnézni, hogy éneklik a tactusverő áldozár körül quartettben ezt a verset:

(És az egész társaságban csupán csak ez a német viselte azt a megsiratott ősi medvebőr kalpagot.)

Decebál valami lázforma reszketést érzett, midőn e titokzatos üregbe lépett. A nyolczszáz év előtti ősök maradványait látta maga előtt. Még csontváz korukban is mily dicsőségesek.

– Azért hivtam önt legelébb be, barátja az erénynek, mert ön tudni fogja jól, hogy mi az a legfőbb kincs, a melyet mi itt e helyen keresünk. Ez a két tudós nem lát most semmit a sok érdekes régiségtől, azok fölött hadd disputáljon. De nekünk azt a hártyára irott «szer»-t kell megtalálnunk. Ennek a létezését pedig nem szabad senkinek megtudni, a míg az ideje el nem jön.

Decebál azt mondta rá: «a lelkemből beszélsz, atyámfia!» s azzal ő is hozzáfogott a széttekintéshez.

Legelső tanulmány volt maga a három csontváz. Közelebbről megtekintve, még egy új oka lett ismeretes e csontalkotmány együttmaradásának. Mind a három úgy keresztül-kasul volt tüzködve hosszú nyílvesszőkkel, hogy ezeknek a tömege sem engedé őket egymástól szerteszét hullani. Így szoktak az őspogány magyarok valóban temetkezni. Száz meg száz nyilat lőttek a sírba, melybe a hőst sülyeszték, hogy ne menjen a «nap mezejére» sebesítetlenül s midőn a halottat, lovára kötve, hű menyasszonyával együtt temették el, egyúttal a bucsúztató nyílzápor a hű társ és paripa életét is kioltá egyszerre. Ez alkalommal a hős maga is élt, mikor eltemették, a nyilazás kegyelemlövés volt. Milyen keserű boszúérzet tölthette el Decebál szivét a kegyetlen Árpádházi király ellen, a ki ezt az itéletet végrehajtatá. S még szentnek nevezteti magát! Találjuk meg csak az ő csontjait is egyszer! – A vakbuzgó pápisták hogy járnak búcsút a neve napján az ereklyéül megmaradt keze után! Ide jőjjetek tuhudúnok, szyttya unokák! itt van az áldozat egész alakjában! ehhez járjatok búcsúra!

A hős fején arany sisak van, hegyes végű, elől orrfedővel és állszorítóval, a sisak két oldalán domborművű alakok kiverve, lóháton, a férfi-váz karcsontjain szintén arany kösöntyűk vannak, a mik még az őskorból származott ereklyék lehetnek. A női csontváz koponyáját ékesítő diadém és a nyakcsigolyáit körítő láncz már későbbkori byzanczi munka. Egy nagy karika fülönfüggő, körte alakú csüngővel oda van szegezve a fejéhez, a hogy egy nyíl keresztül ment rajta, ez világosan bizonyítja, hogy ősanyáink a függőt nem a fül gombájába akasztva, de a fülkagylón viselték. A kengyelek már lehullottak, azok tömör ezüstből voltak verve, épen úgy a ló zablája, a mit még most is a fogai között szorít, az ezüst láncz az állkapcsát erősen hozzá szorítja a koponyájához. Szerteszét hevernek mindenféle ősmintázatú csebrek, korsók, tálak, vert rézből, ezüstből, némelyik megrozsdásodott, mások feketés patinát kaptak; egy égetett agyagveder tetézve van aranypénzzel, a min nincs sem kép, sem irás; gomba alakra vannak bemélyítve; köztük négyszegletű ezüstpénzek, a miken már kezdetleges veret látszik, évszám nélkül. Egy szögletben hever egy roppant nagy üst, bronzból, sajátságos alakú fogantyukkal. Ez a pogányok áldozatüstje. Oldalai be vannak törve erőszakos fejszeütésekkel. Ezt is, mint a pogány cultusra szolgáló szerszámot, a király törette így össze. A mint ez az üst a czölöpfalhoz volt támasztva, az a taplószerű sárga gomba, a mi a föld alatti faépítményekből szokott kidudorodni, annyira hozzá tapadt a czifra párkányaihoz, hogy el nem lehet onnan erőszak nélkül mozdítani. Ki tagadná el, hogy ez mind száz meg száz év óta hever itten?

Világra szóló kincsek ezek!

De míg a két tudós academicus a lelt tárgyakat meghatározni törekszik, Decebál és Vakandi csak azt kutatják az edényekben, hogy hol van valami rejtett irás: ha csak egy falatnyi is. Bőr, pergamen, papirusz-levél vagy viaszkos tábla? A hiteles másolat hártya-levélről van leirva. Az nem rohad el, száraz helyen jól eltéve. De nem találnak rá. Már az arany sisakot is megemelték a férfi csontváz fején, nincs-e abba rejtve? onnan sem került elő.

– Ilyenkor engem a divinatio szokott czélhoz vezetni; mondja Vakandi. A fantazia átveszi az itélő tehetség hivatalát. Nekem az a sejtelmem van, hogy a midőn Thonuzóbát élve eltemették, nehogy a hártyára irott «szer»-t a király emberei megsemmisíthessék, azt a szájába vette, oda rejtette el!

És ime, a mint Decebál hozzányult a csontváz állkapcsához, a mit a sisak kapcsolója fentartott, a szétnyíló két fogsor között ott volt egy kicsiny arany szelencze.

Reszketve nyitá fel. A hártya ott volt! S a hártyán rajta az irás.

Ez már igazán magasabb ihlet! Ebben a vakarcs emberben jós szellem lakik! S tagadja még valaki a prófétákat!

Decebál a kezét akarta megcsókolni Vakandinak, de ez nem engedte.

– Itt van! Megvan! olvasd!

De Vakandi, nem hogy el lett volna ragadtatva, sőt inkább nagyon csóválta a fejét, mikor azt a hártyalevélre irott betüsort meglátta.

– Meg vagyok szégyenülve! hebegé. A diadal napján győzetém le egy megvetett ellenség által. Ez a drága okmány nem az én általam ismert őshunnus jegyekkel van irva, hanem azokkal, a miket Horkázi fedezett fel, mint székely szyttyabetüket. Ő előtte kell porba borulnom. Hogy ezt megértem!

– Nem, barátom. Ne verd a fejed a falba; vigasztalá a tudóst Decebál. Úgy van ez, hogy a te hunn irásjegyeid a köznép által használt irásmódot képezték, az előkelő ősmagyarok ellenben sajátszerű czifrább irásjegyekkel éltek. Így van ez az araboknál is. Ez a magasabb hunn alphabet.

– Úgy lesz! nyugodott bele Vakandi, s erre Decebál kilépett az üreg ajtaján s oda kiáltott Horkázinak:

– Páter! Hagyd abba a virginálást. Siess ide. Hunnus irást találtunk!

– Hunnus irást! hördült fel a táltos, s akkorát ugrott, hogy majd elesett a hosszú reverendájában! Olyant, mint ezen a barkóczaboton van?

– Épen olyant!

– «Mene! Tekel! Fáresz!» Czoki Salmanassár király! üvölte diadalmámorában a főpap s jobbra-balra taszigálva az útjában állókat, törte magát a sirüreg felé. «Hol van az a szent irás?»

– Ne ordíts! horkanta rá Decebál. Nem kitrombitálni való ez. S hogy egészen biztosítsa magát az iránt, hogy a pap halkan ereszsze a szót, átmarkolta a torkát, úgy tartotta eléje a hártyairatot. – Ismered ezeket a betüket?

– Hogy ne ismerném. Az «én» szyttyabetűim. De sötét van itt, nem látok olvasni.

– Tartsd ide neki a lámpást, Vakandi!

Ez a megalázás, Vakandinak! Még ő tartsa a lámpást!

– Így sem tudom elolvasni. Nagyon aprók a betük.

– Tedd fel az ebszurkot az orrodra!

– Nincs itt a pápaszemem.

– No, majd mindjárt segítek én azon! szólt Decebál s kikiáltott a sírból: «adjatok egy karafina vizet hamar.»

A kinnlevők ezen csodálkoztak még csak el igazán. Egy palaczk vizet Horkázinak? Vajjon mi czélra használhatja ez azt?

Opticai czélra. A vízzel telt gömbölyű palaczk a leghatalmasabb refractor; láthatjuk ezt sokszor, mikor egy légy végig sétál a palaczk tulsó oldalán, akkorának tünik fel, mint egy cserebogár.

Vakandi az egyik kezébe fogta a palaczkot, a másikba a lámpást, Decebál oda tartotta a hártyairatot a palaczk hasához az egyik kezével, a másikkal összeszorítva tartá Horkázi gégéjét, s csak egy-egy szóravalót eresztett az Ádám-almáján, a mit az leolvasgatott a hunnus irásból.

Megvan! Ezt keresték! Az országra szóló nagy szerződés! – Nem álom. Valóság. Nem képzelet. Nem fictio. Tény. Élő tanubizonyság. Fejedelmi alak koponyája által őrzött drága okirat. Szórul szóra ugyanaz, a mi gyapotpapirra lemásolva málladozik a megye levéltárában. Semmi kétség nem férhet hozzá többé!

Decebál az érzelmek terhe alatt odaroskadt Thonuzóba lábaihoz s megcsókolá annak a jobb kezét, mely a földbe szúrt hosszú egyenes kard markolatára volt nyugtatva: «óh drága ősapám!»

Ez ünnepélyes pillanatnak varázshatása még azt a két ősellenséget is, a táltost és a régészt, úgy meghatotta, hogy elvetve régi gyülölködésüket, egymás nyakába borulának s össze-vissza csókolóztak, kölcsönösen elhalmozva egymást jól megérdemlett magasztalásokkal.

– Te dicső ember! Te nagy férfiú! Te apostol! Te próféta! Te támasztottad fel Thonuzóbát! – De te fedezted fel az igaz szyttya-irást!

Végre megegyeztek abban, hogy Vakandi a Mózes, Horkázi pedig az Áron.

Csak lassankint kezdett az a gondolat is megrémledezni Decebál agyában, hogy ez az érdekes lelet nem arra való ám, hogy ezt a világ négy részébe elkürtöljék; mert, ha tudomására kerül a királyi biztosnak, hogy egy ilyen veszedelmes okirat került napvilágra, a mi Magyarországon a rendes trónöröklést kétségessé teszi, bizony érte jön a svalizsérekkel, s aztán Decebál nem teszi meg azt, hogy nyolczszáz esztendeig rejtegesse ezt az igazságot a fogai között.

Már pedig rajta kívül négyen hallották a felolvasott lelet tartalmát ebben az üregben: a két académikus is.

– Urak! Nektek meg kell esküdnötök arra, hogy erről a talált okiratról soha senkinek nem szóltok, a míg én magam azzal föl nem lépek.

Szivesen vállalkoztak erre az esküvésre s tartották felfelé a három ujjaikat.

– Nem így, urak; tiltakozék Horkázi. Itt e szent sírban nem esküdhetünk római szertartás szerint. Az ős szyttyák, mint Herodot irja, akképen esküdtek, hogy egy kutyát kétfelé vágtak és azt megették. – Hol van egy eb?

Vadászkutya volt biz ott elég, de a jámbor tudósok nem vállalkoztak arra, hogy egy csapással egy kutyát derékon ketté szeljenek.

Vakandi, az Isten választott népének azon esküvési módját indítványozta, mely szerint egy palaczk vizet kiisznak az eskütevők s aztán a palaczkot összetörik.

– Palaczk vizet kiinni! Szörnyedt fel Horkázi. De inkább kutyát pörkölök.

Végre helyes megoldását találta az eskü formájának Decebál, kihuzva Thonuzóba hosszú kardját a földből.

– Esküdjünk, a hogy a szigetvári vértanuk esküdtek; kezeinket erre az ősi kardra téve.

Ez általánosan el lett fogadva. S arra a négy tudós komoly férfiu, a Decebál által kinyujtott pallosra téve tenyereit, hangosan utána mondá a nehéz esküvést, hogy az egész hártyairásnak a titkát senkinek el nem árulja.

E megnyugtató szertartás után végre a többi uraságokat is be lehetett hivni a most már minden zugában lámpákkal kivilágított üregbe.

Vakandi árgus szemekkel őrködött, hogy valaki zsebre ne dugjon a kincsekből valamit. Egyébiránt azok a kincsek nem is voltak könnyen eldughatók. Egy-egy ezüst vagy arany edényt dolog volt félkézzel fölemelni, mind tömör szyttya munka volt az, nem holmi filigrám művészet.

S a bámuló halandók csoportja között olyan méltóságteljesen ült Thonuzóba csontváza, csontvázparipáján, fején az aranysisakkal, oldalán a bogláros övvel, a miről hosszú aranyfonálra fűzött borostyánkő gyöngysorok csüggtek alá. Széles vállpereczcsontjára volt nyugtatva az asszonyi alaknak diadémövezte koponyája, az aranyfátyol, állkapcsa alatt átkerítve, egész csontalkatát befödte az aranyfonálszövet nyakától térdig; zománczos öve (a mi arra mutat, hogy a legujabb 1100-beli divatot viselte) hozzá volt csatolva a férje övéhez, s az mandula nagyságú smaragdokkal és rubinokkal volt kirakva.

Azt még a laikusok is elismerték, hogy ez a lelet nagyon sok értéket képvisel, nem is tekintve annak a tudományos buvárlatra való nagy fontosságát.

Mit fog ezzel Tanussy Decebál kezdeni?

Ekkor azonban eléje lépett Rézkuthy úr s kigombolva a felső kabátját, hogy visszakerült Lipót-rendje látható legyen, e végzetes szavakat hangoztatá:

– Én pedig a magas kamara és királyi fiscus meghatalmazása folytán, zár alá veszem az egész talált kincset, hogy abból a fiscust megillető harmadrész kiadassék.

Ha a földteke esett volna ki Decebál lába alól, s ő egyszerre a levegőben maradt volna, nagyobb ijedtség nem érte volna, mint ezuttal.

– Thonuzóba harmadrészét!

Rettenetes gondolat! Az embernek még az ősapját sem szabad föltalálni, abból is harmadrészt követel a fiscus.

De már itt nem ismert tréfát. Felkapta azt a nagy rozsdás pallost, két marokra fogta s oda állt a sírüreg nyilása elé.

– Hozzá ne próbáljon nyulni senki kutyafülű fia az én őseim hagyatékához, mert ketté hasítom!

Jó szerencse, hogy Vakandi és Horkázi ott álltak mellette s karjaiba csimpajkóztak, a főfiscus is hirtelen ott termett és capacitálta.

– Non stultisas, amice! Ketté ne vágd a homo regiust; mert biz Isten ide zárnak Thonuzóba nagyapád mellé örök időkre. Hallgass a szóra. A királyi fiscusnak joga van a harmadrészt követelni minden talált kincsből. No, csak ne kiabálj, hiszen nem kell azt természetben kiadnod; hanem inventarium szerint præter propter felbecsülik a holmikat, s a mi ciscirca kiüt, odavágod a harmadrészét, s azzal ki van fizetve a fiscus: az ereklyék maguk mind neked maradnak.

– Hát hiszen én is úgy értettem; rebegé az ijedtéből helyre ocsudó Rézkuthy. Dehogy akarok én innen valamit elvinni.

– No az már más! mondá Decebál, oda adva kezéből a rozsdás pallost Vakandinak, hogy tűzze oda megint a régi helyére. Fizetni – nem bánom. De én ezekből az ereklyékből egy polturát érőt sem adok oda, ha a Dárius kincseit kinálják is egy cserépkancsóért. Nem bánom, hozzanak mázsálót, mérjék meg, hány font az arany, az ezüst? fizetem a harmadát azonnal. Még a rozsdás vasnak is megadom az árát! Legyen koporsószegre való a királyi fiscusnak.

– Az nem megy ilyen brevi manu, szabódék Rézkuthy. Én nem érzem magamat elég szakismerettel ellátottnak, hogy a régiségeket meg tudjam becsülni. Én senkit sem szeretnék megkárosítani. Én azt sem tudom megitélni, hogy arany-e vagy réz a sisak, a mit látok?

De ez meg már épen érzékeny részén találta Decebált.

– Réz ám a szented! Rezes a neved is! Rézorrú volt a vak apád! De majd mindjárt csinálsz te rezet; hanem nem az én ősöm sisakjából: nézzed! Még Thonuzóba sisakja réz!

Vakandi megnyugtatá.

– Barátja az erénynek! Ne értse ön félre a dolgot! Nem az anyag itt a főérték. A kor, melyből származott, határozza meg becsét. A tudományos világ előtt közönyös kérdés az, hogy aranyból van-e valami régiség? Az arany minden korban előfordul; de a sárgarézlelet egész tudományos elméletek korszakát világíthatja meg.

– Legjobb lenne, indítványozá Rézkuthy, ha a tudós urak most rögtön összeirnák a nevezetes leletet, akkor aztán az összeirást felküldenők a kamarának, az majd leküldené a maga hivatalos becsmesterét, hogy határozza meg az értéket: addig pedig lepecsételnők a czölöpsírt, s az őrizetéről gondoskodnánk, mind az uradalom, mind a vármegye, mind a kamara részéről közösen.

Ez az indítvány általános elfogadtatásra talált s azzal szent lett a békesség, a mire annyival inkább szükség volt, mert elkezdett esni a hó s az úri társaság kényszerült szárnyék alá menekülni, a hol a bőséges vadászlakoma várt a diadalnap hőseire.

A tudósok ellenben bevették magukat a czölöpsír üregébe s csinálták az inventáriumot a lelt kincsekről, azoknak ebből állt a dobzódásuk.

Horkázi azonban ezuttal nem számította magát a tudósok közé, hanem tartotta magát a szentirás szavaihoz: «vigadj a vigadókkal» s inkább a lakománál képviselte a hajdankort, lelkes áldomásaiban virágnyelven tudatva a hallgatókkal, hogy micsoda szent hely ez, a melyen most tombolunk? s felköszöntve Decebált, mint ennek a szent földnek egyetlen és igazi urát és fejedelmét.

– Ugyan ne járjon el a szád! dörmögött rá Decebál restelkedve. (Az ember meg lehet arról győződve, hogy fejedelmek utódja; de még sem kivánja, hogy ez a czíme ferblizés közben is emlegettessék. «Három király: – magam vagyok a negyedik!» Ebből nem illik vicczet csinálni.)

(Dehogy nem beszélte el azóta Horkázi minden embernek a hártyalevélre irt «szer»-nek a titkát, daczára a kardra tett erős esküvésnek! Hátha tüzes sárkányok ültek volna rajta!)

A tudósok végre előkerültek a sírból (csak a két academikus). Vakandi még ott maradt, az nem éhes – ehető dolgokra. Az most a cserépköcsögben talál præhistoricoethnographikus nevezetességű pénzeket vizsgálja rendre, s azokból calculálja ki, mely országokon keresztül vándoroltak az ősmagyarok, míg ide találtak! Voltak ottan lencseforma pénzek, serpenyő alakú, csillagmódra kicsipkézett szélű pénzek, egyik oldalukon domború, másikon homorú veretű pénzek, egész azokig a kulcsforma füles pénzekig, a miket a régi chinaiak karikára fűzve hordtak magukkal, s ezeknek a bizonysága szerint visszavezethető lett a magyarok vándorútja egész az Amur partjáig.

A lelet összeirása be lett mutatva az illető feleknek. Nagyszerű valami volt az! Maga egy muzeum. Sorba járta az egész lakomaasztalt. Általános volt az elszörnyedés; micsoda érdekes ereklyéket rejt magában a Bajhalom?

A főfiscusnak az a jó gondolata támadt, hogy mind e nagybecsű tárgyat még sem lenne jó itthagyni az erdő közepén; mert ha ennek híre futamodik, megeshetik, hogy valami rablóbanda (a mi mindig van ezen a tájon készletben) megrohanja azt az elhagyott helyet, az őrségül ott hagyott pandurokat, erdőkerülőket agyonveri, s a sir kincseit elrabolja, hanem azt kell tenni, hogy egy ládába az arany- és ezüstfélék belerakassanak: az a láda Tanussy Decebál és Rézkuthy pecsétjével kölcsönösen biztosíttassék s azután a vármegye vasajtós archivumába, mint legbiztosabb helyre letétessék, a míg a kamara becslőmestere megérkezik.

Decebál ráállt az indítványra; de csak azon föltétel alatt, hogy a mint ő azt az erősséget felépítteti, a mi a Bajhalmot körülzárja, s azt a rendes helyőrséggel megrakja: minden itt talált kincs újra megint vissza vándoroljon az eredeti helyére; ha a külföldiek megakarják látni, jöjjenek ide lóháton, ne sajnálják a fáradságot.

A vendég urak azután mind valamennyien vidimálták és coramizálták a lelettárt, neveik aláirásával és pecsétjeik odanyomásával.

Csak Mántay Móricz nem volt rábirható, hogy a nevét a többiek sorába odafirkantsa.

– Nem lehet ez hazugság nélkül! Nem hitelesítem én ezt.

Ezért a szóért aztán kicsiny hija, hogy meg nem verték. Különösen a tudósok. Hogy kétkedhetik abban, a mit ők megvizsgáltak. Hát a mit a szemeivel lát, a mit a kezeivel megfoghat, azt csak nem mondhatja hazugságnak!

Erre aztán a calculusok embere a következő paradoxonnal felelt:

– Tudjátok, urak: nem az az igazi jó hazugság, a mi tiszta puszta tizenhárom próbás hazugság, hanem az a patent hazugság, a mi olyan jól van vegyítve a valósággal, hogy egyiket a másiktól nem lehet külön választani. Én itt valami óriási nagy csalásnak az illatát orrontom: – nem ártom belé magamat.

Ezért aztán kidobták a szárnyékból!