A HOMO REGIUS (KIRÁLYI EMBER).

A megyeház udvarán behajtatott a négylovas hintó, berobogott a tizenkét lovas hajdu, ennyi zajra mégis csak meg kellett mozdulni valami élő léleknek a házban.

A strázsán kívül az őrszobában csak két hajdu volt még, az egyiket a hideg lelte, a másik meg a csizmáját foltozta, azok nem jöhettek, hanem a melléksikátorból, mely a börtönökhöz vezet, előczammogott a várnagy, a ki egyúttal porkoláb s a rabokra felügyel, hogy a dohányt elég apróra vágják. Öreg legény már, borotvált vörös arcza s félreütött orra van, a bajusza rövidre nyirva. Ő is hajdu egyenruhát visel, strázsamesteri ranggal. Az a legkiválóbb ismertető jele, hogy az egyik lába térdben görbe, minélfogva minden lépésével úgy tesz, mintha le akarna ülni.

Régi embere már a vármegyének, haszontalan ügyefogyott ember, de hát csak nem lehet kilökni az utczára. Ponthay gróf is jól ismeri.

– No hát, Karakó! fáj-e még az ökörcsont? kérdi tőle, mikor elébiczegni látja.

– Az ökörcsont nem, hanem a többi, felel rá a porkoláb.

(Tudniillik, hogy egyszer keresztül ment a lábaszárán a terhes szekér, s általános a hiedelem, hogy az egész hiányzó csontot egy egészséges ökör lábszár-konczczal sikerült helyettesítenie a megye csodakurás orvosának, s az ökörjárulék tökéletesen otthon találta magát Karakó uramnál, hozzá forrott. Si non e vero…)

– Hát itthon van-e a főispán úr ő méltósága? kérdezé tovább a hintójából leszállt hatalmas úr.

Karakó uram mindig köhinteni szokott előbb, mielőtt választ adna.

– Krhm, km. Engedelmet kérek. Az nincsen idehaza. Kiment a jószágára.

– Hát az első alispán úr?

– Engedelmet kérek. Kint van a pusztáján.

– A főjegyző úr sincs idebenn?

– Engedelmet kérek. Kiment a tanyájára.

– És az archivárius úr?

– Engedelmet kérek. Azzal nem szolgálhatok, hogy hol van.

– És a központi főbiró úr?

– Az otthon van a felesége kastélyában, Pogányházán.

– Tehát egy árva lélek sincs a megyeházában? Nagyon jól van. S hol vannak a főispán úr tiszti szállásának a kulcsai?

– Azokat ő méltósága elvitte magával.

– Az sem baj. Karakó uram azonban itthon tartsa magát, s várja további rendeleteimet; most nincs szükségem rá.

– Én, meg a rabok szolgálatjára állunk excellentiádnak.

– Köszönöm.

Azzal szép csendes halk hangon kiosztá a rendeletet Ponthay Adalbert a maga embereinek. Oh, volt itt gondoskodva minden eshetőségről. A tizenkét legény között volt olyan ezermester is, a ki fel tudta nyitogatni sorban a bezárt ajtókat. Lakatosért sem kellett küldeni. A főispáni szállás kénytelen volt vendégszeretettel feltárulni a királyi biztos úr előtt.

Onnan ugyan minden kényelemre való utensiliák hiányzottak; a konyhából a főző edények, a pohárszékből a tányérok, poharak s a nyoszolyából az ágynemű. Mind nem baj az. Ő excellentiája egész társzekérrel küldé előre a saját asztali készletét, a szakácsával együtt. A komornyikja is azon a szekéren utazott. Ezek már két nap óta itt vannak a «Régi Nap»-nál, csak át kell mindent hordatni. De ha itt nem találnának is lenni, valami véletlen által meggátolva, ő excellentiája tudja, hogyan kell magyar úri embernek utazni? ott van a hintó ládájában a legszükségesebb: a felfújható szélpárnák, a szarvasbőr-terítő, ott van az elemozsinás ládikó hideg sültekkel, aztán a jól ellátott pinczetok; a somogyiak hirtelen rendbehozzák a hálószobát, fel is terítenek, a míg szakács és komornyik innen-onnan előkerűl. Nem hiányzik semmi, csak épen valami étkező társ, az asztaltól. Talán még az is kerül valahonnan.

A somogyiak is gondoskodnak magukról. Itt ugyan a főispán konyháján még csak egy gulyáshúsnak való bográcsot sem hagytak; de a zsivány-pecsenye megsül egy fanyárson is, hozzávalót ád a mészárszék és a hentesbolt, s ha nincs tüzelő, mindjárt előkerül az is, csak a gyülésterem karzatáról lehozzanak egy pár padot, azok is tölgyfából vannak.

Különben mulatság van elég. Épen a megyeházával szemközt van felállítva a kolompáruló bódéja, a hol a juhászok próbálgatják a különféle birkaharangokat; a tér közepén már megkezdte a működését a komédiás társaság, a mit hirdet a bőrrepedésig püfölt öreg dob, meg egy sivító kintorna, a mi órahosszant tilinkózza az «eladom a kakasom – tizenhárom garason» nótáját; egy vak koldus meg egy csonka koldus versenyez egymással két átelleni szögleten, irgalomkeltő virginálással, és azonfölül a kálvinistáknak nagy halottjuk lehet, szünet tartás nélkül huzzák a harangot. Van belőle három: egy igen nagy, egy igen kicsi, aztán meg egy repedt.

Egyszer azonban, mikor már épen le akar ülni az asztalhoz a királyi biztos, hogy magányosan hozzákezdjen a kinálatlan falatozáshoz, olyanformát hall, mintha a feje fölött járkálnának.

Tudniillik, hogy az egyemeletes megyeháznak a kellő közepén van még egy felülemelkedő tractus, a miből kitelik egy szoba.

Ki lakhatik ottan?

Adalbert gróf csengetett (csengetyüt is hozott magával) s azt mondta a hajdunak, hogy küldje be hozzá a várnagyot.

– Van valaki idefenn a fejem fölött a donjonban?

– Krhm, km. Igen is, engedelmet kérek, ottan laknak.

– Hát már azok miért nem hagyták el szintén a vármegyeházat, ha a többi mind elpárolgott?

– Mert azoknak nem szabad, kérem alásan.

– Talán arestánsok?

– Oh dehogy! engedelmet kérek alássan. Hogy tennénk arestánsokat a contignátióba, pinczében azoknak a helyük, még onnan is megszöknek. Az a két úr odafenn a «homo regius» meg a «homo capitularis». Ide vannak küldve ő felségétől statutióra, s a törvény regulája szerint a homo regiusnak kötelessége a statutio után hat hétig a vármegyeházán maradni, s bevárni, hogy nem protestál-e valaki?

Karakó uram nem járt több iskolába, csak a syntaxisig, hanem a sok évi praxis alatt ragadt rá annyi juridicai ismeret, miszerint hivatva érezheté magát ő excellentiájának a magyar közjogból felvilágosításokat adni.

– Hogy hivják ezt az urat?

– Méltóságos Rézkuthy Barnabás, locumtenentialis assessor úr.

– Hallottam a nevét valaha. Hát a másikat?

– Az «csak» egy pap. Nem tudom a rangját. A nevét meg elfelejtettem.

– Van veres öv a derekán?

– Én bizony nem néztem meg. (Karakó uram vastag nyakú kálvinista volt.)

– No mindegy. Hát menjen fel kend ahhoz a két úrhoz, s invitálja meg a nevemben egy pohár borra, meg egy kis collatióra.

Karakó uram megjárta a nehéz utat a másféllábával, telhetőleg rövid idő alatt s visszabukdácsolva, megreferált.

– A homo regius azonnal fogja tenni tiszteletét, csak gálát vesz föl, hanem a homo capitularis engedelmet kér, ma péntek van, neki bőjtölni kell.

– No hogy annál jobban bőjtölhessen, vigye fel kend neki ezt a dobozka sardinát. Itt tudom, nem kapni halat. A másik úr meg ne sokat gálázzon az én kedvemért, látja, hogy én is csak «bon jour»-ban vagyok «itthon».

De biz azért a locumtenentialis assessor úr csak felölté a zöld máncseszter zrinyijét, a kardját is felkötötte, sőt még a Lipótrend középkeresztje is oda volt kötve a nyakába a kétujjnyi széles szalagon, mikor belépett.

Most már az arczára is emlékezett az excellentiás úr, találkozott vele egyszer a tavernicus előszobájában. Egy ilyen jeles figurát nem lehet elfelejteni.

Rézkuthy Barnabás úrnak a termete magasságban nem üti meg az öt lábat, de a mi elmaradt a hosszából, azt kipótolta az alkotótermészet a szélességében, vállai oly terjedelmesek, hogy a szárnyajtón csak féloldalt tud velük befurakodni, azután következik mindjárt a has a mi a mellet is helyettesíti, s a két lába azt a látványt nyujtja, mintha két sonka indulna el járni sarkantyús csizmában. Hanem aztán a karjai leérnek térdig. Meghajtani nem tudja magát, csak a két kezét veti hátra, ez jelenti nála a bókolást.

A feje is egészen quadrál a termetéhez. Igazi megoldása a circuli quadraturának, minden négyszegletű rajta és mégis gömbölyű. Ez a fej nem képes alázatosan meghunyászkodni, mert ahhoz való nyaka nincsen. Ez az arcz nem fejezhet ki mást, mint a haragos és fenyegető indulatokat, a büszkeséget, daczolást, boszuállást, csupa pirosból veresbe átmenő szinek tarkállanak orczáin, homlokán. Álla, orra, homloka, mind kétfele vágott, szája agyarkodó, előretolt állkapczával, s a felső ajkat diszítő rettenetes torzonborz bajuszszal. Hát még ezek az oroszláni szemöldök, a miket hogy ha összeránczol, a sűrű, kurta, sertekemény haj lehuzódik a homlokára mélyen, ha pedig azokat hirtelen feltolja, megint felszalad az egész hajzat a feje tetejére, s kerekre nyilik a szeme, azaz, hogy csak a félszeme, mert a másik hiányzik s a kire ezzel az egy szemmel rámered, annak minden rémmesét eszébe juttat vele, a mit csak Polyphemus Cyclopsról hallott az ember. Ha megszólal, a hangja fiók-mennydörgés.

Ez az úr a legfélénkebb teremtés a kerek földön.

Nem a halavány félelem, hanem a tulipiros félelem megtestesült alakja. Ekkora kókuszdióhajba még kisebb mogyoróbél nem szorult soha.

A ruházatát, fegyverzetét már leirtuk fentebb a homo regiusnak, de az utóbbit még ki kell egészítenünk egy nagy spanyolnád bottal, a minek elefántcsont fogantyúja volt s körültekert szijczafrangja. Ezt sem hagyta el magától.

Az excellentiás úr cordiális nevetéssel fogadta az ajtaján egyik vállát a másik után betoló uraságot.

– De ugyan, illustrissime, nem hivattam én uraságodat duellumra hozzám, hanem egy kis solid vacsorára, mi a kányának hoz ide magával ennyi fegyverzetet? Inkább kést, villát hozott volna.

Az is van. A csizmaszárba oda van dugva az ezüst tok, a miben rendes ember az evőkését és villáját hordani szokta. Hanem a kardját nem hagyta eldisputáltatni magától az illustrissimus.

– Kérem alássan! Hozzá tartozik ez a magyar viselethez. A kard a magyar öltözet kiegészítő része. Mikor ő felségéhez vagyunk hivatalosak díszebédre, a kardunkat akkor is a térdünk között tartjuk. A ki kard nélkül jár magyar ruhában, azt felszolgáló hajdunak nézik. Én még éjjel az ágyba is odafektetem magam mellé a kardomat. Ez a kard ott volt Budavára vivásánál is.

– No de legalább azt a sinkót tegye le a kezéből, illustrissime.

Azt tehát odatámasztotta a szék támlájához, a melyre leültették, hogy keze ügyében legyen.

Ő excellentiája azonnal hozzá fogott a mai ülés érdemleges tárgyalásához s elkezdte szeletelni a sült borjuczombot a magával hozott ezüst tányérkákra, míg egy furfangos etuis több rendbeli egymásba tolható ezüst pohárkákat adott elő a finom sombor számára.

Rézkuthy Barnabás úr ez alatt nyugtalanul nézegetett a háta mögé. Egy ablak, redőnyöstül együtt nyitva volt.

(Én nem tudom, ezek a mágnások honnan veszik kölcsön a bőrüket, hogy mind nyitott ablak mellett dégálnak? nem kapnak ezek se rheumát, se grippét. Azért megy tönkre a gentry, ha velük együtt feszít.)

– Talán nem szereti a nyitott ablakot, illustrissime?

– Bizony instálom, nem szokott hozzá a fejem, otthon mindig süveget viselek a szobában.

Adalbert gróf becsengette a szolgálattevő hajdut, s becsukatta vele a redőnyt is, meg az ablakot is.

Ekkor aztán meg volt nyugtatva az illustrissimus. – Nem a légvonattól félt ő, hanem attól, hogy valami perversus paniperda onnan a piaczról, a mikor ők vacsorálnak, a hideg pecsenyéhez még valami czitromot, vagy mit talál behajítani a nyitott ablakon.

– No de most meg aztán olyan meleg lesz idebenn, mondá a gróf, hogy megüti az embert a guta, vetkőzzünk neki illustrissime.

S maga mindjárt le is vetette a felső kabátját.

– Csak méltóztassék excellentiádnak, egész uri kényelme szerint. Én így vagyok szokva. Menté magát és dolmányát Barnabás úr.

Pedig majd megfulladt a nyakig begombolt zrinyi dolmányban, s később, mikor a bor is kezdte hevíteni, csak úgy sütött az orczája, mint az izzóvá lett vaskemencze.

S csakugyan igaza volt az illustrissimusnak, hogy azt az ablakot becsukatta, mert alig került a sor a hideg őzgerinczsültre, a midőn egy jól kivehető koppanás hangzék épen annak az ablaknak a redőnyén. Valami követ dobtak rá – nem, «az» itt nem terem, valami lágyabb volt.

A homo regiusnak az arcza el nem halaványult, azt nem tehette, hanem elmeredt, az a félszeme, kerekre felnyilva bámult maga elé, az egyik kezével a kardja markolatát kaparászta, a másikkal a nyakában levő Lipótrenden motozott.

– Hallotta excellentiád?

– Mit?

– Azt a koppanást az ablakon.

– Sohse törődjünk vele. Tessék ebből az őzpecsenyéből.

De nem ment volna le többé Barnabás úr torkán semmi pecsenyéből egy árva falat sem.

Csak fogcsikorgatva dörmögé:

– Borzasztó egy nép ez! Mondhatom excellentiádnak, hogy borzasztó egy fajzat. Nincs ez előtt semmi szent a földön! Istentelen egy nép! Olyan pogányok most is, mint mikor Ázsiából kijöttek. A legrosszabbra kell az embernek elkészülve lenni, mikor közéjük jön.

– Sohse tessék tőlük félni. No még egy pohárral ebből a somborból.

– Éhhhn? tiltakozék büszkén Barnabás úr. Félni soha! Nem félek én a sárkánykigyótól sem! Nem félek a kitörő vulkántól!…

– De a légvonattól csak fél, illustrissime.

– Attól igen, de nem a csőcseléktől. Justum ac tenacem propositi virum… Nec civium ardor prava jubentium. Én nem magamért rettegek, de excellentiádért. Nagy kár volt azt a dragonyos ezredet nem ide a vármegyeház udvarába elszállásolni. Engemet nem mer bántani az a nép! Mikor kilépek az utczára, ezzel a Lipótrend-szalagjával a nyakamon, egyszerre úgy válik előttem kétfelé a tömeg, mint a Veres-tenger Mózes előtt, egy mormogás fut át az egész sokaságon: «Itt jön a hom oregius!» Tudják, hogy az én személyem szent és sérthetetlen! Tudják, hogy a ki engem megbánt, az a király személyét bántja meg.

Rézkuthy úr e hatalmas szavakat ugyanolyan taglejtésekkel is kisérte, az egyik ökle a levegőben volt, a másik az asztalt ütögette, a hangja pedig dörgött mint az oroszláné.

Ekkor egy másik, sokkal hangosabb koppanás hangzott az ablakredőnyön.

E hangra Rézkuthy Barnabás úr majd hogy az asztal alá nem zsugorodott, olyan kicsiny lett egyszerre, s vékony hangon, mint egy kappan, sipegé:

– Tetszett ezt hallani megint?

Aztán jött egy harmadik meg egy negyedik koppanás gyorsan egymás után.

– De már ezt megnézem, hogy micsoda? kiáltá felugorva az asztaltól Adalbert gróf s odasietett az ablakhoz.

– Az Istenért! oda ne menjen excellentiád! Ne exponálja magát! Hátha egy petárda.

A gróf nem hagyta magát visszatartani.

– Legalább öltse fel excellentiád az attiláját, tegye fel a királyi biztosi kalpagját.

– Teszem a patvart! hisz most is úgy izzad a fejem, mint a gőzfürdőben.

Azzal hirtelen felszakította az ablakot, a redőny szárnyakat szétcsapta s lekiáltott a piaczra. (Már akkor sötét volt, lámpásra nem vesztegetik itt az olajat.)

– Mit akarnak kendtek odalenn!

Erre aztán a legkellemesebb csalódást hozta meg a válasz, nem a perduellis nemes urak hajigálták az ablaktáblákat, hanem most érkezett meg a komornyik meg a szakács a bagázsiás szekérrel az útról, s minthogy a vármegyeház kapuján hiába zörgettek (esti harangszó után minden becsületes ember alszik, s a hajdu is becsületes ember), annál fogva kénytelenek voltak ahhoz az expedienshez folyamodni, hogy a mely ablak redőnyein keresztül világosságot láttak átszüremkedni, azon kopogtattak be apró rögöcskékkel.

Tehát megérkezett, a mi a főfődolog, szerencsésen a díszlakomához való czókmók.

– No illustrissime, mondá a gróf, most kezdünk el hát majd igazán vacsorálni. Megjött a szakács.

Rézkuthy Barnabás úr visszataszítá a félig kirántott kardját a hüvelyébe.

– Köszönjék! Már épen le akartam menni, hogy szétriaszszam a rebellis népet.

Most aztán egyszerre megjött az étvágya a második vacsorához is.