CARETTO.

Csak annyi helye volt már Alinak, a mennyin fejét lehajthatá, húszszor annyi volt az ellen, ki őt éjjel-nappal ostromolta, s a vármű a Lithanizza hegyén és a Gulia szigetén Kursid hatalmában volt már. A vén vezér még sem adta meg magát.

A várába hányt bombák összeronták palotáit, a pompás márványtermek mind halomba voltak már döntve, szétszaggatva hevertek a kioszkok, s eltemetve, feldúlva a pompás kertek.

De Ali basa nyolczvan ágyúból okádta vissza az ostromlókra boszúját, s nem egyszer megtörtént, hogy a közelebb hozott ágyútelepek alatt rejtett tűzaknákat lobbanta fel, légbe röpítve ágyúkat és ágyúzókat.

Egy olasz hadi mérnök vezette a vár védelmét, kit legboldogabb napjaiban roppant kincsek igéretével csalogatott magához Ali s azután soha sem bocsátá el többé.

Carettonak hítták az olaszt. Az ő tudománya tevé oly erőssé Janinát; a török vezérek ügyetlen lövészeinek vitézsége porba hullott az olasz strategia ereje előtt. A legutóbbi napokban sokat kérezkedett Caretto, hogy bocsássa el egy fillér nélkül; de az lehetetlen volt többé. Ha Caretto Janina kapuján kívül van, akkor Janinának sorsa az ő kezében van, mert ő ismer minden bástyát, minden tűzaknát, minden rejtekutat a vár alatt.

Carettonak menyasszonya is volt otthon Palermoban, kit mint gazdag család leányát csak úgy akartak hozzá nőül adni, ha ő is gazdagságot szerez; azért fogadta el az ifjú az epirusi zsarnok ajánlatát. Most hírt kapott Siciliából, hogy kedvesének szülői meghaltak, s az tárt karokkal vár reá, jőjjön szegényen, jőjjön koldusmódra bár, övé leend. És ő nem mehet, mert Ali basa fogva tartja; neki kell rendezni az ágyúkat, neki ott járni az ellenség süvöltő golyói közt s várni a végenyészetet, míg otthon ő reá vár a szerelmes menyasszony.

Egy napon, a mint Caretto az ágyúkat irányozá, egy, a Lithanizzából belőtt granát feje fölött pattanva szét, balszemét kiütötte. Caretto szomorúan gondolt reá, hogy fogja-e őt kedvese szerethetni ily elcsúfitott arczczal? Azontúl mindig fekete kötelékkel, sebhelyes arczczal lehete őt látni s az ostromlók úgy nevezték őt, hogy «a félszemű gyaur».

Február egyik derült reggelén ismét dühös ágyúzást intézett Kursid basa a vár ellen. Ekkor érkeztek meg a Cassandra ellen használt ostromlövegek, s három órai ágyúzás után meglátszott az új tűztelep romboló hatása, az éjszaki bástyatorony halomba volt lőve. Ali basa dühödten nyargalt föl s alá a bástyákon, buzdítva, fenyítve a pattantyúsokat, kezében kivont kardja, a ki elhagyja helyét, az ő kezétől esik el. Caretto hidegvérrel állt egy sánczkosár mellett, onnan intézve a leghatályosabb tűztelep, a harminczhat fontos sugárágyúk lövéseit. Minden órában harminczat lőtt minden ágyúja e lövegnek.

Egyszerre elhallgatott az ágyútelep.

Ali basa felindulva rohant oda, rá kiáltva Carettóra:

– Miért nem folytatjátok a tüzelést?

– Mert nem lehet, felelt az olasz hidegen, összefonva karjait.

– Miért nem lehet? ordítá a basa, egész testében reszketve a dühtől, melyet az olasz hidegvérűsége még magasabbra fokozott.

– Mivel az ágyúk a gyors tüzeléstől keresztül vannak tüzesedve.

– Tehát öntsétek le vízzel, kiálta Ali, s már ekkor leugrott lováról.

Caretto meg nem állhatá, hogy ez esztelen parancsra fel ne kaczagjon, mire Tepelenti egyszerre odaugrott hozzá, s úgy üté arczul, hogy kalapja messze kirepült a bástyáról.

Ott üté meg Carettót, a hol nehány hét előtt Kursid granátja megtépte arczát.

Az olasz helyreigazítá a szeméről félrecsúszott köteléket, s hideg tréfával mondá:

– Ugyan jól tevéd uram, hogy azon az oldalon ütél arczul, a hol már kilőtték a szememet, mert meglehet, hogy ha túlfelől ütsz meg, a másikat is kiütöd s akkor mivel irányoznám az ágyúkat?

Ali azonban úgy tett, mintha nem figyelne rá többet, parancsot adott, hogy öntsék le az ágyúkat hideg vízzel, s azután újra töltötte s ő maga sütötte el az elsőt.

Az ágyú azon perczben ketté repedt s az egyik mellette álló tüzérnek elszakítá a lábát.

– Mit sem tesz, kiálta Ali, töltsétek meg a másikat. Midőn a másik is szertepattant, akkor földhöz csapá a kanóczot s lovára vetve magát, elnyargalt onnan; úgy reszketett minden íze, mintha a hideg láz törné.

Az olasz pedig hidegvérrel parancsot adott, hogy hozzanak mind a két elrontott ágyú helyett újakat a fegyvertárból, s azokat az ostromlók golyózápora közepett felállíttatá.

Midőn készen állt a löveg, akkor az ellenség behúzta ostromágyúit, s másnapig egy lövés sem történt Janina ellen.

Tepelenti jól érzé, hogy Carettót halálosan megsértette, s jobban megtanulta ismerni az embereket s az emberek közt az olaszt, mintsem elhihesse, hogy Caretto azon tréfás mondatnál nem gondolt egyebet ama meggyalázó és hálátlan ütés után.

Valóban hálátlan tett volt az. Azt a sebhelyet, melyet ő érte kapott, megütni! Megütni egy európai katonatiszt arczát! Ali jól tudá, hogy ez soha meg nem fog engesztelődni.

Még azon éjjel magához hivatott két tüzért s megparancsolá nekik, hogy szüntelen Caretto nyomában legyenek, őt soha szem elől el ne bocsássák s ha szökni akarna, lőjjék azonnal keresztül.

Caretto másnap szokatlan jókedvű volt. Korán reggel fölment a bástyákra, melyeket akkor friss hó lepett el. A tél utolsó mérgét látszott kiadni, a hó nagy pelyhekben ömlött alá oly sűrűen, hogy húsz lépésnyire nem lehetett látni.

– Ez igazán ostromnak való idő, mondá fenhangon Caretto, a körüle álló törökökhez fordulva, ilyen vad időben meg nem látjuk az ellenséget, míg bástyáink előtt nem áll. Mernék fogadni, hogy lappangva közelítnek Kursid csapatai e sűrű hóesésben; kedvem volna egy lövést intézni vaktában a bástyákról, hogy felriadjanak.

Többen helyesnek találák aggodalmait. Ott volt maga Ali basa is; nem szólt, de ellent sem mondott.

Caretto felhuzatott egy ágyút a Lithanizza felőli bástyafokra, hosszú köteleket kötöttek az ágyú elé, azokkal vontatta azt fel egy csapat albáni.

– Csak hadd maradjanak a kötelek rajta, szólt Caretto, mert meglehet, hogy ismét másfelé kell vontatni.

Azonban jó helyen volt ott. Caretto kiszámítá térképéről astrolabiumával a lövést, utána irányzá az ágyút s parancsot adott, hogy töltsék meg.

A két tüzér, kiket Ali basa őrizetére rendelt, szemeit le nem véve az olaszról, állt háta mögött, kezeik pisztolyaik agyán. Caretto nem tartozott azt észrevenni, hogy ezek ő rá vigyáznak, gondolhatta azt is, hogy az ő szolgálatára rendeltettek.

Az ágyút jobbra-balra kellett irányozni, Caretto maga czélozott, de az ügyetlen albánok vagy innen, vagy túlnan taszíták a nehéz lafetát; végre a mögötte álló két őrnek kiálta:

– Ugyan segítsetek az ostobáknak!

Azok gépileg lehajoltak a lafetát emelni; «elég!» kiálta az olasz, s azzal tenyerét a gyujtólyukra tette.

– Most lőjj! kiálta a tűzmesternek, elkapva onnan kezét. A kanócz lecsapott, a lövés eldördült, s azon pillanatban megkapta Caretto az ágyú karikáiba hurkolt kötelet, s alávetette magát a bástyáról, végigcsúszva a kötelen.

Az őrök a rettenet és düh gyorsaságával rohantak a mellvéd szélére: Caretto a kötél végére jutott már, s két kézzel fogózkodott rajta. Alatta még harmincz lábnyi mélység tátongott. A kötél nem volt elég hosszú, s ő ott csüngött két halál között.

– Jőjj vissza! kiáltának utána az őrök, pisztolyaikat fejének szegezve, vagy keresztüllövünk.

Caretto vadul tekinte fel, a kötelék leesett véres szeméről, s oly halálos dühvel nézett reájok, mint a megsebzett fenevad.

Azzal hirtelen egyet taszított lábával a falon s mint a visszapattanó golyó, ívet képezve leugrott a mélységbe. Az albánok utána lőttek; egy sem találta. Alant, a bástya fenekén nehány perczig mozdulatlanul feküdt a vakmerő olasz, majd hirtelen felszökött, s elkezde az árok tulsó oldalán kimászni. Csak fél kezét használhatá, mert egyik karja az ugrásban kimarjult. Feszített erővel küzdé fel magát; üldözői több lövést intéztek feléje, egy sem ártott neki, a sűrű hóeséstől nem lehetett jól czélozni. Végre fenn volt már a parton, még egyszer visszafordult, öklével megfenyegetve a pusztuló várat, s azután eltünt a sűrű hófuvatban; vaktában lövöldöztek még utána sokáig.

Ali basa szinte lerogyott lováról, midőn hírül hozák neki, hogy Caretto megszökött.

– Most már vége mindennek! kiálta fel, s kétségbeestében kivont kardját két darabra törte, s elzárkózott a vörös toronyba. A várudvaron sohasem látták őt többet.

Ali jól sejté, bizton tudá, hogy Caretto megmenekülésével hatalmának utolsó maradványa is elveszett; erősítvényei megszüntek bevehetlenek lenni, mihelyt azoknak titkait valaki fölfedezé.

Caretto mindazt ismeri s a «félszemű gyaurt» nagy diadallal fogadták Kursid táborában. Ali basa másnap rögtön tapasztalá, hogy azon kéz, mely őt addig védte, most ellene fordult; egy Caretto által felállított üteg nyolcz óra alatt harmincz öles rést rombolt Janina erőművein; a többi ostromágyúkat mind oly helyekre állították, hová Tepelenti tűzaknái nem nyultak, s ha újakat ásatott, azokat ellenaknákkal vetették föl, és végre meglelék a hidfőket összekötő rejtek útait, bár azokat hirtelen betemetteté, s egy dühödt viadalban berohantak azon a várba. Az albánok kétségbeesetten harczoltak, de az ellenség tovább győzte a vérpazarlást, keresztültört a rejtekúton, ugyanakkor hágcsókkal támadták meg a sziget felőli oldalt, s a hol a ledűlt sáncz betemette az árkot, elfoglalták a lövött rést, s a vár udvarán folytatott harczban elhullottak egyenkint Tepelenti bajnokai; ő maga hetvenedmagával menekült a vörös toronyba.

Tehát csak a vörös torony volt számára hátra.