MÁSODIK FELVONÁS.

Az estély. Díszes terem, fényesen kivilágítva. Jobbról és balról egy-egy nagy kétszárnyú ajtó. Ugyanilyen két ajtó a háttér falon, jobbról és balról. E hátsó ajtók nyitva vannak. Mögöttük folyosó van és mindkét ajtóval szemben a folyosó hátsó falán egy-egy földig üvegezett, áttetsző-függönyös ajtó, amely mögött fény látható. Ott mulatnak a vendégek. Halkan szűrődik be a zene. A színpad jobbfelén hét személyre terített buffet-asztal. Az asztal előtt két puff. Hét szék. Éjfél. Mikor a függöny felgördül, rövid ideig némaság a színpadon. Caesar bort tölt és rakosgat az asztalon, majd aztán mint szobor, áll a jobb hátsó ajtó előtt. Aztán nyílik ki a baloldali leghátsó függönyös üvegajtó. Symphorosa jön be. Egy pillanatra erősebben hallatszik a zene. Táncolnak. Az ajtó becsukódik. Symphorosa áll és visszatekintve vár maga után valakit. Rövidke szünet után megint nyílik az az ajtó és Beatrix jön be.

Beatrix. Jól értettelek? Intettél, hogy jőjjek ki?

Symphorosa. Igen.

Beatrix. Mit akarsz? Mért vagy olyan titokzatos?

Symphorosa. Nem akartam bent sugdosódni veled.

Beatrix. Mért vagy olyan izgatott? Mi az? Nyugodtan mondd meg, mit akarsz.

Symphorosa. Úgy gondolom, Beatrix, hogy Alexandra már túlságosan sokáig ül a tükör alatt a tanárral.

Beatrix. Oly boldog vagyok Symphorosa, hogy életemben először hajlandó vagyok igazat adni neked.

Symphorosa. Hidd el, ez már épp hogy egy hajszállal több, mint kellene.

Beatrix. Valószínű, hogy a siker boldogságában kissé elvesztettem a mértékemet. Nyugalom édesem. Szóval?

Symphorosa. Jelezni kellene neki, hogy most egyelőre elég volt. Hagyja ott a tanárt.

Beatrix. Jól van, Symphorosa. Menj édesem és jelezd neki, hogy hagyja ott a tanárt. Hogy fogod jelezni neki?

Symphorosa. Így, a szememmel. Mutatja.

Beatrix. Jól van, Symphorosa. Mosolyogva öleli meg. Menj drágám, édes drágám.

Symphorosa. Te vagy a legokosabb nő a világon.

Beatrix. Nem, Symphorosa. Csak ebben a szobában. Symphorosa mozdulatára. Mert a másik szobában van egy nálam is okosabb nő: a lányom.

Symphorosa sóhajt.

Beatrix. Ne sóhajts. Inkább bámuld azt a finomságot, azt a mértéktudást, ahogy viselkedik. És azt a hatást! Albert már kétszer mondta nekem ma este, hogy most látja csak, milyen szép ez a lány. Meg fogod látni, holnap nem utazik el és nem adok neki két napot, itt lesz az anyja, Mária Dominika. Meglátja Symphorosán, hogy türelmetlenkedik. Jó, jó, édesem. Türelmetlen vagy. Menj és ints neki a szemeddel.

Symphorosa visszasiet a bálterembe, Beatrix boldog mosollyal néz utána, aztán szétnéz és a mereven álló Caesaron akad meg a szeme.

Beatrix. Cæsar!

Caesar. Fenség.

Beatrix. Rendben van minden?

Caesar. Parancsára, Fenség.

Beatrix. Ez az?

Caesar az asztalra mutat. A buffet. Öt teríték a trónörökös és a fenséges család számára és egy-egy teríték az adjutáns úr és a tanár úr számára.

Beatrix. A felszolgálás mintaszerű lesz.

Caesar. Fenség!

Beatrix. A menü?

Caesar. Ahogy a magas vendég szereti. Gróf Lützen őexcellenciája volt szíves elárulni a magas vendég legintimebb nyári ízlését.

Beatrix. Vagyis?

Caesar. Hideg bouillon.

Beatrix. Igen.

Caesar. Hideg lazac.

Beatrix. Igen.

Caesar. Hideg beef.

Beatrix. Igen.

Caesar. Saját mustárjukkal.

Beatrix. Kiknek a saját mustárjukkal?

Caesar. A trónörökös őfensége saját mustárjával.

Beatrix. Hát ez megint micsoda?

Caesar. A saját titkos mustárjukat mindenüvé magukkal viszik.

Beatrix. Ez valami új dolog.

Caesar. A chef azt mondja, hogy ez már a régi görögöknél is szokás volt. Egyéniségek a speciális fűszereiket vendégségbe is magukkal vitték.

Beatrix. A chef ilyen tudós?

Caesar. Igen, Fenség. Azt is mondta, hogy a görög inyencek védőtokot viseltek a nyelvükön és csak evéskor húzták le.

Beatrix szigorúan néz rá. Ki kérdezte ezt öntől?

Caesar. Csak mint kuriózumot bátorkodtam.

Beatrix. Bátorkodjék a felelésre szorítkozni.

Caesar. Igenis, Fenség. És hideg csirke.

Beatrix. Micsoda?

Caesar. Hideg csirke is lesz. A hideg beef után.

Beatrix. Mikor tálalják a szupét?

Caesar. Huszonegy perc mulva, Fenség. És fagylalt.

Beatrix. Nekem ez a menü nagyon hideg. Én kérek az én leveses csészémbe forró teát keserűen.

Caesar. Attól félek, Fenség, hogy a tea elárulja magát, ha egyedül gőzölög itt a hideg levesek közt.

Beatrix. Hát ne gőzölögjön. Legyen forró, gőz nélkül.

Caesar. Még nem tudom, hogy fogom csinálni, de meglesz. És minden rendben lesz.

Beatrix. El is várom. Caesar visszalép.

Symphorosa jön.

Beatrix. Nos?

Symphorosa. Intettem.

Beatrix. És?

Symphorosa. Azonnal felkelt a tanár mellől.

Beatrix. Jó. Szeretem, ha a dolgok símán mennek. Most menj és nézd meg, tett-e Arzén priznicet a nyakára.

Symphorosa. Milyen anya vagy!

Beatrix. Hidd el, nincs más öröm a világon. Symphorosa el balra. Caesarhoz. Honnan fognak szervirozni?

Caesar. Innen, Fenség. Kettőt tapsol.

A tapsjelre jobbról, hátul bevonul a személyzet libasorban. Elől Alfréd egy tállal, utána egy-egy lakáj egy-egy tállal. Magasan tartják, ceremóniásan lépnek. Utánuk a két huszár egy-egy italos vödörrel. Alfréd és a két lakáj az asztal elé vonul, háttal a közönségnek, leteszi az asztalra a három tálat. Ugyanarra a mozdulatra a két huszár a jobb fal hátsó részén leteszi a két vödröt. Aztán a huszárok a jobbhátsó ajtótól balra sorakoznak. Két lakáj a jobb és a jobbhátsó ajtó közt, profilban. Alfréd közibük lép, meghajol.

Caesar. Voilà!

Beatrix. Bravó, Cæsar! Visszasiet a bálterembe.

Caesar mélyen meghajol.

Miután Beatrix mögött becsukódott az ajtó.

Caesar. Huszárok!

A két huszár előlép.

Caesar végignéz rajtuk. Hátra arc!

A huszárok megfordulnak.

Caesar igazgatja a spencerjüket. Előre arc!

A huszárok előrefordulnak.

Caesar. Jól van.

A huszárok visszalépnek.

Caesar. Alfréd!

Alfréd előkelően, lassan, némán előrelép.

Caesar. Seine königliche Hoheit, die Herzogin Mutter, bekommt anstatt «bouillon froid» «thé chaud». Aber ohne Dampf. «Thé chaud» muss in Farbe und äusseres Aussehen die Impression eines «bouillon froid» geben.

Alfréd. Yes, Sir. You may rely upon me. I shall do my best. Nobody has ever been disappointed who honoured me with an order. I am the right man in the right place.

Caesar. Oui, oui, très bien, mon cher, très bien, très bien.

Alfréd el. Két inas utána el. Huszárok foglalatoskodni kezdenek a vödrökkel és palackokkal. Caesar ellenőrzi őket és halkan beszél hozzájuk.

Ezalatt balhátul belép Alexandra. Félig mögötte, félig mellette, tiszteletteljesen, de kipirulva Ági.

Alexandra. Caesar!

Caesar. Parancs, Fenség.

Alexandra. Itt lesz a szupé?

Caesar. Itt, Fenség. A vendégek kis asztaloknál szupiroznak a sárga teremben. A magas vendég a szűkebb családdal itt. Most méltóztatott távozni innen a fenséges asszonynak.

Alexandra. Az más, ha már a mama itt volt. Akkor már nincs ellenőrizni való. És mikor eszünk?

Caesar. Tizenhét perc mulva. Parancsol valamit, Fenség?

Alexandra. Köszönöm, nem.

Caesar visszamegy az italokhoz. Intésére a két huszár kimegy. A következők alatt a tálaló asztalon és az étkező asztalon rendezget, aszúbort tölt mindenki poharába stb.

Ági. Szabad visszakísérnem a tánchoz?

Alexandra. Nem, kérem… itt úgy látszik, egy kis félreértés van köztünk. Ugyanis, mikor én azt mondtam, hogy megyek megnézni az asztalt… ez… nem jelentette azt, hogy ön is jőjjön velem.

Ági. Bocsánat, Fenség… Mozdul.

Alexandra. Hiszen nem baj… maradjon. Zavartan. Most nem tudom… talán kissé túlvilágosan fejeztem ki magam. Nem így akartam mondani.

Ági. De kérem, Fenség!

Caesar diszkréten el jobbhátul.

Alexandra. Bocsásson meg, de gyakorlatlan vagyok az ilyesmiben. Nem akartam rossz lenni.

Ági. Tudom, Fenség. A félreértés onnan van, hogy mikor én épp a Sas csillagképet magyaráztam, Fenséged a mondat közepén állott fel és akkor én azt hittem, hogy kötelességem nekem is felállani és a mondatot útközben befejezni. Azt akartam mondani, hogy az a hét csillag egy repülő sast ábrázol, a sasnak a feje pedig…

Alexandra. Ekkor keltem én fel.

Ági. Igen. És én nem vettem észre, hogy menekül előlem.

Alexandra. Lehet. Mert nem beszélt szépen a csillagokról.

Ági. Nagyon szégyellem, Fenség.

Alexandra. Azt hittem, csupa csodát és titkot fogok hallani, de maga folyton millió kilométereket mond és rendszereket magyaráz. Nem tudtam, hogy ez ilyen száraz.

Ági. Nem voltam olyan merész, hogy a saját érzéseimet mondjam el a csillagokról.

Alexandra. Pedig azok talán… jobban szórakoztattak volna.

Ági. A nagy távolságok számai mögött ott vannak az én reszkető gondolataim Istenről, a végtelenségről, életről, halálról… szeretetről… halkan… szerelemről…

Alexandra hidegen. Ön el tud képzelni ilyen nagy távolságokat?

Ági. Ha Fenségedre fölnézek, igen.

Szünet.

Alexandra még hidegebben. És a végtelenséget?

Ági. Ha magamba nézek, Fenség.

Szünet.

Alexandra. És hisz ezekben a csodákban?

Ági. Minden csodában hiszek, Fenség. Ez az én bátorságom. Ha nem hinnék a csodákban, hogy bírnám el az életemet?

Alexandra. Az ön élete… olyan elbírhatatlan?

Ági. Az volna, ha…

Alexandra. Ha?

Ági. Ha nem volna belőle kettő. Egy kifelé. És egy másik, belül, egy lázbeteg és fájdalmas élet.

Alexandra. Csudálatos. Mért nem láttam én ezt meg?

Ági. Mert Fenséged is hisz a csodákban.

Alexandra. Hogyan?

Ági. Elhiszi az én hideg és mozdulatlan arcomat… akkor is, amikor beleütnek.

Alexandra borzadva. Önnek az arcába ütnek?

Ági. Mindennap.

Szünet.

Alexandra. Kicsoda üt önnek az arcába?

Ági nem felel.

Alexandra. Kicsoda? Mi tesszük ezt? Talán… én is?

Ági lehajtja a fejét.

Alexandra. Anélkül, hogy tudnám?

Ági. Azok a legfájdalmasabbak, Fenség.

Alexandra. Szent Isten… hisz ez titokzatosabb, mint a csillagok. Én bántom önt?

Ági. Fenséged itt mindennap látja azt a csodát, hogy egy férfi arca, hangja, egész külső élete nyugodt és egyensúlyozott marad… mikor belül lánggal ég a fiatal büszkesége. És nem keresi az okát ennek a csodának.

Alexandra. Az okát?

Ági egyre növekvő hévvel. Mit gondol Fenséged, miért tűrök el itt mindent? Miért tanítok alázatosan és hallgatok alázatosan? Mit gondol Fenséged, miért tiprom le az önérzetemet? Miért vagyok itt, ahol vagyok, miért élek, kiért élek itt, ahol élek és így, ahogy élek?…

Balról hátul belép Albert két hölggyel.

Alexandra. Ön olyan dolgok felé irányítja a figyelmemet…

Albert jókedvűen vág közbe. Ez aztán az ideális házikisasszony! Koncert előtt a zenészeknél, szupé előtt a terítésnél. Mindenütt ott van az a szép, figyelmes szeme!

Első hölgy. A szegényeknél látná, Fenséges uram, a szegény betegeknél a kórházban!

Alexandra. Ne dícsérjenek, kegyelmes asszony. Az érdem az önöké. Én csak reprezentálok.

Második hölgy. Óh, óh, Fenség!

Első hölgy. Óh, óh!

Albert. Úgy-e, hogy csak szerénykedik! Ismerlek én téged. Te ugyanaz a nagyszerű karakter vagy, mint a kedves édesanyád. Jóestét, tanár úr.

Ági mélyen meghajol.

Albert a hölgyekhez. Ez egy brilliáns ember, ez a fiatal ember. Kifelé sétál a hölgyekkel. Ez nemcsak tudományosan képzett csillagász és pedagógus, hanem elsőrangú vívó is. Én láttam ma délután a fiúkkal. Mondhatom: Alle Achtung! Beszélgetve kimegy a két hölggyel jobbra.

Alexandra. És most… hirtelen még szomorúbb lett… Miért?

Ági. Megmondjam, Fenség?

Alexandra. Valami borzasztó? Amit nem volna szabad hallanom?

Ági. Két szó.

Alexandra. Csak? És a külön engedelmem kell hozzá.

Ági. Igen. Mert ez a két szó… a végtelenséget nyitja ki, Fenség.

Alexandra. A végtelenséget?

Ági Albert után néz. Féltékeny vagyok, Fenség.

Szünet.

Alexandra. Én… tökéletesen meg vagyok zavarva, tanár úr. A két szót… most hallottam… de az értelmét nem tudom…

Ági. Most már sajnálom is, hogy kimondtam.

Alexandra. Én végtelenül szomorú vagyok most, tanár úr.

Ági lehajtja a fejét.

Alexandra. Ez nem frázis, tanár úr. Én most nagyon, nagyon elszomorodtam.

Ági hallgat.

Alexandra. Én most egyszerre szembekerültem valamivel… azt hiszem, tanár úr, azzal a végtelenséggel, amit ön mondott.

Ági. Ez a mai este… ez hozott ki a sodromból.

Alexandra. Igen… ez… ez a mai este…

Ági. Hónapokon át… minden, amit hozzám szólt… rövid volt és éles volt… az udvariassága hamis… csak a közömbössége volt őszinte… És most végre… egyszerre úgy nézett rám, mintha én is ember volnék… férfi volnék… és mondott egy pár meleg szót…

Alexandra. Én semmi olyat nem mondtam, ami…

Ági növekvő bátorsággal. De minden, amit mondott… és tett… és nézett… az mind megzavart és felforgatott… és megbontotta bennem azt a szép fegyelmet, ami eddig fenntartott. És… tönkretette bennem a reménytelenségnek a költészetét. Ezt én ma este örökre elvesztettem. Pedig ez szép volt. Ez történt ma este. Soha nem szóltam volna.

Alexandra. Kérem… nem tudom, mit mondjak most önnek. Nem akarom, hogy ez így legyen!

Ági. Csakhogy itt aztán megszünt a hatalom, kis hercegnő.

Alexandra. Milyen furcsa megszólítás. Nem bírom ezt az egészet kérem.

Ági. Nem fog többé látni. Elmegyek, ha parancsolja. És ha azt parancsolja, hogy maradjak – elmegyek akkor is. Lássa, most én se tudok rendesen beszélni. Egy kicsit elvette az eszemet, Fenség. Majd holnap… holnap…

Alexandra. Nem, nem. Most mindjárt kell erről beszélni. Mert én nem akarok félreértést. Én önnek mindent el fogok mondani. Én olyan rettenetesen szégyellem magamat…

Ági. Miért, Fenség?

Alexandra. Nem, ezt nem lehet…

Ági. De könyörgöm… nem kérném, de látom, hogy akar valamit, hogy küzd magával… reménykedve és látom a félénkségét… talán csak az én kérésem, az én forró kérésem kell,… hogy szóljon… hogy felbátorodjék és kinyíljon a szive… hogy megszólaljon, beszéljen… és boldoggá tegyen egy szavával!

Alexandra. Nem, nem. Megint félreért! De én vagyok az oka ennek is! Nem, nem, itt egészen másról van szó. De lássa, ha hallgatok, az még rosszabb… félreért. Kérem… itt valami borzasztóról van szó.

Ági. De miről, Fenség?

Alexandra. Árulásról.

Ági. Árulás?

Szünet.

Alexandra. Ön férfi… És becsül engem, úgy-e?

Ági. Fenség…

Alexandra. És hallgat.

Ági. Hallgatok.

Alexandra. Örökre.

Ági. Örökre.

Alexandra. Azt akarom, hogy becsüljön továbbra is… és azt akarom, hogy én nyugodt legyek… olyan nyugodt, mint még ma délután is voltam. Maga becsületes ember és azt hiszem, jó barátunk. Hallgasson ide. A családomnak, az anyámnak, egy életcélja van: hogy én a trónörökös felesége legyek… hogy én vigyem vissza a családomat a trónra. Becsülje meg ezt a pillanatot, tanár úr, tiszteljen ezért engem most, minden szavamért… mert úgy érzem, ahogy beszélek, hogy a vérem folyik… egy seben át. Tanár úr… a trónörökös nem törődik velem… és az én drága anyám úgy gondolta, hogy legyen valaki… egy férfi… akin keresztül engem… Albert észrevegyen. Érezze meg tanár úr, érezze meg, milyen nagyrabecsülöm én a maga szenvedését… és milyen tisztára akarom én mosni az én szivemet. Én nem bántottam soha senkit. Maga az első ember a világon, akinek fájdalmat okoztam. Én magát se bántottam volna soha. Én azért voltam sokszor olyan nyers magához, mert én úgy éreztem, én sejtettem… hogy maga miattam… nyugtalan. De most gyönge voltam… és az anyám úgy tud parancsolni nekem… és én kis gyermekkorom óta soha-soha nem mondtam neki, hogy «nem». Ő úgy gondolta, hogy én hívjam meg önt ide ma estére… és nézzek önre. És ha én tudtam volna tanár úr… ha én ki tudtam volna előre mérni azt, amit nem lehet, ha én nekem sejtelmem lett volna, hogy hogyan világít egy férfi szeme, mikor egyszerre fellobban benne a parázs… és hogy van a világon ilyen bátorság… és hogy az merészel a szemembe lángolni és hogy az így éget! Kis szünet. Az asztalhoz megy, leül. Tanár úr, én most megmondtam mindent… és most fellélekzem. Könnyű vagyok és tiszta vagyok… Ön most tud mindent. És becsüljön meg engem ezért az árulásért… De emberebb vagyok, mint gondoltam… és hála az én szegény jó anyám… nagy szeretetének… hogy ezt most megtaláltam magamban.

Ági lehajtja a fejét.

Szünet.

Alexandra. Nem felel semmit?

Ági. Ön… csak a parancsnak engedelmeskedett?

Alexandra. Nem akarok ártatlanabbnak látszani, mint vagyok. Bűnös vagyok én is. Csúnya tőlem, hogy az anyámra fogok mindent. Szünet. Királyné akarok lenni. A karjára hajtja a fejét.

Szünet.

Ági. Vagyis, akkor én most már mehetek.

Alexandra. Mért mondja ezt?

Ági. Csak épp erre voltam jó.

Alexandra fölkel. Ne rémítsen meg. Én meg akartam becsülni azzal, hogy felvilágosítottam. De úgy látom rosszat cselekedtem. Milyen furcsán néz rám.

A zene elhallgat.

Ági. Fejbe vagyok vágva, Fenség. Összetört bennem valami. Mért is mondta ezt meg nekem.

Alexandra. Rosszul tettem?

Ági. Mért mondta?

Alexandra. Mert becsülöm. Azt akartam, hogy barátom legyen.

Ági. És ezt el tudja képzelni?

Alexandra. Milyen éles lett a hangja.

Ági. Mint a beretva. Én is érzem. Pedig nem akarom.

Alexandra. Meg fog büntetni?

Ági. Imádom, Fenség. Most már megalázva, de legalább megint reménytelenül. Keserűen, komolyan, gúnnyal. És nem kell félni tőlem. Alázatos leszek és szolga leszek. Továbbra is állok rendelkezésére a fenséges családnak. Kicsit vérzem, kicsit haldoklom, de meg vagyok tisztelve az érdekes szereptől, amit nekem szántak. Mulattat és izgat. Most lesz csak szép. Így kell szolgálni egy királykisasszonyt. Halálosan megsebesítve, de mosolyogva.

Alexandra. Hamisan hangzik, amit mond.

Ági. Talán csak keserűen.

Alexandra nyugtalanul. És én, aki azt hittem, hogy jót teszek, mikor nyiltan bevallok mindent.

Ági. Mert már rám nincs szüksége. A vőlegény tüzet fogott, a tanárt el lehet oltani.

Alexandra. Nem tűröm, hogy ezt higyje rólam és hogy így beszéljen velem.

Ági. Ne féljen tőlem. Hallgatok és szolgálok. Ne nézzen rám olyan gyanakodva. Mosolyogjunk és tegyünk úgy, mintha nem történt volna semmi. Belép Albert. Nem tud mosolyogni? Lássa én tudok. Ott hagytuk el a sasnál. Hangosabban. A sasnak a feje pedig…

Albert herceg belép Beatrix-szal és a két hölggyel.

Albert. Még mindig itt?

Alexandra. A tanár úr oly érdekes dolgokat beszél. Ma éjjel nagy csillagászati esemény van.

Albert. Hol?

Ági idegesen. Az égen, Fenség.

Albert. Azt tudom. De milyen csillagoknál?

Ági. Tulajdonkép nem is esemény. Csak ma éjszaka különösen jól észlelhető néhány úgynevezett nyári csillag. A Capella, az Arcturus, a Vega és a Sas csillagképe… Célzatosan. Amely hét csillagból áll, ez a hét csillag egy repülő sast ábrázol, a sasnak a feje pedig…

Albert éllel. Nem is tudtam, hogy ez a mai este ilyen érdekes este.

Alexandra. A sasnak a feje pedig?

Albert. Téged ennyire érdekelnek a csillagok, Alexandra?

Alexandra. Eddig nem nagyon foglalkoztam velük.

Albert. Inkább a rózsákkal, mi? De ma este felragyogott az ég, mi? Szép nyári éjszaka. Célzással. Ragyognak a csillagok. Mint a szemek.

Beatrix. Ha érdekel, a toronyban egész kis obszervatóriumunk van.

Albert. Igazán? Ezt nem is tudtam.

Alexandra. Csak olyan amatőr csillagda.

Albert. Biztosan ezt is a brilliáns tanár úr rendezte be. Az ezermester úr. Mi?

Ági. Nem, Fenség. Ez már itt volt, mikor én jöttem.

Albert. Látja, ilyesmit nekem meg se mutatnak.

Alexandra. Mert korán szoktál lefeküdni. A csillagok pedig nem alkalmazkodnak az etiketthez.

Albert. Ez jó. Ez a bölcs mondás a tanár úrtól van… mi?

Alexandra. Nem Albert. Ez tőlem van.

Jácint jön Symphorosával.

Albert. Hallottad mit mondott?

Jácint. Kicsoda?

Albert. A Xaxa. Azt mondta, hogy a csillagok nem alkalmazkodnak az etiketthez.

Gongütés.

Caesar jön a két huszárral és Alfréddal jobb hátul. Az ezredes is megjelenik, bal hátul.

Beatrix. A tanár urat ma megfosztottuk az ő kedves csillagjaitól.

Jácint. És a szegény fiúkat is.

Symphorosa. Szegény fiúk pedig úgy örültek neki egész nap. Boldogok, ha nem kell korán lefeküdni.

Jácint. Majd megnézik holnap. Látod milyen jó az, hogy a csillagok örökké élnek. El lehet őket tenni holnapra. A két hölgy bal hátul el.

Albert az asztal felé indul. Jácinthoz. Nem is tudtam, hogy csillagdátok is van.

Jácint. Még boldogult Henrik sógorom vett egy nagy távcsövet. Ezredes úr látta, gyakran.

Wunderlich. Oh igen. Egyszer ott meg is égettem a nyelvemet.

Albert. A távcsővel?

Wunderlich. Nem, Fenség. Egy csészében sósav volt ottan és én azt megkóstoltam.

Symphorosa. Képzelem, milyen benyomást tett ez önre.

Wunderlich. Nagy benyomást, Fenség.

Beatrix. Azt hiszem Albert, ideje lesz enni valami keveset.

Albert. Talán inkább valami sokat. Éjjel mindig rendkívüli étvágyam van, úgy-e Wunderlich?

Wunderlich. Hála Istennek, Fenség.

Alexandra Ágihoz, halkan. Nagyon szeretném, ha most az arcán nem lehetne meglátni, amit beszéltünk.

Alexandra és Ági a színpad bal szélén áll elől. – Jácint és Albert a színpad közepén, kissé hátrább. – Beatrix és Symphorosa a színpad jobb szélén, elől az asztal előtt.

Albert. A Xaxa el van merülve a csillagászatba.

Ági Alexandrához. Igyekezni fogok, Fenség. De azt hiszem már késő.

Beatrix Alberthez. Őt nagyon érdekli a fiúk nevelése. Állandóan ellenőrzi.

Alexandra Ágihoz. Ne akarja, hogy megijedjek magától.

Albert. Xaxából még csillagász lesz.

Jácint. A nők nem szeretik ezt a pályát.

Alexandra Ágihoz. Én magát vérig sértettem.

Ági. Igen, Fenség.

Alexandra. Megbocsát nekem?

Ági. Nem, Fenség.

Albert lassan indul Alexandra felé.

Symphorosa Beatrixhoz rémülten, súgva. Beatrix, ezek közt történt valami.

Beatrix. Te ne ijessz meg, mert itt ájulok el a szoba közepén. Indul Ági felé.

Albert Alexandra felé közeledve. Xaxa, hagyd ott a csillagos égboltot és szállj le hozzánk a földre. Szabad kérnem a karodat?

Alexandra belekarol, idegesen. Milyen váratlan kegy, Fenség.

Symphorosa Beatrixhoz. Nézd milyen izgatott. Vörös a füle. Azonnal küldjük el.

Beatrix. Ne rémíts. Majd én elküldöm. Bízd rám.

Albert lassan az asztal felé vezeti Alexandrát. Gúnyolsz? Elhanyagolsz és még gúnyolsz is?

Alexandra. Én? Hogy mondhatod, hogy elhanyagollak?

Ági ezalatt lassan elindult Alexandra után.

Beatrix a színpad közepén útját állja. Tanár úrnak mintha rossz kedve volna.

Ági. Nem, Fenség. Engedelmével ez a legszebb éjszakája az életemnek.

Beatrix. De mintha ideges volna. Ki van pirulva.

Ági. A szokatlan környezet teszi, Fenség.

Jácint az asztalnál, Alexandrához. Ki vagy pirulva kis lányom. De nem baj. Szép vagy, mikor kipirulsz.

Alexandra az asztalnál. Ha szép zenét hallok, mindig kipirulok.

Beatrix Ágihoz. Ha fáradt, nem tartóztatjuk. Reggel korán kell kelnie.

Ági. Nem vagyok fáradt, Fenség. Sőt most kezdek felfrissülni.

Albert Alexandrához. Szereted a zenét?

Beatrix átszól az asztalhoz. Szereti a zenét. Ő énekel is.

Albert Alexandrához. És látod, nekem nem énekeltél semmit az egész idő alatt.

Symphorosa Ágival és Beatrixszal áll együtt. Igazán ne zsenirozza magát tanár úr, ha aludni akar menni.

Ági. Aludni, Fenség? Most ébredtem fel. Nincs még öt perce.

Alexandra az asztalnál, Alberthez. Előtted restellek énekelni. Te nagy zeneértő vagy.

Albert. Én zeneértő? Ez jó. Hallja Wunderlich?

Wunderlich. Hallom, Fenség.

Symphorosa Beatrixhoz. Legalább a mi asztalunkhoz ne üljön.

Beatrix Ágihoz, akinek ismét útját állta. Tanár úrnak rossz kedve van. A szobájába fogjuk küldeni a vacsorát.

Ági. Nem fogják odaküldeni a vacsorát, Fenség. Itt fogom megenni a vacsorát.

Albert. Mi az tante Beatrix, te is csillagász lettél? Ki akarsz éheztetni bennünket?

Beatrix az asztalhoz siet. Isten ments, kedves Albert!

Symphorosa szintén az asztalhoz megy. Útközben mondja kétségbeesetten. Végünk van!

Albert. Én megfigyeltem magamon, hogy éjjel van a legjobb étvágyam.

Jácint. XIV. Lajos volt erről híres.

Beatrix. Üljünk le. Albert és Alexandra leül. Ágihoz. Tanár úr, ide. Helyet mutat neki maga és Symphorosa közt.

Ági. Köszönöm. Nem oda ül, hanem Alexandra mellé.

Beatrix. Nem oda tanár úr. Ide, ide.

Ági ülve. Köszönöm, már most itt is jó lesz. Kínos csönd. Jácint fejcsóválva ül le.

Symphorosa. Ezredes úr! Helyet mutat neki maga mellett. Súgva Beatrixhoz. Végünk van. Itt botrány lesz.

Albert. A Bourbonok általában nappal is sokat ettek. XVIII. Lajos tizenöt ürükotlettet evett meg egy nyilvános ebéden. Képzeld mennyit evett, mikor nem látták. Téged ez diszgusztál Beatrix. Nem is figyelsz.

Beatrix idegesen. Dehogy nem. Hallom, igen. XV. Lajos tizennyolc kotlettet.

Albert. Nem! XVIII. Lajos. És csak tizenöt kotlettet.

Inasok rendezgetik a tálaló asztalon a levest.

Beatrix édeskésen. Nem tudom, Albert, szereted-e a jégbehűtött bouillont?

Albert. Nemcsak hogy szeretem, de eltaláltad a kedvenc nyári italomat.

Beatrix. Na, ennek nagyon örülök.

Symphorosa. Milyen véletlen!

Jácint. És milyen sokáig tart, amíg hozzák.

Beatrix. Már jön, édesem. Int Caesarnak. Caesar elindítja az inasokat. Azért nincs az asztalon, hogy meg ne melegedjék. Mindenki kap csészét. Kóstolás. Áhitatos csönd.

Ági váratlanul megszólal a csöndben, Alexandrához. A sasnak a feje pedig, hogy most végre talán befejezzem ezt a mondatot, az Altair nevű csillag, az Alpha Aquilæ, amely gyönyörű szép erős zöld fényben ragyog ma éjszaka. Ezt akartam mondani.

Alexandra. Nehezen jutott hozzá, hogy befejezze.

Albert. A tanár úr bizonyosan nagyon szépen tud beszélni, hogy a Xaxa úgy szereti hallgatni.

Beatrix. Nagyon szép volt, de én egy szót se értettem belőle.

Ági. Nem tudok szépen beszélni. Épp az imént vetette a szememre Őfensége.

Albert Alexandrához. A szemére vetetted?

Alexandra. Igen.

Beatrix hogy eltérítse őket a tárgytól. Nem nagyon hideg a leves, Albert?

A zene megszólal.

Albert. Nem. Éppen jó a hőmérséklete.

Wunderlich. Őfensége levese nyolc fok Celsius szokott lenni.

Jácint. Nem a cifra beszéd a fontos. Az a fő, hogy tanult és tud.

Ági. Épp azért nem tudok szépen beszélni, mert agyontanultam magamat.

Jácint. Az sose baj fiam.

Albert. Naponta, kérem szépen, hány órát tanult?

Ági. Többnyire tizet. És éjjel is annyit.

Albert. Tíz meg tíz az húsz. Feláll.

Beatrix. Mit keresel, édes fiam?

Albert. A sót.

Wunderlich. Méltóztassék.

Albert. Köszönöm. Leül és sóz. Maradt az alvásra négy óra.

Ági. Néha annyi sem.

Albert. Ez borzasztó. Nekem tizenöt órai alvás kell.

Symphorosa. Nekem nyolc.

Jácint. Nekem hat.

Symphorosa Wunderlichhoz. És önnek?

Wunderlich. Kettő.

Ági. Ez különbözik egyéniség szerint. Például Napoleon… Hirtelen elhallgat, Beatrixra néz.

Kínos csönd. Mindenki egyszerre emeli ajkához a leveses csészét. Isznak. Aztán a csészéket egyszerre teszik le, a nagy csöndben egyszerre csörren a tányéron valamennyi.

Beatrix hogy megtörje a csöndet. És azért nem tud szépen beszélni, mert annyit tanult?

Ági. A sok anyagnak, Fenség, előbb vérré kell válni, ki kell forrani, mint a bornak. Akkor adja csak ki azt a muskotály-illatot, amit poézisnek nevezünk. Ami kis költő van az emberben, az addig vár és hallgat. És még akkor is sok minden kell, hogy az megszólaljon.

Albert. Egy szép hölgy. Mi?

Ági. Talán az.

Beatrix. Ugyan… Albert!

Jácint. Attól függ, milyen a hölgy… Mert én már láttam olyan hölgyet is, aki elnémította a költőt.

Beatrix. Jól tette. Nem szeretem a költőket.

Ági. A férfin múlik. Van férfi, akinek nő nem tud szenvedést okozni. Irigylem az ilyet.

A csészéket elviszik.

Alexandra. Miért?

Ági. Mert én az ellenkezője vagyok. Én mindig csak ettől féltem.

Albert. Félt? Szép hölgytől? Erős hatástól?

Ági. Csak ettől. Túlérzékeny vagyok. Ami mellől más nevetve megy tovább, én abba talán belepusztulnék.

Albert. Pedig az egyáltalában nem szükséges.

Ági. Tudom.

Beatrix. És nem is nagyon valószínű.

Alfréd tálat visz körül, amelyből csak Jácint, Albert és Wunderlich vesz. A többi visszautasítja.

Albert. De csak érdeklődött szép hölgyek iránt?

Ági. Soha, Fenség. Tanultam.

Albert. No-no-no-no.

Ági. De így van, Fenség. Most jöttem ki a világba, a könyveim közül. És most még kár volna, ha valami baj érne.

Jácint. De még milyen kár volna.

Ági. Ne méltóztassanak félreérteni. Nem én sajnálom magamat. De… van anyám, akinél érthető… az egyetlen fia vagyok… hogy mindene vagyok. És van egy húgom, nem szép lány szegényke… de én neveltem. Okos, jó kis teremtés… és annyit dolgoztam érte. Szeretném tisztességesen férjhez adni. Körülnéz. Bocsánat, most veszem csak észre, hogy folyton én beszélek.

Alexandra. Beszéljen, beszéljen, úgy érdekel amit mond.

Ági. És van egy öreg tanárom Waldbrott…

Jácint. A heidelbergi egyetemen.

Ági. Igen atyám, ott tanít.

Albert. Mit tanít?

Ági. Asztrokémiát.

Albert Jácinthoz. Kérlek alássan, mi az?

Jácint. Csillagászati vegytan.

Albert. Bravó.

Jácint. Ismerem az öreg urat. Nagyszerű legény, kiváló tudós.

Ági. Úgy-e? Ő… megtisztel a szeretetével.

Albert. Csillagászati vegytan…

Ági. Tessék?

Albert. Semmi. Csillagászati vegytan…

Ági. Igen.

Albert. Igen.

Ági. Az öreg Waldbrott azt szokta nekem mondani, hogy nyugodtan hal meg, mert élete munkáját én fogom folytatni. Ő úgyszólván rám bízta a két nagy elméletét.

Albert. Kérem, hány nagy elmélete van összesen?

Ági. Ez a kettő.

Albert. Bravó. És mind a kettőt önre bízta?

Ági. Igen.

Albert. Bravó.

Ági. Igen és ez… ez nagyon felemelő. Ő és a húgom és az anyám… Igazán csak őmiattuk féltem ezt a kis életemet, mikor… Alexandrára néz. Mikor bajba kerülök. Csönd. Megfogja a poharát. Én ezt a szép házikisasszony egészségére ürítem. Fenékig üríti a poharat.

Symphorosa lökdösi Beatrixet.

Albert. Prosit, ez jó korty volt. Mosolyogva koccint két szomszédjával.

Jácint. Dilettáns korty volt, fiam. Ebből a nehéz borból nem húz ekkorát az ember.

Ági. Nem ismerem atyám, még nem volt hozzá szerencsém.

Jácint. Hát akkor mutatkozzál be neki illő tisztelettel, mert ez tokaji, édes fiam. Még pedig hat puttonyos.

Beatrix. A desszerthez való, nem a leveshez.

Jácint. Két hiba történt: korán ittál, nagyot ittál.

Ági. Nem tudtam, atyám. Bevallom, ez az első pohár bor, amit életemben ittam.

Jácint. Ne mondd.

Ági. Igazán, atyám. De hát… ma éjszaka ez is megtörtént velem.

Alexandra szintén fenékig üríti a poharát.

Beatrix. Alexandra!

Jácint Alexandra pohara felé nyul. Ho-ho-hó! Most mondtam, hogy ebből nem kell ekkorát húzni!

Albert. Én tudom, mért húzott a Xaxa ekkorát.

Jácint. Miért?

Albert. Rehabilitálni akarta a tanár úr kortyát.

Beatrix szigorúan. Arra semmi szükség nem volt. Nem szoktál bort inni.

Alexandra. Ma éjszaka velem is megtörtént, anyám. Alberthez. Albert… neveztesd ki valamivé azt az öreg tanárt. Waldbrott a neve úgy-e?

Jácint. Waldbrott, igen.

Albert. Ha te óhajtod… írhatok a császárnak. Kérem, Wunderlich, írja fel.

Wunderlich írja. Már írom, Fenség.

Alexandra. Mivé lehet az ilyen embert kinevezni?

Az inasok kezdenek lazacot felszolgálni.

Ági. Az az éppen, hogy semmivé se.

Albert. A császár csak adhat neki valamit…

Ági. Nehezen, Fenség. Nagyobb urat szolgál az.

Albert. Nagyobb urat mint a császárt?

Ági. Sokkal nagyobbat. Felfelé mutat. Csillagász.

Alexandra. Szeretném ismerni a hugát.

Ági. Drezdában van, Fenség.

Alexandra. Nagyon szereti?

Ági. Nagyon, Fenség.

Alexandra. Úgy-e ez ostoba kérdés volt?

Beatrix. Igen, lányom, az volt.

Ági. Nem, Fenség, okos kérdés volt, mert jól esik rá felelni. Szeretem, nagyon szeretem… a húgomat. Minden rossz napomon rágondolok. Ő benne a legerősebb a hit, hogy én nem arra való vagyok, hogy elgázoljanak, hogy kár értem, mert én is egy egész világ vagyok.

Albert kissé gúnyosan. Egy egész világ?

Ági. Igen, Fenség.

Alexandra. Milyen szép ez.

Albert. Nem lesz ez egy kicsit sok?

Ági bátran. Nem, Fenség. Én csillagász vagyok: ott tanulja meg az ember, hogy nem szabad lenézni a legkisebb pontot sem. Célzatosan. Azok a kis pontok az égen, az mind egy-egy nagy világ.

Albert. Mind?

Ági bátrabban. Mind!

Albert kissé élesen. Talán csak hiszik ezt azok a kis pontok.

Ági még bátrabban. Oh én tudom, hogy a nagy urak ezt nehezen tudják elképzelni. Ők úgy beszélnek: tízmillió lakos, kétmilliós hadsereg… pedig az mind külön-külön egy szuverén világ, amit nem szabad összetörni.

Beatrix idegesen. Kérem, tanár úr… ki akar világokat összetörni?

Ági. Hölgyek például mosolyogva teszik ezt. Alexandrához. Szép Fenség, olyan erősen néz rám.

Alexandra. Mert tetszik, amit mond.

Ági Beatrixhoz. És Fenség olyan nyugtalanul néz reám. Biztosan, mert nem tetszik, amit mondok.

Beatrix hidegen. A tónus szokatlan.

Ági. Erős kedvem van ma, Fenség.

Beatrix. Talán erősebb is, mint kellene.

Alexandra csititólag. Anyám, bálban vagyunk és pezsgőt iszunk… Felemeli a poharát.

Beatrix. Nagyon csudálkozom, tanár úr.

Symphorosa ijedten, hirtelen. Erre a lazacra külön felhívom a figyelmedet Albert, az a mi szakácsunk büszkesége.

Albert. Mondom, hogy szépen beszél. Ez tetszik olyan nagyon Xaxának. Mi van a lazaccal? Symphorosához. Valamit mondtál a lazacról.

Symphorosa. Hogy a mi szakácsunk büszkesége.

Albert. Igen. Na jó… de mi köze ennek ehhez?

Symphorosa. Semmi. Csak mondtam.

Albert. Ja vagy úgy. Igen. Na igen. Kis pontok az égen. Csillagászat. Romantika. Csupa frázis.

Ági hévvel. Nem frázis, Fenség.

Albert. De igen. Még pedig hölgyek számára való frázis. Imponálni vele. «Minden csillag egy szuverén világ.»

Ági agressziven. Nem minden csillag, Fenség.

Albert. Nem?

Ági. Nem. Az a nagy fehér hold például, az nagyképű és fényes, pedig neki magának nincs is fénye. Csak attól ragyog, amit a naptól kap. Viszont az a ma esti kis Véga, amit le méltóztatik nézni, az a nagyon messzi, nagyon pislogó szerény kis csillag, az a maga alázatosságában pont ezerszer fényesebb, mint a nap!

Symphorosa lökdösi Beatrixot.

Albert élesen. És milyen szép dolog, hogy mégis olyan szerény

Ági élesen. Nem szerény, Fenség. Csak nagyon messze van.

Albert. Épp azért illik, hogy csak pislogjon.

Ági nyíltan, támadóan. Önöknek, Fenség, pislog. De nekem, aki tudom, hogy ő kicsoda, felragyog az ő igazi értéke, és én büszkén vallom, hogy fényesebb, mint a nap és ez a nagy fény, ez az örök nagy fény az övé, Fenség, mert ezt közvetlenül ő kapta Istentől. A mellére teszi a kezét. Ő maga.

Albert. Lehet, tanár úr. Úgy látszik, én nem értek ehhez.

Ági bátran. Nem, Fenség.

Beatrix súgva Symphorosához. Nem bírom tovább!

Albert. Elragadó! Végre egy ember, aki megmondja nekem, hogy van valami, amihez nem értek.

Ági csökönyösen. Ehhez nem, Fenség.

Beatrix. Tanár úr!

Albert erőltetett vígsággal. Húsz éve keresem ezt a hangot! Végre egy úr, aki úgy beszél velem, mint embertársával. Tanár úr, úgyis mint csillagásztól, úgyis mint embertől, el vagyok öntől ragadtatva! Ez nekem tetszik.

Ági sértőn. Azt én nem ambicionálom. Viszont, ha nem tetszik, azt meg nem bánom.

Albert vígan. Nahát ez a közvetlenség elragadó! Hogy én nálatok milyen jól érzem magamat. Fölemeli a poharát.

Beatrix elbágyad. Ah! Feltápászkodik a székről.

Általános ijedtség.

Albert leteszi a poharát. Was hast Du? Fölkel. Tante Beatrix! Ist Dir nicht Wohl?

Mindenki fölkel.

Beatrix gyönge hangon. A fejem… egyszerre… lass mich, kérlek… bocsássatok meg… Wunderlich odalépett hozzá és támogatja. Merci mon colonel… hagyja… Huszárok kisietnek és leeresztik a hátsó két nagy falnyílás függönyeit.

Wunderlich ellép tőle és Caesarhoz megy.

Albert megfogja Beatrixot. Nem jól érzed magad, Tante Beatrix?

Beatrix. Bocsássatok meg… egy kis rosszullét… csak semmi feltünés… én visszavonulok…

Wunderlich Caesarhoz. A zene hallgasson el. Caesar Alfrédnak súg, aki kisiet.

A zene elhallgat.

Albert karonfogja. Biztosan, mert annyit fáradtál ma egész nap. Majd én felvezetlek a szobádba. Jó?

Jácint. Ne fáradj, Albert, majd én felkísérem.

Albert. Nem, nem. Ti csak maradjatok. Az induló Symphorosához. Symphorosa, maradj itt a lazacnál, Xaxa ülj le. Semmi izgalom. Majd én.

Beatrix elhalóan. Nem kell… feltünést… a ház tele van idegenekkel…

Albert. Jól van, édesem, úgy lesz. A többiekhez. Kérlek, kívánságom, hogy maradjatok mind. Bal felé indul, Beatrixszal a karján. Semmi feltünés. Mikor Caesar előtt halad el. A zene mért hallgatott el?

Wunderlich felel helyette. Azt gondoltam, Fenség, a katasztrófát talán zene nélkül méltóztatik kívánni…

Albert lassan vezeti balfelé Beatrixot. A zene folytassa. A zene mindig folytassa. Minél… inkább, annál… jobban.

Caesar int Alfrédnak, aki elsiet. Wunderlich a baloldali ajtót kinyitja előttük.

Beatrix. Pardonnez moi… merci mon cher…

Albert Beatrixszal együtt kimegy.

Wunderlich mielőtt kimegy. Zene! Caesarra néz.

Kis szünet után a zene újra megszólal. Wunderlich csak erre megy ki. Ugyanakkor mindenki lassan visszaül a helyére, csak Symphorosa nem.

Ági. Fenséged is rosszul van?

Symphorosa. Nem.

Ági. Hát akkor?

Symphorosa. Nem tudom, most mit csináljak.

Ági. Én tudom. Méltóztassék utánuk menni. És a zene folytassa. Minél inkább, annál jobban.

Symphorosa bal felé indul. Alexandrához. És te?

Alexandra tanácstalanul kel fel.

Jácint. Maradj itt. Édesanyád megtiltotta, hogy felmenj.

Symphorosa Jácinthoz. És te?

Jácint. Nézd édesem. Én nagyon szeretem Beatrixot, de ezt mi ketten már harminc éve ismerjük. Ne ijesztgessük egymást. Eleget láttuk ezt az előkelő rosszullétet. Ha állva lesz rosszul, leül. Ha ülve lesz rosszul, feláll.

Symphorosa. Károly!

Jácint komolyan. Nagyobb baj van itt, édesem. Én ezt megmondtam délután félötkor.

Symphorosa. Milyen szerencsétlenség! El, balra.

Caesar hátravonul, huszárjainak utasításokat ad, elküldi őket. Huszárok jobbhátul, ő maga a bal hátsó üvegajtón át eltünik.

Jácint, Ági és Alexandra hárman magukra maradtak.

Szünet. Alexandra elől ül a jobboldali puffon.

Jácint komolyan, szigorúan. Na, édes fiam, te itt valami nagy bolondságot csináltál.

Alexandra izgatottan. Én vagyok a hibás, Jácint, mindenért én vagyok felelős. Én azért maradtam itt, hogy…

Jácint. Ne légy izgatott, gyermekem. Szép csöndesen beszéljünk. Mert én meg ezért maradtam itt. Ne félj, amíg engem látsz. Ágihoz. Te meg reszkess.

Ági. Nem én, atyám. Azt már nem.

Alexandra. Nem ő a hibás. Milyen mélyen lehet megbántva, ha ilyet tudott tenni. Én oda vagyok, Jácint. Ráhajol a mellette álló Jácintra, aki magához öleli.

Jácint. Nyugodj meg kislányom. Tudom, miről van szó. És sejtem, mitől jutott ez idáig.

Ági hevesen. Nem bírtam tovább, atyám. Nem bírtam, pedig, Isten látja a lelkemet, ki akartam húzni némán holnap reggelig. De ember vagyok és… szerelmes vagyok, atyám, és már nem is tudtam, mit mondok, még most se tudom, mit csináltam, csak érzem, hogy valami borzasztót tettem. De amióta megtudtam, atyám, hogy az én alázatos és hallgatag életemmel, mint egy ronggyal, a padlót surolják fel, csakhogy másvalaki símábban léphessen… mintha felfakadt volna itt benn a szívem, szétömlött bennem a forró vér… és mikor célozgatni kezdett rám és gúnyolni kezdte a fájdalmamat, hát… akkor égni kezdtem valami keserű szilajságtól és attól égek úgy most is, mint, mint…

Jácint. Mondd fiam, én rám is haragszol?

Ági. Dehogy, atyám.

Jácint. Hát akkor beszélj csöndesebben. Nemcsak hallom, amit mondasz, de értelek is fiam.

Ági. Elpusztulok, de most már nem adom olcsón az életemet. Még ennek a szép királykisasszonynak sem. Tegnap, még ma délután is, odaadtam volna a zsebkendőjéért. Most már drágább. Mert vérzett.

Jácint. Te olyat tettél…

Ági. Nem szököm meg az elől, amit tettem.

Jácint. Azt fel is teszem rólad, fiam.

Ági. Tudom, hogy fellázadtam és szétromboltam valamit. De állok rendelkezésére mindenkinek, a családnak, a hercegnek, az adjutánsnak, kardra, ágyúra, torpedóra, mindenre. De ez kellett nekem. Sőt még több is kell.

Jácint. Még több is?

Ági. Több.

Jácint. Nézd a komoly ifjú tudóst. Alexandrához. Na, kislányom. Idejutottunk. Most itt állunk. Szemrehányóan. Hogy tetszik ez neked?

Alexandra. Gyere ide.

Jácint odalép hozzá. Nos?

Alexandra. Ülj le ide. Maga mellé ülteti.

Jácint. Nos? Leül a másik puffra.

Alexandra hozzásímul, a vállára hajtja a fejét. Most kérdezd még egyszer, hogy hogy tetszik ez nekem.

Jácint. Hogy tetszik?

Alexandra a vállára borulva, halkan, de elragadtatással. Jácint… én nekem ez… nagyon tetszik.

Jácint meglepődött arccal. Tyhű, édes lányom! Itt nagyobb baj van, mint gondoltam. Gyerünk csak egy kicsit közelebb egymáshoz. Még közelebb húzódik Alexandrához.

Alexandra Jácint vállára hajolva. Jácint… édes Jácint… én… én…

Jácint. No, fiam. Mi az? Ki vele.

Alexandra. Jácint… az a pohár bor… az nekem is az első pohár borom volt az életemben.

Jácint. Ahhoz képest szép nagyot húztál, fiam.

Alexandra Ágira néz. Őmiatta, Jácint. Hogy ne nevessék ki.

Jácint. Tyhű, micsoda ritkaságokat látok én itt ma este. Jó volt legalább?

Alexandra. Kábít… melegít. Legjobban szeretnék így meghalni… de előbb a tanár úr bocsásson meg nekem.

Ági. Hogy tudjak én önnek megbocsátani.

Jácint. Csönd! Nézd csak! Én bocsátok meg helyette kislányom. Alexandra a könnyeit törli. Sírd ki magad és ne félj semmitől.

Alexandra. Nem azért sírok, atyám.

Jácint. Hát miért?

Alexandra. Mert nagyon sajnálom… ezt a fiatal embert.

Ági. Engem? Nagyon kérem, engem ne sajnáljon.

Jácint szeliden. Megvonom tőled a szót, fiam.

Alexandra. Így még nem is sajnáltam senkit, pedig a kórházban súlyos betegeket ápoltam.

Jácint. Ha rád néz, jobban sajnálod.

Alexandra Ágira néz. Ha rámnéz, a tekintete süti az arcomat, édes Jácint. Mint amikor kinyitjuk a kályhaajtót.

Jácint. Igen, igen. Kályhaajtó. Igen. És?

Alexandra. Aztán a tekintete… mintha leszaladna a mellembe és ott megérintené… a szivemet. Mint mikor úgy egy ujjal finoman… érintünk a zongorán egy billentyűt.

Jácint. Billentyű. Igen. Igen. És?

Alexandra. Ha beszél… mióta megbántottam… ha szól hozzám… akkor úgy tovább búg a lelkiismeretemben a hangja… mint a harang. És ez fáj. Úgy sajnálom!

Jácint aggódva. Helyben vagyunk már, lányom. Attól félek, nem sajnálat ez, se nem lelkiismeret.

Alexandra. Hát mi?

Jácint. Egy kis mellbaj. Tüdőcsúcs. Szívcsúcs. A melléhez hajol. Végy mély lélekzetet. Sóhajts.

Alexandra sóhajt.

Jácint. Most mondd: tanár úr.

Alexandra Ágira néz. Tanár úr…

Jácint. Szívcsúcs.

Alexandra szomorúan, szemrehányással. Tréfálsz velem, Jácint.

Jácint. Nem én, fiam. Elég komoly a dolog, gyermekem. Mikor… izé… sajnáltad meg olyan nagyon?

Alexandra. Az előbb. Itt ebben a teremben. Egy pillanat alatt. Ő mondott valamit.

Jácint. Mit mondott?

Alexandra Ágira néz. Ő biztosan emlékszik arra a szóra.

Jácint Ágihoz. Mi volt az, fiam?

Ági. Tudom atyám, mi volt. Mikor azt mondtam, hogy én is egy egész világ vagyok.

Alexandra. Nem.

Ági. Nem? Akkor még előbb… mikor a reménytelenség költészetét mondtam.

Alexandra. Akkor sem.

Jácint. Hát mikor hatott meg úgy?

Alexandra Jácinthoz. Mikor azt mondta: beretva. Ágira néz.

Jácint. Beretva? Miért mondta, hogy beretva?

Alexandra. Azt mondta, valamire: éles, mint a beretva.

Jácint. És ez volt az?

Alexandra. Tudod, én mindig úgy hallottam, hogy borotva. Nálunk mindenki így mondja a családban. És ő szegény azt mondta: beretva, ilyen magas e-vel… olyan végtelenül kedvesen… és én egyszerre úgy éreztem, hogy ezt bizonyosan őnáluk odahaza mondják így… az ő szülei… és valami olyan otthonos érzésem támadt… mintha én is ott lettem volna vele… az ő falujában… ahol úgy mondják: beretva. Olyan kis gömbölyű akácok vannak ott… kis alacsony tiszta házak… és láttam az édes anyját… a húgát… azok is úgy mondják: beretva… szeretik őt, aggódnak érte. És evvel úgy tele lett a lelkem… és mikor ránéztem, forró lett a szemem.

Kis szünet.

Jácint. Na öcsém, hát ehhez mit szólsz?

Alexandra. Édes Jácint, mondd: te hogy szoktad mondani? Borotva?

Jácint. Soha. Beretva az, fiam.

Alexandra. Drága! Megöleli.

Jácint. A leány karjai közt Ágihoz. Látod fiam? Én tudom, mi kell a nőknek.

Ági. Szépséges… jóságos… már rég, rég megbocsátottam… mindent.

Alexandra. Most már én nem tudok magamnak megbocsátani. Soha többé. Felriad. Istenem, mi történt itt velünk? Hirtelen. És szegény mama… Fel akar kelni.

Jácint. Maradj, lányom. Most nem lesz jó odamenned. Csillapodjál le, majd aztán felmegyünk hozzá, ketten együtt.

Ági átmegy az asztal mögött. A mama nagyon kegyetlen volt. Leül Jácint asztali helyére.

Alexandra. Az is nekem fáj, lássa. Minden nekem fáj. És mégis most olyan jó itt. Olyan édes nekem, hogy itt vagy. Megöleli Jácintot. Olyan vagy, mint a méz. És milyen bátor vagy. Hogy lehet az, hogy te így meg tudod érteni az embert?

Jácint. Én most furcsán vagyok veletek, angyalom. Szigorúnak kell lennem és leszek is. Mikor a lovacskák megbokrosodtak, a te mamád szépen kiugrott a kocsiból. És most nekem kell megfognom a gyeplőt. Igen komolyan. Ezt el kell intézni gyermekeim. Ebből… kérlek szépen… soha nem lehet semmi. Ezt remélem, ti is tudjátok. Úgy-e? Nna. Annál mindaketten okosabbak vagytok. Úgy-e. És most… szigorúan meg foglak róni, lányom. Nagyon sajnálom. És téged is fiam. Ágihoz. Amit te ma itt tettél, az… ejnye, ne búsulj úgy neki, fiam, mert akkor én nem tudok erélyes lenni. Nézd csak. Ujra kezdi. Amit te ma itt tettél, az, kérlek szépen… más hangon… kérlek szépen, ne hallgass ilyen okosan, ez engem zavar. Tulajdonképpen te is, meg ő is… Alexandrához… te meg ne nézz rám olyan boldogan, semmi okod nincs rá. Mégis csak hallatlan! Egy-két lépést jár. Hallatlan, hogy terrorizálják az embert. Nézd csak. Megáll. Pattogva. Itt ülnek, néznek, hallgatnak, az ember nem jut szóhoz. Ágihoz, újra nekikezdve. Amit te ma itt tettél, az tulajdonképpen, kérlek szépen… elfordul a tekintetétől, mérgesen… az tulajdonképpen… kérlek szépen… az tulajdonképpen nagyon érthető. Nna. Most megmondtam. Alexandrához, dühösen. Mért nézel rám olyan kedvesen?

Alexandra. Te nézel kedvesen énrám, Jácint.

Jácint mérgesen. Az éppen a baj. Igenis, az éppen a baj, hogy én rád nézek és rátok nézek és ahogy így rátok nézek… hát rátok nézek. Hallatlan! Igenis, rátok nézek… és nagyon sajnálom… de ti… ti kedves szép gyerekek… fiatalok vagytok, tiszták, szomorúak, romlatlanok… hát… igenis, én nem születtem bírónak. Próbálom, de hiába próbálom. Nem tudok én ítélni. Mert… itt ültök… ebben a szűz órában… amikor a férfi bátor és csacsi… és a lány ártatlan és csacsi… és… öreg fejemnek megadatott látni egy ilyen tiszta pillanatot. Két ilyen szivecskét. Két jó kis embert, így nekikeseredve. Ilyen zavarban. Ilyen boldogan. Soha többé nem lesztek ilyen boldogok. Már nem is vagytok talán. Úgy röpül ez. Mire megérezzük, már nincs is itt. És aztán a valóság… ami majd reggel rátok virrad… ami majd szétválaszt benneteket, az helyes lesz, de egy kicsit szomorú lesz, édes gyermekeim. Volt ez már ilyenformán az életben egyszer, valamikor régen, amikor még én is frakkban, meg uniformisban jártam. Nagyon régen. Ezt csak azért mondom kislányom, mert… azt kérdezted: hogy lehet az, hogy én ezt értem. Hát csak úgy, hogy… hát visszaemlékszik az ember… pedig nem kéne… tudod. Viszont a lényeg az, hogy okosabbnak kell lenni… és talán most hagyjuk is abba ezt az egészet. A pohara után nyúl. Halkan. Isten éltessen benneteket. Felemeli a poharát és egy kis kortyot iszik. Leül oda, ahol a vacsoránál Ági ült.

Szünet. Alexandra és Ági mozdulatlanul nézik.

Jácint. Mért hallgatsz, kislányom.

Alexandra. Valami énekel bennem, Jácint.

Jácint. Nem az, amit az igazgatónő születésnapjára tanultatok.

Alexandra. Nem, Jácint. Annál sokkal édesebb és szomorúbb.

Caesar halkan jön.

Jácint. Mi az, fiam?

Caesar. A fenséges asszony kéreti atyámat, hogy kegyeskedjék felfáradni hozzá.

Jácint. Most rögtön?

Caesar. Őfensége úgy fejezte ki magát, hogy: azonnal.

Jácint felkel. Épp most, amikor izleni kezdett a vacsora?

Caesar ijedten. Atyám nem volt megelégedve a levessel?

Jácint. Levessel? Keserű forró teát adtatok nekem, csak nem szóltam.

Caesar. Szent Isten. Tévedés volt. Öngyilkos leszek, atyám.

Jácint. Azt megtiltom, fiam, hogy könnyebb legyen lemondanod róla. De te nem is leszel öngyilkos, hanem ha jól látom, inzultálni fogsz valakit. Ez se szép, de ezt hiába tiltanám meg. Rögtön jövök vissza, gyerekek.

Alexandra feláll. De Jácint… hogy maradhatunk itt? És a mama! Nekem mégis ott kéne lennem.

Caesar. Symphorosa fenség megkérdezte, hogy a fenséges asszony kívánja-e látni Fenségedet.

Alexandra. És?

Caesar. Őfensége, hogy úgy mondjam, kifejezte magát.

Alexandra. Hogy?

Caesar. Azt mondta: a szemem elé ne kerüljön.

Szünet. Caesar hátralép és Alfréddal sugdos.

Jácint. Na, látod édes lányom. Ülj csak le szépen. Most előbb nekem kell anyáddal beszélnem. Ne irigyelj. Ti pedig azalatt… szép csöndesen… és okosan búcsúzzatok el egymástól és bocsássatok meg egymásnak. Aztán visszajövök érted, kislányom. Hát csak… okosan. Elmegy balra.

Szünet. Alfréd kimegy.

Alexandra szünet után, mialatt többször Ágira nézett. Kérem… a keresztnevét nem is tudom. Hogy hívják?

Ági. Miklós.

Alexandra. Hány éves?

Ági. Huszonhat.

Alexandra. Hol született?

Ági. Cegléden.

Alexandra. Milyen megye?

Ági. Fenség… mi itt végre… magunkra maradtunk… és ön a nacionálémat veszi fel?

Alexandra ügyetlenül, zavarban. Nem tudom, hogy szokták. Én ismerni akarom. Most hamar mindent tudni akarok magáról. Majdnem sír. Nem tudom, hogy szokták ezt elkezdeni.

Ági. És holnap reggel?

Alexandra. Arra most nem akarok gondolni. Csak most, ez a pár perc legyen szép és gyönyörű. Magának is, nekem is. Kérem… szíveskedjék… kedves lenni.

Ági. Holnap kisöpörnek innen, mint a szemetet.

Alexandra. És ha én nem engedem, Miklós?

Ági. Akkor is megyek, megyek!

Alexandra észreveszi Caesart. Mire vár?

Caesar. Parancsra, Fenség.

Alexandra feléje megy. Parancsolom a zenének, hogy húzzanak valami olyat, amit nem szabad.

Caesar. Bocsásson meg, Fenség, de nincs jogom beleszólni a zenekar művészi irányításába.

Alexandra. Megbocsátok. Annak a szegény embernek is, aki tévedett a forró teával.

Caesar. Fenség, kiderült, hogy a leves helyett a forró teát én adtam Jácint atyának. Nem csoda ebben a zavarban ma este.

Alexandra. Köszönöm. Elmehet.

Caesar. Igen. Nem mozdul.

Alexandra. Elmehet.

Caesar. Innen?

Alexandra. Persze, hogy innen.

Caesar. Innen… menjek ki?

Alexandra. Úgy gondolom, azt mondtam.

Caesar. Fenség… szabad szólanom?

Alexandra. Nos?

Caesar. Vége van a világnak, Fenség! Felzokog és sírva megy ki.

Ági az ajtóig megy, amelyen át Caesar távozott. Megáll, Alexandrára néz.

Szünet.

Ági miután kinézett. Nincs itt senki. A vendégek most mennek. Érzékien, halkan beszél. Most végre ketten vagyunk szép királylány. Talán még csak egy pár perc… és aztán, ami szép az én életemben volt, vége.

Alexandra remegve. Istenem… így… egyedül lenni egy férfivel…

Ági indul feléje. Fél tőlem?

Alexandra. Nem tudom. Ha ez félelem, akkor… mindig szeretnék félni.

Ági. Az utolsó óra… Talán az utolsó perc, hogy láthatom. Szeret?

Alexandra szinte dadogva, mint egy kis gyerek. Ha ez a szerelem, akkor… úgy vagyok vele most… mint egyszer… kiskoromban… az orosz cárral…

Ági csudálkozva bámul rá.

Alexandra. Igen. Sok képét láttam a cárnak… aranykoronával a fején… dicsőségben… és aztán, mikor egyszer civilben belépett hozzánk… nem ismertem meg.

Ági. Szép, okos királylány… Még közelebb megy hozzá.

Alexandra remegve. Ne jőjjön olyan közel, Miklós. Először látok szerelmes embert… és az is épp én belém szerelmes.

Ági. Nagyon fél tőlem? Megfogja a kezét.

Alexandra húzódozva. Irtózatosan. Arra a gondolatra, hogy… hozzám nyul… Milyen hideg a keze.

Ági. Nem. A magáé forró. Mit érez, hogy így reszket a keze a kezemben?

Alexandra. Valami forróságot és…

Ági. És?

Alexandra. És a rangomat, Miklós. Folyton a rangomat érzem. Milyen furcsa, hogy ezt kimondom. Miklós… Most… most… enni szeretnék adni magának. Kedves szeretnék lenni magához. Tudja, hogy én is imádom Napoleont.

Ági. Imádni, az sok.

Alexandra. Hát mit kell vele csinálni? Mondja meg. Én azt fogom tenni, amíg élek. Most kinevet ezért.

Ági. Nagyon szomorúan nevetek, Fenség.

Alexandra. Nem tudom, most bizonyos, hogy rosszat kell… valami tiltottat… Például… mindenkit elárulok magának. Tudja, hogy nekünk egy színésznő is van a családunkban? Nem elég neki! Még rosszabbnak kell lennem. Tudja, hogy én… mért nem szeretem a trónörököst?

Ági. Mert a felesége akar lenni.

Alexandra. Nem. Hanem egyszer Münchenben a régensnél… élőképeket játsztunk és ő női szerepet adott. Azóta az én szememben…

Ági. Mindjárt virrad, Fenség. Az idő múlik.

Alexandra egyre idegesebben. Most sürget. Mit kíván tőlem? Édes jó Istenem, add, hogy kedves tudjak hozzá lenni. Mondja, akar engem tegezni?

Ági. Fenség…

Alexandra. Ezt visszautasítja? Tudja, hogy bennem Bourbon-vér is van?

Ági. Tudom, Fenség.

Alexandra. És mégis? Az asztalra néz. Egyél te valamit.

Ági. Nem.

Alexandra. Mért nem akarsz te enni?

Ági. Mert nem vagyok én éhes. Szerelmesen mozdul feléje. Szomjas vagyok.

Alexandra remegve. Te… inni akarsz?

Ági. Nem. Rád vagyok szomjas… a te szádra, a szemedre… a te sikoltásodra…

Alexandra rémülten. Hogy néz rám? Mikor én az egész lelkemmel… az anyja szeretnék lenni!

Ági hévvel. Nem. Együtt elégni, megsemmisülni, együtt… és a nagy tűzben folyton a szemedbe nézni… mélyen a szemedbe… és aztán látni, ahogy a szemed lecsukódik…

Alexandra. Mire gondol?

Ági. Nem megállni az úton. Menni tovább, tovább…

Alexandra nagy rémülettel. Hova kérem?

Ági egyre hevesebben. Amerre indított, Fenség. Én az én gyáva szerénységemben ma este… alig mertem érezni, hogy egy király riválisa vagyok. De most tudom. És azt is tudom, Fenség, hogy győztem. Az előbb dadogtam, de most énekelni szeretnék, mert fiatal vagyok, Fenség, férfi vagyok és győztem, programm ellenére győztem, Fenség! Most pedig…

Alexandra rémülten. Mi lesz most pedig?

Ági. Holnap vége mindennek… Hát hadd lássuk Fenség, ki ma itt a király: ő-e vagy én! Szorosan melléje lép, megfogja a kezét.

Alexandra. Meghalok ebbe… kegyelmezzen…

Ági. Akkor kellett volna megijedni, mikor hallgattam.

Alexandra nagy félelemben. Most… bosszút akar állni rajtam…

Ági. Szerelmes vagyok! És egy életem van!

Alexandra rémülettel néz a szemébe. Hogy gyűlöl… most…

Ági. Nem bírom ki, hogy sajnál! Mindjárt jönnek. Egy perc még és én egy kilökött cseléd vagyok. És most ez így végződjék? Ne tudjam elérni, hogy megint gőgös legyen és sértsen meg, hogy bennem felforrjon a lázadó parasztvér… hogy haragomban derékon kapjam… és elvigyem… ki a rózsái közé… a nyári éjszakába… azt a dacos száját szerelembe fullasztani… Meg akarja ölelni.

Alexandra rémülten, szerelmesen védekezik. Miklós… Miklós…

Zajt hallanak balról, szétválnak.

Kis szünet.

Caesar belép balról, mögötte az ajtó mindkét szárnya nyitva marad.

Alexandra. Mi az?

Caesar. A trónörökös őfensége aludni megy. Táviratot kapott. Holnap reggel érkezik az édesanyja, Mária Dominika hercegnő őfensége.

Alexandra. Az anyja? Ide mihozzánk?

Caesar. Igen, Fenség.

Nagy szünet.

Caesar. Bátorkodom jelezni, hogy a trónörökös őfensége ezen a termen fog most keresztül haladni.

Alexandra idegesen. És Jácint… még mindig nem jött vissza… és most itt vagyunk… így… ketten…

Caesar. Ha méltóztatik… átkerülni erre, a sárga szobán keresztül, még éppen van annyi idő.

Alexandra gőgösen. Micsoda ajánlat ez? Ön talán ivott a maradék borokból.

Caesar. Nem, Fenség. Csak elvesztettem a lelki egyensúlyomat.

Alexandra dacos gőggel. Nem szököm senki elől.

Caesar meghajol és visszamegy balra. Szünet. A baloldali ajtón belép két lakáj kandeláberekkel, égő gyertyákkal. Mögöttük jön Albert az ezredessel és Lützen gróffal. Ezek mögött Caesar és két másik lakáj gyertyák nélkül. Lassan megy át a menet a színen. Mikor az asztal közelébe érnek, Albert mosolyogva megáll. A két gyertyavivő lakáj a jobboldali ajtóhoz lép, kinyitja és megáll jobbról balról az ajtófélfa mellett. A két másik lakáj elmegy jobbra. Az ezredes és Lützen a küszöbön áll.

Albert közvetlenül, kedves halk hangon. Kedves Xaxa, milyen szerencsés véletlen, hogy még itt talállak és jó éjszakát mondhatok neked. Kezet nyujt. Úgy volt, hogy holnap el kell utaznom. De boldogan jelentem neked, hogy reggel megérkezik ide az én drága édesanyám. Vagy már tudod?

Alexandra. Tudom, Albert és boldog vagyok.

Albert. Ő nagyon-nagyon szeret téged.

Alexandra. Én is őt, Albert. Nagyon.

Albert. A mamád lefeküdt. De sokkal jobban van. Kicsit sokat járt ma. Mondtam, hogy nem szabad neki. De ő olyan aranyos háziasszony, nem hallgatott rám.

Jácint belép balról. Később utána Symphorosa. Jácint lassan beljebb jön, Symphorosa a balajtó küszöbén marad.

Alexandra. A mamának legnagyobb öröme, ha kedves lehet a vendégeihez.

Albert. De nem kell ezt túlságba vinni. Én igazán szemrehányásokat tettem magamnak. Ki is fogok kapni a mamámtól. De szerencsére nincs komolyabb baj. Jó éjszakát Xaxa. Kezet nyujt.

Alexandra mélyen meghajol.

Ági meghajol.

Albert mintha csak most venné észre. Ah a tanár úr! Jó éjszakát tanár úr. Nagyon érdekes volt, amit mondott. És főleg a modor volt nagyon eredeti. Kicsit rebellis, de eredeti. Mikor őfensége rosszul lett, nem volt módomban megtenni igen szerény kritikai megjegyzéseimet. Csak most tudtam meg, hogy maga egy kis rebellis.

Alexandra idegesen, erőltetett mosollyal. Albert, te tévedésben vagy…

Albert. Nem, nem. Ez nagyon érdekes volt, ez a csillagászati gorombáskodás. Valami új. És általában az egész. Ezt nevezem temperamentumnak. Jácint felé. Egészen szerényen ült oda és aztán egy crescendóval… felvitt minket az égbe… aztán ő ott maradt… és engem lepottyantott. Ági felé. De lendülettel beszélt… Egyre feljebb, feljebb…

Alexandra izgatottan. Bocsáss meg, de igaztalan ez a gúnyos kritikád, Albert. Ő nem olyan ember, mint mi.

Albert. Azt vettem észre.

Alexandra egyre izgatottabban. Ő tudós, ő szabad szellem… neki joga van szabadabb modorban beszélni, mint nekünk…

Albert. Te oly nobel vagy most is, mikor véded, mint voltál, mikor tűrted. Te egy derék, okos lány vagy, egy kis mártir. Én csak most tudtam meg a mamádtól, hogy te… izé… gúnyosan bizonyos érzelmek ártatlan céltáblája voltál… és ezt ilyen türelemmel, ilyen jósággal viselted.

Alexandra nagyon izgatott, a szeme Albert és Ági között jár. Fél, hogy összetűzés lesz ebből. A mama téved, Albert. És te is rosszul ítéled meg őt. Te őt nem érted.

Albert. Olyan könnyű őt érteni.

Alexandra. De te most nem értheted. Albert gúnyosan nevet. Ne nevesd ki, Albert. Ő tudós és költő… ő csillagász!

Albert. Egy kis neveletlen csillagász.

Ági megmozdul. Fenség!

Alexandra remegve az izgalomtól, hévvel. Albert, te túlzásba mégy! Ilyet nem mondhatsz neki.

Albert erősen. Dehogy nem.

Alexandra. Nem bírom, hogy én miattam… itt most…

Ági Alberthez. Fenség, én…

Albert. Ön egy kis tolakodó.

Alexandra halkan felsikolt, Ági elé áll, az izgalom tetőpontján van. Egy szót se feleljen, Miklós. Ránéz. Megtiltom! Elhalóan. Istenem… Miklós… Pillanatnyi habozás után előbb ránéz Albertre, aztán ráborul Ágira, forrón megöleli, megcsókolja, kissé a keblén marad.

A négy ajtó küszöbén: balról állt Symphorosa, jobbról a két gyertyavivő és Lützen. Bal hátul Caesar és mögötte Alfréd inas. Jobb hátul Wunderlich. A csók pillanatában mindezek egyszerre, halkan kisuhannak. Jácint bennmarad és a tarkóját vakarja.

Alexandra elbocsátotta Ágit. Mereven áll, szinte félájultan dől az asztalhoz.

Szünet.

Albert finoman, gúnyosan, halkan. Pardon. Az más. Az egészen más. Akkor… bocsánatot kérek, tanár úr. Katonásan hajol meg, Alexandra és Ági felé. Jójcakát. Elmegy jobbra.

Szünet.

Symphorosa balról bejön és gyöngéden kivezeti balra a félájult Alexandrát. Mikor ezek kimentek, Jácint komolyan, sőt fenyegető tekintettel indul Ági felé, szigorúan megáll előtte, aztán hirtelen megcsókolja és elsiet balra Alexandra után, kedves mosollyal. Ági utána bámul.

FÜGGÖNY.