SZONTÁGH PÁLNÉ.

E kis elbeszéléshez az adatokat Mikulik József a „Magyar kisvárosi élet“ czímű könyvéből vettem.

Ő emliti ott meg a 131. lapon a szép Grünblath Erzsébet dolgát, a ki egy napon valami rosszat álmodott (de meglehet az is, hogy valami jót álmodott) és visszaküldte ifjabb Gothard János uramnak a jegygyűrűjét.

Képzelhetni, mekkora gyorsasággal szivárgott szét Rozsnyón ez az eset és milyen port verhetett fel! Hogy ne! Mikor még most, kétszázötven év mulva is a nagy események közé írta be egy tudós ember.

Mert hát olyan persona-e ifjú Gothard János, a kivel paczkázni lehessen? A gazdag idősb Gothard János főbiró uram fia nem akárki. Nagy mágnás Rozsnyó városában. Igaz, hogy a lányt sem a szeméten találták. A Grünblathok is erős nemzetség, sok ízben viseltek már főbirói tisztségeket, sőt ha az öreg Grünblath élne, kérdés, kinek a kezében lenne ma a főbirói pálcza. De mindegy. Ha olyan ember volna is ifjú Gothard János, a kivel ki lehet kötni, olyan jószág-e a karikagyűrű, a mivel bolondozni lehet?

Nagy volt a megbotránkozás; a főpiaczon, a csetneki és a jólészi-utczán valóságos csoportokba verődtek össze a népek megbeszélni: mi lesz ebből vajjon? No ezt nem engedik el szárazon a Gothardok!

Babonás öreg asszonyok e hírhez titokzatos arczczal hozzákapcsolták azt a másikat, mely hasonlókép hirtelen terjedt el a városban, hogy a toronyóra ma reggel megállott, éppen abban az órában és perczben, mikor a mátkagyűrűt lehúzta az ujjáról Grünblath Erzsébet. Az isten ujja állitotta meg a mutatóját. És az addig meg sem indul, míg az igazságnak eleget nem tesznek a Grünblath-Gothard ügyben.

Pedig erre az órára épp oly büszkék voltak a rozsnyóiak, mint hölgyeik jó hirére. Most egyszerre oda van mindakettő. Lehettek is büszkék kivált ez óraműre, mert egyetlen vala az akkoriban a világon, úgy hogy a hires Albertus Turibius egyenesen azért jött a mult esztendőben Helvétiából Rozsnyóra, hogy a szerkezetét tanulmányozza.

A városi magistratus meg sem engedte volna neki, ha Késműves Imre senator uram fel nem szólal:

– Ne vegyük süketségre a kérését, hiszen úgy sem fér az a fejébe.

A minthogy nem is fért; nézegette egy álló hétig a belső részeit, a hatalmas kalapácsokat és hengereket, a száz mindenféle srófot és mozgó kerekecskét, szombaton is annyit tudott, a mennyivel hétfőn kezdte.

Csak egy ember tudta volna a rozsnyói óra szerkezetét megmagyarázni, az öreg Szontágh Márton, a ki csinálta, de az néma volt. (Későbbi krónikák mesélik, hogy a városi magistratus vágatta volna ki nyelvét, nehogy árulója lehessen az önalkotta gépezetnek, de én ezt föl nem teszem ő kegyelmeikről.)

Nem árulta volna ő azt el azért sem, mert hiszen éppen azért volt világra szóló az óra, mert csak egy volt. Az egykoru országos okmányokban sok helyütt fordul elő, hogy olyan esetekben, a hol bizonyos kisebb idő-részletek is fontossággal birnak, a rozsnyói óra szerint vétessék az idő.

A zsebórák már ekkor (1631 esztendőket jegyeztek) meglehetősen kezdtek terjedni a nagyobb nemes uraknál s ha valaki valamely vidékről Rozsnyóra utazott, egy egész tarisznya órát biztak rá, hogy vigye el és igazitsa hozzá a rozsnyóihoz.

Nevezetességét jócskán emelte az is, hogy minden délben és éjfélkor, kétfelé nyilt a külső lapja és egy kakas jött ki belőle, a mikoron is a kalapácsok, rugók és billentyűk odabent elkezdtek eszeveszetten ütni és berregni, együttvéve a kukorékoláshoz hasonlatos hangzavart adva, mintha csak azt kiáltaná szerte a csöndes házfödelek fölött a Pozsáló hegy alján elterülő zúzdák, kohók és hámorok zakatolásába: „Lutheránusok vigyázzatok“!

Most aztán egyszerre elnémult az idők hatalmas mérője, mintha mondaná: „Nem megyek tovább egy tapodtat sem, miattam viradhat, esteledhet, én itt maradok egy álló helyben, isten engem úgy segéljen. És a kakast sem eresztem ki többé, hanem bezárom előletek örökre.“

Hát érdemes ezt egy fehér személy végett elszenvedni? Mert bizonyos az, rozsnyóiak, hogy az óramegállás összefüggésben van annak a gonosz leánynak az oktalan szeszélyével. Hiszen éppen úgy megállhatott volna tegnap, vagy a leány is visszaküldhette volna a gyűrűt holnap. Mért kellett ennek egyszerre történnie? Azért, mert van egy titokzatos hatalom fölöttünk, mely néha kifejezi valamivel a haragját.

De bizony nem hagyták ezt annyiba sem a városi nyelvek, sem Gothardék, kivált, mert Grünblath Erzsébet azt felelte a békéltetési kisérletekre: „Nem kell Gothard János sem testemnek, sem lelkemnek. Vigyen el inkább az ördög!“

– Úgy? szisszent fel a vérig sértett ifjú Gothard János. Az ördögnek ugyan át nem adhatlak, hanem e helyett mégis átadlak valakinek.

És átadta az ügyet egy prókátornak.

Az ügyvédeknek jó dolguk volt ebben a világban. Nem kellet kiállniok a tömérdek sok vizsgát és bemagolniok a sok könyvet; a ki valamely rendes hatóságtól vagy egy-egy tekintélyesebb személyiségtől testimoniumot kapott, hogy képes a pörtvitelre, hát az attól rögtön jogtudóssá vált. (S csodálatos, még sem szaporodtak el a prókátorok úgy, mint most, mikor irtják őket.)

Szakmáry Pál diák volt a Gothard ügyvéde, mire a szép Grünblath Erzsébet is ügyvédet vallott, névszerint Miskolczi Pál diákot.

A két derék fiskális ezzel minden haragot magára vett. Három álló hétig üzengettek egymásnak a cselédjeik által különféle gorombaságokat válaszokban és viszonválaszokban (mert ez volt a per első stádiuma), mikor aztán jól feldühösitették egymást, akkor adták be szokás szerint a keresetet.

Hét környékbeli pap gyült össze biróságnak; a legöregebbet, tiszteletes Fabriczy György uramat, a jolsvai lelkészt megválasztották elnöknek, a legfiatalabbat, Szontágh Pál uramat, helybeli segédlelkészt nótáriusnak. Olyan volt a hét pap a Luther-rokkjaikkal és a nyakukon lelógó fehér vászon szelettel, mint hét orvosságos üveg.

Megtörve jelent meg a vőlegény a „tekintetes nemes becsületes szent korona“ (így titulázta a biróságot a két prókátor, kiknek pörös beszédei fenmaradtak) színe előtt; daczosan, kevélyen Grünblath Erzsébet. Istenem, beh szép volt. Hófehér ruha simult délczeg termetéhez, – talán éppen ez lett volna a menyasszonyi ruhája! A gesztenyeszín hajában három rózsabimbó – engesztelhetlenség hirdetői – haragos vérpiros mind a három. S a mit a bimbók el nem mondtak, a két égő csillag, a két sötét szem lázas ragyogása hozzátoldta: „Nem békülök ki! Nem! Nem!“

A becsületes szent korona hiába szembesitette őket s hiába fogta külön is rábeszélés alá Erzsébetet, mindenre tagadólag rázta a fejét.

– Elkárhozol, leányzó! – inté az elnök, Fabriczy György.

Erzsébet vállat vont fásultan.

– Katlanban fognak égetni a másvilágon! – rémitgette tiszteletes Szontágh Pál.

S már látta is lelki szemeivel azt a pokoli katlant, a melyikben égetni fogják a szép hajadont. Biz’ isten, sok érdekes dolgot biz rá a hit az ördögökre is.

Hiába rémitgették, a leány állhatatosan megmaradt a szándékában, mire a két ügyvéd elmondta vád- és védbeszédét hosszadalmasan.

Most aztán kiküldték a feleket az ambitusra, csak a prókátoroknak volt joguk bent maradni, míg az itéletet meghozzák.

Fabriczy György szólalt fel legelőbb:

– Én azt indítványozom, tiszteletes szent korona, mondjuk ki, a leány férjhez ne mehessen hét évig, s ez alatt semminemű vigasságban, lakodalomban vagy dáridóban magát ne mutathassa.

– Szavazzunk, dörmögte Vietorisz János.

– „Igen“-nel és „nem“-mel, – formulázta az elnök. – A „nem“ a fölmentést jelenti.

Szontágh Pál olvasta fel a neveket s jegyzé oda a papirra a „nemet“ vagy „igent“.

– Salitius Péter?

– Igen.

– Urszinyi Sámuel?

– Nem.

– Vietorisz János?

– Nem.

E pillanatban nehány szót vetett egy papirszeletre Miskolczy Pál és odacsúsztatta Szontágh Pálnak, de az meg sem nézte, hanem zavartalanul olvasta tovább a névsort.

– Bisztriczki Pál?

– Igen.

– Revucsan Károly?

– Nem.

Két „igen“, három „nem“ volt. Most már csak a jegyző szavazata hiányzott és az elnöké.

Miskolczy Pál kézzel-lábbal, szempislogatással váltig integetett Szontágh Pálnak, hogy olvassa el már azt a czédulát, a mit a kezében szorongat, de az azt észre nem vette s beadta a maga voksát is. Egy szerencsétlen „igent“.

S így lett meghozva ama kemény itélet, melyet mai napig is emlegetnek a krónikák.

Szontágh Pál csak most nézte meg a czédulát. Ez volt ráírva szórul-szóra:

„Grünblath Erzsébet azért küldte vissza a gyűrűt Gothárd Jánosnak, mert a tiszteletes urat szereti.“

Egyet fordult vele a világ, vére fölpezsgett, szemei kigyúltak. A legszebb, a leggazdagabb leány a felföldön, őt szereti. Beh mindjárt más lett a vétsége! Hogy is szavazhatott ellene „igen“-nel?

– Nosza, konczipiálja kegyelmed, Szontágh öcsém, a sententiát.

Remegő kézzel fogta meg a tollat, de nem volt képes egy szót sem összehozni, végre is maga az elnök diktálta, ő csak a szavakat írta le gépileg.

– Bejöhetnek a felek! – kiáltott ki Fabriczy György.

Belépett Erzsébet és Gothárd János s megálltak az ajtónál, elforditván a szemeiket egymásról. A fiatal pap fuladozó hangon olvasta fel nekik, a mint következik:

„Hogy a szent házasságnak méltósága helyén maradjon s az botránykozás eltávoztassék, ilyen büntetés alá kötelezzük a leányzót: hogy hét esztendeig férjhöz ne mehessen, menyekzői lakodalmaktól, tánczoktól ez hét esztendő alatt eltiltatik.“3)

Biz ez kegyetlenül volt kieszelve.

Huszonhárom tavaszt számlált Erzsébet, ha még hozzáadjuk a hetet, míg a pártát le nem vehetik a szép kalászszín hajáról, harmincz évesre válik s egész hervadóra. A tiszteletes szent korona lelkiismeretesen kiszámitotta, hogy kóró legyen akkorra a virágból.

– Megnyugszom az itéletben! – jelenté ki Gothárd János.

A leány meghajtotta fejét s némán támolygott ki a teremből ügyvédjével.

Szontágh Pál utánok ment, hogy egy pár szóval megvigasztalja.

– Hiszen meg lehet még ezt felebbezni is.

– Mindjárt holnap felviszem az ügyet az országbiróhoz! – erősködék Miskolczy.

– Okosan teszi kegyelmed! – biztatá a káplán.

– De legokosabban kegyelmed tette volna, ha „nem“-mel szavaz vala, – vágott vissza ingerülten az advokatus – s ha most nem volna szükség az én okos cselekedetemre.

– Hát ellenem szavazott? rebegte a leány elhalványodva.

Szontágh Pál fülig vörösödött.

– Igaz, úgy szavaztam, de esküszöm a papi hitemre, hogy mindent elkövetek az itélet megváltoztatására. Kijárom én azt, ha térdig kopik is a lábam.

S mindjárt másnap együtt ment Miskolczyval Kassára az országbiróhoz, nagyságos Alaghy Lőrincz uramhoz: hátha meghajlithatnák a szivét.

– A papokkal és az ördögükkel nem kezdek ki! – mondá Alaghy.

Hanem azért egy irást mégis kieszközöltek tőle, melyben megbizza a rozsnyói magisztratust, hogy az döntse el helyette az appellátát.

No hiszen megmozgattak fűt-fát senator uraiméknál az érdekelt felek, de hasztalan, a magisztratus is helybenhagyta a papok itéletét.

És most rácsattant Grünblath Erzsébetre a koporsó fedele egészen.

Még ugyan járták egy darabig Szontágh Pál és Miskolczy uraimék instáncziákkal a palatinus küszöbét, meg a királyét, de annak sem lett foganatja.

Lemondtak végre minden reményről, mikor egy napon az történt, hogy a jólészi utczán az öreg Szontágh Mártonnak a köszönését nem fogadta idősb Gothard János, hanem elforditotta a fejét.

Az öreg Szontágh kevély ember hírében állott, sokat adott magára. Ő volt a híres óra alkotója; nemességet is kapott a királytól érte (az „iglói“ előnévvel). Nagyon zokon vette a polgármester uram fejének félrefordítását. Mikor hazaért, felírta fiának egy czédulára:

– Nincs neked valami galyibád a Gothardokkal, édes fiam?

Pali a fejével bólintott igent, hogy de bizony van, elbeszélvén az egész tényálladékot, mint itélték el a szép Grünblath Erzsébetet s mint gerjedt aztán iránta égető, olthatatlan szerelemre.

Az öreg a fejét csóválta:

– Hát mért nem szóltál? Hát mire való vagyok én? – írta fel nagy, pók-alakú betűivel.

A káplán szomorúan mosolygott.

– A hol a mi ékesszólásunk sem használt, mit használhatna ott egy néma?

Az öreg csak csóválta, egyre csóválta az ősz fejét s haragosan csapkodott a szerszámokkal, a mint roppant hévvel neki fogott a munkának. Ugyanis éppen a toronyóra elromlott gépezetének javításában serénykedék.

Husvét napja közelgett s akkorra igérte a magisztratusnak, hogy megint járni fog.

Fölséges lesz, hogy azon a napon szólal meg újra a kakas a toronyban, mikor az Úr föltámadott. Alig várták Rozsnyón ezt a napot.

Az öreg már napokkal előbb ott fent dolgozott a toronyban. Beillesztett, eligazított mindent s husvét első napján délben, a nép nagy vivátjai közt csakugyan megindult a világhirü rozsnyói óra.

Nagy volt az öröm, de csak kevés ideig. Az óra járt, de borzasztó sietséggel. A kakas, mely minden tizenkét órában jőtt ki azelőtt, most minden hatvanadik perczben megjelent s rettenetes hangon berregtette le: „Lutheránusok vigyázzatok!“ Az óramutató tizenkét órát futott be hatvan percz alatt s a perczmutató őrülten szaladgált a numerusokon.

– Ez valami nagy veszedelmet jelent! – kiáltozák a babonás népek, megriadva.

A magisztrátus három legidősebb szenátora menten futott Szontágh Márton uramhoz.

– Nagy baj van, mester, – mondák lihegve – az óra megbolondult!

Az öreg Szontágh Márton szerény fakó arczán gúnyos mosoly tűnt fel s elővette a papirosát, a melyre írni szokta a válaszokat.

„Az óra jól jár. A törvény azt mondja, hogy az idő a rozsnyói óra szerint vétessék.“

– Úgy van – bólingattak a szenátorok, kik belenéztek az írásba.

De az öreg tovább folytatta:

„Ti a fiam menyasszonyát elitéltétek hét évre.“

– Hüm! dünnyögé, furcsát sejtve, Késműves Imre uram.

„Hadd szaladjon le hát az az óra hét évet hét hónap alatt.“

– Hát nem csinálja meg kegyelmed?

„Nem, – írta fel Szontágh Márton uram nagy betükkel – szándékosan csináltam meg úgy.“

A szenátorok megrőkönyödve ballagtak vissza a városházára és egy óra alatt, akarom mondani tizenkettő alatt, villámként futotta be a hir az egész várost, mért jár olyan sebesen az óra? Hogy a Grünblath Erzsi büntetésideje sebesen elfogyjon.

A magisztrátus elkezdett tanácskozni.

– Nagy szégyen lesz ez az óra a városra! – vélte Pagonyi János uram.

– Ahogy dicsőségünkre szolgált azelőtt, most csúfságunkra lészen, – mondá Késműves Imre uram.

– Engedjünk! – indítványozza Soltész Miklós uram.

Keresztül is ment az inditványa, csak éppen maga ellenezte idősb Gothárd János.

Legott egy deputáczió indult Szontágh Mártonhoz, hogy hát isten neki, számittassék akkép a Grünblath Erzsébet büntetésideje, a hogy az óra most jár, de járjon ezentúl úgy az óra, a hogy azelőtt járt.

És így lett Grünblath Erzsébetből még abban az évben szüretkor Szontágh Pálné.