II. FEJEZET. AZ ARANYMOSÓ KUNYHÓJA.

A vizmosás mély vápát szakított a hegyoldalban s a hol a völgyet elérte, széles területen görgeteg kövekkel teríté be a talajt, melyen az egyedüli növényzetet az a nagy kerek levelű, ernyős virágú bazsamint képezte, mely a tömpölyökben szeret lakni.

A hegyi folyam e helyen nagy kanyarúlatot tesz, az ellenkező oldalon mélyen benyúlva a bazalt sziklába, míg az innensőn messze benyúló szürke zátonyt képez.

Ennek a zátonynak a szélét körűl szokták állani a gázló madarak: gólyák, gémek, kócsagok, a kik ott úri kedvteléssel űzik a halászatot, nem törődve vele, hogy a zátony tulsó oldalán egy félmeztelen ember meregeti lapáttal az iszapot s töltögeti teknőbe, lugozza hosszú vályún keresztül. A czigány meg a vadmadarak megszokták már egymást.

Az aranymosó egy arany évi bért fizet az uraságnak; de azt is visszakapja busásan ajándékokban.

A kunyhója ott van a part szélében, felét az áldott természet, felét a jó szerencse adta. Néhanapján a zátonyon megrekedt faderekakból került ki a szelemenfája, ahhoz vannak kötözve a nádkévék a paticsra, az egészet befutotta az iszalag, meg a szederinda: tele van virággal s az emberi indusztriát képviseli a fölfuttatott tök, melynek sárga virágai ugy világítanak, mint a fáklya zöld sötétség közt. Drága növény! Azok a nagy turbán oldalú kobakok, amik piros pofáikkal a tetőről alá mosolyognak, képezik a téli eleségét az egész családnak.

A czigánynak felesége is van.

Akkor bizonyosan porontya is lesz. Fiatalok mind a ketten.

A János hajdú jó emberük volt; sokszor hozott nekik egyet-mást a kastélyból. A bárónő pártfogolta őket.

«Haricská»-nak hivták a jó embert.

Furcsa név biz az! De hát «rizskásának» csak nem híhatták; mert az úraknak való csemege, szegény emberé a haricska. Jó név az a czigánynak! Csak abból is volna mindig elég!

A kis Zoltán gróf is jól ismerte ezeket az embereket; le szokott ide járni kócsagot lőni s olyankor összetették a lakomájukat: a czigány halat sütött cserepcsikon, a kis gróf meg szalonnát pirított.

A mint a vizmosásból kijutottak, Zoltán előre sietett a kunyhóhoz.

János hajdú lassan tudott haladni az ölében tartott drága teherrel: vigyázni kellett minden lépésre; ki is fáradt, többször kellett pihenőt tartania. Zoltán segélyül akarta hivni az aranymosót. Két férfi egy hárságyon könnyebben és biztosabban szállíthatná el az eszméletlen bárónőt.

A mint a zátonyhoz érve, a fényes holdvilágnál széttekinte a fiú, megdöbbenté az a látvány, a mi utjában állt.

Máskor a zátony szélét lepték el a gázlók, azok holdvilágnál is szeretnek halászni, most pedig szerteszét feküdtek a földön; némelyik a hátán hevert s a szárnyaival vergődött, hosszú lábait összehúzva.

Mi lelte ezeket?

Hát a fekete asszonynak a lehellete. A hol a cholera megjelenik, ott szarka, csóka, vizi madár mind elpusztul. Még a minek szárnya van, az sem tud előle menekülni. A cholera még magasabban repül! Annak a rémfeje a felhőkig fölér!

Zoltán sietett a kunyhóhoz.

Az aranymosó ott feküdt az ajtó előtt keresztben egy gyékényen. Ébren volt, a szemei nyitva voltak. És még sem tápászkodott föl fektéből, mikor a kis grófja előtte termett; pedig az igen szépen köszöntötte.

– Mit csinálsz itt Haricska?

– Halódom. Mondá a czigány. Olyan volt a hangja, mintha pinczebolt alúl hangzanék föl.

– Csak nem teszed azt?

– Én nem, de teszi a Devla. Megyek már, útban vagyok.

– Mi lelt?

– A «csuma». Délben megkapott, éjfélre megölt.

– Mid fáj?

– Most már semmim. Mert már kiadtam a lelkemet. Jaj de rossz volt! Még a születésem óráját is megátkoztam. Megvakultam, megsiketültem. Most megint látok, hallok. Nem fáj semmi, csak nagyon félek. A szunyog akkora előttem, mint egy griffmadár. S azt énekli a fülembe: «nem látod meg többé a hajnali csillagot Haricska!» jól hallom.

– Hát a feleséged hol van?

– Odabenn a kunyhóban.

– Hát mért nincs melletted, hogy ápoljon?

– Mert annak meg eltörött a kereke.

Ezt a virágos mondást nem értette meg az úrfi. Parasztok szokták magukat így kifejezni.

Be akart nyitni a kunyhóajtón, hogy a czigányasszonyt kiszólítsa.

De odabenn egyszerre csak kis gyermek nyivákolását hallá s attól visszariadt.

– Gyermek van odabenn?

– Az ám.

– Hogyan?

– Hát az a gólya hozta, a ki ott vergődik a nád között. Azt is megölte a csuma. Még a madarak is megdöglenek, ha a csuma rájuk fuj; varjuk, gémek, mind lepotyognak az égből. A csivasz duhajok azt kiabálják, hogy az uraság rontja meg őket! Hát a repülő madarakat is az uraság rontja meg? Jaj! A csuma szuflája az. Érzem én azt az ujjam hegyével. Nem hideg, nem forró; nem csikland, nem is fáj; mégis érzem: érzem a szagát, nem füst, nem bűz, mégis érzem; a nyelvem érzi az izét: nem édes, nem keserű, hanem halálos… Fogd be a szádat, kis gróf, be ne leheld.

Eközben megérkezett a János hajdu. Úgy sietett, hogy az arczán csurgott a veríték kétfelül.

– Gyorsan! Gyorsan! Nyissa ki az ajtót, úrfi! kiabált Zoltánra.

– Nézze! Haldoklik a Haricska! Rebegé Zoltán.

– Bánom is én most, hogy mi történik a Haricskával! A báróné dolga az első. Tudtam, hogy veszedelem lesz!

Azzal átlépett a haldoklón s berugva a kunyhó ajtaját, bevitte magával az ölében tartott urnőt, a kinek a feje hátra volt szegve, ajkai, szemei nyitva; hosszú haja a földet seperte.

Odabenn a czigányasszony «Jézus Mária» sikoltása hangzott. Azután a hajdu halk dödörgése, vegyülve az asszony sápitozásával.

Néhány percz mulva kilépett az ajtón a hajdu.

– Siessünk, urfi! Siessünk! Míg ránk nem virrad.

– Hát az anyám?

– Annak itt kell maradni, nem jöhet tovább.

– Akkor én is itt maradok az anyámat megvédelmezni.

– Jobban megvédelmezi azt ez a haldokló czigány itt az ajtóban. Ha azt meglátják az üldözők, világgá szaladnak ijedtükben.

– Hogy hagyjam itt az anyámat, egyedül, elájulva?

– Azon az urfi nem segithet. A kunyhóban semmi helye most. Nem érti? siessünk! Mentől hamarább odatalálunk a katonasághoz, annál elébb visszajöhetünk a segítséggel. Elébb itt lehetünk a katonákkal, mint a lázadók.

Ez a magyarázat győzött. Zoltán fogta a puskáját s követte a hajdut.

A part szélén volt kikötve a Haricska lélekvesztője: egy fűzfaderékből kivájt ladik; azon ketten átvádoltak a tulsó partra s aztán siettek az erdős ösvényen fölfelé a hegynek.

A haldokló czigány dideregve motyogott magában.

– Az elébb semmit se láttam, se hallottam; most meg kettőt is látok, kettőt is hallok. Egy denevér röpked előttem s két denevért látok. A kunyhóban két gyermeksirást hallok. Hallod-e, Manga?

Öklével bezörgetett az ajtón.

Arra félig kinyilt az ajtó s egy buglyos fő tekintett ki rajta: barna czigányasszony képe.

– Mi kell drágám? suttogá az asszony.

– Hagyd nyitva az ajtót, nyögé fogvaczogva a haldokló.

– Nem lehet, mert belátnak.

– Ki látna már be?

– Az ott ni! szólt az asszony egy fényes csillagra mutatva. A «Devla szeme».

– A «Devla szeme». Hát mit lát meg? Mit csinálsz odabenn?

– A porontyokat fürösztöm.

– Mi a? Mit mondasz? Az is kettő?

– Egy purdé van, meg egy báró.

– Ne mondd?

A haldokló arcz mosolyogni próbált. Olyan furcsa volt ez, hogy nevetni lehetett volna rajta. Milyen tréfák vannak a világon!

– Fiu? suttogá kérdezve.

– Hát mi volna?

– Hadd lássam.

– Csak várj. Elébb bepólálom.

– De nem várok ám soká. Visznek!

– Dehogy nem vársz! Mit adjak, drágaságom?

– Ajh, ha én még egyszer uborkalével jóllakhatnám.

– Hozom, édes. Hogyne adnék, ha kivánod.

Azzal kihozta az egész fazék savanyított uborkát s letérdelve a haldokló mellé, odavette annak a fejét az ölébe s a szájához tartva a fazék szélét, megitatta az uborkalével.

– Jajh! De jól esett, nyögé a beteg. Egész emberré lettem tőle. No már eredj dolgodra.

A czigányasszony betette maga után az ajtót. Mit csinált odabenn hosszú ideig? az az ő dolga. Neki kellett helyt állni kettőért. Az a másik folyvást eszméleten kívül volt.

A Haricska azalatt alkudozott a feje fölött röpködő denevérrel.

– Jaj, csak addig ne vigy el, a míg meg nem látom a purdét. Az én kis angyalkámat. Aztán vihetsz már. Olyan könnyű vagyok, mint egy falevél. Héj Manga! Manga!

Nem tudott már az ajtón dörömbölni, nem volt se keze, se lába.

Megnyilt az ajtó, a czigányasszony kihajolt rajta. Egy kis ujszülött volt a két kezében, pólyába burkolva, főkötőcskével a fején. Mind egyformák azok, czigánypurdé, báróurfi, az első napján az életnek. Hanem a pólya himzett patyolat volt s a főkötőcske selyemből.

– Nézz rá! De hozzá ne érj! Suttogá a nő, a haldokló feje fölé tartva a csecsemőt.

A Haricska arcza gyönyörre torzult: szemei ezüstfényben ragyogtak, az ajkai szét voltak nyilva. Elkezdett imádkozni czigányul:

… Amáró dáde…

Elvitte az amenig.

Aztán nagyot fohászkodott.

– Ki viseli majd gondodat, szegény féreg, ha én meghaltam?

Az anya ravaszul mosolygott s odasugott neki:

– Nézd, milyen szép selyem főkötője van! Hát ez a gyolcs pólya! hé!

A haldoklónak nagyot villant még egyszer az elméjében. A repülni készülő lélek még szünetet tartott. Azon a mélyből jövő hangon kérdezé:

– Hol vetted azt?

Erre a szóra a czigányasszony mind a két kezével fölemelé a feje fölé a csecsemőt.

– Hohó! A te fiadból úr lesz! Méltóságos, exczellencziás úr! Nem lesz ennek semmiben fogyatkozása.

A haldokló nagyot vonaglott, a szemei fölfelé forogtak.

– Manga! Te! hörgé.

– Egy szót se szólj! – dörmögé a nő, tenyerével letakarva a férje száját. Ha kérdezi odafönn Szent Péter apostol, el ne mondd, a mit tudsz.

Az még egyet hörgött, azzal összehuzódott görcsösen, mint egy téli álomra készülő marmota. Az volt a halál.

Az asszony bement a gyermekkel a kunyhóba; aztán visszajött, lefogta a halott szemeit, mindegyik szemére egy kétgarasost tett nyomtatóul, az állát felkötötte. Azután a görcsösen összehuzódott karjait, lábait kinyujtóztatá. Megmosdatta, lepedőbe betakargatta. A két kezét a mellén összekötötte, egy kis rézkeresztet téve a kettő közé.

Azután visszament a kunyhóba, mind a két siró gyermeket lecsillapítani. Azok már az első táplálék után kiabáltak.

Más asszony ilyenkor maga is megfekszi az ágyat.

Neki csak egy ágya volt s azt az uri hölgy foglalta el. Az pedig a halál révén volt. Neki azt is kellett ápolnia.

Szürkülni kezdett már. Manga kiment az erdőre gyógyító erejű füveket keresni, vérelállító fekete nadálytőt, tejoszlató bürköt, halálélesztő nárdusgyökeret. Ismerik azokat a czigányasszonyok. Nem felejtett el egy garabót teleszedni málnával, üdítő italul a fölocsudó betegnek.

Mire visszatért, az uri nőnél az ájulást fölváltotta a delirium. Addig kötözgeté áldott jó füvekkel, a míg elcsillapult, megitatta málnavizzel, elaltatá.

Azután a tűzhelyhez látott; készített magának málélisztből mamaligát. Jól lakott vele. A ki két csecsemőt táplál, annak magának is táplálkoznia kell. Volt egy fazék uborka is. De ahhoz nem nyult. Ezt el fogja vinni magával a Haricska az utra egész fazekastul. A hogy az ősemberek szokták.

Akkor aztán előjött a fürészszel és a baltával s két szál deszkából készített az urának koporsót.

Azzal megint bement a kunyhóba, megszoptatta a két fiucskát, az úrnőnek megdörzsölgette a karjait, lábszárait, a mitől az mélyen elaludt.

Mikor ismét előkerült a kunyhóból, már a nap kezdett kibukkanni a hegyek közül. Az ég állhatatosan sárga volt, mint az egész cholerajárvány alatt.

Eszébe jutott valami.

Két üres kobak tököt keresett elő, a mik erős kóczmadzaggal voltak összekötve.

Azzal lement a zátonyra, a hol az aranymosó turzások voltak.

A puha nedves porondban meglátszottak az elmenekültek lábnyomai, egész világosan. A kis gróf finom topánkáinak a nyoma; meg a hajdué. Ennek még a sarkantyubevágása is ott volt.

A czigányasszony nagy pontossággal lépkedett bele a hajdu lábnyomaiba s eltaposta azokat a maga mezitlábos ellenjegyeivel.

A partra érve levetette a ruháit, derekára kötötte a két kobakot, s azoknak a segélyével átuszott a tulsó partra. Ott meglelte az elvitt lélekvesztőt, visszaevezett rajta s ismét kikötötte a szokott helyére.

Ott ismét felöltötte a ruháit s visszasietett megint, a Zoltán lábnyomait taposta el a saját lépteivel. Nem tudhatta ki senki, hogy ott járt még más is.

S nagyon jó volt ez a furfang.

Alig pihente ki magát a kunyhóban, midőn zürzavaros lármától kezdett visszhangzani a rengeteg. A zendülők, a kik hajnalban megrohanták a kastélyt, s ott nem találták a bárónét és a fiát, minden irányban szétrohantak az üldözésükre. Ide is eljutott egy csapat.

A czigányasszony, a mint a lármájukat meghallotta, kijött a kunyhóból. Karján hozta az egyik gyermeket. Azt, a melyik rongyokba volt bugyolálva. S aztán letérdepelve a holt ember koporsója mellé, elkezdett hangosan sivalkodni.

A zendülők visszatoppantak a láttára. Egy holt ember meg egy sirató asszony!

Addig takarékoskodott könyzáporával. Kellett az akkorra, a mikor az üldözők megérkeznek. A jajgatásával sem alkalmatlankodott addig az erdőknek. Most aztán neki ereszté. Jajgatott és tépte a haját.

A zendülők közel sem jöttek hozzá. A csuma tiszteletet tud parancsolni.

A czigányasszony kiabált nekik, hogy segítsenek neki az urát eltemetni. Ő maga nem birja elvontatni a koporsót. Sirverem van.

Az aranyásó gödre.

Dehogy mentek oda! Bekerített várnál erősebbé tette azt a kunyhót az eléje tett ravatal.

Csak nagy távolból kérdezősködtek tőle az elfutott báróné és fia meg a hajduja felől. Megátkozta a két szemét, ha látta őket valaha.

A nyomokat sem találták sehol.

S hogy végképen elriaszsza őket, utoljára oda akarta nekik adni a porontyát. Vigyék el, ha már az apját elvitte a devla. Erről meg épen nem akartak hallani. Kilövöldözték a puskáikat. Káromkodtak, fenyegetődztek s aztán visszamentek az erdőbe.

Azzal a Manga is visszament a kunyhóba s ringatta a két gyermeket az egyetlen bölcsőben.

Estefelé érkezett meg egy csapat huszár az átelleni hegy felől, átusztattak a folyamon. Velük volt János huszár, meg a kis gróf.

Anna még akkor is hagymázos lázban volt, senkit sem ismert.

Hordágyra tették s így szállíták gyermekével együtt vissza a kastélyba, a honnan már akkor a vadász-katonaság kiverte a lázadókat.

A Haricskát segítettek eltemetni: czigány szokás szerint kedves szerszámjait, tányérját, kését melléje fektetve.

A Mangát a tábornok háladatosságból felfogadta az ujszülötte mellé szoptatós dajkának s megigérte, hogy az ő purdéjáról is gondoskodni fog, mint a magáéról.

A Manga ott maradt az uri kastélyban s fölváltva a városi palotában, a míg csak a fia annyira fel nem nőtt, hogy maga kereshette a kenyerét, a mi czigány fiunál hat-hét éves korában bekövetkezik.