MÁSODIK FELVONÁS.

ELSŐ VÁLTOZÁS.

Uriszoba Kelemenék lakásán. Este van, a szobában lámpa ég. Az íróasztalon is lámpa, színes ernyővel. Történik egy fél órával az első felvonás után. Mikor a függöny felgördül a szobában nincs senki. Egy pillanat mulva csöngetés hallatszik.

A csöngetésre besiet balról a kisasszony és a szobalány. A kisasszony a szobában marad, a szobalány kimegy a bejáratajtón, nyitva hagyja, ajtót nyit a hazatérő Kelemen-párnak, velük együtt jön vissza a szobába.

Kelemenék izgatottan, sebbel-lobbal jönnek, éreztetve, hogy az egész uton hevesen vitatkoztak. A párbeszéd már az előszobában kezdődik, hangosan, veszekedve.

Kelemen. Az nem igaz. Az nem igaz.

Vilma. De igaz.

Kelemen. Nem igaz.

Vilma. Uri felfogás dolga.

Kelemen. Nem tűröm, hogy ebbe az uraság fogalmát belekeverd. Annak ehhez semmi köze. Nincs igazad. Szobalány kimegy.

Vilma. Igenis van, mert uri ember bízik annyira a feleségében, hogy nem piszkálja a leánykori gyerekségeit.

Kelemen nekihevülve. Hogy úri ember mit csinál, azt tessék… Meglátja a kisasszonyt. Alszik már a gyerek, kisasszony?

Kisasszony. Nem, nagyságos úr. Nem akar aludni, amíg a nagyságos úr a mindennapi esti mesét el nem meséli neki.

Kelemen. Mindjárt jövök, kisasszony.

Vilma. Csak menj fiam most. Jobb lesz, ha mesélsz a Janikának. Ettől ő majd elalszik, te pedig talán lecsöndesedel. Én már nem birom. Én már kifáradtam…

Kelemen. Igazad van. Ez fontosabb, mint ez a… ez a… Haragosan indul, már fogja is a kilincset.

Vilma. Alig állok a lábamon… ez az izgalom…

Kelemen. Jól van, jól van.

Vilma. Ez tán meg fog nyugtatni. Menj.

Kelemen. Tessék?

Vilma. Azt mondom: a mesélés majd meg fog nyugtatni téged is.

Kelemen elereszti a kilincset és visszajön. Engem nem lehet ilyesmivel megnyugtatni. Nekem nem az idegeim nyugtalanok.

Vilma. Hát mid nyugtalan?

Kelemen. Az életem. Az megy lassan tönkre. Újra kezdi. Én neked ma este már egyszer megmondtam…

Vilma. Cette fille entend tout. Je n’en vois pas la nécessité!

Kelemen. Megmondtam, hogy mi az egyetlen oka ennek az egyre rosszabbodó idegállapotomnak. Kérem kisasszony, menjen be a gyerekhez, mindjárt jövök és mesélek neki.

Kisasszony kimegy.

Kelemen hevesen. Ez az úr. Ez a titokzatos úr, aki a paradicsomot nem tudja enni. Ez az én bajom, illetve nem is ez az ember, hanem az, hogy te évek óta hazudsz nekem.

Vilma nagyon izgatottan. Ezt a szót most hallom tőled először.

Kelemen. Sajnálom.

Vilma. Nem érdemlem meg, hogy inzultálj. Mutass még egy asszonyt Pesten, aki úgy él, mint én. Egész nap itthon ülök, nem járok sehova, szerényen öltözöm, a konyhát vezetem, a harisnyádat foltozom. Ha valaki bolond, csukassa be magát.

Kelemen. A «hazudsz»-ért bocsánatot kérek. Nem lett volna szabad ezt mondanom. De mi a tény? A tény az, hogy te ismered ezt az embert és velem el akarod hitetni, hogy nem is emlékszel a nevére.

Vilma. Nem emlékszem rá.

Kelemen nyomatékkal. Ez az ember az oka az én egész betegségemnek. Ez a titok ma egy véletlen folytán kipattant. Most itt az alkalom belehalni a betegségbe, vagy kigyógyulni belőle.

Vilma hirtelen elhatározással. Hát jó. Figyelj ide.

Kelemen. Figyelek,

Vilma. Hiszel nekem?

Kelemen. Akarok.

Vilma. És megnyugszol, ha megtudod az igazat?

Kelemen. Meg.

Vilma. Akármi is lesz az, amit megtudsz?

Kelemen. Akármi.

Vilma. És vége lesz ennek a nyugtalan, gyanakvó életnek? Ennek a pokolnak?

Kelemen. Vége.

Vilma. Hát most jól figyelj ide. Ez az ember három évvel azelőtt, hogy veled megismerkedtem, egy csomó más emberrel együtt udvarolt nekem, tudja isten tán szerelmes is volt belém. Azóta nem láttam. És… hangsúlyozva… a nevére sem emlékszem. Na.

Kelemen. Az más.

Vilma. Végre. Hiszed?

Kelemen. Hiszem.

Vilma. Nyugodt vagy?

Kelemen. Nyugodt.

Vilma. Nem lesz miatta több bajom?

Kelemen. Nem.

Vilma kezét nyujtja. Erre adod nekem a becsületszavadat.

Kelemen. Vilma, te egy derék, jó, tisztességes nő vagy. De okos vagy. Én neked nem adom a becsületszavamat. Tudod mit? Nem is vagyok nyugodt.

Vilma fokozódó izgalommal. Nem?

Kelemen. Nem.

Vilma. Hát jó. Én megpróbáltam ezt a módszert, mert ez az egyszerűbb és ugyanoda vezet, ahova a másik. Okos és derék asszonynak kötelessége azt csinálni, amit én most csináltam. De te olyan vagy, amilyen vagy, hát most megkapod tőlem a másik módszert.

Kelemen. Hát az milyen?

Vilma. Fájdalmasabb, mint az előbbi. Nekem ahhoz az emberhez semmi közöm. Én egyszerűen letagadtam ezt az embert, mert én kokainnal akartam a fájós fogadat kihúzni. De ugyanazt az eredményt elérhetem úgy is, hogy fájni fog neked. A fog így is, úgy is kint lesz a végén. Ilyenek vagytok.

Kelemen mohón. Nos?

Vilma. Fájni fog.

Kelemen mint fent. Nem bánom.

Vilma dacosan. György a neve.

Az itt következő párbeszéd egészen a levélig nagyon gyors, nagyon izgatott.

Kelemen. Azt hallottam a tisztektől a vendéglőben.

Vilma. Szabó György.

Kelemen. Aha. Szép szürke név.

Vilma. Mint az egész história.

Kelemen mohón. Szeretett téged?

Vilma. Szeretett.

Kelemen. Nagyon?

Vilma. Nem.

Kelemen. Nagyon?

Vilma. Egy kicsit.

Kelemen. Nagyon?

Vilma. Úgy, ahogy szoktak.

Kelemen. Nagyon?

Vilma. Hát szeretett.

Kelemen. Nagyon?

Vilma. Jobban, mint a többiek.

Kelemen a legmagasabb fokon. Nagyon?

Vilma. Nagyon. Szünet.

Kelemen. Nna. Leül.

Vilma. Most boldog vagy, mert kezd fájni?

Kelemen. És te? Szeretted?

Vilma. Szó sincs róla.

Kelemen. Szeretted?

Vilma. Aki ismer, tudhatja.

Kelemen. Szeretted?

Vilma. Tetszett.

Kelemen. Szeretted?

Vilma. Lehet, hogy ő azt hitte.

Kelemen. Szeretted?

Vilma. Nem.

Kelemen. No végre. Mindjárt mondhattad volna, hogy igen. Szünet.

Vilma. Nem volt egyszerűbb és becsületesebb, ahogy én akartam?

Kelemen. Megkérte a kezedet?

Vilma. Meg. Szünet.

Vilma. Most kérdezd, hogy feleségül mentem-e hozzá.

Kelemen Köszönöm, nem. – Kitől kért meg?

Vilma. Beszélt Félix nagybátyámmal. A bácsi udvariasan megmondta neki, hogy ne is próbálkozzék nálam.

Kelemen. Nem is próbálkozott?

Vilma. Nem.

Kelemen. Mikor volt az a tennisverseny?

Vilma. Akkor.

Kelemen más, egyszerűbb hangon. Jól játszott?

Vilma. Még ezzel is kínozod magad? Elég jól játszott.

Kelemen. Jól játszott?

Vilma. Hát jól, ha díjat nyert.

Kelemen. Jól játszott?

Vilma. Nagyszerűen játszott.

Kelemen. Na végre. Szünet.

Kelemen. Félix végleg elküldte?

Vilma. Végleg.

Kelemen. Ő mit felelt erre? A kisasszony belép.

Kelemen. Mit akar?

Kisasszony. A Janika várja a nagyságos urat.

Kelemen. Jövök. A kisasszony áll és vár. Mindjárt jövök kérem, nem hallotta? A kisasszony kimegy.

Rövid szünet.

Vilma hidegen. Ott hagytuk el, hogy ő mit felelt erre.

Kelemen. Mit felelt?

Vilma. Meghajtotta magát és elment. Elutazott. Kulcsot vesz elő a táskájából, amit eddig a kezében tartott.

Kelemen. Hova?

Vilma. Párisba, Amerikába.

Kelemen. Miféle kulcs az?

Vilma. Semmi. – Kulcs.

Kelemen. Ezzel vége volt?

Vilma. Vége.

Kelemen. Nem írt neked?

Vilma. Nem.

Kelemen. Egy szót se?

Vilma. Egy betűt se.

Kelemen. Mutasd meg a levelet, amit írt.

Vilma. Nem írt.

Kelemen. A jobb felső fiókban tartod a leánykori leveleidet. Ott kell lenni az övének is. Hol van ennek a fióknak a kulcsa?

Vilma. Itt van. Átadja a kulcsot.

Kelemen átveszi, már nyitja is a fiókot.

Vilma. Képes vagy és kiveszed, elolvasod.

Kelemen. Képes vagyok. Kezében a levélcsomó.

Vilma. Ne keresd, ez az, felül. Kihúzza, átadja. Tessék.

Kelemen visszaadja. Tessék.

Vilma. Én olvassam fel? Nem veszi át a levelet.

Kelemen. Nem szoktam a más leveleit elolvasni.

Vilma nyugodtan. Ezt el fogod olvasni.

Kelemen. Azt nem. De tőled meghallgatom. Kínálja.

Vilma. El fogod olvasni.

Kelemen. Még ha külön felkérsz rá, akkor sem.

Vilma. El fogod olvasni.

Kelemen megadja magát. Olvas. «Kedves kisasszony – ön azt üzente nekem Félix bátyjával, hogy nem lehet az enyém, mert nem szeret. Ön azt üzente nekem, hogy nem az a baj, hogy szegény vagyok és nincs állásom, hanem az, hogy ön nem szeret engem.»

Vilma. Csak olvasd tovább.

Kelemen. Muszáj?

Vilma. Most már illik.

Kelemen olvas. «… Én ezt nem hiszem el magának. Maga szeret engem és ha én most elutazom, hogy embert csináljak magamból, ezt azzal fogja bebizonyítani»… beszélve… kezd nekem igazam lenni… olvas «… hogy megvár engem és nem megy férjhez addig, amíg én vissza nem jövök.» Beszélve. Kezd neked igazad lenni.

Vilma. Megvártam?

Kelemen. Elismerem, nem vártad meg. Olvas: «Elmegyek, kivándorlok, ember leszek. De visszajövök. Talán mint győztes katona, talán mint országok sorsát intéző hatalmas úr, talán mint világhírű művész, de lehet, hogy mint koldus, szegény cseléd jövök vissza magához szolgálatért könyörögni. Egyetlen kérésem: ha szeret, várjon meg. Eljövök érte, visszajövök érte.» Gúnyosan mosolyog.

Vilma. Nos?

Kelemen. Szegény fiú. Ez a tipikus, ostoba, vidéki szerelmes bucsu-levele. Ez nem is lehet más.

Vilma. Nekem akkor sem tetszett, amikor kaptam.

Kelemen a levéllel. Ez az a jó kisvárosi romantika. Egy szegény ügyvédbojtár… visszajön, mint diadalmas hadvezér. Hogy képzeli ő ezt?

Vilma. Azt ő tudja, szegény.

Kelemen. Napoleonra gondol. Olvas… «Mint országok sorsát intéző hatalmas úr.» Miniszterelnök? Kancellár? Szabó úr, mint kancellár. Olvas. «Világhírű művész».

Vilma. Mit akarsz tőle?

Kelemen. Hogy ne legyen ilyen közönséges… Tisztelet, becsület egy szép szerelmes levélnek. De ezt a cselédromantikát ki kell nevetni… Ez komikus. A legmálébb azonban az utolsó: nézi… «mint koldus, szegény cseléd jön vissza, szolgálatért könyörögni». Hogy képzeli ő ezt?

Vilma. Fiatal volt.

Kelemen nevetve. Hadvezér, nagyúr, művész… Komikus hangrezgetéssel… vagy mint szegény cseléd… ah, jó romantikus vidék! Eldobja a levelet.

Vilma fölveszi a földről. Minek dobod el? Látod, annyi elnézés lehetne benned…

Kelemen. Nem az bánt, hogy szerelmes. Hanem, hogy ilyen ostoba. Ez a tiszta sablón: a hadvezértől a cselédig. Nevetni kell.

Vilma. Ugyan mit nevetsz rajta?

Kelemen. Nem is nevetek. Sajnálom szegénykét. Nem úgy ült a vendéglőben, mint egy csatanyertes katona.

Vilma. Talán… ha azzá lett volna…

Kelemen komikus páthosszal… Visszajött volna érted!

Vilma. Biztos, hogy ügyvédbojtár maradt. Tán a vizsgáit se tette le.

Kelemen. Nagyon szegényesen ült ott. Ez nem intézi országok sorsát. Paradicsomot, azt nem eszik.

Vilma. Ez minden megjegyzésed? Visszateszi a levelet.

Kelemen. Nem. Akkor tényleg elutazott?

Vilma. El.

Kelemen. Azóta nem láttad?

Vilma. Nem.

Kelemen. Ma láttad először?

Vilma. Ma.

Kelemen. És nem éreztél semmit, amikor bejött? Nem érezted, hogy visszajött érted?

Vilma. Most már ne gúnyolj engem.

Kelemen. Igen. Szünet. Angyalom. Angyalom. Bocsáss meg nekem. Most már igazán minden rendben van.

Vilma. Hát nem lett volna egyszerűbb, ha abban maradtunk volna, hogy a nevét sem tudom?

Kelemen. Ebben is neked volt igazad. Ezt a tíz rossz percet megtakaríthattam volna. De nem baj. Kint van a fájós fogam.

Vilma. Látod, milyen ostoba vagy?

Kelemen. Látom.

Vilma. Most mindent, mindent tudsz.

Kelemen. Mindent.

Vilma. Lesz most nyugtom?

Kelemen. Lesz.

Vilma. És neked?

Kelemen. Nekem is. Felsóhajt. Most egy okos, szép élet következik. Mert ez volt a baj. Ez rág rajtam hat hónap óta, amikor Temesvárott voltam és Leviczkyné elmondta. Fáradt vagy, angyalom?

Vilma. Nagyon… kimerített… ez az este. De az utolsó ilyen volt, úgy-e?

Kelemen. Az utolsó. Kisasszony megjelenik a gyerekszoba ajtajában.

Kelemen fölkel. Jövök kisasszony. Kisasszony el, Kelemen a kilincshez nyúl. Más ember lettem. Visszajön. Tudod… ahogy úgy bejött szegény a vendéglőbe… olyan hetykén…

Vilma. Ugyan kérlek.

Kelemen. Nem nézett ki rosszul.

Vilma. Ilyenek vagytok. Olyan volt, mint egy vasárnapi fűszeres legény.

Kelemen. A kancellár nagyon feltünően volt öltözve.

Vilma. Most már te is látod?

Kelemen. Mert tiszta a fejem. A világhírű művész… túlhangosan beszélt… ízetlenül. Sajnálom.

Vilma. Én nem. Üres ember. Kicsit ostoba is. Ezek hamar vigasztalódnak. Vidéki gigerli.

Kelemen. Még ha szegény cselédnek jött volna vissza…

Vilma. Ugyan hagyd már azt a gyerekes levelet. Ez is elég szép volt tőle. Te ilyet nem írtál volna…

Kelemen. Soha.

Vilma. Te édes… okos… Boldog vagyok, hogy megnyugodtál.

Kelemen. Bocsáss meg.

Vilma elérzékenyülve. Nehéz veled, fiam. Nagyon nehéz veled.

Kelemen. Csak volt. Te vagy az okos…

Vilma. Oh…

Kelemen. Csak ne szerénykedjél. Különb vagy, mint én. Meggyógyítottál, mint egy beteg gyereket. Talán örök életemre. Még ha szeretted is.

Vilma. De…

Kelemen. Most már ezt se bánnám. Így, nyugodt szemmel látom, hogy nincs semmibb, mint egy ilyen kihűlt, felületes érzés. És még jobb, mintha semmi se lett volna. Mert akkor talán most… de így… boldog vagyok. A gyerekszoba ajtaja megnyílik.

Kelemen. Pihend ki magad, fiam. Még hátra van az estély, bál, hangverseny… Jövök, kisasszony. Bemegy a gyerekszobába, az ajtó nyitva marad, úgy, hogy a közönség a benn történőket jól látja és hallja… Na Janikám, hát még nem alszol?

Jani. Nem.

Kisasszony. A papa sokáig váratta a Janikát a mesével.

Kelemen leül az ágy mellé. Imádkoztál már?

Kisasszony. Oh igen, nagyon jó volt a Janika.

Kelemen. Hát miről meséljek neked?

Jani. A farkasról.

Kelemen. Megint a farkasról. Hiszen már két hét óta minden este a farkast mesélem neked.

Jani. De a végit még nem mondta.

Kelemen. Mert mindig elalszol a közepén.

Jani. Mesélje megint, de előlről.

Kelemen. Megint? Hát jó. Hát… volt egyszer… Vilma is bemegy a gyerekhez.

Kelemen. Volt egyszer egy szegény ember, akinek volt egy kis fehér báránya.

Jani. A falu végén lakott.

Kelemen. Igen fiam, ott lakott a falu végin egy kicsi, kicsi, kicsi házban. Hát aztán egyszer… mikor este lett… Sötét volt, nagyon sötét… hát hogy lefeküdt aludni, kint hagyta a bárányt a kertben. Sötét éjszaka volt és fönt a hegyen volt egy nagy erdő. Abba laktak a farkasok. Mérges farkasok, nagy foguk volt…

Jani. Igen.

Kelemen… ahogy elaludt a szegény ember a kis házban, hát… nagy csönd volt, mert már mindenki aludt a faluban… hát egyszerre csak kijött az erdőből egy farkas. Jött le a hegyen. A szeme világított a sötétben. Jött, jött.

Jani. Igen.

Kelemen. A szegény ember csak feküdt az ágyában és nem is gondolta, hogy a farkas ki fog jönni az erdőből. A következőket egyre fokozódó érzéssel, szinte elárulva magát, már Vilma címére mondja. Pedig mindig nagyon féltette a kis bárányát, mert nem volt neki egyebe ezen a világon, csak az a kis báránya… Csak azt szerette, mindig azt szerette, azért féltette olyan nagyon, és majdnem sírt, amikor arra gondolt, hogy egyszer csak jöhet egy farkas, akinek minden mindegy, mert csak enni akar, és elviszi az ő tiszta kis bárányát. Azért nem lehet mondani, hogy a szegény ember bolond volt, mert mit csináljon ő egyedül ennyi sok éhes farkas ellen?

Jani. Igen. Vilma kimegy a szobából és megáll a küszöbön.

Jani. A mama mért megy ki?

Vilma a kanapé felé megy. Fáradt vagyok, fiacskám.

Kelemen. A mamuska nem szereti ezt a mesét. Szünet. Vilma ledől a kanapéra.

Jani. Hát aztán?

Kelemen. Hát aztán egyszerre csak már ott volt a farkas a falu végén. Hüü, hogy villogott a szeme a sötétben. Olyan lassan jött, olyan puhán lépett, hogy nem hallotta senki. Jött, jött, egyre közelebb.

Jani. Igen.

Kelemen. A kis bárány nem is tudta, mi az: egy farkas. Ő nem tudta, hogy a farkas őtet meg akarja enni. Csak nézte a kertből, nézte, amint jött az égő szemeivel, a nagy fogával. Hát egyszerre csak megállt a kert mellett a farkas. A szegény ember aludt. Hát csak zsupsz, átugrott a farkas a kerítésen. És ott állt a kis bárány mellett. Csak akkor ijedt meg a kis bárány. Elkezdett szegény bégetni, és szaladt az ajtóhoz, kaparta a küszöböt, de a szegény ember nem hallotta, mert aludt. Akkor a farkas elordította magát! bu, bu és nekiugrott a kis báránynak. Kitátotta a száját, lehetett látni a nagy fogait…

Kisasszony aki az ágy lábánál áll, a szájára illeszti ujjait.

Kelemen fölkel, halkan. Alszik?

Kisasszony halkan. Alszik. Tessék csak csöndesen kijönni.

Eloltja a lámpát, csak éjjeli lámpa marad a gyerekszobában.

E pillanatban a szomszédban gyerekes, kezdő zongorázó játéka hallatszik. Divatos keringőt játszik.

Kelemen és kisasszony kijönnek a színpadra, kisasszony becsukja a gyerekszoba ajtaját.

Kelemen hangosan. Máskor korábban kell majd…

Kisasszony meglátja, hogy a kanapén fekvő Vilma is elaludt. Pssszt!

Kelemen halkan. Mi az?

Kisasszony. Alszik.

Kelemen. Szegényke… őt is elaltattuk a mesével. Menjen csak ki, kisasszony, hagyja aludni, fáradt volt, jó lesz, ha pihen egy órát… addig csak készítsék elő az estélyruháját… úgy háromnegyed óra mulva költse fel… Nézi. Szegénykém… hadd pihenje ki magát.

Kisasszony. Ez itt a szomszédban… a tanárnak a lánya… minden este pont kilenckor jut neki eszébe zongorázni.

Kelemen. Nem baj.

Kisasszony. Átmegyek talán hozzájuk… ha megkérjük, abbahagyja…

Kelemen. Ne bántsa. Ez még tán jobban elringatja. Az íróasztalról írásokat vesz fel. Nekem is van még dolgom… majd elvégzem a szalonban…

Kisasszony pléddel letakarja Vilma lábát, eloltja a csillárt és kimegy.

Kelemen az íróasztalon megnézi a levelet… a diadalmas hadvezér… nagyúr… művész… komikus sóhaj esetleg szegény cseléd… mosolyog. Összepakolja az írásokat és lábujjhegyen megy balra a lakás ajtaja felé, miután színes kendőt borított az íróasztal lámpájára. Mikor Vilma előtt elhalad. Egy mesétől… elaludt mind a két gyerek… El balra.

A színpadon sötét van. Csend, csak a zongoraszó hallatszik szeliden. Most elkezd az íróasztal lámpája halványodni, s a zongoraszó ereje nőni, növekedni. Egyre erősebb lesz. A lámpa végleg kialszik és a koromsötétben egyre erősebben, szebben szól a zongora. Négykézre. Majd egy hegedű kezdi kísérni, majd kettő, majd sok, majd egyre több zenekari hangszer: kisbőgő, klarinét szól vele, végül nagybőgők, nagydob, a szegény, kezdő zongoramuzsika lassan, szinte észrevétlenül egy teljes nagy zenekar játékává válik, amely még mindig erősbödik, végül fortissimó szól, harsogva, zúgva, trombitákkal, nagydobbal. Ezalatt megtörtént a nyílt változás a színpadon egy fekete függöny mögött.

Vilma amikor már készen van a változás, a koromsötétben, álmában felsikolt. Ne bánts! Ne bánts! Nem tettem semmi rosszat! Ne bánts!

Erre a harmadik «ne bánts»-ra hirtelen ragyogó világosság gyúl a színpadon.

MÁSODIK VÁLTOZÁS.

A hirtelen kivilágosodott színpad a kegyelmes asszony nagyszerű kastélyának lépcsős, oszlopos csarnokát, hallját ábrázolja. A felső emelt részen látható a zenekar, amely tovább játssza a keringőt, fortissimo. A szinen nincs senki.

Csak egy pillanatig üres a szín, mert rögtön berohan balról sikoltozva Vilma, tulzottan fényes és erősen dekolletált estélyi toalettben, folytatva a sötétben megkezdett sikoltozását.

Vilma. Ne bánts! Ne bánts! Semmi rosszat nem tettem!

Rohan felfelé a lépcsőn.

Kegyelmes asszony, Mici, Titkár, sietve jönnek utána.

Innen kezdve ez a kép a következő változásig több mint gyors, valóságos vihartempóban játszandó, természetesen meglassítva a tempót, azokon a helyeken, ahol a cselekmény vagy a dialog megkívánja.

Kegyelmes. Nagyon izgatottan, szaladva. Vilma… az istenért! Felszaladnak utána, a kegyelmes karonfogja. Vilma oda van az izgalomtól. Az istenért, édes fiam, mit akar? Jöjjön! Lefelé vonszolja a lépcsőn. Titkár úr kérem… húzza be azonnal ott azt a függönyt… Titkár már rohan is és ráhúzza a zenekarra a függönyt.

Titkár kiáltva a zenekarhoz. Elég… menjenek fel a nagy szalonba! Zene lassan elhallgat.

Kegyelmes. Micike, azonnal kérek egy pohár vizet.

Mici felrohan a lépcsőn, de ép jön bal 3. egy lakáj, azt kituszkolja, vele együtt elrohan fenn, oldalt balra. Vizet hozzon!

Kegyelmes idegesen, szakgatottan, arisztokratikus gőggel, mereven beszél, titkolja hallatlan izgalmát. Nagyon gyorsan beszél. Titkár úr kérem, gondoskodjék, hogy a hangverseny az emeleten a legnagyobb rendben menjen tovább; senki abból, ami itt történt, semmit észre ne vegyen és igyekezzék, hogy mi itt most magunk maradhassunk.

Titkár. Parancsára, kegyelmes grófné. Jobbra, fenn, elrohan.

Mici, Lakáj ugyanakkor balra fenn megjelennek, Mici üvegekkel, lakáj tálcán vízzel.

Kegyelmes. Üljön le édes gyermekem, erre a székre.

Vilma. Nem… Nem… Vizet, üveget nyújtanak feléje. Lakáj el.

Kegyelmes. Micike ugorjon és vigyázzon, hogy senki semmit ne vegyen észre. Mici rohanva el. Mi volt az, fiam?

Vilma lihegve. Az uram…

Kegyelmes. Mit csinált?

Vilma. Berontott… egy szobába… ahol én beszélgettem…

Kegyelmes. Kivel?

Vilma. A főhadnaggyal…

Kegyelmes. És… és… és…??

Vilma. Meg akar ölni!… Felszalad a lépcsőre. Rohanva jön bal 1. Kelemen.

Kelemen. Ne szaladj előlem!

Kegyelmes útját állja. Az istenért, doktor, mit csinál?

Vilma. Kegyelmes asszonyom… mentsen meg… A kegyelmes asszony mögé menekül.

Kelemen. Itt hiába minden kegyelmes asszony… a becsületemről van szó… Vilmához nagyon izgatottan. Ki volt az a tiszt? Ki volt az az ulánus tiszt?

Vilma a lépcsőről, boldogan. Ki volt az a tiszt? Jenő, Jenő… az a tiszt a diadalmas katona volt… Jenő, te kinevetted a levelét és ő most itt egyszerre elébem lépett, hét év multán visszajött értem! Ahogy megírta… visszajött, mint győztes hadvezér!

Kelemen. Megcsaltál! Rohan feléjük. Vilma sikoltva fel a lépcsőn, és az ép akkor beszaladó Micivel fenn, balra el, a kegyelmes útját állja Kelemennek.

A kegyelmes grófné. Mit akar?! Megőrült?! Mi történt?

Kelemen. Megcsalt a feleségem.

Grófné. Micsoda?

Kelemen. Itt, az ön házában.

Grófné. Csillapodjék kérem. Nem tudom. Hát mi volt?

Kelemen. Fenn az emeleten… a kis szalonban… már egész este nézem, hogy jár körülötte egy ulánus tiszt. Egy ulánus tiszt kergeti, üldözi, hajszolja…

Grófné. Csöndesebben, az istenért, meghallják.

Kelemen. Lestem, néztem… függöny mögül, oszlop mögül, a folyosóról… utánuk mentem lábujjhegyen… megfogtam őket együtt a kis szalonban, ahol összebújva suttogtak…

Grófné. Kik?

Kelemen. A feleségem és a tiszt. A tiszt átkarolta a feleségemet. A szalonban sötét volt… csak a szomszéd szobából jött világosság… Berohantam… az asszony elszaladt és a tisztet kicipelte egy frakkos úr… azt se tudom, ki volt… a sikoltásra jött be…

Ritterné rohanva jön le. Mi történt itt? Mit csinált a lányommal?

Kelemen. A lánya becstelenül megcsalt engem!

Grófné. Csöndesebben…

Ritterné. Hogy mer ilyet mondani?

Kelemen. Sötét szobában ölelkezett egy katonával!

Ritterné. Hazugság!

Grófné. Szent isten… és mindez az én házamban… az én estélyemen. Meghalok bele, nagyságos asszonyom, meghalok bele. Ezt nem élem túl!

Ritterné. Csak nyugalom, kegyelmes asszonyom.

Kelemen. Nincs nyugalom.

Ritterné. Nem igaz.

Kelemen. De igaz! Láttam! Ne védje! Maga is olyan volt!

Grófné. Az istenért.

Ritterné. Mit akar? Mit akar itt csinálni? Vendégségben van!

Kelemen. Nem bánok semmit.

Grófné. Kiméljenek, kérem… tekintsenek engem… tekintsék a családomat… micsoda rettenetes szégyen!

Kelemen. Nem, nem ölöm meg. Más büntetést kap. Megcsalt, megölte az életemet… itt, nyilvánosan, a százötven vendég előtt fogom megszégyeníteni, itt fogom kikiáltani, hogy mit tett… itt fogom megbüntetni… A két nő közül ki akar szabadulni, hogy felrohanjon.

Ritterné sírva. Jenő!

Grófné elébük kerülve felszalad a lépcsőre, útját állja és minden erejét összeszedve, méltóságteljessé válik. Megálljon. Csinálhat, amit akar, de nem az én házamban. Doktor úr, ezen kijelentésével elvesztette nálam a vendégjogot. Az én házam minden botránytól ment és az is marad. Én gróf Walmsdorff püspök huga vagyok és a házam tisztaságát mindenáron meg kell hogy védelmezzem. Értette? Közben bejött a titkár.

Kelemen. Én az életemmel is leszámoltam. Nekem semmi nem fontos.

Grófné. Az én házamban nem lesz házasságtörési botrány.

Kelemen. De volt!

Ritterné. Nem igaz!

Grófné. Önök most el fognak távozni az én házamból minden feltűnés nélkül. Mit akar, titkár úr.

Titkár. Alázatosan megjegyzem, kegyelmes grófné és egyben bocsánatot kérek…

Grófné. Ne fecsegjen annyit, mit akar?

Titkár. Alázattal… hogy feltűnés nélkül már nehezen távozhatnak őnagyságáék… mert a futkosásra többen kijöttek a nagyteremből…

Grófné. És ön mit csinált?

Titkár. Visszaküldtem őket azzal, hogy őnagysága rosszúl lett.

Grófné. Elhitték?

Titkár. Alázattal… nem. Mert a férfihang szitkozódásait, ha nem is a maguk egészében…

Grófné. Hallották?

Titkár. Legmélyebb sajnálattal kell, jelentsem, hogy: igen. A kegyelmes grófné minden erélyére van e percben szükség.

Grófné. Tehát nem mehetnek el egyszerűen. Kérem e súlyos percben szedjük össze az eszünket és az idegeinket. Az én családom és házam becsülete forog kockán. Doktor úr ön le fog csillapodni és akkor felesége őnagyságával tüntetőleg végig fog sétálni az összes termeken. Intézkedni fogok, hogy a nagyteremben odalépjen önökhöz az a tiszt úr… önök nehány barátságos szót váltanak vele s azzal távoznak a házból.

Ritterné. Igen… igen… valaki szóljon a katonának… csak botrányt ne!…

Grófné. Majd megkérem öcsémet…

Ritterné. Igen, az attasé úr…

Titkár. Alázattal… az attasé úr őméltósága volt az, aki a főhadnagy urat a… botrány színhelyéről elvezette.

Grófné. Rettenetes! Még neki is kellemetlensége lesz! Még őt is belekeverik!

Titkár. Az attasé úr őméltósága e pillanatban barátságosan beszélget a főhadnagy úrral.

Grófné. De hát ki az a főhadnagy?

Kelemen. Én nem tudom.

Titkár. Egy ulánus főhadnagy a meghívott tíszt urak közül.

Grófné. Titkár úr azonnal értesíti Kelemenné őnagyságát, hogy idevárjuk és megkéri az attasé urat, hogy azonnal jöjjön fel hozzám az ebédlőbe. Két lakájhoz, akik fenn balról jobbfelé vonulnak. Mit visznek ott?

Titkár. Malotti művész úr az öltözőjében van már és kilenc darab citromot kéretett az énekhangjához. Lakájok el.

Grófné. Csak nem hallott a művész valamit?

Titkár. Nem hiszem. Az ajtó vastag. El.

Kelemen. Kegyelmes grófné…

Grófné nagyon idegesen. Kérem doktor, lekötelez, ha egy szót sem beszél, mert félek, hogy elveszítem azt a nyugalmamat, amit… reszketve… most minden erőm megfeszítésével is… de meg kell tartanom… e súlyos pillanatban… nekem, szegény özvegyasszonynak…

Kelemen bűnbánattal. Bocsásson meg, grófné.

Grófné idegesen nyújta csókra kezét. Doktor… ezt nem érdemeltem öntől… aki azért jött, hogy családom jóságát élvezze…

Ritterné mély meghajlással. Nevükben én is a legőszintébb…

Grófné fölemeli. De asszonyom… önnek semmi oka… fogadja részvétemet… ön szenved… ön anya…

Ritterné sírva. Anya. Anya.

Kelemen dühvel. Kérem, ne sírjon.

Grófné. De doktor,… de asszonyom… Fenn balról megjelenik Vilma, akit Mici támogat.

Grófné. Gyermekem… vegyen példát rólam… szedje össze minden erejét. A jó isten majd megsegíti magukat is, de most egy ártatlanul szenvedőről, rólam van szó. Micike.

Mici. Parancsol grófné?

Grófné. Micike a toalettszobámba vezeti a doktorné őnagyságát és eltünteti arcáról, hajáról, külsejéről mindazokat a jeleket, a melyek a botrányra emlékeztetnének. De azonnal. Akkor visszavezeti ide, ahol Kelemen doktor nyugodtan várni fogja. Igen, doktor?

Kelemen magába szállva. Igenis, kegyelmes asszonyom.

Grófné. Nekem most a százötven vendégem közé kell mennem, látnom a hangulatot és mentenem a menthetőt. Kérem… Int. Vilma, Ritterné, Mici el. Az attasé öcsém az én nevemben fogja megkérni… az… ulánus főhadnagy urat, hogy a bálteremben önökhöz lépjen s önökkel nehány barátságos szót váltson. Ezt a főhadnagy meg fogja tenni özvegy Simándy grófné házának becsületéért. Erről én önnek kezeskedem. Kérem a válaszát.

Kelemen. Minden a parancsa szerint fog történni, grófné.

Grófné. Ön most itt marad és bevárja nejét.

Kelemen némán meghajol.

Grófné. Doktor Kelemen… ön egy dzsentlmen.

Kelemen. Kegyelmes asszonyom… jobb szeretnék nem az lenni.

Grófné nagy nyomatékkal. Ön nem tehet róla, ön mégis az.

Kelemen meghajol.

Grófné. Imádkozni fogok az ön lelke nyugalmáért.

Kelemen szárazon. Köszönöm. Grófné sietve el jobbra, fenn. Kelemen egyedül marad, előrejön. Egy lakáj jön fenn, vissza a művésztől.

Titkár balról jön. Malotti művész úr megkapta a kilenc citromot?

Lakáj. Igenis.

Titkár. Azonnal csináltasson Malotti művész úrnak három lágy tojást egészen hígan és jégbehűtve vigye fel neki, ez kell az énekhangjához.

Lakáj. Igenis. Balra el.

Titkár a lépcső aljáról, mereven. Attasé úr őméltósága a maga részéről szintén kéreti doktor úr őnagyságát, kegyeskedjék itt türelemmel várni. Meghajol és el jobbra.

Kelemen. Köszönöm. Pillanatnyi szünet.

Kelemen izgatottan készül fel-alá járni. Előlről a lépcső felé megy, onnan vissza előre. Megfordul, hogy megint a lépcső felé menjen, de ekkor hátul, fenn, középen hirtelen szétkapja a függönyt és megjelenik a főhadnagy. (Ugyanaz a színész játssza, aki Szabót. Borotvált arc, minden változtatás nélkül.) Két lépcsőt jön le és katonásan megáll. Kelemen is megáll. Farkasszemet néznek.

Főhadnagy katonásan. Doktor úrnak állok rendelkezésére.

Kelemen. Ön elcsábította a feleségemet.

Főhadnagy. Érte jöttem.

Kelemen. Mi?

Főhadnagy. Eljöttem érte.

Kelemen. A részletekre nem vagyok kíváncsi. Ön az én hites feleségemet egy sötét szobában átkarolta. Ön ezért számolni fog.

Főhadnagy. Azért állok itt. El vagyok rá készülve.

Kelemen. Ez meg fog történni annak rendje és módja szerint, holnap. Most azonban ennek a háznak a becsületéért egy rövid és kinos komédiát kell játszanunk.

Főhadnagy. Nem tudok róla.

Kelemen. Önt értesíteni fogják.

Főhadnagy. Itt állok. Ha még akar tőlem valamit…

Kelemen. Semmit. Megjelenik Vilma fenn.

Vilma a két férfit nézve, remegve. Azt mondták… itt vársz… jöjjek ide…

Kelemen. Igen.

Főhadnagy meghajol és indul jobbfelé.

Vilma. Ne… ne… ne menjen.

Főhadnagy visszalép.

Vilma. Félek veled egyedül maradni… és azt akarom, hogy az ő jelenlétében mondjam meg neked…

Kelemen. Hogy szereted?

Vilma. Nem… nem… hogy miért voltam vele… hogy megmondjam neki… menjen el… menjen el…

Kelemen. Szereted!

Vilma kitörve. Szeretem! Szeretem ezt a szép, szomorú katonát, igenis, ha tudni akarod, szeretem és én nem tudom elhazudni, hogy szeretem… és boldog vagyok, hogy kimondtam, hogy nem kell elfojtanom, letagadnom, elszenvednem… hogy felsikolthatom az égig… szeretem a szép, szomorú, bátor katonát… aki eljött értem… ahogy a levelében megigérte… eljött értem… a csatából jött el értem!

Főhadnagy egy lépést tesz feléje. Vilma!

Kelemen. Nem igaz… nem szereted!

Vilma. De szeretem… és látnod kellett volna a vendéglőben, mikor bejött, hogy szeretem… tudnod kellett volna, mikor a nevét letagadtam, hogy az övé vagyok… tudnod kellett volna, mikor a levelét megmutattam, hogy imádom… és hogy el fog jönni értem, mert megigérte… és tudnod kellett volna, hogy ha eljön értem, akkor az övé vagyok… az én diadalmas katonámé… és kinevetted a szegény kis levelét… és most itt van!

Kelemen. Mit beszélsz? Mit teszel velem?

Vilma. Itt a diadalmas hadvezér… Afrikából jön… kinevetted, úgy-e… nem szóltam… hallgattam és te nevettél, mert honnan tudjad te, mi lakik bennem, mit fojtok el, mit oltok el örökre, még ha én vagyok a leghűbb, legtisztességesebb, legokosabb asszony is… Főhadnagyhoz tüntetőleg. Szeretsz?

Főhadnagy. Még kérdezed? Hát este, a vendéglőben, hiszen kellett érezned, hogy a vér a fejembe rohant… hogy elhidegült a szívem… hogy a térdeim reszkettek… mert megláttalak egy idegen emberrel… és tudtam, hogy a férjed. Szomorúan, nobilisan. Vilma… miért nem vártál meg?

Kelemen. Itt… előttem… a fülem hallatára…

Vilma. Mert gyönge voltam… azt hittem, el tudlak felejteni… de nem… nem…

Főhadnagy. Kínlódtam érted… bolyongtam érted… a német hadseregben végigszenvedtem a nagy afrikai hadjáratot… ott kaptam a rangomat… közlegényből… egy rettenetes csatáért… amit érted… teérted… véreztem, rohantam, nem ettem, nem ittam… puszta földön háltam…

Vilma. Drága…

Főhadnagy. Hónapokat, éveket szenvedtem…

Vilma. Drága. Kinevetett, te drága…

Főhadnagy. Golyó elé álltam… átlövettem a mellemet… akkor még csak káplár voltam… egy félévig haldokoltam a trópusokon, egy piszkos kórházban… gondoltál rám?

Vilma. Senki másra… csak rád…

Főhadnagy. És újra, újra kezdtem… előre… tűzbe mentem… átlőtték a combomat… Afrikában… a nagy sivatagban, vérző testtel, hanyatt fekve a földön… arccal a végtelen fekete ég felé fordulva, fejem fölött az örök csillagokkal… lázban… az utolsó kenettel a homlokomon… fájdalmamban… a nevedet ordítottam… meghallottad-e?

Vilma. Hallottam… tudtam… imádlak…

Főhadnagy. És újra, újra kezdtem… nem hagytam magam… nem akartam meghalni… csak érted… mert megigértem neked… csak, hogy visszajövök diadallal… a szép fehér homlokodért…

Vilma. A tied.

Főhadnagy… a fekete hajadért… a szemed csillagáért…

Vilma. A tied volt… mindig…

Főhadnagy. És nem vártál meg.

Vilma. Megvártalak… megvan a leveled… itt vagyok… senkié nem vagyok… felujjongva… az én szép, bátor katonámé vagyok!

Kelemen aki a bal fotelhez támolygott és onnan nézte, hallgatta ezt rémületben. Elég volt!!! Frázisok! Romantika!

Vilma. Ne hallgass rá… hazudj neki valamit…

Főhadnagy. Érted jöttem, megszolgáltam érted, soha asszonyt nem öleltem, szépen, tisztán, fiusan, szűzen jöttem el a menyasszonyomért…

Vilma. Hazudj neki valamit… az kell neki… mondd, hogy nem te vagy az… Félek tőle…

Főhadnagy. Lehet itt félni?

Vilma. Kinevette a leveledet… eldobta… nem tudta, hogy ezt nem szabad kinevetni!

Kelemen dadogva, rémülettel. Itt… előttem… nyiltan… szeretik egymást…

Vilma. Védj meg… félek tőle… ha hazamegyünk, kínozni fog, verni fog, be fog zárni, nekem megint hazudnom kell… el fog választani tőled, nem foglak látni soha többé… és megöregszem nélküled… meghalok és nem is láttalak…

Főhadnagy. Téged senki nem bánthat, amíg én élek.

Vilma. Ne hagyj el… Védj meg…

Kelemen halálos hidegséggel. Nincs rá szükség. Én már téged nem bántalak többé.

Vilma. Hazudsz… Ha hazamegyünk… mit szenvedek!

Főhadnagy. Ez az asszony az én védelmem alatt áll. Mindenért én vagyok felelős és minden szenvedés legyen az enyém.

Vilma. Ilyennek képzeltelek… álmodtalak…

Kelemen. Ebben az őrületben, ami itt történik, én vagyok az egyetlen, aki szenved. Itt nekem veszik a véremet. De nincs tovább. Most, itt, vége. E pillanatban, a többit holnap elintézzük… egy kötelességünk van mind a hármunknak, ez iránt a ház iránt. Ezt én becsületemre vállaltam. Én a… feleségemmel karonfogva végig fogok menni a termeken és ön hozzánk fog lépni egy-két közömbös szóra. Aztán mind elmegyünk.

Vilma borzongva. Micsoda vesszőfutás!

Kelemen. Én vállaltam. És ha főhadnagy urat nem érdekli ennek a háznak a becsülete, talán megteszi annak az asszonynak a jó híréért, akinek ezt a jóhírt a gyereke számára legalább külsőleg meg kell őriznie. Értetted?

Vilma. Igen.

Kelemen. Ön is megértette?

Főhadnagy. Igen.

Kelemen. Megteszi?

Főhadnagy. Nem.

Kelemen emeltebb hangon. Velem szemben ön, mint hős, megvédheti a szerelmesét. De az ön szerelmesének a becsületes anyai nevét megvédeni… erre nincs más a világon, csak én. És meg fogom önnek mutatni, hogy ebben leszek olyan hős, mint ön abban, hogy egy összetépett szívű, megölt, meggyalázott, megsebzett, nyomorult férjjel szemben megvéd egy asszonyt, aki önbe szerelmes.

Főhadnagy. Nem teszem. Nem játszom komédiát.

Kelemen. De meg fogja tenni. Kényszeríteni fogom rá.

Főhadnagy. Nem kényszeríthet semmire ezen a világon. Nem játszom komédiát, mert én nem vagyok szatócs, akinek az a főgondja, hogy a csávából most kikerüljön. Amit tettem, azt vállalom. Ez az asszony szeret engem és én hét éve küzdök érte, szenvedek, dolgozom, vérzem és harcolok, hogy méltó lehessek hozzá és egyszer eljöhessek érte. Most itt vagyok. Most megöleltem és reszketett a melle a mellemen. Most megcsókoltam és a szívemig égett a szája. Most megkérdeztem és úgy beszélt velem, mint az istenével, akit imád. És bennem felgyullad és végiglángol az én szomorú életem és felsikolt bennem az öröm és felviharzik bennem a gyerekkori szerelmem és itt erre jön egy cvikkeres úr és azt kívánja tőlem, hogy polgári megoldásokat csináljak és jön egy kis cvikkeres úr és nem érti meg és nem fogja soha megérteni, hogy e pillanatban már nem vagyok katona, nem tudom, hol vagyok, nem ismerek senkit és semmit és odadobok mindent és nem félek senkitől, és elborul előttem a világ, hogy ne lássak egyebet, mint az én szép menyasszonyomat, akiért eljöttem. Hátra siet fel a lépcsőre. Most, most verik itt a szívemben a dobok a mars-marsot, most az enyém az egész világ, és most viszem el a menyasszonyomat magamnak…

Vilma sikoltva. Te szép, bátor katona!

Főhadnagy. Búcsuzz el tőle!

Vilma. Ilyennek álmodtam! Nem csalódtam benne!

Főhadnagy. Búcsuzz el tőle!

Vilma. Meghalok utánad!

Kelemen. Vilma!!! Pillanatnyi szünet, a főhadnagy két lépcsőt lejön.

Vilma a férje vállára borul. Meghalok utána, Jenő, meghalok utána.

Kelemen a haját simogatva, kérőleg. Vilma!

Vilma. Jenő… nem mehetek vele… én meghalok utána.

Kelemen. Vilma… ezek csupa közhelyek… és vidékies, ez romantikus, ez gyerekes… ez szavalat…

Vilma. Az én életemnek vége. Nekem össze van törve a szívem. Nekem bűnhődnöm kell azért, amiért nem vártalak meg.

Főhadnagy sejtve a bajt, komoran. Én neked mindent megbocsátottam.

Vilma. Nem mehetek el veled. Nem vártam rád. Hűtlen voltam hozzád. Másnak adtam a fiatalságomat… az első reszketéseimet… másnak hoztam gyereket a világra… Keserves sírással… Mi maradt neked, te szép katonám, mi maradt neked az én szép fiatal életemből?

Főhadnagy mélyen, szomorúan. Nem kérdezem. Itt vagyok. Érted jöttem.

Vilma. Vidd el magaddal azt, hogy minden percemmel, mindenemmel imádlak. És hagyj engem veszni… szenvedni és megöregedni. Bűnhődni…

Főhadnagy. Miért?

Vilma. Mert nem hittem abban, hogy a szerelem minden… akkor… amikor még lehetett volna. Szünet.

Kelemen komolyan, szeliden. Főhadnagy úr, én tisztelettel megkérdem önt, tudja-e, mi most a kötelessége?

Főhadnagy. Tudom.

Kelemen. Ne irigyelje tőlem azt, ami nekem ebből az asszonyból megmaradt. Én megigérem Önnek, hogy halálomig tiszteletben fogom tartani a bánatát.

Vilma. Menj. Én örökké szeretni foglak.

Lakáj belép, fenn, balról. Gróf Walmsdorff attasé úr őméltósága kéreti a főhadnagy urat a zöld szobába.

Főhadnagy. Amit az attasé úr őméltósága a zöld szobában tőlem akar, azt már tudom. Lakáj el. Doktor úr, a nagyterem közepén fogok várni. Most már végigsétálhatunk a termeken. Katonásan összeüti a bokáját és kisiet jobbra. Kelemen a támolygó Vilmát a bal fotelhez kíséri. Vilma a fotelbe ül és eltakarja az arcát a zsebkendőjével.

Kelemen szomorúan, de boldogan. Nem mentél vele. Nem mentél vele.

Vilma. Nem mentem vele. Hát van rongyabb teremtés, van valami gyávább, alávalóbb, hálátlanabb, mint egy asszony?

Kelemen. Ne kinozd magad. Ha szeretnéd, vele mentél volna. Nem szereted.

Vilma sírva. Nem szeretem.

Kelemen jóságosan. Az én utam ki van jelölve. Nekem jónak és okosnak kell lennem. Nekem meg kell téged hódítanom. Én nem kaptam érted sebeket. Én majd jó leszek hozzád.

Vilma a kezét nyújtja. Légy jó… bánj velem… mint egy nagy beteggel.

Kelemen. Csupa… közhelyeket mondott. De a temperamentuma vett le téged a lábodról. A tűz, amivel beszélt. Meg tudom érteni, hogy elforgatta a fejedet. Hát én ezt nem tudom. Én majd szelid és okos leszek.

Vilma. Légy szelid és okos.

Kelemen. És erről ne legyen többé szó köztünk. Én elfelejtem. Én el akarom felejteni. Te is akard elfelejteni.

Vilma. Akarom.

Kelemen. Jönnek az évek… jönnek komolyabb, tisztább, szebb örömek… a kis fiad… leszünk mi még nagyon, nagyon boldogok.

Vilma gépiesen. Nagyon… boldogok leszünk… Balról fenn jön egy lakáj, tányéron pezsgősvödörrel.

Titkár a lakáj mögött megjelenik. Bocsánat.

Kelemen. Engem?

Titkár. Nem, kérem… bocsánat, hogy erre járunk… de Malotti művész úrnak visszük a jégbehűtött híg tojást… és itt az öltözője…

Kelemen. Kérem.

Titkár. Gyerünk. Jobbra, fenn a lakájjal el.

Kelemen. Most egy kicsit kipihened magad, angyalom, aztán megyünk erről a szerencsétlen helyről.

Vilma. Igen… menjünk… itt olyan forró, olyan tikkasztó minden… minden olyan szép…

Kelemen megsimogatja. És szép nyugodtan szólunk még a nagyteremben egy szót a főhadnagyhoz.

Vilma felrezzen. Muszáj ezt?

Kelemen. Hidd el, nem kívánnám… de muszáj. Majd megkérem az attasét, hogy ő is jöjjön velünk… így nem lesz olyan nehéz…

Vilma. Jó… kérd meg…

Kelemen. Hát maradj itt addig, szívem egyedül… pihenj egy kicsit… itt nem zavar senki… mind fönn vannak a hangversenyen… én megyek, beszélek az attaséval… indul balfelé… nem kell valami?

Vilma. Nem. Csak ne most mindjárt menjünk… kérd meg… az attasét, hogy csak öt perc múlva… csak tíz perc múlva… és ő is jöjjön velünk…

Kelemen. Jól van, édesem.

Vilma. Mért nevetted ki a levelet…

Kelemen. Rosszul tettem. De olyan gyerekes volt.

Vilma… visszajön… mint diadalmas katona…

Kelemen. Hagyjuk, fiam.

Vilma érzéssel… visszajön… vagy mint országok sorsát intéző nagy úr… Kitéved a tekintete a bal 1. a kulisszába… mint… Rémülettel, csodálkozva, mintegy megbabonázva emelkedik fel a fotelből… országok… sorsát… intéző… nagy… úr… mereven néz arrafelé.

Kelemen. Pszt… Indul arra.

Vilma… jön…

Kelemen. Csönd, fiam… az attasé jön. Szedd össze magad. Én elébe megyek. El bal 1.

Vilma visszaül a fotelbe, de tovább néz ki arra. Kis szünet.

Kelemen belép bal 1. Nyugalmat és vidámságot szinlelő hangon beszél hátra. Itt van a mi betegünk, gróf úr… már várja méltóságodat…

Attasé belép bal 1. Megáll. Ugyanaz a szinész játssza, aki Szabót. Borotvált arc, változtatás nélkül. Frakk, igen sok rendjellel.

Vilma csodálattal nézi.

Attasé nagyon nyugodtan, halkan, finoman, tapintatosan, mint valami jó doktor. Csókolom a kezét, kedves jó nagyságos asszonyom… na, na, nyugodjunk meg egy kicsit… nincs semmi baj… Vilma eltakarta az arcát.

Kelemen a fotel mögött. Arra kérjük gróf urat, hogy kegyeskedjék velünk jönni, majd amikor… azt a szomorú sétát…

Attasé. De kérem… boldog vagyok, hogy szolgálatukra lehetek… kérem, rendelkezzenek velem… Jobb 1. felé kíséri Kelement.

Kelemen. Én megyek, megnyugtatom a kegyelmes asszonyt… és nagyon kérem…

Vilma felemelkedve a fotelből, rémülten. Jenő…

Kelemen. Mi az, édesem.

Vilma. Nem látod?…

Kelemen. Mit?

Vilma. Az arcát… az arcát…

Kelemen mosolyogva néz az attaséra… Ne izgasd magad, szívem, a gróf úr… úgy-e, az ön kipróbált diplomáciájával… kicsit vigasztalja meg a mi betegünket…

Attasé. De kérem.

Kelemen. Az ön szavai bizonyára…

Attasé. De kedves ügyvéd úr…

Kelemen már jobb 1-nél. Igazán, mély hálámat kell… méltóságodnak…

Attasé. De szót sem érdemel.

Kelemen el, jobb 1.

Attasé cigarettát vesz elő, rágyujt. Leül a jobb fotelbe. Szünet.

Attasé mindvégig halk, hideg, nyugodt, elegáns hangon, még az izgalmaknál is csak belül reszketve. Asszonyom… amikor hét év multán viszontlátom… azt kell tapasztalnom, hogy… nemcsakhogy férjhezment… hanem már van egy főhadnagy is, aki a nyugalmát megzavarta.

Vilma leveszi arcáról a zsebkendőt, lassan átnéz rá és ismét rémülten látja ugyanazt az arcot. Hét év… multán…

Attasé. Megigértem, visszajövök. Ha nagy úr leszek. Itt vagyok.

Vilma. Megigérte… itt van… és megbántott…

Attasé. Nem akartam megbántani.

Vilma. Mégis megbántott.

Attasé. Soha nem vettem volna magamnak a jogot ehhez a mondathoz, ha nem nekem jut véletlenül a szerep, hogy a férje elől elvezessek egy tisztet, aki önt átkarolta.

Vilma. Élek hét év óta… élet nélkül. Szerelem nélkül. Három év óta gyermekem van.

Attasé. A legszebb álmom volt… ennek a gyermeknek az apja lenni.

Vilma. Ne kínozzon.

Attasé. Négy éve asszony?

Vilma. Négy éve? Nem tudta?

Attasé. A családom kiméletből nem írt meg nekem semmit Londonba. Mással nem leveleztem.

Vilma. Miért?

Attasé. Mert féltem, hogy magáról tudósítanak.

Vilma. Olyan komolyan vette.

Attasé. Oh, igen.

Vilma. Nem is tud rólam semmit?

Attasé. Nem. Az ura ügyvéd?

Vilma. Az.

Attasé. Csinos, kellemes, okos ember. Uri ember.

Vilma. Az.

Attasé. Jó férj?

Vilma. Az.

Attasé. Szereti?

Vilma. Nem. Szünet.

Attasé. Megcsalja?

Vilma. Nem.

Attasé. Asszonyom… megtisztel, ha még oly közel érzi magát hozzám, hogy… hazudik nekem. De büszkébb volnék, ha barátjának tekintene. És megmondaná az igazat.

Vilma. Még mindig olyan jól tenniszezik?

Attasé. Nem.

Vilma. Kár.

Attasé. Az utóbbi öt évben… amióta a hatalmak megcsinálták azt a nagy nemzetközi akciót… amelynek első terve az én szerény munkám volt… a szerencse oly karriert juttatott nekem, hogy… a tenniszt igazán abba kellett hagynom. Pedig nagyon szerettem.

Vilma. És nagyszerűen játszott.

Attasé. Azért még mindig köszönöm az elismerést.

Vilma. Szivesen. Ami igaz, az igaz.

Attasé… Megcsalja?

Vilma. Nem.

Attasé. Azt mondta, nem szereti.

Vilma. Azt mondtam.

Attasé. És fiatal, szép, még mindig a régi temperamentum.

Vilma. Igen.

Attasé. És mellette él. Soha másra nem gondol?

Vilma. Gondolok.

Attasé. Ah. Valami plátói, tiszta, költői epedés.

Vilma. Az.

Attasé. Barátjának tart még mindig?

Vilma. Annak.

Attasé. Hajlandó elfelejteni, a kis temesvári jogász nagy diplomáciai karriert csinált… hogy a közel jövőben pétervári nagykövet lesz… akar most olyan őszinte lenni hozzám, mint hét évvel ezelőtt a kis temesvári jogászhoz…

Vilma. Nagyon szivesen.

Attasé. Akkor megmondja a régi barátjának… nem kíváncsiságból kérdem, hanem, mindenek felett érdekel… higyje el…

Vilma. Nos?

Attasé. Ki az?

Vilma. Kicsoda?

Attasé. Az a plátói, tiszta, költői epedés? Ki az, akire gondol? Kis szünet. Kire gondol?

Vilma halkan. Rád.

Kelemen jobbról megjelenik. Szünet. A kegyelmes grófné már nyugodt. Ha akarsz, édesem… Szünet.

Attasé. Néhány percet kérünk még, doktor.

Kelemen indul mögöttük a lépcső felé, de gyanakvóan. Szóval még maradsz egy kicsit.

Vilma. Igen.

Kelemen. Jó. El, fenn, balra, de visszanéz. Kis szünet.

Attasé. Nem tudom, jól értettem-e.

Vilma. Rád. Rád gondolok minden napom minden percében.

Attasé. Én azzal jöttem ide, hogy jó és kedves leszek magához, hogy a régi barátot meg fogja találni bennem, hogy…

Vilma. Rád gondolok nappal. És éjjel. És hét év óta nem mégy ki a fejemből és tőled meleg a kezem, tőled mély a tekintetem és neked öltözöm és neked vagyok szép és tőled vagyok nyugtalan és szomorú mindhalálig.

Attasé. Én az expresszen héttől tizenegyig jöttem Bécsből és egyében nem gondolkoztam, mint azon, hogy mit fogunk egymásnak mondani.

Vilma. És rád gondolok, ha este lecsukom a szememet és rád gondolok, ha reggel felnyitom a szememet és rád gondolok, ha szép zenét hallok és rád gondoltam, amikor a gyerekem született.

Attasé. Nagyságos asszonyom… engem… végtére is ki fog hozni abból a fojtott nyugalmamból… amelyben évek óta élek.

Vilma. Nem tehetek róla. Mért jöttél ide.

Attasé. Azt hittem, férjhez ment, elfelejtett.

Vilma. Mért jöttél ide. Tudtad, hogy itt leszek.

Attasé. Azt hittem, elmegyünk egymás mellett.

Vilma. Mért jöttél ide.

Attasé. Biztam az időben, a hét évben, a férjében, a gyermekében, az asszonyi hűtlenségben.

Vilma. Mért jöttél ide.

Attasé csöndesen. Mert… a mai napon… még mindig úgy szeretlek, mint hét évvel ezelőtt, amikor a búcsúzó levelemet megírtam neked.

Vilma elégtétellel. Ezért jöttél ide.

Attasé. Ezért.

Vilma. Na végre. Szünet.

Attasé. Most boldog vagy, hogy kiszedted belőlem a titkomat?

Vilma. Nekem nem volt titok.

Attasé. Hát… diadal. A nyugodt, hideg embert, aki a karrierjét annak köszönheti, hogy volt egyszer egy lány, aki elküldte és aki megtanította arra, hogy hogyan kell a legnagyobb kínlódásban a fogát összeszorítani és mosolyogni… ezt a hideg embert, aki tőled tanult meg mást mutatni, mint amit érez… ezt most leleplezted. Ez most itt ül a hideg és szenvedélytelen külsejével és a frakkja, a kordonja, a plasztronja alatt tisztán látszik a vérző szive, mint egy nagy égőpiros, rubintos rendjel. A legnagyobb rendjele. Kelemen fenn balról jobbra nagyon izgatottan átlopódzik, középen megáll.

Vilma. Én adom érte a magam szívét.

Attasé. Nem kell. Feláll.

Vilma. Nem igaz, hogy nem kell.

Attasé Vilma felé indul, erre Kelemen jobbfelé megy.

Vilma. Soha nem jöttél volna ide, ha hét évvel ezelőtt meg nem irod nekem, hogy egyszer visszajösz értem… majd ha nagy rangod lesz… majd ha országok sorsát intézed…

Attasé most már mereven áll a Vilma fotelje mellett, arccal a közönség felé. Kelemen lesve a felső jobb kijáratnál.

Vilma. Ha szégyelled is, ha titkolod is, ha le is tagadod… azért állsz most itt, mert meg akartad nekem mutatni, hogy csinál a szerelem egy temesvári jogászgyerekből pétervári nagykövetet.

Attasé. Nem. Kézmozdulattal. Erre a mozdulatra Kelemen el.

Vilma. Még csak egyszer fogod mondani, hogy nem. Aztán többé soha. Az orosz cárnak elég jó leszel diplomatának, de nekem nem. Szeretsz és bánod, hogy férjhez mentem, hogy nem vártalak meg. Siratod.

Attasé. Nem.

Vilma. Ne add a hideget. Ki foglak hozni a sodrodból.

Attasé. Nem.

Vilma. Ez volt az utolsó «nem»… Mert egy vágyad van, csak egy, és ez az, hogy váljak el az uramtól és vigy magaddal… így, ahogy vagyok… hogy velem élhess, hogy udvarokba, királyok közé vezess, hogy onnan hazavigyél az öledben és sebeket csókolj a szerelmes számra. Mondd, hogy nem! Hátrahajtja a fejét, élvezve, kedvesen. Mondd, hogy igen.

Attasé. Igen.

Vilma. Hogy értem jöttél.

Attasé. Igen.

Vilma. Hogy megtartottad a szavadat… az utolsó, szép igéretedet… a gyerekkori esküdet…

Attasé. Igen.

Vilma. Igen, igen, igen… hogy értem dolgoztál…

Attasé. Érted küzdöttem. A Balkánon egy kis ország elveszítette a függetlenségét…

Vilma. Én érettem…

Attasé. Igen. A történelem nem fogja megtudni soha, de te kitaláltad.

Vilma. Milyen gyönyörű ez mind! Milyen szép ma éjszaka minden! Hadseregek mentek…

Attasé a cigarettájával játszva úgy, ahogy a naiv emberek egy hideg, kegyetlen diplomatát elképzelnek. Hadseregek mentek nagy, vad hegyeken át. Ezer és ezer ember halt meg. Messzi falvakban özvegyek és árvák sírtak… ágyúk bömböltek… királyok és császárok virrasztottak a tábori sátrakban… és a pénz… milliók vesztek el… és milliók támadtak…

Vilma. Szerelmes édes… gyerekkori pajtásom…

Attasé. Olvashatta… a Katarina-hegyen volt a döntő ütközet. Húszezer ember ment föl… arra a hegyre… és tizenkilencezer… ott maradt. Csak… ezer jött le… hordágyon. Azt a részét a világ térképének… újra kellett rajzolni… csak azért… mert egy kis temesvári jogász meg akarta mutatni egy temesvári lánynak… hogy szereti. Ez az egész.

Vilma halkan. Milyen szép. Ma éjszaka itt minden… szebb, mint a regényekben…

Attasé. Soha többé ebben az életben nem lesz több diplomáciai sikerem, mert most akadt valaki… akinek kinyitottam a lelkemet… és aki a vérző embert meglátta bennem.

Vilma. Tudtam, hogy el fogsz értem jönni.

Attasé. És ha nem így jöttem volna? Ha mint koldus, cseléd jöttem volna?

Vilma. Akkor is…

Attasé. Akkor is?

Vilma. Akkor is mennék veled, ahová hívnál.

Attasé. Nincs veszteni való idő. Lehet, hogy ebben az életben csak ez az öt percünk volt egymás számára. Nekem holnap Bécsben kell lennem a külügyminiszternél… e pillanatban belép hátul, fenn, jobbról Kelemen és lassan, lábujjhegyen megy a lépcsőig, azon le, egészen az attasé és Vilma mögé, kettejük közé, egészen közel… és holnapután Szentpétervárra utazom, ahol előzetes dolgaim vannak a nagykövetségen. Bocsásson meg, hogy ezt ily száraz üzletszerűséggel mondom, de nekem itt most el kell fojtanom minden szenvedélyemet. Itt nekem most cselekednem kell. És a pályám megtanított arra, hogy nagy dolgokban hidegen, röviden és habozás nélkül cselekedjem.

Vilma. Félni kezdek tőled.

Attasé. El akarlak vinni magammal a császárok és királyok közé. A felséges asszonyok közt légy te a legfelségesebb.

Vilma. Az istenért…

Attasé. A feleségem leszel.

Vilma. El… akarsz… venni az uramtól…

Attasé. El.

Vilma. Örökre? Kelemen most ért mögéjük.

Attasé. Te nem lehetsz az én szeretőm. Én téged nem szöktethetlek meg. Te ennek rendje és módja szerint el fogsz válni az uradtól.

Vilma. Én…

Attasé. Most te hallgatsz és én rendelkezem. Holnap elhagyod az uradat és elmégy édesanyádhoz lakni. Ott a törvény kedvéért hat hónapot töltesz. Ez alatt az idő alatt az uraddal megegyezkedel. Ma február negyedike van. Ötödikén hagyod el. Augusztus ötödikén megindul a válópör és hat hét multán, szeptember tizenkilencedikén jogérvényesen szabad vagy. Én szeptember huszadikán reggel érkezem meg vonaton. Kilenc óra harmincnégy perckor. Szeptember huszadikán délelőtt tizenegy órakor az anyakönyvvezető elé megyünk. Valaki áll a hátam mögött.

Vilma rémülten. Micsoda?

Attasé. Ne fordulj hátra. Valaki áll a hátam mögött és minden szót hall, amit beszélünk.

Vilma. Szent isten… ki lehet?

Attasé. A nagyvilágban annyit hallgatóznak a szalonokban, mikor egy diplomata beszél, hogy nekem kifejlett érzékem van arra, megérezni, ha valaki lábujjhegyen a közelembe lopódzik. Nem szabad megfordulnod.

Vilma. Szent isten… ha az uram.

Attasé. Oly közel áll hozzám, hogy a lehellete melegét érzem. Meglehet, hogy az urad.

Vilma. Akkor el vagyunk veszve.

Attasé. Nem is lehet más. Az, hogy hallgat, azt bizonyítja, hogy az urad. Ha az utolsó mondatomnál jött, akkor is hallott mindent. De már régebben áll itt. Nem akartam a beszédemet megszakítani miatta. Most sem adom neki azt az előnyt, hogy hátrafordulok és ijedt, vagy kihívó arccal nézek rá. Meg kell értenie, hogy nem félek tőle. És neked most már nem kell többé egy kínos jelenetben megvallanod neki, hogy engem szeretsz, hogy elhagyod és velem jössz, mert most már ezt is tudja. Most már ezt is tudja rólad… érzés nélkül, nyiltan, nyugodtan, kihívóan… szerelmes, édes, szép menyasszonyom.

Kelemen ugyanezen a hangon, belső izgalommal. Az ön szerelmes, édes, szép menyasszonya ma este már odadobta magát egy katonának.

Attasé. Ez árulkodás. Ez gyerekes.

Kelemen. Az ön édes, szerelmes, szép menyasszonya nem is bűnös, hanem beteg. Az ön édes, szerelmes menyasszonya az én szegény, elveszett, beteg feleségem.

Attasé. Volt.

Kelemen. Az enyém a szégyene. Az enyém a szomorú, betegápoló tiszte.

Attasé. Semmi nem az öné. Minden az enyém.

Kelemen. Ön megcsalt engem, gróf úr.

Attasé. Ön ezért a szóért számolni fog.

Kelemen. Ön belopta magát a bizalmamba. Ön azzal maradt itt, hogy, hogy egy botrányt segít elsimítani. Ön visszaélt azzal, hogy ebben a palotában házigazda. Ön meglopta egy vendégét. Ön meglopta a legszegényebb vendégét.

Attasé. Ha azért sérteget, hogy a pisztolya elé álljak, megmondtam, ott leszek.

Kelemen. Ezt tudjátok. Lopni, aztán gyilkolni.

Attasé. Ebbe a vitába nem követem. Vilma, légy erős és bízzál bennem. Kelj fel és menj haza vele. Holnap reggel pedig elmégy tőle.

Kelemen. Nem megy el.

Attasé. Elmegy.

Kelemen. Nem adom.

Attasé. Elveszem.

Kelemen. Tőlem nem veszi el. Balról az asszony mellé, szembeül az attaséval, megfogja Vilma kezét.

Vilma remegve. Jenő…

Kelemen. Ön engem párbajban megölhet. És te akkor megtaníthatod a kis fiamat arra, hogy az apja gyilkosának azt mondja: apám. Meggyőződéssel. Más mód nincs, gróf úr.

Attasé. Most feltehetném a menyasszonyomnak a nyilt kérdést: válasszon köztünk. De semmi kedvem önből mártirt csinálni. Nem töröm össze a szívét és én nem fogom önt lelőni. Ön életben marad. És ha én is, akkor az ön fia nekem azt fogja mondani, hogy bácsi. A menyasszonyom pedig most semmi nyilatkozatot nem tesz. A menyasszonyom holnap reggel elmegy az ön házából. Az embereim pedig délben fel fogják keresni önt. Óhajt tőlem még valamit?

Kelemen. Nem.

Attasé Vilmához lép és kezet csókol neki.

Fenn, balról jövet megjelenik négy lakáj, mindegyik kezében egy égő zsirandol. Utánuk jön a titkár egy szál hosszú, égő gyertyával.

Attasé. Mi ez a fáklyásmenet? Mind megállnak és «előre arc»-ot csinálnak.

Attasé. Mi ez?

Titkár. Alázattal, méltóságos gróf úr… e gyertyákat Malotti művész úr kérte az öltözőjébe, ahol most festi magát a Hamlet-előadásra és kevesli a világosságot.

Attasé már fenn a folyosón, Vilma felé. Kezét csókolom. Jobbra fordul és elmegy. A gyertyás menet nyomon követi és szintén el, jobbra. Mikor a titkár is eltünt a kijárón, balról, fenn megjelenik a grófné és utána Micike. Micike kis fehér papirlapot tart a kezében.

Grófné. Édes gyermekem, hol maradnak maguk? Lejön. Nagy sóhajtással. Sokat már nem lehetett megmenteni, de amit lehetett, azt megmentettük. Nézi őket. Miért ez a nagy kétségbeesés? Hisz az imént már azt mondta, édes doktor, hogy megnyugodott! Nincs nagy baj. A vendégeink akarva, nem akarva, elhitték, hogy őnagysága rosszul lett. Most ezzel a tüntető sétával az utolsó suttogókat is el fogjuk hallgattatni. A főhadnagy úr a terem közepén áll és vár. Öcsém, az attasé, beszélt önökkel?

Kelemen. Beszélt.

Grófné. Nos, és rendbehozta a dolgot.

Kelemen. Ezt rendbehozta. Jól rendbehozta.

Grófné. Milyen hangon mondja ezt, doktor…

Kelemen. A kegyelmességed öccse elcsábította a feleségemet.

Grófné rémülten. Őrültséget mond!

Kelemen. Elcsábította.

Grófné mint fent. Ő is?

Kelemen. Ő is.

Grófné. Nem értem… azt kell hinnem, hogy doktor úr eszét elvette az izgalom.

Kelemen. Nem volna csuda. Kegyelmes asszonyom, most már nekem mindegy, hogy mit mondanak az ön vendégei. Ami ma itt történt, az az én tragédiám. Tüntető séta. Szépen vagyunk.

Grófné. De…

Kelemen. Ön azt mondta, hogy a főhadnagy úr a terem közepén áll és vár.

Grófné. Ott áll.

Kelemen. Hát most odaállhat melléje várni az attasé úr is. Vagy talán ennél még egyszerűbb lesz az, ha én állok oda várni és a feleségem sétál arra a főhadnaggyal meg az attaséval. Kettővel. Ha ugyan addig három nem lesz belőle.

Grófné. Mit beszél, doktor?!

Kelemen. Vagy négy. Most már benne vagyunk.

Grófné. Hogyan, az öcsém… az öcsém is… nagyságos asszonyom, ön beszéljen… igaz ez?

Vilma. Igaz.

Grófné reszketve, de türtőztetve magát. Micike méltóságos, legyen szíves mindent előkészíteni, ami az én rosszullétemhez szükséges.

Mici. Már minden nálam van, kegyelmes asszony.

Grófné. Az egyetlen férfirokonom, aki intézkedhetnék, bele van tehát keverve a botrányba. Nekem kell intézkednem. Micike, én azt hiszem jól cselekszem, ha doktor Kelemennét ezennel kiutasítom a házamból.

Vilma sírva fakad.

Mici. Jól teszi, kegyelmes asszony.

Grófné. Doktor Kelemenné itt magát erkölcstelenül viselte.

Kelemen. Grófné, kíméletet kérek a beteg számára.

Grófné gőgös gúnnyal. Beteg?

Kelemen. Nem bűnös. Ez az asszony beteg. Holnap Grác mellé viszem, szanatóriumba.

Grófné mint fent. Beteg. Szanatórium. Édes doktor… ezt a legrosszabb helyen mondta egy arisztokrata házban. Mi tudjuk, mi az a szanatórium. Egyre izgatottabban. Ez nem betegség, doktor. Ez tisztességtelenség.

Kelemen. Asszonyom, nem tűröm, hogy a feleségemet inzultálja.

Grófné. Doktor Kelemenné foltott ejtett a házam tisztaságán… doktor Kelemenné a maga bűnös érzékiségében ezenfelül a családomig merészkedett… behálózta tulajdon öcsémet… nem tudom, nem anyagi érdekből-e… ez az asszony egy megvetésre méltó…

Kelemen. Ne sértegesse!

Grófné. Ez az asszony egy személy.

Kelemen. Ez az asszony hat hónap mulva az ön sógornője lesz!

Grófné. Mit beszél?

Kelemen. Az ön nevét fogja viselni.

Grófné. Az én nevemet?

Kelemen. Azt, azt. Az öccséét. Ön a pétervári nagykövetnét sértegeti.

Grófné. Micike…

Mici. Minden nálam van, tessék bátran.

Kelemen. Az ön öccse szavát adta neki, hogy szeptember huszadikán az anyakönyvvezető elé viszi.

Grófné. Hazudik! Ki mondta ezt önnek!? Őnagysága?

Kelemen. Sokkal jobb helyről tudom. Ezt nekem az attasé úr mondta, személyesen. Szeptember huszadikán délelőtt tizenegykor. Én önt tisztelettel meghívom erre az esküvőre! Elrohan.

Grófné remegve. Micike… lehet?

Mici üveggel a kezében. Lehet, kegyelmes grófné.

Grófné halkan. Ah! Micire dől, aki üveget szagoltat vele.

Titkár felülről sietve jön és széthúzza a függönyt. Kegyelmes grófné… a Hamlet-jelenet következik Malotti művész úr énekével… Rémülten. Mi az?

Mici. A grófné rosszul van. Fogja ezt. Átadja a papirlapot. Kérjen nekem két autogrammot a művésztől. Kivezeti a grófnét.

Titkár Vilmához. Nagyságos asszonyom… figyelmeztetni kívánom, hogy Malotti művész úr azonnal keresztül fog menni ezen a hallon… A házi színpadra… mert az ő előadása következik… teljes jelmezben… nem szereti, ha látják… és ha nagyságod, amint gondolom, nem óhajt vele találkozni… Látva, hogy Vilma nem mozdul… én szaladok… a tapsot megkezdeni… Bal 1 elrohan.

Vilma egyedül marad, homlokára szorított kézzel, lassan, fáradtan a lépcső felé indul.

E pillanatban leghátul, legfelül az emeleten megjelennek a lakájok az égő gyertyákkal. Kettő-kettő jobbról-balról jön le a nagy lépcsőn, utánuk affektáltan jön le Hamlet-fekete kosztümjében Malotti. Mikor a színpadi lépcsőn is lejött, megáll. Mögötte egyenes sorba állnak a lakájok. Ugyanaz a színész, mint Szabó. Borotvált arc, változatlan.

Malotti halkan, affektáltan. Soha… sehol… senkinek… semmikor… nem énekeltem egy házi hangversenyen… teljes kosztümben… négyezer koronán alul… csak mert tudtam, hogy te… hogy te itt leszel… azért jöttem el ide… háromezerötszázért… eljöttem, érted jöttem!

Vilma. Tudtam, hogy értem fogsz jönni… megírtad… mint világhírű művész fogsz értem jönni… életem! Boldogságom! Tudtam!… Egy lépést tesz feléje.

Malotti. Nicht vor den Dienstboten.

Vilma elragadtatva. Milyen szép vagy.

Malotti affektált mozdulattal elküldi a lakájokat, akik bal 2 kivonulnak. Csak egy perc időm van, Vilma… a teremben már vár a buta tömeg… már lázban ég, hogy engem láthasson. Csak egy perc… megigértem… hát itt vagyok, érted jöttem, egyetlen szerelmem… Enyém a hír, a dicsőség, a kincs… az egész világ… és én mindent a lábad elé akarok dobni…

Vilma. Milyen forró a suttogásod…

Malotti. A hangomat kímélem, édesem. Hét hosszú évig tanultam, küzdöttem Amerikában, csak hogy világhírű ember lehessek. Az utcán énekeltem egy kis románcot, amivel híressé lettem, azt, hogy «Légy szerelmes párom!» Kis lebujokban folytattam… polgári házaknál hitvány kis pénzekért énekeltem… a «Légy szerelmes párom»-at, csakhogy megismerjenek… nem magamért… teérted. Az olasz nevemet is azért választottam, hogy ne tudj rólam semmit.

Vilma. Ilyennek képzeltelek.

Malotti. Milyennek?

Vilma. Ilyennek.

Malotti. Ilyennek. Hát ilyen is vagyok. Amerikai karrier.

Vilma. A legszebb.

Malotti. Az Unio elnöke barátom. Csizmatisztító volt. A legnagyobb ujság főszerkesztője előre köszön. Medvecukrot árult. Csupa amerikai karrier. Az acéltröszt elnöke hozzám akarta adni a lányát. Cipőzsinórral kezdte. Amerika. Visszalöktem. Két évvel ezelőtt meghivott próba-éneklésre a Metropolitain igazgatója. Putzpasztával kezdte. Amerika. Próbát énekeltem… szerződtettek… kilencedik baritonista voltam…

Vilma. Hány között?

Malotti. Kilenc között. – De nem tudtak ellenem tenni semmit… hiába volt minden intrika, egyre följebb és följebb emelkedtem a sorban, pusztán csak a tehetségemmel. A nyolcadik elvett egy milliomos lányt, én lettem a nyolcadik. Elcsaptak egyet, én lettem a hetedik; megvesztegettem a rendezőt, én lettem a hatodik; beteg lett egy, ötödik lettem; megszökött egy, negyedik lettem – pusztán csak a tehetségemmel… egyet elgázolt a villamos, harmadik lettem; egy nyugdíjba ment, második lettem, és végre, ah végre tavaly én lettem az első, mert az első baritonista elvesztette a hangját.

Vilma. És mit csinált szegény?

Malotti. Elment tenoristának. – Így csináltam hét év alatt karriert… nem hiuságból, mert utálom a dicsőséget, nem pénzvágyból, mert undorodom a pénztől… nem Párisnak, Berlinnek, Londonnak, New-Yorknak, Chicagonak, hanem… Temesvárnak. Neked.

Vilma. Édes… hű szerelmem… tudtam, tudtam, bíztam benned… tudtam, hogy eljösz értem… és jókor jöttél… mikor a legszerencsétlenebb vagyok… vigyél, vigyél el innen… vigyél magaddal…

Malotti. Nincs forróbb vágyam… mint hogy felemeljelek magamhoz a magasba…

Titkár belép balról, izgatottan. Tisztelt művész úr…

Malotti. Menjen.

Titkár. A közönség…

Malotti. Takarodjék. Nem látja, hogy munkában vagyok?

Titkár. De türelmetlen… tapsol…

Malotti. Tapsoljon! Várjon! Menjen!

Titkár. De kérem…

Malotti komikus hisztériával. Idegessé tesz. Idegessé tesz. Ha még egy szót szól, nem lépek fel.

Titkár. Jaj, egy szót se szóltam. Kirohan, kezével a száján.

Vilma. Menj… menj… arass dicsőséget, tapsot… nekem…

Malotti. Nem… előbb tudd meg… hogy imádlak… hogy el akarlak vinni magammal… nem pusztán feleségemnek, aki szorongva lesse a férje tapsait… nem! A szent művészetben légy szerelmes párom!… Ki foglak képezni. Taníttatni foglak. Színésznő, énekesnő leszel… és hűségedért jutalmul meg fogod velem osztani a tapsokat! Nem fogok fellépni, csak veled! Csak veled fogok játszani a színpadon… a tapsok, a csodás melódiák forró levegőjében, ezer meg ezer bámuló ember ízzó szeme előtt, ott, ott, a fényben ragyogó színpadon, a szent művészetben légy szerelmes párom… és nem, nem otthon a szobában, hanem amikor a szerepem szerint magamhoz vonlak fényes, lovagi jelmezben, ezer lámpa tündöklésében, mikor a trombiták férfias vágyat harsognak, hogy dobog belé mindenki szíve, mikor a hegedük kéjesen, édesen zokognak fel, szerelmet, örök gyönyörűséget dalolva millió ember reszkető lelkébe, hogy viharként zúg fel a taps fergetege, akkor, a szent művészetben, édesem, akkor légy szerelmes párom, akkor, ott, a tapsolva ordító világ szemeláttára akarlak megcsókolni, akkor,… ott… a szent művészetben… a túlságos lelkesedéstől egyszerre átmegy a teli tüdővel való éneklésbe… légy szerelmes párom, légy szeherehelmehes páháhá, rohohom!!! Egyet lép előre a sugólyuk felé, keblét kitárva a közönségnek, mint az olasz énekesek a magas cé után.

Vilma aggódva. Kíméld a hangodat, szerelmem.

Malotti. Elragad a hév… magával ragad az érzés…

Vilma mint fent. Talán jeges tojást, szívem?

Malotti. Már ezt is tudja! Milyen feleség!

Titkár megjelenik. Művész úr… ha nem csalódom, téved a helyiségben… ön itt énekel és a közönség máshol várja…

Malotti lelkesen. Mit nekem most közönség!

A kegyelmes asszony és Mici bal 1 belépnek.

Titkár. Könyörgöm, művész úr…

Vilma boldogan. Menj, menj édesem… várlak…

Grófné. Művész úr…

Malotti. Mit nekem közönség, mit nekem taps, mit nekem a világ minden pénze és dicsősége, mikor… Vilmára mutat sugárzó arccal… az én édes szép szerelmem szeret engem… mikor az én szép szerelmem…

Grófné sikoltva. Ah! Micike! Az üvegek után nyúl.

Mici kétségbeesve. Nincs nálam. Felháborodva. Erre már igazán nem számítottam, grófné.

Grófné szédülve. Mi ez? Mi ez? Kitámolyog Micivel.

Fenn, balról megjelenik Kelemen, karján Vilma belépőjével.

Lenn a bal fotel előtt Malotti megfogja Vilma kezét.

Titkár felrohan Kelemen elé, hogy visszatartsa, ágálva, hadarva. Ügyvéd úr… az istenért… tűrtöztesse magát…

Kelemen. Mi az?

Titkár mint fent. Ügyvéd úr… egy nagy szerencsétlenség…

Kelemen lefelé jön.

Titkár. Ügyvéd úr… legyen erős… készüljön el a legrosszabbra…

Kelemen eltolja az útjából. Mi az?

Titkár őrülten rohan el, a fejét fogva.

Vilma bátran, felfelé nézve, mintegy álomban. Értem jött, ahogy megírta a levelében, értem jött, mint világhíres művész… királyabb a királynál… szebb mint a legszebb… értem jött és magával visz…

Kelemen megremeg, a földre ejti a belépőt.

Malotti. Ki ez az ember?

Vilma. Az uram.

Malotti. Te férjhez mentél?

Vilma. De téged… téged szeretlek… veled akarok menni…

A titkár dult arccal támolyog be.

Malotti rogyadozva, zokogó színész hangon. Titkár úr… vezessen a színpadra… titkár úr… most szükségem van a tapsra, a mámorra… titkár úr… én csalódtam a nőkben… jőjjön… hadd keresek vígasztalást a művészetben!… El. Belép Ritterné.

Vilma dacosan. Ha nem lehettem a felesége, a szeretője leszek! Vele fogok menni, utána szaladok, mint a kutya, könyörögni fogok, hogy tűrjön meg maga mellett!

Kelemen Ritternére borul. Mama! Zokog.

Ritterné Kétségbeesve. Drága vőm… legyen erős… vigyük, vigyük el szegény lányomat… mindent tudok…

Kelemen. Mama!

Ritterné. A grófné ájultan fekszik. A vendégek mindent tudnak.

Vilma mintegy tranceban, átszellemülten… Nem vártam meg… nem hittem az utolsó igéretének… férjhezmentem a férjhezmenésért… pesti ügyvédné akartam lenni…

Ritterné. Édes fiam… ne hallgasson szegényre.

Kelemen. Mama… vigyük el innen… vigyük el szegényt.

Vilma mint fent… de nem jött vissza hiába, mert az övé lesz az életem, mindenem… ha nem lehettem a felesége, a párja… a szeretője leszek… az alázatos, bűnbánó szeretője… térden csúszva megyek utána… vele… a fénybe… a diadalba…

Ritterné. Drága vőm… el kell innen mennünk…

Kelemen. Szegény kis fiam, szegény kis gyerekem.

Ritterné. Jenő… legyen férfi… én megyek a ruhákért… kocsit hozatok… visszük haza… maradjon addig vele… legyen erős… legyen irgalmas hozzá… Elrohan.

Kelemen a bal fotelhez vánszorog, belerogy.

Vilma A színpad közepén áll, átszellemülten… Most énekel… édes, forró hangon… a szíve velem van tele… az én lelkem énekel belőle… az én szerelmemtől meleg a hangja… a milliók nekem tapsolnak… minden, minden asszony engem irigyel! Lassan megy a férje felé. Ki vagy te szomorú ember, ki vagy te megcsalt ember? Hát nem láttál, nem éreztél mindent ma este, a vendéglőben… Hát nem olvastad a levelét?… a szegény, szerelmes utolsó levelét?… Hát nem tudtad, hogy értem fog jönni? Hát elhitted, hogy már nem bánom, hogy már nem tudom, hogy már nem szeretem?… Ah! Végigsimítja a homlokát. Mi ez? Ez valami más… mert ez szebb, mint az élet…

Kelemen a székbe van rogyva, összetörve, szótlanúl, eltakart arccal. Kis szünet.

Jobbról 1 előlről öt egyformán öltözött lakáj jön be libasorban, nagyon nagy ezüst tálcákkal. Az első szendvicseket és süteményeket visz, a második gyümölcsöt, a harmadik likőrös üvegeket és kis poharakat, a negyedik pezsgővel tele talpas poharakat, az ötödik vegyesen limonádéval és oranzsáddal teli poharakat. A lakájok, amint jobb 1 belépnek, azonnal hátat fordítanak a közönségnek és mennek fel a lépcsőn, hátul középen be és balra el. Még mind az öt látható a szinpadon, amikor Vilma megszólítja az utolsót, az ötödiket, aki már két-három lépcsőfokot ment fel a színpadi lépcsőn.

A következőkben Kelemen lassan felfedi az arcát, gyanakodva, érdeklődve nézi nejét és a lakájt.

Vilma. Kérem…

Mind az öt lakáj megáll.

Vilma. Egy pohár oranzsádot kérek…

A négy első lakáj kimegy. Vilma a lépcső felé lép.

Vilma. Egy pohár…

Ötödik lakáj megfordul. Ugyanaz a színész, mint Szabó, borotvált arc, változatlanul.

Vilma… Oran… megrezzen, a torkán akad a szó.

Ötödik lakáj. És ha mint… koldus… szegény cseléd…

Vilma halkan, szótagolva… egy pohár… oran… zsádot…

Ötödik lakáj. Ha így… mint szegény cseléd… jövök vissza érted…

Vilma a pohár után nyúl, elveszi.

Ötödik lakáj… akkor is?

Vilma halkan. Akkor is.

Ötödik lakáj. Nem lett belőlem… semmi. Elmentem azzal, hogy… emlékszel?

Vilma. Emlékszem.

Ötödik lakáj… hogy győztes hadvezér… hogy hatalmas nagy úr… hogy világhíres művész leszek… és visszajövök érted…

Vilma. Visszajösz…

Ötödik lakáj… és itt vagyok… és nem lett belőlem semmi. És inas lettem. És senki nem vagyok… semmi nem vagyok… lakáj lettem… Cseléd vagyok.

Vilma. Szép vagy.

Ötödik lakáj. Azt mondja a kegyelmes asszony is.

Vilma. Hűtlen lettél… hozzám?

Ötödik lakáj. Élni csak kell. De a szegény, hallgatag cseléd szive örökké a tied, te fényes uriasszony.

Vilma. Vigyázz… az uram… észrevesz…

Ötödik lakáj. Én nem félek senkitől.

Vilma. Beállasz hozzám… itt hagyod… ezt a házat…

Ötödik lakáj. Itt… százhúsz korona…

Vilma. Pfuj.

Ötödik lakáj. Én nem vagyok dzsentlmen.

Vilma. Igy kell látnom téged.

Ötödik lakáj. El hagytál veszni. Ide hagytál jutni.

Vilma. Szép vagy.

Ötödik lakáj. Azt az első komorna is mondja.

Vilma. Az is?

Ötödik lakáj. Féltékeny vagy?

Vilma. Elbizakodott vagy.

Ötödik lakáj. Bujtam előled.

Vilma. Mit szégyeltél?

Ötödik lakáj. Ezt a tálcát… amit a kezemben tartok… amit szeretnék… egyre hevesebben, de fojtottan… most… a földhöz vágni…

Vilma. Az istenért… nyugodtan…

Ötödik lakáj. Félsz tőlem?

Vilma. Nem.

Ötödik lakáj. Tudnál…

Vilma. Tudnálak.

Ötödik lakáj. Megírtam…

Vilma. Emlékszem.

Ötödik lakáj. És így is?…

Vilma. Igy is.

Ötödik lakáj. Igazán?

Vilma. Igazán.

Ötödik lakáj. Nagyon?

Vilma. Mindhalálig.

Ötödik lakáj. És…

Vilma. Hagyd itt őket…

Ötödik lakáj. Holnap.

Vilma. Holnap.

Ötödik lakáj. Szerelmem!…

Vilma. És ha…

Ötödik lakáj. És ha?…

Vilma. És ha… az utca sarokban… és ha…

Ötödik lakáj. És ha?

Vilma. És ha a börtönben…

Ötödik lakáj. Beszélj… beszélj…

Vilma. Nem… lehet… lassan visszateszi a poharat… üres… a pohár… menj most…

Ötödik lakáj. Igyál még egyet.

Vilma. A férjem.

Ötödik lakáj. Nem bánom.

Vilma. Menj. Holnap. Menj!

Ötödik lakáj. Nem.

Vilma hangosan. Köszönöm! Súgva. Szeretlek. Hangosan. Elmehet!

Ötödik lakáj mozdulatlanul áll.

Vilma. Mehet. Otthagyja, a férjéhez megy.

Ötödik lakáj nem mozdul.

Vilma Kelemenhez nagyon idegesen. Mit nézel?… Gyere kérlek… vegyük a ruháinkat… és menjünk…

Kelemen mereven nézi a lakájt.

Vilma majdnem hisztérikusan. Gyere kérlek… mit nézel?… Menjünk!… Elsiet balról.

A lakáj mozdulatlanul áll és előre néz. Kelemen a fotelből ugrásra kész mozdulattal fixirozza a lakájt. Szünet.

Kelemen a fotelből. Hallotta?

Ötödik lakáj mozdulatlan. Nem felel.

Kelemen. Elmehet. Takarodjék.

Ötödik lakáj mozdulatot tesz Kelemen felé.

Kelemen. Miii? Fenyegetőleg áll fel.

Ötödik lakáj farkasszemet néz Kelemennel.

Kelemen. Hogy mert… hogy mertél szólni a feleségemhez?

Ötödik lakáj mozdulatlan.

Kelemen. Hogy merted megszólítani a feleségemet?

Ötödik lakáj. Ne tegezzen.

Kelemen. Te!!!

Ötödik lakáj. Ne tegezz!

Kelemen. Te rongyos. Te szolga.

Ötödik lakáj. Ha én leteszem ezt a tálcát…

Kelemen. Mit merészeltél mondani a feleségemnek?

Ötödik lakáj. Nincs felelet. Azért vagyok itt, hogy italokkal szolgáljak. Tessék. Limonád és oranzsád.

Kelemen fenyegetőleg, közel megy hozzá. Mit mondtál? Mit mondott?

Ötödik lakáj. Semmit.

Kelemen. Diszkrét vagy?

Ötödik lakáj. Ne tegezz.

Kelemen. Diszkrét vagy?

Ötödik lakáj. Az is vagyok.

Kelemen. Te cseléd.

Ötödik lakáj. Az is vagyok.

Kelemen. Hogy mertél…

Ötödik lakáj. Ő szólitott meg.

Kelemen. Hazudsz.

Ötödik lakáj. Szeret.

Kelemen. Tee…

Ötödik lakáj. Szeret.

Kelemen. Te…

Ötödik lakáj. Szeret… szeret… és te nem tehetsz semmit… hét évvel előbb csókoltam meg a száját, mint te… és ha itt most az arcomba vágsz, ha megöklözöl… ha megrugsz… ha széttépetsz a kutyáiddal… akkor is minden hiába… mert a szép úri dáma a gyerekkori pajtásába szerelmes… még ha százszor lakájjá züllött is… és én kinevetlek téged, doktor Kelemen, mert velem nem párbajozhatol, engem nem lőhetsz agyon doktor Kelemen, mert én nem vagyok úr… hála istennek… doktor Kelemen… én csak cseléd vagyok és engem csak véresre lehet verni, vagy el lehet csapatni… de én életben maradok és szeretem a feleségedet és a te feleséged engem szeret, mert én vagyok a férfi és nem te… doktor Kelemen.

Kelemen. Te el fogsz takarodni!

Ötödik lakáj. Elcsapathatsz.

Kelemen. El foglak.

Ötödik lakáj. Megyek máshova. Akkor is szeret.

Kelemen. Kidobatlak!!

Ötödik lakáj vállat von. Rajtad nem segít.

Kelemen. Azonnal… jobbról lefelé indul… takarodni fogsz… innen… Korbáccsal veretlek ki… elrohan jobbról.

Ötödik lakáj egyedül marad, mereven áll a tálcával és vállat von. Gőgösen mosolyog. Megint vállat von. Vár.

Vilma balról bejön, belépőben, távozásra készen. Ostoba vagy.

Ötödik lakáj. Nem félek tőle.

Vilma. Jöhettél volna hozzám… holnap…

Ötödik lakáj. Megtalálsz így is.

Vilma. Szegény édesem…

Ötödik lakáj. Ne sajnálj.

Vilma. Szeretlek.

Ötödik lakáj. Hazudsz.

Vilma. Örökké.

Ötödik lakáj. Hazudsz.

Vilma. Nem hazudom.

Ötödik lakáj. Akkor… egy lépést tesz.

Vilma. Akkor?

Ötödik lakáj. Megcsókolsz.

Vilma. Nem.

Ötödik lakáj. Megcsókolsz.

Vilma. Ne bánts.

Ötödik lakáj. Itt, azonnal.

Vilma. Várj.

Ötödik lakáj. Azonnal.

Vilma. Ne ölj meg…

Ötödik lakáj. Ha én leteszem a tálcát…

Vilma. Istenem…

Ötödik lakáj emelt hangon. Ha én a tálcát leteszem!

Vilma szerelmesen… Gyere!…

Ötödik lakáj leteszi a fotelre a tálcát.

Vilma. Nos… hiszed… hogy… szeretlek? Ráborul.

Ötödik lakáj. Te szép, hűtelen uri dáma!

Baloldalt, egészen elől, átkarolja és hosszan ajkon csókolja.

Jobb 2-ből sietve jön Kelemen, grófné, Mici és titkár.

Titkár rémülten. Én épp most… jönnek a hangversenyről!!!…

Rohan a lépcsőn lefelé.

Grófné felsikolt.

Ötödik lakáj durván. Mit bámulnak? Hát szeretjük egymást! Most már úgy is mindegy! Vadul megint a keblére kapja Vilmát és szájon csókolja.

Kelemen feléjük indul felemelt ököllel. Megöllek!

Künn nagyon erős kopogás. Kelemen megáll. Lakáj elereszti Vilmát, mind arra néznek. Újra erős kopogás.

A kisasszony hangja erősen. Nagysága!

Szünet, kopogás. A színpad fokozatosan sötétedni kezd.

A kisasszony hangja. Nagysága kérem.

Egyre sötétedik. Egészen koromsötét van, semmit se látni. Kopogás, most már rendesen.

A kisasszony hangja rögtön a kopogás után, egyszerűen, közvetlenül, de hallhatóan. Nagysága kérem… tessék felkelni… már háromnegyed tíz!

Függöny.