XXII. (continued 2)

– De kérem alássan, – mondá Sóskuty, ismét kihúzva óráját – tisztelt háziasszonyunkat tovább csak nem várathatjuk már.

– Igazság, – szólt Kislaky, felébresztve mély gondolataiból, – már késő van, hagyjuk az itéletet holnapra; ma a szerencsétlen executio úgy sem történhetik meg.

– És miért ne? – kérdezé Zátonyi bámulva – nekem okvetlenül haza kell mennem még ma, máskép holnap nem szánthatok.

– De a rabnak legalább is három órát kell adnunk – jegyzé meg az elnök – s ötkor tökéletesen sötét lesz, sötétben pedig nem hajtathatjuk végre az ítéletet.

– Tisztelt elnökünknek igazsága van, – vága közbe Sóskuty, – ma este tarokkozunk, úgy is még egy elfogott pagat-ultimóval a teins úrnak adósa vagyok. De nem látom által, az ítéletet miért nem mondhatnók ki ma, hogy holnap reggel kevesebb dolgunk legyen.

– Mert, mert – mondá Kislaky nyugtalanul – a halálos ítéletnek kimondása csak tőlem függ; én megvallom, nem vagyok tisztában magammal.

– Domine spectabilis, – szólt Zátonyi összecsapva kezeit, – korában s miután annyi ideig megyei hivatalokat viselt s nincs tisztában magával! Tizenöt statariumnál voltam s mindig első pillanatban tisztában voltam magammal. Jó, hogy barátai közt van, mert bizony megítélnék.

A többiek bámulva néztek egymásra s Nyúzó alig tarthatá vissza magát, hogy a megvetést, melyet e gyengeség benne gerjesztett, nyilván ki ne mondja; de Kislaky állandó maradt bizonytalanságában s sem fölmentő, sem kárhoztató ítéletet nem mondva, mindig csak azt kéré, hogy az egész holnapig halasztassék.

Macskaházy, ki czélját, midőn Völgyesy távozott, elérve gondolá, ujra nyugtalanná lett. Ő ismeré emberét s tudta, hogy ha Kislaky az ítélet kimondása előtt haza megy, neje s Kálmán kéréseinek s Völgyesy okoskodásainak ellentállni nem fog s azért mindent el akart követni, hogy Viola halálos ítélete, melynek végrehajtása nálánál senkinek inkább szivén nem feküdt, mindjárt mondassék ki.

– Reánk nézve – szólt a lehetőségig nyugodtan az ügyész – mindegy; ha a teins úr úgy kívánja, hogy csak holnap ítéljünk, a dolog közönyös s én részemről csak a rab sorsának könnyítéseért kívánnám az egész tárgyat bevégezni. Ha az ítélet kimondatott, szabadon társalkodhatik nejével s gyermekeivel, nyugodtabban készülhet a halálra, megteheti rendeléseit, ha netalán még teendői vannak. Azonban, ha a teins úrnak legkisebb alkalmatlanságára volna, ez természet szerint csak mellékes tekintet.

Zátonyi, midőn a hatást, melyet e szavak Kislakyra tevének, észrevevé, azt adá hozzá, hogy Viola ugyan nagy gonosztevő s kétségkívül megérdemlené, hogy tíz napig siralomházban tartassék; hogy azonban ember ember marad s ő a Macskaházy úr által mondottakat a teins törvényszék tapasztalt emberszeretetébe ajánlja, miután úgyis az itélet minőségére nézve józan emberek között kétség nem lehet s Violának életét megmenteni valóságos polgári bűn volna.

Macskaházy elmondá, hogy ez bizonyosan soha az annyira tisztelt elnöknek szándékában nem volt, hogy ily gyengeség soha eszébe nem juthatott, hogy senki nálánál jobban nem tudja, miként a birónak ítéleteiben személyes hajlamait vagy szenvedelmeit tekinteni nem szabad, hogy Kislaky úr, bár vérző kebellel s önmegtagadással, soha a megyének benne helyezett bizalmát megcsalni nem fogja. Sóskuty a humanitásról szólt hosszasan s bebizonyitá, mennyire kívánja az emberszeretet, hogy Violát mindjárt halálra ítéljék. A példának szüksége említtetett s az, hogy ki a gonosznak megbocsát, a jókat bünteti; mit tudom én hány, az ezerszer elmondott okok közül, melyek a halálos büntetés mellett felhozatnak s senkit még meg nem győztek, kinek az ég elég szivet adott, hogy azon, mit naponként maga körül lát, kételkedni merjen. Nyúzó szörnyűnél szörnyűbb gonosztetteket beszélt el, melyek Viola és czimborái által állítólag elkövettettek s el fognak követtetni a megyében, ha a statarialis biróságtól való félelem megszünik; míg a jámbor öreg, megtámadva mindenfelől, nem látva maga mellett senkit, ki titkos aggodalmait osztaná, nem tudva, mit feleljen oly okokra, melyeket egész életében czáfolhatlanoknak tartott s melyeknek most is csak szive mondott ellent: nehezen felsóhajtva, kimondá a várt ítéletet.

– Isten látja lelkemet, – szóla, szemeit éghez emelve – nem tudom mit adnék, ha az embernek életét megmenthetném; de nem szeghetem meg kötelességemet.

Macskaházy mindjárt hozzáfogott az itélet irásához; a többiek minden módon fel akarák deríteni elnöküket, kinek keblére, mióta az ítéletet kimondá, felelősségének egész érzete nehezedett.

E pillanatban az ajtó megnyilt s fiát kezénél tartva, két hajdútól, kik őt hasztalan iparkodtak visszatartani, követve, Violáné rohant a szobába.

A szegény asszony, miután a folyosóra jutott, kisebb gyermekét Liptáknénak adva, egy ideig nyugodtan álla férje mellett, hol neki az őrök könyörületből helyet engedének. A csend, mely a szobában, hol a birák együtt ültek, mióta Völgyesy elment s a rab vallomását aláirta, támadott s a mellette álló hajdúnak halk észrévétele, hogy bizonyosan most készítik az ítéletet, lelkét véghetlen aggodalommal tölték. – Csak bemehetnék, – szóla egyszer-másszor szomszédaihoz – ha megkérem, lehetetlen, hogy elítéljék – s szemei szüntelen az ajtón függtek, mely mögött élte fölött határoznak. Végre nem türhetve ez állapotot tovább, Liptáknéhoz ment, ki épen az ajtó mellett ült s midőn senki reá nem figyelt, fiával berohant az ajtón, mielőtt őt valaki visszatarthatá.

– Irgalmat! – kiáltott a szerencsétlen, Kislaky lábaihoz borulva – irgalmat teins uram! ne öljék meg férjemet.

Kislaky meghatva e jelenettől, fel akará emelni a térdelőt.

– Nem, nem, – zokogá emez, – hadd térdepeljek itt, én és gyermekem. Csókold meg a teins úr kezét, lám, tőle függ apád élete, – mondá, a kis Pistát maga mellé húzva, – oly jó úr, neki fogunk köszönni mindent.

– Kérem, ne öljék meg apámat, – sírt a kis Pista.

– Micsoda szemtelenség ez? – kiáltott Nyúzó – a teins törvényszék nem öl senkit.

– Nem, Isten mentsen meg, – szólt az asszony szeliden, – ne hallgassanak ez ostoba fiúra, ha azt mondta, hogy ne öljék meg apját. Nem tudja, mit beszél, szegény paraszt gyerek, nincs nevelése; magam sem tudom, mit beszélek.

– Szegény asszony, – mondá Kislaky – a birónak nehéz, de szoros kötelességei vannak, és –

– Nem is azt kérem teins törvényszék, – mondá Zsuzsi mindig térdelve, – hogy a büntetéstől fölmentsék. Büntessék meg keményen, akárhogy, csak ne öljék meg – Istenem, megint a szerencsétlen szót mondtam! Ne haragudjanak reám. Büntessék Violát, hosszú, nem bánom, örök fogsággal, ha kell, csakhogy életben maradjon. Talán maga mondta, hogy nem bánja a halált, oh, Viola sokszor beszél ilyeket. Ne higyjenek neki, lám, akkor nem látta gyermekeit; most, mióta a kis Pistát ismét megcsókolta, nem szólna így. És kisebb gyermekem is oly szépen mosolygott reá. Oh, ha látnák, ha csak hallhatnák szép kis szavát, ha apját híja, nem hinnék, hogy Viola meg akar halni!

– Mire való ez a haszontalan asszonyi vinnyogás? – kiáltá Nyúzó, – szeretném tudni, ki eresztette be ezt hozzánk. Takarodj’, férjed meg fog halni, ha nem szereti, annyival jobb.

– Hát azt mondtam, hogy ő nem szereti? – sóhajta Violáné, ki e szavaknál más gondolatra jött – Istenem, mit beszélek! Sőt Viola csak épen halálát kívánja; lássák, nem is büntetés neki, ha őt büntetni akarják, be kell zárni, százszor mondta életében: inkább meghalok, minthogy tömlöczbe zárjanak.

Kislaky szorult kebellel nézé a szerencsétlent s szemeiben köny ragyogott. Sóskuty a legnagyobb türelmetlenséggel nézé óráját.

– Úgy-e, teins uram, be kell zárni? – folytatá az esdeklő, észrevéve Kislaky felgerjedését, – mit neki a halál, egy percz s vége van; de nekünk! két gyermekem van, ez itt s egy künn Liptáknénál; mit csináljunk, ha e gyermekeknek apját felakasztják?

Zátonyi megjegyzé: hogy a gyermekekre nézve mindegy, akár felakasztják, akár húsz évig tömlöczben marad.

– Nem, nem, – mondá Zsuzsi, – a teins uraknak az mindegy, nekünk nem. Férjem jól fogja viselni magát, én felmegyek gyalog Bécsbe, térdeimen fogok csúszni a király előtt, míg férjemnek grátiát ad s ha nem is, legalább néha elmehetek a tömlöczébe, megmutathatom gyermekeimet, hogy nőttek; ételt hordhatok neki, ruhát… Oh, csak zárják tömlöczbe, az egy egész mennyország nekem. A halál, az szörnyű!

– Két fertály négyre, ez szörnyűség! – sóhajtott Sóskuty.

– Hagyjon békét kend, – mondá Zátonyi, szelenczéjéből szippantva – késő, ítéletünket kimondtuk.

– Az ítéletet! a halálos ítéletet! – kiáltott Zsuzsi, midőn elborzadva fölugrott.

– Itt van, – szólt Nyúzó gúnyoló hangon, egy ív papirra mutatva, melyet Macskaházy épen beporzott.

– De ha rossz, ha hibás ítélet, – szóla feszült hangon a nő, – ha én mondom, hogy nem ér semmit, mert Violának a halál nem büntetés, csak minket tenne szerencsétlenné.

– A mi megvan, az megvan, – szólt Zátonyi, – ne háborgasson haszontalan rimánkodásával.

– Isten engem, mindjárt háromnegyed lesz, – tevé hozzá a báró, – így holnapig maradhatunk itt.

– De kérem – mondá Zsuzsi, mindig inkább eliszonyodva, – mi ez az ív papiros, hisz mást vehetnek s arra mást irhatnak s férjem élni fog.

– Majd bizony, nem eleget fáradtunk, – enyelge Nyúzó, – Macskaházy úr kend kedveért mindjárt ujat ír.

– Nem kedvemért, egy ember életeért.

– Szegény asszony, – szóla most Kislaky, szemeit törülve, – az ítéletet nem szabad megváltoztatnunk.

– Nem szabad! – kiáltá Zsuzsi, szemeit éghez emelve.

– Lehetetlen, – válaszolt Zátonyi nyugodtan s a szegény asszony egy sikoltással földre dőlt. – – –

– Hála Istennek, – szólt Sóskuty Zátonyihoz halkan, miután az asszony kivitetvén, az ítélet Violának, ki azt tökéletes nyugalommal hallá, felolvastatott s a törvényszék tagjai a kastély felé indultak – ezen túlestünk volna!

– Elég ügygyel-bajjal; soha ilyen statáriális sedriát nem láttam, – mondá a másik.

– Denique, ha a præses gyenge, – jegyzé meg Sóskuty.

– Persze, mikor egy statáriális præses ily asszonyi rimánkodásokon elpityeredik, – szóla közbe Nyúzó, – ki tudja, elvégezzük-e ma?

– Négy óra mult, fogadok, az egész ebéd oda van, – sóhajtott Sóskuty – pedig jobb pecsenyét az ember nem eszik sehol.

Míg a táblabirák így mulattak, Kislaky távol a többiektől mély gondolatokba merülve haladt háza felé. Lelkét egy új, soha nem gyanított érzés, lelkiismeretének furdalása tölté el. – Istenem – mondá magában – ez ember élete lelkemen fekszik, soha nyugodt nem leszek többé! Miért mondtam ki a halálos ítéletet?

Oh, miért vannak törvények, melyeknek szükségéről az ész meg nem győződhetik s melyeknek teljesítésénél a jobb ember szivét borzadás tölti el!