KI VOLT HÁT SOBRI?

I.

(Szépfaludi Ö. Ferencz uj közlése Sobriról. – Szigeti József szinművészünk nem ismerhette Sobri dolgait. – Sobri társainak végzete. – Az álnév. – Tudásom forrásai. – Kisfaludy Sándor. – A billegei csárda.)

Ki volt hát Sobri?

Ezt a kérdést veti föl a jó Vasárnapi Ujság mult heti száma. (1905. évi novemberben.) Nem először vetődik föl ez a kérdés. Sobri eltünt régen, közel hatvankilencz esztendeje. Ma már öreg ember az is, a ki akkor született. Ha Sobri élne: ma már közel járna a századik esztendőhöz.

A kérdés érdekes. Különösen érdekes volt hatvan-hetven év előtt. A Bakony vidékén, Pápán, Győrben, Veszprémben egykor sokan úgy voltak meggyőződve, hogy Csuzy János előkelő nemes ifju s nagybirtokos volt Sobri. A Duna-Tisza vidékén s Pesten is százan esküdtek arra, hogy az igazi Sobri nem volt más, mint gróf Vay József, a hires gazdag Vay Ábrahámnak, Borsod jeles alispánjának és követének, Máramaros főispánjának, a később gróffá lett tekintélyes főurnak másodszülött fia. Vakmerő, délczeg, kalandos természetü hires lovas Józsi gróf: ez lett volna Sobri Jóska.

Mindez üres mende-monda. Egyik se Sobri volt.

Most Szépfaludi Ö. Ferencz uj névvel áll elő a Vasárnapi Ujságban. Azt mondja: Kopácsy József esztergomi érseknek és primásnak még veszprémi püspök korában volt egy kuktája s később daliás huszárja, valami Schober Jóska nevü. Ez 1837-ben szerelmi viaskodás közben agyonütött egy őrmester katonát, azután megugrott s bakonyi hires betyár lett Sobri Jóska néven. Halála ugy következett el, hogy ütközet közben valami kunyhóban elégett, de azt is hirlelték, hogy megunta a haramia életet, elbujdosott a Bakonyból, valamely tiszamenti faluban telepedett meg s ott mint tiszai molnár hosszu életet élt.

Hivatkozik tanura is. Tanuja Szigeti József, a jeles szinművész és iró, a ki 1837-ben tizenöt éves volt már, az emlitett veszprémi püspök rokona, maga is veszprémi fiu, látta is Schobert vagy Sobrit s onnan tudja történetét. Hivatkozik még mint tanukra az öreg Hunkárra és Tóth Mór, egykori karczagi királyi ügyészre is. Emlit mesés részleteket is Sobri dolgaiból. Fölemliti, hogy társai voltak Milfajt Vendel, Popik Pál, Kanász Jóska vagy Ferke s hogy Milfajt stájeri származásu volt s zalavármegyei perzekutorok fogták el.

Mindez valótlan.

Az öreg Szigeti József csak képzelődésből vagy mókázásból vagy valami rossz német regényből mondhatta ezeket. Sobri már 1837. évi február közepén meghalt s azóta se hire, se hamva. Szépfaludi Ö. Ferencz az öreg Hunkárt alig ismerhette. Az öreg Hunkár alatt Hunkár Antalt, a hires nemesi inzurgens ezredest, az 1809-ik évi győri csata hősét értjük. Több mint negyven éve meghalt. Tóth Móricz jó barátom s tanulótársam volt, nem is bakonyvidéki; ő csak annyit tudott Sobriról, a mennyit tőlem hallott vagy olvasott. Milfajt nem stájeri, hanem komáromvármegyei származás volt, rokonai legalább ott laktak s nem is zalai perzekutorok fogták el, hanem komáromvármegyei pandúrok és katonák. Sobri társai közt se volt Popik Pál és Kanász Ferke nevü. A Ferke szót Ferkó vagy Feri helyett túl a Dunán nem is szokták használni.

Sobriról egész irodalom támadt valamikor. Az egykoru hirlapok sokszor emlegették. Néhány gyönyörüen szép dal is emlékezik róla. Irtak róla regényeket, szinműveket. A nép ezerféle mesét költött róla. Volt Sobri-szűr, Sobri-pipa. A kedvencz házi állatokat, ebet, bikát, lovat, Sobri néven nevezgették még az én gyermekkoromban. Czindery Lászlónak egyik versenylova is »Sobri« volt a mult század negyvenes éveinek elején. Az utczai irodalomban még ma is él a neve. A magyar ponyván már alig van nyoma, de még egy-két év előtt is volt a kezemben budapesti rossz német regény, mely mostanában készült. Bizony mesés alakká lett az egykori hires bakonyi szegény legény. Már életében is, hát még halála óta!

Természetesnek is találom, ha nyomozzák, ki volt Sobri Józsi, vagy a mint szintén mondják, Sobri Jóska. De már az mégse természetes, hogy az után, a mit én megirtam, mégis annyi mende-mondát költenek róla. Hiszen az a kép, melyet a Sobri-világról én rajzoltam, óvatosságra és mérsékletre inthetne mindenkit. Ott van gyüjteményes műveim hatodik kötetében: »A hires Bakony és a hires Sobri Jóska« czim alatt. De rajtam kivül irt Jókai is, Tóth Béla is, Hoitsy Pál is. Annyi adat egyikhez se jutott el ugyan, mint hozzám, de a mit irtak, az mind valóság.

Sobri társai közül 27-nek nevét ismerem. Soknak élete és halála történetét is. Társai közül ötöt Sümegen akasztottak föl, hatot Veszprémben, egyet Sopronban és egyet Szegzárdon. Társaik agyonlőttek maguk közül kettőt. Egyet azért, mert nehéz sebbe esett, a törvény kezébe kerülhetett s áruló lehetett volna. Egyet pedig azért, mert kegyetlenül zsarnokoskodott fölöttük.

Kettő nyom nélkül eltünt örökre. A hires Pap Andor volt az egyik, a másik Virrasztó.

Sobri maga Lápafőnél esett el. Ütközet közben történt eleste. Tulnyomó erő volt ellene. Katonák, pandurok s reá vadászó nemes ifjak. Maga lőtte magát sziven. Meglehetős hűséggel irja le halálát Jókai.

Ugyanott agyonlőtték négy társát. Ki volt ez a négy társa: biróság, hatóság sohase határozta meg. Nem törődtek vele. Elestek ütközet közben s holttestüket eltemették ott, a hol találták. Feleség, gyerek, rokon, szerető nem járkált utánuk. Nem keresett örökséget senki.

De soha nem is tudták meg hitelesen, ki volt Sobrin kivül a lápafői négy halott. Magam is nyomoztam. Nem tökéletes bizonyossággal, de nagy valószinüséggel Babóti Istók, Bódai, Zsidó és Laczi volt. Másutt történt ütközet közben elesett kettő. Cser Miska az iharkuti csárdában és Liliom Peti a szabadszállási pusztán. Kettő elégett, a két tornai legény. Lakat Miska öngyilkos lett.

Szólnom kell itt a bakonyi duhajok különös szokásáról. Sobri minden pajtásának két neve volt. Egyik a valódi neve s másik az álneve. A haramia-életben az álnevet kellett használni, a valódit nem volt szabad.

Sobri maga rendelte igy. A kit fölvett társaságába, annak két fogadást kellett tennie. Az egyik abból állt, hogy igaz nevét nem mondja meg senkinek. Gyöngédség volt ez és okosság. Ki tudja hol lesz vége s mi vége lesz a haramiának? Valószinüleg kötél. De mindenkinek van valakije, a ki szereti őt s a kit ő is szeret s a ki jóravaló. Apa, anya, testvér, mátka. Ne tudja meg soha senki, mi vége lett annak, a kit szeretett. Gyászt és gyalázatot ne érezzen senki. Emberszólás ne érjen senkit a családból. Várják haza ölelő karjukba mindig, várják haza halálukig. S mikor a bakonyi szegény legény már elporladott s csontjai fölött buján tenyész a pázsit, szerettei még akkor is azt mondhassák: él, de bujdosik, egykor majd hazajön!

A második fogadás pedig abból állott, hogy ha Sobrit, a vezért veszedelem éri, szeretőjét, Répa Rózit el nem hagyják. Fölkeresik, támogatják, együtt sirnak vele, Sobri Jóskát szivesen emlegetik, este-reggel rágondolnak.

Sobri maga is álnév. Nem ez volt a hires haramia igazi neve, hanem Pap Jóska. Apjának is ez volt a neve. Kanász volt az endrédi pusztán Vasvármegyében. Ez a puszta Baltavár közelében fekszik Zalavármegye határához közel.

Társai közt volt Fűmag és Kalarábi. Mindkettő álnév és pedig egy embernek álneve. Igazi neve Recze Marczi. Ezt hát igazi nevén is ismerték.

Igy voltak másokkal is.

Bodri Jóskáról tudták, hogy igazi neve: Páli József.

Franczliról tudták, hogy igazi neve Kaufman Ágoston. Ez sopronmegyei sváb származás volt. Eszterházy Pál herczeg valamely uriszéke hosszabb börtönre itélte. Az urasági börtön Fraknó várnak pinczéiben volt. Kaufman onnan megszökött és Sobrihoz állt. Ott vette föl a Franczli nevet.

Bodrit és Franczlit is Veszprémben akasztották föl a Látóhegyen.

Mógor Peti szintén a hiresebb haramiák közé tartozott. Valódi neve Nagy Jancsi volt. Volt egy másik igazi Nagy Jancsi is Sobri seregében. Sobri halála után ez lett egyik csapat vezére. Ez volt a zsarnok. A borzavári Bakonyban végezték ki társai. Mógor-Nagy Jancsit Veszprémben itélte el a talponálló biróság.

Volt egy haramia egyszerü Peti néven. Igazi neve Czifra Miska volt. Ez tornai legény volt, bujdosó társa Pista. Csak e néven ismerték Sobrinál. Valódi neve sohase tudódott ki. Petinek és Pistának rettenetes a története. Később majd visszatérek rájuk.

Volt még három olyan álnevü duhaj, a kinek igaz neve sohase jött napvilágra. Ezek voltak Laczi, Zsidó, Virrasztó. Laczi és Zsidó Lápafőnél esett el. Virrasztó nyomtalanul tünt el örökre.

Még három nevet ismerek Sobri pajtásai közül, a melyekről nem tudom, igazi vagy álnevek-e? Ádám, Pityerész Istók és Görhes Miska.

Ádámot Sümegen végezték ki. Pityerész Istókot társai a dobosi rengetegben fosztották meg életétől. Görhes Miskának más a története.

Ennek fiát, Görhes Jancsit jól ismertem. Ez is betyár lett s megyei tisztviselő koromban megtilódott a kezemen. Ha a Görhes név Sobri korában álnév volt is: ime fiára is átszállott. Sobri társai közül csupán Görhes Miska lett ujra emberré. A vármegye megalkudott vele. Maga önként jelentkezett, de óvatosan. A pápai prefektus: Bezerédy megigérte neki, hogy szót emel érte a vármegyénél, ha Sobrit vagy pedig két emberét kézre adja.

– Élve vagy halva adjam kézre?

– Akár élve, akár halva.

Sobrit nem bántotta, de két emberét Pápától nem messze poharazás közben agyonütötte s holttestüket kézre adta. Bezerédy hatalmas ember volt, szavát is állta, Görhesnek megkegyelmezett a vármegye.

Töredelmes megbánása, a gonosz élettől önkényt való elállása, két istentelen duhaj társának kézreadása miatt kegyelmezett meg neki a talponálló biróság. Legalább igy vezették itéletét a jegyzőkönyvbe.

Lakat Miska a szakadatlan üldözés közben elkeseredett, megunta életét s önkezével oltotta ki.

Pap Andor is nyomtalanul tünt el örökre. Hires betyár volt. Lápafőnél sértetlenül menekült meg. De Hunkár Sándor egykori barátomtól és követtársamtól ugy hallottam, hogy Sümeg-Rendek közelében egy kanász vágta agyon, mert a feleségét elcsábitotta. Hunkár Sándor unokaöcscse volt Hunkár Antalnak, a kit Sobriék kiraboltak, a Hunkár-család hát figyelemmel kisérte a Sobri-világ embereinek végét.

Nem akarom ismételni, a mit eddig megirtam erről a világról. De ujabb adataimat el nem hallgathatom s ennek a világnak költészetéről is meg kell emlékeznem.

Komor és édes szépségekkel van tele ez a költészet.

Öregéből-nagyjából számot kell adnom arról, honnan meritem tudásomat a Sobri-világról.

Veszprémvármegyében négy vagy öt helyen raboltak a szegény legények. Tornán, Tüskeváron, Pápa-Teszerén, Szolga-Győrött, Sandorkában. Egészen természetes hát, hogy az én vármegyémben sok mindent tudtak Sobriékról és társaikról életükben is, haláluk után is s közel hatvan év óta ebből sok juthatott az én fülembe.

Jutott is. Sok öreg barátom volt a vármegyében, a ki biró vagy panaszos, vagy hatóság gyanánt foglalkozott Sobriék dolgaival.

Országos figyelmet ébresztett a szolga-győri rablás.

Addig csak bérlőt, zsidót, papot, vásározó embert, urasági tisztet fosztogattak a duhajok. Ezzel is törődött ugyan a vármegye, de nem látott benne rendkivüli veszedelmet. Papok, zsidók, bérlők kárán még nevettek is a könnyelmü emberek. De Szolga-Győrött már nemes embert, birtokos urat rohantak meg ősi szabad nemesi kuriájában. S nem is kisebb embert, mint Hunkár Antalt, a hires vitéz inzurgens vezért. A ki nem gyüjti rakásra az aranyat, ezüstöt; a ki nem tőzsér, nem a nép zsirjából él, hanem a ki nemes ember, táblabiró, vármegye ura s a kinek engedelem nélkül még a császár katonája sem lépheti át küszöbét. Nagy eset ez.

A szolga-győri támadás részleteiről még husz-harmincz év mulva is élénken emlékeztek öregebb barátaim. Magától Hunkár Antaltól is hallottam egyet-mást, de sokkal többet két unokaöcscsétől, Hunkár Mihálytól és Hunkár Sándortól. Ezek testvérek voltak s Hunkár Antal unokaöcscsei s örökösei. Már 1837-ben értelmes ifjak. Amaz tisztviselőtársam 1867-ben, de mindkettő később képviselőtársam s jó barátom. Ők bizonyára jól tudták, ki volt Sobri s mi volt végzete.

Sokat tudott Sobri dolgairól, eredetéről és Sümeg körüli kalandjairól Fülöp József veszprémi birtokos s vármegyémnek egykor főmérnöke. Tőle hallottam jó részben mindazt, a mit Répa Róziról, Sobri szivbeli mátkájáról a Balaton körüli utazásaim második kötetében megirtam. S az ő tudása is kitünő forrásból eredt.

Ez a forrás maga a nagy költő, Kisfaludy Sándor volt.

Sümeg szomszédságában, a várostól napkeletre fekszik a Dobos nevü rengeteg. Tizezer holdas erdő, helyenkint tisztásokkal s ritkás szálfákkal, osztatlan tulajdona akkor néhány nemesi községnek s egy csomó nemzetségnek. A nagy költőnek is volt benne osztatlan birtokrésze.

Ez a Dobos-erdő a maga juhászaival és kanászaival biztos helye, biztos menedéke volt Sobrinak és társainak. Ezzel szomszédos a sümegi és sümeg-rendeki erdőség s a veszprémi püspök szálas rengetege a Sarvaly. Ez meg már az uzsai erdőkön át szomszédos a tátikai, rezii, Batthányháti és Balatonparti erdőségekkel. 1835-ben és 1836-ban ez erdők táján sok jó napot töltött Sobri.

Itt volt szeretője is, a gyönyörü Répa Rózi. A billegei csárda az uzsai és sarvalyi erdők szélén fekszik Tapolcza közelében. Erről szól ez a népdal:

Bizony ma már nem igen beszélget a föld népe Sobriról. Hetven év nagy idő s a szegény földmives sokat felejt ennyi idő alatt.

Két éve ott jártam s megálltam a kocsimmal a billegei csárda előtt. A zsidó kocsmáros az udvaron állt s magamhoz intettem. Meg akartam tudni, mit tud a csárdás.

– Micsoda csárda ez?

– Ez a Billegei-csárda.

– Miről hires ez a csárda?

– Ketten is megbuktak itt már uram én előttem, arról hires.

– Répa Rózinak hallotta-e hirét valaha?

– Rózi, Rózi! Rózinak hallottam, de az nem Répa Rózi.

– Hát Sobriról tud-e valamit?

– Nem én uram. Sohase hallottam hirét, ide nem jár hozzám.

A jó zsidó ember hát semmit se tudott. Nem is csoda, alig hét éve van a vidéken; – hogy tudna hetven év előtti időkről? Akkor még Ugocsában lakhattak szülői.

A nép azonban maga valamivel mégis jobban tud emlékezni. A Sobri dalok egy versszakát Tördemiczről hozták hozzám. Ez a falu is e vidéken fekszik, Badacsony nyugati tövében. A versszak igy szól:

Még mindig dalolják a Sobri dalok szebb részeit a leányok és legények.

Sümeg is előfordul e dalokban. Legalább egy versszakra én is emlékszem. Igy szól:

Sümeg közelében volt a gyulakeszi rablás és szomszédságában volt a prágai rettenetes összeütközés is. Mindezt a nagy költő jól tudta. Száz alakban, száz részletben beszélték el neki maguk a pandúrok, csendbiztosok és szolgabirák is. Mindenki siet Zala nagy fiával a környék ujságait, csodáit, hireit, eseteit közölni.

Ő pedig mindent elmondott Fülöp Józsefnek, öregebb korabeli legbensőbb, legbizalmasabb barátjának, a kivel együtt csinálták a balatonfüredi állandó nemzeti szinházat.

A mit hát nekem Fülöp József beszélt, az már forrásánál fogva is a kétségtelen valóságok közé tartozik.

Valami kis érdekes kalandja is volt itt Sümeg mellett Sobrinak. Ezt is jól tudta a nagy költő, de ezt még se ő utána beszélem el, hanem Milfajt benevoluma után.

II.

(Sobri a rendeki erdőben elfogja a sümegi csendbiztost. – Szakácsi alatt lefegyverzi Somogy csendbiztosát. – A tihanyi révnél magával viszi a nagy bajszu Kaszást. – A rejtett kincsek. – Volt-e Sobri bálban? – Sobri bőkezüsége.)

Milfajtot, Sobri leghiresebb társát, Komáromvármegye fogta el, de nyomban átadta az én vármegyémnek. Itt akkor már meg volt a talponálló biróság.

Vármegyém központi főszolgabirája akkor – 1836-ban – Kopácsy József, a későbbi szeptemvir volt, a hasonló nevü veszprémi püspök öcscse. Neki kellett Milfajtot kihallgatni. A kihallgatásról készült protokollum eredetiben kezembe került, most is megvan valahol iratgyüjteményemben. Ebben a benevolumban beszéli el a haramia az esetet.

Egyszer a rendeki erdőben a sümegi csendbiztos nagy ügyesen becserkelte s meglepte Sobrit és társait. Sobriékat elárulhatta valaki s a csendbiztos, mint a villám, ugy csapott rájuk legényeivel.

A haramiák megriadtak s egy-két lövés után szétfutottak, mint a csibefiak. Magukra hagyták a vezért.

Sobri azonban nem az a legény volt, a ki valaha megfutott volna asszony szülötte előtt. Vastag fa árnyékában megállt s meglövöldözte a csendbiztost és a pandurokat. De a mint azok közelebb-közelebb jöttek, ő is visszavonult fától-fáig. Meg-megállt s vissza-visszalőtt.

Szerencséje volt, hogy a pandúrok nagyobb része a futók után iramodott. A csendbiztos mellett csak két pandúr maradt s igy csak hárman lövöldöztek Sobrira. De ők is óvatosan, fa mellől, egyik fától a másikig osonva. Tudták, hogy Sobri jó lövő.

A csendbiztos is bátor gyerek volt. Nem emlékszem, hogy neve benne volna a benevolumban. A mint sejtette, hogy Sobri egyedül van, előre törtetett s Sobri előtt hatvan-hetven lépésnyire vakmerően megállt a tisztáson. S oda kiáltott:

– Add meg magad Sobri! A ki erre meg amarra!

Sobrinak nagyon tetszett ez a bátorság. Agyonlőhette volna a csendbiztost, de nem tette. Pedig ugyancsak haragos volt legényei megfutamodása miatt. Legalább, a mint Milfajt elbeszéli, keményen káromkodott. Azt mondta a csendbiztosnak:

– Elállj rólam komiszáros, azt a keskeny karimás kalapu i… t a gazdádnak, mert ha megfoglak, dudát készitek a bőrödből.

Egy kis kürtöt vett elő a melleséből. Valami törpe tehén törpe szarvából készülhetett az a kürt. Valami csodálatos hangot tudott belőle kierőszakolni. Különben is megtanulta a kürtölést az endrédi pusztán édes apja oldalánál. Belefujt a kürtbe.

Ezt akkor szokta tenni, mikor már nagy volt a veszedelem. Utolsó menedék volt ez a kürthang. Legényei jól tudták ezt.

De nem várták legényei a kürthangot. Hanem a mint a megiramodás után legelőször megálltak s összedugták a fejüket, csakhamar rájöttek, hogy ők valami huszan vannak, a csendbiztos pedig alig tizenharmad magával. Az is nyilvánvaló volt csakhamar, hogy a vezér elmaradt s talán már be is keritették, el is fogták, vasra is verték.

– Hejh, az áldóját, gyerekek, a vezért ne hagyjuk!

Milfajt vagy Pap Andor szava volt ez.

Csatárlánczot alakitottak két szárnyon, közbül vették a pagonyt nagy óvatossággal, előre nyomultak s egyszer csak észrevették, hogy a pandúrok hátában vannak.

De a csendbiztos is észrevette, hogy háta mögött szól a fegyver. Nem is egy, hanem sok.

Dehogy telt bele negyedóra, a csendbiztos már ott állott Sobri előtt puszta kézzel, a haramiák által körülfogva. Puskája, kardja, tölténytáskája, kése, pénzes erszénye a haraszton. Valamennyi pandúrja szanaszét, agyonlőve vagy sebesülten bukdácsolva vagy futásban.

Sobri hóna alá veszi puskáját s megint kiröppen száján ugyanaz a káromkodás.

– Ugy-e megmondtam komiszáros, azt a keskeny karimás kalapu i… t a gazdádnak. Hát most a kezemben vagy! Már most mit csináljak én te veled?

Kemény fiu volt a komiszáros is. Fegyvertelenül állt, várhatta halálát, halványabb volt, mint máskor, de azért azt felelte:

– Kezedben vagyok, azt csinálsz velem, a mit akarsz.

Sobri nem szólt, hanem elővette kis alaku diszes, csillagos csutoráját s húzott belőle egyet. Fölséges badacsonyi borral volt tele. Azután megtörölte a csutora száját s odaadta a csendbiztosnak.

– Igyál egyet s azután eredj haza hirt mondani. Az én kezemen véred ne száradjon. Hanem puskám elé ne kerülj többé.

Igy beszélte el az esetet Milfajt a talponálló biróság előtt.

Keskeny karimás kalapu!

Ilyen volt a csendbiztos s ilyenek a zalai pandúrok. Kalapjuknak alig volt nagyobb karimájuk, mint Podmaniczky Frigyes báró nyári kalapjának. Csak éppen hogy meg lehetett fogni két ujjhegygyel.

Sobri legényei más alaku kalapot viseltek. A régi divatu bakonyi kanászkalapot. Ennek óriási karimája volt, de nem szétálló, hanem egyenesen fölfelé, a kalap mellé lapuló. Ilyen alaku kalapot már nem igen viselnek a bakonyi kanászok se. Gyerekkoromban még lépten-nyomon láttam. Talán csak Somogyban viselik még itt-amott.

Egy veszprémi festő lefestette Milfajtot. Olyan ruhája volt Mógornak is, Király Jancsinak is. A képről fametszet készült akkor. Minden ruhadarab alakjára magam jól emlékszem s gondosan le tudnám rajzolni. Ötven-hatvan év előtt százszor láttam Milfajt képét a csárdák és kocsmák kimérőinek oldalán.

Másik esete is volt Sobrinak a rendeki erdőbelihez hasonló.

A másik eset Somogyban történt, a vármegye egyik büszke pandúrhadnagyával. Előkelő nemes családbeli a hadnagy.

Az esetet Kozma Sándor főügyésztől, egykori nemes barátomtól hallottam nagy részletességgel elbeszélve. Kozma ugyan zalavármegyei család, de apja, nagyapja már somogyi birtokos s maga is az. Ezenkivül Somogyvármegye tisztviselője már negyvenöt év előtt. Közvetlen forrásból, a szereplők elbeszéléséből s a megyei iratokból tudhatta hát az esetet. A mikor történt, 1836-ban, akkor is már tizenkét éves, figyelő, eszes fiu volt.

Sobrinak Szakácsi felé volt utja. A falu alatt, a keritések mellett vezetett el egy kompendiális gyalogút. Ezen ballagott Sobri tizenöt legényével. De ugyanekkor, ugyanezen uton jött vele szemben a pandúrhadnagy, tizenkét erős, marczonaképü pandúrjával.

Hideg, téli, deczemberi idő volt. Reggeli nyolcz óra. Hó a földön, zuzmara a fákon, szürke köd a levegőben. Harmincz-negyven lépésnél tovább látni nem lehetett. A hóban csak egy csapás volt törtetve; pandurok, haramiák tehát sorjában mentek egymás után.

A hadnagy elől. Vállán puska, oldalán kard és pisztoly. Háta mögött az őrmester, pár lépéssel utánuk a legények.

A hadnagy látja, a mint vele szemben parasztos külsejü legények jönnek. Valamennyi szürben. Szür alatt a fegyver, a szür által eltakarva. Elől maga Sobri.

Csak hallja ám Sobri a hangot, a mint a hadnagy hátraszól:

– Miféle emberek lehetnek ezek, őrmester?

Az őrmester előre néz. Megnézi jól a ritka ködben az embereket.

– Bizonyosan aratók. Aratást mennek vállalni.

Ép oly idő volt, a mikor az arató-vállalkozók föl szokták keresni a gazdát. A hadnagy megnyugodott a feleleten.

Sobri nem akart összetüzni a pandúrokkal. Reggel is volt, hideg is volt. Népes nagy falu Szakácsi. Csöndesen akart a pandúrok mellett elvonulni.

A mint a hadnagygyal találkozott, kilépett a keskeny gyalogutból a hóba. Ugy illett, ugy volt szokásban.

A fiatal az idősebb elől, a paraszt az úr elől, pandúr elől térjen ki.

De a mint a hadnagy hozzá ért, megemelintette kalapját.

– Szerencsés jó reggelt!

A hadnagy rá se nézett. Még csak fejbiczczentéssel se fogadta el a köszöntést.

Mi ez? Tisztességes köszöntést el nem fogadni? Ez is megtörténhetik? Sejtene talán valamit a hadnagy? Vagy csak lenézi a szegény embert? Gőgös ur, a ki még arra sem méltatja a parasztot, hogy köszöntését észrevegye? Hát ez az emberség?

Sobriban felébredt Sobri.

Tudta, hogy legényei lövésre készen vannak. De azt is tudta, hogy a pandúrok keze ujjatlan keztyüben, a puskájuk a vállon, pisztolyuk hüvelyben, tokban. Nagyot kiáltott hátrafelé:

– Mindenki a maga emberét!

Ő maga villám gyorsasággal nekiszegzi jó damaszk kétcsövü fegyverét a hadnagy mellének. S rászól:

– Meg ne mozdulj, kutya, a ki felmarkolt a világra, mert meghalsz. Én Sobri vagyok!

Abban a pillanatban minden pandúr szeme közé odanéz a haramia két villogó szeme s jól töltött fegyvere.

A hadnagy szinte megmerevedett legényeivel együtt. De segitség nem volt. Ellenállni nem lehetett. Mindenki halott egy szempillantás alatt, a ki ellenáll.

A hadnagy mégis magához tért.

– Mit akarsz?

– Fegyvert, lőport, töltényt, tarisznyát egy halomba.

A hadnagy kiadta a rendeletet. A pandúrok halomra hányták mindenüket. Három haramia őrizte a zsákmányt.

Sobri csomóba vezényelte a pandúrokat s igy szólt hozzájuk:

– Most eleresztlek benneteket. Legényeim elkisérnek a legközelebbi faluig. Menjetek a vármegyére s jelentsétek meg uratoknak, hogy jár az, a ki Sobri Jóska köszöntését el nem fogadja.

De még egy korty papramorgóval is megkinálta őket, mivel hogy nagyon hideg volt. Igy bocsátotta utnak a pandúrsereget.

Kozma Sándor barátom még azt is elbeszélte, mekkora zaj s utóbb mekkora gaudium lett abból, a mikor a nemes vármegye ez esetet letárgyalta. Le kellett tárgyalnia, mert hiszen a pandúrokat ujra fel kellett szerelni. Az öreg Csépán, a ki néhány év előtt halt meg jákói birtokán, jóval felül kilenczvenéves koron, akkor még fiatal ember, azt a megjegyzést tette a gyülésen:

– Az a szerencse, nemes atyámfiai, hogy azok az istentől elrugaszkodott haramiák még utravalóul pogácsát nem adtak pandúrjainknak!

Kissé mulatságosabb kalandja volt Sobrinak a tihanyi révnél. Elmondom ezt is, de meg kell jegyeznem, hogy ennek hitelességeért jót nem állok. Százszor hallottam, de se nem közvetlen szemtanutól, se nem feltétlen hitelü, előkelő férfiutól. De az eset egészen valószinü. Valami töredékesen Szigligeti Ede szinműirónak fülébe is eljutott, ezelőtt több mint hatvan évvel; Két Pisztoly czimü szinművében elég halványan fel is használta.

Az eset a következő:

Sobrit Tapolcza felől nagyon szoritották, át kellett vonulnia a Balatonon. Keszthely felé, a fenéki hidon nem mehetett; a fülöpi révtől elzárták, de Boglárnál különben is puskavégre várták Somogy pandúrjai; más menekülés nem volt, csak a tihanyi réven át. Tudnivaló, hogy Tihanynál szük a Balaton s hogy ott rendes komppal megy a közlekedés. Kocsi is, ló is, tömeges ember is átkelhet.

Ment hát Tihany felé.

De a tihanyi révet is jól védték a zalai oldalon. Épen a nagybajszu Kaszás volt ott pandúrjaival a komiszáros.

A Kaszás-család egykor nagyon elterjedt, jó nemes birtokos család volt Tolna-, Veszprém-, Zalavármegyékben. E családból való volt az én apai öreganyám is. Valami távolról a nagybajszu Kaszással is rokonságban voltam, noha ez zalavármegyei volt.

Ezt a komiszárost egyik szép Sobri-dal is megörökiti. A dalnak egyik szaka igy szól:

Paál Dávid az én vármegyém somlyóvidéki komiszárosa volt, de csak őrmester s épen Somlyó-Vásárhelyen volt őrállomása; Kaszás pedig Zalavármegyéé. Talán hadnagy, de a tihanyi esetnél csapatvezető.

Kaszás Zsigmond szép erős alak, bátor férfi s igazán nagybajuszu. Kerkapoly viczeispánnak s birtokos társának kedvelt embere. De nagyhangu férfiu is. Abban az időben mindenki Sobriról beszélt s minden komiszárosnak az volt nagyravágyása, bárcsak ő állhatna szemben Sobrival. Kaszásnak ehhez nem volt szerencséje, de azért mindig mondogatta:

– Szerencséje van annak a Sobrinak. Ha egyszer szemben találom, föltekerem a bajuszomra.

E szó szinte példabeszéddé vált már két vármegyében. Eljutott a hire Sobri fülébe is.

Sobri tehát Tihanynál akart menekülni.

Azonban, a mikor a faluba ért, ott figyelmeztették, hogy a révnél pandúrok őrzik az átjárást, vezetőjük a nagybajszu Kaszás, de az se érne semmit, ha legyőzné a pandúrokat, mert a kompok Somogyban vannak a szántódi révnél és semmi más szóra át nem jönnek, csupán csak a nagybajszu Kaszás intésére. Az ő fehér lobogós intése nélkül nincs hidas, nincs komp.

Sobri összeütötte sarkantyus csizmáját.

– Ez se baj. Azért mégis csak átmegyünk.

Tihanyban nem kellett félnie üldözéstől, meglepetéstől. Ki őrizné, ki bántaná azt a szegény kis falut? Barátok vannak ugyan a zárdában. A barátnak van is kenyere, bora elég, de pénze ugyan nincs.

Sobri pihenőt tartott a kocsmában, legényei ettek, ittak, mulattak, még kissé aludtak is. De a pihenő alatt mégis fölszerelt egy lakodalmas menetet négy kocsi népséggel s egy kocsi czigánynyal. Menyasszony, vőlegény, nyoszolyólányok, vőfélyek, lakodalmas vendégek akadtak elegen. Még káplán is akadt palásttal, a ki kiséri a nászba menőket.

A tihanyi révnél nem volt csárda, csak egy nagy nádfedeles épület. Szin, félszer volt ez az utasok számára. S tanya a révészek s most a pandúrok számára. Két-három óriási jegenyefa a félszer mellett. Kis gyermekkorom óta mindig láttam a messzeségből a hatalmas jegenyéket, de valami husz év óta eltüntek azok is. Talán vénség, vagy talán a teknővájó czigányok elpusztitották.

Ott mulatott, ott iddogált, ott dalolgatott s ott szidta pandúrjait a nagybajszu Kaszás, a jegenyefák árnyékában. Felülről, Tihany ormáról, szőlők és csalitok közt kigyózott le a szük kocsiut a révhez.

Egyszer csak fölnéz egy pandúr a hegy ormára.

– Nini, lakodalmasok!

Nézi a nagybajszu Kaszás. Csakugyan lakodalmasok. De a pisztolylövéseket is hallja, a piros kendők lobogását is látja, a hegy ormáról egy-két muzsikahangot is odasodor a szellő.

– No gyerekek, mulatunk ma egyet!

A nagybajszu Kaszás mondta ezt. Tudta ő azt, hogy a nászba menőkkel jó tihanyi bor is van, lány is van, menyecske is, muzsika is. S mi kell egyéb?

Csakugyan odaér a lakodalmas menet. S a ki legelőször leugrik az első kocsiról, az a vőlegény. De nagy mennykő csutorát is emel magához s megy tisztességgel nagybajszu Kaszáshoz.

– Szerencsés jónapot, komiszáros uram. Dörgicsei Pista a becsületes nevem, vőlegény is volnék, Köröshegyre mennék, szerelmes mátkámat is vinném, ne vesse meg tőlem ezt az ital jó bort.

S nyujtotta a nagy csutorát.

Soha se lett volna a nagybajszu Kaszás igazi nemes ember, hanem sokkal inkább gézenguz, kapczabetyár sarjadék, ha ezt a tisztességes kinálást el nem fogadta volna. De bizony nagyot huzott a csutorából. Az igaz, hogy a bor is jó volt benne.

– Jól esett fiam!

– Adja isten egészségére!

De már erre a czigányok is mind lemásztak a kocsiról, leszedték a szerszámokat is s ráhúzták a ropogóst. A násznép tánczra kerekedett s olyan hejjehujját csapott, csakugy bólintgattak rá a nagy komoly jegenyefák.

Nagybajszu Kaszást se kellett valami nagyon biztatni. A menyasszony első szavára belekeveredett a ropogósba. Hires toborzó volt, csakugy bámulta a lakodalmas népség.

A vőlegény egyszer odafordul hozzá:

– Komiszáros uram, a vizen nem szeretnénk megesteledni, ha szivesen átszólitaná a kompot.

– Igaz a fiam!

Kihozatta a félszerből a fehér lobogót s átlengette a szántódi révbe. Megvárta, mig a révészek összeszedelőztek s meginditották a hidasokat.

Jó egy óra mulva minden kocsi, minden ló, minden ember, leány és czigány a kompon volt s indult neki a nagy viznek. A vőlegény is elbucsuzott a nagybajszu Kaszástól. De a mikor elbucsuzott, ezt is mondta:

– Volna még egy utolsó szóm a komiszáros úrhoz. Lépjen be a hajóba s jöjjön át velünk. A szántódi csárdában töltsünk el még egy jó órát együtt.

– Igazad van fiam, megyek.

A szántódi csárda szemközt feküdt Somogyban a tihanyi révvel. Voltaképpen révház volt egyuttal az is. Akkor még viz vette körül, töltésen lehetett hozzá jutni. Most is megvan, kissé más alakban.

Ott is folyt a dinom-dánom.

De a vőlegény egyszer csak intett lakodalmas társainak. Azok azután kimentek a kocsikhoz, gunyáikat kiszedték a ládákból és ülések alól, de fegyvereiket is. Kis idő mulva visszajöttek seregesen, kanász-kalappal, Sobri-szürrel, állig fegyverben.

Nagybajszu Kaszás csak bámult, csak hatalmas bajuszát sodorgatta. Mi akar itt lenni? Furcsa sejtések röpködtek agya körül.

Nem sokáig bámult. A vőlegény odalépett hozzá.

– Most már mennünk kell, komiszáros uram. Köszönjük a jó mulatságot. Nem vagyok én Dörgicsei Pista, se vőlegény nem vagyok én, mert én Sobri Jóska vagyok. Ezt is csak azért mondom, hogy megtudja kelmed, hogy Sobri Jóskát mégse sodoritja fel a bajuszára. De azért harag ne legyen közöttünk!

Nagybajszu Kaszás nagyot sodoritott a bajuszán. Érezte, hogy Sobri nincs a bajusza közt. Azután nagyot ütött csizmaszárára spanyolnád vesszejével.

– Az áldóját az öregapádnak, Sobri, csúffá tettél! Elmehetsz, utad nem állhatom, de azt ne felejtsd, ott voltam a lakodalmadon, ott leszek nemsokára a temetéseden is.

Kezet fogtak. Sobri ment a maga utjára. A komiszáros pedig szemre birta a czigányokat. Szijjat hasit a hátukból, ha egy szót is szólnak arról, a mit láttak és hallottak.

Mégis futó tűzként terjedt el az eset hire. Bizonyosan maga nagybajszu Kaszás beszélte el.

Igaz-e ez a történet? Én igaznak tartom. Gyermekkorom óta ismerem. Vármegyém pandúrtisztjei is ugy tudták, ugy beszélték, mint igaz történetet. Ugy szól róla a népdal is.

Milfajt nem szól erről vallomásában. De ez semmit se bizonyit. Milfajt a látóhegyi bitón előbb kilehelte lelkét, semmint Sobri eltünt a világból. Sobri még élt azután egy darabig.

A rege ugy szól, hogy a tihanyi ut lett volna Sobri utolsó utja a Bakony vidékéről Somogyba. Ez után nem sokára következett volna a lápafői ütközet és Sobri halála.

Ez azonban nagyon kétséges.

A mikor társát, Fűmagot, később, már Sobri halála után, elfogták s kihallgatták: ez nyiltan azt mondotta, hogy a szolga-győri rablás után, a nagy üldözés alatt, Sobri és társai a Balaton jegén keresztül menekültek és pedig a sarvalyi, uzsai, lesencze-tomaji erdőkön s a Sárkányerdőn át Meszes-Györöknél Fonyód irányában. Ha ez igaz, akkor a tihanyi ut más időben történhetett.

Kopácsy József főszolgabiró azt is kérdezte Milfajttól, hova rejtették el Sobriék a rablott kincseket?

Milfajt azt felelte, hogy Sobri kincsei egy óriási odvas fában vannak eltemetve, Sümeg közelében, valahol a rendeki erdőkben.

– Megtudnád-é mutatni azt a fát?

– Talán meg, de fogadást nem teszek rá, meg vagyok már zavarodva.

Igaza volt. Nagy sebje miatt erős seblázak gyötörték kihallgatása alatt és a siralomházban is.

A talponálló biróság nem is halaszthatta el az itéletet és a végrehajtást. Egy-két nap alatt végeznie kellett, mert különben Milfajt a törvény szerint kisiklott volna a talponálló biróság kezéből. De az is nyilvánvaló volt, hogy sokáig nem élhet. Majkon kapott lősebében el kell pusztulnia. Sümeg az erdők járásával hatvan-hetven kilométer távolság Veszprémhez, három-négy napba is belekerült volna az odvas fa keresése.

S aztán hátha még se találják meg? Halálra itélt s azon kivül halálos sebben kinlódó embert nagy kegyetlenség lett volna napokon át messze vidékre, erdőn, tüskön-bokron át hurczolni.

S mit is érhettek azok a kincsek?

Egész biztossággal csak annyit tudott a nemes vármegye, hogy kincs-számba menő érték Sobri kezébe csak a kónyi és szolga-győri rablásoknál juthatott. Amott a győri püspök s itt Hunkár Antal kincseiből. Aranygyürük, órák, lánczok, ékszerek s ezüstnemüek. A váczi püspök mesés kirablásának történetét csak képzeleti mende-mondának tartom. Erről egyébiránt még egyet-mást elbeszélek.

Sobriról az a legjobban elterjedt monda, hogy a gazdag emberektől elszedte a pénzt és a szegény emberek közt kiosztotta. A gunyhók szegény lakói ezt regélik róla még Horvátországban, még Dalmácziában is. Neve csodálatos népszerüségének ebben látom okát.

De igy nyersen ez se igaz.

Sobri pályája igazán csak két évre terjed. 1835-re és 1836-ra. Az 1837-ik évi élete február 16-ig már csak folytonos üldöztetés közt folyt le. Néhány pajtása már korábban is, később is haramia volt, de ő maga nem. E két év alatt pedig nagyobb értékü kincset nem gyüjthetett.

A szegények iránt való bőkezüsége is más természetü. Igaz, hogy bőkezü, jószivü volt bizonyos értelemben. Ama hiteles esetek is, melyeket elbeszéltem, ezt bizonyitják. De nem pénzosztogatásban, hanem másként volt bőkezü a szegények iránt.

Emlitettem már, hogy leginkább vásárosokat, urasági tiszteket, bérlőket, zsidót, papot fosztogatott, különösen a gyolcsos tótokat megvámolni el nem mulasztotta.

Sok vég gyolcsot harácsolt össze. Megkivánta, hogy legényei oly tiszták legyenek, csak ugy ragyogjanak. De ezen kivül pazarul osztogatta a gyolcsot a falvakban, a szegényebb sorsu asszonyok és leányok között. Áldották is érte.

És osztogatta a bécsi piros fejre való és nyakra való kendőt. Ez kedvelt ruhadarabjuk volt a paraszt nőknek. Ezt viselték tul a Dunán mindenfelé. »Bécsi piros« volt a neve. Ezt szoritotta ki egyelőre a nemzeti védegylet mozgalmai alatt a magyar kékfestők által gyártott fehér czifrás, kék keszkenő. A bécsi pirost nem tudták olcsón gyártani a mi festőink. Sobri száz számra, ezer számra osztogatta szegényebb nők közt a bécsi piros kendőt.

Milfajt vallomásának még egy pontjára rá kell mutatnom.

Kopácsy József jó öreges, mult korszakbeli ünnepélyességgel ezt a kérdést intézte Milfajthoz:

– Szállj magadba, istentelen gonosztévő s nyomorult lelkiismereteddel számot vetve, valld meg igaz lelkedre, vajjon igazán megtörtént-e, hogy ama rabló, gyilkos, haramia Sobri Józsi Veszprémben is megjelenni, az uraságok tánczmulatságában részt venni s uri nőkkel tánczolni nem iszonyodott, sőt ezt a borzasztó vakmerőséget is egyenesen elkövette?

Milfajt felelete rövid:

– Ezt én soha nem hallottam senkitől.

Milfajt tehát ezt nem tudja, még ha megtörtént is.

De akár megtörtént, akár nem: maga a kérdés azt bizonyitja, hogy ezt abban az időben széltében beszélték s erősen hitték. Kopácsy József nagyon komoly ember és komoly biró volt. Jól ismertem. Egészen hiába való üres mende-mondára haldokló emberhez ezt a kérdést nem intézte volna.

Valóban akkor is, azóta is, szentül hitték igen sokan hogy Sobri uri társaságokba is befurakodott időnként. Ezt a hitet természetesen nem lehetett ama balhittől elválasztani, a mely szerint Sobri nem volt más, mint vagy Csuzy János, vagy Vay Józsi gróf. Ezek csakugyan urak voltak.

Sobri csakugyan deli szép alak volt. Tökéletes termet s a legszebb paraszt arcz. Tiszta szemek, kerek, üde, szabályos arcz, alig kibujt pörge bajusz, sima áll. Fiatal kora természetesen csak élénkebbé tette az ugynevezett férfiszépséget. Hiszen halálakor alig mult huszonöt éves. Bátorság, erős figyelés, jó modor és eleven észjárás nélkül alig lehetett volna ilyen fiatalon s kezdő ember létére oly soktagu haramiacsapat vezére.

Nem lehetetlen, hogy némi uras szokásai, mozdulatai s szójárásai is voltak. Husz éves kora előtt gyakran megfordult a baltavári kastélyban, a hol – mint Hoitsy Pál barátom irja – az egyik belső fiatal cselédlánynak volt a szeretője.

III.

(A váczi kaland hagyománya. – Öreg barátaim nem tudtak róla. – Osváld Dániel. – Fűmag megejtése. – Sobri miként lepi meg gróf Nádasdyt, a váczi püspököt? – Miként keletkeznek a hagyományok?)

Sobri váczi kalandjáról meg kell emlékeznem. Nem azért, mert az a kaland igaz történet, hanem azért, mert a Sobri-hagyományok közt talán az van elterjedve legszélesebben. A Duna-balparti felső vármegyékben szentül hiszi, széltében beszéli minden mesemondó ember.

Túl a Dunán, a Bakony vidékén én soha nem hallottam. Pedig hát Sobri ott született, ott élt, ott üzte veszélyes játékait, ha szemernyi igazság volt is abban a kalandban, emlékének ott fenn kellett volna maradnia. De életében se tudtak róla se Veszprémben, se Pápán.

Ha Veszprémben tudtak volna: Kopácsy József főbiró bizonyára megkérdi ezt Milfajttól. Hiszen százszor kisebb jelentőségü mendemonda iránt is kérdezősködött.

Volt nekem Pápán három öregebb nemes barátom s bizalmas ismerősöm. Semmi efféle dolgot el nem titkoltak, sőt el sem hallgattak volna előlem. A mit Sobriról tudok, azok nagy részét is tőlük tudom.

Az egyik volt Vermes Illés, Pápa városának 1848-iki követe s vármegyémnek 1872-től való alispánja. A mult század negyvenes éveiben a pápai Esterházy-uradalom fiskusa. Éles eszü, erős figyelésü, művelt ember. Sobri korában már több mint huszonöt éves. Lehetetlen, hogy a váczi kalandnak, ha csakugyan megtörtént, hirét ne hallotta volna.

Másik öreg barátom volt Pápay Miklós, szintén pápai uradalmi fiskus s táblabiró. De a lánglelkü nagy táblabirák sorából. Együtt is szolgáltuk a vármegyét s nagy rokonérzés kapcsolt össze bennünket. Apja Pápay Sámuel volt, a jeles magyar irodalomtörténetiró, Kisfaludy Sándornak s Kazinczy Ferencznek bizalmas barátja. Levelei egy részét Kazinczy leveleivel mostanában adja ki a Tudós Társaság. Volt másik lángelméjü fia is Pápán. Ez Pápay Lajos volt. Róla is szólok még, ha röviden is, ez elbeszélésem folyamában. Ezek se tudtak Sobri váczi esetéről semmit.

A harmadik öreg barátom Osváld Dániel, egykori megyei tiszttársam, később Pápa városának polgármestere. Legalább is 87 éves lehet s szellemi erejének ma is megvan teljessége. Sobri idejében 17–18 éves ifju lehetett már.

Azért is fel kell emlitenem, hogy Szépfaludy Ö. Ferencz lássa, hogy a Sobri-legendák történeti valóságát ezek a férfiak sokkal jobban megvigyázhatták, sokkal jobban meg is őrizhették, mint Szigeti József szinművészünk, a ki a Sobri idejében még érettlen gyerek volt s családjának szerény polgári helyzeténél fogva a vármegye dolgairól egyébként se értesülhetett tisztán. Holott ezek a férfiak egykoruak, már akkor is tekintélyes állásban levők s állásuknál fogva a Sobri-világ több kisebb-nagyobb szereplőjével valósággal érintkeztek.

Osváld Dániel nemes öreg barátom például személyesen is ismerte Sobrit. Szemtől-szembe volt vele 1836-ban. A vasvármegyei Ostfiasszonyfa határában volt akkor a Ragyogó-csárda. Kertész János a csárdás. Osváld Dániel, mint fiatal mérnök-gyakornok, ott étkezett, a mikor Sobri és társai odamentek s a csárdástól holmi aprópénzt harácsoltak. Ott tudta meg azt is, hogy Sobri kis ideig Szentgyörgyi Horváth János uraságnál is kanászbojtár volt Répcze-Szentgyörgyön. Ismerte Sobri társai közül Pap Andort is. A ravaszdi erdőn látta. Akkor sánta s törődött embernek tünt fel előtte.

Ismerte Recze Marczit, a kit – mint emlitettem már – álnéven Fűmagnak is, Kalarábinak is neveztek. Ennek kézrekeritésénél is jelen volt 1837-ben.

Az igriczei erdőket mérte Zalában. Ellátása Rumy Ferencznél volt, Igricze uránál. De a jó Rumy Ferencz rettenetes vallásos, jó katholikus ember volt, Bucsu-Szent-Lászlóról barátot tartott a házánál s naponként többször is misét hallgatott. Ez ugyan nem lett volna baj, hanem baj volt az, hogy kegyetlenül tartotta a bőjtöt s holmi teknősbékával és csigabigákkal volt tele pecsenye helyett az asztal. Osváld kálvinista gyomrának sehogy se tetszett ez az állapot. Sobriék ott kalandoztak a vidéken, e miatt egy csomó pandúr őrizte az erdőket. A pandúr jól élt. Juhot, bárányt, malaczot, süldőt piritott nyárson az erdőben. Csodálatos vonzóereje volt a fiatal mérnökre az ősi, felséges, nyársonsült pecsenyének. Kissé füstös izü, de mi az, ha az ember megszokja? A párolt sültet élvező mostani világnak sejtelme sincs arról, minő felséges ize és illata van a szabad levegőn és szabad tüzön sült üde husnak. A kálvinista ifju mérnök kijárt az erdőre a pandúrokkal lakmározni.

Ilyen lakmározás közben egyik napon azt mondja az őrmester egyik pandúrjának:

– Eredj, nézz körül, hozz egy marok piroshátu gombát.

A pandúr elmegy s gombakeresés közben beleütközik Fűmagba. Fűmag rálő, csákóját átlövi. A puskadurranásra a pandúrok fölugrálnak. Fűmagot megkeritik, meglövik s vasra verik. Igy került Fűmag a sümegi talponálló biróság elé.

A népköltészet ezt a duhajt kegyetlen embernek rajzolja. Akkor ifjabb Csányi László szolgabiró volt a vidéken, a későbbi vértanu hires Csányi László rokona. Ez a szolgabiró is összekeveredett egykor Sobriékkal. Szalapa volt az összeütközés helye. A szolgabiró fiatal, heves, megfontolatlan ember volt. Még éjjel is üldözte a duhajokat az erdőn, de minthogy koromsötét volt, hát lámpással. Nagy nevetség lett ebből. Hiszen a pandúr a lámpásnál nem láthatta a duhajt, ez pedig jól láthatta a pandúrt. A Sobri népdal igy emlékszik a fiatal Csányiról és Recze Marcziról:

Osváld Dániel még ezentul is sok részletet tud a Sobri-legendákból, de a váczi kalandról ő se tud semmit, ő se hallott semmit. Elmondom most ezt a kalandot, ugy, a hogy a nép mende-mondáiban él.

A váczi püspök akkor Fogarasföldi örökös gróf Nádasdy Paulai Ferencz volt. Nagy úr, exczellencziás úr, sok aranya, sok kincse, utóbb kalocsai érsek.

Egyszer csak egy szegény ember megjelenik portásánál s egy levelet ád a kezébe. De élőszóval való üzenetet is hoz. Az üzenet igy szól:

– Sobri Jóska a visegrádi erdőben mulat, tisztelteti az exczellencziás urat s kezeit csókolja; – holnapután, csütörtöki napon, délután 4 órakor pontosan meglátogatja, nem is kiván mást, csak egy pohár jó bort s egy tarisznya aranyat.

Ez volt a levélben is.

Közlik a püspökkel s a belső papokkal.

Bolondság az egész. Hogy jönne ide Sobri? Ha jönne is, csak van esze, előre csak meg nem mondja, mikor jön.

De hátha nem bolondság. Sobri Jóska fenegyerek. Kitelik attól még ez is. Végre is a nagy egyházfejedelmet veszélynek kitenni nem lehet.

Nosza, járási főbiró, állj elő pandúrjaiddal. Pesti katonai főparancsnok is állj elő a vasas németekkel. Szálljatok meg minden utat, minden utczát, minden házat, tőrbe kell csalni Sobri Jóskát.

Másnap levél jön Pozsonyból. Irja Bezdédi és Kisbákai báró Bémer László dulczinai püspök. Jelenti, hogy Bécsből jön, a felséges császári udvarból és csütörtökön délután 4 órakor alázatos tiszteletét teszi ő exczellencziájánál.

No ez kellemes látogatás. Azt suttogják, ő lesz a nagyváradi püspök nemsokára. Szivesen kell fogadni. Meg is jelentik a főbirónak és a vezénylő tisztnek a látogatást. A dulczinai püspököt bocsássák be bátran a rezidencziába, de minden más teremtett lelket füleljenek le.

Eljön az óra.

Báró Bémer püspök csakugyan pontosan megérkezik. Uj hintó, ezüstös szerszám a lovakon, fényes lovak, huszár a bakon kalpaggal, mentével, karddal, a hogy illik. Üdvözlik a főbirák és tisztek.

Szivesen látott vendég. A váczi püspök maga siet eléje. Jobbfelől bocsátja, karját karja alá ölti s ugy vezeti be. De azt még hallja a cselédség, a mint a vendég mondja:

– Domine Excellentissime! Csak egy minutám van. A palatinus ő fensége parancsol. Még ma nála kell lennem Budán!

Bemennek a legbelső szobába. Ott körülnéz a vendég s kiveszi karját a váczi püspökéből. Igy szól:

– Kegyelmes uram, se a pohár bort nem látom, se a tarisznya aranyat! Pedig megirtam, meg is izentem!

Bizony a bort és aranyat a váczi püspök se látta. De nem is látott, nem is hallott e szóra semmit. Csak sóbálványnyá meredt.

Nem a dulczinai püspök állt ő előtte, hanem Sobri Jóska, a félelmetes haramia.

De a haramia mosolyogva üt a püspök vállára.

– No csak legyen nyugodt, kegyelmes uram! A pohár bort máskorra hagyjuk, a tarisznya aranyat hamarosan összeszedjük, azután kegyelmes uram elkisér engem kocsimon Göd-felé a temetőig, fél órába se telik s mintha sohase láttuk volna egymást.

Megfogta pisztolya agyát, kivette a pisztolyt s megnézte: rendben van-e?

Rendben volt. Aztán helyére visszatette.

De a kegyelmes úr is látta, hogy az a pisztoly átkozottul rendben van.

Nem sok idő telt el, alig negyedóra, csak jön ám a kegyelmes püspök kedves vendégével karonfogva s mosolyogva folytatott csöndes beszélgetéssel. Együtt beülnek a kocsiba s megy velük a kocsi, csak ugy robog. Az egész cselédség látta. A főbirák és tiszt urak üdvözölték is őket.

Kiérkeztek a temető felé a Duna partjára. Csakhamar megállt a kocsi és Sobri kiszállt, de kocsisának, huszárjának rendeletet adott.

– A kegyelmes urat visszaviszitek s a nagy templom előtt kétszáz lépésnyire leteszitek. Azután lóhalálában mentek utatokra.

Csónak volt a Dunán. A csónakban halászok, révészek. Mindannyian Sobri legényei. Csak ugy sivitott, ugy vitte a csónak Sobri Jóskát a tulsó partra.

A kegyelmes úr is szépen hazaért, a haja szála se görbült meg. A főbiró ujjongva fogadta a kapuban.

– Ugye megmondtam előre, kegyelmes uram, hogy az a betyár nem mer ide közel se jönni, ha engem lát. Ime öt óra és szine világát se láttuk.

A kegyelmes úr keserü vidámsággal felelte:

– El is ment már domine spectabilis! Ott van már túl a dunai erdőkben. Hanem a pohár borát csakugyan nem itta meg. Egyébiránt köszönöm a nemes vármegye szivességét, de most már nincs szükségem segitségre.

Csak akkor tudták meg, mi történt.

A tarisznya arany csakugyan odaveszett.

Ime, ebből áll a váczi kaland története. A nép még fel is czifrázza, mókázó párbeszédekkel s apró jelenetekkel még fel is ékesiti ezt a történetet. Én csak vázlatát adtam elő.

Csak ugy nyomakodik ránk az a kérdés: honnan eredhetett a váczi kaland meséje? Ki költhette s mikor képződött?

A nép regéli. Ugy keletkezhetett hát, mint az igazi népdal s az igazi népzene. Valakinek ötlete származik. Ötletét tovább adja. Uj és mozgékony elmék uj részleteket adnak hozzá. Uj szót, uj alakot, uj képet s elvégre lassankint a mesének egész művészi alakja felépül s állandóvá válik.

Két dolog kell hozzá. Az egyik az, hogy a mese hősét igazán szeresse a nép, sorsát viselje szivén s rokonszenvvel kisérje cselekvését is, szenvedéseit is. Sobri iránt csakugyan igy érzett köznépünk.

Nem kell ezen csodálkozni. Nem Sobri volt az egyetlen efféle tünemény s nemcsak a magyar fajta köznépnek van meg ez a sajátsága. Sobri rabló volt, haramia. De azért a maga korában nagy eszmét is képviselt. Igaz, hogy torzul, fonákul, visszájáról képviselte, de a köznép előtt csak az eszme maga tündökölt s annak visszáját észrevenni nem akarta. Erről egyébiránt szólok még majd.

A másik, a mi ily mese keletkezéséhez szükséges, valami véletlen alkalomszerü eset.

Sobri megvolt, valóságos cselekményei hiresek voltak, az ő nevében hát volt valami alkalomszerüség a váczi meséhez. De volt-e ahhoz, hogy épen Váczhoz s ott is a püspökhöz kapcsolódjék a mese?

Erre már nehezen tudnánk felelni. Egyáltalán nem tudom, hogy a váczi püspököt kifosztották-e Sobri korában vagy korábbi időben, vagy legalább a Sobri halála után közel lefolyt esztendőkben? Ha kifosztották: volt-e abban valami rejtélyes dolog, vagy pedig a birói vizsgálat azt tisztába hozta. – Mert ha csakugyan kifosztották valamikor: az esetben a csinos mese könnyen megalakulhatott Sobri neve körül.

Valósággal megtörtént esetként biztos forrásból annyit hallottam, hogy gróf Nádasdy püspököt egykor a Migazzi-kastélyban, gyönyörü nyaralójában csakugyan meglopták a duhajok s kirabolták. Azóta nem is tanyázott többé a nyaralójában. Ez esetből könnyen átalakulhatott a Sobri-kaland.

A mese egyébiránt nem uj.

Legalább szentül hiszem, hogy abban a tizezer regényben és egy millió novellában, a mely Bocaccio óta napnyugaton és napkeleten készült, efféle kaland száz meg száz alakban fordul elő.

A Sobriról készült német irodalmat nem ismerem. Sok könyvet s még több regényt irtak németül a Sobri-dolgokról itthon is, a külföldön is. Szinte elhiszem, hogy e könyvek és regények valamelyikében a váczi kaland is meg van irva. S ha megvan: akkor innen is keletkezhetett a mese.

Ezzel különben ne törődjünk. Csikós Csúzy János életében csakugyan tudok oly pontokat találni, melyek körül a váczi kaland megalakulhatott s kiszineződhetett. Ismertetnem kell tehát az ő életét. Már csak azért is, hogy tisztán láthassa mindenki: minő alapon kerekedhetett túl a Dunán az a monda, hogy Sobri Jóska sehogy se volt, sehogy se lehetett más, hanem épen csak Csikós Csúzy János.

IV.

(Csikós Csúzy János. – Nemzetsége. – Gyerekkora. – Elszökik az intézetből. – Csikósbojtárrá lesz. – Törvénybe állitják. – Sobri haláláról. – Népdal Sobri sirjára. – Csikós Csúzy János megjelenik Pápán. – Pápai élete, szerelmi kalandja, házassága. – Halála s rokonainak róla való emlékezése.)

Csikós Csúzy János!

Szép név. Nagy regény van mögötte. Az a nagy regény szülte magát a szép nevet is. Ama regény nélkül csak tekintetes Csúzy János táblabiró urat ismerte volna Zala- és Veszprémvármegye.

Nagy és régi család származéka. A családot Csúzi és Puszta-Szent-Mihályi Csúzy-nemzetségnek hivják. Száz év előtt túl a Dunán hat vármegyében több birtoka volt összesen tizezer holdnál. Még gyermekkoromban is megvolt e birtokának több mint fele. Az én vármegyémben is birtak a Csúzyak Pápán, Pölöskén s egyebütt is.

A Veszprémvármegyei ágból született János a mult század elején. Ugy tudom, apja egyszerüen birtokos, de öreg apja Gáspár Veszprémvármegye követe s később Komáromvármegye alispánja volt Mária Terézia idejében.

A kis János – a család kebelében csak Mukinak nevezték – rakonczátlan gyerek volt. Nem fogott rajta semmi oktatás, semmi fegyelem. Nem engedelmeskedett se szülőinek, se nevelőinek. Nevelőit, tanitóit megkéselte. Ha kiszökhetett: napokig elcsatangolt erdőn, mezőn, cselédek közt, csikósok és gulyások közt. Ilyenkor lerugta lábairól a csizmát s testéről a felső ruhát. Pőre ing, gatya, mezitláb: ez volt tetszésére. Felkapaszkodott valamelyik csikó hátára s le nem szállt a lóról se szép szóra, se fenyegetésre. Még aludt is a ló hátán. Csak az éhség tudta leszállitani.

Vad emberré készült lenni s nem tekintetes úrrá. Igy mondta mindenki. Igy látták szülei is.

Szülei még egy utolsó kisérletre szánták el magukat.

Volt Váczon egy hires barát. Olyan hire volt, hogy nevelő, tanitó, oktató képessége csodatevő. Juhot tud szeliditeni a párduczból is. A kis János szülei megkérték, jó szóért, jó pénzért vegye magához a gyereket, neveljen belőle emberséges embert, tartsa pórázon maga mellett, ha lehet a zárdában, vagy akárhol.

A barát nevét nem tudom.

A barát vállalkozott, a János gyereket maga mellé vette s elkezdte alakitani istennek képére és hasonlatosságára. Hónapról-hónapra nagyobb sikerekről biztositotta a szülőket. Már a latin, már a franczia nyelvet is a fejébe verte. Olyan esze van az urfinak, mint a parázs, mint a láng.

Ez 1815–1816 körül történt.

Egy darabig csak türte a gyerek a barát vaskezét, kegyes tudományát s mindenféle bölcseségét. Jó végezést várt mindenki.

De egy szép reggel nem jön ki a barát a szokott időben odujából. Várnak, várnak – utóbb kopogtatnak s rátörik az ajtót. Ott fekszik a barát hideg ágyán, keze-lába az ágyhoz kötözve: feje, szája, orra mindenféle ruhával eltömve. Se szólni, se mozogni nem tudott. Majd megfulladt már. Alig tudták életrehozni.

A másik ágy, a gyerek ágya azonban üres volt, az ágyon felső ruhái.

A barát elmondta, hogy a gyerek őt, édesden alvót, megkötözte, tehetetlenné tette s azután eltávozott. Azt se mondta neki: bébukk! Bizonyosan elvette az isten az eszét a szegény gyereknek.

Nosza a gyerek után. Keresik, hajszolják az egész városban. A városbirónak is bejelentik. Kikérdeznek minden halászt, révészt, dunai molnárlegényt: nem látták-e a gyereket, a mikor a Dunába ölte magát. Senki se látta. Pedig bizonyos, hogy azt cselekedte. Hiszen minden ruháját ott hagyta az ágyán. Elmeháborodásában nem is tehetett egyebet. Utóbb a nemes vármegye is kurrentáltatta. Ennek se lett semmi láttatja. Az elkeseredett szülők is bejárták, bekutatták az egész országot. Hiába. A gyereknek semmi nyoma. Édes anyja, a hires Rosty-nemzetségből ügyvédet is fogadott nagy pénzen, a ki szentül állitotta, előkeriti a fiut. Hiába. Csak a nagy pénz veszett oda.

Elveszett a fiu szőrén-szálán. A Duna mély s rettenetes titoktartó.

Évekig keresték. Utóbb requiemet is tartottak, misét is szolgáltattak érte s öt-hat-tiz év mulva el is felejtették. Elhaltak szülei is.

Pedig a gyerek csak elbujdosott.

Hogy pedig rá ne találjanak: pőre ingben, gatyában, mezitláb, kerek kalapban bujdosott el. Ki keresné a ruhátlan csavargóban a hires nagy Csúzy-nemzetség sarjadékát?

De hová bujdosott el?

Ki tudná azt? Se maga, sem más soha el nem beszélte apróra.

Tizenhat éves ifju volt, mikor elbujdosott. Erős, szép, vidám, de féktelen. Mindjárt kezdetben érezte ő, mit akar vele a barát. A barát őt csak tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő juhvá, ökörré, táblabiróvá akarja nevelni. De ő párducz akar maradni. Kint az erdőn, kint a pusztán, kint az isten napja alatt, száguldozó csikó hátán: ott az élet. Minek ő neki a könyv és a tudomány és a latin-franczia nyelv? Nem koldus ő, hanem úr! Nem nyomorék ő, hanem épkézláb. Nem kell ő neki se »alászszolgája«, se »kezeit csókolom«. Hanem az kell ő neki: »gyere pajtás, igyunk egyet«; »gyere, rózsám, ugorjunk egyet«; »gyere, czigány, húzd a nótám, vagy agyonütlek«.

Egy darabig csak türt, szenvedett a jó kámzsás barát kezén s szedte magába kanállal a sok ostoba bölcsességet, de azután szabaduláson tünődött. Végre is megállapodott abban, a mit azután végre is hajtott.

Tehát elbujdosott, eltünt, neve és emléke is elmult, örökségébe, birtokaiba beültek azok, a kik utána következtek.

Valami husz esztendő mulva öreg számadó csikós kerül sulyos váddal Bács-Bodroggvármegye szine elé. Boszut állott, lovat lopott, nagy dolgokat mivelt, bojtárja is segitette.

Tagadott a számadó vakmerőn. Deresre kellett huzni, Kiporolták keményen.

Ez az itélet szólt a bojtárra is. A bojtárt Kerekes Bandinak hivták. Ez is tagadott keményen. Még mosolygott is hozzá. Ki volt pödörve a bajusza keményen. Csak nézte, csak várta, megkinálják-e őt is a deressel?

Megkinálták.

De akkor bátran szólt.

– Tekintetes vármegye urak! Nem vagyok én Kerekes Bandi, nem vagyok én csikósbojtár, mert én nemes, nemzetes és vitézlő Csúzi és Puszta-Szent-Mihályi Csúzy vagyok. Ez a becsületes nevem és származásom. Országbiró volt az én dédősapám, vármegye követe és alispán az öregapám. Vagyok én olyan ember, mint kegyelmetek. A Sembery, Tallián, Vásonkőy, Szent-Mihályi, Bogyay-familiák az én rokonságom. Kegyelmetek közt is van akárhány atyámfia. Becsehelyen van az én uradalmam, harminczhárom faluban részbirtokom, Pápa városában a kastélyom!

– Ez már más! Most már félre a deressel!

De megváltozott a tekintetes sedria képe szempillantás alatt!

Mindjárt akadt öreg táblabiró, a ki visszaemlékezett a husz év előtti esetre.

– Te volnál, öcsém, az elveszett Csúzy János?

– Én vagyok, bátyám, a Csúzy János, a ki nem veszett el, hanem ott hagyta Váczot, a barátot, mint Szent Pál az oláhokat.

Hajh, hogy ugráltak fel erre székükről a hatalmas tanácsurak! Hogy ültették le rögtön a csikós bojtárt, hogy szedték le a vasat nyomban kezéről-lábáról, hogy rajozták körül ezer szóval, ezer kérdéssel! Egyik táblabiró, Pilaszanovics nevü, mindjárt el is mondta, hogy ő leányágon minő foku atyafiságban van a csikós bojtárral.

– Csakhogy megkerültél, édes öcsém!

Ennek az esetnek további részleteit nem ismerem. Csikós Csúzyt kis diákkoromban láttam ugyan, de vele ismerős nem voltam. A mikor én a pápai kollégiumba kerültem, akkor ő már Budán lakott s nem pápai kastélyában. Hanem annyit mégis megjegyzek, hogy a napokban hallottam, hogy az eset, a miért a számadó csikóst törvénybe állitották, valamint bojtárját is, a Kárász-féle horgosi puszták valamelyikén történt s ennél az esetnél mondta volna meg igaz nevét Csikós Csúzy János.

De hát ez most már mindegy.

A rég elveszett alak 1838-ban megjelent Pápán s ősi nemesi udvarát elfoglalta.

Ime, most már: Csúzy János, a délczeg fiu eltünik 1817 körül, se hire, se hamva, de föllép a világban Sobri Jóska. Azután Sobri Jóska 1837-ben eltünik örökre, ettől fogva se hire, se hamva, de nyomban ezután a szintérre lép az elveszett Csúzy János!

Most már Csikós Csúzy János!

A hogy Sobrit lerajzolták azok, a kik látták: minden vonás teljesen ráillett Csikós Csúzy Jánosra. Termet, arcz, fejtartás, bajusz, gyors tekintet, vidámság: minden egyezett.

Csúzy Pápára már születésének s vagyonának megfelelő uri ruhában jött s azóta állandóan urak módjára öltözködött. De elképzelték hétrétü patyolat gatyában, pitykés, rövid szines mellénynyel; vitézkötéses, figurás dolmánynyal, a mely félvállon röpköd: rojtos nyakkendő, magas sarku kordovány csizma, piros kendő-öv, kostök, darutollas süveg, rövidnyelü karikás a vállon: vajon miben tér ez el a bakonyi haramiától? Vajjon Sobri Jóska-e ez, a ki örökre eltünt vagy Csikós Csúzy János, a ki Sobri eltünte után jött csak napvilágra?

Az se látszott valószinünek, hogy a gazdag nemes ifju, ha csak csikós akart lenni és semmi más, teljesen titkolózzék s óriási örökségét szó nélkül türje mások kezén, habár rokonok is azok a mások. Hiszen ha neki a csikósság a szenvedélye s életének ez a gyönyörüsége: még ehhez is jobban s biztosabban jut el, ha nagy birtokain magának van ménese s ő maga magának a számadó csikósa.

De, ha Sobri akart lenni, az más. Maga köré gyüjteni a bujdosókat, szökevényeket, szegény legényeket, üldözötteket; hadat izenni a rendnek, államnak, társadalmi biztosságnak, törvénynek és vármegye urainak s kijátszani, csuffá tenni, vidám kalandokban kitréfálni azokat, a kik a törvény nevében életére törnek; egyik nap hegyen-völgyön lakodalom, a másik nap Bakonyi-erdő avarjain dideregni, de mindennap a halállal játszani: ez ugyan százszor különb szenvedély, mint a csikósság. Ezért már érdemes titokká válni, álnevet venni föl s lemondani akármekkora vagyonról és örökségről.

Ezért föl is kell ölteni a Sobri nevet.

Nem is lehet másként. Sobri Jóskát elnyelte a sötétség, Csikós Csúzy János kibukkant a sötétségből.

Azt mondják: hiszen ha Sobri meghalt Lápafőn: hogy juthatott tul a Duna ilyen tévedésbe? És ha Sobri halálát a hatóság biztosan meghatározta: mire való erről tovább is tanakodni? És pedig ugy határozta meg, a mint Kovács Ernő öreg honvéd, tiszteletreméltó barátom irja, hogy még édes apját is oda vitték a halott fölismerésére: akkor épen nincs értelme a tul a dunai vélekedésnek.

Sobri Jóska más ember volt, – Csikós Csúzy János megint más. Nem is látták egymást soha.

Igaz.

Én is ezt állitom s kétségtelenül be is bizonyitottam. De hiszen én csak azokat a tüneteket sorolom most fel, a melyek a dunántuli felfogást téves utra birták.

Ujra állitom, hogy Sobri halálát se biróság, se más hatóság szakszerü tüzetes vizsgálat alapján soha meg nem határozta.

Lápafőnél elesett, maga lőtte agyon magát. Eleste után nyomban látta holttestét boldogult apám, a ki néhány rokon nemes ifjuval Szilas-Balhásról ment kocsin Sobriék önkéntes üldözésére. Az ütközetről elkéstek az ifjak, de végére már oda értek. Ott látták feküdni a holttestet Sobri fája alatt. Azt a hatalmas cserfát azóta nevezték el Sobri fájának.

A járásbeli főszolgabiró, tolnai, veszprémi és somogyi csendbiztosok, pandúrok, katonatisztek, ulánusok s önkéntes üldözésre vállalkozott nemes ifjak voltak ott nagy számmal. A halottat megnézték. Semmiféle irást nála nem találtak. Fegyvereit, ékszereit, pénzét a biróság kezére adták. Agyonlőtt társait nem lehetett megkérdezni: ki a halott. Sebesülten elfogott társa, Varga Pista, nem tudta, hogy a holtak közt melyik volt a Sobri.

Azonban az urak mégis elháritottak maguktól minden kétséget. Az a halott, a ki magát agyonlőtte, Sobri volt. Akárhány pandúr látta már őt s az élőben is, holttestben is biztosan fölismerte. Apám azt mondja, szürkötője Hunkár legértékesebb aranyláncza volt. Damaszkcsövü fegyvere is Hunkár legbecsesebb puskája. Kié másé lehettek volna ezek, ha nem a haramia vezéré?

Kovács Ernő téved. Sobri apját nem vitték oda a halott fölismerésére. Hol van a tolnavármegyei Lápafőhöz a vasvármegyei endrédi puszta? Forsponton is háromnapi járás, gyalogszerrel meg kétszerannyi. Ki költekezett volna ily utazásra? A vármegyék ugyan nem. Nem is volt az ilyen birósági eljárás akkor szokásban. Föl se bonczolták a deli szép legény holttestét, hanem még az napon eltemették, nehogy a rókák, farkasok, falubeli ebek megcsufolják.

Hogy az napon temették el és pedig Sobri fája tövében: igy hallottam apámtól is, Kiliti Mózsa Mihálytól is. De másoktól is. Hogy pedig Sobri volt az, a ki magát agyonlőtte ott: azt társa, ki onnan elmenekült, Fűmag Recze Marczi halálos óráján nyiltan bevallotta.

De hiszen az egész környék jól tudta ezt. Az öregek ma is jól tudják. Azért nevezték el azt a fát Sobri fájának. Ott volt az utolsó ütközete. Ahhoz támasztotta utoljára puskáját. Annak tövében lőtte magát agyon. Annak tövében porladoznak hamvai. A népdal is ugy örökitette meg:

Más változatát is hallottam valamikor e dalnak.

De Sobri fája se busul már ott. Szabó Kálmán barátom s egykori képviselőtársam ezelőtt vagy öt évvel irta nekem, hogy Sobri fáját elemésztette a kor s kidöntötte a vihar ugy 1898-ban. Onnan tudja: a fa apósa birtokán állott.

Azonban térjünk csak vissza Csikós Csúzy Jánosra.

Pápán nagy feltünést keltett feltámadása. Azért is, mert nagy úr volt. Azért is, mert már réges-régen örökre elveszettnek hitték. Azért is, mert rögtön elterjedt s meggyökerezett róla az a hir, hogy ő volt az igazi Sobri. De legjobban azért, mert délczeg alakja, ismeretlen multjának titkai s szellemes, de betyáros észjárása mindenki előtt kedvessé tették. Pápa vidámabb ifjai és öregjei nyomban bizalmas barátságra léptek vele.

Vermes Illés, Pápay Miklós és Pápay Lajos, Osváld Dániel, a kiket már emlitettem, nagyon sokszor mulattak vele együtt. Azután idősb Osváld Dániel, a hires Kocsi Sebestyén Gábor, a környékről Ihász Imre, Bottka Imre s mások: mind előkelő megyei alakok s birtokosok. Jó barátai mind. A városban is, a vidéken is nagy lakomák. Az ugod-vadkerti fürdőtelepet a Bakony alján akkor alapitották. A pápai uraság is – ezé volt a fürdőtelep – gróf Esterházy Károly jó pajtás volt, vidám természetü ember. Kaszinóban, fürdőn, pápai és somlyai szüreteken, vadászatokon folyt a vigasság szakadatlan.

Az egykori csikós bojtár a férfiak társaságába nagyon bevált.

De hát a női társaságokba is be kellett az uj embert vezetni. Különösen Rábáné termeibe.

Ez a Rábáné egy kis termetü, pupos, öreg úrnő volt, de gazdag és igen szellemes s két igen szép leány-unokáját tartotta házánál. A város urnői, szép asszonyai és leányai gyakran összesereglettek nála. Nyilt házat és asztalt tartott, mint mondani szokták. A kártyázás is gyakori volt nála. Kártyáztak még az asszonyok is.

Csikós Csúzy Jánosnak itt is otthonosnak kellett lennie. Hivták oda pajtásai.

Vonakodott. Jó kifogása volt.

– Fiuk, sehogy se akarom, hogy fölöttem nevessenek vagy sajnálkozzanak. Köztetek csak elvagyok. De hogy érezném én magam jól művelt urinők társaságában? Tudjátok, hogy én pusztához szoktam, csikós voltam, csárdákban mulattam és csak a csaplárosné nyelvén értek. Hiszen mindjárt észreveszik, hogy én nem vagyok úr, hanem csikósbojtár. Vagy félreálljak és hallgassak, mint a kályha?

Pápay Lajos felelt neki, a lángelméjü huszártiszt.

– Soha se törd ezen a fejedet. Te csak viseld magad ugy, a hogy bojtár korodban szoktad a csárdában, senki se veszi rajtad észre, hogy nem vagy igazi úr!

Eltalálta.

Ettől kezdve a nőknél is otthonos lett Csikós Csúzy János.

Agglegény volt. Szinte lehetetlen, hogy nő nélkül élje le az életét. De még se nősült hamarosan. De azért mégis lett állandó barátnéja.

Hol-hol se, nem tudom, de valahol összejött egy franczia nővel. Vagy Pozsonyban az országgyülés alatt, vagy Bécsben, vagy gróf Esterházy Károly udvaránál. A nő önálló volt, független, jeles vagyonu s a nagy urak állandó figyelmének tárgya. Nem is volt gyönge fiatal leány, jó harminczas volt, de igen szép. Udvaroltak neki bomlottul.

– Igen szép és pajkos jókedvü franczia nő. Igy jellemezte előttem Osváld Dániel öreg barátom. Igy hallottam másoktól is.

De nem azért bomlottak utána, mert szép volt, pajkos és jókedvü, hanem azért, mert a nagy császárnak, nagy Napoleonnak volt ő házasságon kivüli leánya. Hasonlitott is világhóditó apjához. Apjának szemei, orra és álla tökéletesek voltak nála. Ha jól emlékszem, Madame Pelissiernek hivták. De föltétlen biztossággal nem állitom: ez volt-e neve, vagy ez volt-e igaz neve?

Ez a nő megszerette Csikós Csúzy Jánost. A sokkal szebb és fiatalabb és vagyonosabb udvarlókat félvállról vette s a csikósbojtárt kegyeivel elhalmozta.

A társaság elbámult. Azonban ki ismerné a női elhatározások minden titkát?

Csikós Csúzy János nem volt se szinlő, se hetvenkedő. Se hizelgéshez, se dicsekvéshez nem értett. Őszinte szaván, férfias arczán s délczeg termetén kivül más fegyvere nem is volt asszonyt hóditani.

Megmondta nyilván, ő ki és mi? Születését, vagyonát, jó és rossz szokását hiven felsorolta. Csikós volt, szőrén üli a lovat, puszták fia volt. Ő bizony a franczia szépművészetekben nem jártas s mindenféle tudományt és bölcseséget és rendőrséget szive szerint utál. De azért jó magyar nemes s asztala és szerelme biztos.

– Ha önnek Madame, ez elég, akkor hű lovagja leszek, a mig élek.

A nagy császár leányának elég volt. Eljött Pápára s közös háztartást rendezett be kettőjük számára. Általános hit szerint törvényes házasságra is léptek. Szerette a csikósbojtárt hiven.

Pedig bizony lovagja el nem kényeztette.

Madame Pelissier tudott is, szeretett is lovagolni, de csak úrnők módjára. A csikósbojtár pedig azt követelte, hogy szőrén ülje meg a lovat. Vita kerekedett köztük.

– Ejh, aranyos rózsám, csikósbojtár a szeretőd, ugy lovagolsz, a hogy én akarom!

Kivezette szilaj paripáját, csak ugy szőrén rádobta a Madameot s karikásával nagyot csörditett a paripa hátuljára.

No, most mi lesz ebből?

Az lett a vége, a mi természetes. A tüzes paripa nagyot ugrott, bomlottul ficzánkolt s a szép asszonyt lehányta magáról. Estében a szép asszony összekuszálta minden öltönyét. Viganója a nyakáig türődött. A mi aztán alkalmat nyujtott lovagjának, hogy a földről fölemelje s a homlokától kezdve a lába hegyéig végigcsókolgassa.

Nem tört se keze, se lába, sőt nagyot nevettek mind a ketten az ijedelmen. De még a néző publikum is nevetett. Két-három főből álló jó barát volt a publikum.

Ezt a kis esetet csak például beszéltem el, hogy mindenki lássa, miféle pajkosságokat művelt az egykori csikósbojtár. Művelt ő vaskosabbakat is, de már azok mind nem tartoznak ide.

Egész élete, multja, egyénisége, csodálatos regény, majdnem hihetetlen. Hogy a nagy császár leánya volt barátnéja: ez szinte kiemeli őt a magyar világból s általános érdeküvé teszi, mint regénytárgyat.

De azért regényét nem irta meg senki. Azt se tudom, hogy az óriási Napoleon-irodalomban a franczia nő származását, sorsát, édes anyjának a nagy császárral való szerelmi viszonyát kinyomozták-e, tisztába hozták-e, megirták-e?

Csodálkozom, hogy a mi nagy költőnk, Jókai, föl nem dolgozta. Hiszen ez méltó tárgy volt az ő hasonlithatlan költészetének felbuzditására. Pedig Csikós Csúzy János történetét igen jól ismerte.

Ő is, Petőfi is, Kerkapoly, Kozma s mind ama jeles férfiak, a kik a mult század negyvenes éveiben a hires pápai kollégiumot látogatták. Maga Deák Ferencz is nagyon érdekesnek tartotta e történetet s nem egy adomát beszélt el annak részleteiből.

Jókai egyébiránt a »Magyar nábob« regényében érdekes, de mellékalakként kissé halványan, de mégis szerepelteti az alakot. Leir egy deli paraszt csikósféle alakot, a ki utóbb nemességet szerez, úrrá lesz s bejut a magasabb társaságokba.

Jókai édes nénje, Eszter s annak férje, Váli Ferencz, hirneves pápai tanár, ott lakott Csikós Csúzy János közvetlen szomszédságában. Házuk, kertjük végig szomszédos volt az óriási Csúzy-kuriával. Minden furcsa és pajkos mulatságot, mely a nagy kurián folyt le, jól ismertek.

Madame Pelissier – ugy hallottam – nem volt végig együtt Csúzy Jánossal, de ez is elhagyta Pápát és az én vármegyémet 1848-ban. Az idő rájárt már, a kedve is csökkent, szilaj kitörései elmaradtak s vagyona is lassanként megfogyatkozott. Budára jött lakni. A budai hidfőnél, a Deák Ferencz-utczávál szemben lakott állandóan. Lakóháza ma már nem áll. Itt halt meg a mult század ötvenes éveinek derekán. Franczia barátnője, vagy felesége nehányszor – mint mondják – itt is fölkereste s haláláig havonkint kétszáz pengő forintot küldött apróbb szükségleteire.

Ő lett volna hát a tul-a-dunai téves felfogás szerint az igazi Sobri. Azért vázoltam élettörténetét bővebben, mert ebben találok tüneteket, melyekből a mesemondó nép képzelete megalkothatta Sobri váczi kalandjának meséjét.

Csikós Csúzy János követett el Váczott erőszakos cselekményt a baráttal. Az ő multja volt homályos és titkos. Ő volt a balhit szerint az igazi Sobri. Ő lett nagy úrrá s neki lehetett ezüstös fogata s diszes huszárja. Hogy azután a képzelet a barát helyére püspököt, a diákcsiny helyére aranyrablást s 1816 helyére 1836-ot tett: ezen már nincs csodálkozni való. Idáig terjednek s igy szólnak a pápai- és bakonyvidéki hagyományok; ezek azonban azzal, a mit a család tud, nem vágnak össze mindenben.

Csúzy Jánosról, a csikósról, az előkelő nemzetség két tagjától is nyertem értesitést. Ez értesités se tartalmaz sok élettörténeti adatot, sőt van benne a nemzetségi leszármazás kérdésében hézag s talán tévedés is. Adatai azonban biztosak arra nézve, hogy Csikós Csúzy János csakugyan mint tanuló szökött meg állitólag a tatai konviktusból s fejét betyáréletre adta. Öt-hat évig volt a csikósok közt. Jeles műveltségre tett szert, mint gyerek ifju több nyelven beszélt, utóbb huszár lett s fölvitte a századosi állásig. Barátnője s majdan felesége, eredeti nevén nem Madame Pelissier, hanem Marie Faurrucht franczia nő volt. Ismétlem, Pápán e hölgyet, a ki előbb czirkuszi müvésznő volt, a nagy Napoleon császár törvénytelen gyermekének tartották. Hasonlitott is a nagy császárhoz. Csikós Csúzy János Váczott is lakott, Czegléden is, hol a vasutállomás közelében volt nagy négyszögletü háza, lakása, udvara, gazdasága. Gondolkozása, a mint élete is bizonyitja, kuszált volt. De erre mutat halála is. Elméje megháborodott utóbb s Döblingben halt meg, mint elmebeteg 1856-ban. Két leánya maradt. Mindegyik előkelő házasságra lépett. Elhunytak már ők is. Mária, az idősebb, mint Dévaványai Halassy Zsigmondné és Terézia, az ifjabb, mint Galantai Balogh Tivadarné. A család természetesen semmit se tud, de nem is tudhat arról, hogy Csikós Csúzy János lett volna valaha az igazi Sobri Jóska, a minthogy nem is volt.

A gróf Vay József-féle hagyományokra nem terjeszkedem ki. Hallottam ugyan belőlük sokat, de a részletek kimosódtak emlékezetemből, minthogy se az esetek szinhelyét, se a szereplő egyéneket közelebbről nem is ismerhettem. Ezekről Vay Sándor irótársunk hozhatna, ha akarna, érdekes közleményeket, noha ő igen jól tudja, hogy nagybátyjának Sobrisága csak üres dévaj mende-monda.

V.

(Répa Rózi csárdásné lesz. – Halála Pakson. – Titok marad. – Miért lett Sobri a népköltészet hőse? – A két tornai legény szomoru története.)

Répa Róziról kell még valamit mondanom. Ez a lányka népdalok hőse lett. Képe Sobri életének komor felhői közt örökre világos marad, mint a fényes sugár. Képét a költészet virágaival magam is feldiszitettem »Utazás a Balaton körül« czimü művem második kötetében. Ott van egy fejezet Répa Rózi történetéről.

Saját testvére beszélte el nekem 1854-ben, hogy a mikor Sobri haláláról megbizonyosodott: a billegei csárdából eltávozott s örökre elbujdosott. S hozzátette:

– Sohase láttuk többé. Megtalálta-e Sobri sirját, vagy él-e még valahol, vagy a szive megszakadt, vagy nekiment a Balatonnak: nem tudja megmondani senki.

Ez a beszélgetés Sobri halála után tizenhét év mulva történt. Szinte sajnálkozva kell megmondanunk, hogy Répa Rózi még élt akkor és csak négy vagy öt év mulva lett szomoru vége. A mikor ragyogó költői kép hétköznapi szürke alakká válik, olyan, mint a mikor csillag hull le az égről.

Csaknem ily alakká vált Répa Rózi is. Legalább ezt is gondolni lehet abból, a mit azóta életéről velem közöltek. Különösen Mészöly Ambrus úr Dunaföldvárról s mások is.

A közlések szerint, a mikor Billegéből elbujdosott: csakugyan Tolna vármegye felé vette utját, hogy Sobri halálának helyszinét fölkeresse.

Bizonyára föl is kereste.

Alig lehet azon kételkedni, hogy megmutatták neki Sobri fáját s a fa tövében szeretője sirját. Két év mulva történt ez s a sirnak akkor már talán nyoma se volt. Alacsony halmát akkor már elnőtte a fű s eltaposták legelő jószágok. De azért az érzékeny sziv könnyei előtörtek s a fiatal leány keserün megsiratta boldogtalan szeretőjét s a vele örökre eltünt boldogságot.

Mi történt azután vele: senki sem tudja biztosan. Csak annyi bizonyos, hogy 1858 körül csárdásné volt.

Van a paksi határban egy dunaparti csárda. Vagy legalább volt ezelőtt ötven évvel. Alsó-Kotyolai csárdának nevezték. Ebben volt csárdásné Répa Rózi. Feltünő szép asszony volt, piros arczczal. Középtermetü, karcsu. Szemei különösen bájosak voltak. Lehetett ekkor – 1858-ban – harmincznyolcz éves. Egyszer-másszor, ünnepek délutánján ki-kimentek hozzá borozni a paksi urak is. Nevét is tudták. Azt is tudták, hogy egykor régen, túl a Balatonon a hires Sobri Jóska volt a szeretője.

De nem ment férjhez s köztudat szerint nem is ereszkedett mélyebb pajtáskodásba senkivel. Talán még mindig fiatal leánykorának édes-keserü emlékeit őrizte, ápolgatta.

A csárdából azután beköltözött a városba s ott a mult század hatvanas éveinek vége felé közös háztartásra lépett, a hogy szokás mondani, összeállt valakivel. Valami hozzávaló emberrel. Nincs mit csodálni, nincs mit kárhoztatni rajta. Magános nő, közel ötven éves, talán vagyontalan. Munkás, kereső ugyan, de eljár az idő; – jöhet betegség, erőtlenség, balsors: ily állapotban szivesen támaszkodik valakihez minden nő. Sőt minden férfi is.

De azért ebben halálos vétket látott valaki.

Nem messze lakott a vásártérhez. A vásártér tele volt árubódékkal. A bódék este bezárvák és éjjel azok közt nem csatangol senki.

Egy este látogatója akadt az asszonynak.

A látogató kicsalta a vásártérre. Beszélgetés közben oda kerültek a bódék közé. Ott a látogató kirántott dolmánya zsebjéből egy pisztolyt s a szegény asszonyt szó nélkül sziven lőtte. Meghalt nyomban. Csak hideg testét találták meg.

Ki volt a titkos látogató? Ki volt a gyilkos? Miért kellett a szegény nőt meggyilkolni? Kinek mit vétett?

Rablásról nem lehetett szó. Nem volt az asszonynak kincse, a mit tőle elvegyenek. Nem is hiányzott semmije.

Gyilkos szerelmi boszu is alig bánthatott valakit. Csodálatos ritkaság lenne az, hogy erős munkához szokott ötven éves szegénysorsu nő oly rettenetes szerelmi indulatot tudjon valakiben gerjeszteni, a mely halálos boszuállásra ingerel. De nem is merült föl erre nézve semmi tünet.

A nyomozást, kutatást elvégezték az arra való irók-birók, de bizony a gyilkosnak semmi nyomára nem akadtak.

Az asszony házastársának volt valami vagyona.

Arra is gondoltak, hogy társának vannak rokonai, éhes, kapzsi emberek, a kik féltik a vagyont és örökséget s azért emésztették el a még mindig elég csinos asszonyt, hogy az ember vakszerelemből rá ne hagyhassa vagyonát. De ebben az irányban se tudtak semmi fogható eredményhez jutni.

Végre az utolsó, szinte természetes gondolat rögzött meg az emberek agyában.

Hiszen Sobri minden társát egykor szent fogadásra birta, hogy a mikor majd ő már nem lesz: Rózit el nem hagyják, bánatában vigasztalják. Rózit tehát szeretniök, tisztelniök kell. Derék, jó leány s a vezér szive életben-halálban hozzá van nőve. Megérdemli, hogy szeressék, tiszteljék.

De hátha Rózi hagyja el a vezért, vagy annak emlékét? Hátha méltatlan lesz valamikor a vezér égő szerelméhez? Mi lesz akkor? A szent fogadás akkor is kötelezi-e az egykori bajtársakat?

Hogy a lányka Sobri halála után el nem pusztitotta magát: azt meg lehet bocsájtani. Meg is kell. Ezt Sobri maga se akarta. Erre még csak nem is gondolt. Ha gondolt volna, arra a fogadásra nem törekedett volna társait rábirni.

Ha a lányka utóbb férjhez megy, magát, férjét megbecsüli s férje is szereti és tiszteli őt: ez is rendén való dolog. Örökké való könnyet és hűséget és állhatatosságot nem lehet követelni senkitől. Se legénytől, se lánytól. Csak az az örök, a mi velünk a sirba jön.

Lám, a szegény lány élni akart. Hurczolni az élet terhét, mig le nem roskad alatta. Szolgálatot vállalt, csárdásné lett, de megmaradt szilárdnak. A legyeskedőket szép szerével elhajtotta magától. Nem is volt ellene senkinek kifogása. Nem is bántotta senki. Pedig a Kotyola-csárdában, ott a Duna partján, ugyancsak bánthatták volna. A Duna hallgat, zúgását senki nem érti, el nem árult volna semmit.

De most városba ment. Összeállott idegen férfiuval. Éli világát, de nem magánosan, hanem párosával. Szabad-e ez? Nem bántotta-e meg ezzel egykori szerelmét, Sobrihoz való örökös hűségét s az egykori bajtársak igazi barátságát? El lehet-e ezt nézni, meg lehet-e bocsátani annak a leánynak, a kit azóta szárnyára vett a népdal s a szegény emberek kegyelete? Nem kell-e ezért halált szenvednie?

Ime, ez a gondolat is föltámadt az emberekben. S tovább füzték a gondolatot.

Bizonyosan vannak még, a kik egykor Sobri társai voltak. A kik megmenekültek, félre álltak, a kiket elnyelt a világ s elfelejtettek az emberek. A kik Répa Rózi minden lépésére vigyáztak s készek voltak arra, hogy fogadásukat teljesitsék s kezük munkájával, verejtékük harmatával is, ha kell, gyámolitsák.

De hát nem kell. Mással éli világát.

Meg kell halnia!

S eljött valaki a távolból és a sötétségből, hogy végrehajtsa az itéletet.

Bizonyosan ismerte Répa Rózi. Ha nem ismerte volna, szavára nem ment volna vele az elhagyatott vásártéri bódék közé.

Ki maradt meg Sobri társaiból?

Virrasztó és Pap Andor.

Talán ezek jöttek elő, vagy egyik a kettő közül.

Ki tudná ezt?

Most már fejezzük be Sobriról való emlékezésünket. Ugy hiszem, hű képet rajzoltam életéről s a nevéhez kapcsolódó népköltészetről. Megtörtént és mesés kalandjainak néhány példáját is elmondottam. De csak olyat, melyre tudásom biztos forrásból meritettem.

Azonban nagy felelettel vagyok még adós.

Honnan támadt népünk mélységes rokonszenve Sobri iránt? Mi volt az a nagy eszme, melyet az ő élete képviselt, habár fonákul és bűnösen is? Ha szemernyi igazság van is a népköltészetben: akkor ő nemcsak haramiavezér, nemcsak halálos gonosztévő, hanem egyuttal tragikai hős is.

Vizsgáljuk meg ezt a kérdést közelebbről.

Sobri társai közt sok volt a szökevény, az ugynevezett dezentor. E szó latin szó; helyesen mondva és irva: desertor. A köznép dezentornak mondja s régebben nemcsak szökevényt értett alatta, hanem általában duhajt és szegény legényt.

Szökevény sok volt ezelőtt hetven-nyolczvan évvel.

Volt, a ki a fogságból szökött el. A vasat valahogy leverte lábáról s megugrott.

Volt, a ki a fogság elől, az itélet elől szökött. Nagyot vétett, sulyositéletet várhatott, kitért hát előle kellő időben.

Volt, a ki mint kész katona, a katonaságtól szökött el.

Volt jobbágy ember, a ki garázda, kemény, kegyetlen uraságától szökött el s üresen hagyta jobbágytelkét. Az ily telket deserta sessiónak nevezte a törvény és a közélet. Magyarul: elhagyott telek vagy puszta telek volt a neve.

Végre volt, a ki a katonafogdosás, az ujonczozás elől szökött el. Ilyen igen sok volt.

Sobrinak is sok ilyen társa volt. Király Jancsi s az Ádám és Laczi nevü duhajok ilyenek voltak. A katonafogdosás elől szökött meg a két tornai legény is. Az egyik haramianéven Pista, a másik Peti, igaz nevén Czifra Miska.

Maga Sobri is voltaképen szökevény volt. Ő büntetés elől ugrott meg. Franczli szinte nehéz fogságból szökött. Ilyen is volt több is. De igazi szökevénynek csak a katonaságtól s a katonafogdosás elől menekülőket tartották. A többit szökött rabnak vagy szökött jobbágynak nevezték leginkább.

Minő volt akkor a katonaállitás! Hajmeresztő dolgok a multból!

Sobri korában 1830-ban adott az országgyülés katonát. És pedig 48 ezeret, de ebből 20 ezret csak föltételesen.

Már most a nádorispán vezetése mellett bizottság határozta meg, hogy ebből a számból a vármegyékre, városokra, székekre, kerületekre külön-külön mennyi esik. S a vármegyék megint külön rótták ki a járásokra és egyes falvakra a jutalékot.

Birája, előljárósága, jegyzője volt minden falunak, a nemes születésü ifjut nem lehetett besorozni. Pap, tanitó, urasági tiszt mentes volt egész családjával. És pedig vagy a törvénynél fogva vagy a közszokásnál fogva.

Összeült az előljáróság, a kupaktanács tanácskozni. Kit sorozzanak be, kit vigyenek el katonának, kit hagyjanak otthon?

Az előljárók és telkes-gazdák fiait meg kellett kimélni, helyettük a szegény ember fiát kellett katonának adni. A hogy a népdal mondja a fiakról:

Rettentő szemrehányás van az ellen a nemzedék ellen ebben a népdalban. Gyerekkoromban széltében dalolták még ezt.

Már most nézzük.

Három fia van a gazdagnak. Erős, szép, egyenes, mint a szálfa mind a három. Katonának való. Ha egyet vagy kettőt elvisznek is belőle: azért van, a ki otthon marad s végzi az uraság dolgát s a robotot. Apja különben is tehetős, gazdaságában csak olyan csorba támad, a minőt könnyen türhet. Ellenben ott van a szegény negyed telkes vagy a még szegényebb házas zsöllér. Egy fia van. Az apja öreg vagy beteges. Az anyja tán özvegy. Ha fiát elviszik, nem végezheti az uraság dolgát, vagy a közmunkát. Eladósodik, elnyomorodik, kilökik a telekből vagy zsöllérházból. Az országutra vagy az utczára kerül.

Pedig a szegény ember fiát mégis elviszik katonának, ha egy van is; – a gazdag fiai pedig otthon maradnak, ha többen vannak is.

Igy mondja a szomoru népdal. Pedig nem mondaná, ha nem volna igaz.

Pedig azt a katonaéletet kutyaéletnek mondta az akkori közpéldabeszéd. Tiz esztendeig kellett a fegyvert viselni egy folytában s rendesen idegen országban, a melynek még nyelvét se értette. S tiz év után is vagy eresztették haza vagy nem. Ha egészséges volt s jó katona volt: sehogy se eresztették. Ha nyomorék lett, kezét-lábát törte vagy a ló megcsufolta: akkor meg kilökték. Mehetett koldulni.

De hát hol volt a törvény előtti egyenlőség, a szabadság, a közteherviselés, az emberi jogok kölcsönös tisztelete?

Ott volt, a hol tökéletes jó szolgabiró volt. Különben pedig csak a papiroson volt, másutt sehol se volt. Hát még az orvosok és katonatisztek visszaélései!

Bizony sok érzékeny lélek elkeseredett halálra!

A szegény ifjak között bizony sokan voltak, a kik koldussá lett zokogó édes anyjuk panaszait el nem viselhették s inkább elbujdostak, inkább neki mentek az ismeretlen világnak, inkább hadat üzentek a törvénynek s szegény legényekké váltak s inkább oda álltak Sobri mellé a Bakonyba, semmint német tiszt kegyetlenkedése alá Csehországban.

Az ilyeneket Sobri fölfogadta, maga mellé vette s bátor szóval vigasztalta. S az ilyennek családját szivesen föl is segitette.

S azután volt egy bolond törvény is, a mely szólt azokról, a kik vulgivagi, vagabundi, peregrini. Vajon mit jelentenek ezek a tatár szavak? Bizony magyarul azt jelentik: csavargók!

Csavargók.

Mik azok? Kik azok?

Talán a házalók, drótos tótok, bálizsok, babkárok, vándorló legények, oláh czigányok, ügynökök, utazók, vásárosok vagy mik?

Egyik se. Az a csavargó, a kit a pandúr, városi hajdu, komiszáros vagy a kapitány csavargónak mond. Lehet az akármilyen biztos vagy igaz járatban levő legény: mondjuk ki csavargónak s fűzzük kötélre katonának.

Igy járt a két tornai fiu. Két haramia Sobri seregében a Pista, meg a Peti.

Derék, jámbor, szelid két falusi legény volt Tornavármegyében a Pista meg a Peti. A hagyomány csak annyit tud róluk, hogy a Bódva völgyéből valók valamelyik faluból. Szegény jobbágy vagy zsöllérfiak voltak. S vőlegény mind a kettő. Kitüzve esküvőjük napja. A szerelmes szivek alig várták a napot. Katonaállitás volt ugyan a Bódva völgyén is, de a két fiura nem került a sor. Szabadon nősülhettek.

Kassán vásár volt még az esküvő előtt. A két tornai legény bement Kassára a vásárra, hogy vegyen mátkájának bécsi kendőt, piros szalagot, karikagyürüt. Bevásárlás után beült egy kocsmába falatozni, egy pohár bort inni.

Kassára is ki volt vetve az ujonczjutalék: hatvan vagy nyolczvan legény. Egy vagy kettő hiányzott még. Milyen jó lenne egy vagy két csavargót keriteni.

Ha csak az kell! Betyár volt a kapitány vagy valamelyik hajduőrmestere. Majd keritenek ők.

Ott ólálkodtak a kocsma körül. S rácsaptak a két tornai legényre, mint a héjja a galambra.

– Gyertek csak csavargó gazemberek a kapitányságra!

Mentek. Mert megkötözték s vitték őket. Vadul, durván, agyba-főbe verve. Azt se kérdezték tőlük: mi a nevük. Vérben-fagyban oda állitották őket a kapitány elé, a sorozók elé, a katonaorvos elé.

Hiába beszéltek, hiába könyörögtek, hiába fenyegetőztek. Hiába mondták meg igaz nevüket, igaz járatban voltukat, szülőik és falujok nevét. Besorozták őket. S a miért fenyegetőztek, még a katonaderest is ki kellett állaniok.

Hát a szerető mátkák, a sóvárgó szivek, a busuló szülők! Mi lett azokkal? Soha se látták ők szülőföldjük szép határát. A miért, hogy csavargónak mondta őket a hatóság!

Mi lett a végük?

Egy-két sorban megirtam már valamikor.

Elszöktek a katonaságtól, a mint tehették néhány nap mulva s meg se álltak, mig a Bakonyt, mig Sobri Jóskát el nem érték.

Hol az igazság?

Ki a bünös? Ki a nagyobb bünös?

Haramiává lenni nem szabad. Másnak a vagyona és élete is szent. Sobrit és társait elérte a végzet s mindenki azt mondja: ezt a végzetet ők maguk keresték, tehát jól megérdemelték.

De a mig érző sziv és tiszta elme lesz a világon: az a végzet egy könyet mindig kisajtol a szemekből.

A prágai ütközetben halt meg az a két tornai legény. Védték magukat, mig a támadó pandúrok az aklot rájuk nem gyujtották.

Csak egy menekülésök volt még: a halál. De választhatták a törvény csufos halálát s a tűznek önkéntes tiszta halálát.

A tűzhalált választották.

Egymást átölelve együtt feküdtek bele az égő zsarátnokba. Ugy találták meg a korommá égett két tornai legény holttestét.

A szülők és menyasszonyok soha se tudták meg, mi lett végük, hol lett elmulásuk.

* * *

A mig e sorokat irtam Sobriról: két hét óta több hirlapi közlemény látott e korról napvilágot s nyájas olvasóimtól az ország minden részéből tizenegy levél érkezett hozzám többé-kevésbé érdekes tartalommal.

Alig felelhetek mindannyira. De a mikor műveim gyüjteményes kiadásában a Sobri-czikkek is megjelennek: akkor méltatom majd a levelek érdekesebb részleteit.

Most csak hálás köszönetem értük!