A VIRTUS.

I.

(Mi a nemesi katasztrum? – A rovatok. – A birtokos. – Hányféle volt a nemes ember? – Az inzurgens. – Nem minden nemes külön nemzetség.)

Sokféle a virtus.

Katonavirtus. Diákvirtus. Betyárvirtus. A delelő napnak is van virtusa; télen kicsiny, nyáron nagy. Kurucz őseink szerint a németben nincsen virtus, meg is veri érte a Jézus Krisztus. Nem volt virtus a bibliai Józsefben se, a ki Pótifárné szerelmének ellenállott. Erénye megvolt, de virtusa nem.

Van nemesi virtus is. Ma már talán nem nagy, de hajdanában nagy volt. Én most erről akarok beszélni.

1840-ben vagyunk. Tisztujitásra készült a nemes vármegye. A tisztviselőt nemesek választják. Tudni kell hát, kik a vármegye nemesei, kik a választók és hányan vannak. Össze kell őket irni. Meg kell csinálni a katasztrumot.

Katasztrum! Mi ez a katasztrum? Mit jelent ez a szó?

Manó tudja. Diákos világot élünk. A mágnás francziául beszél. A zsidó németül. A pap és a nemes deákul. A jobbágy sváb, tót, oláh, rusznyák szóban töri a nyelvét. Hol van hát a magyar nemzet? Csak a kálvinista beszél magyarul s egy-két nyiff-nyaff poéta. A kálvinistának pedig már leszállóban a napja. Poétára meg ki hallgatna? Czudar világ.

Ma is van katasztrum. Valami földadótelek-összeirást, becslést és fölmérést vagy mit értünk alatta. De hogy tartozik ez a nemes emberre? Nemes ember ugy se fizet földadót és semmiféle adót. Ahhoz pedig, mekkora telke, senkinek semmi köze.

Mégis el kell késziteni a katasztrumot. A tudósok azt mondják, hogy az nem is katasztrum, hanem kapitasztrum. Káput: azt jelenti a diákban, a mit a fej a magyarban. Fejenként kell tudni, hány a nemes, ki a nemes?

A vármegye kiküldi az összeirókat. Minden járásba olyan táblabirót, a ki nem odavaló. Részrehajlás ne legyen. Azonkivül minden járásban ott van a szolgabiró és az esküdt. Ezek csinálják a katasztrumot a községek papjainak és nótáriusainak segitségével. Sok a járás. Ott van mindjárt a veszprémi. Ennek az igazi neve: központi járás. Keletre és délre tőle a palotai és a mezőföldi járás. Északra a cseszneki felső és alsó járás. Nyugotra a devecseri és pápai alsó és felső járások. Szinte külön járásnak nézik Pápa városát. Kell hát sok összeiró-bizottság. Némelyik járásba kettő is. Sok a falu, sok a nemes.

A szolgabirónál már ott van a rubrikális nyomtatott papiros. Ma rovatos ivnek nevezik. Olyan kemény papiros, mint a bőr. A nemesség neve jön rá; idő, kor és viszontagság el ne korhaszsza. Bölcs a nemes vármegye. Meg is van a teleirt papiros ma is. Őrizzük is, mint a szemünk fényét. Meg is őriztük emberül. De csak a papirost. A nemességet bizony elnyelte az idő, kor és viszontagság. Csak emlékezete ragyog már, maga nem.

Nyolcz rovata volt a kemény papirosnak.

Az első rovatba azt kellett beirni: mi a vezeték és keresztneve a nemes embernek?

A nemesi előnévvel akkor még nem hivalkodtak. A nemes ember a nélkül is nemes ember.

Az ötven krajczáros névnek akkor még hire se volt. Idegen név, németes név is alig akadt. Összesen több mint hatezer nemes ember neve jött rá a kemény papirosra, de e közt harmincz sincs idegen név vagy németes. Nem türte volna a nemesség maga közt. De adott nemesi jogot a vármegye a papoknak is. Ha Jézus Krisztus elfogadta őket szószólóinak: hát isten neki, legyen nekik is egy voksuk. Igy gondolkodott a nemes vármegye. Beirták hát a katasztrumba a papok nevét is. De már a barátokét be nem irták, ha születésüknél fogva nem voltak nemesek. Nos hát a papok közt akadt csak német és tót nevü ember alkalmas számban.

A második rovatba azt kellett beirni, mi a nemes embernek hivatala és sorsa?

Tisztviselő ugyan elég nemes volt, hiszen országos és megyei tisztviselő nem is lehetett más, csak nemes ember. Hát a ki alispán vagy esküdt volt: bizony beirták hivatalát. A ki hites ügyvéd, földmérő, prédikátor, doktor vagy professzor és tanitó volt: azt is beirták. Doktor ugyan átkozottul kevés akadt. A hatezerhétszáz nemesből mindössze talán kettő.

De iparos már jobban akadt. Az elszegényedett nemes szivesen adta fiát csizmadiának, molnárnak, mészárosnak, kovácsnak, ötvösnek, szücsnek, katonának. De már olyan kolompáros, kapczás, posztónyiró, kőműves, keztyüs, kéményseprő, szitakötő, muzsikus s több e féle iparos nem volt a világon, a ki nemes ember lett volna. Ezeket az iparágakat utálta a nemes. Inkább elment kocsisnak, szolgának, szekeresnek, katonának, semmint kéményseprő vagy muzsikus lett volna. A nemes ember mesterségét, iparos voltát is beirták hát a rubrumba.

De azért ilyen is kevés akadt.

Leginkább azt irták be: »birtokos«. A hatezerhétszáz nemesből több mint hatezer semmi egyéb, mint »birtokos«.

Bizony ez nagyon jó czim s hivatalnak is, iparágnak is elég kellemes. Ha az ember »birtokos« lehet. Ha háza, kertje, gyümölcsöse, szőleje, földje van; ha ökre, lova, szamara, juhai legelésznek a mezőkön; ha jobbágyai, zsöllérei, szolgáló emberei vannak, a kik helyette dolgoznak, adót fizetnek, utat csinálnak és katonáskodnak s ő maga csak vadász, pipáz, szolgabirót és követet választ, de egyéb dolga nincs a hosszu életen át.

Mi kell még más ezen a világon? A másvilágon ugyan szükség lesz még egyre-másra, de az se a nemes ember dolga, gondja, hanem a papoké. Egyébre a papok ugy se valók.

Csakhogy a nemes ember birtoka lehet igen kicsiny is. Lehet akkora is, hogy kis házán kivül csak hét szilvafa fér el rajta. El is nevezték az ilyen nemest »hétszilvafás«-nak. Más vármegyékben, Tiszán túl »bocskoros«-nak. Az én vármegyémben nem volt »bocskoros«, de »hétszilvafás« elég volt. Magam is sokat ismertem. Házán, kertjén, szőlején kivül alig volt valamije. Sőt volt olyan is, a kiről azt irták a katasztrumba: »birtoktalan«.

De azért nemes ember volt az is. Őseinek vére ott hullott a csatamezőkön a kutyafejü tatár, török és német ellen s annyi joga volt a vármegyében, mint a pápai grófnak.

A harmadik rovatba azokat a fiukat kellett beirni, a kik már voksolásra valók, tehát érett koruak. Az a fiu, a ki husz esztendős, vagy ha annyi nincs is, de már feleséges ember, már voksolásra való.

A negyedik rovatba az apróbb időkoru fiuk neveit kellett beiktatni. Majd felnőnek ezek is, ha isten ugy akarja, de nemes ágyból születtek, nevüket hát születésüktől fogva őrizze a nemes vármegye titkos levéltára.

A leánygyermekeket nem vették be a nemesi katasztrumba. A leány, ha még oly derék is, se vadásznak, se katonának, se inzurgensnek nem való. A leány másra való. A leányban ki is vész a nemzetség magja. A családfán ugyan ő is hajtás, virágzik is, de virágja meddő. Másnak terem magot, nem a családnak. Neve is csakhamar elenyészik. A kemény papiroson nincs helye nevének.

Az ötödik rovat is valami. Az utolsó nemesi összeirás 1837-ben történt, most pedig 1840-et irunk. Azt kellett hát az ötödik rovatba bevezetni, vajjon az 1837-iki katasztrumban benfoglaltatik a nemes?

Nem hiábavaló dolog volt ám ez. Hiszen minden ember nemességét meg kellett vizsgálni s meg kellett bizonyitani. Ez bizony hat-hétezer embernél sok munkával járt. De ha már a korábbi katasztrumban ott a név: akkor ennek a névnek nemességét legalább nem kell vizsgálgatni.

A hatodik rovatban ez a kérdés:

– Az országos nemesek jussainak nyilvánvaló és valóságos gyakorlatában vagyon-e, a kit nemesnek beirnak?

Ez már nagy kérdés. Ezt már mai ember, akármilyen tudós jogászember, alig érti meg. A mióta a jó öreg Wenzel professzor meghalt: alig értik ezt már az univerzitáson.

Nem egyféle nemes ember volt ám az országban s nem egyféle nemesi jus.

Ott voltak az országos nemesek. Ezek voltak a herczegek, grófok, bárók s ugynevezett köznemesek.

Azután ott voltak a kiskunok, nagykunok, jászok és hajduk. Ezek minden nemesi just nem gyakoroltak s a mi volt is nekik: mindenütt nem gyakorolhatták. A nemes embernek jussa volt például a Koháry herczeg uradalmaiban is vadászni, de már a hajdunak, jásznak, kunnak nem volt jussa.

Azután ott voltak az esztergomi érseknek és győri püspöknek praediális nemesei. Helyi nemesek voltak, de hogy egyuttal vármegyei vagy országos nemesek-e: nem tudja azt ma már senki. Az esztergomi érsek és a győri püspök épen nem tudja. Én se tudom. Az utolsó száz esztendő kegyetlen sok pártoskodása, tisztujitása és követválasztása eltemette azokat a határjeleket, a melyek a praediális nemesek jussait az országos nemesek jussaitól elválasztották.

Már most ha valamelyik érseki nemes az én vármegyémbe költözött s odaállt a katasztrum elé azzal a szóval, hogy ő is »nemes«, bizony megkérdezte tőle a tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő táblabiró úr:

– Isten éltessen nemes atyámfia, de azért csak mondd meg iziben, miféle nemes vagy? Országos-e, helyi-e, praediális-e vagy jász, kun, vagy talán hajdu nemes? Jó ezt tudnunk!

Az én vármegyémben például magában is három-négyféle nemes volt.

Országos nemes. Minden nemesi jussal bővelkedő.

Vecseszéki nemes. Diákul: Nobiles sedis vecseianae. Ezek a győri püspök praediális nemesei voltak.

Azután helyi, vármegyei nemes. Ezek voltak Szent-Gál királyi vadászai.

Végül a papok, a kik ugyan nem voltak születésüknél fogva nemesek, de a nemesi jussokat gyakorolták.

A katasztrum hatodik rovata hát eléggé fontos volt. A rovat fejébe iktatott kérdésre kellett megadni a feleletet. A nemesek jussainak gyakorlatába vagyon-e?

– Vagyon.

Ez volt a felelet. Ezt irták be a rovatba. Irtak mást is a beiktatott nemes ember neve után.

– Donatárius.

Ez azt jelentette, hogy a nemes ember őse birtokbeli adományt kapott valamelyik királytól. A nemes ember, ha kételkedtek, fölmutatta a kutyabőrt.

– Régi familia.

Ez is gyakori szó a rovatban. Az illető nemes nem tudott kutyabőrt mutatni. De az élő emberek emlékezete tett mellette tanubizonyságot. Ismerték apját, öreg apját, ősapját. Mind nemes ember volt.

De hát nem lehetett hamis tanut szerezni? Mai napság legalább könnyü volna. Mai napság ötven-hatvanezer koronáért adnak nemesi kutyabőrt. Sőt ma nem is kutyabőrt adnak, hanem csak czifra papirost, mégis olyan drága, pedig hát ma már semmit se ér. Tanut pedig lehetne fogni százat tizszerte kevesebb pénzért is.

De nem ugy volt hajdan.

A nemesség gondosan őrizte a maga jussát. Idegent, jött-mentet, paraszt vérből származót be nem engedett volna surrani vagy tolakodni az országos nemesek gyülekezetébe. A legelső tisztujitásnál agyonüti a tolakodót. De még tanuit is. S mit ér akkor a nemesség, ha az embert agyonütik miatta?

– Publikáltatott.

Ez a szó is gyakran előfordul a rovatban.

Ez azt jelenti, hogy nemességét ekkor-akkor, Zala-, Vas- vagy Komáromvármegyében kihirdették s adtak róla bizonyságtévő levelet.

Sok nemesnél azt irták a rovatba:

– Rudolf királytól vagy I. Leopold királytól van armálisa.

Ez is elég bizonyság volt.

A hetedik rovat fejezetébe ez a kérdés volt beiktatva:

– Észrevétel alá esett nemes-e?

Különösen kétféle feleletet irtak e kérdésre a rovatba.

A ki ellen büntetendő per folyt vagy a ki el volt itélve: annál bejegyezték e szavakat:

– Akczió alatt van.

Az ilyen nemes nem szavazhatott, de azért a katasztrumban föl kellett a nevét venni. A bűnpör valamikor elmulik, de a nemesi jus soha el nem mulik.

Azt is bejegyezték:

– Inzurgált! Vagy pedig: apja inzurgált.

Ez is nevezetes dolog volt.

Inzurgens!

Furcsa szó ez ma már. Jókai azt irta ezelőtt negyvenhat esztendővel egyik gyönyörü költeményében:

Kétszáz év előtt Rákóczi fejedelmünk vitézei, a kurucz hősök voltak az inzurgensek. Hirük betöltötte Európát, megjelenésük rémületbe ejtette Ausztriát. Lobogóikon a szabadság és a magyar dicsőség ragyogott. Átkozott és gyülölt volt nevük a bécsi udvarban. Itthon tilalmas volt emlegetni nevüket száz esztendőn keresztül.

Jött azonban Napoleon, a nagy. Sulyos léptei alatt megrendült Európa földe s összetörtek a királyok és fejedelmek koronái. Összetöréssel fenyegette a Habsburgok koronáit is.

Rémülés fogta el a bécsi udvart. S rémületében fölfedezte a magyar királyt s a magyar nemességet is, a száz év óta üldözött és eltemetett »inzurgens« nevet. Azt a szót adta a magyar király szájába:

– Fiaim, nemeseim, hű magyar vitézeim! Keljetek föl! Kössetek kardot! Üljetek lóra! Legyetek megint inzurgensek! Mentsétek meg trónom és koronám és országaim a francziától.

Akkor kedves lett megint az inzurgens!

Hajh, dicső őseink, bolond őseink, hallgattatok a hizelgő szóra és seregestől siettetek a zászlók alá. Elhunytatok már mind. Senki se él közületek. Hamvadó porotok nyugodjék békével a föld alatt.

Én még sokat ismertem közületek. Az én falumban is volt még három inzurgens, a ki gyerekkoromban megsimogatta fürteimet. De az én falum kicsiny s nemessége is kicsiny volt. De a mikor fölkerültem a főiskolába: Pápán egyre mutogatták a tanárok és öreg diákok az ősz vitézeket.

– Ez még inzurgens volt! Ime, ez is az volt.

Megnéztem őket jól. Szép, öreg alakok. De mind valamennyi ősz. Fehér haj, fehér bajusz, mint a hó. Szinte azt hittem: az inzurgens mindig ősz volt, mindig öreg, hófehér hajjal ment a csaták tüzébe.

1840 ben még sok inzurgens élt. Csak harminczegy éve mult még akkor, hogy az inzurgensek hadat jártak. Az én vármegyémből magából vagy háromezer inzurgens ment a világverő franczia ellen csatába. Az ötven éves életkoron felül levő nemes ember mind lehetett inzurgens.

Akkor még élt az inzurgensek fővezére is, József nádorispán. Élt az inzurgensek dicső krónikása: Kisfaludy Sándor, a nagy költő. Élt vármegyémben a legnagyobb inzurgens hős: Hunkár Antal. Akkor még dicsőséggel járt az inzurgens név. A ki meghalt a csatatéren: annak özvegyét és árváit a nemes vármegye tartotta édes gondjai alatt.

Ha mikor a nemes odaállt a katasztrum elé s azt kérdezték tőle, honnan tudja nemességét: nyomban felelhette:

– Inzurgáltam!

Még többen felelhették:

– Boldogult apám inzurgens volt, az isten áldja meg haló porában.

Ez bizony elég bizonyság volt. Ha egykor elhivták a csatába vérét ontani, most se állják utját, a mikor nemesi jussát akarja gyakorolni.

De nem tartott már sokáig az inzurgens név becsülete.

Nálunk, szegény elhamvadó magyar nemesség sarjadékainál ugyan ma is megvan és örökké megmarad, de a magyarnak ellenségei, a hatalmasok és a koronás fejedelmek másként vélekednek.

Alig nyolcz év mulva kiütött a függetlenségi harcz. Az ellenség, az osztrák-német elnevezte dicső honvédeinket inzurgenseknek. S a kit inzurgensnek nevezett, vérszomja azt halálra, golyóra, kötélre, börtönre vagy bujdosásra kárhoztatta. Ezért irta negyvenhat év előtt a nagy költő:

Igaz, igaz. Pedig bizony most is csak afféle állapotban vagyunk, mint a mikor Rákóczi utolsó fejedelmünk inzurgenseit elgázolták.

A nemesi katasztrum nyolczadik és utolsó rovata e szóból áll: Észrevételek.

E rovatban efféle szavakat iktatott az összeiró bizottság:

Vándor. – Ha ugyanis a nemes ember kézműiparos volt s vándorló legényidejét töltötte.

Bécsben van. – Ha a nemes embert jó vagy rossz sorsa Ausztriába szólitotta. Nagy dolog volt akkor a bécsi út szegény embernek.

Bujdosó. – Ezt a szót akkor irták be, ha a faluban nem tudták, hogy a nemes ember hol van, merre jár, él-e, hal-e? Régi szó ez. Hajdan az emigránsokat hivták bujdosóknak. Thököly és Rákóczi kuruczait, a kik elköltöztek Lengyelbe, nagy Törökországba, francziák földére, mivelhogy itthon az igaz magyarnak nem volt szabadsága, becsülete, nyugton maradása.

– – Nos, hát igy lett készen a nemesi katasztrum Veszprémvármegyében 1840-ben. Én még nem kerültem bele, minthogy a világon se voltam. Nemzetségemből csak az apám és nagybátyám neve van benne. Összeirtak 6716 nemest. Ebből legalább 216-ra rug a mágnások és papi emberek száma, a többi köznemes és valóságos nemes.

Ne higyje ám pedig a nyájas olvasó, hogy a hány nemes, annyi nemzetség. Jó volna, ha ugy lett volna. Akkor ma már szinmagyarral volna tele Európa fele.

Sok nemes nemzetség nem egy családfővel s nem egy vagy két felnőtt fiuval, hanem sok nemes emberre állt a katasztrum elé.

A Tamás-nemzetség Szent-Gálon 36 nemessel állt elő, a Gombás-nemzetség 30-al.

A Balassa-nemzetségből Adáz-Tevelen 31 szavazó került, a Bereczky-nemzetségből ugyanott 51 szavazó nemes.

Noszlopon a Perey, Körmendy és Trombitás-nemzetségek, Orosziban a Fodor, Thúry, Marton, Vincze-nemzetségek, Bor-Szörcsökön az Ughyak; – Halimbán a Vajay, Ravasz és Mohos-családok; – Hajmás-Kéren a Fülöpök; – Küngösön a Kenesseyek; – Homok-Bödögén a Berzsenyiek, Barczák, Domokosok mind nagyszámu nemest tudtak előállitani. A 6500 nemes legfölebb csak negyedrésznyi nemzetségből áll.

Természetes.

Árpád apánk nem sok magyarral jött ide Ázsiából. Talán tiz vagy tizenötezer kemény lovast hozott magával. Talán annyit se. Többet semmi esetre. Ebből is legfölebb két-háromszáz került Veszprémvármegyébe a Bakony déli és nyugati aljára. Ugy szaporodtunk el isten jóvoltából. Török, német s egyéb pogányfajta ugyan időnkint sokat kiirtott közülünk, de mi se igen maradtunk adósok. Töröknek, tatárnak sehogy se és semmivel se. A némettel ugyan lenne még némi elszámolni valónk, de hiszen ennek is megjöhet még az ideje.

II.

(A nemesi pártok. – Deák Ferencz pártja. – A párt-jelszavak. – Mire kellett a Primás sok pénze? – Deák pártja nagyobb volt, mégis gyöngébb volt. – A pártok tanyái. – Bevonulnak a nemesek. – A főispáni konferenczia. – A régi vármegyeház. – Ott kezdődik közéleti pályám.)

Október 12-ére, reggeli nyolcz órára tüzte ki a nemes vármegye a tisztujitás idejét. Akkor már vége a szüretnek s a mezei munka nagy részének. Ott lehet minden nemes ember. Még a Marczal vidékéről, még a Bakonyon túlról, még Komárom és Tolna szomszédságából is.

Az egész tisztikar ideje lejárt. Az első alispántól az utolsó esküdtig minden tisztviselőt ujra kell választani. Legalább ötven embert.

A vármegye főispánja ifjabb gróf Zichy István volt. Hatvan éves volt ugyan már, de szintén István nevü apja még élt, azért nevezték ifjabbnak. Nem nálunk lakott. Idegen volt, német volt, magyarul nem is tudott, sima, eszes, ravasz udvari ember, még Oroszországba is elküldték osztrák követnek. Ő vezette a tisztujitást.

Két párttá alakult a nemesség, mint az egész országban.

Az egyik volt a szabadelvü haladás igazán nemzeti pártja. Ennek vezére volt Deák Ferencz. Segitettek neki a vezérkedésben Wesselényi és Széchenyi s az országgyülés ama ifjabb alakjai, a kikből később a 48-iki kormány s az ujabb korszak kiváló emberei lettek. Kossuth még akkor csak ujságirással foglalkozott, börtönéből csak nem rég szabadult.

A másik volt az udvari párt, a kit a közvélemény konzervativ, maradi, pecsovics pártnak is nevezett. Ennek vezére volt az uj főkorlátnok, gróf Pálffy Fidél. Volt egy-két hazafias, kiváló tagja is, de egészben mégis rossz hazafiakból, osztrákká aszott mágnásokból s vásáron szerzett nemesekből állott bizony ez a párt. És azokból, a kiket ezerféle ügynöke utján az udvar elámitott s a kik könnyen engedték magukat elámittatni.

Jelszó volt rá jó, elegendő és hatalmas. Majd a jelszót is megtudjuk később.

A bécsi udvar a magyarral mindig kegyetlenül vagy ravaszul bánt. Ha körmére ütöttünk, ha az erőszakhoz nem volt hatalma, akkor elővette másik eszét, az álnokságot, az orvtámadást. Erre nézve többször jól sikerült ravaszsága abból állt, hogy a mikor már a nemzet erős ellenállásával nem birt: fölidézte az egyházi villongást, a felekezeti viszályt. Ennek sikerében sohase csalódott.

Miért?

Számitása egyszerü és tiszta.

A római egyházat könnyü volt a harczba belevinni. Ha Róma intést kapott Bécsből s a magyar egyházfejedelmek intést kaptak Rómából: megvolt a harczi kedv. S ha megvolt a felekezeti viszály: könnyü volt már akkor a kormánynak az ő nagy hatalmával a mágnások s a katholikus nemesség nagy részét összecsőditeni s erős párttá szervezni. Volt már jelszó, volt pénz s lett szenvedély is. A protestáns nemességből is magához hóditott itt-amott tekintélyes részt.

Most a vegyes házasságok kérdéséből csinált országos perpatvart.

De nem ez volt a döntő jelszó. Sokkal okosabb és miveltebb a magyar, semhogy a vegyes házasság kérdéséből magából keserü országos viaskodást csinálna.

Hanem hát Deák nagy dolgokat akart.

Szabadságot, egyenlőséget, testvériséget. Egyenlő törvénye legyen mindenkinek s mindenki egyenlő legyen a törvény előtt. A jobbágy ne szolga legyen, hanem szabad birtokos. Legyen közteherviselés s az ország javára ne csak a jobbágy verejtékezzen, hanem a nemes is. A mindenféle rendek, osztályok és népek olvadjanak össze egységes nemzetté, a magyar nemzetté.

Vele szemben a kormány és az udvari párt édes és hatalmas jelszóval élt.

Védjük meg a nemesség ősi jussait. A nemesség szüz vállait ne fertőztesse meg az országos terhek sulya és mivolta.

Szivesen állt e jelszavakra a nemesség nagy része. El nem hitte, hogy e mögött csak az osztrák kényuraság dolgozik, hogy járma biztosabban nyomakodjék vállainkra.

Igy vált kétfelé, igy lett két párttá a Bakony vármegyéjének nemessége is.

Az udvari pártnak ügyes és hatalmas vezérlete támadt. Tekintélyt adott neki a főispán s a pápai gróf s a püspök és a káptalannak két-három országos hirü tagja s a zirczi és bakonybéli apát úr. Több nagy elméjü kálvinista főember is hozzácsatlakozott, mint a csodálatos tudásu Kocsi Sebestyén Gábor, a mindenki által kedvelt Kocsi Horváth Sámuel s a fényes tollu Zsoldos Ignácz, a kinek könyvét s vármegyei tudását maga Deák Ferencz is elsőnek tartotta az országban. A két előbbi követ is lett az 1843-iki és 1848-iki pozsonyi országgyülésen.

Pénze is volt az udvari pártnak untig.

A veszprémi püspököt kinevezték esztergomi érseknek s ország primásának, de a király meghagyta neki a veszprémi püspöki jövedelmet is. Ez pedig ezer forint volt minden napra.

Példátlan eset. A török világ óta nem is fordult elő. Hiszen az esztergomi érsek ugyis nagy úr. Uralkodó herczegi rangja s maholnap biboros fejedelem. Jövedelme is sokkal nagyobb volt, mint mai napság. Akkor még meg voltak vásárjai, tizedei, regáléi, révei és vámjai s állami tisztségei után is nagy jövedelmei. Szeptemvir volt, örökös főispán is volt, korlátnok is volt s az ország aranypénzverő intézeteinek legmagasabb ellenőre is volt.

Minek kellett hát neki a veszprémi püspökség jövedelme is? Holott ilyen két nagy adománynak egy kézbe juttatását a törvények szigoruan tiltották. Több jövedelme lesz a két adományból évenkint egy millió forintnál.

Nem is vallották be igazán, mire kellett a tenger pénz.

Hazudtak nagyot.

Rudnay primás tiz-tizenkét év előtt megkezdte az esztergomi bazilika épitését. Azt mondták: erre kell a pénz az uj primásnak.

Nem volt igaz.

Kellett a pénz korteskedésre. Veszprém-, Zala-, Tolnavármegyében meg kellett törni a hazafias nemességet. Zalában meg kellett buktatni magát még Deák Ferenczet is. Ez ugyan lehetetlen volt, de véressé kellett tenni legalább megbizó levelét. Tudták, hogy Deák a véres választást el nem fogadja. Tolnában meg kellett buktatni Bezerédj Istvánt és pártját s föl kellett állitani s erőssé szervezni a Pecsovics-pártot. Veszprémben is meg kellett venni, a hogy lehetett a nemességet.

De a nemességben több volt a kálvinista és lutheránus nemes négyezernél. Minden katholikus szavazatra kétszer annyi protestáns szavazat esett. Már most hogy lehet a nyakas kálvinista magyar nemest az udvari és papi és német párt számára megszerezni?

Hajh, a hatalom, a pénz, a hizelgés és a hatalmas jelszó, nagy úr.

Ősi nemesi jussainkat nem hagyjuk!

Azután első alispánná, főbirákká s majdan követekké kálvinistákat választunk!

Pénz pedig annyi lesz, mint a szemét. Zászlóra, fuvarra, napidijra, dinom-dánomra elég kerül. A szentgáli királyi vadászok pedig fejenkint kapnak diszes és jó puskát s zöld zsinórral kitréfázott szürke rövid dolmányt és pötyögős nadrágot. Voltak pedig a királyi vadászok hatszáznál többen. S a hány királyi vadász: annyi szavazat.

Mindezt Deák pártjának nemessége nem tudta megcsinálni.

Ez a párt nem is tudott egységes táborrá alakulni. Fővezére nem akadt. Főúr köztük nem találkozott. Jeles birtokosok, buzgó szivek, jeles elmék, de ki nem magasodott köztük senki. S helyben is messze estek egymástól.

A Bakony kétfelé vágja a vármegyét.

Deák pártjának nemessége igen nagy volt Pápa és Somlyó vidékén, a Bakonytól nyugatra fekvő alföldeken. Több, mint kétezer fő.

De nagy volt a Bakonytól délre, a Mezőföldön s a Balaton közelében is. Ez a két nagy sik vidék a Bakonyon át nem szokott egymással érintkezni, személyesen alig is ismerte egymást. Köztük feküdt Szent-Gál a maga hatszáz szavazatával. Jobbra is, balra is csak rontotta a nemzeti párt jókedvét.

Az volt a haditerv, hogy a vármegye székvárosába mindegyik párt bevonul még október 11-én estére s mindegyik párt elfoglalja az ő főhadi tanyáját.

A nemzeti pártnak főhadi tanyája is kettő volt. Az egyik Pápa-vidéké, a másik Mezőföldé.

Pápa vidéké volt az Angyal-vendéglő, lent a Séd folyása mellett, a nagy hidnál, a káptalani szeren. Ez a vendéglő emeletes ház, a várhegy lábánál fekszik, udvara kőfallal körülvéve.

Mezőföldé volt Verner András uram vendéglője. Ez volt a virtus szinhelye. Ezt is meg kell, már ezért is, ismertetnem.

Ez a Hosszu-utczán fekszik, tökéletesen a várhegy tövében, a várbeli őrtorony nyugoti oldalánál. Ma is áll az épület s ma is épen ugy áll, mint hatvanhat év előtt. Emeletes ház s földszinten is, emeleten is tágas szobák. Földszinten a közönséges ivó és étkező. Az emelet úri közönség számára. Alant olyan ivószobája is volt, a milyen a csárdáknak szokott lenni. Hosszu asztal X lábakkal. Az asztal mellett hosszu padok. Az ivó egyik sarkán a söntés, a mérőhely léczfalakkal. A léczen kiragasztva Milfajt képe délczeg állásban, régi bakonyi kanász ruhájában, a hogy a veszprémi művész leföstötte, lerajzolta. Négy év előtt akasztották föl, a miért, hogy ő volt a hires Sobri Jóska leghiresebb pajtása. Ezt a képet még husz-harmincz év mulva is láthattuk itt-amott a csárdák söntésein.

A ház udvarából a várhegy sziklafalára föl lehetett mászni. Már a kinek föl lehetett. Gyik, macska, mókus könnyen felmászhatott, gyerek is akadt, a ki megcselekedte. Ez majd bebizonyul a virtus történetéből. De bizony nem emberséges embernek való út volt az. Még kecskének se.

Nos hát, a mezőföldi nemességnek vagy legalább e nemesség urainak itt kellett elhelyezkedniök. Verner András uram egyébiránt született német volt, isten tudja, honnan vetődött Veszprémbe, magyarul egy szavát se értette senki, ha magyarul beszélt, ugy hallatszott, mintha mandulát tört volna fogaival.

Az udvari párt nemességének alkalmasabb főhadi tanyája volt. Legalább kényelmesen megfért együtt, egy helyen.

Volt a nagy-vásonykői uradalomnak fönt a vásártéren tágas telepe. Földszintes nagy ház a vásártérre s óriási udvar és kert kőfallal körülvéve. Több épület az udvarban gabonaraktárnak s tágas térség faraktárnak. Most Todesco-udvarnak hivják vagy ötvenöt év óta.

Nagy-Vásonykő a Zichy grófok nemesi előneve. A virtus idején – ugy tudom – a Zichy-Ferraris ágé volt. Akkor még lakható állapotban fennállott Kinizsy Pál régi vára. Még én is láttam. A mult század hatvanas éveiben rombolta le tüzes villám. Az udvari párt a tisztujitás idejére elkérte a vásártéri telepet nemesi tanyául. Szivesen adták.

E telep nagy udvara volt aztán telerakva boros hordókkal, pörköltkészitő katlanokkal és bográcsokkal s Laczipecsenye-sütő sátrakkal. A hogy illett a nemességhez.

A Pápa-vidéki s Marczal-vidéki, a Devecser- és Somlyó-vidéki nemesség október 11-én estére tömegesen megérkezett. Kocsik hosszu sora lepte el az országutat Márkótól Veszprémig. Száz zászló még nem volt akkor szokásban, de a nagy nemességü falvak azért egy-egy selyem lobogót hoztak magukkal. Pápa vidékéről Takácsi, Görzsöny, Adáz-Tevel, Homok-Bödöge, Derecske, Acsád otthon nem hagyta volna nemesi lobogóját.

Devecser tájékáról is himzett zászlóval jött Bor-Szörcsök és Karakó-Szörcsök, Csögle, Pirith, Egeralja és Adorjánháza s mind a Barcza-nemzetség onnan a Marczal berkei felől.

A Bakony északi oldalán nagyon kevés volt a nemes. Negyven faluban alig kétszáznegyven szavazó. Ezek csak egyenkint, csak hullározva jöttek az öreg Bakonyon keresztül. Csak egy falu nemessége hozott lobogót, Bakony-Magyar-Szent-Királyé. Ez is piros volt, olyan régi kurucz szinü.

A mezőföldi nemesség nem jött lengő zászlókkal. Ez a nemesség többnyire uri fajta volt, tömeget nem hozhatott magával.

A legnagyobb nemesi tömegek Veszprém körül laktak, a székváros közelében. Vámos, Szent-Király-Szabadja és Szent-Gál: három falu több, mint ezer szavazattal. Szent-Gál ugyan bejött hatalmas lobogóval s a kalap mellett zöld cserfalevéllel, el is helyezkedett a Vásonykői Zichy-udvarban, de a másik két nemes falu csak a kertek alatt fekszik, jókor jön, ha reggel jön is.

A nemzet pártja nyilván több nemest hozott össze, mint az udvar pártja.

De a felsőbb hatalmak ugy határozták, hogy az udvar pártja győzzön. Valami csele-csalát kellett kigondolniok, hogy a gyöngébb legyen az erősebb s a kisebbség legyen a többség. Furcsa bizony ez. De hiába; ilyen a politika, ilyen az urak esze. A jámbor falusi nemes még gondolatban se tud hozzáférni. A mikor megérti a visszás eredményt: eláll szeme-szája. Mindent várt, csak azt nem. Nem tudja: nevessen-e vagy agyonüssön valakit?

De mi volt hát ez a csele-csala?

Első alispánnak az udvari párt részéről kijelölték Kocsi Horváth Sámuelt s második alispánnak Kopácsy Józsefet, a veszprémi püspöknek s az esztergomi érseknek unokaöcscsét. Egyik kálvinista, a másik katholikus. Igy hozta magával az ősi szokás.

Hogy a nemzet pártja részéről kit jelöltek: azzal ne törődjünk most már. Ugy se lett belőle se első, se második alispán.

A kijelölés teljes törvényességgel történt, a hogy az ősi alkotmányos szokás szentesitette.

A kijelölés a méltóságos úr joga és tiszte. De csak látszólag és külsőleg. Voltaképen a tisztujitás napja előtti napon a főispáni lakásra össze kell hivni a vármegye vezérembereit, a tekintélyesebb és nagyobb vagyonu férfiakat, a püspököket és apáturakat, a vármegye oszlopos tisztviselőit s a járások főszolgabiráit. Minden pártnak ott kell lenni, egy pártot se szabad mesterkedéssel megröviditeni.

Ez a főispáni konferenczia: A meghivott vezérférfiak itt állapodnak meg abban, hogy kik legyenek a központi és járásbeli tisztviselők, kiket jelöljön az állásokra első sorban s kiket jelöljön második sorban a főispán. Itt állapodnak meg abban is, hogy a választás befejeztével kiket nevezzen ki hivatalnokoknak, kiket nevezzen ki becsületbeli tisztviselőknek s az ország jeles férfiai közül kiket ajánljon a vármegye táblabiráinak.

A tisztviselő neve volt: magistratualis. Ezt a vármegye nemessége választotta.

A hivatalnok neve: officziális. Ilyen volt a főorvos, járási orvos, bábaasszony, sebészmester, pandurhadnagy, földmérő, kiadó, várnagy s több efféle. Ezeket a konferenczia meghallgatásával a főispán nevezte ki.

A szolgaszemélyzet neve volt: serviles. Ezek voltak a pandurok, panduraltisztek, vármegyei lovas és gyalogos huszárok, hirmondók, hivatalszolgák, rabőrök s effélék. Ezeket a központi és járásbeli hivatalok főnökei vagy ezek javaslatára az alispánok nevezték ki.

Ugyanigy származtak az iródiákok és napra irók. Az irnokot hivta a nemes vármegye iródiáknak s a ma ugynevezett dijnokot napra irónak. Ez a szó jobban is megfelel a diurnista szónak.

A becsületbeli tisztviselőt ma tiszteletbelinek nevezzük. Bakonyvármegye azért nevezte becsületbelinek, mert fizetése nem volt egyéb, csak a becsület.

A konferenczián, a melyet egyébiránt minden közgyülés előtt meg kellett tartani, a főispán elnökölt. Délelőtt papramorgót, délután somlyai bort kináltak az uraknak. Pipázni szabad is volt, szokásban is volt. A döböz ott állt dohánynyal tele. Akkor még kevés nemes szivarozott. Ostoba német találmánynak tartották a szivart. Legelőször a vármegyében ifjabb gróf Zichy István főispán s azután gróf Zichy Domokos veszprémi püspök kinálta a nemes urakat szivarral.

A tisztujitó közgyülés kezdő idejéül kitüzték a holnap reggeli nyolcz órát. Ott legyen a nemesség pontosan. Ő méltósága, a főispán, megkezdi a közgyülést pontosan. A ki elkésik: ne kárhoztasson senkit.

Tökéletes békével és nyugalommal folyt le a főispáni konferenczia. Oly szives, oly kezes volt az udvari párt, szó nélkül elfogadta a nemzeti párt minden jelöltjét, minden javaslatát. Soha se volt még ilyen békességes tisztujitása a vármegyének, mint a milyen a holnapi lesz. Igy látták a mezőföldi urak s igy látták a Puzdor testvérek is, a Pápa-vidéki nemesség nemzeti pártjának vezérei.

Békén költhetjük el az estebédet, nyugodtan mulathatunk Verner uramnál is, az Angyal-vendégfogadóban is, mulhatlanul győzünk, kétannyi szavazatunk van, mint az udvari pártnak, ime, az udvari párt nem is erőlködik, megadja magát szépen, beletörődik sorsába.

A tisztujitó közgyülés s különösen a szavazás a vármegyeház nagytermében meg nem történhetett. Régi volt az a vármegyeház, több mint kétszázötven év előtt épült, falai ágyu ellen való öles vastag kőfalak, van is tanácskozó terme elég terjedelmes, de háromezer nemes ott azért mégse fér el. Talán harmada, sőt negyedrésze sem. Most pedig bejött háromezer nemes. Ezer az udvari pártra, kétszer annyi a nemzeti pártra.

Ma nincs meg már ez a vármegyeház. Ékes czimere, latin fölirata, tömör falai eltüntek a föld szinéről. Komor kapuboltozata alatt nincs már többé őrség a vármegye ősi szineiben. Zöld a mente, piros a nadrág, peng a sarkantyu, diszes kalpagon a forgó s a nemes vármegye czimere: bevehetetlen vártorony, büszkén leng fölötte a Bakonyerdő makkja. Nem kopog többé ott az őrhuszár kemény lépése. Oldalán kard és gazdag tarsoly, kezében szuronyos fegyver s vállán keresztül ragyogó szijon a tölténytáska. Tömött bajuszu, nagy szakálu várnagy nem tart többé szemlét az őrségváltásnál. Nincs már többé semmi a régiből. Mintha semmi se volna már, a mit őriznünk kellene, sem azt, a mi elmult; – sem azt, a mi jelenvaló. Ha ma belépnék a boltozat alá: nem fogadhatnám az őrség tisztelgését; nem hallanám a sarkantyu pengését, fegyver csattogását s nem látnám a deli kurucz huszárt, a mint párducztekintetét vakmerőn, de bizodalommal rám szegezi. Nem szól, de mégis mintha azt mondaná tekintete:

– Szabadon jöhetsz, ne félj tőlem, nem bántalak. Te még nemzetes ur voltál, vármegyédnek igaz tisztje voltál.

Elborong a lelkem, ha rágondolok arra a régi vármegyeházra. Ott léptem először a nemzeti közélet küzdő mezejére. Fiatal életkorral, ifju szivvel, árnyékot nem ismerő elmével és csüggedetlen buzgósággal ott ismertem meg fajom gyöngeségeit, végzetének rettentő sulyát, dicső multunkat és dicső jövendőnket. A nemzedék törpe nagyságait s álnok összebeszéléssel készült vezéreit nem láttam ett. A közszellemnek fénye és illatja volt. Szentül hittem még, hogy a nemzeti eszmék örökké ragyognak s örökké hóditanak s hogy a közélet hangos szavu harczosa örök hive marad azoknak az elveknek, melyek hirdetésével közbizalmat támaszt maga iránt.

Hajh, öreg falak, köztetek szolgáltam törvényt és igazságot s nem vállaltam többet, csak annyit, a mennyire erőm telt. Ott hagytalak. Petőfi »égi végzeménye« fölöttem is határozott. Ide rendelt a törvényhozás magasságába, a honnan mindent látni s a honnan oly sokban csalódni kell! Nem jobb lett volna-e föl nem jutni ebbe a magasságba?

III.

(A Szent Lélek segitségül hivása. – Mit énekel a nemes ember, ha szive szerint énekel? – Az eskük könyve. – Régi eskü, uj eskü. – A nemzet pártján levő nemesség kint szorul. – Fodor Mihály nemes atyánkfia. – Birkózó adomája. – Boszúra hivja föl a kint szorult nemességet. – A labanczok táborhelye s lakomájuk készülése. – Irtóztató rombolás. – Boszut liheg a csuffá tett győzedelmes tábor.)

A nemesség tisztujitó gyülekezésének a főispáni lakás udvarán kellett történni. Elfér ott talán mind a két párt, az egész nemesség.

A főispáni lakás ott volt s az volt, a hol ma. A hol most az uj vármegyeház van: ott állott a régi sóház még a kurucz időkből. A belső püspökkerttel szemben. A sóházon túl fekszik a főispáni szállás. Nyitott erkélye az udvar felé. Az erkélyen elnököl a főispán. Ragyogó diszruhája, kalpag a fején, kard az oldalán. Mellette jobbról-balról az alispánok s a vármegye jegyzői, tiszti főügyésze s törvényes bizonyságai. Pap is van mellette, valamelyik erős hangu apát vagy kanonok. A tisztujitásnál papra is van szükség.

Miért?

Ezt kérdezi a sivatag lelkü mai ember.

Balgatag ember. Azt mondja a krónika, a mikor ezt a tisztujitást megörökiti, hogy a gyülés megkezdésekor »a szentléleknek segitségül hivása megtörtént«.

Nem áhitatos énekkel, nem templomi zengedezéssel hivták segitségül a Szent Lelket. Nem a kálvinisták egyházi énekét harsogták, a mely igy kezdődik: »Jövel Szent Lélek Uristen«. Nemes ember effélére nem adja fejét.

Ha már dalol, szive szerint dalol. A szivében pedig a nemzet hősi multjának emléke tombol, vagy a német okozta keserüség vagy a nagy nemzeti fájdalmak zokogása.

Balogh Ádám nótája: »Piros bársony süvegem«. Vagy az inzurgensek dala: »Sárga csizmás Miska«. Vagy Kisfaludy Sándor dala: »Adja isten, hogy a magyart a félvilág uralja«. Zrinyi Ilona bujdosó dala: »Lóra kurucz, lóra!« Vagy az országgyülési ifjak keserü dala: »Bécs várostól nyugatról keletre«. Vagy az ifju varju gunyoló dala a németté lett, labanczczá lett mágnások ellen.

Ezek és ilyenek voltak a nemesség dalai. Ha már benne volt a dalban, szemére vágta vagy földhöz vágta a gucsmáját. Akkorát puffant, mint az ágyu. S körülnézett, hol a kutyahitü labancz, hadd ütné agyon.

Idétlen, furcsa szövege volt annak a dalnak. Hajh, de meg volt annak igazi szövege Rákóczi fejedelmünk idejéből. Tudta azt minden öreg nemes s érezte azt minden fiatal. Ime, a hires nóta most azt magyarázza: »Megismerni a kanászt – Csosza járásáról«. Micsoda bolond értelem ez! Holott az igazi nóta azt magyarázza: »Patyolat a kuruczfi – Gyöngy a felesége«.

Elszokott ettől már a nemes száz esztendő óta. De a dal megmaradt. Igaz érdeme szerint nem volt tanácsos azt a dalt énekelni, de azért a nemes, ha szózata dalba tört, azt érezte, a mit ő akart. A mit hős elei érezték.

Hajh, méltóságos főispán uram s mind, a kik vagytok, püspökök, apáturak, mágnások s mindenféle labancz urak: engednétek csak, hogy a nemes a maga nótáját dalolja s a maga módja szerint hivja a Szent Lelket segitségül: hiába beszélnétek ti annak a fülét tele, nem ugy választaná az meg tisztjeit, a hogy ti akarjátok s a hogy a bécsi király akarja.

Akkor még nem volt meg a Szózat. Vörösmarty lánglelkében a Szózatnak csak gondolata felhődzött vagy talán még az se. Kölcsey Himnusza meg volt, de dalát még senki se ismerte. Petőfi, Jókai gyerekek voltak. A Kossuth-nótára is más szöveget énekeltek. Kossuth maga is nemzettörténelmi életének csak serdülő korában révedezett. Az ezeréves magyar nemzetnek nem volt nemzeti dala. Csak Várnáról és Mohácsról siránkoztak a régi költők, azok is latinul, ostobán, idegen nyelven. A nemzet nagy hősei magyarul verekedtek, nagy irói latinul nyöszörögtek.

Mivel kezdte volna meg hát a nemesség a nagy tisztujitást?

Hanem volt egy nagy bolond irott könyve a nemes vármegyének. Ez volt az Eskük könyve. Százféle tisztje, szolgája, hivatalnoka és katonája volt a vármegyének. Valamennyinek le kellett tenni a szent esküt, a mikor tisztjébe beállott. De mindegyiknek más-más esküt. A főbiró másként esküdött, mint a földmérő. Az alispán másként esküdött, mint a bábaasszony. Az itélő biró is másként, mint a tanu. Az országgyülési követ is másként, mint a várnagy. S azután a hány felekezet és hitvallás: annyiféle eskü. A katholikus a Szent-Háromság egy örök Istenen kivül Szűz Máriára és Istennek minden Szentjeire is megesküdött. A kálvinista ezt meg nem cselekedte a Pilátusért se. Hát még a zsidó! Micsoda átkokat szórt az a maga fejére, ha hamisan találna esküdni! Aztán a kezét oda kellett tartani a bibliára, még pedig a zsidó bibliára. Annak is csak bizonyos versére. De zsidóul nem tudott a tekintetes táblabiró úr. Csak egy-két kálvinista pap tudott, no meg Kocsi Sebestyén Gábor. Ha pedig ők nem voltak kéznél s a biblia becsukódott: senki se tudta, hol kell a könyvet felnyitni, hol van az a vers, a melyre a zsidónak esküvés alatt rá kellett tenni a kezét. A szedriát el kellett halasztani vagy a hosszu szakállu rabbit valahonnan föl kellett hajszolni. Ezer bajjal, vesződséggel járt. Utóbb is a nemes vármegye ugy akart a dolgon segiteni, hogy lakat alá zárja a biblia ama versét. A lakat kulcsát őrizze a várnagy. De utóbb ez ellen is nagy lett a kifogás. Azt mondták: szentségtörés a Szentirás könyveit megvasalni, mint a lókötőt. A mi igaz is.

Nos hát az Eskük könyve tele volt eskümintával. Mind valamennyi latinul, de jó csomó magyarul is. Ebben a könyvben állt külön papiroson a Szent Lélek segitségül hivása is tisztujitás idején. Ezt olvasta föl érczes hangon a főispán jobbjáról a kanonok vagy apát úr, a ki akkor alkalmilag a nemes vármegye káplánja volt.

Ma másként van minden. Ma már az eskü se jár olyan szertartással. Annyit is ér ám a mai eskü, mint az üres szóbeszéd. Sőt ma már olyan emberek is vannak, a kik pénzért esküsznek vagy nevetve esküsznek. Tiltja hitvallásuk.

De bizony eleink másként gondolkodtak.

Tiszteket, vármegye kormányzóit, világi előljárókat, karhatalmi erőket kell választani. Ők tartják fenn a rendet és nyugalmat három esztendeig. Ők szolgáltatják ki a törvényt és igazságot. Náluk nélkül fenekestül fordulna fel minden. Nem az isteni félelem, tisztesség, jó erkölcs és emberszeretet uralkodnék a köztársaságban, hanem a bomlott elmék és romlott indulatok fenevadai emelnék föl fejüket. Ha mikor tehát a vármegye kormányzóit választjuk: akkor félre kell tenni minden kedvezést, pártos szenvedélyt és haszonlesést: akkor a legjobb és legalkalmasabb férfiakra essék a választás s józan elmével s istennek tetsző módon a valóságos alkotmányos többség akarata jusson diadalra. Bizonyára szükséges ehhez a Szent Lélek segitsége.

Ha még se jól ütne ki a tisztujitás: akkor se a Szent Lelket okozza a gyámoltalan ember, hanem legfölebb magát és a labancz urakat.

Szép deres napra, de napfényes reggelre virradt föl október 12-ike.

Verner András vendéglője a Hosszu-utczán nem messze esik az Angyal-vendéglőtől. A mezőföldi és a Pápavidéki nemesség szószólók által már hajnalban összebeszéltek s mire az őrtorony órája fél nyolczat ütött, a nemzeti párt nemessége tömött sorokban oda vonult a főispáni lakás elé s lobogói árnyékában megállt a főispáni palota és a püspökkert közötti nagy téren.

Meg kellett állania, mert a főispáni palota udvarára be nem mehetett.

Pedig félórával előbb ott volt a helyszinén s untig elég lett volna, ha csak nyolcz órára ér oda.

Mi történt?

Hát csak az történt, hogy az udvari nemesség titkon összebeszélve, már hét óra előtt odament, betöltötte a főispáni udvart, bezárta a kaput, a kapu elé állitott vagy tizenöt huszárt kivont karddal, a nagy szakállu várnagy és nyalka pandurhadnagy őrködött a huszárok fölött s be nem eresztett még lelket se a tisztujitás szinhelyére.

Bent az udvaron volt nyolcz-kilenczszáz nemes, kivül a téren vagy kétezer. A kisebbségnek volt szava, a többségnek nem volt.

Nosza, lőn most méltatlankodás, harag és szitkozódás a szabad téren. Kétezer nemes nem türi szó nélkül az ő ősi jussának efféle kijátszását. Bent az udvarban is a Szent Lelket emlegették, a kit segitségül hivtak, de kint a téren is. De emitt még az égnek minden szentjét is s mindenféle haragos mennykövét is emlegették. Bent jól beszéltek, de az igazságot ütötték agyon az emberek. Kint rosszul beszéltek, de az igazságot keresték.

Sok úrifajta nemes, sok tekintélyes birtokos és táblabiró volt kint a téren. Összedugták a fejüket: mit csináljanak?

Azonban a sulyos méltatlankodás háborgása közben kezdett sarjadni a nemesi virtus is. Onnan belülről az udvarról ki-kihallatszott a hangos vivátozás harsogása. Ime, már odabent restaurálnak is. Éledt a harczi kedv.

Ugy emlékszem, Fodor Mihály volt a neve annak a közép-bogárdi vagy szilas-balhási kis birtoku nemes úrnak, a ki először adott hangot a kigyult haragnak. Fodor volt, az bizonyos; szegről-végről rokonság is, csak keresztnevére nem emlékszem biztosan. Ismertem jól. Odament a tanácskozó urakhoz s kemény hangon belekiáltott az eszmecserébe.

– Semmi tanácskozás, nemes atyámfiai. Labancz ellen semmit se ér a bölcseség. Ha be nem mehetünk a kapun: menjünk be az ablakon vagy a háztetőn.

Jó emeletes ház a főispáni palota. Ha a tetőn akarnak bemászni, előbb a tetőre föl kell menni, a háztetőt leverni s befelé a padláslejárást biztositani. A földszinti ablakok erős vasrostélylyal vannak biztositva. Ott se lehet könnyedén bejutni. Csak az emeleti ablakokon. Ott azután a főispáni termeken át le lehet jutni az udvarra.

Szerencsére nem került rá a sor. Először is nem akadt hamarosan lajtorja. Falon mászni pedig nemes ember nem tud. Azután az a sok huszár is beleszólt volna a dologba. De meg illetlen is lenne, hogy kétezer nemes ablakon mászna be valahova. Már ennél sokkal derekabb dolog felgyujtani a házat s összedönteni falait.

Csakhogy még akkor nem volt olyan nagy a harag és elkeseredés. Nem is hihette a hamisságot a legtöbb ember. Bolondság. Még olyan is akadt, a ki nevetett.

A nagy zugás azonban időnkint kihallatszott a térre. Valamiféle munka folyt hát az udvaron. Mi folyt volna más, mint a tisztujitás?

Az urak végre kint elhatározták: deputácziót küldenek a főispánhoz, nyittassa ki a kaput, végezzük a tisztujitást rendben, ha pedig már végeztek valamit, kezdjük ujra.

Lehet is labanczczal okosan beszélni! Megmondta már Fodor nemes atyánkfia.

A deputáczió bement, beszélt is a főispánnal, a kinek nem is volt kifogása a javaslat ellen. Nyissátok föl a kaput, jöjjön be, a ki tud.

Hamis praktika volt az egész. Nem fért oda be az udvarra most már husz ember se. Hát kétezer nemes hogy fért volna be? Megkisértették. A szent-gáli királyi vadászok őrizték a bejárást. Tömötten álltak, mint a fal. Volt ugyan villongás, hangos beszéd, káromkodás, huza-vona, egy-két nemesnek be is törték orrát-fejét, de bejutni nem lehetett.

Az alatt folyt a tisztujitás odabent.

A főispán papirosról szemüveggel elnyöszörögte a kijelölést.

– Első alispánnak kandidáltatik Kocsi-Horváth Sámuel táblabiró ur.

Az udvarbeli nemesség egyhangulag felkiáltott:

– Vivát!

Igy ment a többi is.

Mikor a kint levők deputácziója ott járt: már akkor a vármegyei központ keresztülesett a tisztujitáson. Következett a központi és a pápai járás és a többi járás.

Nincs hát segitség sehogyse. Az egész tisztujitást nyolcz-kilenczszáz nemessel elvégezték egyhangulag, – a mint akkor mondták: unisono. A kétezer nemest oda se eresztették a szavazáshoz.

A Szent Lelket czudar munkához hivták segitségül.

Most már föl kellett támadni a virtusnak.

Kiben támadhatott föl először, mint nemes atyánkfiában Fodor Mihályban?

Apró termetü ember volt. Akkor még fiatal ember. Sovány, csontos legény, de kemény tekintettel. Hanem haja, bajusza, szakálla kusza és torzonborz. Senki se látott volna ki belőle semmit, ha arczát jól meg nem nézi.

Az egész vármegye ismerte birkózó adomáját. Igaz történet volt, krónikás adomává vált. A nemes embernek tisztességtudónak, udvariasnak kell lenni. Ez az adomának erkölcsi tanulsága.

Elmondom.

Szilas-Balhásnak tekintélyes uri nemzetségekből álló nemessége volt, Losonczy, Kenessey, Huszár, Kaszás, Szeőke, Mészöly, Radó, Vargha, Boda, Csörgey, Nádasdy, Halász s egyéb nemzetségekből. Öregapám is közéjük tartozott. Oda tartozott a Márkus, Boronkay és Kazay-nemzetség is.

Két Boronkay testvért ismertem és két Kazayt. Az egyik: Lajos, jeles festő, korán elhalt. Rahlnak volt kedvelt tanitványa. Engem is Kazay Lajos tanitott rajzolni, festeni. Ha festőművész lehetett volna belőlem: Kazay útján én is Rahl tanitványa volnék.

Az idősb Kazay-testvér, Rudolf, szeretett birkózni. Az egyik Boronkay még jobban szeretett. Nem érezték jól magukat, ha mindennap földhöz nem vágta őket valaki vagy ők valakit. Furcsa szokás, de mégis jobb szokás, mint a ki kártyán mindennap vagyont veszit el. Mindegy volt, akárkivel birkóztak. Cseléd, zsöllér, jobbágy ember, drótos tót, vándorló legény: mindenkivel összekapaszkodtak. De hát faluban, dologtévő napon nem mindig akad bolond ember, a ki ingyen, ok nélkül, harag nélkül földhöz veresse magát. Ha már nagyon megszorult a két birkózó: egymást látogatta meg, egymást kereste föl. De birkózniok kellett.

Egyszer kirándult Boronkay Közép-Puszta-Bogárdra, valami atyafilátogatóba. Nyár volt. Nyomtató bokrok dolgoztak a szérükön. Kimegy a gazdával a szérüre, nézni az ágyást, nyomtatást, garmadát, szemet, kazlakat, asztagokat, lovat, embert. Gazdaembernek mulatság ez. Jó kemény a szérü, jó puha gyep mellette.

Eszébe jut, ma még nem birkózott. Körülnéz az emberek közt, kit szólithatna birokra. Azonban nagy munkaidő, délután is van már, munkásembernek nincs kedve virtuskodni ebehiában. Senkinek sincs kedve szembeszállni.

Odaszól a gazdához:

– Bizony hitvány csög-bog embereid vannak neked, urambátyám!

Csak hallja ám ezt a szót jó Fodor Mihály uram. Ő is ott volt a szérün az emberek közt. Egy rét ingben, mint akárki más s pöre gatyában. Csakhogy ő nemes ember létére csizmában s nem mezitláb.

S a mint hallja a szót: odanéz nagy kemény nézéssel a birkózó kedvü urra, de eléje is indul, de tűri is már föl ingujjait a karjára. S azt mondja:

– Földhöz vágom én az urat, ha épen ehhez van nagy kedve, de minket itt ne csepüzzön.

Nézi Boronkay a torzonborz képü, kis vézna alakot, nem ért neki a melléig. De azért már ő is vetette le a dolmányát.

– Csak ki a gyöpre, ismeretlen bajtárs. Emberben, lóban kár ne essék.

Kinevette a kis vézna alakot, a ki azonban nekiugrott, mint a párducz s átnyalábolta két karjával, mintha két harapófogóval szoritották volna össze. De még azt is oda merte mondani:

– No most jól megkapaszkodjál öcsém, az egekbe, mert nyomban ott fekszel öreg anyád hátán, az öreg anyaföldön.

Nem ismerték egymást.

Meg is kapaszkodott Boronkay emberül, de hiába. A kis vézna ember ugy belevágta a fübe, hogy a füle se látszott ki belőle. S nyomban rá is térdelt s szoritotta le vasmarkával. De szives bizodalommal ezt is mondta:

– Bocsánat, kölcsönösen vétettünk a tisztesség ellen, be se mutatkoztunk egymásnak. Én nemes Fodor Mihály vagyok.

Boronkay alig tudott szuszogni, de azért elnevette magát.

– Vessz meg, pajtás, de igazad van. Én meg nemes Boronkay Rudolf. Hanem most már eressz föl!

Igy lett közpéldabeszéddé egész vármegyében ez a szó:

– Megadta neki a tisztességet, mint Fodor Mihály uram Boronkaynak.

– – – Nos hát, Fodor uram rögtön belátta, hogy a tisztujitást elvesztettük. Most már nem tehetünk egyebet, csak boszut állhatunk.

Odament a zászlótartóhoz.

Dömök Sándor volt a zászlótartó. Öles termet, hatalmas legény. Nemes-e vagy nem nemes: senki se keresse. Napvilágra jötte oly módon történt, mint hires Korvin Jánosé. A család befogadta kebelébe, házzal is, kis nemesi birtokkal is ellátta. Szerettük.

– Előre, Sándor bátyám, azzal a zászlóval.

Egyuttal felugrott a püspökkert korlátfájára, megrázta gucsmáját s erős hangon elkiáltotta:

– Utánam, nemes atyánkfiai! Föl a vásártérre, a Zichy-Ferraris-udvarba.

A főispáni palota mellett meredek út vezetett föl a vásártérre. Nagyon rossz út, de rövid út. Arra indult Fodor Mihály uram. Utána vagy ötszáz nemes. A fiatalja, a vitézebbje. Mennek a labancz nemesség tanyájára.

Vakmerő gondolat, az oroszlánt saját barlangjában támadni meg. Bizonyos, hogy a szentgáli királyi vadászok megvédik tanyájukat.

Csakhogy Fodor uram nem volt fejelágyára esett ember. Tudta ő, hogy az oroszlán most nincs ott a barlangjában, hanem vivátoz a főispáni lak udvarában s legfölebb délfelé lesz vége a tisztujitásnak, addig pedig senki ember fia a kapun ki nem jöhet.

Mást akart ő s nem épen verekedést.

Benyomult néhány századmagával a Zichy-udvarba. Gyönyörü látvány terült szemük elé.

Tiz hordó kecskebakon, valamennyi öt-hat akós, tele jó balatonmelléki borral, valamennyi csapra ütve. A hordók mellett padokon zöld korsók és vászonkorsók és czinkotai üvegek halomszámra, százankint. Kényelmesen lehessen inni.

Száz bográcsban sül-fő a fölséges pörkölt juhhusból, borjuhusból és kecskegödölyéből. Barátságos tüzek a bográcsok alatt. Fölséges illat a levegőben. Tiz hevenyészett sátor, mind Laczikonyha. Sistereg a forró zsir, uszkál benne vigan a Laczipecsenye. Nagy medenczékben a hajnali vagdalék, piros, mint a rózsa, fehér, mint a hó. Kenyér, czipó, kalács, perecz, fonatos, rettentő halmokban. Jól lakik ma a nemes vármegye. Kerül még a szürdolmány ujjába is.

A hordók, bográcsok és Laczikonyhák körül dologhoz értő érdemes emberek, a grófnak, püspöknek és káptalannak emberei; szitják a tüzet, keverik a pörköltet és sütik a sütni valót. Pipázgatnak, beszélgetnek s iddogálnak. Ők is a vármegye dolgát intézik a maguk módja szerint.

Betoppan közéjük Fodor uram néhány század magával. Fokos a kezükben.

Ő-e, más-e, fölugrik a husvágó padra, lerug onnan egy fél hizott disznót s egy medencze vagdalékot s mérges hangon nagyot kiált.

– A ki áldója van az apátoknak, csürhe szolganépség! Eltakarodjatok szemünk elől. Egy-kettő lódulj. Asszonytól született lelket itt ne lássunk!

Hejh-hajh! Sütni-főzni szolgák dolga, de már verekedni nem a szolgák dolga. Az már a nemes urak dolga. De ugy elizgódott onnan az udvarbeli népség, néhány pillanat mulva hire-hamva se volt. Igaz, hogy mindenki vitt magával valamit. Ki egy-két czinkotai üveg bort, ki párolgó bográcsot, ki fél birkát, ki nagy nyaláb Laczipecsenyét, ki kenyeret, ki sátorfát, de már ezzel a berohanó nemesség nem törődött. Jusson a szegénynek is.

Azután neki álltak a rombolásnak.

Minden hordó csapját kiütötték. Folyt a jó bor, mint a Duna. Elfolyt mind. Ne neked labancz nemzetség. Most igyál, ha tudsz! Összetörtek minden üveget, mázas korsót és vászon korsót. A sok cseréppel be lehetett volna vetni száz hold szántóföldet. Azután fölrugdaltak minden bográcsot, szétszórtak minden katlant s szétszedtek minden sátort. A sok istenadta drága pecsenyefélét beletiporták a sárba, szemétbe. Ember abból többé nem ehetett.

Pedig esennen nézte a támadó nemes is azt a sok illatos pecsenyét.

– Nem szabad, nemes atyánkfiai! Hozzá ne nyuljatok, meg ne izleljétek. Bécsi pénzen szerezték, árulásért adták, kutyahitü emberektől eredt.

A kenyeret és kalácsot nem szabad dobálni. Azt már isten szeme őrzi. Azt már nem is gázolták a szemétbe, hanem oda kurjongatták a piaczi népséget s neki adták szépen mind. Legyen neki is ünnepnapja.

A mikor már minden munkát elvégeztek: meglett délelőtti tizenegy óra. Körülnéztek még egyszer, nem felejtettek-e el valamit? Nem. Azután rágyujtottak Balogh Ádám hires kurucznótájára s a piaczon és palotai úton át szép rendben eltávoztak saját táborukba, saját tanyáikra.

Épen tizenegy órára elvégezte a nemes vármegye is a tisztujitást. Minden állásba labancz jutott. A nemzet pártján levő nemesből még kályhafütő se lehetett. De a tisztujitó nemes urak még ott maradtak kis ideig. A tiszti esküt is letehette, a ki jelen volt. A főispánnak is meg kellett köszönni hazafias, buzgó fáradozását s önzetlen és magasztos működését, noha esztendőn át soha se látta a vármegye. Vállra kellett venni nehány ünnepelt s most választott főtisztviselőt is s a mikor már mindez megtörtént: el kellett indulni föl a Zichy-udvarba, a jól megérdemlett lakomára.

Minden jó renddel ment végbe.

De a mikor kiértek az utczára s a Kapuváry-ház előtt fölfelé fordultak, hogy a Szabadi-utczán át táborhelyükre jussanak: már gonosz hirek kezdtek szállongani. A szétkergetett udvarbeli népségből akadt egy-kettő, a ki megvitte a rossz hirt. Nincs Laczipecsenye. Mindennek vége.

Nem hitték el.

Nem lehet az. A nyaka közé kell huzni az olyan fajtagadó, gézenguz gazembernek, a ki ilyet beszél. Ellenség az. Kém az. Csak bujtogatja, keseriti, boszantja a nemes embert.

De a hirmondók szaporodnak. Mind erősebbé-erősebbé válik az a mondás, hogy a másik párt feldulta a tábort és semmivé tett mindent. Hiába is mennek oda a tanyára.

Még se hitték. De nem is hihették.

Az még soha nem történt, a mióta a világ áll, hogy nemes ember áldomást ne igyék, a mikor jó rendben elvégzi a tisztujitást. És az se történt soha, hogy éhen-szomjan menjen haza a vármegye gyüléséről. Nem holmi szökevény, hazátlan, üldözött csavargó a nemes ember. De hiszen haza se mehet szégyenszemre. Otthon elkérdezősködnek az öregek, betegek, otthon maradottak. Nos hát, hogy ment a tisztujitás? Meglett-e a mi emberünk? Hát a lakoma? Az áldomás? Volt-e jó bor? Volt-e czigány? Kit köszöntöttek fel, kit emeltek vállra?

Mit feleljenek?

Azt feleljék: nem volt bizony ott se egy falat kenyér, se egy korty bor, mert a mezőföldi és a bakonyon-túli nemesség feldulta a táborunkat és semmivé tett mindent.

Ezt vallja be szent-gáli királyi vadász otthon saját vére előtt? Inkább haza se megy. Elbujdosik, világgá megy.

Dehogy hihették, a mi történt.

Elvégre odaértek a táborhelyre. De már jó messziről, a piacz közepéről érezték a fölséges pörköltnek és Laczipecsenyének isteni illatát.

Ez aztán az illat. Nem a rózsáé, nem az ibolyáé s nem a mindenféle lim-lom virágé. Mi ehhez képest az az illat, a melyet mesteremberek tűznél párolnak, konyhán kotyvasztanak, üvegben árulnak, patikában mutogatnak? Kivált mikor a nemes ember kora reggel óta gyüléskedik, vivátoz, tisztujitást végez s diadalmaskodik. Ilyenkor még a szép asszony szaga se ér semmit a jó pörkölt fölséges illata mellett.

Ez az illat pedig annál erősebb volt, mert hiszen most már az isteni pörkölttel tele volt szórva az egész nagy Zichy-udvar.

Oda érnek. Benéznek a kapun. Be is mennek. Elhül bennük a vér. Irtózatos tünemény áll előttük. Nincs bor, nincs katlan, nincs bogrács, nincs Laczikonyha, nincs perecz, nincs tepertős pogácsa, nincs még falatnyi kenyér se!

A szolgáló emberek elősompolyognak. Fejüket csóválják, kezüket tördelik. Száz alakban mesélgetik a rettentő dulást. Hogy rugdalták föl az istentagadók a nemzetes uraimék gőzölgő bográcsait!

Most már elhiszik, mert látják a rettenetes dolgot. Eleven két szemükkel látják. Pedig minden megvolt. Ékes tanubizonyságot tesz róla az illat. A mely most már még jobban keseriti a nemes ember gyomorbéli és lelki állapotját, mint maga a látomány!

Kárthágó és Jeruzsálem pusztulása van itt. De még az is mind semmi ehhez képest. Ott csak templomok, paloták, városok dültek romba. Élet nélkül való dolgok. A kő ott maradt, ujra föl lehet épiteni mindent. De itt az élet, az öröm, a boldogság pusztult el. A fölséges báránypörkölt s az isteni Laczipecsenye s a kalácsok s fonatosok rengetege. Pedig minden készen volt már. Csak ugy hivott bennünket, csak ugy nevetett ránk!

Rettentő sérelem, a melyet megbocsátani nem lehet; a melyet meg kell boszulni. Véres boszut kell állani mindenért, melynek hire elterjedjen világszerte s melyet megemlegessenek még a későbbi ivadékok, még az unokák unokái is.

Nem is tanácskoztak. Dühtől és boszutól hörgött mindenki. Valamelyik királyi vadász elkiáltotta:

– Üssük agyon a másik pártot. Utánam! Gyerünk, nemes barátaim és atyafiak!

Elindultak nyomban, a keserüség és düh első tanácsára. Vajh mit fog csinálni ez az ádáz sereg?

IV.

(A szürdolmány. – Verner uram vendéglője. – Az ellenség megrohanja. – Apám és Csörgey Ferkó. – A muzsikus czigányok veszedelme. – A halálos dulakodás. – Verner uram tanácsa. – Miért nem menekült apám? – Csörgey Ferkó eltünt, apám maga maradt.)

Jó őszi ruha volt már a királyi vadászon. Szürke, jó posztóruha, gucsma a fején, rövid szürdolmány a vállán. S mindenki kezében rövid, sulyos gyertyánfa husáng.

Annak a szürdolmánynak három neve is volt. Ugy is hivták: szürdolmány. Ugy is hivták: dolmányszür s ugy is hivták: szürkankó.

Játszi kérdés volt a vármegyében, vajjon, hogy mondják jobban: szürdolmány-e vagy dolmányszür? Vajjon melyik jobb: eb vagy kutya? Ki tudna ezekre felelni?

De a szürdolmány hatalmas alkotmány volt. A bakonyi szür történetét majd másutt beszélem el. De már itt is megjegyzem, hogy ha az ember verekedni akar dühös ellenséggel, a szürdolmány minden vértnél, pánczélnál, vasingnél többet ér. Nem fogott azon se kard, se fokos, se pisztolygolyó. Öreg fejszével kellett annak neki menni s még azzal is erős legény legyen, a ki a szürdolmánynyal birokra száll.

Ma már nem viselik a jó szent-gáli királyi vadászok. Igaz, hogy ma már nem is királyi vadászok. Ma is délczeg, bátor alakok ugyan, de ma más időket élünk. Ma a csöndesség, békesség, alázatosság öldös bennünket.

A Pápa-vidéki nemesség nyugodtan ebédelgetett a a viz partján az Angyal-vendéglőben.

Nyugodtan ebédelt a mezőföldi nemesség is Verner András uram vendéglőjében a várhegy tövén. Az alsó termekben és az ivószobákban a kisebb nemesség, fönt az emelet nagytermében a nagyobb birtoku nemesek, a pártvezérek, a tisztviselőjelöltek, a tekintetes urak, a táblabirák. Nagyrészben élemedett férfiak nagy bajuszszal és nagy tajtpipákkal. Verekedni való ember alig volt köztük. Jó vadász valamennyi, de a puska otthon maradt. Nem gyilkoló szándékkal jöttek tisztujitásra.

Itt volt az én apám is. Itt is kellett lennie, mert a mezőföldi nemességnek ily alkalmaknál ő volt a gazdája. Akkor harminczkét éves ember, fiatal házas, ismert, jeles vadász, kifáradhatlan, nem közönséges erejü férfiu.

Nagyon sokan elbeszélték nekem az esetet, de én leginkább apám elbeszélése után mesélem el. Az ő emlékezetét s elbeszélésének hűségét és báját ugy se tudta senki megközeliteni. Magam se.

Az asztal fönt az emeleti teremben gazdagon volt teritve. Az urak az ebéd közepén voltak. Tajtékpipákkal tele voltak rakva az ablakdeszkák. Verner uramnak, a vendéglősnek, volt egy szemrevaló gyönyörü kis leánya, tizennégy vagy tizenöt esztendős. Ott volt az urak között. Ügyelt a szolgálat rendjére s maga is segitett egyben-másban.

E kis leánynak szerepe lett a virtusban. Én már csak mint meglett asszonyt ismertem. És szép leányait, a kik már akkorák voltak, mint ő maga a virtus idejében. Maga is vendéglősné. Patvarista koromban kartársaimmal szivesen és sokszor fölkerestem. Férje után Rothfischerné volt a neve.

A mint az urak nyugodtan ebédelnek és csevegnek: egyszerre irtóztató zaj, orditás hangja zudul rájuk a földszintről.

Mi ez?

A kis leány kiszalad a szobából, lefut a lépcsőn, de egy percz mulva ismét ott terem kóczos hajjal, halálos rémület az arczán. Sivit.

– Jézusom. Szüz anyám!

Csititják, kérlelik, simogatják. Édes hangon beszélnek vele. A rettenetes zaj, jajgatás azonban tovább tart. Végre a kis leány kissé magához tér.

– Meneküljenek az urak valamerre, a szent-gáliak már mindenkit agyonvertek odalent. Most idejönnek.

Hm! Meghökkentek az urak. Nem bolondság a helyzet. Az emeletről menekülni sehova se lehet. Csak a szent-gáliak torkába. Fegyver nincs kéznél. Különben is alig vannak harminczan. Kinéznek az ablakon az utczára. Az utcza széles. Az Anna-kápolna előtt tér is van. Az utcza és a tér tele van szürdolmányos alakokkal. Mindegyik embernél sulyos ütleg.

Kenessey György is ott van az emeleten. Megyei esküdt. A nemzeti párt jelöltje ő volt főbiróságra. Ma ő is megbukott. Apám unokatestvérje, odaszól apámhoz:

– Eredj, Lajos! Nézd meg mi van odalent. Szólj bele, ha ér valamit.

Apám indul. Csörgey Ferkó mellé ugrik.

– Én is megyek veled, Lajos komám, ketten leszünk!

Ez a Csörgey Ferkó is szilas-balhási nemes. Apámmal csaknem egykoru s hasonló erejü. De kemény, szilaj lélek. Vakmerő, fölkeresi a veszélyt. Öt Csörgey volt fölvéve a nemesi katasztrumba. Három után az a megjegyzés: actio alatt áll. Ő is az alatt állt. A czinkotai csárdában összeveszett valakivel. A déghi uraság valami szolgáló embere megsértette. Nemes embert megsérteni nagy dolog. Szilaj hevében egyetlen ökölcsapással agyonütötte. A sértő meghalt. Emiatt három évig ült a vármegye börtönében. De néhány hete kiszabadult s most már szavazó nemes.

Ő csatlakozott apámhoz.

Kimennek a teremből a folyosóra s onnan a lépcsőföljárat tetejére. Odalent folyik a véres dulakodás. Koponyák és husángok és butorok csattognak. Orditás, káromkodás, jajveszékelés. A tömegben asszonycselédek furakodnak előre. Hordják a vizet vért mosni, sebesülteket üditeni. Sivalkodás mindenütt.

A szürdolmányosok orvul támadtak. Nyugodtan jöttek keresztül a nagy vásártéren, a palotai utczán és a belső piaczon. Nem szóltak, nem beszéltek, nem árulták el magukat és tervüket. A hol most a takarékpénztár áll: a mellett azon a meredek lejtőn jöttek le. A mint leértek: ott van már Verner András uram vendéglője. A mezőföldi nemességnek senki se adott hirt. Ők maguk őrt és hirmondót állitani elfeledtek. Könnyelmüek voltak. Elgondolhatták, hogy a szent-gáli nemesség a csuffátételt boszulatlanul nem hagyja.

De talán mégis jobb volt igy. Sok ember élete esett volna áldozatul, ha ők is készen vannak a harczra. Nem jó dolog fokozni a virtust.

Hirtelen és váratlanul, mint a villám, ugy csaptak a támadók a földszinten mulatókra. Csapost, pinczért, szolgákat, cselédeket félretaszitottak s mentek egyenesen az ivóterembe.

Legelőször utjokba estek a czigányok. Ott muzsikáltak az ajtó mellett. Egy termetes szent-gáli nemes először is a nagybőgőt ütötte agyon. Ez volt a nagy szerszám utolsó hangja. Retteneteset durrant. A bőgős elvágta magát a padlón.

– Jaj, meghaltam!

Erre még nevettek a nemesek, támadók, támadottak egyaránt. Pedig a szegény bőgősnek az a szerszám az ekéje, talyigája, kenyérkeresője.

Azután szó nélkül elkezdték ütni a mulatókat. Súlyos az a gyertyánfa-husáng. Csontot tör mindenütt. Csak ugy zuhogott. Csak ugy csattogott az ütés. No hiszen rettenetes káromkodás és jajgatás lett most pillanat alatt. A mezőföldi nemesek felugráltak, székkel, asztallal, kézzel, puszta ököllel védték magukat. Egy-egy erősebb nemes föl se vett egy-két ütést, puszta kézzel rohant ellenfelének s irtózatos dulakodásban vagdalták egymást földhöz s fojtogatták egymást halálig.

Mulatságos jelenet is akadt. Más időben nevette volna az ember. A szegény primás czigány egy nagy sütőteknőt boritott magára a fal tövében. Ott birkóztak, ott tipródtak fölötte végig. A haja szála se görbült meg. Még hegedüjét is megmentette. Ugy meghuzta magát a sütő teknőalatt.

Elvégre győztek a szent-gáliak. Sokan voltak. Uj meg uj csapat jött verekedni. A sebesültek kivánszorogtak, uj erők jöttek helyükbe. A mezőföldieknek nem volt segitségük.

A földszinten levők tökéletesen elvesztették a csatát.

De mi történt az emeleten?

Az emeleten – valljuk meg igazán – harczrakész, vérontásra elszánt, halálra vakmerő ember kevés volt. Talán apámon és Csörgey Ferkón kivül senki. Talán ő bennük is csak azért támadt föl a virtus, mert a többi nemes atyafi csak bennük bizott.

Miért is rohantak volna vakon a veszélybe? Nem a hazát kellett megmenteni, nem Szigetvárát védelmezni. A tisztujitásnak is vége. Azon most már változtatni ugy sem lehet. Három esztendeig most már ugyis Kocsi-Horváth Sámuel lesz az első alispán. Nem is éppen rossz ember, vérünkből való, csak labancz ne lenne. De még talán a becsület se forog koczkán. Mi harminczan vagyunk, a szürdolmányosok háromszázan. Mindegyikünkre tiz ellenfél jut. Átkozott rossz arány. Ily harcz elől félreállani nem becsületbeli dolog. Inkább okosság és kötelesség. Lám, tizenkét év előtt, 1828-ban, mi vertük szét az ellenpárt táborát, pedig abban voltak a szentgáliak is. Maga a Herkules erejü Eötvös Ferencz háromszáz nemest hajigált le a püspökkert mélységeibe, mégse vesztette el becsületét a legyőzött párt. Ha az az atyánkfia köztünk volna. De két év előtt eltemettük. Mit vitézkedjünk mi életre-halálra?

S ha még volna alkalmas kezebeli! Kanál, villa, pipaszár semmit se ér gyertyánfa-husáng ellen és szürdolmány ellen. S ha legalább a vitézlő rendek fele fiatalabb erőkből állana!

Mit csináljunk?

Kenessey György azt kérdi apámtól:

– Lajos, megtudjátok-e állitani a szentgáliakat?

– Nem igen hiszem, György bátyám. Nincs mivel. Körülnéztem s nem találtam mást, mint egy szobabeli seprőnyelet. Suhintottam vele egyet s nyomban kettétörött a közepén. Hitvány fenyő. Ezzel nem boldogulok, más meg nincs. Ha Ferkóval egy-két embert megfojtunk is, a többi utóbb mégis elnyom.

Ez alatt folyton-folyt a halálos dulakodás a földszinten. De egy-két szürdolmány a lépcső alján is mutatkozott már. Föl-fölnézett az emeletre s megint eltávozott. Bizonyosan társakat keres a rohamra.

Az ebédlő terembe az urak közé szorult Verner uram is, a vendéglős. Sváb ember, se németül, se magyarul nem tudott jól beszélni. De jajgatni magyarul is, németül is jól tudott.

– Jézus Mária Szent József! Mindenemnek vége. Koldussá leszek. A duhajok, a zsiványok, a betyárok mindent összetörnek. Asztalt, széket, edényeket, még a söntést is. Ki fizet most már? Száz forint a károm, de bizony ezer is. Sobrik, Milfájtok, Mógorok mind. Elviszik még az evőeszközöket is.

Hát bizony a sváb kocsmáros sehogy se akart vitézkedni. Pedig ő volt a háziur. De azért igaza volt. Ő se nem magyar, se nem nemes. Mi köze a nemesség villongásaihoz? Ha beleszól: ugy agyonütik, mint a legyet.

Hanem a mint meghallotta apámnak és Kenessey Györgynek szóváltását: okos gondolata támadt.

– Tekintetes urak, nemzetes urak! Mi menjünk a benyilóba. Beleférünk mind. Csukjuk be az ajtót, tegyük eléje az ágyat, székeket, asztalt. Oda be nem törnek a zsiványok. Az alatt majd csak félreverik a harangot.

Jó tanács volt, nyomban megfogadták a nemes urak.

A nagy étteremből nyilt egy szoba, hálószobának berendezve. Vastag tölgyfaajtaja régi bakonyi szokás szerint. Oda vonultak az urak. Alig fértek el a kis szobában. Állni, tolongani, szorulkodni kellett mindenkinek. Az ágyat, asztalt nem is rakták az ajtó elé, hanem maguk tartották az ajtót vállaikkal. Nádasdy Lajos, Pósa József, a sánta Kaszás Bálint, Boda András: e nevekre különösen emlékszem. Első sorban ezek voltak az ajtóőrzők.

Verner uram, a vendéglős, a legnagyobb tökéletességre vitte a menekülést. Meg se állt addig, mig az ágy alá be nem fekhetett. Ott is a fal tövébe. Egy nagy véka tojás volt az ágy alatt, még azt is maga elé huzta.

Nagy, siralmas nevetség lett utóbb ebből.

Az étterem hát kiürült. Nem maradt benne teremtett lélek. Az asztal teritve, a tányérok és evőeszközök rendben, boros és vizes üvegek az asztalon nagy számmal. Kalapok, gucsmák és felső ruhák a fogasokon. Az ablakdeszkák, mint emlitettem már, tele tajtpipákkal.

Csak ketten maradtak a leendő csatatéren. Apám és Csörgey Ferkó.

Miért nem menekültek ők is a többivel?

Nagyon nehéz ezt megfejteni.

Tizenöt, husz év mulva egyenesen megkérdeztem apámat. Nem igen tudott felelni, gondolkodott.

– Alig tudnám én azt megmondani. Fiatal voltam, biztam magamban vagy talán rösteltem elbujni. Csörgey Ferkó is mindig legénykedett előttem, talán nem akartam mögötte maradni. De hát igazán most se tudom, akkor se tudtam, miért nem álltam félre.

Ezt felelte.

Igaza lehet. Nemesi czimerünkben két hátulsó lábán álló párducz van, de nem kardot, hanem buzakalászt tart a kezében. Szelid tehát, mint a buzakalász, de azért erős és vad, mint a párducz. Legalább őseim virtusát jól jelzi ez a czimerkép. Jámborság és erő. Apámtól magától függött, hogy meneküljön. Ha fél, ha menekülni akart: nyugodtan teheti. Nem akart, mert nem félt.

Ketten álltak ki hát a lépcső tetejére: apám és Csörgey.

Csörgey rettentő dühben volt. Szilaj természete nem tudott nyugodni. Még senki se bántotta, még az se volt bizonyos, birokra kerül-e, élet-halál harczra kerül-e a sor, de már fogai csikorogtak az indulat hevében. Toporzékolt, mint a szilaj ló. Várta, mi következik, de még se tudott várni.

Öt-hat-tiz szürdolmány mutatkozott a lépcső alján. Csörgey ugy nézett rájuk, mint a tigris. Ökleit szorongatta, mintha már összemorzsolná ellenfelét. Fogai közül sziszegve ezt mondja apámnak:

– Lajos, ha nem most szabadultam volna ki a hosszu fogságból: izekre szaggatnám ezt a népet magam.

Apám az ablakon át lenézett az udvarra. Vékony hasogatvány fa volt ott egy halom. Nyers, szivós, erős, eltörhetetlen, sulyos.

– Hejh, Ferkó, ha ebből a fából egy-egy darab volna a kezünkben!

A szürdolmányok tétovázni kezdtek. Fölmenjenek-e a lépcsőn? Kemény nézéssel nézték azt a két alakot ott a lépcső tetején.

Ketten vannak. Senki sincs mögöttük. Semmiféle fegyver vagy ütleg nincs a kezükben. Mégis ott vannak, mégis bátran, nyugodtan, mereven várják a a támadókat. Miben biznak? Talán emberfölötti erejük van? Talán nem is nemes emberek?

De azok. Jól látják, hogy nemes emberek.

Apám szőke, fiatalos piros arcz, de már hosszu bajuszszal. Középtermet, de rettenetes karok és vállak. Gucsmája szemére huzva, nagy ezüstgombos dolmánya végig begombolva. Szeliden, nyugodtan várja a támadókat.

Csörgey fekete, kerek arcz, kissé himlőhelyes. Bajusza tömöttebb és rövidebb, de nyalkán pödrött. Az ő dolmánya sima ezüstgombos, de szétvetve, be se gombolva. Nagy csokorra kötött nyakkendője libeg-lobog. Gucsmáját ő is a szemére vágja. Fekete szemeivel, fekete arczával kegyetlen nézése olyan, mint a sötét éjszaka. Ökleit csikorogva szoritgatja össze.

A szent-gáliak vagy huszan gyülnek össze a lépcső alján s megindulnak fölfelé.

Apám kiadja a vezényszót:

– Ferkó, egy-két ütést föl se végy. A legelsőtől, a kit közel érünk, együtt vegyük el a husángot. Ha már egy van, mindjárt meglesz a másik is. A többit tudod.

Némán jöttek fölfelé a szent-gáliak. De a mint csak három-négy lépcső volt már köztük: egyik fölkiált:

– Hát ti kik vagytok? Hogy mertek ti előttünk megállani?

S káromkodott szörnyüt.

Apám felelt:

– Gyertek csak közelebb, mindjárt megtudtok mindent.

Bizony, mi tagadás benne, apám káromkodása se vallott szégyent a szürdolmány előtt. Akkor már ő benne is föltámadott a vadállati virtus, a harczos indulat. Hiszen szemközt volt már a támadó.

De hiába támadott föl e pillanatban. Csörgeyre tekint, de Csörgey nincs sehol.

Eltünt, mint a lehellet.

Mi történt? Nem tünődhetett rajta. Nem volt idő. A védelmi tervet meg kellett változtatni. Pedig nagyon gyorsan. A lépcsőfeljárás széles védelméhez két ember kell. Két erős ember. De most már csak maga van. Ha rögtön elkap is egy husángot s ha egy-két embert letaszit is: a többiek elférnek mellette, hátulról kerülnek, hátulról támadnak s akkor mindennek vége. S a szent-gáliak is erősek, bátrak, most már vérittasak is.

Apám rögtön ott hagyja a lépcső tetejét s gyorsan bemegy az étterembe. A benyiló szoba ajtaja mély fülke, az ajtó a hálószoba oldalon van. Bemegy a fülkébe s beszól az atyafiakhoz.

– Ereszszetek be, magam vagyok, Csörgey eltünt, nyakamon a szent-gáliak.

Tizen is kiáltották belülről:

– Nem eresztünk, nem tudjuk, ki vagy. Ide be nem jön az isten fia se.

Azonban utána berohantak rögtön a szent-gáliak. Tele lett velük a terem. A zajt, dobogást, káromkodást, csörömpölést jól hallották a benyilóban levők. Apám csak nézte a duló hadat.

Őt ott a fülkében nem vették észre első pillanatban. Mert az ablakokban a tajtpipákat vették észre. Ez volt menekülése. Mind oda rohantak. A tajtpipákat siettek a szürdolmányok rejtekeibe eldugni.

A tajtpipa bizony hadi zsákmánynyá lett. Nem is került meg belőle soha egy se.

V.

(A hadi zsákmány. – Apám menekülési terve. – Nem sikerül. – Südit megragadja és védő pajzsként használja. – Apám elkeseredik. – Ott terem a segitség. – Verner uram siralmas helyzete. – A rettenetes Csörgey Ferkó. – Békesség lett. – A kis Verner-lány hozta a segitséget. – A Bakonyon tuli nemesség tanyája. – Mi történt ott? – Vámosi Saáry Gergely.)

El ne itéld érte, késő nemzedék, a királyi vadászokat. Lopni, csalni, csempészni utálatos; hadi zsákmányt hóditani dicsőséges. Igy tanitja a világok krónikája s a nemzetek története. Ez az ősi szokás. Ez a virtus. Hogy szerzi király a várát? Hogy szerzi koronáját? Hogy szerzi országát? Azt hiszed: talán szépen kéri, igaz áron kapja, becsületes uton szerzi? Azt hiszed: örömest adják neki? Királyi közjegyző elé járulnak, szépen megalkusznak s közegyetértéssel elhatározzák, hogy az egyik szerződő fél legyen király, a ki parancsol és dobzódik, a másik pedig a szolga, a hitvány eb, az igás barom, a ki szenved, nyomorog, halálig dolgozik, mindenét a másiknak adja s a mellett még imádja is, dicsőiti is azt a másikat?

Oh, balgatag lélek, hidd el nekem, az a királyi vadász okosan cselekedett, a mikor a tajtpipákat zsebre rakta. Lásd, az ezüst evőeszközökhöz kis ujjal se nyult. Mert most ugyan duhaj volt, de azért nemes ember volt.

Apám azonban elgondolta ott az ajtónyilás fülkéjében, hogy a tajtpipák egyszer csak elfogynak, a szürdolmányoknak nem lesz egyéb dolguk, körülnézegetnek a szobában s akkor őt mégis csak meglátják s a veszedelmet kikerülni még se lehet.

Elejét kell venni a bajnak.

Két lépéssel kiebb lépett s irtózatos gyors ugrással s testének egész sulyával neki ugrott a tölgyfaajtónak, hogy azt balvállával befeszitse. Erőmérkőzés volt ez akkor a fiatal nemesek közt. A váll-ütés. Lovat, ökröt, bikát is föl tudott egyik-másik erős legény dönteni. Apám gyakorlott volt ebben. Bizton hitte, hogy az ajtó minden vas-závárja összetörik s vagy beszakad az ajtó vagy legalább enged akkora nyilást, a melyen ő befér.

Csak félig sikerült a vakmerő terv.

Az ajtót s az ajtótámasztó öt-hat nemes atyánkfiát ugyan a nagy zuhanás betaszitotta, a závárok is összetörtek s féltestével apám be is tudott nyomakodni, de azután tovább nem is tudott hatolni. Ijedtség támadt s hatalmas sivalkodás tört ki a bentlevők közt. Azt hitték, a szent-gáliak akarnak betörni.

– Szoritsd az ajtót!

Tizen is ugrottak oda s ujult és fokozott erővel szoritották vissza a bezuhant ajtót. Nagyobb erővel, mint az apámé. Az ajtósarkok vasai kiállták a vihart s a tölgyfaajtó is kiállta.

Most jutott már apám abba a helyzetbe, a melyet »szorult helyzetnek« nevez a szólás-mondás. Fél keze, fél lába, fél melle belül s csak a másik fele kivül, védtelenül a vérszomjas ellenfél előtt.

Ez az ellenfél pedig a nagy zuhanás és rivalgás hangjára menten oda nézett s pillanat alatt átlátott mindent. Sietett is oda, hogy apámat agyonverje, a szobát megostromolja s a menekülőket elpusztitsa.

Hát hiszen egyszer meg kell halni.

A végső veszélytől, ha csak távolról fenyeget, Herkules is fél, de ha már a nyakába szakadt: az apám se ijedt meg.

Hiszen ez még most is csak nemesi virtus. Hol vagyunk még a haláltól?

Magas, hórihorgas, szürdolmányos férfi ugrott apámhoz s a kezében volt sulyos czelőkével apám fejéhez sujtott. Csak annyit mondott:

– Itt is van egy!

Apám jobbkeze szabadon volt. Az ütést félreháritotta, a czelőke ki is esett a támadó kezéből s mialatt egy szempillantás elmulhatott volna, vasmarkával megfogta a támadó szürdolmányát a mellén s annál fogva magához rántotta, mint a patkányt. Akkor aztán ő is felelt.

– Én még, héjh, nem a tietek vagyok, a ki fölmarkolt benneteket a világra. Még előbb beszélgetünk egy kicsit egymással.

Ellenállhatatlan erőt érzett a karjában. Amugy is sokkal erősebb volt, mint amazok egyenként, most pedig a fékezhetetlen düh megtizszerezte erejét.

Támadója először karjait akarta kiszabaditani s vonaglott velük erősen.

Nem lehetett. A vas nem szorit erősebben, mint a hogy apám fogta a szürdolmányt. A támadó karjai a szürdolmány alá szorultak. A szür pedig nem enged semmiféle erőnek, csak a tűznek, villámnak.

A támadó fájdalmas hangon kiáltott társaihoz:

– Szabaditsatok meg atyafiak!

Társai oda rohantak s kisérletet tettek kiszabaditására. Egyszerü módja lett volna apámat agyonütni vagy vaskezét letörni.

Nem lehetett. A fülkében sehogy se fértek hozzá. Hiszen a szorultság következtében apámból ugy is csak a fele embert látták.

Südi volt a neve annak a szerencsétlen szent-gáli nemes atyánkfiának, a ki apám kezei közé került. Apám pedig, mikor ártó szándékkal közeledtek feléje, paizs gyanánt használta Südit s ugy lobogtatta maga előtt, mint a kisasszony a zsebkendőt.

Még egy keserü kiáltás tört ki Südiből.

– Végem van! Gyertek már segiteni, ha van istentek!

– Még nincs véged, atyafi. Hanem ha torkod megszoritom, de azt meg ne várd. Beszélj okosan duhaj feleiddel.

Az embernek nem volt kedve okosan beszélni. Nem volt kedve sehogy se beszélni. Hiszen se eleven nem volt már, se holt. Kékült-zöldült. Ha a vasmarok nem tartja: már összeesett.

De a támadó sereg jól megértette apám szavát. Tanakodott is, mit csináljon. Egyik a seregből oda rivalt apámhoz, de jó távolról:

– Ereszd el azt az embert, mert meghalsz!

Apám a legnagyobb dühben elnevette magát:

– Vedd el tőlem, bivaly!

Egy szent-gáli nemes megcsóválja a fejét s elkeriti a szentek keserü miatyánkját.

– Fejsze kell ide, atyafiak!

Hárman is futottak kifelé, hogy fejszét teremtsenek. Jól hallotta, jól látta ezt apám.

Hát fejsze is lesz. Hát meg kell dögleni. Hát elvégre győznek a szürdolmányosok. Jól van, ugy kell lenni, többen vannak, győzniük kell.

Mégis elkeseredett egy pillanatra.

Nem az élet miatt, nem is a halál miatt, még csak nem is az otthon hagyott ifju, szép feleség miatt. Hanem a miatt, hogy ő a benyilóban szorongó atyafiai miatt viaskodik, azokért áldozza föl magát, azokat védelmezi s azok a fél ajtónyiláson át jól látják már őt s jól értik, mi vég fenyegeti, még se eresztik maguk közé s mégis veszettül szoritják azzal a tölgyfaajtóval.

Egyik atyafiának, Pósa József mező-szent-györgyi birtokos társának nem is tudott emiatt megbocsátani soha.

Isszonyu volt az a tölgyfaajtó-szoritás. Apám nem tudta a halálos tusakodásban, mi baja kezdődik, de érezte, hogy ereje már nem sokáig tart. Lélekzete elkezdett nehezedni. Mintha fojtogatnák.

Mi lehet ennek oka?

Egyszerre csak veszi észre, hogy a földszinten megszünt a tusakodás. Csendesség van.

A szürdolmányosok is ott a nagy étteremben, mintha csöndesedni akarnának.

Nehéz, szabályos lépések zaja hangzik az emeletre vezető lépcsőkről.

És csak megjelenik ám a teremben Kocsi-Horváth Sámuel, az első alispán s Szent-király-szabadjai Rosos István, a főjegyző. Diszruhában mind a kettő s mögöttük két vármegyei huszár, teljes diszben, kardosan, tarsolyosan, forgós csákóval.

Csend és békesség lett azonnal.

Az alispán is intézett egy-két szót a támadó nemesekhez, a főjegyző is tartott ragyogó beszédet, de mindezt miért közölném? A sulyos szenvedéseken, a beszaggatott fejeken, a duhaj virtuson ezek már nem tudtak változtatni. A támadó nemesek látták, hogy az ő főemberük a két közbenjáró, ma választották meg őket, tehát elcsillapodtak, békességre léptek.

Apám is eleresztette Südit, a kibe alig tudtak lelket verni s a benyiló ajtaja is kinyilt s ezzel apám is kiszabadult rettentő helyzetéből.

Zöld karikákat hányt mind a két szeme s alig tudott elég lélekzethez jutni. Erős mellén feszült az ezüstgombos dolmány, sietett is azt a dolmányt felgombolni. Akkor nézett a gombjaira.

Azok a vastag ezüstből készült, sodrott ezüst lánczczal körültekert hatalmas gombok papirossá lapultak mellén. Micsoda nyomás lehetett az! Mintha üllővason nagy pőrölylyel verték volna laposra azokat a gombokat. Most is megvan belőlük néhány darab. Megnézheti mindenki.

És micsoda mellkas volt az, a mely nem tört össze ilyen nyomásra! Évtizedekig emlegették az esetet mind az egész vármegyében.

A mikor már a benyilóba szorult nemes atyafiak mind kijöttek a nagy terembe, valaki valami keserü, fájdalmas nyöszörgés hangját hallotta onnan a benyilóból.

Mi ez? Ki haldoklik itt?

Benéznek, keresik a hangot. Sehol semmi nyoma. Az ágy is összetiporva, leszakadva. A benszorultak nem fértek el másként, az ágyra is annyi állt, a mennyi ráfért.

Ám az ágy alatt volt Verner András uram, a vendéglős. Még a rászakadt ágy sulyát talán elbirta volna, de ott volt az istentelen nagy véka tojás is. Az mind összetört, s nyulós, sárga-fehér nedve özönvizzel fenyegette a jó sváb házigazdát. Szeme-szája, haja, minden ruhája tele lett tojással. Ha idején észre nem veszik: belefullad a tojásba.

Százféle adoma készült esetéből.

Hanem hát még se lett egészen vége a virtusnak. Hátra volt még Csörgey Ferkó, a szilaj és erős Csörgey Ferkó.

Nem azért tünt ő el s nem azért hagyta ott magát apámat a lépcső tetején, mintha félt vagy megijedt volna. Kész volt ő verekedésre mindig. Hanem józan, gyakorlati elve volt hozzá. Inkább ő üssön agyon valakit, mint őt üsse agyon valaki. Ez volt az ő józan elve.

Ámde ehhez kezebeli is kell, ha sok az ellenség. De kezebeli nincs. Amiből ugyan nem az következik, hogy most már ne verekedjünk, hanem az, hogy kezebelit szerezzünk. Benézett hát a folyosón valami félreeső zugba. Látta, onnan ügygyel-bajjal föl lehet jutni a padlásra. Nos hát föl a padlásra! Lehetetlen, hogy a padláson valami alkalmas czelőkét, husángot, vasrudat vagy effélét ne találjon.

Talált is valami mestergerendát vagy födélfát, de előbb mindenféle összerovásból ki kellett szabaditani. De azután jött nagy hirtelen s hozta magával rettenetes fegyverét. Akkora volt mint egy táviró-oszlop. Nagyobb volt, mint Herkules buzogánya, nagyobb volt, mint a négyökrös szekér nyomórudja. Ugy pörgette a kezében mint a motollát.

Veszett ló módjára rontott be az étterembe. Egyenesen az apámhoz.

– Itt vagyok Lajos komám! Van-e még szürdolmány a világon? Mert megeszem ma mind!

S olyan káromkodást csörditett bele a türelmes levegőbe, hogy elszédült tőle mindenki.

Az alispán szólt először. Ő találta meg az általános elbámulás közepette először az alkalmas hangot.

– Ne bolond, ne! Ökör mász be kentekhez! Mit akar itt, öcsémuram, azzal a nagy gerundiummal?

Csörgey Ferkó csak most vette észre az alispánt és a főjegyzőt s a vármegye két huszárját. De a jól ismert bizalmas hang is megütötte fülét. Ez a hang van otthon nemes emberek közt.

»Ökör mász be kentekhez«.

Ez tul-a-dunai mondás. Akkor alkalmazzák, a mikor valaki jel nélkül, kopogtatás nélkül, nagy sebbel-lobbal, nagy dirrel-durral ront be a szobába s azt se mondja: jó napot; – azt se mondja: ki lova fia.

Az igaz, hogy Csörgey Ferkó nem is azért toppant oda, hogy jó napot kivánjon. Hanem azért, hogy azzal a nagy mennykő nyomóruddal kidöntse a falat s a szent-gáli nemeseket kiszórja az utczára.

No de most már itt legalább meglett a békesség s a szürdolmányosok az emeletről lehuzódtak s az udvarból és az utczáról is eltakarodtak. Ott hagyták a sok bevert fejet s a sok összetört kezet-lábat.

De hát hogy jött oda oly hirtelen, oly váratlan, oly kellő pillanatban, oly csodálatos módon az alispán?

Ennek bizony története van.

A költő könnyen végzi dolgát. Deus ex machina. Hipp-hopp ott legyek, a hol akarok. A költő és mesemondó igy csinál. De én igaz történetet beszélek s urát kell adnom mindennek.

Mondtam már, hogy a kis Verner-leánynak szerepe lesz a virtusban.

Ennek a kis leánynak volt még legtöbb esze. Ez nem vesztett el belőle semmit.

A mint az uraknak fönt az emeleten hirt adott a földszinten folyó vérengzésről, ismét lefutott a lépcsőn. Látta, hogy minden ember fejét vesztette.

Keresztülfurakodott a dulakodók lábai között, ki az udvarra. Őt nem bántotta senki. Ki bántana tizennégy esztendős gyönyörü leánykát?

Az udvar belső oldala a várhegy sziklából áll. Ugy házmagasságnyira azelőtt is föl szoktak mászkálni a gyerekek. De följebb nem. A kis leány most fölmászott a várhegy tetejébe, a sziklák magasába.

Istenkisértés volt. Sohase járt ott még halandó ember. Azt a kis leányt az angyalok őrizték. Nem lett semmi baja.

Fönt a várban bemászott a kis kertbe, onnan egy magánház udvarán át az őrtorony-utczába. Az utcza végén az első ház a kanonoké, a második ház az öreg vármegyeház. Berohant a bolthajtáson, rá se nézett a kapuőrségre, föl egyenesen az emeletre az első alispánhoz. Szerencsére ott találta. Akkor akarta levetni tisztujitási diszruháját. Kezet csókolt neki. És sirva és lelkendezve elpanaszolta, mi folyik lent az ő vendéglőjükben:

– A szent-gáli urak agyonvernek mindenkit. A mezőföldi nemes urakat mind megölik. A papát is megölik!

Nos, hát igy került oda az alispán alkalmas pillanatban.

Verner András uram vendéglőjében hát békesség lett. Az emeleti nemes urak is megnyugodtak. Egyéb komoly bajuk nem is lett, mint az, hogy a nagy ijedtség után nem tudtak pipára gyujtani.

A szent-gáli atyafiak virtusa azonban még mindig nem lohadt le.

A mikor már mind az utczán voltak, valaki elkiáltotta bolond ésszel:

– Gyerünk az Angyal-vendéglőhöz. Tanitsuk meg a Pápa-vidékieket is. Ők is dulták a mi táborunkat.

Tetszett a szó s megindultak nagy sereggel, nagy zajjal. Még gucsmájuk mellett is megigazitották a cserfalevelet.

De bizony ott nem volt a virtusra jó alkalom. Pápa vidéke a két Puzdor-testvér vezetése alatt állt. Nagy birtoku, bátor, eszes férfiak. A Somlyó-vidéki nemesség is ott volt s annak vezére Vámosi Saáry Gergely, Puszta-Miske ura.

Ők már tudták, mi folyik Verner András uram vendéglőjében. Az orditás, káromkodás, jajveszékelés kihallatszott az utczára. Járó-kelők mindent hallottak s mindent megtudtak. Akadt köztük több is, a ki hirt adott az Angyal-vendéglőbelieknek.

Odaérnek a szent-gáliak az Angyalhoz.

A nagykapu be van zárva. Hiába döngetik, nem nyitja ki senki. Erős kapu, be se lehet dönteni. Az ablakokra kerülnek. Az ablakokon erős vasak. Azokat kifeszegetni nem volna könnyü munka.

De nem is lenne tanácsos. Az ablakok a vasak mögött nyitvák. De minden ablakdeszkán három-négy puska csöve fekszik. S az a puskacső, ki egy lyukon, ki két lyukon át a szent-gáli atyafiakat nézi.

Furcsa nézése van annak a puskacsőnek, a mikor az ember orrára van irányozva. Hideg és sötét, de gonoszabb a tigris nézésénél.

Nem beszél az a puskacső, de mégis mond eleget. Akár a mennydörgős mennykő. Szereted, nemes atyánkfia, az életedet? No hát pusztulj innen a közelemből, mert pillanat alatt holt emberré teszlek.

Valami effélét mond némán az a puskacső.

De ezt hangosan is megmondja Puzdor Ferencz. Onnan a nyitott ablakból, harsány hangon beszél:

– Szent-gáli nemes atyafiak! Elmenjenek innen kigyelmetek békességgel, mig jól van dolguk. Mert ha zenebonát akarnak kigyelmetek, hát akkor mi is másként beszélünk.

Okos szó. Hajlott is rá, a ki meghallotta. Széledezni is kezdtek a szent-gáli atyafiak. Nem volt kedvük itt semmi viaskodáshoz.

A vendéglő nagy udvara kőfallal van bekeritve. A Jeruzsálem-hegy-szikla felől is, a Séd-viz felől is. De a kőfal mellett gyalogszerrel a viz partján is el lehet menni, a Jeruzsálem-hegy tövében pedig a kőfal mellett kis utcza is van.

Akadt néhány nyugtalan vérü szürdolmányos, a ki körüljárta a kőfalat, vajjon nem lehetne-e azt megmászni s igy a Bakonyon tuli nemességet hátulról megrohanni?

Az utcza felől senki se kisértette meg.

De a Séd-vize felől tizen-huszan kisérletet tettek. Szomoru lett a vége. Egy puskadurranás hangzott el a vendéglő emeletéről s az egyik vakmerő támadó, a ki már a fal tetejére jutott, holtan bukott be az udvarba.

Ez a lövés minden virtusnak véget vetett.

Mégis csak jobb a béke, mint az oktalan háboru. Nyomban belátta mindenki s ezen tul a haja szála se görbült meg senkinek. Mind a két tábor hazament békességgel.

Ki lőtt?

Ez volt a kérdés egy-két napig.

Ráfogták Saáry Gergely táblabiró úrra, a Somlyóvidéki nemesség vezérére.

Jól ismertem. Atyafi ember volt. Kemény, ős, kurucz nemes. Sas tekintettel, himlőhelyes sötét arcczal, hatalmas fejjel és vállakkal.

Nemzetsége régi, hires nemzetség Veszprémvármegyében. Tele van elszaporodott ivadékokkal Vámos, a népes, nagy nemes falu. Innen ered a nemzetség.

Saáry Gergely bátyánknak egyik őse Gyulaffy-leányt vett el feleségül. Ez a leány a világ első hősének, Gyulaffy Lászlónak, volt egyik kései unokája. Ez a Gyulaffy volt az első és legdicsőbb kurucz. Ennek vére meglátszott még Saáry Gergely bátyánkon.

Ezért is fogták rá, hogy bizonyosan ő lőtte agyon a támadót. Nem hiszem, nem is bizonyult be soha.

Pedig utálta a labanczot, németet, pecsovicsot minden alakjában.

Ezelőtt negyvenhat esztendővel elkergettük a német zsandárokat s szerveztünk helyettük pandursereget. A fölött folyt a vármegye gyülésén a tanácskozás: hány pandurt állitsunk s minő ruhával és fegyverrel szereljük föl?

Saáry Gergely is ott ült a nagy zöld asztal mellett. Fölállt szólásra:

– Az a javaslatom, nemes vármegye, hogy állitsunk föl ötezer pandurt s lássuk el jól fegyverrel s tanitsuk ki őket katonásan.

Az elnöklő főispán Eörményesi báró Fiáth Ferencz volt. Udvari ember. Meghökken a javaslatra. A szivek és lelkek különben is nyugtalankodtak akkor. Oda fordul Saáry Gergelyhez.

– Nem értem, nem értem. Indokolja a tekintetes úr, mit akar azzal a nagy fegyveres erővel.

Nyugodtan felel az öreg kurucz.

– Abból indulok ki, tisztelt közgyülés, hogy a mi vármegyénk hetvened része országunknak. Ha tehát minden vármegye ilyen arányban állit pandurt: jó háromszázötvenezer emberünk lesz fegyverben.

E szó után odafordul a főispánhoz s dörgő hangon folytatja:

– Akkor majd megmondom, mit akarok azzal a fegyveres erővel.

Hejh, minő mennydörgés, minő helyeslés felelt e szavakra! Akkor még meg volt valami a régi virtusból!

Fejezzük itt be kis krónikánkat.

Másnap, október 13-án, tovább folytatták a tekintetes karok és rendek a megyei közgyülést. A tegnapi virtust szó nélkül nem hagyhatták.

Kenessey Antal főbiró atyánkfia tett hivatalos jelentést mindazokról, a melyek a Zichy-Ferraris udvarban, Verner András vendéglőjében s az Angyal-vendéglőben történtek.

Az ékestollu főjegyző azt irta a protokulumba, hogy mindez »a személyes bátorságnak letapodásával elkövetett undok kicsapongás« volt.

Mi lett a következése ez ékes szónak?

A vármegye fényes bizottságot választott az eset megvizsgálására. A legnagyobb tekintélyü, birtoku és méltóságu férfiakat választotta be a bizottságba. Talán Hunkár Antal volt az elnöke, egykor a legvitézebb inzurgens!

Hejh-hajh! Bölcs volt ez a bizottság. Sohase deritett ki semmit.

A ki meghalt: úgy se támad már föl. A kinek csak koponyája, keze, lába törött: köszönje, hogy több baja nem történt. A héjja már elvitte a csirkét s valahol már meg is kopasztotta, meg is ette.

Bánja manó, hol ette meg!